"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


2 futó, 6 óra, 9 etap, 69 kilométer - A győztes: Sparta Team 2.0

Amikor Zsófi felvetette, hogy futna párost a Suhanj6-on, még jó ötletnek tűnt. Amikor válaszoltam rá, hogy futok vele, akkor is. Sőt, amikor Gabi engedélyezte, hogy fussunk, akkor is. Aztán amikor kiderült a "taktika", akkor kissé elbizonytalanodtam, de belementem, mert ott csessze meg magát a komfortzónám, ahol van. Meg különben is, ez a Sparta Team 2.0!

Mert az úgy volt, hogy Gabi azt javasolta (értsd: utasításba adta), hogy 2 körönként váltsunk. Próbáltam átnyomni a 3-as számot, de Gabi nem vette a lapot, Zsófi meg mondta, hogy jó lesz ez a 2-es is. Kössz, ezek meg akarnak engem ölni!  A 2 kör a Suhanj pályán 4 kilométert jelent. 4-et. Ha pedig 4 km-t futok csak egyben, akkor ebből arra lehet következtetni, hogy ezt gyorsan kéne tennem. Hát köszönöm. De az edzői javaslat az olyan, hogy az ember nem mond neki ellent, hanem felköti a gatyáját és csinálja, és lehetőleg nem döglik meg közben. 4 kilométeren lehet gyorsan futni. A gyors az nálam 5-ös tempót, vagy annál jobbat jelent, de mostanában minden vagyok, csak gyors nem. Csak szeretnék az lenni, néha megy, néha kevésbé megy. De most úgy döntöttem, hogy gyors leszek, Zsófiért, Gabiért, a párosért. Igaz, hogy 4 kilométer alatt be sem tudok melegedni, de majd csinálok valamit. Ennyit az előzményekről, ugorjunk a versenyre.

Zsófival együtt mentünk ki Szigetmonostorra, leparkoltunk, átvettük a rajtszámot, begyűjtöttük a többi Giziont, népes volt a banda. Áki és Zsotyek, Judit és Juli, Zsuzsi és Csilla párost futott, Ági és Sepi Pennel kiegészülve triót, K(ati), P(iroska), B(ori) és E(szter) négyes váltót ment, Peti egyéniben tolta, Móni pedig szervezőként volt jelen. Elfoglaltuk a gát szélén a váltóhely mellett a területet és kialakítottuk a főhadiszállást. Kellemes hűvös volt, egy vékony dzseki pont jó volt felülre, hogy ne fázzunk, a 30+ fokok után felüdülés, átöltöztünk, előkészültünk, táncikálva és röhögcsélve vártuk az éjfélt és a rajtot.

40427735_1867625366657228_6345088231582728192_n.png

Szerencsére Zsófi szeret rajtolni, én kevésbé, ezen nem vesztünk össze, övé volt az első etap, én meg egy nutellás gélt nyalogatva és Csilla ropiját megdézsmálva valami bemelegítésfélét mímeltem - őszintén, ritkán szoktam bemelegíteni, mert arra ott az első 10 kilométer (ne kövessétek rossz példámat!), de itt most nem akartam totál hideg izmokkal robbantani (bruhaha). 20 perc sem telt el, Zsófi már jött is és váltottunk. 9 alkalommal lódultunk neki mindketten a 4-4 kilométerünknek - én most a saját részeimről tudok részletesebben regélni.

1. felvonás:

Éjfél után 20 perccel nincs is jobb annál, mint számomra szokatlan és eszement tempóban nyargalászni fejlámpával egy tök sötét gáton. Utoljára a Spartathlonon futottam éjjel és fejlámpával, akkor kicsit más volt a tempóm és a lelkiállapotom is, jó érzésekkel gondolok vissza arra az éjszakára. Ennek hatására persze tolom, mint egy idióta, nézem az órát, 4:15-öt mutat, oké, akkor most tessék lassítani, mert ciki lenne 250 méter megtétele után összeesni. Beállok egy tűrhető tempóra, amit elvileg el kéne bírnom 4 kilométeren át, persze zihálok, nem vagyok én ehhez hozzászokva. Szerencsére a mezőny már elég szellős, tudok haladni, a fordítók mondjuk nem a kedvenceim, de nem lassulok le nagyon és egész jól ki tudok gyorsítani belőlük. Szerencsére életben maradok és 4:54-es átlagra hozom az első szakaszomat. Utána természetesen nyújtok, mert csak.

2. felvonás:

Zsófi nagyon tolta, úgyhogy én sem adhatom alább, megyek, ahogy tudok, ez a szakasz érzésre egy fokkal könnyedebben megy, rátapadok egy fehér nadrágos srácra, és azt a célt tűzöm ki magamnak, hogy nem szakadok le róla. Ez olyan jól sikerül, hogy 1 kilométerrel a vége előtt meg is tudom előzni. Azt érzem, hogy még egy kör menne ebben a tempóban, de a terv az terv, még korai lenne felrúgni, úgyhogy nem vágtatok tovább, váltunk. Amúgy az a megbeszélés, hogy az utolsó kilométernél kikurjantunk egymásnak, hogy a másik tudja, mindjárt jövünk, készüljön a váltásra. 4:59-re futom ezt a 4-est. A szünetben kis frissítő, a jól bevált Panhellen Carbo100-BCAA kombót kortyolgatom, és hoztam pár gélt is, ezekkel elleszek.

3. felvonás:

Zsófi az istennek sem akar lelassulni, pedig igazán megtehetné, de ez a nő egy terminátor, szerencséje, hogy bírom! Na szóval nekem is kötelességem teperni, bár a bal combom épp nem ezt akarja, de elcsendesítem és 2 kilométer után mintha be is melegednék. Érzésre egész jó, de azért folyton nézem az órám, hogy mit megyek, 5:01-re vagyok jó ezen a szakaszon. Kissé bosszant, de tudom, lesz ez még rosszabb is. A pihenő alatt elmegyek wc-re.

4. felvonás:

Kellett nekem azt gondolni, hogy lesz ez még rosszabb is, mert ez az etap már rosszabb, nem is tudok 5 alá menni, akármennyire is erőlködöm. Rossz, hogy mire bemelegednék, le kell állnom, és rossz, hogy a pihenőidő sem túl sok. Kezd kijönni, hogy nem vagyok én ennyire gyors, és kezdem érezni, hogy mégiscsak éjszaka van. Próbálom nem nézegetni az órám, mert csak felidegesít, hogy miért vagyok lassabb, mint szeretnék. Kéne edzeni rendesen, szidom magam közben. 5:16 a szakasz. Váltás után battyogok egy kört a versenyközpontban, megnézem az eredménylistát, látom, hogy 1. helyen állunk 2 óra után 24 kilométerrel, azaz 5 percest tudtunk menni végig, a 2. helyezett 21 kilométernél jár. Oké, ez jó, tolni kell tovább, hiszen már csak 4 óra van hátra!

5. felvonás:

Tudtam, hogy át kell öltöznöm kisnadrágból kompressziósba, mert elkezd cseperegni az eső, míg futok, így legalább nem dörzsöl szét a gatya. Aztán az eső rázendít, szerencsére ahogy az éjszaka, úgy az eső is a barátom, nem különösebben zavar. Darálom a nekem rendelt 4 kilométert. Persze kezdek bekómálni, mégiscsak hajnali fél 3 körül jár az idő. Szerencsére rájövök, hogy van egy Red Bullom, direkt hoztam, erre vágyva futok végig. Már csak 5:25-re vagyok képes, pffff. De bekortyolom a Red Bull harmadát óvatosan, aztán érzem, hogy kezd is hatni. Nyújtok az esőben, de nem élvezem, hogy esik, így nem, szar benne állni, és még szarabb levenni az esődzsekit és úgy várni a váltást, hogy mikor indulhatok.

6. felvonás:

Zsófi nagyon jól nyomja, nem hiába, az én párom! Én is igyekszem továbbra is odatenni magam. Eldöntöttem, hogy az órámat nem nézegetem, inkább érzésre futok, ahogy tudok. Érzem persze, hogy lassú vagyok, Zsu megy előttem pár méterrel (bár mi vagyunk körelőnyben), de csak nagy nehezen tudom megközelíteni, nagyon kemény ő is, jól tolják Csillával, versenyben vannak a 2. helyért. Kissé tudtam gyorsulni, de nem sokat, 5:20 lett a szakasz. Az eső meg csak ömlik, váltás után dzseki rögtön fel, melegíteni nem sokat tud, de legalább annyira nem ázom-fázom. Érzem, hogy ennem kéne valami szilárdat, ropira vágyom, elballagok a frissítőasztalig (addig semmit nem vettem el róla), Móni fogad, és amikor mondom, hogy ropit ennék, a saját táskájából varázsol elő nekem egy életmentő csomag Nógrádit, amit elfogadok, de azért két sós vajas kenyér darabot is magamévá teszek, aztán leöblítem egy kis kólával. Hajnalban nincs ennél jobb kaja!
Közben hajnali 4-kor egyszer csak megjelent Józsi két tálca papírpoharas kávéval - fogta magát az éjszaka kellős közepén és az esőben kijött hozzánk a gátra, hogy megnézze, hogy futunk! Ilyen csapattársakat kívánok mindenkinek!

 

7. felvonás:

Jó, hogy ettem-ittam, de gyorsabb sajnos nem lettem tőle, sőt, azt hiszem, itt a mélypont. Érzem, hogy a hasam nem az igazi és wc-re kéne mennem - jó, hogy Józsi kínálta a kávét, én meg mondtam, hogy nem kérek, mert csak átmegy rajtam, a gondolat is elég volt, hogy az emésztésem bepörgesse magát. Próbálom ezt a 4-est lehetőségeimhez mérten gyorsan lepörgetni anélkül, hogy közben egy kék bódéba kellene bemennem. Áldást mondok Zsófira a váltásnál, és azzal a lendülettel a wc felé veszem az irányt, ahol egy időre megpihenek - utána viszont sokkal jobban vagyok. Még kétszer kell futnom, és már közel a vége, egész jó előnnyel vezetünk, ezt már ki fogjuk bírni. 5:35, no komment. Csillának kotorok egy sapkát, mert nincs neki, és csak most jutott eszébe, hogy hátha valakinek van - legalább valaki megfuttatja a lila sapimat is.

8. felvonás:

Zsófi is érzi, hogy közeleg a vége, de látom rajta, hogy már fáradt. Én sem vagyok friss és üde, de az, hogy már látom a verseny végét, ad egy kis plusz erőt, mondjuk ez a tempómon nem látszik. Az eső ömlik, ráadásul hideg, a váltás előtt jóval levettem a dzsekit, iszonyatosan lassan tudok csak bemelegedni. Bokáig gázolok a pocsolyákban, meg sem próbálom kerülgetni, minek, bugyiig vizes vagyok, a cipőm is az, nem mindegy? Sokan nem így gondolják, mert cikáznak a pályán, nem egy ember késztet maga mögött hülye irányváltásokra azzal, hogy mire előzésbe kezdenék, egy pocsolya miatt elém lép, így megtorpanok és mehetek a másik oldalán. Ez így elég szar. 5:40-et tudok csak menni, és tudom, hogy már csak egyszer kell futnom. A közvilágítást már lekapcsolták, de még sötét van, kell a fejlámpa, a fényén átsejlő esőcseppek szürreális hangulatba hoznak és hirtelen jópár ezer kilométerrel odébb érzem magam. Zsófin látom, hogy már nem száz százalékos, átöltözött szárazba és indul az utolsó etapjára. Utánakiabálok, hogy csak egy kört menjen, ne kettőt, nem tudom, hallja-e. Józsi mondja, hogy Zsófi üzeni, csak egy kört szeretne már menni, lehetőleg úgy készüljek - teljesen egy rugóra járt az agyunk, hiszen én is pont ezt szerettem volna. Már fel sem veszem a kabátot, minek, az eső ömlik, a fejem bedugom Józsi ernyője alá, a hátamra csurog a víz, közben nagy nehezen megtalálom a kis lufibogyót, amit a lefújásnál kell majd a földre tenni, zsebre vágom.

40058918_2245735395501098_2024249981031940096_o.jpg

9. felvonás:

Végre már nem kell fejlámpa, feljött a nap, látom a szembe futók arcát, összemosolygunk többekkel, jó a sötét, de jó ez a kontakt is. Bepörögtem, tudom, hogy itt a vége, mennem kell, legyen minél jobb az eredményünk, közben magamban üvöltöm a fülemben üvöltő Wellhellotól, hogy "nincs vége, ezt ordítjuk majd hajnalban a szélbe, ha már elloptuk az éjjelt, csak nézzük, ahogy a nap megpróbál felkelni és elfelejtünk hazamenni". Végül 3,3 kilométert tudok még a rendelkezésemre álló időben kisajtolni magamból 5:15-ben. Lefújják a versenyt, lerakom a lufit egy műanyag pohárban, majd lassan és lazán odakocogok a helyünkre. Zsófi ismét szárazban van már, én szarrá ázva, szegényt jól megölelem és összevizezem. Most van vége.

69,328 kilométert mentünk ketten Zsófival 6 óra alatt. Majdnem 70, de nem annyi, jó ez így, ezt tudtuk most, szerintem jók voltunk, odatettük magunkat, húztuk egymást, megdolgoztunk érte, koncentráltunk és nem engedtük el magunkat. Szerintem ez a lényeg, és nem kifejezetten a győzelem - aminek persze örülünk. Azt gondolom, hogy jó páros vagyunk Zsófival, és lesz még közös versenyünk. Hogy mi, még nem tudjuk, de biztos találunk valami nekünk valót. Két közös futásból két dobogó nem rossz.

40474664_2046517095409783_8108417751086792704_o.jpg

A Gizionok "uralták" a versenyt: a srácok 2., lettek, Zsu és Csilla 3., a KPBE 2., a többiek is derekasan helytálltak. Jó kis csapat ez, na, velünk volt a #gizionpower!

A magam részéről most már szeretnék kicsit lassan futni, kicsit hosszabban futni, szóval várom  a 12 órást, ami mindjárt itt van, és amitől akár félhetnék is, de nem félek, hanem már ott akarok lenni és futni akarok. Aztán lehet, hogy ha már ott vagyok és futok, visszasírom majd a gyors páros gátfutást.

Fotók: Abai Róbert, Neubrandt József

Párosban is jó a futás! - Ultra Tisza-tó másodszor

Az UTT-n eredetileg egyedül szerettem volna indulni, mint tavaly, pár hónappal ezelőtt jó motivációnak tűnt rá felkészülni. De nem mentek annyira gördülékenyen az edzéseim, mint ahogyan kellett volna, Gabi pedig érthető módon lebeszélt az egyéni indulásról. Mondta, hogy meg tudnám csinálni, de nem lenne jó élmény, és igazat adtam neki, nem akartam kínlódva célba érni, nem láttam értelmét egy, a tavalyinál sokkal lassabb és szenvedősebb teljesítésnek. Egyik este azért beugrott, hogy akár párosban jópofa lenne lefutni ezt a 111 kilométert, de aztán 2 perc után el is vetettem a gondolatot. Másnap reggel viszont a Gizionokban feltűnt egy poszt: Zsófi kérdezte meg, nincs-e kedve valakinek lefutni vele párban a versenyt! Azonnal írtam, hogy ÉÉÉÉN akarok a párja lenni, ő pedig el is fogadta a jelentkezésemet.

Örültem, mint majom a farkának, új kihívás, nem csak magamért kell futni, hanem a páromért is, össze is kaptam magam az edzésekre, csináltam a gyorsítókat, amiket Gabi adott. Közben Zsófival kitaláltuk a szakaszfelosztást, a második verziót Gabi is leokézta, Máté elintézte a nevezésünket, amit nagyon köszönök még egyszer, Nicol személyében ötcsillagos kísérőnk is lett, aki autóval fuvaroz majd minket a pontok között. A csapatnevünk "Sparta Team alias körbekáromkodjuk" lett, Sparta, mert Zsófi Spartan versenyekre jár, nekem van egy Spartathlonom, és káromkodunk, mert hát úrilányok vagyunk, na. A verseny előtti pár hétben sokat kommunikáltunk Zsófival, jól összerázódtunk. És még Milánnak is "szereztünk" bringás kísérőt, Kriszta vállalta, hogy teker mellette és segíti a versenyen, Gabi, Zsotyek és Józsi pedig "katasztrófaturistaként", azaz szurkolóként jött el a versenyre. A Gizionoktól még Böbe indult csapatban, Andi és Erika pedig egyéniben, így lett teljes a Gizion különítmény.

