"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Út a 100-ig, és még egy kicsit tovább

Ami tavaly nem sikerült Sárváron, az idén sikerült Székesfehérváron. Végre van egy 100 kilométeres futásom, sőt, igazából 105,744 km a hivatalos eredmény. Áttörtem a falat, amit én magam húztam magam elé. Kellett hozzá egy év, meg egy évnyi edzés, meg egy fél évnyi rendes alvás, meg az, hogy ledobjam magamról a 100-as érzésének stresszét, amit magammal hurcoltam. Úgy mentem oda, hogy ezt most nekem meg kell csinálni, mert képes vagyok rá. De ha mégsem, az sem baj. Ez kellett.

Az Ultrabalatonra való felkészülés jegyében év elején eldöntöttük, hogy az Optivita Ultrafutó Kupa első állomásán, Székesfehérváron szeretnénk részt venni Milánnal, majd Sárváron is. Gabival konzultálva arra jutottunk, hogy Székesfehérváron 12, Sárváron pedig 24 órát futunk. Picit félelmetes volt ez a gondolat, és még a fehérvári futás hetében kedden sem éreztem azt, hogy szombaton én 12 órát fogok tudni futni, de persze bíztam magamban. Azt az instrukciót kaptam, hogy ez egy edzés, mindegy, hogy hány kilométert futok, de végig fussak, és csak a legszükségesebb helyzetekben gyalogoljak. Elhessegettem minden negatív gondolatot, arra koncentráltam, hogy  ez egy edzés, ami jó hosszú, ahol gyakorolhatok, frissíthetek, és a pályán sem vagyok egyedül. A pályával mondjuk nem voltam teljesen kibékülve, mert kb. a fele borzasztó: van egy kavicsos szakasz egy alattomos emelkedővel, majd egy bokatörően rossz betonos szakasz jön, aminek végén egy szűk földes lefelé szakasz van kis kanyarral megspékelve. Ahol pedig jó a beton, ott meg ott a tópart és a süvítő szél. Tavaly itt futottam az első 6 órásomat, tehát tudtam, mi vár rám, pont emiatt féltem kicsit, hogy 12 órán keresztül itt kell köröznöm.

1622585_825365407489971_1374889038_o.jpg

Milánnal most ketten mentünk, Milcsi az Anyukámmal maradt Pesten. Megérkezés után felvettük a rajtcsomagokat, üdvözöltük az ismerősöket, majd kipakoltuk a cuccainkat, szokás szerint a Márton Team szomszédságában. Dóri most mindössze egy órát futott a versenyen, vállalta, hogy utána segít nekünk, ha szükségünk van rá. Öltözéknek háromnegyedes nadrágot, a lila Compressport kompressziós szárat, hosszú ujjú aláöltözőt, és egy rövid ujjú technikai pólót választottam. Nem igazán tudtam, milyen lesz az időjárás, bíztam benne, hogy nem öltözöm fel túlzottan, de fázni sem fogok.

Végre futok!

optiv.jpg10-kor elrajtolt a mezőny, én benyomtam a fülembe a zenémet, hogy csak magamra tudjak figyelni. Szeretek másokkal együtt futni, de nekem idő kell egy versenyen, mire megtalálom magam, és azt a tempót, ami ideális számomra. A magamra hangolódásban segít a zene, elzár a külvilágtól, nem "kell" senkivel sem beszélgetnem, így nem visz el mások tempója és a lelkesedés. Feltettem az órámat is, hogy lássam a tempót, nem szerettem volna 5:30-nál gyorsabban futni, inkább az 5:40-et lőttem be kezdő sebességnek. Mivel a nap melegen sütött, tudtam, hogy minél előbb el kell majd kezdenem frissíteni, és a sótablettákat is el kell kezdenem adagolni,  hogy ne legyek rosszul, és ne görcsöljek be. Futottam, frissítettem, akikkel esetleg a rajt előtt nem találkoztam, azoknak menet közben köszöntem, hol én előztem, hol engem előztek.

