"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Vissza a startvonalra, kilövésre felkészülni!

blog1.jpg

Jócskán elmaradtam a blogírással, tekintve hogy 2021-ben még nem sikerült bejegyzést alkotnom, de most pótlom, és összefoglalom, mi történt velem eddig.

 

Röviden: nagyon sok minden. Hosszabban: még annál is több minden, jól elmesélem!

A január nem indult jól, mert a december végén jelentkező csípőfájdalommal küzdöttem, ami kisugárzott a lábamba is, nem igazán tudtam fájdalommentesen futni. A probléma nem futás közben vagy után jelentkezett, hanem egy kifacsart pózban végigaludt éjszaka után, amikor is beállt a teljes jobb oldalam. Voltam Vandánál kezelésen, attól jobb lett, de nem tökéletes, úgyhogy mindössze heti 3x10 kilométer futással próbálkoztam, ennyit tudtam biztonsággal teljesíteni, mert fájt a jobb oldalam, és nem akartam erőltetni.

Hogy a fennmaradó energiáimat mozgásba tudjam fojtani, végigcsináltam a Gyerünk, anyukám! 2 hetes Bejgli kihívását, a 4 hetes Tartásjavító programot, majd belevágtam a 8 hetes Popsizom programba is. Ezek mellett naponta csináltam a Vandától kapott gyógytorna gyakorlatokat is, hogy javuljak. Januárban mindössze 100 kilométert sikerült futnom. A semminél persze több, de azért én ennél egy jobb évindítást szerettem volna.

A februárt egy újabb manuáterápiás kezelésen kezdtem, amelyen Vanda sikeresen helyretekergette a testrészeimet, így megszabadultam a fájdalomtól. Hurrá, tudok újra futni, jöhet önmagam újra összekaparása – gondoltam én. Volt is pár futásom, ami nyomokban már futásra emlékeztetett, de közérzetileg és alvás szempontjából nagyon nem voltam top formában, éreztem, hogy az immunrendszerem romokban hever. És egy bőrig ázós reggeli futás másnapján lázasan és megfázva ébredtem… Ennyit az újra futásról…pff… És bár tudtam, hogy biztos, hogy a hideg esőben futás közben fáztam meg, azért a járványhelyzet kellős közepén azonnal villogott a fejemben a „Covid” felirat. Szerencsére a láz másnapra elmúlt, és sokkal jobban is voltam, semmiféle koronára jellemző tünetet nem tapasztaltam, a család sem lett beteg, úgyhogy megnyugodtam, hogy ezt megúsztam.

blog3.jpg


A futást egy hétre teljesen felfüggesztettem, majd tettem egy próbakört, nyugtáztam, hogy megmaradok, aztán jött egy újabb pihenő. Ugyanis végre megkaptuk a zöld jelzést a költözésre, elkészült a házunk, így a következő hét a pakolásról, dobozolásról szólt, közben persze dolgozni kellett, el kellett látni a gyerekeket, főleg Mira napirendjét megtartva, hogy minél kevésbé zavarodjon meg a költözés miatt. 5 nap alatt sikerült a 10 évnyi életünket bedobozolni, majd egy teherautóra felpakolni, lepakolni, és elkezdeni kirámolni az új életünk helyszínén.

Az edzés tehát a pakolás volt, megvolt az erősítés és a kardió is egyben – az biztos, hogy a következő 10 évben nem vagyok hajlandó újra végigcsinálni ezt a hacacárét, nem volt egyszerű. De a terveknek megfelelően 3 és fél nap alatt sikerült mindent 99 %-osan elrendezni az új helyen, a gyerekek se borultak ki, mi is túléltük, és március 1-jével indult az új hétköznapi életünk, Milcsi pont 5 napot tudott „élőben” járni az új iskolába az új osztálytársai közé, mielőtt újra itthoni oktatásra kellett váltani. Extra szerencsének érzem, hogy ez a lezárás már itt ért minket, mert nagyobb helyen, kényelmesebben, kerttel, kevés emberrel egy kisvárosban sokkal könnyebbnek érzem átvészelni ezt az időszakot, mint a belvárosban.