37192308_10215981757037589_5327599380964835328_o.jpg

A verseny hetében már szabadságon voltunk, edzőtáboroztunk Bernecebarátiban, jó volt nagyon, mondjuk kicsit féltem, hogy egy aluledzett évben pont egy versenyhéten tolok nagy mennyiségű kilométert, de nem lett belőle baj - inkább próbáltam arra gondolni, hogy idén végre lesz egy tisztességes hetem! Pénteken mentünk Tiszafüredre, ott bandáztunk, vacsora, alvás, szombat reggel irány a rajt.

7-kor indultak az egyéniek, így elköszöntünk Milántól és Krisztától, nekünk még volt egy kis időnk. Nálunk Zsófi rajtolt 8.20-kor, a gyorsabb párosok mezőnyében, ő futotta az első szakaszt. Mi Nicollal a rajt után autóba vágódtunk, majd a ponton vártuk Zsófit, aki jött is szépen, adta a chipet és már mehettem is. Tiszaderzsről futottam Abádszalókra 10,9 kilométert. Gabi 5:15-ös tempót javasolt, ezt igyekeztem tartani, és sikerült is, egészen jól ment a futás, de azért éreztem, hogy kívül vagyok a komfortzónámon, és nem vagyok ideális állapotban. Az idő kezdett bemelegedni, úgyhogy eleve jéggel a topomban indultam, ami hamar el is olvadt, de a váltóhelyig nem főttem meg. Abádszalókon nemcsak Zsófi várt, hanem ott voltak Gabiék is, mondták, hogy Milán nagyon szépen halad, minden oké vele, jól "dolgoznak" Krisztával. A váltás után kb. 2 percet tudtam nyújtani, közben rég látott unokatestvéremmel, Ágival is sikerült összetalálkozni, 3 autóval mellettünk parkoltak, a barátja futott csapatban, ő pedig kísérte, örültem neki, a nap során még jópárszor találkoztunk.

Nicollal indultunk tovább Dinnyéshátra, onnan jöttem megint én. Itt volt egy jó kis kalandunk, mert a navigáció össze-vissza írta, merre menjünk, úgyhogy inkább a táblákat követtük Kisköréig, közben izgultunk, hogy odaérjünk a pontra Zsófi előtt, aki nagyon szépen nyomta. Kiskörénél jöttek az igazi izgalmak, ugyanis két útvonalbiztosító polgárőr bácsi is rossz irányba terelt minket, konkrétan fel a gátra, amire amúgy nem lehetne felhajtani, mert büntetés jár érte, hát nem voltunk nyugodtak, a futók mellett voltunk kénytelenek menni, de így láttuk hol van Zsófi, és biztosan odaértünk a váltásra. Közben kiderült, nem mi vagyunk az elsők, akiket a gátra tereltek, így a szervezők intézkedtek, hogy ne legyen probléma belőle, mert nem direkt mentünk arra.
Mondjuk ezt én csak a szakaszom után tudtam meg, úgyhogy kb idegből futottam a váltásunk után a rám váró 9 kilométert, nem is lett rossz a 2. szakaszom sem Sarudig. A nap ezerrel égetett, mint a lézer, a Hősök is megénekelték a fülemben, nyugtáztam is, hogy ez pont így van, árnyék semmi, néha jött egy-egy szelesebb szakasz, meg 2 percre elment a nap, de főleg a 30 fok és tűző nap volt jellemző. Nagy nehezen beértem Sarudra, már Gabiék is ott voltak, kaptam jeget, ittam is, kicsit kifújtam magam, és indultunk tovább Poroszlóra. A kocsiban iszogattam a Panhellen italomat, és ettem gélt is, de éreztem, hogy az elindulás-megállás-autózás nem nekem való igazán, a gyomrom nem annyira szereti a helyzetet. De amit tudtam, megtettem, hogy ne legyen baj, legyen energiám.

Poroszlón a fordítóban megtudtam Kozma Bandi szpíkertől, hogy Milán most ment el és várja, hogy utolérjük, és jól van, ennek örültem, Andival és Erikával is találkoztam, ők is szépen haladtak. Zsófi is jött ügyesen, jól nyomta nagyon, keményen odatette magát megint. Én is igyekeztem a kicsit több mint 9 kilométeremet jól megfutni, nem is lett rossz, bár a hasam már eléggé feszített, de Sarudig kibírtam gond nélkül, egész tűrhető tempóban. Ott kértem egy kis pihenőt, amit a férfi wc-ben töltöttem, mert nem volt kedvem sorban állni a női előtt. A pihenő után továbbindultunk Nicollal vissza Dinnyéshátra, addig sikerült kitalálnom, hogy kell a nyakamba valami rongy, hogy hűtsön, mert a két hosszabb szakaszon, ami még rám várt, jól fog jönni - le is vágtam a nálam lévő vékony törölközőből egy csíkot, és bevizeztem. A gyomrom nem volt százas, de magamba erőltettem a frissítésem, hogy legyen energiám futni, jegeltem és ittam, aztán mikor jött Zsófi, nekiiramodtam a 12,4 kilométeremnek.

37196152_10215989328866880_7802047958517547008_n.jpg

Az első 3 kilométer nehezen ment, a lábaim működtek, de a testem többi része valahogy nem akart szuperálni, agonizáltam egy sort, hogy most mi van, a következő frissítőnél szereztem egy fél literes vizet, és onnantól vittem magammal, ittam belőle, locsolgattam is magam, de nem nagyon lettem jobban. Kisköréig kínlódtam, ott egy hideg kóla tett kissé helyre, meg Mike Shinoda jó kis zenéje, úgyhogy megráztam magam és elkezdtem nyomni, sorra előztem vissza azokat az embereket, akik addig elmentek mellettem. 6 kilométer szenvedés kellett, hogy utána újra rendesen tudjak futni, bosszantó is volt nagyon, de mindegy, az adott helyzetből kihoztam a maximumot. Abádszalókon várt a váltás, meg Gabiék, mondtam, hogy nem voltam túl jól, de azért csak ideértem, a ponton megettem egy adag barackbefőttet, valahogy azt kívántam. Mivel az összes ruha vizes volt rajtam, a nadrágom is, ami csúnyán dörzsölt, Nicol átöltözést javasolt, amiben igaza volt, én is terveztem, úgyhogy gyorsan teljes ruhaszettet cseréltem, aztán indultunk tovább a kocsival.

Tiszaderzsen készültem az utolsó váltásra, de éreztem, hogy már nem vagyok száz százalékos hasilag, de a feszülésen és a görcsön kívül remélem, hogy nem lesz más gebasz (értsd hányás). A nap még mindig égetett, nagyon rossz volt várakozni, már mentem volna, hogy haladjak, utálok várakozni, hiába ittam, szomjas lettem, a jegem elolvadt, tébláboltam össze-vissza. Ágiék ismét felbukkantak, velük beszélgettem kicsit, aztán egyszer csak begurult Kriszta, és mondta, hogy Milán mindjárt érkezik, Zsófi utolérte, de Milán elkezdte nyomni vele, hogy még engem láthasson, mielőtt váltunk, jött is hamar, megpusziltam, megdicsérgettem, aztán feltűnt Zsófi is, és indulnom kellett.

Hát nekiiramodtam az utolsó, leghosszabb, 14,4 kilométeres szakaszomnak. A lábaimnak nem volt baja, de a hasam görcsben volt, büfögtem, be volt feszülve mindenem, nem volt élvezetes. Utolértem Nándit, őt biztattam, majd Edina mellé értem, akinek pont olyan tempója volt, ami nekem is jólesett, úgyhogy beszélgetve mentünk együtt egy darabon, amíg meg nem kellett állnom egy kis belegyaloglásra, hogy a gyomrom rendezni tudjam. Szerencsére 100-150 méter elég volt ahhoz, hogy kicsit jobb legyen, haladtam tovább. A frissítő nehezen jött, de csak odaértem, ittam egy kólát, attól kiengedtem a fáradt gőzt, és tudtam futni, kellett is. Hát, elég szarul voltam, próbáltam mentálisan legyőzni a fizikai rossz érzéseket. Tudtam, hogy mennem kell Zsófiért, és hogy ennél sokkal rosszabb állapotban is voltam már, amiből ki tudtam jönni. Jobb ötletem nem volt, keresgélni kezdtem a lejátszómon, hogy hallgassak valami más zenét, a Linkin Park most nem segített, Mike Shinoda sem, úgyhogy DJ Bobo-ra esett a választásom, lesz, ami lesz... vajon mennyire lehettem szarul? No de Bobo és az ősrégi slágerek pont jók voltak arra, hogy feltegyem a szemellenzőt és meginduljak 'se lát se hall' módon, egészen az utolsó 3,2 kilométerre lévő pontig. Itt még egy utolsó kólát lenyomtam, és irány a cél, tavalyról emlékeztem, hogy ez a szakasz egész gyorsan eltelik - bár szenvedősen, de azért odaértem a versenyközponthoz és lecsippantottam az utolsó, célt jelentő ellenőrzőponton. Léptem még kettőt, majd megálltam, hogy összeszedjem magam, iszonyatosan görcsölt az egész hasam. Gabiék jöttek elém, megölelgettek, aztán fogtam magam és egy kis körben bekocogtam a célhoz, ahol Zsófi várt, és együtt befutottunk a célba, megkaptuk az érmeinket. Aztán nem sokkal később kiderült, hogy harmadikok vagyunk, aminek nagyon örültünk! Ha nem értünk volna el helyezést, akkor is örültünk volna, de így még jobb volt, örömmel álltunk fel a dobogóra az eredményhirdetésen.

37209749_2156644354410203_8514158840478957568_o.jpg

37161646_10215981759397648_4564123391677693952_o.jpg

A célban megvártuk Milánt, mi tarthattuk neki a célszalagot, Máté adta az érmet, Krisztát is megpuszilgattam, még egyszer köszönöm neki, hogy "vigyázott" a férjemre és kísérte, jó páros voltak, Milán nagyon összeszedetten, egyenletesen és okosan ment, és ebben Kriszta nagyon sokat segített neki azzal, hogy frissítette.
Mi szerintem jó páros voltunk Zsófival, mindketten mentünk egymásért, ahogy tudtunk, az adott napon mindketten kihoztuk magunkból a maximumot. Nicol pedig szuper kísérő volt, vitt minket, segített, etetett, itatott, jegelt, öltöztetett, kenegetett, hálás vagyok neki, hogy eljött, és örülök, hogy a tavalyi UB kudarc után most célba tudtam érni úgy, hogy ő is ott van, és nem volt hiábavaló, hogy eljött.

37252868_10215989671315441_7792198962852659200_o.jpg

És mi a helyzet velem? Jólesik ez a siker, jólesett másért is küzdeni, jó volt versenyezni, hajtani, megoldani a nehézségeket. Jó lett volna jobb formában odaállni a rajthoz, de most ez van, jelen pillanatban ezt tudom, de van felfelé, igyekszem arrafelé folytatni, nem feledve azt, hogy honnan jövök, ki vagyok, és hogy hová szeretnék eljutni a saját utamon.

Fotók: UTT, Józsi, Zsófi, saját

Ilyen még nem volt: 6 óra Sárváron, meg egy új PB

Ha Sárvár, akkor 12 vagy 24 órás futás, legalábbis eddig így volt. De idén nem. A két héttel korábbra hozott Ultrabalaton borította az eddig megszokott menetrendet, vagyis a 2014-ben és 2015-ben is sikerrel lehozott Sárvár 24 órás teljesítés - Ultrabalaton célba érés kombót.

Amikor idén év elején megláttam, hogy melyik verseny mikor lesz, és egyeztettük Gabival az éves terveket és a versenynaptárat, akkor tudtam, hogy ebből most 24 órás nem lehet, mert túl közel van egymáshoz a két hosszú és nehéz verseny, a kettőt együtt nem vállalhatom be, főleg a teljesen kihagyott tavalyi év után. Első körben az Ultrabalatonig próbáltam gondolkodni, hiszen a Spartathlon nevezés lutri, vagy sikerül bejutni, vagy nem, de az Ultrabalatont így is, úgy is szeretném teljesíteni.

A Spartathlonra egyébként az esélytelenek nyugalmával neveztem be idén, úgy éreztem, hogy nem lesz még egyszer akkora szerencsém, mint tavaly, de azért teszek még egy próbát, adok magamnak esélyt a bekerülésre - és lássatok csodát, besorsoltak, mehetek. Lehet, hogy Leonidaszhoz eljutott a tavalyi "levelem", és "belenyúlt" a sorsolásba, hogy még a várólista előtt kihúzzák a nevem a bödönből.

Na de vissza Sárvárhoz. Az UB miatt a 24 óra szóba sem jöhetett, de a 12-t nagyon szerettem volna - arra viszont Gabi mondta azt, hogy szó sem lehet róla, 6 óra. Először 6 óráért el sem akartam volna menni, de aztán Milán (szintén hasonló versenytervekkel nyárig) mondta, hogy de menjünk, jó lesz az. Picit bántam a 12 órát, de aztán ahogy közeledett a verseny időpontja, egyre inkább éreztem én is azt, hogy ez így lesz jó, elég lesz a 6 óra, ott leszek, versenyzek, futok, de nem csinálom ki magam teljesen, nem használom fel az összes energiámat, nem merítem le magam, és idén először úgy mehetek el az Ultrabalatonra, hogy minden erőmmel arra tudok összpontosítani, hogy ott minél jobb legyek. A verseny hetében beköszöntött ítéletidő pedig még inkább megerősített abban, hogy jó lesz az a 6 óra, azon gyorsan túl vagyok még akkor is, ha hideg van, hó vagy havas eső esik, és nem kell még az elemekkel is küzdenem.

 

 

fb_img_1492872648624.jpg

 

Egyébként úgy érzem, hogy jó formában vártam a versenyt, jól sikerültek az edzéseim, jól mentek a futások, lazán, gyorsabban futottam mostanában, mint eddig bármikor. Továbbra is nagyon figyelek a regenerációra, vitaminokat, ásványi anyagokat, aminosavakat szedek, hengerezek, Vandánál is voltam, Kriszhez is járok masszázsra, nyújtok, tényleg mindent megteszek, hogy nehogy lesérüljek, és tisztességesen meg tudjam csinálni ezt az évemet.

Bizakodva mentem a versenyre, és a Gabi által kijelölt 65 kilométerre próbáltam koncentrálni, úgy éreztem, hogy azt meg tudom futni. A készülődést, pakolást magamhoz képest szolidan végeztem, nem vittem a fél házat, csak a legszükségesebbeket, futócuccból és frissítőből is, de úgy, hogy azért minden legyen nálam, ami kellhet (persze utólag már tudom, mit kellett volna még vinnem, de ezeket meg megjegyeztem). A frissítés nálam a gyenge pont még mindig, edzésen rendben van, de versenyen még nem állt teljesen össze, a 100-ason túl sokat vittem be, nem is bírta a gyomrom, most ez el szerettem volna kerülni. Egyébként a bevált cuccaimmal készültem: a Panhellen porokból (Carbo100, Radical, Evolution) és a hányásízű Sponser izóból álló kombót készültem inni, mellé kóla, ropi, gyümölcspürék, pár energiaszelet. Ruhából egy pár lila darab, meg mellé egy kis fekete - nem kisestélyi, hanem nadrág és sapka. :) És végre megvan a lila Hokám, be is járattam az elmúlt két hétben, itt volt a feladat, bele kell tenni egy hosszú futást az UB előtt.

A szokásos pénteki utazás, tésztaparti és vacsora után a törzshelyünkké vált Rozmann panzióban pihentünk rá a futásra (bár én egész héten alig aludtam normálisan, de vannak ilyen időszakaim), reggel kávé Nicolékkal, majd öltözés, kipakolás. Mondanom sem kell, hogy az óramű pontossággal működő emésztésem mikor máskor krepált be, mint a verseny előtt, de úgy voltam vele, hogy aminek ki kell jönnie, úgyis kijön, de hátha bent marad a verseny végéig...

Nicolékkal pakoltunk le - négyfős csapatban futottak, úgyhogy három ember mindig pihent -  mondtuk, hogy nagyrészt önellátók vagyunk, de megköszönjük, ha esetleg a kezünkbe adják, amit kérünk - mondanom sem kell, ötcsillagos kiszolgálást és törődést kaptunk, meggyőződtem róla, hogy tökéletes kísérőket kértem fel Nicol és Bocsi személyében, hogy rugdaljanak végig a Balaton körül. :) Eddig is mindig tökéletes kísérőim voltak, és örülök, hogy ezzel a "castinggal" jól sikerült "bővíteni" a segítők listáját, akikre számíthatok.