Úgy 10 km körül melegedtem be, akkor kezdtem érezni, hogy egész jól megy a futás. Sajnos a kavicsos részen nem volt szerencsém, begyűjtöttem pár követ a cipőmbe. Rövid távon elcipeltem volna őket magammal, de itt ezt most nem akartam, meg kellett állnom és kiszórni őket. Ez a közjáték nem zökkentett ki, hiszen "csak" edzeni jöttem, és sejtettem, hogy párszor még úgyis meg kell majd ismételnem ezt a játékot - igazam lett, négyszer szórtam ki a kavicsokat a 12 óra alatt, majd még egyszer a legvégén. Ezen kívül az első kb. 4 óra eseménytelenül telt, ha valaki mellém ért, volt, hogy váltottunk pár szót, Dóri kérdezte, hogy kérek-e valamit, frissítettem, figyeltem a köreimet, és futottam. Talán a legizgalmasabb momentum az volt, amikor futás közben levettem a sapkám, a két pólóm, majd az egyiket (ami felül volt) visszavettem, közben elszórtam pár zsebkendőt. A lábaim szépen mentek, egy pici görcsöt éreztem a hátsó combjaimban, de hamar elmúlt. Éhes egyáltalán nem voltam, sósat ettem a frissítőből, aztán kipróbáltam a Nutridrinket, hogy milyen. A gél, bár túl édes, sokat segített, szinte éreztem, ahogy leért a lábaimba, és jobban tudtam haladni. Evéshez és iváshoz megálltam, letoltam, aztán futás tovább. Szokásomtól eltérően vécén is voltam, úgyhogy a vízháztartásommal kivételesen minden rendben volt futás közben. A maratoni távnál is még 6 percen belüli átlagot hoztam a sok kis közjátékkal együtt. Közben a 2 és 4 órás számokat lefújták, közeledett a 6 óra vége, én pedig holtpont nélkül, jókedvűen haladtam előre. A 6 órás részidőm majdnem PB lett, 58,5 km körül járhattam akkor.

6 óra eltelt, és még mindig futok

A meleg miatt eléggé izzadtam, főleg az arcom, nyomtam ki magamból a sót. Éreztem, hogy ragad az arcom, és ettől nem éreztem magam valami túl jól. Eldöntöttem, hogy amikor lefújják a 6 órásokat, megteszem a kört, ahol tartok, hogy gratulálhassak az ismerősöknek, majd bemegyek az épületbe és megmosakszom. Megváltás volt a szappanos-meleg vizes arcmosás, lejött rólam a sóréteg, felfrissültem, lelkileg is feltöltött ez a pár perces pihenő. Aztán mentem tovább. Meglepően jól éreztem magam, nem fájt semmim, szépen haladtam, élvezetes volt a verseny. Ekkor már csak a 12 órások voltak a pályán, így fel tudtam mérni, hogy kb. hol tartok a női mezőnyben. Addig csak Mateve és Kicsi köröztek le, más nem, így sejtésem szerint a 3. helyen haladtam, és arra tippeltem, hogy Vincze Zsófi van mögöttem kb. 2 körrel. Bár nem a helyezésért jöttem, bennem volt, hogy jó lenne dobogóra állni, de ha nem így alakul, akkor sincs baj. Inkább a 100-as elérésére koncentráltam. Ehhez 90 kört kellett megtenni, meg még 1 kilométert (a szervezők táblákkal jelölték, hogy hol a félmaraton, maraton és a 100 km). A 70. körnél örömmel állapítottam meg, hogy már "csak" 20 kör kell, és meg is van - de végül ez nem ment ennyire egyszerűen. Inni szépen ittam, 3-4 körönként izót és vizet, de az evés valahogy nem ment. Egyszerűen nem voltam éhes, és semmit nem is kívántam igazán. Ettem vajas kenyeret, betoltam még egy gélt, még egy Nutridrinket, meg egy magnéziumot is. Ment a futás, nem volt holtpontom, vagy ha volt is, gyorsan átlendültem rajta, mert igazi megingást nem éreztem. Sorra kaptam a drukkolásokat, az elismeréseket, hogy jól megyek, örültem, hogy ez kívülről is így látszik. 4 órányi vegyes szám után meghallgattam 4 Linkin Park albumot többször egymás után, az a zene tökéletesen elvonja mindenről a figyelmem, annyira átszellemülök tőle, hogy csak futottam és magamban énekeltem. Igyekeztem kihasználni a majdnem idilli állapotot és futni, amíg jól megy. Ez úgy a 9. óráig tartott.