 

blog4.jpg

A februári extra gyenge 49 kilométer futás után márciusban újult erővel, nagy motivációval kezdtem bele a futásokba, úgy éreztem, tiszta lappal indulok az új helyen, felfedezhetek új útvonalakat és megtalálhatom újra önmagam. A megfázós betegségnek és a csípőfájdalomnak szerencsére nyoma sincs, és lekerült rólam az az észrevétlen stressz is, amit a ház elkészülése és a költözés miatti változások okoztak. Egészen eddig nem éreztem, mennyire nyomasztott az egész, most derült ki számomra, hogy milyen óriási terhet rakott rám az, hogy mikor mehetünk végre, mikor intézhetjük a költözést, az iskolaváltás, a gyerekek hogy vészelik át az egészet. De ledobtam magamról a több tonnányi súlyt, és tényleg tiszta lappal, nyugodtan indultam tovább – nekem gyakorlatilag március 1-jén kezdődött el az új év.

Az volt a tervem, hogy márciusban amennyire csak lehet, összeszedem magam, visszahozom a heti 4, de inkább 5 futást az életembe, és mindezt strukturáltan teszem, tehát hétköznap rövidebbeket futok, hétvégén pedig igenis legyen hosszú futás. Szeretném magam olyan formába hozni, hogy legyen értelme újra edzéstervet kérnem Gabitól, és azt meg is tudjam csinálni. Maximalistaként az a minimum (bruhaha), hogy ha már újra edzéstervvel futok, akkor azt úgy tudjam megfutni, hogy az edzőm és én is elégedett legyek valamennyire. Most a fejemből ismét kiűztem minden korábbi tapasztalatot, régi eredményt, elvárást, és tényleg tiszta lappal indulok. Szerencsére az új környezet, az életünkben bekövetkező változás nagyon jó hatással van rám, és így a futás is sokkal könnyebb.

Most érzem először azt Mira születése óta, hogy a futás nem stresszel, hanem igazán segít és feltölt, jólesik futni, jól érzem magam közben. Bár nem éreztem eddig, csak most tisztult le ennyire, hogy túlságosan is akartam újra jó formába kerülni, meg akartam mutatni magamnak (és a világnak), hogy én bizony marha gyorsan és jól vissza tudok térni a szülés után, és bár tényleg nem ment rosszul a futás, amikor futottam, mégsem adta meg azt az örömet, amit én kapni szerettem volna.  Mentem, de nem volt olyan jó, nem volt meg az a szabadságérzés, és sokszor én magam gyártottam a kifogásokat, hogy miért is nem megyek ki többször futni, pedig mehettem volna. De nem érzem elvesztegetettnek az időt, mert valami alapfélét mégiscsak sikerült lerakni, amit most tovább tudok erősíteni, és amire remélhetőleg hosszú távon tudok építkezni. Nincs konkrét célom, célversenyem, egész egyszerűen azért futok, mert nagyon szeretek futni, most nagyon jó futni, most egy idilli kapcsolatban vagyunk, én és a futás. Ezt az állapotot szeretném nagyon sokáig fenntartani, és tudom, hogy lesznek nehézségek és hullámvölgyek, és lesz majd megint rosszabb a kapcsolatunk, most jó, és ez a lényeg.

blog2.jpg

A március a terveimnek megfelelően sikerült, folyamatosan erősödő, építkező hetekkel, hosszabb hétvégi adagokkal. Voltak ügyintézős futások, babakocsis futások is a város utcáin Mirussal, ezek is jól sikerültek, és sokat tudtam egyedül is futni, hol reggel, hol délután. Kiűztem a fejemből, hogy én csak reggel tudok futni, és ha reggel nem futok, akkor már nem is megyek – akkor futok, amikor a család életébe és programjába belefér. Szerencsére Milán a home office mellett tudja vállalni a gyerekek felügyeletét, Milcsi nagyon ügyes az itthoni tanulásban, önállóan csinálja a délelőttöket, délután pedig együtt nyomjuk a házikat, beadandókat. Mirus pedig egy kis tündér, aki nagyon jól viselte a költözést, élvezi az új helyet, a saját szobáját, a nagyobb teret, alszik a babakocsiban, ha vele futok, és az éjszakák is egyre jobban alakulnak, így én is többet tudok pihenni.

256 kilométert tettem a lábaimba, 20 futásból. Ezen van még mit gyarapítani, de kezdetnek nem rossz, a fokozatos erősödés érdekében a fontolva haladást tartom a legjobb megoldásnak, hogy ne csapjam szét magam. A futás rendeződésével az erősítést is szépen visszavezetem a napjaimba, hogy minden egyensúlyba kerülhessen. Furcsa, de nem hiányzik a Margitsziget, a belváros, a rakpart, élvezem, hogy ha itt elindulok futni, akkor maximum 2-3 futóval találkozom, de van, hogy senkivel, nincs tömeg, nem kell sétálókat kerülgetni, nem kell a külvilágra koncentrálni, hanem tudok befelé, magamra és magára a futásra figyelni.