Lendületesen kezdtem, de úgy, hogy ne fussam el az elejét, jókedvvel és jólesően futottam, jó erőben éreztem magam. Az első órában Dórival mentünk együtt, picit beszélgettünk is, de inkább futottunk, aztán elhagytuk egymást egy frissítés közben. 10 km körül ettem egy gyümölcspürét, meg pár falat sós perecet és az izómat is iszogattam - most figyeltem rá, hogy ne igyak egyszerre sokat, mint a 100-ason, hogy ne kerüljön egyszerre túl sok minden a gyomromba és ne görcsöljön be, most ez a hiba (a gyomorgörcs, fájdalom) el is került szerencsére.

fb_img_1492875865477.jpg

Úgy 30 kilométerig jól mentem, eszegettem, ittam, frissítettem, aztán ott egyik körről a másikra ledobtam a vasmacskát és lelassultam. Nicol mondta, hogy látták is, hogy valami nem stimmel, aztán egy kör múlva mondtam is neki, mikor jött elém, hogy elfogytam. Teljesen kiment belőlem a szénhidrát. Ez a magamhoz képest gyorsabb tempó úgy látszik, hogy eddig megy, és az a frissítés, amit a gyomrom elbír, nem elég ahhoz, hogy ezt fenntartsam, a 6-os körüli haladáshoz jó, 5:20-hoz már nem elég. Kínkeserves volt, míg a testem a szénhidrátról átváltott a zsírégetésre, haladtam, de közben próbáltam valahogy tuszkolni magamba az energiát, mindezt úgy, hogy semmit nem kívántam, másrészt meg nem tudtam, mit merjek enni-inni, hogy a gyomrom ne görcsöljön be tőle. A jól bevált kólánál maradtam, azt ittam minden körben, ehhez persze meg kellett állnom, de nem tököltem túl sokáig, pár korty és irány tovább, plusz vizet ittam, mert eléggé izzadtam annak ellenére, hogy nem volt meleg. Gondolkodtam, mi segíthetne, gyümölcslé jutott eszembe, persze azt nem hoztam, aztán láttam, hogy van narancs a központi frissítőben, legyen az, hátha, úgyhogy narancsgerezdek levét szívogattam kifelé, és végül egy magnéziumot is kevertettem Nicollal. Itt jegyezném meg, hogy ő az első ember az engem eddig frissítők közül, aki elsőre megértette, hogy valóban 3 korty vízben kellene feloldania a poromat, nem pedig 3 deciben, mert úgy tudom biztosan meginni - ismét jó pont! :)

Jó pár kör kellett hozzá, hogy kicsit összekaparjam magam, de visszagyorsítani már nem tudtam egy értelmes tempóra, 5:50 körül döcögtem, arra törekedtem, hogy ezt tartsam, és legalább a 61 kilométer fölötti egyéni csúcsot elérjem a 6 óra végére. Néha egy-egy körre akadt társaságom is, ez jólesett, mert könnyebben haladtam, de amúgy a zenémre koncentrálva, meg bizonyos kulcsszavakat magamban mormolva próbáltam motiválni magam. Megvan a lista, miket kell felírni a karomra az UB-n, hogy el ne felejtsem őket, csak le kelljen nézem. Mária, ha olvasod: a folyosó MOST MÉG NEM LESZ OTT! :D

Hogy a mezőnyben hol állok, nem nagyon tudtam, nagyon sok volt az ismeretlen arc, egy-két lányról tudtam csak, hogy 6 órán indult, a nagy részüket én köröztem le, de engem is körözgettek, meg persze a 12-24 órások közül is sokan. Egy kör végén azért ránéztem az eredményjelző monitorra, láttam, hogy női 4., és korosztályos 1. helyen állok (éljenek a "fiatalok"), ez egy picit összerántott, gondoltam, hogy hoppá, ez annyira nem rossz, és a korosztályos dobogóért jár egy serleg, amióta gyerekem van és futottam Sárváron, mindig vittem haza serleget, most sem lenne rossz a szerény tetején sorakozó készletet bővíteni. Úgyhogy nem engedtem el magam, és a folyamatos energia-utánpótlásnak köszönhetően erőre kaptam. Sokat segített az utolsó pár körben Dia is, együtt futva haladtunk, köszönöm innen is, hogy jött velem, majd az utolsó kör megfelelő pillanatában "elzavart", hogy nyomjam meg a végét, sikerült is teperni még egyet lendületesen. De sajnos mint utólag kiderült, az utolsó körben az 5. helyre estem vissza és korosztályos 2. lettem, kemény 110 méterrel megelőzött az addig mögöttem haladó lány. Ez eléggé bosszantott, ha tudtam volna, hogy ki van előttem, mögöttem, akkor biztos jobban megnyomom a végét, de hát most már mindegy.

Igazából a lényeg, hogy 63,024 kilométer lett a vége, 2 kilométert tudtam javítani a még 2014 novemberében futott egyéni csúcsomon (azóta 6 órán mindig bénáztam), úgyhogy ennek a részének örülök, és úgy érzem, hogy ha a frissítésemet még tudom javítani az ilyen rövidebb ultrákon is, akkor a 65 is reális lesz. Hosszabb, lassabb futásokhoz jó ez a frissítés, mert ha nem tolom túl, akkor a gyomrom nem görcsöl be és elbírja a bevitt mennyiséget, a többszöri kis mennyiség fel tud szívódni, a gyorsabb tempónál viszont ez nem elég. Most is tanultam valamit, ilyen ez.

20170422_175640_1.jpg

Izomzatilag rendben voltam, mondjuk a végére eléggé elfáradtam, ezt részben az alvásdeficitnek, részben az erősebb kezdésnek tudom be, a tört kör mérésre várakozás közben picit beálltak a farizmaim, de a nyújtás és a hengerezés, amit rögtön a zuhany után már csináltam is, segített. A vállaim is befeszültek (persze, mert elfeküdt, fájó nyakkal futottam), de Bocsi elsőrangú váll- és nyakmasszázsban részesített  - még egy jó pont az UB kísérőknek.

Az eredményhirdetésen megkaptam a kupámat, az érmet és az emléklapot, majd beültünk Nicolékhoz a csapatbázisra, és onnan szurkoltunk. Jó sokat szövegeltem a még pályán lévő futóknak, féltem, hogy valaki lecsap, de mivel én is tudom, milyen 12 vagy 24 órát futni, így talán elfogadta tőlem mindenki a lelkes drukkolást. Örülök, hogy a 6 órát futottam, és nem a 12 vagy a 24 órát, de az tuti, hogy az Ultrabalatonra fel kell kötnöm a gatyámat, mert kemény lesz, szeptemberre meg még inkább, hogy célba tudjak érni a Spartathlonon. Az idei év eddig jó, két verseny, két egyéni csúcs, két 5. hely és két "dobogó" (versenyengedély nélküli vagy korosztályos), így is szeretném folytatni, hiszek abban, hogy menni fog, amiért megyek, amiért futok.

 


Fotók: Nicol :)

Úristen, újra versenyzem!

Valahogy így vártam az elmúlt hétvégét, a 4 órás futást az OptiVita Ultrafutó Kupában: úristen, versenyre megyek, futni fogok, jaj de jó, ott leszek megint... meg ilyenek. Pedig eredetileg nem terveztem őszre semmit, nem nagyon akartam versenyre menni.

Augusztus elején tértem magamhoz, bár június óta fájdalommentesen futottam újra, de a fájdalommentesség mellett motivációtól is mentes voltam. Sirattam magamban az évet, a 24 órás, az UB-t, és főleg a Spartathlont. Futottam, de kedvetlenül, a hétköznapjaimban benne volt az edzés, de a hétvégéket sokszor ellógtam, vagy minimum rövidítettem.

Aztán átlendültem, ebben nagy szerepe volt annak, hogy Gabi jópár hétig itt volt Budapesten nyaralni, és voltunk együtt futni, többször is. Jó volt együtt futni, végig beszélgettünk, nem hajszoltam a tempót, sem a kilométereket, csak mentünk és jól éreztük magunkat. Aztán már magamtól is volt kedvem menni, elkezdtem rendesen csinálni, elkezdett látszani a fény az alagút végén. Kezdett visszajönni a tempóm, helyreállt a pulzusom, kaptam levegőt futás közben, erősödtem, javultam, és elkezdtem újra hinni magamban, hogy van még keresnivalóm a futópályán.

Gyorsultam, és kevésbé éreztem szenvedősnek a tempósabb edzéseket, mint például februárban. Becsülettel megcsináltam a feladatos edzéseket, ha 5 percesben kellett futni, akkor én csak azért is a 4:50-re törekedtem, szóval igyekeztem magam odatenni. És ezzel együtt elkezdtek foglalkoztatni a versenyek is. Csak semmi durvulás, de éreztem, hogy versenyre akarok menni. Kapóra jött az ingyen nevezés az NN Family Run-ra, beneveztem a "félmaratonra" (ami 19,6 km volt, de egész jól sikerült), aztán addig nézegettem a 12 órás OB versenykiírását, hogy kitaláltam, hogy 4 órát akarok futni. Gabival egyeztettem, engedélyezte, ha nem "versenyzem", csak edzés, Milánnal is megbeszéltem, hogy ők meg eljönnek Milcsivel segíteni, szurkolni (meg pancsolni a Velencei tóban). Úgyhogy beneveztem, és elkezdtem izgulni. Hogy milyen lesz újra versenyezni (ráadásul a velencei mumus pályán), milyen lesz újra ott lenni a többiek között, meg mit fogok tudni produkálni.

img_20160910_160042.jpg

Egy 40-esre gondoltam legalább, hogy annyit jó lenne futni, de ha jobb lesz esetleg, annak nagyon fogok örülni, de ha rosszabb, akkor sem ásom el magam. Az elmúlt két hétben ahhoz képest, hogy iszonyú fáradt voltam, nem aludtam jól, az edzések jól mentek, így bizakodó voltam, és a versenyre aránylag sikerült is kialudni magam. Soha ilyen kevés cuccot én még elutazós versenyre nem pakoltam, vittem két szett ruhát, a pár futással ezelőtt beüzemelt újabb Cliftonomat, frissítőnek izóport meg kis üvegeket, két gélt, pár energiaszeletet, és kb. ennyi. Hiszen ez egy edzőfutás, felmérő, ha egyedül mennék neki, akkor sem vinnék túl sok mindent magammal a mellényben, minek vigyem a fél házat.

Na de akkor jöjjön a verseny. Megérkeztünk, kipakoltunk a szokott helyre a Márton teamhez, Dórival közösen az asztalra, átöltöztem, dumálgattunk. Már reggel durván meleg volt, de végül nem vetkőztem topra, hogy a trikót tudjam magamon vizezni és hűtsön, tettem sapkát természetesen és végre versenyen is felavathattam a Rudy Project napszemüvegemet. 9-kor rajtoltunk, az első két kilométer lendületesebb volt a kelleténél, nagyon megindult mindenki, én is, de aztán visszafogtam magam, mert nem éreztem, hogy ilyen gyorsan tudnék és akarnék futni. Dórival futottunk együtt egy kicsit, aztán elszakadtunk egymástól.

14311268_1438113516202448_6309767438001890244_o.jpg

Már az első adandó alkalommal ittam és locsoltam magam, szükségem is volt rá, hamar kértem jeget is, raktam a topba és a sapkába is. Sajnos nagyon elszoktam a melegtől idén, és aztán kiderült, hogy a gyomrom is elszokott a futós frissítőktől. Ittam a megszokott izómat, mindig pár kortyot, meg a vizet, éreztem, hogy szomjas vagyok, de ennek ellenére lötyög a hasamban a cucc, hányingerem volt. Aztán ez a cucc megindult felfelé. Szenvedtem vele egy darabig, aztán amikor már nem tudtam tovább visszatartani, meglátogattam egy bokrot és kiraktam, ez kb. félidő előtt volt kicsivel. Elég rég hánytam utoljára versenyen, meg úgy futás közben (utána többször szoktam, akkor rendszeresen megkavarodom, az NN Family Run után is kidobtam az izót már itthon, valahogy nem stimmel most ez a dolog), nem volt túl kellemes, de megkönnyebbültem. Futottam tovább, a következő frissítőnél megint ittam vizet, aztán megint beütött a gyomrom, mentem megint a bokorba. Gondoltam, ez így nem az igazi, de reméltem, hogy majd elmúlik, gyalogoltam, kocogtam, gyalogoltam, többen kérdezték, jól vagyok-e, mondtam, hogy szarul, de büszkén. Tudtam, hogy innom kell a meleg miatt, megpróbálkoztam a jéghideg kólával, meg pár falat sós pereccel, ezek eddig mindig bejöttek, de ők sem maradtak sokáig. Futni nem nagyon tudtam a rázkódás miatt, úgyhogy gyalogoltam.

Közben előkerültek Milánjaim a tóból, mondtam, hogy egyelőre jön ki minden, de jó hideg víz jólesne, a következő körben már kaptam is, Milcsi hozta a kulacsot és adta, aztán cuki volt, mert vissza is kérte, hogy az az övé, ne igyam meg. A lelkesedésem maradt, a humorom a helyén volt, Sanyosszal vicceskedtünk hányattatott sorsom kapcsán, egy percig nem gondoltam, hogy kiszállnék. Az egyik körben Milán leültetett picit, mondta, hogy vigyázzak azért, nehogy bajom legyen, de nem éreztem semmit a gyomorbajon kívül. Próbáltam ismét futni, tempósabban haladni, de inkább csak döcögés volt, és még egy bokorlátogatás. Úgyhogy sétáltam egy hosszabbat, Bögi Sanyi bácsival gyalogoltunk úgy 2 kilométert együtt, ekkor kicsit több ideje volt rendeződnie a hasamnak, az utolsó 25-30 percet meg tudtam futni, persze csak óvatosan.

img_20160910_192628.jpg

Végül 33,8 km lett a 4 óra eredménye, jócskán elmaradtam a tervezett 40-től, de nem bánkódtam miatta, örültem, hogy ott lehetek a pályán, a sok ismerős futó között, futhatok, versenyezhetek magammal és másokkal. A helyzet pikantériája, hogy ezzel a nem túl acélos teljesítménnyel is 3. lettem végül, a meleg eléggé megrostálta a mezőnyt és nem is voltunk túl sokan. Összességében mondhatjuk, hogy dobogóra tértem vissza, de tudom, hogy tudok ennél jobbat is. Dia nyerte a versenyt (őt sem kímélte a gyomorbaj), 3 éve egy hasonlóan durva meleg kecskeméti versenyen álltunk együtt dobogón, csak akkor 2. lettem mögötte, most egy lány befért közénk.

dobogo.jpg

Milcsi kísért fel a dobogóra, mondhatom, hogy ez volt a nap legjobb része, ahogy a kisfiammal ott állok együtt, és igazából nem is magamra vagyok büszke, hanem rá, hogy mennyire jó fej és milyen nagy már. Jól érezte magát, jót fürdött a tóban, segített, szurkolt, jó érzés volt, hogy ott van velem.

Hogy hogyan tovább, most még nem tudom, kedvem lenne még idén futni egy maratont, de az 50-es OB is mozgatja a fantáziámat. Persze ezeket még meglátom, és egyeztetnem is kell Gabival, hogy mi a következő lépcsőfok, merre menjünk, mit csináljunk. Míg ez eldől, addig futok és erősítek, a TRX-et nagyon szeretem, és az étkezésem is jól beállt, ezeknek így együtt szerintem már van, és lesz is még eredménye. Örülök, hogy alakulok, örülök, hogy futok, örülök, hogy versenyezhettem, jó volt, na!

Fotó: OptiVita / Lesi Tamás és saját

24 óra megint: egyéni csúcs, OB-bronz, és harc magammal

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán a lényeggel megint, mint tavaly, amikor szintén nem tudtam, hogy hol kezdjem el a 24 órás futás beszámolóját. Tehát akkor a száraz tények: 24 óra futás, 187,89 kilométeres új egyéni csúcs, országos bajnoki 3. helyezés, korosztályos 1. helyezés. 14 kilométeres javítás a tavalyihoz képest. Életem eddigi legnehezebb versenye volt. És akkor most már talán el is tudom rendesen kezdeni az írást.

A sárvári futás már évek óta nem marad ki a programból, a szívem csücske, 5 éve voltunk először, 4 éve ott futottam az első ultrámat, szeretem, jó ott lenni. A 24 órás futás pedig az UB felkészülés számomra fontos része, erőfelmérő, tapasztalatszerző verseny volt tavaly, idén már ennél picit komolyabban vettem, szerettem volna egy jót futni. Az edzések jól mentek, a székesfehérvári 12 órás verseny is, idén a bokámat sem sikerült szétvernem, minden jól alakult. Persze nem én lennék, ha nem történt volna mégis valami: a Vivicittán a 10 kilométeres iramfutáson elestem, lehorzsoltam a térdem és csúnyán bevertem a csontot is, aztán sikerült eléggé megfáznom, pihenni sem tudtam túl sokat a verseny hetében, mert Milcsi betegeskedett, így otthon voltam vele és úgy dolgoztam. Persze semmi nem tántoríthatott el a versenytől, kúráltam magam, ahogy lehetett, a takonykórom kissé javult, de nem lettem 100 százalékos.