1980396_825418027484709_1993291699_o.jpg

Még 3 óra

Tudtam, hogy ez a 12 óra elég  hosszú ahhoz, hogy problémamentesen megússzam. De az ultrafutásban azt is szeretem, hogy problémamegoldásra késztet, ha valami jön, meg kell oldani, és haladni tovább. Úgy érzem, hogy ebben aránylag jó vagyok, csinálom, amiért jöttem és igyekszem nem elhagyni magam. Éhséget továbbra sem éreztem, viszont azt igen, hogy háborog a gyomrom és lejjebb is megindultak a dolgok. De szerencsére sem alul, sem felül nem akart kijönni semmi, csak gázok és gőzök (az érzékenyebbektől elnézést kérek, de hát ez történt, na). :) De ettől sajnos lelassultam. Pedig közben besötétedett, a sötét pedig az én barátom. Felöltözködtem, mert hűvös lett, majd amikor a hűvös hidegre váltott, dzsekit is vettem elő. Ezek az öltözködések talán kicsit alibik is voltak egy-egy megállásra, de ezek után mindig el tudtam indulni. A zenéből érdekes módon elegem lett, kivettem a fülemből, nem volt már kedvem hallgatni, inkább a szuszogásomat hallgattam. Dóri pár körre csatlakozott hozzám, dumáltunk, mesélte, ki hogy van. Kértem, hogy nézze meg, hanyadik vagyok, de ne mondja meg, hogy ne idegesítsem magam. Mert szerintem harmadik vagyok, bár Zsófi visszavett kört, és valószínűleg meg is fog előzni, ahogy gyorsvonatként megindult, de azért jó érzés harmadiknak érezni magam. Utólag kiderült, hogy a 10. óráig harmadik is voltam, ott fogott be és előzött meg Zsófi. Mateve és Kicsi pedig brutális meccset vívtak a győzelemért. A hasam fájdogált, bele-bele kellett sétálnom a kifelé kívánkozó izék miatt, de haladtam, gyaloglás közben többször akadt társam is, Milán hol elment mellettem, hol visszaelőztem, neki is akadtak problémái, de szépen felállt belőlük, és ment ő is a 100 kilométerért.

1941621_825781714115007_2111407422_o.jpg

Egyetlen egyszer sikerült elgyengülnöm. Amikor a szervezők benyomták a Happy-t Pharell-től. Milcsi kedvenc száma. Hát ott sikerült elbőgnöm magam, de gyorsan rendeztem soraimat, és a táncoló, vigyorgó kisfiammal a lelki szemeim előtt újra futni kezdtem. Egy kicsit még mindig nehéz futónak és anyának is lenni egyszerre. De megoldom. Amióta Milcsi hagy éjjelente aludni, könnyebben futok, és ezért hálás vagyok neki. Miatta is ment jobban ez a futás, mint bármelyik ultrám eddig. Az, hogy pihent vagyok, rengeteget számít. Most is inkább csak fejben fáradtam el, testben kevésbé, de még közel sem vagyok olyan erős, mint amilyen szeretnék lenni. Majd ezen is dolgozom még.