A futás mellett a munka sem állhat meg. Folyamatosan mennek a Gyerünk, anyukám! futóprogramjai, már nem is tudom, hányadik 8 hetes etapot toljuk, de szerencsére nagyon sokan vannak a futó csajok, kezdők és haladók egyaránt, őket mentorálom és segítem, ahogyan eddig is. A saját „Hanka Team” futócsapatom pedig egy nagyon jó kis társasággá fejlődött és bővült, nagyon szeretem őket, és nem hagynak unatkozni, az biztos! Ők is nagyon motiválnak abban, hogy újra felépítsem magam futóként is, és ne maradjak szégyenben előttük, no és ne maradjak le nagyon mögöttük.

Most új érzem, jó úton haladok, jól alakul minden, igyekszem ezt a vonalat tovább vinni, ameddig csak lehet, és kiderül, ez mire lesz elég, és milyen terveket tudok szőni magamnak a jövőre nézve.

Hősözés. - szubjektív vélemény -


Állandó, folyamatosan visszatérő jelenség a futásban. Hős, aki fut. Hős, aki lefutott egy 10/20/40/100/200 kilométeres versenyt. Spártai hős, aki teljesítette a Spartathlont. Lehet, hogy egyedül vagyok vele, de nem értem ezt a hősözést, nem tudok vele azonosulni. Semmi hősiességet nem találok ezekben a teljesítésekben.

A futásban nyújtott teljesítmény szerintem nem hősies, még akkor sem, ha a futó hosszú órákon keresztül futott, küzdött, szenvedett, problémákat oldott meg, felülkerekedett rajtuk. De ez egy választás, saját döntés eredménye.

Miért hős az, aki sportol? Miért hős az, aki lefut egy versenyt, amire készült? Munka, teljesítmény, áldozat van mögötte. De nem ettől még nem hősies.

És pláne miért hős az, aki lázasan/antibiotikummal megtömve/betegség miatt totál legyengülve/törött bordával stb., felelőtlenül, az egészségére nem gondolva, önmagát túlvállalva teljesít valamit? Ha szerencséje van, akkor (amellett, hogy beért a célba) nem szenved maradandó károsodást, futhat majd tovább, és lehet újra hős. De talán inkább ne legyen az, és ne legyen követendő példa. Ne ez legyen már a normális.

Mindenki azt csinál magával, amit akar, úgy teszi tönkre magát, ahogy akarja, de ne dicsérjük és bátorítsuk ezeket az embereket, mintha az lenne a természetes, hogy betegen, felkészületlenül, szar állapotban versenyre megyünk! Ez minden, csak nem hősies.

Egyszer futottam sérülten versenyen, utána meg is kaptam a magamét, hogy rossz példát mutatok. Nem is mentegettem magam, tudtam, hogy ezt így nem szabad, le is írtam, és nem vertem a mellem, hogy mekkora király vagyok. Viszont azzal, amit csináltam, nem veszélyeztettem a saját hosszú távú egészségemet.

Mostanában egyre több embernél látom/olvasom, hogy betegen megy versenyre, aztán kapja a dicsérő, hősöző kommenteket, büszkén, örömmel fogadja őket, nem utasítja vissza, hanem megerősítve érzi saját magát, hogy milyen jól csinálta. Hát szerintem nem csinálta jól.
Ne erősítsük egymásban azt, hogy ez a normális, hogy ettől lesz valaki menő futó, hogy betegen odaáll versenyezni.

Egy hős nem magáért küzd. A futást és a versenyeket viszont magunkért csináljuk, magunkkal és magunkért küzdünk, de sokan látják a teljesítményt – a jót és a rosszat egyaránt. De szerintem nem jó, ha a rossz példa lesz a normális.

Nekem a hős a tűzoltó, aki bemegy az égő házba embereket menteni, hős az orvos, aki életmentő műtétet hajt végre, hős a fogyatékos gyerekét gondozó szülő vagy a segítő tanár.
A futó nem hős, a felelőtlen futó pláne nem az.

