Nagy izgalommal vártam az idei Ultrabalatont, egyrészt a korábbi jó élmények miatt, másrészt pedig azért, hogy végre idén is ott lehessek, harmadrészt pedig amiatt, hogy egy csapat részese lehetek. Mint ahogy korábban írtam, a BMW által összerántott médiás társasággal készültünk az UB-ra, három csapattal. A mi csapatunknak végül én lettem a megbízott csapatkapitánya, emiatt még lelkesebben vetettem bele magam a készülődésbe. Fontosnak éreztem magam, leveleztem, intézkedtem, számolgattam, ötleteltem - talán néha túlzásba is vittem, de szerencsére sem a csapattársak, sem Milán nem mondta, hogy most már állítsam le magam.

Eredetileg 8-an lettünk volna, 4 fiú - Dani, Barna, Milán és Csabi -  és 4 lány - Janka, Juli, Nóra és én - , de sajnos az egyik srác, Csabi a verseny hetében kórházba került, így nem tarthatott velünk. Ez annyi nehézséget okozott, hogy az általa vállalt 28 kilométert fel kellett osztanunk, de ez pikk-pakk ment, mindenki vállalt egy picit többet, és meg is volt a beosztás. Csütörtökön felvettem a rajtszámainkat és a pólóinkat, majd ez utóbbiakat le is adtam feliratozásra - mindenkinek rákerült a hátára a beceneve, és az RR Ghosts csapatnév.

A péntek már nagy pörgéssel telt, bevásárlás, bepakolás, aztán irány ki a BMW-hez átvenni az autót, majd vissza, összeszedni az utazó csapattársakat, majd irány a Balaton. A nagy rohanásban pár dolog itthon maradt - pedig én aztán nagyon tudok pakolni - , de semmi olyan, ami életbevágó lett volna. A legfontosabb dolog azért mégis itthon maradt: Milcsi Anyukámmal és Flórával töltötte a hétvégét, míg a kegyetlen és elvetemült szülei elmentek körbefutni a nagy tavat. Persze jó kezekben és jó helyen volt, jól is érezte magát, csak nekem volt rossz érzés, hogy nem viszem magammal, és a hobbim felülkerekedik az anyaságomon - de ilyen is kell néha.

Pénteken délután négyen indultunk útnak a csodakék BMW-vel - amit aztán annyian megnéztek a hétvégén: Barna, Janka, Milán és én. A dolog érdekessége, hogy csak mi ismertük egymást Milánnal, de az autóúton pillanatok alatt összerázódtunk, és beszélgetve, jókedvűen érkeztünk meg Balatonaligára, a versenyközpontba.

Ott aztán elszabadult a pokol: 5 méterenként jöttek az ismerősök, vigyorgás, ölelkezés, örömködés, dumálás mindenkivel. Hihetetlen jó érzés volt, hogy ennyi ismerős arc vesz körül minket, mintha hazajöttünk volna - pár évvel ezelőtt pedig sután néztünk körbe, hogy mit keresünk mi itt. Felvettük a chipet, begyűjtöttük az ajándékokat, majd nekiálltunk tésztázni, a fiúk pedig önfeláldozóan pusztították a csapat söradagját. Aztán mentünk még pár kört, újabb ismerősök, újabb söröket, pezsgőt és egyebeket gyűjtöttünk be, és megismerkedtünk Nórával is. Egészen este negyed 11-ig bandáztunk a partisátorban, közben jött a másik két BMW-s csapat is, és megkaptuk a feliratozott pólóinkat is. Ezután pedig Barnáék nyaralójában tértünk nyugovóra, várva a másnap reggeli rajtot.

Reggel összekaptuk magunkat, majd irány a Club Aliga, találkozó Nórával, aki az első szakaszt vállalta. Dani még úton volt, Juli pedig Csopakon várt minket, így nélkülük rajtoltunk el - azaz mi futottunk kb. 100 méter Nórával, majd kiálltunk. Időközben megjött Dani, így vele kiegészülve indultunk az első váltóhelyre, Kenesére.