A 100-as elég nehezen akart eljönni. Amilyen könnyűnek éreztem a 70. kör után, olyan nehezen jött el a 90. kör. De elértem, 11 óra 8 perc futás után. Jöhetett volna előbb is, de a futásban sem érvényes a "mi lett volna ha". Jutalmul ismét elmentem a mosdóba kicsit összekaparni magam. Akár futhattam volna is még egy kört annyi idő alatt, de a lelkemnek kellett ez a kis "ünneplés". Megcsináltam, picit ünnepeltem egy kis mosakodással, hogy emberként, nőként egy kicsit jobban érezzem magam. Aztán mentem tovább, hogy a hátralévő időben még gyűjtsek pár kilométert. Sajnos az utolsó 20 perc már rossz volt, a jobb bokám ugyanis megadta magát, egyik lépésről a másikra úgy megfájdult, hogy nem tudtam rendesen rálépni. A rossz beton, az egyik irányba lejtő talaj miatt ott kaptam a legnagyobb terhelést. És sajnos meg kellett állapítanom, hogy bár imádom a Nike Lunarglide-omat, a csillapítása ilyen hosszú távokra nem az igazi, ez is megerősített abban, hogy az ultrákat én is Hokában toljam a jövőben, mint oly sokan mostanában. Az izmaimnak viszont szinte semmi baja nem volt, és szerintem ebben a Compressport szár nagyon sokat segített.

Milánnal közben ismét összeakadtunk, és az utolsó köröket együtt futottuk, valahogy mindig így jön össze, de ezt egyikünk sem bánja, jó együtt befejezni a versenyt, együtt lenni a lefújás pillanatában, és együtt örülni vagy éppen bosszankodni. Most mindketten örültünk, hiszen nekem is és neki is meglett a 100 fölötti táv, amiért jöttünk. Mindketten tudjuk, hogy ennél jobb is megy, de ezt majd meghagyjuk legközelebbre. Végül 105,744 kilométert mentem, ami a 4. helyhez volt elég, Milán 102,444-et.

Összességében elégedett vagyok, mert nem volt iszonyú nagy problémám, nagy fájdalmam, az izmaim remekül működtek, a frissítés tűrhetően ment, fejben nem gyengültem el. Úgy érzem, hogy a 110 kilométer sem lett volna lehetetlen. Az biztos, hogy a 24 óra és az UB ennél sokkal nehezebb lesz, megfordult a fejemben, hogy hogy fogom én azokat megcsinálni, de addig még van idő, és bízom magamban, hogy sikerülni fog. 1000 százalék, hogy a tavalyi önmagamhoz képest sokkal erősebb vagyok, testben és még fejben is, plusz az, hogy normálisan tudok aludni, rengeteget ad hozzá, míg Sárváron már a 6. órában bőgtem a fáradtságtól, itt először a 10. óra után éreztem, hogy fáradok, de az is fejben és nem testben jelentkezett, kicsit kezdtem unni a körözgetést.

Úgy érzem, jó úton haladok, bár sok munka van még előttem, de meg fogom oldani a rám váró feladatokat és megküzdök a nehézségekkel. Milánnak, Milcsinek, Gabinak és Anyukámnak külön köszönöm a segítséget, hogy futhatok, Dórinak a pályán és a pálya szélén nyújtott szupportot, na meg a közös edzéseket is. Mindenki másnak nagyon köszönöm a szurkolást a pályáról, a pálya széléről és itthonról - nem sorolok fel mindenkit, akit felsorolhatnék, mert hosszabb lenne, mint egy Oscar-díj győztes beszéde. :)

Fotó: Ironteam

Ultrafutó gyors lábakkal és hatalmas szívvel

Riport Pecsenyével

Pecsenye. Az átlagember számára egy laktató,  ízletes húsételt jelent, de a futótársadalom számára teljesen mást. Pecsenye nem más, mint Lajkó Csaba székesfehérvári ultrafutó, akit nem csak remek eredményeiről ismerhetünk, hanem jótékonysági és közösségformáló megmozdulásairól is.

