A csúcson kell abbahagyni!

Főleg akkor érdemes a csúcson megállni, ha az országban már nincs magasabb pont, ahová fel lehet futni!

Kékestetőnél magasabbra ebben az országban senki nem mehet, sem gyalog, sem autóval, sem pedig futva. Az 1014 méter magasan található csúcskövet pedig akkor a legjobb érzés megérinteni, ha az ahhoz vezető utat a saját lábán teszi meg az ember, méghozzá a Kékes Csúcsfutás keretében. A 11,6 kilométer hosszú futóverseny célja ugyanis a kő szomszédságában van, éremmel, befutócsomaggal várják a résztvevőket, sőt, a követ tapogatva még le is fényképezik, bizonyítékul, hogy igen, bizony felfutott az ország tetejére.

Szombat óta én is azok közé tartozom, akik megtették ezt az utat felfelé Mátrafüredről egészen a piros-fehér-zöld csúcskőig. Mit mondjak, nem volt könnyű, még akkor sem, ha az elmúlt időszakban becsületesen edzettem. Annak ellenére, hogy a Mátra alján nőttem fel, sosem kedveltem igazán a felfelé futást, nem is vagyok benne igazán jó, nem is leszek soha. Ennek ellenére Gabi vezényletével négy hétig csak erre a versenyre koncentráltam, mondván, ha tudtam 12 órán keresztül futni, nem állíthat meg holmi hegy.

A verseny reggelén négyen indultunk útnak Pásztóról, a szüleimtől Mátrafüredre, a rajthelyszínre: Milán, Apu, Flóra húgom, és én. Mi Milánnal a futás miatt, Apu és Flóra pedig azért, hogy kocsival felmenjenek a verseny előtt a Kékesre, kicsit szurkoljanak nekünk, majd pedig levigyenek minket a hegyről. A rajtnál felvettük a rajtszámainkat - én megkaptam a 911-es amerikai segélyhívószámot a hasamra -, ismerősökkel beszélgettünk, majd elkezdtünk készülni a rajtra.

A rajt előtt éreztem, hogy nem vagyok 100 százalékos sem testben, sem lélekben (plusz egész héten hasonlóan voltam), egy porcikám sem kívánta a következő röpke másfél órát - ennyire saccoltam a pályán töltött időt. A meleg, fülledt idő sem kedvezett nekem, persze lehetett volna sokkal rosszabb is. Próbáltam összeszedni magam, magabiztosságot gyűjteni, hogy nem lesz ez olyan rossz, menni fog, fel fogok tudni futni - hiszen amit a fejembe veszek, azt mindig meg is valósítom.

11-kor nekiindult a mezőny, rögtön az első méterektől csak felfelé lehetett futni, így szerencsére esélyem nem volt, hogy elfussam az elejét. Úgy gondoltam, hogy frissítőtől frissítőig futva, és csak ivás közben sétálva teljesítem majd a távot. Szépen igyekeztem megtalálni az ideális tempót, esetleg azt a futótársat, aki mögött/mellett haladva megfelelően megy a futás - sajnos az egész verseny során nem akadtam ilyen emberre, így csak magamban bízhattam. Az első kilométer egész jól ment, a második már kevésbé, erősen gondolkodtam azon, hogy én bizony leülök a padkára, és ott megvárom szépen, amíg értem jönnek fentről (no nem a kaszás, hanem a családom). Aztán megembereltem magam, és úgy döntöttem, nem ez lesz az a verseny, amit feladok. Annak ellenére, hogy fájt a fejem, és nem esett jól a futás, sikeresen eljutottam az első frissítőig, ahol egy jó adag vízzel tettem helyre magam. Ezen a szakaszon meredek volt ugyan az út, de egész tűrhetően bírtam, és a hangulatom is jobb lett. A negyedik kilométerjelző után engedélyeztem magamnak egy kis sétát, majd kocogtam tovább. 5,5 kilométernél jött a következő frissítő, ivás, hűsölés, egy kis szőlőcukor, majd irány tovább.

Próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyi van még hátra, igyekeztem úgy futni, hogy haladjak is, de legyen erőm az utolsó 3,6 kilométerre is, a neheze ugyanis Mátraháza után jött. Az addigi 5-6 százalékos emelkedőből ott ugyanis 10 százalékos lett, olyan meredek szakaszokkal, hogy én olyat még nem sűrűn másztam meg. Szerencsére a nagy emelkedő előtti frissítőnél fel tudtam tankolni, aztán haladtam is tovább, igyekeztem nem megállni sétálni - persze néha muszáj volt. 9 kilométer után éreztem, hogy kell valami, ami új erőt hozhat, így ismét a Linkin Park sietett segítségemre, mint Sárváron: az ütemes nu-metal zenére valahogy jobban tudtam szedni a lábaimat. Egész szépen haladtam, aztán egyszer csak a kékesi szanatórium bekötőútjánál találtam magam, már csak pár száz méter volt hátra a célig!

Volt még hátra egy nehéz szakasz: a betonútnak vége, jön a sípálya, iszonyú meredek, köves, a tövében viszont Apa és Flóra szurkolt, a céltól nem messze Milán kiabált (persze ő jóval hamarabb beért), így minden erőmet összeszedve sikerült felküzdenem magam a célig. 1 óra 32 perc 13 másodperc a hivatalos időm, kb. mint amire számítottam. Lehetett volna jobb is, de majd legközelebb.

Megkaptam az érmem, lefotóztak a kőnél, úgyhogy én is elmondhatom magamról, hogy felfutottam az ország tetejére. És bár a csúcson kell abbahagyni, azért én futkározom tovább, legközelebb a magyar tenger vár, hogy körbefussam! Ultrabalaton, jövök!