Az UTT-n eredetileg egyedül szerettem volna indulni, mint tavaly, pár hónappal ezelőtt jó motivációnak tűnt rá felkészülni. De nem mentek annyira gördülékenyen az edzéseim, mint ahogyan kellett volna, Gabi pedig érthető módon lebeszélt az egyéni indulásról. Mondta, hogy meg tudnám csinálni, de nem lenne jó élmény, és igazat adtam neki, nem akartam kínlódva célba érni, nem láttam értelmét egy, a tavalyinál sokkal lassabb és szenvedősebb teljesítésnek. Egyik este azért beugrott, hogy akár párosban jópofa lenne lefutni ezt a 111 kilométert, de aztán 2 perc után el is vetettem a gondolatot. Másnap reggel viszont a Gizionokban feltűnt egy poszt: Zsófi kérdezte meg, nincs-e kedve valakinek lefutni vele párban a versenyt! Azonnal írtam, hogy ÉÉÉÉN akarok a párja lenni, ő pedig el is fogadta a jelentkezésemet.

Örültem, mint majom a farkának, új kihívás, nem csak magamért kell futni, hanem a páromért is, össze is kaptam magam az edzésekre, csináltam a gyorsítókat, amiket Gabi adott. Közben Zsófival kitaláltuk a szakaszfelosztást, a második verziót Gabi is leokézta, Máté elintézte a nevezésünket, amit nagyon köszönök még egyszer, Nicol személyében ötcsillagos kísérőnk is lett, aki autóval fuvaroz majd minket a pontok között. A csapatnevünk "Sparta Team alias körbekáromkodjuk" lett, Sparta, mert Zsófi Spartan versenyekre jár, nekem van egy Spartathlonom, és káromkodunk, mert hát úrilányok vagyunk, na. A verseny előtti pár hétben sokat kommunikáltunk Zsófival, jól összerázódtunk. És még Milánnak is "szereztünk" bringás kísérőt, Kriszta vállalta, hogy teker mellette és segíti a versenyen, Gabi, Zsotyek és Józsi pedig "katasztrófaturistaként", azaz szurkolóként jött el a versenyre. A Gizionoktól még Böbe indult csapatban, Andi és Erika pedig egyéniben, így lett teljes a Gizion különítmény.

A verseny hetében már szabadságon voltunk, edzőtáboroztunk Bernecebarátiban, jó volt nagyon, mondjuk kicsit féltem, hogy egy aluledzett évben pont egy versenyhéten tolok nagy mennyiségű kilométert, de nem lett belőle baj - inkább próbáltam arra gondolni, hogy idén végre lesz egy tisztességes hetem! Pénteken mentünk Tiszafüredre, ott bandáztunk, vacsora, alvás, szombat reggel irány a rajt.

7-kor indultak az egyéniek, így elköszöntünk Milántól és Krisztától, nekünk még volt egy kis időnk. Nálunk Zsófi rajtolt 8.20-kor, a gyorsabb párosok mezőnyében, ő futotta az első szakaszt. Mi Nicollal a rajt után autóba vágódtunk, majd a ponton vártuk Zsófit, aki jött is szépen, adta a chipet és már mehettem is. Tiszaderzsről futottam Abádszalókra 10,9 kilométert. Gabi 5:15-ös tempót javasolt, ezt igyekeztem tartani, és sikerült is, egészen jól ment a futás, de azért éreztem, hogy kívül vagyok a komfortzónámon, és nem vagyok ideális állapotban. Az idő kezdett bemelegedni, úgyhogy eleve jéggel a topomban indultam, ami hamar el is olvadt, de a váltóhelyig nem főttem meg. Abádszalókon nemcsak Zsófi várt, hanem ott voltak Gabiék is, mondták, hogy Milán nagyon szépen halad, minden oké vele, jól "dolgoznak" Krisztával. A váltás után kb. 2 percet tudtam nyújtani, közben rég látott unokatestvéremmel, Ágival is sikerült összetalálkozni, 3 autóval mellettünk parkoltak, a barátja futott csapatban, ő pedig kísérte, örültem neki, a nap során még jópárszor találkoztunk.