Pénteken szokás szerint jött Anyukám, hogy átvegye Milcsit a hétvégére (addigra ő meggyógyult), és mi Milánnal el tudjunk menni Sárvárra, a mi kellemes wellness hétvégénkre. Szokás szerint a Rozmann panzióban szálltunk meg, ugyanazt a szobát kaptuk, mint 4 évvel ezelőtt. A tésztapartin jött a szokásos bandázás, krumplis tészta, utána még egy plusz vacsora, csak a rend kedvéért, aztán lehetőség szerint pihenés. Egészen jól aludtam, de éreztem, hogy azért elég fáradt vagyok (mondjuk ez kb. 3 éve folyamatosan így van, azóta nem tudtam magam tisztességesen kialudni). Reggeli a szokásos helyen, kávé, készülődés, ahogy mindig.

A Márton Team-hez cuccoltunk le, mert a társaságban mindig van valaki, aki nekünk is tud picit segíteni a frissítésben, Attila és Kinga a saját csapata mellett minket is mindig istápol, ha szükségünk van rá. Most az Ironteam-ből Barnabás és Jutka is ott voltak, és Csákány Kriszta is, aki Blue-nak jött segíteni, de azonnal mondta, hogy ránk is figyel, csak szóljunk, mit kell segíteni. Nicol is jelezte, hogy ha bármiben tud segíteni, csak szóljunk, ott vannak ők is. Szóval egy szép nagy frissítőcsapat vett minket körbe, és megint megbizonyosodtam róla, hogy nagyon nagy szükség van a munkájukra és a támogatásukra, mert sokkal könnyebb úgy futni, ha van segítség.

Az idő melegnek ígérkezett, így az utolsó pillanatban - a rajt előtt 2 perccel - ujjatlan trikót vettem a póló helyett. Idén még nem volt rajtam ujjatlan, rövidnadrág is csak háromszor, szóval a melegre nem nagyon tudtam az edzéseken készülni. Elrajtoltunk, az első kör kényelmesen telt, a lényeges esemény az volt, hogy rájöttem, rosszul állítottam be az órámat (gyengére hagytam a GPS jelet), így nem fog rendesen mérni, igazából nem lesz sok értelme viselni, mert a GPS jel pontatlansága miatt sokkal kevesebbnek méri a távot, legfeljebb a pulzusom tudom rajta figyelni. Hamar elkezdtem a frissítést, igyekeztem sokat inni, hogy ebből ne legyen baj, és az időközben kirakott hideg vizes vödrökből elkezdtem magam locsolni, hűteni. Tudtam, hogy más esélyem nincs a meleg legyőzésére, csak ha hűtöm magam. A tempót nem erőltettem, 6 percen belül futottam, gyorsítani nem akartam. Teltek a körök, ha volt kivel, akkor beszélgettem, hiszen együtt futni könnyebb, és még az idő is gyorsabban telik. (Persze nem telik gyorsabban, csak szeretnénk, ha így lenne.) Nicol szólt, hogy kezd pirulni a vállam, be kéne kenni, ezt gyorsan le is rendeztem az asztalunknál, bekentek, mentem tovább.

Kb. 1 óra után felvettem az mp3 lejátszómat a dobozomból és elkezdtem zenét hallgatni. Érzésre egész jól haladtam, nem volt különösebb gond a melegen kívül, de hát mindenkinek ugyanilyen meleg volt, úgyhogy nem panaszkodtam. Milánnal is haladtunk együtt kicsit, mondta, hogy megint fáj a térde, amivel a verseny előtt sokáig szenvedett, ez így nem lesz jó, valószínűleg ki fog állni. 2 óránál sajnos tényleg ki is állt, nem örültem neki, sajnáltam, de okos döntést hozott a saját érdekében. A helyzetben persze pozitívumot is találtam: segíteni tud nekem a frissítésben, illetve tud aludni éjszaka, így pihentebben haza tud vezetni, mintha végig futott volna. Milán kb. 5 perccel a kiállása után már szerepet is váltott, nem a sebeit nyalogatta, hanem azonnal teljes figyelemmel fordult felém, és nézte, miben tud segíteni, hogy minél jobban tudjak futni. Közben az órám elkezdett elég magas pulzusértékeket mutogatni, úgyhogy fogtam és letettem a pánttal együtt, hagyjon engem békén, meleg van, persze, hogy magas a pulzusom, nehezen fog lejjebb menni, nem idegesítem magam ezzel, inkább ne is lássam. Aztán a cipőben kezdett el nagyon melege lenni a lábamnak, azt pedig utálom, úgy éreztem magam, mint akit bedunsztoltak, kértem Milánt, hogy vegye elő a Hoka Cliftont, a Valort le fogom venni. Gyorsan cipőt cseréltem, és már jól szellőző lábbal futottam tovább, egy fokkal máris jobb volt. Folyamatosan ittam, locsoltam a fejem vízzel, vizeztem a sapkám, a topom, de még a nadrágomból is csurgott a hideg víz, Jocival meg is beszéltük egyszer, hogy ő is bepisilt, meg én is - vagy legalábbis úgy nézünk ki. Mindenki harcolt a meleg ellen, ment a pancsolás, hűtés, Dóri és Nicol is adott jeget, Milán a törölközővel hűtött. Meg is állapítottam, hogy ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. A pálya széléről folyamatosan jöttek a biztatások, és persze a futók között is. Teltek az órák, gyűltek a kilométerek, kb. 6  perces átlagot tartottam elég sokáig. Ittam, vécéztem, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, a gyomrom nem volt túlzottan befogadóképes állapotban, és sajnos a központi frissítőasztalról hiányoztak azok a dolgok, amiket mindig csipegetni szoktam, úgy mint ropi, sós perec, vajas kenyérke, barackkonzerv - ezeket mi nem hozunk, mert eddig mindig voltak. Azért benyomtam időnként egy-egy gélt, ettem pár falat kókuszrudat, Kriszta belémtukmált egy kis ananászkonzervet meg a levét. Haladtam, zenéltem, vizeskedtem, hűtöttem magam. Ha volt kivel futni, annak örültem, Lubics Gyurival akadtunk össze többször és futottunk együtt egészen jó tempóban, Igorral is mentünk közösen, egy-egy szakaszra Márton Attila is becsatlakozott, ezek az együtt futások mindig "rántottak" rajtam egyet és jobban haladtam. A szurkolók aranyosak voltak, jöttek a biztatások, különösen Lubics Szilvitől esett jól, amikor hajrázott és mondta, hogy szépen mozgok.

Az első 6 óra elég gyorsan eltelt, ezt onnan vettem észre, hogy a 6 órás futók szépen megálltak, egy kör remekül eltelt azzal, hogy sorra gratuláltam mindegyiküknek - persze futás közben -, pacsiztunk, Dórit megölelgettem. A verseny negyede eltelt, mondjuk erre nem szabad gondolni, de hát ez az igazság. A női versenyben ekkor már stabilan a 3. helyen álltam Viki és Évi mögött, mint ahogyan arra előzetesen számítottam. Talán nem tűnik elbizakodottnak, de azt gondoltam, hogy nekem ebben a mezőnyben a 3. helyet meg kell tudnom szerezni, és minden nehézség alkalmával ez is bevillant, hogy ezt a lehetőséget nem szabad hagynom elúszni. A legjobbjaink a VB miatt most nem jöttek az országos bajnokságra, Szilvi, Edit és Kriszta segítőként voltak most jelen, így itt volt a nagy lehetőség, hogy legalább egy OB bronzérmet szerezhessek. Tudom, hogy nem ezért futunk, én sem ezért csinálom, de ez igenis elég motiváló dolog. És Milcsitől is úgy köszöntem el, hogy megígértem neki, viszek haza egy serleget. Ez szintén motiváló volt.

A meleg elég szörnyű volt, egyre kevésbé szerettem, egy idő után a törölközőt már nem csak törölközésre használtam, hanem szépen a hátamra, nyakamra terítettem, elöl bedugdostam a top alá, hogy mindenhol hűtsön, így volt elviselhető. Aztán egyszer végre elkezdett hűlni a levegő, egy idő után megszabadultam a törölközőtől is. Jólesett a kicsit hűvösebb levegő, a cuccok még vizesek voltak rajtam, picit feléledtem. Nagy holtpontom addig nem volt, haladtam, csak a frissítésnél sétáltam vagy álltam meg, a többi futás volt. A zene sokat segített, énekelgettem magamban, az képzeltem, hogy koncerten vagyok, egészen jól éreztem magam. A lábaimban volt erő, a gyomrom vacakolgatott, de nem durván szerencsére. Közben Milán és Kriszta leimádkozták a vizes topomat és a sapkámat, kaptam helyette száraz sapit és pólót és mentem tovább. A nyakam és a vállam kezdett fájni, meg a derekamat is éreztem főleg a keresztcsontomnál, szidtam is kicsit magam, hogy többet kellett volna erősítenem. És ami döbbenetes volt, hogy legjobban a "zsírom" fájt, tehát nem az izmaim, hanem azok a részek, amik nem izmok a testemen, hanem a többi részt, a karomon, a derekamon. Milán néha elkapott és megmasszírozta a vállam és a nyakam, egyszer pedig futás közben pont amikor arra gondoltam, mennyire fájok, mellém ért Krisz, és futás közben picit megnyomkodott, meg azt is mondta, hogy ha baj van és kell egy kis masszázs, csak szóljak.

A lehűlés nagyon jót tett, feléledtem, elkezdett jobban menni a futás, jól haladtam, jobban éreztem magam. Vártam a sötétedést, az éjszakát, mert az éjszaka a barátunk. Remélem, hogy megmarad az erőm - bár a frissítés nem ment túl jól - és tudok majd haladni. Egy bajom volt, hogy a megfázás miatt folyton fújnom kellett az orrom, és a torkom is nagyon fájt, hiába szopogattam a toroktablettát. A 100 kilométert 11 óránál értem el, ekkor pici regeneráló gyaloglást engedélyeztem magamnak, majd panaszkodtam Milánnak, hogy a talpamat nagyon szúrja a zokni varrása, valami nem jó vele. Mondta, hogy van másik zoknim, cseréljem le. Dórival körbeugráltak, leültem, lehúztuk a zoknimat, kivágtam két vízhólyagot, leragasztottam, felhúztam az új zoknit, persze fordítva, de már le nem vettem többet, aztán mentem tovább. Edittől kaptam erőt adó ölelést is, persze még jobb lett volna, ha fut helyettem.

dsc02475.JPG

Vártam a 12 órát, vagyis a félidőt, meg azt, hogy ismét legyen program, a 12 órásoknak gratuláló kör. El is jött egészen hamar, mindenkivel pacsiztam, puszilkodtam, gratuláltam, és irigyeltem is picit őket, hogy nekik vége, mehetnek fürödni és aludni, míg én egész éjszaka itt fogok keringeni. De nem baj, ezért jöttem, hogy itt keringjek. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, és meg is kell csinálnom, magamért, Milánért, Milcsiért. Ekkor még azt gondoltam, hogy ebből akár még egy 190 kilométer feletti futás is lehet. Hogy erre nagyobb esélyem legyen, bejelentkeztem Kriszhez egy ropogtatásra, a parkolóban pléden 6 vagy 7 ember asszisztálása mellett helyrepakolta a nyakam, a gerincem és a csípőm is, nem volt fájdalommentes, nyögtem nagyokat és a többiek is nyögtek velem együtt, de megérte, mert utána újra rendesen tudtam mozogni.

Ezután úgy éreztem, meg kell próbálnom megindulni, még ha nagyon nehéz is. Döcögtem, döcögtem, aztán elkezdtem magam összekapargatni. Kellett egy kis motiváló zene, úgyhogy betettem a Linkin Park legújabb albumát, és futottam. Aztán amikor jött a kedvenc számom, az Until It's Gone, akkor már éreztem az erőt. Lement a szám, fogtam a lejátszót, visszaléptettem, kezdődött elölről. Aztán újra. Aztán még egyszer. Csak mentem, a fülemben üvöltött a zene, legalább egy órán keresztül ugyanaz az egyetlen szám. A fejemben egyetlen sor dübörgött: It's your battle to be fought. Igen, ez az én harcom, én akartam, magamtól jöttem ide, senki nem kényszerített rá, hogy 24 órát fussak, itt vagyok, meg kell csinálnom és meg is fogom csinálni. Eszembe jutottak a Gizionok között olvasott élettörténetek és sztorik, és még inkább csak arra tudtam gondolni, hogy ezt én akartam. Ha más emberek nem saját döntésükből és akaratukból sodródtak bele élethelyzetekbe, de mégis ki tudtak belőlük jönni, nekem meg kell tudnom oldani a saját magam által választott problémát, azaz a futást. Értük, miattuk is mentem előre. Eltelt így egy kis idő, és szerintem egészen jól haladtam. Túlléptem egy holtponton, futottam az éjszakában. A frissítéssel még mindig bajaim voltak, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, nem esett jól semmi, éhes sem igazán voltam, pár falatot tudtam csak benyomni és fájt a gyomrom. Attila megpróbál rábeszélni gyömbérkapszulára, nem kértem, majd két körrel később mégis - fő a határozottság, de az legalább helyretette a gyomromat kicsit. Krisztától kaptam mézeskalácsot, sós kekszet is rágcsáltam, Kinga meleg teát főzött nekem, tényleg mindenki azon volt, hogy valahogy segítsen, önzetlenül, nagyon hálás vagyok érte.

Milán aztán elment pihenni, de a frissítőasztalnál mindig voltak segítők, úgyhogy nem maradtam egyedül, szerencsére. Az egyik körben épp gyalogoltam, amikor egyik pillanatról a másikra olyan durva fáradtság tört rám, amilyet még sosem éreztem. A fejem húzott az útpadka felé, befelé a bokorba, a szemem pedig lecsukódott. Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, mentem tovább, de nem lett jobb. Küzdöttem így egy kicsit, aztán célba vettem a széket, és mondtam a csapatnak, hogy most muszáj leülnöm, mielőtt fejjel beleállok a betonba. 1-2 percet engedélyeztem magamnak, ittam, aztán mentem tovább, próbáltam futni, 1-2 körig ment, utána megint jött a fáradtság. Kértem kávét, de attól csak azért gyorsultam fel, mert tempóznom kellett a vécére, ahogy bement, úgy jött ki is, csak átfolyt rajtam. Kínlódtam tovább. Ha kocogtam, jobb volt, ha gyalogoltam, borzalmas, szédelegtem, mint egy részeg, aludni akartam. De tudtam, hogy nem adhatom fel. Próbálkoztam ismét a kávéval, ismét a vécén kötöttem ki pár perccel később. Aztán kicsit kiborultam, és ezt a kiborulást Milán hiánya miatt rázúdítottam Jutkára és Krisztára, közben a térdemre borulva bőgtem és mondogattam, hogy nem hiszem el, hogy ez van, én ennél erősebb vagyok, azt hittem, hogy erős vagyok, hogy lehetek ilyen gyenge szar, akit legyőz egy kis álmosság.

Jutka angyali türelemmel vigasztalt, majd belém diktált egy energiaitalt, Attila pedig levette a dzsekijét és közölte, hogy akkor most megyünk sétálni. Felálltam és mentem, a sétából kocogás lett. Kicsit jobban lettem, Attilával beszélgettünk, aztán ő leült, én mentem tovább. Persze jött megint az álmosság, szenvedtem. Rossz volt, hogy egyedül vagyok, a lábaimban van erő, de mégsem tudok rendesen haladni. Évivel és Vikivel is futottunk picit együtt, egy osztrák sráccal is, de egyébként nem nagyon volt kivel futni, az a néhány ember, aki futva haladt, más tempóban mozgott, aki gyalogolt, ahhoz meg esélyem sem volt csatlakozni.