Nóra nagyon hamar jött is, Milán váltotta, mi pedig indultunk tovább a két autóval Almádiba, Nóra már nem jött velünk tovább. Almádiban én következtem, gyorsan felkaptam a futóruháimat, aztán elrobogtam toalettre - mert hát azt muszáj. Mit mondjak, nagy szerencsém volt, ugyanis pofátlanul előrekéreckedtem a sorban, kb. 15 jó fej ember engedte, hogy gyorsan elintézzem a dolgom, aztán sprinteltem a váltóhelyre - ahol már Milán kb. 2 perce várt. Hoppá, gondoltam, akkor hajrá, ne ezen menjen el egy csomó idő, elkezdtem nyomni, mint az őrült. Aztán picit visszavettem, hogy bírjam végig a rám váró 12 km-t (10 helyett ezt a szakaszt 12-re növelték a szervezők valami miatt). Tempóztam, az első 6 km-t 29:33-ra futottam, ilyen gyors még sosem voltam. Közben eleredt az eső, először csak szemerkélt, majd konkrét felhőszakadás lett belőle, egy perc alatt három liter vizet szedett össze a csapatpólóm, és a nadrágom is húzta lefelé a víz. Szeretem az esőt, úgyhogy annyira nem zavart, és magamban mosolyogtam, hogy Dani előrelátóan telepakolta a kocsikat hatalmas fürdőlepedőkkel, amint célba érek, szükségem is lesz egyre. Az addig aránylag sík terep egyre inkább vált dimbes-dombossá, de az emelkedőkön sem akartam lassítani, sétálni meg végképp nem, nyomtam, ahogy bírtam felfelé is. Aztán sikerült elkavarnom - mentem ugyanis az előttem futók után, egy kanyarban balra fordultam, mert a verseny lényege, hogy mindig balra legyen a Balaton. Végül egy bringás srác jött utánunk, hogy gyorsan forduljunk vissza, mert amarra kell menni - ebből lett 800 méter plusz. Kiderült, hogy egy pocsolya takarta a földön lévő nyilat.  Ezen bedühödve próbáltam fokozni a tempót, nehogy már, elcseszem a váltás a pisi miatt, utána eltévedek, ez milyen gáz. Innentől is sok emelkedő volt, az eső még jobban zuhogott, én meg csak futottam, ahogy tudtam. Nem érdekelt a vízzel beterítő autó, a dombról lefelé hömpölygő, bokáig érő víz sem, csak mentem. Persze sokat jártak a fejemben az egyéniek és a párosban induló futóbarátok, hogy mennyire rossz lehet nekik ez az eső, örültem, hogy én nemsokára átöltözhetem. Egyszer csak feltűnt a Csopak tábla, aztán a váltópont a többiekkel, már adtam is át a chipet és a rajtszámot Julinak, és meg is állhattam. A 12,8 km (elkavarással) lett 1 óra 5 perc, ami 5:06-os átlag, ez tőlem rohadt jó, én ilyet nem tudok, vagyis eddig nem tudtam.

A váltóhelyen póló le, kb. 3 liter vizet csavartam ki belőle, a srácok azonnal hozták a törölközőt, amibe bebugyoláltam magam, és úgy ültem be a kocsiba. Fűtés fel, mert az eső nem meleg volt, hanem elég hideg. Indultunk tovább, közben néztük, hogy mindjárt dél, kellene valamit enni, útközben megbeszéltük, hogy Balatonfüreden a Tagore sétányon nézünk valami kajáldát, és frissítünk, aztán sietünk tovább. Füreden sikerült összeállnunk egy négyes BMW konvojba, mert összetalálkoztunk az egyik csapattal, az ablakokon kihajolva konzultáltunk, kivel mi a helyzet. A sétányon becéloztunk egy pizzériát, én és a száraz cuccaim meg a pizzéria mosdóját, gyorsan átöltöztem, addig a többiek leültek. Ekkor kiderült, legalább fél óra még, mire ételhez juthatunk, az pedig nem fért bele, úgyhogy továbbálltunk egy hamburgeresig. Ott megtömtük a pocakjainkat hamburgerrel, közben Juli elhaladt mellettünk, hangosan kurjongatva drukkoltunk neki, nagyon jól ment - ekkorra már nem esett az eső sem. Kaja után visszapattantunk a kocsikba, és irány a váltóhely, Aszófő, ahonnan Milánnak jöttek az UB dimbes-dombos-hegyes szakaszai. Juli hamar érkezett is, ő is jóval az előzetesen megadott tempóján belül jött, úgyhogy Milán már mehetett is. Mi fényképezkedtünk egy sort, dumáltunk kicsit, majd Julitól elköszönve mehettünk tovább. Útközben több ismerőst láttunk, dudáltunk, kiabáltunk, szurkoltunk nekik, én ezt a részét nagyon szeretem a versenyeknek. Milán szépen tolta, beértük, frissítettük, aztán haladtunk tovább Dörgicsére.