Lajkó Csaba, alias pecsenye 46 éves, „civilben” a székesfehérvári Városi Könyvtárban dolgozik rendszergazdaként. Amikor pedig nem dolgozik, akkor fut. Méghozzá sokat. Ő ugyanis az ultrafutás szerelmese, megszállottja, aki már nem tudja elképzelni az életét enélkül a mozgás nélkül. Hogy érzékelhetővé váljon, mennyire fontos számára a futás: 2012-ben október végéig majdnem 6500 kilométert „hordott ki lábon”! Ez átlagosan heti kb. 145 kilométert jelent, kicsit többet, mint a Budapest-Eger távolság.

Vasgyúróból vasember

pecsenye1.jpg

Csabát most látva senki nem gondolná, hogy néhány évvel ezelőtt dohányzott, és közel 100 kilót nyomott – és nem fekve. Egy orvosi vizsgálat eredménye azonban megváltoztatta az életét. „Tizenhat éves koromig atletizáltam, aztán elég fiatalon, húsz évesen megnősültem, megszületett a lányom is,  családi jóllét hatására pedig minden mozgással felhagytam, persze szépen el is híztam.” – meséli. „Aztán 2004-ben vérvételre kellett mennem, az eredményekből pedig kiderült, hogy ami magas lehet – vérnyomás, koleszterinszint – , az nálam magas is a túlsúly következtében. Az orvos rögtön gyógyszereket akart rám tukmálni, én viszont megkértem, adjon nekem fél-háromnegyed évet, hadd próbáljam meg magam rendbe hozni a dolgokat, ha nem megy, jöhetnek a gyógyszerek.” Csaba úgy döntött, életmódot vált, így diétába kezdett, kiiktatta étrendjéből a fehér lisztet, a cukrot, és letette a cigarettát is, valamint a mozgásra is szakított időt. „Videokazettára kezdtem otthon tornázni, ugrálni – negyedik emeleten lakunk, gondolhatod, hogy örülhettek az alsó szomszédok.” – meséli nevetve. „Szerencsére volt értelme, mert elég hamar lett eredménye az életmódváltásnak, lefogytam 65-70 kilóra. Közben elkezdtem futkározni is, és konditerembe is jártam, testépítéssel foglalkoztam, főleg az étrend és a táplálkozás miatt. De aztán mégis a futás mellett kötöttem ki.” – folytatja Csaba.

És hogy miért a futás? „Eleinte az volt fontos, hogy a súlyomat meg tudjam tartani, aztán viszont egyre jobban ment, élveztem minden lépést, hogy kint vagyok, hogy egyedül vagyok, jött a szabadság érzete, elöntött az endorfin is. Önmagát generálta a dolog, mert ahogy egyre jobban ment a futás, úgy élveztem még inkább.” Még szerencse, hiszen egy remek futóval lenne kevesebb a futótársadalom!

„2005-ben volt az első versenyem a Hortobágyon, és ősszel az első maratonomat is lefutottam.” Itt kezdődött a szerelem, Csaba ettől kezdve egyre több és több kilométert rakott a lábaiba. 2008-ban jött az ötlet, hogy körbe szeretné futni a Balatont, méghozzá egyben, a 212 kilométer hosszú Ultrabalaton keretében. Nem kis vállalkozás, de nem lehetetlen, pláne egy igazán elszánt futó számára. Csaba akkor még nem dédelgetett nagy ultrafutó-álmokat, úgy volt vele, hogy egyszer szeretné teljesíteni ezt a versenyt, aztán kész, be is fejezi az ultrázást. Ma már tudja, hogy ez szinte lehetetlen, mert akit egyszer megcsap az ultrafutás szele, nehezen tud tőle szabadulni, aztán pedig már nem is akar. „Az Ultrabalaton előtt azért még Sárváron futottam egy 24 órást, csak hogy tudjam, milyen éjszaka is futni, innentől kezdve pedig elkapott a gépszíj. A Székesfehérvári Honvéd színeiben elindultam a Bécs-Budapest Szupermaratonon, 2010-ben pedig meghívtak az ultrafutó válogatottba is. Ezek a sikerek fellelkesítettek, és elkezdtem még komolyabban foglalkozni a futással, folyamatosan keresem a lehetőségeket, figyelem a versenyeket, újabb kihívásokat keresek magamnak, mert tudni szeretném, meddig feszegethetem a saját határaimat.”