Hiányzott a tavalyi éjszakai bandázás, amikor többen mentünk együtt, vonatoztunk, beszélgettünk, sokkal könnyebb volt úgy átvészelni az éjszakát. Láttam, hogy sokan ülnek, lefekszenek, pokrócokba burkolóznak, ez nem volt jó a lelkemnek. Tudtam, hogy én nem fekhetek le, mert ha egyszer elalszom, tuti nem kelek fel újra futni. Pár percekre leültem, hogy életet leheljek magamba, közben csúnyákat káromkodtam a segítőink legnagyobb örömére, szidtam magam és a világot. Toncsó csatlakozott a "műsoromhoz", úgyhogy nekiindultunk együtt egy körnek, és megbeszéltük, hogy mi most rosszalkodni fogunk, csúnyán beszélünk és akár még meg is verünk valakit, ha olyan kedvünk lesz. Persze nem gondoltuk komolyan, de ott abban a helyzetben jólesett kicsit hülyéskedni, felrázott. Mire megtettünk egy kört, megérkezett Milán is (azt hiszem, hajnali 4 óra volt ekkor, és kb. másfél-két órát szenvedtem folyamatosan, vagy nem tudom mennyi lehetett, mert minden összefolyik). Toncsó helyett ő jött velem tovább, közben hangosan bömbölve elmeséltem neki, hogy mekkora nagy szarkupac vagyok, és nem ezért jöttem ide, hogy így szenvedjek, azt hittem, erősebb vagyok. Próbál vigasztalni, mondta, hogy de erős vagyok és ő büszke rám, de ettől még idegesebb lettem és erre azt ordítoztam vissza neki, hogy ő ne legyen büszke rám, mert nincs miért, és különben is egy gyenge szar vagyok. De miután befejeztem a cirkuszolást, kicsit jobban lettem, Milánnak eszébe jutott, hogy hoztam zöld teát, igyak azt, hátha segít, és próbáljak meg arra gondolni, hogy már mindjárt itt a reggel és jobb lesz. A madarak valóban csicseregtek, baromi idegesítő volt, úgyhogy inkább hangosabbra vettem a zenét és próbáltam úgy futni. A Waiting for the end című szám tökéletesen találó volt erre az időszakra, meg is hallgattam egymás után vagy tízszer, és kezdtem kikaparni magamat a gödörből.

Szerencsére az éjszaka nem volt hideg, a legvékonyabb hosszú ujjút vettem csak fel, a rövidnadrág maradt, teljesen komfortos volt így, sokszor még a póló ujját is feltűrtem, mert melegem volt, de mivel mindenki fel akart öltöztetni, azt nem vettem le, pedig néha jó lett volna. Jött nagy nehezen a napfelkelte, és tényleg én is éledeztem picit. A gyomromra megint kértem gyömbéres kapszulát Attilától, aztán ettem gélt is megint, hogy hátha nyerek belőle valami erőt. Lassan visszatértem ismét, tudtam futni, bár már nem sok kedvem volt hozzá. Még mindig nagyon sok volt hátra, és nehéz volt nem erre gondolni. Nem tudtam mást csinálni, csak körözni, néha leültem egy-egy percre, a Cliftont lecseréltem vissza a Valorra, aztán irány tovább. Gyűjtöttem a kilométereket, minél többet akartam belőlük, legrosszabb esetben is 180 kilométer fölé akartam menni, ez volt a minimum célom akkor már. Nem tudom hogyan, de újra erőre kaptam, bár nem mondom, hogy túlzottan acélos lettem volna, de tudtam futni, a lábaim bírták, úgyhogy futottam. A harmadik helyemet órák óta stabilan tartottam, és nem veszélyeztetett mögöttem senki, erre legalább nem kellett figyelnem, csak a kilométerszámra. A pálya lassacskán megtelt újra futókkal, visszajöttek azok, akik elmentek aludni, megjelentek a 6 és 12 órások, éledezett minden, és ez nekem is nagy lökést adott. Erősített a tudat, hogy én még mindig a pályán vagyok, futok, míg mások aludtak egyet, mégiscsak kemény vagyok legalább egy kicsit. Nicolék is visszatértek, elkezdték feliratozni a pályát, jöttek a futók nevei, az ugróiskola, úgyhogy jó program volt futás közben sorra olvasni a feliratokat.

11186226_1082673911747511_933140297_n.jpg

2 órával a vége előtt elértem a tavalyi eredményemet, a 174 kilométert, innentől kezdve már az új egyéni csúcsomért harcoltam. A 180-at mindenképpen el akartam érni, de a 185 is teljesen elérhetőnek tűnt - a végén még a 190 is, de akkor már nem voltam hajlandó harcolni. Futottam, de már nagyon untam, vártam, hogy végre vége legyen ennek a hosszú keringőnek. Milán beállt mellém kocogni, próbált motiválni, de akárhányszor biztatni és húzni próbált, kiabáltam vele, hogy hagyjon békén, maradjon csöndben, majd én eldöntöm, hogy akarok-e futni és hogy mikor - akik láttak-hallottak minket, biztos azt hiszik, hogy ez válóok, pedig nem, mindketten tudjuk, hogy ez ilyen, ezt a verseny lefújásának pillanatában meg is bocsátjuk a másiknak. Utólag visszagondolva a kiabálás energiáját a lábaimba kellett volna tolni, és meglehetett volna a 190 kilométer. Így viszont 187,89 lett a végére, ami így is 14 kilométeres javítás tavalyhoz képest. Baromi nehéz verseny volt, de szerintem nem csak nekem, hanem mindenkinek. Aki a pályán volt, derekasan küzdött, de nagyon sokan fel is adták. Viki végül 200 felett ment, Évi pedig elég közel került a 200-hoz, le a kalappal előttük, nagyon kemény csajok! A fiúk versenye is kemény volt, Bálint nagyon szép futással nyert, Csécsei és Máthé Zolik is szuperjól futottak - főleg utóbbira vagyok büszke, mert szerintem szépen kiköszörülte a VB-csorbát ezzel a futással.

10830772_1063858533627950_2778652762546617981_o.jpg

A lefújáskor nem éreztem sem túlzott örömöt, sem eufóriát, inkább csak megkönnyebbülést, hogy vége, ezt is megcsináltam. Nehéz volt nagyon, sokat tudtam javítani a tavalyi hibáimon, de legalább ugyanennyi hibát el is követtem ismét. De az biztos, hogy fejlődöm, erősödöm, javulok - megyek tovább ezen a hosszú úton, ami még előttem van, aztán az Ultrabalatonon meglátjuk, hogy állok.

Izomzatilag végig teljesen rendben voltam, nem voltak görcseim, nem voltak durva izombántalmaim, teljesen normálisan tudtam a verseny után is járni, a dobogóra is sikerült egészen jól felmásznom, és már másnap tudtam volna futni, de egyelőre semmi kedvem hozzá. Azt hiszem, ez is a fejlődésemet jelzi. A frissítést viszont most elszúrtam, ezt kell majd valahogy javítani.

11174392_10205490731641673_8838524022107213395_o.jpg

A segítők szerepéről még muszáj írnom pár sort, mert megint megállapítottam, hogy nélkülük nem lenne ilyen könnyű futni. Ha Milán nem segít, nem lett volna ilyen ez a futás, de hálás vagyok Csákány Krisztának, Márton Attilának és Kingának, Dóri barátnőmnek, Jutkának és Nicolnak is a segítségért, mert valamelyikük mindig ott volt, hogy egy-egy elborult pillanatomban a segítségemre legyen. Önzetlenül, odaadással tették a dolgukat, ami sokszor jóval nehezebb, mint a futóké, szóval nagyon szépen köszönöm!

Milán, Milcsi, Anya, Flóra, Gabi - a legnagyobb köszönetem pedig titeket illet, mindannyian tudjátok, miért!

Fotók: Ironteam, Anikó, Nicol

Helló, versenyszezon, helló 12 órás PB!

Megvolt 2015 első versenye, rögtön egy 12 órás futás - egyben országos bajnokság - Székesfehérváron, az Optivita Ultrafutó Kupa keretében. Tavaly is ez volt a szezonnyitó, idén sem lehetett másképp, ott volt a helyem. Minden eddiginél több, kb. 750 kilométerrel a lábamban vágtam neki a versenynek. Az alapozás, úgy éreztem, hogy jól sikerült, a hosszú edzéseket, meg persze a rövidebbeket is megcsináltam, voltak 100 km fölötti heteim is, nem voltam beteg, nem volt fogműtétem sem, mint tavaly télen, sikerült összerakni mindent magam körül úgy, hogy a számomra fontos, illetve szükséges dolgok beleférjenek az életembe. Úgy éreztem, hogy erősebb vagyok, tapasztaltabb vagyok, a magabiztosságommal sincs baj, fejlődtem tavalyhoz képest. Egy apróság zavar, az a plusz 3-4 kiló, amit tavaly nyár óta magamra szedtem, és a sok futás ellenére nem sikerült leadni, mivel mindig sikerül össze-vissza ennem - na de majd most összeszedem magam ilyen téren is.

Egy konkrét számmal - elárulhatom, a 112-vel - a fejemben mentem a versenyre, valahogy ez villant be, hogy ennyit fogok futni. Úgy éreztem, hogy a tavalyi 105,7 után (ahol a végén már nagyon elhagytam magam, és nagyon fájt a lábam is) idén képes vagyok egy 110 km feletti eredményre, és ebből lett egy konkrétan megfogalmazott 112. Persze ha ennél több lett volna az elért eredményem, nem lettem volna boldogtalan, sőt, de ezt éreztem reálisnak. És így még mindig nem ugrottam előre annyit, hogy valamilyen később megjavíthatatlan eredményem legyen.

Szombat reggel mentünk Székesfehérvárra Milánnal, Milcsit szokás szerint anyukámra bíztuk - mert nem vagyok "szar anya" jeligére. Érkezés után kipakoltunk a Márton Team-hez, közvetlenül Dóri és Zoli asztalkája mellé, mert közös frissítő-segítőnk volt, Petra vállalta, hogy kiszolgál minket. Átvettük a rajtcsomagot, átöltöztünk, hangolódtunk, beszélgettünk az ismerősökkel. Ilyenkor a tavasz első versenyén olyan jó újra látni mindenkit, örülünk, hogy újra versenyezhetünk, hogy vége a télnek, és megmutathatjuk, mit tudunk.

11037369_1034254119921725_5433454268804927689_o.jpg

Az öltözködéssel picit gondban voltam, de mivel nem volt még olyan meleg idén, nem akartam nagyon nekivetkőzni, hosszú ujjút, rá egy rövidet, és egy vékony hosszú nadrágot vettem, a táskámban meg sorakozott egy rakat meleg ruha, készülvén az estére. A cipő is problémás volt, a Stinson Lite-ot és a négy napos új Cliftont vittem magammal, a Cliftonra hajlottam volna, de mivel a Stinson az erősebb ultrás cipő, és abban futottam a legutóbbi 12 órámat is, végül azt vettem fel. Nem rossz cipő, de nekem valamiért nem is jó, a Stinson Tarmac jobb volt, legközelebb azt viszem magammal versenyre váltónak, mert hiába van benne 1500 km, még mindig teljesen jó. Na szóval a Stinsonban kezdtem, és gondoltam, ha kell, majd cserélek. Még soha nem kellett versenyen cipőt cserélnem egyébként.

10-kor elrajtoltunk, Dórival indultunk, mondta, hogy jön velem, de végül 2 kör után kilőtt mellőlem, mondjuk sejtettem, hogy így lesz, mert az ő célja a 120 volt. Milán is elzúzott hamar, úgyhogy egyedül maradtam, hallgattam a Linkin Park tavalyi Rock am Ring koncertfelvételét. Egészen jól felvettem a ritmust, jól mentek a lábaim. Figyeltem az órát meg a pulzust, kíváncsi voltam rá, hogy milyen lesz. Versenyen most viseltem először pulzusmérőt, ha már lett egy szuper Suunto Ambit 3 Peak-em, akkor kihasználom, mit tud. Aránylag egyenletes köröket mentem, igyekeztem úgy haladni, hogy azért az jó tempójú futás legyen, de ne fussam el magam, maradjon erőm végig. Nem izgatott, ha valaki lekörözött, haladtam a saját tempómban. A pályáról megint meg kellett állapítanom, hogy még most sem szeretem, főleg a kavicsos részt, hamar be is pattant a cipőmbe pár kövecske, de amíg tudtam, húztam az időt, hogy ne kelljen megállnom kiszedegetni. Amikor már nagyon zavaró helyen volt, akkor leültem és kiráztam a cipőmből. És itt követtem el hibát: az első kavicskiszórásnál le kellett volna cserélnem a Stinsont, mert valahogy nem volt az igazi. 20 kilométerre már mindkét nagylábujjamat kidörzsölte, éreztem, hogy hólyagos, de próbáltam nem foglalkozni vele. Kiszórtam a kavicsokat, visszavettem, irány tovább. Ezt még eljátszottam párszor.

Jól haladtam, gyűltek a kilométerek, a hangulatom teljesen rendben volt, éreztem, hogy erős vagyok, kedvem is volt futni, nem alibiztem. Petra pikk-pakk adott mindent a frissítőasztalról, amit kértem, nagyon jó volt, hogy segített, nélküle nem ment volna így a futás! A központi frissítőben is gyorsan elvettem, amit kívántam, megittam és futás tovább. Nem gyalogoltam, nem akartam időt vesztegetni rá addig, amíg tudok futni. És tudtam futni! Gyakran csináltam "system check"-et: jól vagyok? jól! tudok futni? tudok! tudok gyorsabban futni? tudok? fáj valami? nem! Ha minden oké volt, akkor még jobban nekiduráltam magam, és mentem. Volt pár vicces helyzet, mint amikor egy körön belül először Larzen, majd Bálits Éva mondta, hogy már nincs sok hátra - utalva a szurkolói kisokos bejegyzésemre, jót mosolyogtunk rajta.

16127783634_31e5dc6d43_k.jpg

Persze nem csak befordult módra futottam, bandáztam is azért, Badics Attilával szokás szerint jókat dumálunk, Toncsival is, de sikerült Dórival is futni, Kisháziné Erikával is volt pár közös kilométerünk, Bálint Évivel is, szóval azért éltem társadalmi életet is, de ha már nem egyezett a tempónk, akkor szétváltunk, és mindenki ment a maga útján, a saját versenyét futva. Simonyi Balázzsal is futottunk együtt kb. fél kört, ő utána sajnos ki is állt, de nem miattam persze. :)

A helyezésre nem is nagyon figyeltem, voltam 7., aztán 6., aztán 5., és egyszer feltűnt, hogy a 4. vagyok - kiderült, hogy Dóri elé kerültem, mert hiába körözött le, nem volt teljesen jól a hasa, így a technikai szünetek miatt visszaköröztem. Az élen Évi, Mateve és Erika álltak, amikor Évivel együtt haladtunk, akkor 7 körrel volt előttem, Erika talán 5-tel, ami igen sok, és ha nem történik baj, akkor az behozhatatlan.

A Stinsonnal való küzdelmet 6 óráig folytattam, amikor a 6 órásokat lefújták, leültem és kértem a Cliftont. Gyorsan átvettem, tartottam egy picit hosszabb frissítést, aztán mentem tovább. És az új cipőben úgy éreztem, mintha csak akkor kezdtem volna a futást. Szívem szerint adtam volna magamnak egy pofont, hogy eddig halogattam a cserét. De hát ebből is tanulok, most például azt, hogy az elsőként kívánt cipőt kell felvenni.

Innentől nagyon jól felvettem a ritmust, hallgattam a zenéimet - most a pörgősebb slágerek mentek, a Linkin Parkot a végjátékra tartogattam ismét. Jól haladtam, 70 kilométer körül is mentek a 6 perc körüli kilométerek, és egyre többet előzgettem olyanokat, akik az elején repesztettek, mostanra viszont lassultak. Milántól is vettem vissza köröket, neki volt egy kisebb holtpontja, de utána újra nagyon szépen ment, órákig nem is láttam, csak mondták, hogy fut.

16130194063_24dd9a26e9_k.jpg

Ahogy ment le a nap és lett hűvösebb, úgy kezdtem magam jobban érezni. A lehűlés kicsit engem is lehűtött, ez jót tett, aztán mondjuk egyre hidegebb lett, kezdtem fázni, úgyhogy kértem a pulóvert. Petra már vette is elő a kívánt darabot, és akár rám is adta volna, ha kérem, de megoldottam egyedül az öltözködést.

Szuflavéder is megjelent a semmiből, fotózott és szurkolt, jó volt látni őt is. A Nodari család is felbukkant az ordibátorral, nekik is mindenki örült! Larzen is visszajött ismét, kértem, hogy jöjjön velem egy kört, mert sokat voltam már egyedül, és kezdtem picit unatkozni. Larzen beszámolt, hogy a Gizionok nagyon szurkolnak, és hogy a "főnökasszony" üzeni, hogy kéne futni is, mert ez így kevés lesz. Persze sejtettem, hogy ez azért nem teljesen komoly, így nem vágott földhöz az üzenet. Mentem szépen, a lábaimat persze már eléggé éreztem, de haladtam, legrosszabb esetben is 7  perces tempóban - bár ezt én sokkal gyorsabbnak éreztem. Közeledtem a 100 kilométerhez, betettem újra a Linkin Parkot, hogy velem legyen az erő, de sajnos kicsit későn kapcsoltam, és kezdtem el újra teperni, hogy meglegyen a 10:30-on belüli 100, így végül 10:32-re hoztam. Nagyon nem törtem össze, menni kellett tovább. Tudtam, mi a célom, tudtam, hogy most már tényleg nincs sok hátra, és tudtam, hogy a 110 feletti eredménynek itt  és most meg kell lennie. 100 után azért engedélyeztem magamnak egy toi-toi szünetet, Petra világított nekem, hogy beletaláljak, vicces volt.