Itt eredetileg én futottam volna, Dani lábában azonban már nagyon benne volt a bugi, így gyors tanakodás után úgy döntött, ő futja az én 10,9-emet, én meg majd az ő első szakaszát kicsit később. Így amikor Milán beért, Dani nekiiramodott, mi többiek pedig suhantunk tovább, hogy Barna tudjon készülődni, ő volt a következő futó. Közben gyönyörködtünk a tájban, a kis falvakban, drukkoltunk, dudáltunk, kerülgettük a futókat, bringásokat. Itt már eléggé összetorlódott a mezőny, a sok kísérő kocsi a váltóhelyek környékén budapesti dugót csinált.

Zánkára érve sikerült pont egy másik BMW-s csapat mellé parkolni, gyorsan megbeszéltük az élményeinket, ők is nagyon szépen haladtak és élvezték a versenyt. Barna készülődött, és vele együtt az esőfelhők is, aztán egyszer csak megint leszakadt az ég. Hát, őszintén örültem, hogy most nem én futok, mert a második cipőm is totálisan elázott volna, és nem igazán tudtam volna a harmadik szakaszomat miben futni... Helyettem most Dani ázott bőrig, én csak a nadrágom vizeztem össze térdig, míg vártuk a váltást az ömlő esőben.

Barna Dani érkezésekor elindult, reméltük, hogy nem sokáig kapja az áldást fentről, és a laza 20 km-es szakaszát kellemesebb körülmények között tudja teljesíteni. Végül az eső ismét elállt, Barna is megszáradt futás közben, Dani is megszárítkozott, nyomás tovább Badacsonytördemicre. Gyorsan öltöztem, előkészítettem a gélt, hogy majd indulás előtt megeszem, hogy legyen bennem valami cucc, viszont nagyon kellett már pisilnem - igen, megint. Futásra készen, ám gél nélkül elrobogtam kétbetűst keresni, meg is találtam, előtte egy 4 fős sorral. Reménykedtem, hogy hamar sorra kerülök, erre látom, hogy Barna befut és keres. Na, ez nem igaz, gondoltam, már megint elpisilem a váltást. Gyorsan átvettem a rajtszámot, chipet - és visszaálltam a sorba. Az előttem álló fiú nem volt túl készséges, nem engedett előre, így kivártam a sorom, elintéztem, amit kell, kirobbantam a toi-toi-ból, és nekilódultam. Evés-ivás elmaradt, fogalmam sem volt, hogy hol lesz frissítő, meg hogy egyáltalán milyen a szakasz, annyi volt biztos, hogy 10,7-et kell futnom. Úgy döntöttem, próbálom a délelőtti tempót hozni, be is kezdtem szépen, aztán az emelkedő kissé visszavett a tempómból, de azért haladtam. Benyomtam kedvenc Linkin Park albumomat, és csak mentem előre. Egyre közeledett a szigligeti vár, nagyon szép volt, az út persze alattomosan emelkedett, aztán végre lejteni kezdett. A vár után egy sátorban a Bébusok üzemeltettek frissítőt, gyorsan bepattantam, kérdezték, víz vagy fröccs, mondtam, víz, és reménykedtem, hogy valóban azt is kapok. Ledöntöttem, és mentem tovább. Víz volt szerencsére, bár fura volt az íze. Tempóztam tovább, a hivatalos frissítőnél ittam egy izót és bekaptam két falat barackot, míg jött a vonat. Ezután elhaladtam pár egyéni mellett, Wojtek, Csákány Kriszti, Farkas mellett, és a párosban futó Bozóttal is váltottam egy hajrát. Majd egyszer csak jött is a váltópont, adtam a chipet Daninak, aki már ment is tovább. A táv végül 10,4-re jött ki, ez rövidebb volt, az időm 53.15 lett, ami 5:07-es átlag - szintén jól sikerült. Kifújtam magam, kis ivás, és mentünk is a kocsihoz. Keszthelyen bementünk a Tescoba mosdóba, a meleg víz általi mosakodás következtében szinte újjászülettem - vagy legalábbis a só már nem akarta szétmarni az arcomat.