Nicollal indultunk tovább Dinnyéshátra, onnan jöttem megint én. Itt volt egy jó kis kalandunk, mert a navigáció össze-vissza írta, merre menjünk, úgyhogy inkább a táblákat követtük Kisköréig, közben izgultunk, hogy odaérjünk a pontra Zsófi előtt, aki nagyon szépen nyomta. Kiskörénél jöttek az igazi izgalmak, ugyanis két útvonalbiztosító polgárőr bácsi is rossz irányba terelt minket, konkrétan fel a gátra, amire amúgy nem lehetne felhajtani, mert büntetés jár érte, hát nem voltunk nyugodtak, a futók mellett voltunk kénytelenek menni, de így láttuk hol van Zsófi, és biztosan odaértünk a váltásra. Közben kiderült, nem mi vagyunk az elsők, akiket a gátra tereltek, így a szervezők intézkedtek, hogy ne legyen probléma belőle, mert nem direkt mentünk arra.
Mondjuk ezt én csak a szakaszom után tudtam meg, úgyhogy kb idegből futottam a váltásunk után a rám váró 9 kilométert, nem is lett rossz a 2. szakaszom sem Sarudig. A nap ezerrel égetett, mint a lézer, a Hősök is megénekelték a fülemben, nyugtáztam is, hogy ez pont így van, árnyék semmi, néha jött egy-egy szelesebb szakasz, meg 2 percre elment a nap, de főleg a 30 fok és tűző nap volt jellemző. Nagy nehezen beértem Sarudra, már Gabiék is ott voltak, kaptam jeget, ittam is, kicsit kifújtam magam, és indultunk tovább Poroszlóra. A kocsiban iszogattam a Panhellen italomat, és ettem gélt is, de éreztem, hogy az elindulás-megállás-autózás nem nekem való igazán, a gyomrom nem annyira szereti a helyzetet. De amit tudtam, megtettem, hogy ne legyen baj, legyen energiám.

Poroszlón a fordítóban megtudtam Kozma Bandi szpíkertől, hogy Milán most ment el és várja, hogy utolérjük, és jól van, ennek örültem, Andival és Erikával is találkoztam, ők is szépen haladtak. Zsófi is jött ügyesen, jól nyomta nagyon, keményen odatette magát megint. Én is igyekeztem a kicsit több mint 9 kilométeremet jól megfutni, nem is lett rossz, bár a hasam már eléggé feszített, de Sarudig kibírtam gond nélkül, egész tűrhető tempóban. Ott kértem egy kis pihenőt, amit a férfi wc-ben töltöttem, mert nem volt kedvem sorban állni a női előtt. A pihenő után továbbindultunk Nicollal vissza Dinnyéshátra, addig sikerült kitalálnom, hogy kell a nyakamba valami rongy, hogy hűtsön, mert a két hosszabb szakaszon, ami még rám várt, jól fog jönni - le is vágtam a nálam lévő vékony törölközőből egy csíkot, és bevizeztem. A gyomrom nem volt százas, de magamba erőltettem a frissítésem, hogy legyen energiám futni, jegeltem és ittam, aztán mikor jött Zsófi, nekiiramodtam a 12,4 kilométeremnek.

Az első 3 kilométer nehezen ment, a lábaim működtek, de a testem többi része valahogy nem akart szuperálni, agonizáltam egy sort, hogy most mi van, a következő frissítőnél szereztem egy fél literes vizet, és onnantól vittem magammal, ittam belőle, locsolgattam is magam, de nem nagyon lettem jobban. Kisköréig kínlódtam, ott egy hideg kóla tett kissé helyre, meg Mike Shinoda jó kis zenéje, úgyhogy megráztam magam és elkezdtem nyomni, sorra előztem vissza azokat az embereket, akik addig elmentek mellettem. 6 kilométer szenvedés kellett, hogy utána újra rendesen tudjak futni, bosszantó is volt nagyon, de mindegy, az adott helyzetből kihoztam a maximumot. Abádszalókon várt a váltás, meg Gabiék, mondtam, hogy nem voltam túl jól, de azért csak ideértem, a ponton megettem egy adag barackbefőttet, valahogy azt kívántam. Mivel az összes ruha vizes volt rajtam, a nadrágom is, ami csúnyán dörzsölt, Nicol átöltözést javasolt, amiben igaza volt, én is terveztem, úgyhogy gyorsan teljes ruhaszettet cseréltem, aztán indultunk tovább a kocsival.