16127818064_675ef3dc3f_k.jpg

Az utolsó fél órában Milánnal sikerült ismét összetalálkoznunk, onnantól jó szokásunkhoz híven együtt mentünk. A végén nyomtuk, ahogy tudtuk, hogy még legyen teljes körünk, átérjünk a célkapun, és inkább utána mérjék le a tört körünket, mint előtte, a mínusz 1 fokban nem nagyon akartunk 12 óra futás után lemerevedve, lehűlve várakozni. A célunk sikerült, a szervezők, frissítősök és futótársak ovációja és sorfala között haladtunk az utolsó körökben, ez nagyon szuper volt ismét, ez a legjobb része minden versenynek, az ember úgy érzi magát, mint egy szupersztár! 

Végül lefújták a versenyt, amivel azt hiszem, hogy elégedett lehetek. 112,212 kilométert sikerült teljesítenem, ez 6:25-ös átlag. A 115 akár elérhető lett volna, ha nincs a cipőzés, és esetleg gyorsabban tudom letolni és visszahúzni a nadrágom a wc-zéseknél. De majd legközelebb, így van cél, amit el lehet érni. Milán is szuper volt, 114-et ment, ő is 7 kilométert javított az előző eredményén, úgyhogy mindkettőnk számára jó volt ez a verseny.

A vége után bementem az épületbe megmosakodni, muszáj volt legalább az arcomról lemosni a futás porát és sóját. Aztán megölelgettük egymást Edittel és Erikával is, végül kimentem újra a hidegbe, hogy összepakoljunk - vacogott a fogam a hidegtől. Volt egy kis technikai malőr, a kocsit be kellett bikázni, de Zoli segített. Dórival is sikerült egy összeborulást produkálnunk, örültünk egymásnak, ő az én jó eredményemnek, én meg annak, hogy ő milyen erős és milyen helyzetekből tud visszajönni. Petrát is körbepusziltuk a sok segítségért, nagyon hatékonyan és odafigyelve frissített minket.

11041902_1034268339920303_7217515193468542416_o.jpg

A frissítésem nagyon jól sikerült, szerintem soha ilyen jól még nem, volt benne előre megtervezett rész, mint a magnézium és a BCAA adagolás (bár ez a végére borult picit, de nem lett belőle gond, ellenben időt sem vesztegettem arra, hogy megálljak kapszulát bevenni). 3 gélt ettem meg, vajas kenyér falatokat, sós perecet, sós kekszet, izót, vizet, 100 %-os gyümölcslevet, kólát és Fantát ittam. L-karnitint ittam a rajt előtt és 7 óra körül, nálam jól működik, úgyhogy ezután is fogom használni, és 9 óránál egy koffeines Activator nevű cuccot - bár ettől pont hogy álmost lettem. :) Nem fájt a gyomrom, éreztem, hogy mikor kell megállni a kajálással, hogy ne egyem túl magam és ne lötyögjön bennem, és mikor kell újra ennem valamit, hogy ne legyen baj. Az esti hideg órákban meleg teát is ittam, az nagyon jólesett. Talán lassan megtanulom, hogy mit hogy kell csinálnom, hogy rendesen működjem, bár egy ennél hosszabb versenyen a frissítés is más azért.

Az órám szerint 21 percig nem voltam mozgásban, ez a frissítőasztalnál állás, az 5 cipőből kavicskiszórás, cipőcsere és a 3 vécézés. Gyalogolni csak addig gyalogoltam, míg megittam az italom, és utána már futottam is tovább, max. 150 métert, erre sem akartam az időt vesztegetni. Erre büszke vagyok, mert ez fejben dőlt el. A fejem végig rendben volt, tudtam, mi a célom, miért jöttem, versenyezni akartam magammal, és okosan futni. Szerintem ez sikerült. Tudtam, hogy tavaly mit rontottam el, és mindent ki is tudtam javítani. Ezt szeretném átmenteni Sárvárra és az Ultrabalatonra is, ahol persze sokkal hosszabb ideig kell nem csak futni, hanem koncentrálni is, de bízom benne, hogy ott is sikerülni fog. Izomzatilag rendben vagyok, sérülés nincs, egy kicsit többet kell majd erősítenem, és jobban odafigyelni a hétköznapokban a táplálkozásra, hogy inkább izom legyen rajtam a zsír helyett.


Ez a 112,212 kilométer tehát egy OB-4. helyre volt elég, aminek örülök. A tendenciát tekintve haladok előre: tavaly a 24 óráson 6. voltam, a 6 óráson 5., most itt ez a 4. hely, lehet, hogy a következő OB-n 3. leszek? Nem lenne rossz, meglátjuk. De addig még sok edzés vár rám!

{És ha már tendencia: 2011 óta edzem Gabival, az első 12 órásomra készített fel lóhalálában. Akkor 86,578 km-t "futottam". 2012-ben nem indultam ultrán Milcsi születése miatt. 2013-ban 98,761 km lett. 2014-ben 105,744 km (ezt tavasszal futottam, ősszel pedig egy 102,251-em is volt) 2015-ben pedig 112,212 km. Szerintem egész jó ütemű fejlődés.}

Köridőim: http://sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=5024&bib=1260

Strava: https://www.strava.com/activities/264634103

Fotók: Ironteam, Szuflavéder

Tökéletes évzáró - 6 órás PB és szuperkupa ezüst

Úgy tűnik, hogy számomra lezárult az idei futószezon, már ami a versenyeket illeti, és nem is akárhogy sikerült: jól! Szombaton volt az utolsó versenyem, Velencén a 6 órás OptiVita forduló, egyben a 6 órás OB.

Kimondatlanul azért mentem oda, hogy végre fussak 6 órán egy 60 km fölötti eredményt, mert ilyenem még nem volt, szerettem volna egyéni csúccsal zárni az évet. Kimondott célom pedig az volt, a verseny végigfutásával megerősítsem és bebiztosítsam az OptiVita szuperkupában az összetett női 2. helyezésemet. Mindkét küldetést sikeresen teljesítettem, úgyhogy boldogan és elégedetten zárhatom az évet.

A július-augusztus nem alakult jól számomra, a munkába való visszaállás nagyon meggyötört, jobban, mint számítottam rá, az életünk újratervezése igencsak sokat kivett belőlem, emiatt az edzéseim igencsak rosszul mentek. Szeptemberben már egy fokkal jobb volt a helyzet, 4 hétvégéből 3 versenyem volt, eléggé elfáradtam. A maraton irtó béna lett, de mivel nem volt célverseny, felfogtam egy hosszú és nehéz edzésnek, amire tudok majd építkezni. Utána viszont sikerült összekaparnom magam, elkezdtek jobban menni az edzések, egyre erősebbnek és motiváltabbnak éreztem magam. Így jött el a november, és tudtam, hogy most meg kell tudnom csinálni a 60-ast a 6 órán – az összetett 2. hely pedig már csak hab lesz a tortán.

És akkor a verseny.

Reggel indultuk Velencére Dórival és Zolival közösen, útközben az autópályán megálltunk kávézni, hogy Dóri megszokott rituáléi ne maradjanak el. Nekem is vannak rituáléim: a Compressport DNF pólóban megyek versenyre, és a verseny előtti napon beragasztom a lábam kineziotape-pel – szóval nem vagyok csak egy kicsit kényszeres. Hamar megérkeztünk, felvettük a rajtcsomagokat, bemutattuk az OB részvétel miatt a kis kék könyvünket benne a versenyengedéllyel és a sportorvosi igazolással, aztán kipakoltuk a pálya szélére a Márton Teammel közösen a székeket, asztalt, frissítőcuccokat, majd elmentünk átöltözni. Mivel jó idő ígérkezett, rövidnadrágot és rövid ujjút vettem (mint a legtöbben), de magamra húztam egy vékony hosszú ujjút is. Versenyen most először futottam a Hoka Cliftonban, de mivel sikerült jól bejáratnom az elmúlt hetekben, bíztam benne, hogy nem lesz vele gond.

verseny1.jpg

10-kor rajtoltunk el, rögtön elindítottam a zenét, és jókedvűen, kellemes tempóban kezdtem futni. Figyeltem, hogy ne fussam el az elejét, persze az első kör lett a leggyorsabb, aztán beálltam egy viszonylag egyenletes tempóra 5:30-5:40/km között, mert ezt sokáig tarthatónak éreztem. Jólesett a futás, szépen teltek a körök. A frissítést hamar elkezdtem, folyamatosan ittam izót és vizet, aztán ahogy szükségét éreztem, ettem a gélt, ittam a kólát, vittem be a sót, magnéziumot, rágcsáltam a sós kekszet, és alkoholmentes grapefruit-os sört is kortyolgattam.

Főleg egyedül futottam, de ha ismerőssel akadtam össze, akkor persze beszélgettem, poénkodtam: futottam Badics Attilával, szokás szerint Járosi Tomival – bár ő inkább résztávozott, mert nem volt kedve olyan lassan futni, mint nekem, Jocival is döcögtünk kicsit együtt. Milán kétszer is elhúzott mellettem, Timi szó szerint száguldozott, Juhász Peti szintén, azt meg, hogy az élmezőny hányszor körözött le, nem is számoltam. Szuflavéderrel is megismerkedtünk menet közben, eddig csak egymás írásait olvastuk, most egy pár szót beszéltünk is, és én hívtam fel a figyelmét rá, hogy nyomja csak, mert vezeti a 4 órás férfi versenyt – meg is nyerte végül.

Élveztem a futást, jólesett, nem volt különösebb problémám, és az idei hosszú versenyek után ezt a 6 órát egyáltalán nem éreztem fejben sem nehéznek, nem gondoltam arra, hogy még mennyi van hátra, milyen hosszú az idő, amit futással fogok még tölteni. Közben felbukkant Nóri és Ákos is a pálya szélén, drukkoltak, segítettek, poénkodtak. Zoli folyamatosan rohangált a pálya szélén el-vissza, Dórinak segített a frissítésben. Valamikor kb. 3 óra elteltével akadtam össze Dórival, futottunk együtt egy darabon, mindketten épp vicsorgós kedvünkben voltunk – aztán Dóri egy kék ücsörgős bódét választott társaságnak helyettem, nem volt jól, de küzdött, igazi harcos az én barátnőm, büszke vagyok rá!

verseny2.jpg

4 óra környékén volt egy kis afférom egy hülye kaviccsal, le kellett ülnöm kivenni a cipőből, mert sehogy sem tudtam úgy helyezni, hogy ne vágja irtózatosan a talpam. Szerencsére ez nem zökkentett ki, tovább tudtam menni anélkül, hogy törés keletkezett volna a futásomban. Végig figyeltem az órám, a tempót, az eltelt időt, hogy mindenképpen 6 percen belüli átlaggal rójam a köröket. Szerencsére szép előnyt tudtam építeni magamnak, így nem nyomasztott a gondolat, hogy esetleg az utolsó órában mondjuk olyan tempót kellene futnom, amire már nem vagyok képes. A pálya emelkedős szakaszát már a 2. órától kezdve utáltam, de még itt sem engedélyeztem magamnak gyaloglást, mert akkor biztosan nem érem el a célom – az emelkedő után pedig kifejezetten jó volt síkon, aztán lejtőn futni. Picit feszültek a vádlijaim, és a bal combom külső része is fájdogált, emiatt próbáltam máshogy lépni, de attól meg a bal bokám jelzett, szóval visszaváltottam rendes futásra, a fájdalom meg egyszer csak elmúlt. Az utolsó órára sikerült még kicsit felpörögnöm, mondogattam magamban, hogy erős vagyok, megcsinálom, közben üvöltött a fülemben a zene, és azt képzeltem, hogy nem is futok, hanem koncerten vagyok és bulizom. Tartottam a magam által megszabott tempót, a legtöbb körben 6 percen belüli iramban sikerült futnom, és számolgattam, hogy hány kör kell a 60 feletti kilométerhez. Az utolsó 25-30 percet Milánnal együtt futottuk, egymást hajtva és húzva mentünk előre. Végül 61 kilométert mutatott az órám, amikor lefújták a 6 órát – ha nem is mért teljesen pontosan, tudtam, hogy a 60 akkor is megvan, szóval nagyon örültem az eredménynek. Végül 61,125 km lett a pontos táv, amit megtettem.

verseny3.jpg

A tört kör lemérése után összecuccoltunk, és irány az öltöző, meg a forró zuhany. A neten ezután már néztük is az eredményeket, a teljes körökből 60,95 km jött össze, így a tört körrel tudtam, hogy 61 fölött vagyok. 7. lettem a női mezőnyben, az OB mezőnyben pedig 5., szóval a 24 órás OB-6. helyen tudtam egyet javítani. Dóri végül 9. lett, de még a gondjai ellenére is futott 60 km-t, szóval ez is jelzi az erejét – és még csak 23 éves, övé a jövő!

A napi programot egy közös vacsora és az eredményhirdetés zárta, a futamok és az OB eredmények kihirdetése után jött a számomra lényeges pont, a szuperkupa eredményhirdetése. Az OptiVita szuperkupában a megrendezett 6 versenyből 4-en kellett indulni, és ezeknek az eredményeit adták össze: egy 24, két 12 és egy 6 órás futás számított bele az összesítésbe. Két versenyt tavasszal futottam le, kettőt pedig ősszel – ez utóbbiakat azért, mert az első két verseny után látszott, hogy lehet esélyem jó helyen végezni a sorozatban, ezért lett ez a teljesítés és valamelyik (a 2. vagy a 3.) hely megszerzése az őszi nagy célom.

Editet megszorítani nem lehetett, a 2. helyre viszont sikerült felfutnom, erre pedig büszke vagyok. Persze lehetne sorolni, hogy a nálam jobb futók közül ki nem indult el, és miért is lehettem én a második, de engem mindez nem érdekel, mert én végigcsináltam, teljesítettem, amit kellett, mások pedig nem, szóval megérdemeltnek gondolom az elért eredményt. Ezt azért írom le, mert sokszor megy a piszkálódás, hogy valaki csak azért tudott elérni valamilyen helyezést mondjuk egy OB-n, mert kevesen indultak, a nagy nevek valamiért távol maradtak. De az, hogy valaki nem indul el, nehogy már levonjon valamit azok teljesítményéből, akik ott az adott körülmények között végigcsinálnak egy versenyt, nehogy már azoknak kelljen mentegetőzni, esetleg szégyellősen magyarázni, hogy miért érték el azt az eredményt, amit. Ez az eredmény az övék, az enyém, és senki nem veheti el tőlem, és senkinek nem hagyom, hogy lehúzza.

verseny5.jpg

Az eredményhirdetésen kicsit sikerült elérzékenyülnöm. Már úgy mentem ki a dobogóhoz, hogy folytak a könnyeim, de vállalom, hogy meghatódtam. Ez vagyok én. Megkönnyeztem az évet, a versenyeket, a sok munkát, amit beletettem, a gyerekemtől távol töltött időt, az esetleges fájdalmat és a célba érkezés sikerének érzését. Megérte csinálnom, ezt az elismerés és a jelképe, a kupa bizonyítja. Nekem kellenek az ilyen sikerélmények, hogy tudjam, hogy van értelme csinálnom. Büszke vagyok arra, hogy kisgyerekes, dolgozó nőként, a szabadidőmben edzve képes vagyok a sportban is elérni valamit. A díjátadáskor megölelgettük egymást Edittel és a 3. helyezett Andreával, mindketten példaértékű nők, akiktől tanulni lehet. Edit különben is az egyik példaképem, ő az, aki miatt elhiszem, hogy nekem is sikerülhet, amit a fejembe veszek.

A hatalmas serleg mellé futócuccok.hu ajándékutalványt és teljes körű Cardio Control állapotfelmérést kaptam – ez utóbbira kíváncsi leszek, hogy milyen eredményeket produkálok majd, és hogyan tudom az infókat hasznosítani a további fejlődésem érdekében.

verseny4.jpg

A siker persze nem csak az enyém, hiszen kellett hozzá egy támogató férj, egy jó fej gyerek, egy segítőkész anyuka, és persze az elengedhetetlen edzőm is - köszönöm nekik, hogy futhatok, és eredményes lehetek!

Ezzel a versennyel tehát lezárult számomra az év – részletes összegzést hamarosan írok majd, csak még egy picit hagyom ülepedni a dolgokat. Az azonban biztos, hogy nehéz, de jó év volt, amiből sokat tanultam. A legnagyobb kitűzött célomat megvalósítottam, hiszen teljesítettem az Ultrabalaton, amit az év első számú nagy sikerének könyvelek el. De nem állok meg, megyek tovább előre, 2015 új céljai felé!