Hokák az életemből

Remélem, van még más olyan őrült rajtam kívül, akinek megvannak a futócipői, azok is, amiket több ezer kilométerrel ezelőtt használt. 2014 óta futok Hokában, és a cipőimet (kettő kivételével) azóta is őriztem a szekrény aljában. Egyszerűen sajnáltam őket kidobni, hiszen annyi szép emlékem fűződik hozzájuk.
Most viszont egy részüktől megváltam, de jó helyre kerültek, Karcsihoz a Hoka szentélybe, ő vigyáz majd rájuk a továbbiakban.
Én pedig úgy gondoltam, hogy megemlékezem róluk ebben a posztban, cipőről cipőre.

28939059_10213815864644795_1955053684_o.jpg

Az első Hokám egy Stinson Tarmac volt, 2014 áprilisában vettem, a 12 óráson a Nike-ban szétvert bokám miatt döntöttem úgy, hogy az addig is nézegetett vastag talpú űrcipőre váltok. Külföldről rendeltem, és csak reménykedtem benne, hogy jó lesz. Jó lett, imádtam.
Ebben a cipőben futottam az első 24 órámat, 177 km-t, majd az első Ultrabalaton teljesítésem is ebben lett meg. A mai Hoka modellekkel összehasonlítva igazi böktör (=óriási) cipő volt. 
 20180311_171926.jpg

A második Hokám egy Clifton 1-es volt, imádtam, könnyű, gyors cipő, beletettem 2500 kilométert. Ebben futottam egy 6 órás PB-t.

20180311_171944.jpg

Még egy Clifton 1-et vettem anno, ezt még jobban imádtam. Hozzásegített egy 12 órás PB-hez, amit azóta sem javítottam meg, mert nem futottam azóta sem 12 órát, és a második Ultrabalaton teljesítésemet ebben csináltam. És a 24 órás legjobban felén ebben voltam. Kb. 2000 kilométert mentem benne.

20180311_171957.jpg

Clifton rajongóként nem volt kérdés, hogy ha már nem lehet kapni 1-es modellt, akkor jöjjön a 2-es, úgyhogy megvettem ezt a rikító zöld Clifton 2-t. Futottam benne egy maratoni PB-t, azóta sincs jobb maratonom, merthogy maratont sem futottam azóta. Aztán ebben a cipőben adtam fel a 2016-os 100 kilométert 60-nál, de addigra már nagyon fájt benne a lábam, és meg is sérültem. Túlhordtam, 1300 kilométernél ment pihenni, én meg gyógyítgattam hosszan a sérülésem és a lelkem az elcseszett év miatt.

20180311_172008.jpg

Amikor helyrejöttem a sérülésből, ebben a kék Clifton 2-ben kezdtem újra futni. Nagy eredmény nem fűződik a nevéhez, szegényt igen hamar újabbra cseréltem, nehogy megint lerokkanjak, 950 km ment bele.

20180311_172020.jpg

Helyette jött a kék-ezüst verzió. Ebben futottam a caorlei tengerparton, és ezt viseltem, amikor megpróbálkoztam a naaagy visszatéréssel egy 4 órás versenyen, aminek a felét végighánytam. :P Ekkora már éreztem, hogy cipőt szeretnék váltani, így mindössze 630 kilométert kapott.

20180311_172035.jpg

2017-ben már a Vanquish 2-re szavaztam: az első még egy kék fiú cipő volt. Viszont nagyon szerettem, ez volt rajtam, amikor sikeresen visszatértem az ultra mezőnybe, a 100 kilométer teljesítésével. Jól kimaxoltam, 1400 kilométert kapott.

20180311_172117.jpg

És ekkor kezdetét vette a lila Hoka korszak, amire már annyira vágytam, akartam egy lila cipőt, és végre lett! Vanquish 2, lila, női modell! Persze külföldről kellett rendelnem, de lett. Sárváron 6 órás PB-t futottam benne, az Ultrabalatont sajnos nem fejeztük be együtt, de 124 kilométeren vitt előre, majd az Ultra Tisza-tó 111 kilométere után pihenésre ítéltem - az volt a terv, hogy második, biztonsági cipőnek ezt viszem a Spartathlonra. 1100 kilométer van benne, és még lehet benne futni.

20180311_172250.jpg

Szintén lila, ezt már Vanquish 3, Luxemburg és Németország érintésével került hozzám nagyon olcsón. A talpa picit keményebb, mint a 2-esé, a felsőrésze picit szűkebb, de nagyon rendben van. A Suhanj6-on futottam benne, meg egy csomó hosszú edzésen. Ezt vittem a Spartathlonra váltócipőnek, de végül nem érintette a görög földet. Jelenleg is használom, még pár száz kilométer belefér.