pecsenye4.jpgHa végignézünk pecsenye eredménylistáján (a poszt végén olvasható), láthatjuk, hogy a határai feszegetésében egyelőre nem ismeri a határokat, hiszen egyre hosszabb és nehezebb versenyeken indul el, és sikerrel teljesíti is őket. „Azt szoktam mondani magamról, hogy ösztönfutó vagyok. Nincs edzőm, magam készülök, magamnak találom ki, hogy éppen mennyit fussak – sokszor a lépcsőház ajtaján kilépve döntöm el, merre induljak. Lehet, hogy ha edzővel készülnék, még jobb lehetnék. De nehezen viselem a kötöttségeket, inkább a futás szeretete dominál nálam. Azért futok 80 kilométert, mert szeretem, és jólesik – egy edző biztosan azt mondaná, hogy erre nincs szükség, de én ezt akarom csinálni. Futás közben felfedezem a környéket, jól érzem magam, élvezem!” – vallja be pecsenye. „Persze nálam is van olyan, hogy fáradt vagyok, nincs kedvem elindulni, de ilyenkor is ráveszem magam, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert nem mentem el, néhány kilométer után úgyis más szemmel látom a világot. Szeretek annyira futni, hogy addig csinálom, ameddig a testem engedi. Ha futok, enyém a világ!” Csaba keményen megdolgozik futó-céljaiért: kétszer teljesítette már a világ egyik legkülönlegesebb, egyben legkeményebb ultraversenyét, az Athén és Spárta között zajló 246 kilométeres Spartathlont, és kijelenthető, hogy nem rendeznek nélküle jelentősebb ultrafutóversenyt Magyarországon. Remek eredményei igazolják, hogy jól csinálja, amit csinál, és érdemes minél többször felhúznia a futócipőjét.

Fut, hogy segíthessen

Ám Csaba nem csak magára gondol, hanem igyekszik másokért is tenni a futás segítségével: az elmúlt évek során számtalan „jótifuti”, azaz jótékonysági futás szervezése és teljesítése fűződik a nevéhez. Fontosnak tartja, hogy sporttevékenysége ne csupán öncélú legyen, hanem ezzel próbálja felhívni a figyelmet mások problémáira, nehézségeire, emellett adományokat is gyűjt a futások során. Pecsenye jótifutijait a 2006-ban és 2007-ben Székesfehérváron rendezett figyelemfelkeltő esemény ihlette: a szklerózis multiplex világnapján tóölelést szerveztek, melynek keretében a résztvevők egymás kezét fogva körbeállták a tavat, emellett 12 és 24 órás futóversenyt is szerveztek. „2010-ben kísérőként vettem csak részt az Ultrabalatonon, és már előtte gondolkodtam rajta, hogy jó lenne valami hasonlót szervezni, amivel másokon segíthetnék. Sajnos „kapóra jött” az az évi nagy árvíz, ezért arra jutottam, hogy futhatnék az árvízkárosultak megsegítéséért. Kitaláltam, hogy elfutok Ónodra, úgyhogy elkezdtem szervezkedni, így jött létre az első jótékonysági futásom.”