Keszthelytől már hosszabb szakaszok vártak ránk, Milán volt a következő futónk 21-gyel, utána Janka jött 25-tel, én szintén 21-gyel, majd két sprint a végére Barna és Dani jóvoltából. Milán elindult Keszthelyről, amint Dani befutott, összeszedelőzködtünk, és kétfelé váltunk. Jankával mi mentünk Milán után, Dani és Barna pedig elmentek Barnáék nyaralójába kicsit pihenni és a vizes cuccokat szárítgatni. Milánnal azt beszéltük meg, hogy az első szakasza végén várjuk majd, de útközben megláttam, hol fut a kis kék pont, vagyis a férjem, így az út mellett bevártuk, szurkoltunk neki, és úgy mentünk tovább. A váltóhelyen frissítettük, majd előrementünk Balatonmáriafürdőre, Janka váltóhelyére, hogy ő is el tudjon készülni. Ő most futott először, pedig már jó 10 órája úton voltunk. A váltóhelyen többen megbámultak bennünket, amikor kiszálltunk a hatalmas BMW-ből - biztos azt találgatták, mit kellett ennek a két csajnak csinálni azért a kocsiért. :)

Jóval az előzetesen tervezett időkön belül voltunk, így folyamatosan számolgattuk, hogy a kisokos táblázathoz képest hol tartunk - itt már volt 35 perc előnyünk magunkhoz képest. Milán hamar jött, így útnak indítottuk Jankát fejlámpával felszerelve, mert már kezdett sötétedni. Mi pedig romantikusan megvacsoráztunk - vagyis Milán rendelt kaját, én meg csipegettem belőle, mert nekem még futnom kellett, és nem akartam rosszul lenni a kajától. Viszont most végre felkészültem: magnéziumot ittam, ettem egy L-karnitines szeletet, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, végre kipróbálom a Sponser koffeines gélt. Elindultunk Janka után, aki olyan tempóban hasított, hogy jóval a megbeszélt találkozási pont után értük utol, úgyhogy miután megbizonyosodtunk, hogy minden oké vele, mentünk is a váltóhelyre. Addigra már tök sötét volt, és le is hűlt a levegő, úgyhogy "beöltöztem" háromnegyedes gatyába és kompressziós zokniba, felülre vékony hosszút és rövidet is vettem, a gélt eltettem, a koffein shotot pedig megittam, hogy felébredjek, és legyen kedvem futni. Illetve kedvem az volt, csak az erőt nem éreztem hirtelen a megindulásra. De míg Janka megérkezett, szépen bemelegedtem, és a váltás után - amit nem rontottam el pisiléssel - elindultam.