20180311_172302.jpg

És akkor itt van a másik lila Vanquish 2-es. Ezt kifejezetten azért vettem, hogy legyen egy nagyon friss cipőm a Spartathlonra. A nagy verseny előtt pár edzést futottam benne, aztán az igazi nagy terhelést már a görögöknél kapta, de tökéletesen működött. Azóta is használom, aztán megy a vitrinbe.

20180311_172317.jpg

Ez a cipő pedig már a jövő: Vanquish 3, egyelőre a dobozában várja, hogy majd fussak benne, de mivel jó vétel volt, nem hagyhattam ott a boltban, na.

20180311_172333.jpg

Utcán sem járhatnék másban, mint Hokában. Szerintem én voltam az első az országban, akinek Hupana modellje volt, ezt hordom a hétköznapokon.

hupana.jpg

És van Hoka papucsom is, egyrészt azért, hogy a Spartathlon után legyen miben eldöcögnöm a szállodáig a célból, másrészt mert egy jó papucs sosem rossz! Iszonyú kényelmes ez is!

hokapapucs.jpg

 

Ez pedig itt egy kakukktojás. Terepcipő, Challenger 1-es. Lassan 3 éve, hirtelen felindulásból vettem, hogy nekem kell egy terepcipő. Lehet tippelni, hogy hány kilométert futottam benne. Igen, a helyes válasz a nulla! A dobozában vár, hátha egyszer futok benne.

20180311_172429.jpg

A listából kimaradt két cipő: egy Stinson Lite, amit utáltam, nem volt az igazi, futottam benne egy 12 órást, aztán továbbadtam Milánnak, mert ő szerette. És volt egy Valorom is, amit nagy nehezen betörtem, a 24 órás PB-m alkalmával kb. a fél versenyt ebben futottam. De nem volt az igazi, úgyhogy Masunak adtam, ő futott benne aztán egy maratont.

Ennyi a Hokáim rövid története. Azt hiszem, el lehet rólam mondani, hogy márkahű vagyok, ugye?

Futósérülés: jel, hogy valamit nem jól csinálsz!

Szinte minden futó életében eljön az a "pillanat", amikor "megtalálja" valamilyen sérülés. Valljuk be, ez egy borzalmas állapot annak, aki szeret mozogni, és a fájdalom, sérülés miatt nem tud. De a sérülés egy jel, hogy valami nem jó!

Sajnos a sérülés általában azt jelenti, hogy az ember valamit nem jól csinál. Aki jól csinálja a dolgát, az nem sérül le. A sérülés nem megszokott dolog, még akkor sem, ha sok futóval előfordul. Azért fordul velük elő, mert valami nem stimmel, valamit túltoltak, valamit nem jól csinálnak. A sérülés egy jel, hogy valamit nem jól csinálsz. Hogy mit, azt neked kell tudnod, neked kell megtalálnod, mi okozza: túl sok edzés, túlterhelés, helytelen futótechnika, rossz, nem neked való, elhasznált cipő, kevés nyújtás, kevés pihenés.  

„Normális fájdalom nincsen. A fájdalom egy jelzés a szervezettől, hogy valami nem jól működik. Fájdalom akkor keletkezik, ha a szervezet potenciálisan szöveti károsodást észlel. Mondok egy hasonlatot: a fájdalom olyan, mint egy sárga lámpa az autó műszerfalán. Nem kell azonnal megállni, mehetsz vele tovább egy darabig, de jelzi, hogy meg kell nézetni. Ha a sárga lámpát figyelmen kívül hagyod, akkor is megy még az autó, de utána valószínűleg sokkal nagyobb baja lesz, mintha hamar szervizbe vitted volna. A fájdalom is ilyen, mindig, és minél előbb kell vele foglalkozni!”

- Dr. Magyar Mátyás ortopéd-traumatológus, a Fájdalom Ambulancia vezető orvosa.

Milyen sérülések léteznek?

A sérüléseknek 3 nagy csoportja van.

1. Akut sérülés: egy rossz mozdulat következében kimegy a bokád, elszakad egy izmod – és pontosan emlékszel a pillanatra, amikor ezt érzed.