Csaba nem aprózta el, rögtön egy 267 kilométeres távot futott végig azért, hogy Székesfehérvárról eljusson az árvíz sújtotta Ónodra, és az út során gyűjtött pénzadománnyal segített a település lakóin. Innentől kezdve nem volt megállás a jótékonyságban sem, csakúgy, mint anno a futással, a segítségnyújtással sem tud leállni. Még ugyanabban az évben Kolontárra futott el, hogy a vörösiszap-katasztrófa sújtotta település iskolája számára szervezzen gyűjtést: a befolyt adományokból sportszereket vásárolt az iskolának. 2011-ben sem maradtak el a jótifutik, sőt, már három fűződött pecsenye és kis csapata nevéhez. „Ekkor keresett meg az Angyalszív Down Alapítvány, egy debreceni barátomon keresztül érdeklődtek, hogyan is működik ezeknek a futásoknak a szervezése, mert szeretnének egy  hasonló, kerékpáros jótékonysági eseményt szervezni. Elmeséltem a főbb tudnivalókat, és felvetettem, mi lenne, ha mi a csapattal pedig elfutnánk Székesfehérvárról Debrecenbe – így jött létre a fogyatékos gyerekek esélyegyenlőségéért a jótékonysági futás. Ezt már közösen szerveztük az alapítvánnyal, sok embert sikerült mozgósítani az út során, a fő cél pedig az volt, hogy felhívjuk a figyelmet a sérült gyermekek problémáira.” A futás ismét jól sikerült, Csaba mellé egy 10-15 fős kemény mag szerveződött az ultrafutókból, akik vele együtt teljesítették a 300 kilométeres távot, az útvonalon pedig rengetegen csatlakoztak hosszabb-rövidebb szakaszokra az elszánt futókhoz.

pecsenye2.jpg

Csaba remek szervezőkészségére és elszántságára Székesfehérvár városvezetése is felfigyelt: felkérték, hogy a Fehér Bot világnapja alkalmából indítsa el egy 6 órás futás szervezését – erre októberben került sor, szintén nagy sikerrel. És hogy az igazán rászoruló emberekért is tegyen valamit, pecsenye a hajléktalanok megsegítéséért is szervezkedni kezdett. „A tél beálltával többször találkoztam kéregető hajléktalanokkal a városban, beszélgettem is velük, ekkor fordult meg a fejemben, hogy rajtuk is jó lenne valamilyen formában segíteni. Ismét elkezdtem szervezni egy 6 órás jótékonysági futást, mellé pedig elindítottam a gyűjtést: rengeteg meleg ruhát, egyéb holmikat, cipőket, fehérneműt szedtünk össze számukra, a befolyó összegből pedig sok hasznos dolgot vettünk még nekik.”

Csaba közben az Angyalszív Down Alapítvánnyal sem szakította meg a kapcsolatot, 2012-es projektként a Down Szindrómás gyermekek helyzetére való figyelemfelhívó futást indították el. „Az eddigi futásokat továbbgondolva az az ötletem támadt, hogy egyúttal egy testvérvárosi futást szerveznék Székesfehérvárnak. Fehérvár testvérvárosai közül Gyulafehérvárra esett a választás, mert így megoldható volt Debrecen érintése a futás során. A jótifuti szlogenje „Határtalanul a Down Szindrómás gyermekekért” lett.” Csaba és vállalkozó kedvű társai 7 nap alatt teljesítették a Székesfehérvár és Gyulafehérvár közötti 546 kilométeres távot, útközben pedig sportruházatot gyűjtöttek fogyatékos erdélyi sportolók számára. „Nagy élmény volt ez a futás, a nagyobb városokban nagy csinnadrattával vártak minket, rengetegen csatlakoztak útközben, Debrecenben pedig több mint ezren futottak velünk együtt.”

És ezután sincs megállás: az újabb jótékonysági futás november 25-én lesz Székesfehérváron, ezúttal a Hérosz Állatotthon javára fordítja majd Csaba az összegyűlő adományokat, így a kutyák és macskák is „kaphatnak egy szeletet” Csaba hatalmas szívéből és tenni akarásából.

Annak ellenére, hogy a jótékonysági futások mind remekül sikerültek, Csabának számtalan – főként anyagi – nehézséggel kell megküzdenie a szervezés során. Ilyen például a támogatók bevonásának nehézsége, kísérőautó biztosítása, a tankolás, a frissítők, a szállások szervezése. De a futók közössége itt is mozgósíthatónak bizonyul, sokan nem csak a jótékony célra ajánlanak fel adományokat, hanem igyekeznek hozzájárulni a megvalósítás költségeihez is – a gyulafehérvári utazáshoz szükséges kísérőautó benzinköltségét például a futók pár nap alatt dobták össze.