Úgy döntöttem előzetesen, hogy ezt a szakaszt lassabban futom, mint a két korábbit, mivel ez pont kétszer hosszabb az eddigieknél, 21 km. Este negyed 12 volt, és ismét megállapítottam, hogy szeretek éjszaka futni. A hongkongból importált fejlámpa hatalmas fényt csinált, mindent bevilágított, de ennek ellenére, bár nem vagyok félős, valahogy nem volt kedvem egyedül futni. Emiatt egy jópár méterrel előttem futó srác után eredtem, bízva benne, hogy ha kissé utolérem, akkor nem megy majd túl nagy tempót, és bírok menni vele. Beértem, és örömmel állapítottam meg, hogy ez a tempó remek lesz, ezt végig bírnom kell. A frissítőnél ittam, majd irány tovább, ekkorra a srác viszont megelégelte, hogy jövök mögötte és bevárt, mondván, nagyon tolom előre, és gyorsabban fut, mint ahogyan eredetileg tervezte. Megbeszéltük, hogy akkor haladjunk együtt, kiderült, hogy jó darabon tudunk együtt menni, egy szakasszal előbb száll ki, mint én. Úgyhogy futottunk szépen 5:30 körüli tempóban, és végig beszélgettünk - 11 km-en át. Közben megettem a gél felét, szerencsére nem olyan édes, hogy víz nélkül elviselhetetlen legyen. Egyszer csak nagy fénnyel feltűnt a váltóhely, a sráccal elköszöntünk egymástól, Milán frissített, ekkor picit sétáltam vele. Kérdezgette, hogy jól vagyok-e, minden oké-e, meg is lepődtem, hogy ennyire szarul nézek ki, vagy mi van. Utóbb kiderült, hogy elszámolta magát, és korábbra várta az érkezésem, így azt hitte, baj van. De semmi baj nem volt, mentem tovább. Egészen addig, míg valahonnan egy kő nem került a cipőmbe. Eleinte a sarkamnál volt, gondoltam, míg ott van, tudok vele futni. Erre bebújt a talppárnám alá, úgyhogy meg kellett állnom kiszedni. Ekkor páran megelőztek, de annyira, hogy utol sem tudtam őket érni, így innentől egyedül maradtam a zenémmel - de nem volt baj, mert legalább elmélkedhettem egy sort a futásról, azon belül is az ultrafutásról, és azon belül az UB egyéni indulásról. Ami nagyon mozgatja a fantáziámat, és meg akarom, meg kell csinálnom. Egyszer, valamikor, minél előbb. Haladtam szépen, kényelmesen, közben a gondolatok és a zene váltották egymást a fejemben. A Suhanj frissítőponton megittam egy pohár izót, és eldöntöttem, hogy mivel innen már csak 3 km van a váltóhelyig, sebességet váltok, és gyorsítok. Ez olyan jól sikerült, hogy nekiálltam stabil 5:15-ben futni 18 km-től. Igen ám, de 21-nél nem jött a váltópont, ahogyan kellett volna neki. Viszont mivel megelőztem egy csomó srácot, a büszkeségem nem hagyhatta, hogy most visszalassuljak, és visszaelőzzenek, inkább toltam tovább. Nem esett túl jól, de mentem. És egyszer, egy sarkon végre feltűnt a zamárdi váltóhely, bezuhantam, Barna átvette a cuccokat és már ment is a sprintszakaszára. Azért a 23,6 km-n, amit végül mértem 2 óra 7 percet mentem, 5:24-es átlagra. A váltás után határozottan elkezdtem émelyegni. Beültünk a kocsiba, irány tovább, közben Milán mesélte, hogy Janka nem volt jól, mondtam, hogy hát annyira én sem érzem jól magam, és úgy vezessen, hogy ne rakjam tele a BMW-t a gyomrom tartalmával (egy pohár izóval). Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a váltóhelyre értünk, ahol kiszálltam a kocsiból, és úgy döntöttem, ideje felnevelnem egy kis rókát. Róka koma jelentősen könnyített rajtam, remélem a füvet nem marta ki az izó, amivel meglocsoltam. :)

Barna iszonyú gyorsan jött, persze, mert hogy az ő szakaszából elvették, amit az enyémhez hozzáraktak, innentől Danié volt a terep, az utolsó két szakasz, és vége a 2013-as Ultrabalatonnak. Irány Aliga, hogy közösen futhassunk be. Megérkeztünk, leparkoltunk, leballagtunk az utolsó nagy lejtőn, elhelyezkedtünk a célkapuval szemben, és vártunk. Dani jött, mint a villám, mi öten pedig, aki végig együtt voltunk és megtettük a teljes kört, megragadtuk egymás kezét, és üvöltve befutottunk a célba.

Az RR Ghosts 18 óra 42 perc 44 másodperc alatt futotta körbe a Balatont!

Szuperjó verseny volt, minden percét élveztem, a futást, a társaságot, az autózást, a szurkolást. Persze előjött belőlem elég gyakran az anya, sokat gondoltam Milcsire, és többször hívtam is őket, de mivel minden rendben volt, átadtam magam a futás és a verseny élvezetének.

A többi BMW-s csapat is nagyon jól teljesített, gratulálok nekik is, de azért jó érzés, hogy a mi csapatunk, a mi 7 fős csapatunk lett a leggyorsabb - Dani jól gyűjtötte össze az embereket a bandába, és mi lett volna, ha még Csabi is velünk van és fut? :) Jó érzés volt egy csapat tagjának lenni, értük, velük együtt futni, teljesen más élmény, mintha csak magáért fut az ember - ebből pedig nagyon sokat lehet tanulni, és nagyon sokat lehet meríteni egy-egy egyéni verseny során. És az is kiderült, hogy tudok gyorsan futni, ha akarok, és ez is nagyon hasznos nekem.

Köszönöm Milánnak, Jankának, Daninak, Barnának, Julinak és Nórának ezt az élményt, hogy egy csapat lehettünk, a BMW-nek, hogy mindezt lehetővé tette, segített minket és alánk rakott két szuper csapatautót. Jövőre is mindenképpen szeretnék indulni az UB-n, de hogy milyen formában, az a jövő zenéje. Csapat megvolt, páros megvolt, már csak az egyéni hiányzik...