Fotók: Ironteam

102-es küzdelem

Újabb ultraversenyen vagyok túl, méghozzá életem egyik legnehezebb versenyén. Az OptiVita Ultrafutó Kupa budapesti állomásán ismét 12 órán indultam, idén másodszor, összességében negyedszer, de azt kell mondanom, hogy ez volt közülük a legnehezebb. Vártam a versenyt, és szerettem volna egy jót futni. Nem igazán az eredmény "jósága" motivált, hanem az, hogy lehetőség szerint lazán, élvezettel, örömfutás jelleggel tudjak menni - már amennyire a 12 óra örömfutás tud lenni persze. A fő célom pedig az volt, hogy végig a pályán maradjak, mert az OptiVita kupasorozat összetett versenyében (amibe egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny eredménye számít bele) az előkelő 2. helyre sorolhattam előre ezzel a versennyel.

10442994_721325747921050_3394531281135065516_o.jpg

A verseny hetében pont szabadságon voltam, így többet tudtam pihenni, úgy gondoltam, ez jól fog jönni a futás során, nem izgultam, megcsináltam a heti edzéseimet, kedden megérkezett az új Hokám, így kétszer tudtam is benne futni. Úgy éreztem, minden rendben lesz. Jó volt, hogy nem kellett messzire menni, csak a Stadionhoz, és jó érzés volt tudni, hogy Milcsi és anyukám egyszer csak megjelennek majd, és szurkolnak nekünk egy kicsit. Nem kellett korán kelni, gyorsan megérkeztünk, beszélgettünk, kipakoltunk szokás szerint a Márton-Team mellé, készülődtünk. Az idő jónak ígérkezett, így ujjatlan mellett döntöttem, felvettem az új nadrágom és az új cipőm (persze mindkettőben futottam előtte már). Beálltunk a rajtba, és már indultunk is, jöhetett a 12 óra futás.

Már az első körben éreztem, hogy valami nem stimmel, egyszerűen nem mentek a lábaim, nem pörögtem, nehézkes, lassú voltam, nem volt bennem erő, nehezemre esett a futás. Nem volt jó sehogy sem. Ugyan nem tettem órát, de éreztem, hogy még a 6 perces tempó is nehezen megy. De mivel a célom a verseny végigfutása volt, hát haladtam, ahogy tudtam. Körözgettem, aránylag hamar, a nehézkes mozgás ellenére is a 4. helyre kerültem Makai Viki, Gyebnár Évi és Druskó Zsófi mögé. Mivel ők mind jobbak nálam, ez a helyzet nekem tökéletesen megfelelt, főleg azért, mert a kupasorozatban még érdekelt "vetélytársak" mögöttem voltak. De mivel 12 óra alatt bármi megtörténhet, nem könyvelhettem el a "sikert", mennem kellett, hogy mögöttem is maradjanak. De a futás gyötrelmesen ment. Dóri a pálya szélén kérdezgette, mi van, de azon kívül, hogy azt mondta "nem baj, fussál", nem tudott segíteni. Nem hisztiztem persze, elkönyveltem, hogy hát ez most ilyen, ezt kell kibírni, nem lehet mindig egyszerű az élet, valahogy "meg kell bűnhődnöm" az UB-ért.
2 óra futás után még mindig szenvedtem, már kicsúsztam a 6 perces átlagból is. A nadrágom is borzalmasan idegesített, a fenekemen felcsúszott, elől le, a rajtszámtartó fel-le vándorolt a derekamon, folyamatosan igazgattam magam. Eldöntöttem, hogy lecserélem a jól bevált shortra, hátha egy gonddal kevesebbre kell figyelnem. Jó döntés volt, a nadrágváltás után ezzel már nem volt problémám többet. A cipőn is agyaltam, hogy azzal mi legyen, mert még nem volt rendesen betörve, éreztem kicsit a jobb bokámat (amit előrelátó módon betape-eltettem, már csak pszichés alapon is), de aztán úgy döntöttem, adok még egy esélyt az új Hokának ezen a versenyen - szerencsére innentől kezdve nem volt baj a cipővel, és a lábam sem kezdett fájni.
Futottam körbe-körbe az 1087 méteres pályán, közben figyeltem a többieket, Viki, Zsófi, Évi többször elszáguldottak mellettem, a többi lány mögöttem volt. Milántól is kaptam köröket, örültem, hogy neki jól megy a futás. Néha akadt társaságom egy-két körre, Járosi Tamás és Toncsi főleg, Badics Attilával poénkodtunk többször, Márton Attilával is futottam egy kört, Zoli is hajlandó volt párszáz métert velem jönni. Ha meg egyedül maradtam, próbáltam a fülemben szóló zenére koncentrálni. Ha szurkolt valaki, mosolyogtam, folyamatosan ettem, ittam, sótablettát, magnéziumot vettem be, lemostam az arcom, vizet locsoltam a fejemre és a hátamra, mert iszonyú melegem volt. Telt az idő, én meg csak nem haladtam úgy, ahogy akartam. A gyomrom tökéletesen működött, és ha már nem haladtam olyan jól, és sokszor meg-megálltam frissíteni, kicsit kísérleteztem is: először ittam sört verseny közben (alkoholmentes grapefruitosat), és jólesett, kár, hogy felmelegedett, és a kókuszrúd sem akart visszajönni, miközben elrágcsáltam. A gélek szépen csúsztak, nem émelyegtem tőlük szerencsére.

Eltelt 4 óra a versenyből, amikor valami kezdett megváltozni, egy picit mintha kezdtem volna jobban lenni, mintha bemelegedtem volna. Dóri beállt hozzám futni, jó volt, hogy jön velem és beszél hozzám, nagy dumálásra nem voltam képes, de éreztem, hogy kezdek alakulni kicsit. Nodari Zsuzsi is megérkezett közben, ő is beállt hozzám, mesélte, milyen volt a Runway Run a reptéren. A két lány társasága és segítsége kirángatott a szakadékból, amiben voltam, így már csak egy árokban rohangáltam.

Az idő nagyon lassan telt, de nagy nehezen eljött a 6 órások versenyének lefújása, így volt "program": futás közben gratulálni nekik (a 2 és 4 órásokkal is így tettem), és végre az is megtörtént, hogy én gratulálhatok Pecsenyének, mert én futok tovább és nem ő. Kiürült a pálya, a "sprinterek" kiszálltak, maradtak a 12 órások. Egyre inkább kezdtem magam összekaparni, és néha sikerült kilépnem az árok szélére, ott maradni, és csak később lépni vissza bele. Kezdtem jobban lenni, és bár már fáradtam, de végre elkezdtem érezni, hogy futok. A tempóm nem volt acélos, de azért haladtam. Méghozzá egy ideje már a 3. helyen stabilan, Zsófi ugyanis 50 km megtétele után kiszállt a versenyből, Viki és Évi voltak csak előttem.

10547381_943879705638540_6993701590409069758_o.jpg

Aztán egyszer csak a pálya szélén feltűnt az én drága kisfiam (meg az anyukám), és ez nekem annyira jó volt, hogy még jobban összekaptam magam. Nehogy már Milcsi azt lássa, hogy anya gyenge és szenved! Arról szó sem lehet! Megölelgettem, megpuszilgattam, erőt merítettem belőle, és mentem tovább. Dóri jött velem ismét pár kört - ekkor történt az, hogy Milcsi egy körben meglátott és sírt, én pedig nem álltam meg hozzá, hanem mentem tovább. Tudtam, hogy nincs semmi komoly baja, és igazam is lett, a következő körben már hangosan kiabálta, hogy "Hajjá Anya!". Dóri aztán kiállt, Badics Attilával futottunk egy kicsit együtt, és a stadion túlsó oldalán a fűben megláttunk egy srácot feküdni, mentünk, néztük, hogy rosszul fest, futottunk tovább, hogy küldjük érte a mentőt, közben anya és Milcsi odaértek, és vigyáztak rá, míg meg nem érkezett a segítség.

Érdekes módon, egész jól éreztem magam, lehet, hogy attól, hogy lehűlt az idő, lehet, hogy attól, hogy nem görcsöltem azon, hogy nem megy a verseny, csak mentem, ahogy épp tudtam. De itt már egész jól haladtam az első 4 órához képest érzésre. Közben szólt Dóri, hogy Évi is kiszállt, és csak 3-4 körrel van előttem, fussak szépen, ügyesen tovább, és meglesz a 2. hely. Mondanám, hogy erre vérszemet kaptam, de nem pont így történt, mert még mindig nagyon hosszú idő volt hátra a végéig, így nem könyveltem el magam másodiknak, nem éltem bele magam, arra koncentráltam, hogy fussak. Pár kör múlva a kijelzőn viszont már a kettes szám villogott a nevem mellett, csak Viki volt előttem, igaz, ő fényévekkel, ezt mondjuk nem tartom szégyennek, mert annyival jobb nálam. Annyit azért eldöntöttem, hogy ha kell, versenyezni fogok a 2. helyért, menni és küzdeni, nem hagyom magam csak úgy "legyőzni" senkinek sem. De végül "harcra" nem került sor, stabilan tartottam a 2-3 körös előnyömet, amiből a végére még több lett.
Ahogy kezdett sötétedni, úgy éreztem magam jobban, összeálltunk négyen Milánnal, Tamással és Zsuzsival, és mentünk szépen körbe-körbe, még az eleredő eső sem zavart. Végül a négyesfogat az utolsó 2 órára feloszlott, mindenki futotta a maga versenyét, Zsuzsi pedig a pálya széléről buzdított minket tovább.

Eljött nagy nehezen az utolsó óra is, én pedig most először nem éreztem azt egy körözős ultrán, hogy halálosan unom az egészet, legyen már vége, hanem koncentráltan tudtam haladni. Mentem a 100 kilométeremért. Az első 4 órában egy fillért nem tettem volna rá, hogy összejön a 100, de végül 9 óránál láttam, hogy meglehet, 22 kilométerem volt 3 órára, ezt meg kellett tudnom csinálni. A segítők, szervezők az utolsó órán sorfalat állva buzdították a pályán lévőket, úgy éreztem magam, mint Sárváron a 24 óra utolsó órájában, ugyanaz a hangulat volt, sztárok voltunk arra a 60 percre. 16 perccel a vége előtt meglett a 92 kör, ami a 100 kilométerhez kellett, örültem, és mentem még két kört, mert még belefért. Pont az asztalunknál ért a végét jelző kürt, úgyhogy hamar lemérték a tört körömet, mehettem kicsit rendbe szedni magam.

Második lettem Viki mögött, 102,2 kilométerrel (majd' egy huszast vert rám). Az eredmény nem valami fényes (bár nekem ez a 2. legjobbam), hiszen hazai és nemzetközi viszonylatban is sokan tudnak ennél többet, de nem vagyok elégedetlen. Amiért mentem, megcsináltam, végig a pályán voltam, és feljöttem a kupában az összetett 2. helyére, kb. 30 km az előnyöm a 3. helyezetthez képest, és már csak egy 6 órást kell futnom, ahol még egy közepes teljesítménnyel is megőrzöm azt. Hogy 2. leszek/vagyok, majd csak akkor jelentem ki, ha a 6 órást lefújták, és kihirdetik az összetett eredményt, nem kiabálok el semmit.

10644772_943882862304891_8172185532770999256_o.jpg

A 12 órás családi csúcsot ezen a versenyen "átadtam" Milánnak - vagyis inkább ő vette el, mert nagyon szépen versenyzett, 107,1 kilométert futott végül, így megérdemelten ő az új rekorder a famíliában. Nekem még ott a 24 órás és az UB idő-csúcs.

Úgy érzem, ezen a versenyen tapasztaltam meg, milyen igazán az ultrafutás. Mik a mélységei, nehézségei, milyen az, amikor már az elejétől kezdve minden rossz, és milyen az, amikor egyszer csak ezeken túl tud lendülni az ember. Küzdöttem, nem adtam fel, mentem és csináltam, erőt merítettem, amiből tudtam, kapaszkodtam, amibe lehetett, átlendültem a holtpontokon, és végül feltámadtam, amit eddig csak másoktól láttam. Most már én is tudom, hogy lehetséges.

10455916_10203768962158512_8790304718783511012_n.jpg

A folytatásban jön a Wizz Air Budapest Félmaraton, ahol 2 órás iramfutó leszek, egy héttel később Dórival megyek a Szimpla Élményre (36 km és majd' 2000 méter szint a Mátrában), októberben jön a SPAR Budapest Maraton, novemberben, a 31. születésnapom előtt egy nappal pedig a 6 órás OptiVita, ami egyben OB is. Utána pedig azt hiszem, pihenek egyet, mert igencsak hosszú és nehéz ez az év - ennek ellenére élvezem.

Fotók: Ironphoto, Ironteam

Jó futó akarok lenni!

Nem tudom igazán, hogy mitől és hogyan tört elő belőlem a vágy, de jó futó akarok lenni. Az elmúlt időszakban sokat motoszkált ez az agyamban. Eddig nem akartam jó futó lenni, csak futni, magamnak megfelelni, a saját kitalált kihívásaimat végrehajtani. Most viszont úgy érzem, hogy ez kevés. Jó akarok lenni.

Hogy valaki mitől lesz  jó futó, és hogy egyáltalán kit nevezünk jó futónak, nem tudom. Talán azt, aki folyamatosan megdönti a saját egyéni csúcsait, sikerrel győz le egyre hosszabb és hosszabb távolságokat, semmi nem tántoríthatja el a céljai elérésétől. Lehet, hogy az a jó futó, aki minden versenyen ott van, mindenhol célba ér, gyűjti az emlékérmeket, okleveleket és dobogós helyezéseket. De az is lehet, hogy az a jó futó, akit mindenki ismer, mindenki elismer, mindenki irigyel, beszélnek róla, emlegetik, felnéznek rá, példaképként kezelik. Nem tudom. De én mind egyszerre akarok lenni.

Pedig szinte egyiknek sem felelek meg. Csinálom az edzéseimet lelkiismeretesen, igyekszem nem kihagyni egyet se, de néha azt érzem, többet kellene futnom. Pedig fejlődöm, szerintem egész jó ütemben, de van, hogy ezt kevésnek érzem. Eljárok versenyekre, végigcsinálom őket, célba érek, élvezem, szeretem. Növelem a távokat, apránként, de javítgatom az időimet. De mégsem érzem elégnek ezeket, mennék szívesen több versenyre is, és jobb lenne, ha mindig jobb és jobb időket tudnék futni, vagy ugyanannyi idő alatt hosszabb távot tudnék megtenni. És bosszant, ha egy versenyen nem sikerül azt elérnem, amiért valójában odamentem.

Figyelem mások eredményeit, és valahogy kevésnek érzem magam. Még akkor is, ha teljesen mások a körülményeink, az edzéseink, az egész életünk. Örülök mások sikereinek, nem vagyok irigy a többiekre, és nem vágyom más életre, mint ami van, és azt sem biztos, hogy képes lennék olyan edzésmennyiség végrehajtására, meg olyan tempóra, mint amit sokan lenyomnak, mégis van bennem egy kis hiányérzet.

Lehet, hogy ez azért van, meg megízleltem, milyen finom is a dobogón állni, és szeretném ezt minél többször újra átélni. Ehhez viszont tennem is kell, de nem csak rajtam múlik, hogy hányadik leszek. Olyan "izé" ez az egész helyzet. Mert ha összehasonlítom mostani önmagamat a 2 évvel ezelőtt próbálkozó önmagammal, ég és föld, csak az akaraterő azonos, akkor szenvedtem, kínlódtam, bár magamnak sem mertem bevallani, most meg minden sokkal könnyebb és jobb. De én ezt még mindig nem érzem elégnek.

Ez vajon normális? Hogy még jobb akarok lenni? Hogy még többet akarok? Vajon mitől leszek jobb futó? És egyáltalán ki a jó futó?

(Félreértés ne essék, nem fenéknyalást és hízelgést várok, hogy "de te igenis jó futó vagy", hanem véleményeket!)

58 kilométernyi pancsolás

Amikor Sárvár után elkezdtünk további verseny után nézelődni, majdnem egyértelmű volt, hogy ott a helyünk a kecskeméti OptiVita Ultrafutó Kupa állomáson. Milán kiszemelte a 12 órát, én pedig a 6-ot, és Gabi is leokézta. Viszont mivel én már idén a nagy tavaszi-nyári célversenyt letudtam, úgy készültem, hogy teher nélkül, stressz nélkül, az esélytelenek nyugalmával futok majd, ahogy esik, úgy puffan alapon.