Fehérvári futóközösség szerveződik

pecsenye3.jpgHogy a jótékonykodás mellett máshogy is népszerűsítse a futást, Csaba a futók körében mateve nicknéven ismert Máténé Varju Edittel közösen beindított egy kis futóközösséget Székesfehérváron. Kezdetben péntek esténként várták a futással ismerkedni vágyókat, majd a Sportos Csütörtök program keretében most már csütörtökönként segítenek tapasztalataikkal az újdonsült futóknak. „Az önkormányzat is támogatja ezt a kezdeményezést, és minden alkalommal van legalább 20-25 fő, aki csatlakozik hozzánk. Megvan a kemény mag, akik mindig jönnek, és külön sikerélmény, hogy egy 60 év feletti hölgy is csatlakozott hozzánk, és ismerkedik a futással – ez is bizonyítja, hogy sosem késő elkezdeni sportolni. Ő több hete minden csütörtökön jön, nagyon élvezi a mozgást, leginkább vele foglalkozom, neki segítek.” – meséli Csaba. „A rutinosabb futók maguktól végzik az edzést, én pedig az újoncoknak igyekszem átadni a tapasztalataimat, és próbálom velük megszerettetni a futást. Úgy gondolom, hogy ha már egy embert mozgásra tudok bírni, már megérte!”

Lajkó Csaba jelentősebb eredményei

Hazai eredmények:
24 órás Országos Bajnokság 3. hely, kat. 1. (2009), 2. hely, kat. 1.  (2011) ❖ 12 órás Országos Bajnoki cím 1. hely, kat. 1. (2009), 2. hely, kat. 1. (2010) ❖ 100 km-es Országos Bajnokság 4. hely ❖ Balaton Szupermaraton 6. hely (2011) ❖ Velencei-tó Szupermarathon 2. hely (2009), 3. hely (2010) ❖ 8 órás Ultraverseny 2. hely (2012). ❖ 12 órás Ultramaraton 2. hely, kat. 1. (2012)

Nemzetközi eredmények:
III. Nemzetközi UltraBalaton  5. hely (2009) ❖ Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaraton 4. hely (2009) ❖  24 órás Világ- és Európa Bajnokság 127. hely (2010) ❖ Spartathlon Nemzetközi Ultrafutó Verseny, 246 km. Abszolút 30. hely, korcsoport 8. hely (2011) ❖  Nemzetközi 48 órás Ultramaraton, Balatonfüred, 5. hely (2011), 1. hely (2012). ❖ VI. Nemzetközi UltraBalaton 3. hely (2012) ❖ Spartathlon Nemzetközi Ultrafutó Verseny, 246 km. Abszolút 15. hely, korcsoport 5. hely (2012)

Országos csúcstartó: 48 óra, 355km

Világranglista helyezések:
2009: 12 órás: 25., kat. 15. ❖ 24 órás: 165., kat. 60. ❖ 2010: 12 órás:  41., kat. 13.  ❖ 2011: 24 órás: 42., kat. 10.; 48 órás: 21, kat. 6. ❖ 2012: 48 órás: absz. 3., kat. 1.

Jótékonysági futások:

2010. augusztus 12-15. : Ónod, az árvízkárosultak javára.

2010. november 27-28: Kolontár, az iszapkárosultak részére.

2011. augusztus 25-28. Székesfehérvár-Debrecen: Fogyatékos Gyermekek Esélyegyenlőségéért.

2011. október 16. Székesfehérvár,  6 órás futás: Fehér Bot Világnapja.

2011. december 18. Székesfehérvár, 6órás futás: Hajléktalan embertársainkért

2012. július 23-30. “Határtalanul a Down-Szindrómás Gyermekekért” jótékonysági és testvérvárosi futás, Székesfehérvár-Debrecen-Gyulafehérvár

2012. november 25. Adománygyűjtési jótékonysági futás a HEROSZ Állatotthon javára

 

 

süti beállítások módosítása