Tiszaderzsen készültem az utolsó váltásra, de éreztem, hogy már nem vagyok száz százalékos hasilag, de a feszülésen és a görcsön kívül remélem, hogy nem lesz más gebasz (értsd hányás). A nap még mindig égetett, nagyon rossz volt várakozni, már mentem volna, hogy haladjak, utálok várakozni, hiába ittam, szomjas lettem, a jegem elolvadt, tébláboltam össze-vissza. Ágiék ismét felbukkantak, velük beszélgettem kicsit, aztán egyszer csak begurult Kriszta, és mondta, hogy Milán mindjárt érkezik, Zsófi utolérte, de Milán elkezdte nyomni vele, hogy még engem láthasson, mielőtt váltunk, jött is hamar, megpusziltam, megdicsérgettem, aztán feltűnt Zsófi is, és indulnom kellett.

Hát nekiiramodtam az utolsó, leghosszabb, 14,4 kilométeres szakaszomnak. A lábaimnak nem volt baja, de a hasam görcsben volt, büfögtem, be volt feszülve mindenem, nem volt élvezetes. Utolértem Nándit, őt biztattam, majd Edina mellé értem, akinek pont olyan tempója volt, ami nekem is jólesett, úgyhogy beszélgetve mentünk együtt egy darabon, amíg meg nem kellett állnom egy kis belegyaloglásra, hogy a gyomrom rendezni tudjam. Szerencsére 100-150 méter elég volt ahhoz, hogy kicsit jobb legyen, haladtam tovább. A frissítő nehezen jött, de csak odaértem, ittam egy kólát, attól kiengedtem a fáradt gőzt, és tudtam futni, kellett is. Hát, elég szarul voltam, próbáltam mentálisan legyőzni a fizikai rossz érzéseket. Tudtam, hogy mennem kell Zsófiért, és hogy ennél sokkal rosszabb állapotban is voltam már, amiből ki tudtam jönni. Jobb ötletem nem volt, keresgélni kezdtem a lejátszómon, hogy hallgassak valami más zenét, a Linkin Park most nem segített, Mike Shinoda sem, úgyhogy DJ Bobo-ra esett a választásom, lesz, ami lesz... vajon mennyire lehettem szarul? No de Bobo és az ősrégi slágerek pont jók voltak arra, hogy feltegyem a szemellenzőt és meginduljak 'se lát se hall' módon, egészen az utolsó 3,2 kilométerre lévő pontig. Itt még egy utolsó kólát lenyomtam, és irány a cél, tavalyról emlékeztem, hogy ez a szakasz egész gyorsan eltelik - bár szenvedősen, de azért odaértem a versenyközponthoz és lecsippantottam az utolsó, célt jelentő ellenőrzőponton. Léptem még kettőt, majd megálltam, hogy összeszedjem magam, iszonyatosan görcsölt az egész hasam. Gabiék jöttek elém, megölelgettek, aztán fogtam magam és egy kis körben bekocogtam a célhoz, ahol Zsófi várt, és együtt befutottunk a célba, megkaptuk az érmeinket. Aztán nem sokkal később kiderült, hogy harmadikok vagyunk, aminek nagyon örültünk! Ha nem értünk volna el helyezést, akkor is örültünk volna, de így még jobb volt, örömmel álltunk fel a dobogóra az eredményhirdetésen.

A célban megvártuk Milánt, mi tarthattuk neki a célszalagot, Máté adta az érmet, Krisztát is megpuszilgattam, még egyszer köszönöm neki, hogy "vigyázott" a férjemre és kísérte, jó páros voltak, Milán nagyon összeszedetten, egyenletesen és okosan ment, és ebben Kriszta nagyon sokat segített neki azzal, hogy frissítette.
Mi szerintem jó páros voltunk Zsófival, mindketten mentünk egymásért, ahogy tudtunk, az adott napon mindketten kihoztuk magunkból a maximumot. Nicol pedig szuper kísérő volt, vitt minket, segített, etetett, itatott, jegelt, öltöztetett, kenegetett, hálás vagyok neki, hogy eljött, és örülök, hogy a tavalyi UB kudarc után most célba tudtam érni úgy, hogy ő is ott van, és nem volt hiábavaló, hogy eljött.

És mi a helyzet velem? Jólesik ez a siker, jólesett másért is küzdeni, jó volt versenyezni, hajtani, megoldani a nehézségeket. Jó lett volna jobb formában odaállni a rajthoz, de most ez van, jelen pillanatban ezt tudom, de van felfelé, igyekszem arrafelé folytatni, nem feledve azt, hogy honnan jövök, ki vagyok, és hogy hová szeretnék eljutni a saját utamon.

Fotók: UTT, Józsi, Zsófi, saját