Edzeni természetesen továbbra is edzettem, de kicsit kisebb intenzitással, inkább rövidebb, de gyorsabb futásokkal. A jól sikerült Ultrabalatonos futások biztosítottak róla, hogy ha akarok, akkor tudok egész gyorsan futni (magamhoz képest), a hirtelen melegben lefutott K&H félmaraton eredménye pedig megmutatta, hogy nehezebb körülmények között, szenvedések közepette is. A 6 óra nem könnyű, de nem is a legnehezebb ultratáv, az én felkészültségemhez idén ez illik a legjobban - legalábbis én ezt így érzem.

1002947_10151645172264455_204002366_n.jpgA rajtlistát nézegettem, láttam, hogy vannak még jópáran, akik a 6 órára neveztek, de azok a nagy nevek, akik a székesfehérvári állomáson ott voltak, most vagy nem jöttek, vagy más távon indultak, volt viszont sok eddig ismeretlen nő, akikről semmit sem tudtam. Úgy voltam vele, hogy ha végig tudok menni, talán még a dobogóra is felférhetek, de erre nem vettem volna mérget, főleg, hogy egy ultrán bármi megtörténhet még a legjobbakkal is, velem meg pláne, és bárki futhat egy nagyot úgy, hogy előtte még nem próbálkozott ultrán.

A verseny hetében már iszonyú meleg volt, én pedig köztudottan, bizonyítottan nem bírom és nem is szeretem a meleget. A hétközi futásaim nem voltak túl kellemesek, a szerdait egyenesen borzasztónak könyveltem el, és bíztam benne, hogy ez volt a hét legrosszabb futása, a verseny ennél jobban fog menni. Ennek érdekében igyekeztem a lehető legjobban felkészülni a frissítésre, átgondolni, mit fogok enni és inni, hogyan hűtöm magam, hogy ne forrjon fel az agyvizem futás közben. A lábaimban ugyan bíztam, de a testem többi részére nagyon oda kell figyelnem, hogy a lábaim szuperáljanak. A gélek beváltak, úgyhogy azokból bevásároltunk, vettem pár szénhidrátos és L-karnitines szeletet a DM-ben, illetve narancsot és sárgadinnyét pakoltam fogyasztásra kész állapotba, behűtve, kólát, alkoholmentes sört, sótablettát tettem még a frissítőcsomagba, az izót és a vizet pedig a központi frissítőasztalról akartam inni. A hűtéshez Milcsitől kölcsönöztem textilpelenkát, mert Sárváron a törölközővel sokat szenvedtem, hogy jól el tudjam helyezni, a pelus könnyebben kezelhetőnek ígérkezett. A ruházatomat tekintve úgy döntöttem, félreteszem hiúságomat, és topot veszek (hasra még dolgoznom kell, hogy bátran mutogassam), rövid shortot, kompressziós zoknit, és sapkát. Zenékkel is készültem, töltöttem le új számokat, és úgy állítottam össze a playlist-et, hogy az elején ráhangoló, majd szinten tartó zenék jöjjenek, az utolsó órában pedig a Linkin Park üvöltsön a fülemben. Zenetöltés közben Milcsivel buliztunk is, erre a számra.

Péntek este megérkezett a két Milcsiszitter Anyukám és Flóra személyében, szombat reggel pedig már mentünk is Kecskemétre Judittal és Mariannal kiegészülve. A verseny helyszínét gyorsan megtaláltuk, egy csodaszép, hangulatos szabadidőközpontba kellett mennünk, ahol egy nagy domb körül, egy szép tó partján futkorásztunk végül. Még a bejáratnál összetalálkoztunk Dórival, Zolival, Jocival, így együtt mentünk befelé. A Makai család és Attiláék már kijelölték a Márton-team főhadiszállását, mi pedig gyorsan letáboroztunk melléjük a cuccainkkal egy árnyékos kanyarban, hogy egyesítsük erőinket. Innen csak kb. 200 méterre volt a rajtkapu és a sátrak, ahol átvettük a rajtcsomagokat, majd teszteltük a toi-toi-t. Már reggel 9 előtt dög meleg volt, tudtuk, hogy ennél csak melegebb lesz, de a szervezők nagyon készültek, mélyhűtő, jég, kb. ötmillió liter frissítő, lavórok, a tóparton pedig hűsítő zuhanyok vártak minket. Ekkor még nem éreztem magamban a lelkesedést és az erőt, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy én itt akár csak fél órát is futni fogok, nem hogy hatot. Aztán a sok ismerős arcot látva valahogy kezdett megjönni a kedvem, átöltözés után pedig megszállt valami, és már vártam is, hogy futhassak.

998247_10200968334882371_1698902423_n.jpg

Beálltunk szépen a rajtba, és vártuk, hogy indulhassunk - és egyszer csak meg is indultunk. Milán pár méter után kilőtt mellőlem, én pedig igyekeztem megtalálni a saját tempómat. Az órámat befordítottam belülre a csuklómra, hogy ne tudjak csak úgy rápillantani, és tempóra állítottam, hogy azt lássam rajta, milyen iramban haladok. De inkább a testemre figyeltem, hogy megtaláljam a megfelelő tempót. Egy fél kör erejéig Viki és Kicsi mögött futottam, figyeltem, hogy a két szuper ultrás példakép milyen könnyedén, milyen szépen halad, egyszerre léptek, mosolyogtak, egyszerre élvezettel és irigykedve figyeltem őket, olyan szépen mozogtak. Dóri is mellém ért, aztán el is hagyott, és én is kiléptem a lányok mögül, hogy megpróbáljam a magam tempóját futni úgy, ahogyan érzem.

Nagyon meleg volt, szerencsére a pálya kb. fele árnyékos volt, és egyébként nagyon szép, hangulatos, ellazulós pályát jelöltek ki a szervezők, nem volt olyan kanyargós, koncentrálós, mint a fehérvári, éreztem, hogy itt ki fogok tudni kapcsolni futás közben. A tópartra kiérve nagyon tűzött a nap, és megcsapott a pára, de az egyenes végén ott volt a megváltó zuhany, kanyar, ott állt az asztalunk a Márton-team cuccai mellett, még egy kanyar, és jött a célegyenes. Kb. két kör után magamhoz vettem a kikészített pelenkát, és már csaptam is a nyakamba, törölgettem vele az arcom, hűtöttem a testem, ahogy tudtam. Nem akartam kockáztatni, hogy túlhevüljek, csak így volt esélyem. Szinte azonnal elkezdtem inni is, hogy pótoljam a kiizzadt folyadékot, és már a rajt előtt vettem be sótablettát, mert pillanatok alatt kinyomom magamból a sót az izzadással.

Szépen haladtam tehát, hallgattam a zenéimet, ha mellém ért ismerős, váltottam vele pár szót, feltérképeztem a versenyzőket, ki melyik számban indul, ki hogyan mozog, ki milyen ruhában van, mindennel foglalkoztam, csak hogy ne gondolkodjam. Valaki mindig szurkolt valahol, így a mosolygás, a szurkolásnak örülés is segítette a továbbhaladásomat. Valahogy nem éreztem teljesen komfortosan magam fejben, és nem akartam magam felhergelni valami hülye gondolattal. Közben kiderült, hogy a köridőket, helyezéseket kijelző nagy tévé valamiért nem szuperál, így egyáltalán nem láttam, hogy hogy megyek, hányadik vagyok. Ez nekem nagyon jó volt, ha akartam volna sem tudtam volna azzal foglalkozni, hogy hogy állok, mentem tovább szépen érzésre. Ittam, vizeskedtem és futottam - főleg futottam, a pancsolásra igyekeztem a lehető legkevesebb időt fordítani, csak annyit állni, amennyi a továbbhaladáshoz szükséges. Tudtam, hogy erre mindenképpen szükségem van, mert ha nem hűtöm magam, és nem frissítek rendesen, akkor elég egyetlen óra, és fejre is álltam. Attila többször nyomott jeget az én kezembe is, nem csak a tanítványaiéba, nagyon jólesett, hogy velem is foglalkozik. És bár úgy érkeztem a versenyre, hogy ez az a futás, aminél ha kell, ha úgy alakul, gondolkodás nélkül ki fogok szállni, azért ezt mégsem akartam - mert talán magam sem gondoltam komolyan, hogy ki akarok állni, valószínűleg végigküzdöttem volna a versenyt. Nagyon meglepő volt tapasztalni, hogy megfelelő hűtéssel és frissítéssel milyen jól bírom a meleget. Én, aki sosem bírtam a meleget még futás nélkül sem, nem úgy, hogy futok. Most meg mégis. Mondjuk mindent meg is tettem érte, hogy így legyen. A jég végig hű társam volt, teleraktam vele a topom, vicces volt, hogy még a zenén keresztül is hallottam a jégkockák koccanását, és a sapkám alá is elhelyeztem egy-két darabot, hadd hűtsön fentről is.
Enni is hamar elkezdtem, a sárgadinnye nagyon bejött, majd sótabit nyomtam, magnéziumot kólában, a frissítőben barackot, két óra futás után pedig egy fél gélt is. A gyomrom remekül szuperált, nem lötyögött benne sem a folyadék, sem a kaja, nem akart sem alul, sem felül kitörni - azt hiszem, megvannak azok a dolgok, amik jók nekem futás közben.

1003107_10200968348042700_440994196_n.jpgIgazából, mivel nem történt velem semmi váratlan, így a versenyem nagy része futással, fürdéssel, evéssel és ivással telt, illetve azt hiszem, kétszer álltam meg befújni Perskindollal a térdemet, mert a jobb bejelzett, és inkább tettem ellene, hogy komolyabban fájni kezdjen.

Volt egy-két gyengébb pillanatom, például amikor a fülemben megszólalt a Boogie Wonderland, lelki szemeim előtt pedig felsejlett Milcsi arcképe, ahogyan egy nappal korábban közösen viháncoltunk a dalt hallgatva - ott majdnem eltörött a mécses, de végül összeszedtem magam, és a számat összeszorítva haladtam tovább.

A 4 órás versenyszám végéhez közeledve Dórival futottunk együtt egy keveset, aztán szépen elhúzott mellőlem a hajrában, de jól is tette, mert jól megnyerte a női versenyt, jól nézett ki később a dobogó tetején.

Az 5. óráig nálam tényleg semmi probléma nem adódott, akkor viszont jött kettő is. Az egyik, hogy akármilyen hosszú ultrát is futok, az utolsó órát utálom, és nagyon unom. Ezen azért igyekszem túllépni, ilyenkor jön jól a Linkin Park, ami képes teljesen kikapcsolni az agyamat, és a hatására elkezdhetem nyomni a futást, ahogy csak bírom. Ez most is megtörtént, meg is indultam szép tempósan, Dóri mondta is, hogy menjek, mert most jövök fel helyezést, és Joci is odaszólt, hogy török fel, mint a talajvíz. Ettől kicsit vérszemet is kaptam, mert bár nem tudtam, hogy hogy is állok, sejtettem, hogy eléggé elöl vagyok a versenyben, mert nem egyszer köröztem le több 6 órás nőt, kb. ketten voltak, akiket talán nem. Futottam hát, egészen a második probléma eljöveteléig. A pancsolás hatására ugyanis kissé vizesek lettek a cipőim, és a jobb cipőben már úgy csúszkált a lábam, hogy begyűrődött a talpbetétem (a cipő eredeti talpbetétje) a lábboltozatom alá. Gondoltam, hogy akkor futok így tovább, de annyira rossz helyre csúszott a betét, hogy meg kellett állnom. Cipő le, betét megigazít, cipő vissza, majd futás tovább, hogy az elvesztegetett időt behozzam, és a megakadó lendületet még visszaszerezzem. Fél körig volt nyugtom, aztán a talpbetét ismét elcsúszott - szerencsére épp odaértem a cuccainkhoz, és gyorsan döntöttem: hangos és igen csúnya káromkodások közepette lerúgtam a jobb cipőmet, a táskából előkotortam a reggel az utolsó pillanatban betett másik cipőmet, annak is a jobbját, felvettem, megkötöttem, és úgy, felemás cipősen indultam tovább - remek reklám lehetnék, az egyik lábamon egy Nike Lunarglide-dal, a másikon egy Adidas Boost-tal. Olyan mérges voltam, hogy azt el sem tudom mondani, még egy kicsit mondtam félhangosan a magamét, aztán megnyugodtam, viszont az addigi lendületem teljesen elveszett.

Innentől jött megint a sárvári módszer: körönként néztem a rajtkapun az órát, és számoltam, hány körnek kell még beleférnie a végéig, majd számoltam vissza. Aztán egyszer csak vége volt a 6 órának, megálltam, ledobtam a rajtszámomat, és bevetettem magam a susnyásba, mert a sok folyadék már vagy 2 órája kikívánkozott belőlem - ez is igazolja, hogy jól sikerült a frissítés, elegendőt vittem be, mert nem állt le a vesém, hogy minden bevitt cseppet fel tudjon használni a szervezetem, és a szám sem cserepesedett ki teljesen, mint szokott. A tört kör lemérése után visszaslattyogtam, útközben leültem egy kicsit, hosszú idő után végre beszélgettem egyet Évával, aki váltóban futotta a 6 órát. Ezalatt kipihentem magam annyira, hogy aztán Milánt tudjam segíteni, szereztem neki jó hideg vizet, bekéreckedtem a söreinkkel a fagyasztóba, és igyekeztem valamit enni - most nem émelyegtem, mint általában szoktam, hanem szívesen ettem. Zsuzsi mondta, hogy én lettem a második, legalábbis ő úgy látta, aminek nagyon örültem, de azért gondoltam, a nagy vidámkodással azért megvárom a tényleges eredményhirdetést. De Zsuzsi nem tévedett, valóban én lettem a második a 6 órás nők között, a hivatalos mérés szerint 58,204 kilométerrel, egy éremmel és egy üveg borral gazdagodtam a sikerélmény mellett.

1052463_669366339756546_762073640_o.jpg

Kicsit sajnálom, hogy a 60 km most sem jött össze, de tudom, hogy ha nem szánok időt a frissítésre és a hűtésre, még ennyi sem lett volna. Annyi biztos, hogy ilyen körülmények között képes vagyok jó eredményre (állítólag a napon 42, amúgy meg 36 fok volt), és ebből kiindulva képes lehetek egy 60 fölötti futásra is, ha kicsit ideálisabb futóidő van.
Örömmel léptem hát fel a dobogó második fokára, az 1. helyezett 1 kilométerrel végzett előttem, a 3. pedig kb. féllel mögöttem, tehát elég szorosan voltunk együtt mi hárman. Az eredményeket és a köröket megnézve kiderült, hogy Klárival, aki a 3. lett végül, óránként váltogattuk egymást a 2-3. helyen, hol ő volt előrébb, hol én, a végén pedig nekem jött ki jobban a lépés annak ellenére, hogy gebasz volt a cipőmmel.

Az eredményhirdetés után pihentem, beszélgettem, szurkoltam, segítettem Milánnak, és hagytam, hadd ülepedjenek az élmények, és sokat beszélgettem Attilával a futásról és az edzésekről. Egyébként végig folyamatosan figyeltem a többieket, futás közben és utána is, Dórit, Zolit, Jocit, Vikit, Kicsit, és persze Milánt, hogy kivel mi van, kinek hogy megy - hááát, úgy láttam, mindenkinek voltak nehéz szakaszai, de mindannyian össze tudták szedni magukat, és újra talpra tudtak állni. Attila mondta később, hogy ez az a verseny, amit a lefújás pillanatában mindenkinek azonnal el kell felejtenie, én viszont azt gondolom, hogy itt mutatkozott meg mindenkiben az igazi ultrás. Volt hányás, hasmenés, nagy belassulás, szédelgés, nyűglődés, fájdalom, sírás, mégis mindenki össze tudta szedni magát, és meg tudta mutatni a benne rejlő erőt, keménységet, akaratot és motivációt, és végig tudta csinálni ezt a versenyt. Örülök, hogy ismerhetem őket, láthatom őket futni, tanulhatok tőlük - mindannyiukat egytől egyig példaképnek tartom!

1040873_669367246423122_871437801_o.jpg

Milán végül 95 kilométert szedett össze a 12 óra alatt, az utolsó 2,5 körében vele voltam, "romantikáztunk" egyet a fáklyákkal kivilágított, hangulatos pályán, majd az eredményhirdetés után hazajöttünk.

Összességében elégedett vagyok az eredményemmel, örülök a dobogónak, mert ez mind az elvégzett munkám eredménye. Persze ettől még nem vagyok igazi ultrafutó, de azért próbálkozom, igyekszem futni és tanulni, hogy minél jobb lehessek, és minél nagyobb teljesítményre lehessek képes.

Fotók: OptiVita hivatalos fotók, Lala Nudli, Éva

süti beállítások módosítása