2. Krónikus sérülések: a probléma folyamatos és nem gyógyul meg, például egy ízületi kopás.

3. Fáradásos sérülés: ez a leggyakoribb a hobbisportolók körében. Olyan területen alakul ki, ahol viszonylag nagy erőnek kitett, de kis helyen eredő vagy tapadó izom, vagy ín található.

A futók szempontjából ez a fáradásos sérülés a legfontosabb.
Milyen a fáradásos sérülés? Az izomhas vérellátása sokkal jobb, mint a hozzá tapadó íné, keringés szempontjából az a leggyengébb rész, ahol az ín csatlakozik a csonthoz, leggyakrabban itt alakulnak ki a fáradásos sérülések. A fáradásos sérülés sokáig lappang, nem veszed észre, hogy valami gond van, mert tünetmentes, csak akkor figyelsz fel rá, amikor már fáj. Van egy időpont, amihez kötni lehet a problémát, de valójában nem akkor kezdődött, csak akkor kezdett tünetet adni. A fáradásos sérülés nem akut sérülés, és bár mindenki azt akarja, hogy azonnal meggyógyuljon, ez nem ilyen egyszerű!

Hogyan lehet kezelni a sérüléseket?

Az akut sérülést általában panaszmentessé lehet tenni. A krónikus sérülést is panaszmentessé lehet tenni, de nem lehet meggyógyítani, folyamatos kezelésre szorul – ha például a térdízületed elkopott, azt már nem lehet újjá tenni, de meg lehet erősíteni körülötte az izomzatot, lehet bele kenőanyagot juttatni, és folyamatos törődést igényel.

A fáradásos sérülés kezelése valahol a kettő között van. Általában 100 %-os eredményt lehet elérni, meg lehet gyógyítani. Viszont nem szabad tünetileg elkezdeni kezelni - tehát nem az fog segíteni, ha telenyomják szteroiddal, vagy folyamatosan fájdalomcsillapítót szedsz rá. Hanem az fog segíteni, ha szakember segítségével elkezded a sérült terület vérkeringését fokozni, és elkezded erősíteni az az izmot, ami a sérülésben érintett. Így lehet hosszú távon panaszmentessé tenni, azaz meggyógyítani az érintett részt.

Miért a fáradásos sérülés a "legrosszabb"?

A fáradásos sérülésekkel az a gond, hogy ha terheljed, akkor fáj, viszont ekkor kap vért. Ha pihenteted, akkor a fájdalom intenzitása enyhül, de általában nem lesz tünetmentes. Minél jobb egy terület vérellátása, annál jobb a regenerációs hajlama is. Pihentetés közben a vérkeringés alap szinten marad, így egy ponton túl jelentősen lelassul, illetve megáll a gyógyulási folyamat, mert a regenerációhoz pont vérbőségre van szükség. Ha a fáradásos sérülést pihenteted, akkor 2-3 nap alatt enyhül a fájdalom, de az esetek 90 százalékában nem szűnik meg, csak csökken, amint elkezded terhelni, újra visszatér, a pihenés nem képes regenerálni egy bizonyos mértéken túl!

serul1.jpg

Mik a leggyakoribb fáradásos sérülések a futók körében?

Talp

Gyakori sérülés a talpi bőnye gyulladása. A sarokcsont talpi részén ered a talpi bőnye, ami fedi a lábujjakat hajlító izmot. Ez az izom szinte minden mozdulatunk közben dolgozik. A túlterhelés, az elégtelen nyújtás és a nem megfelelő futócipő okozhatja a talpi bőnye gyulladását és a fájdalmat a talp sarokhoz közelebbi részén. A sarokcsont másik részén az Achilles-ín tapad, ez az ín is tud degenerálódni, húzódik, begyullad, vagy akár el is szakadhat a túlterhelés következtében. Az ilyen sérülések esetében a fájdalmat kell csillapítani, a gyulladást megszüntetni, majd megfelelően erősíteni az érintett területet. Szakadás esetén sajnos az Achilles-ín esetében a megoldás minden esetben a műtét.

Vádli

A vádli ritkán sérül meg, de ha sérül, akkor általában egy rossz mozdulat, dinamikus mozgás közben, vagy túlerőltetés következében, például lépcsőzés, hegyre futás során. A vádlit akut sérülésként kell kezelni, nyugalomba helyezni, jegelni, majd fizikoterápiával gyógyítani, manuálterápia vagy gyógytorna keretében pedig visszaerősíteni és kilazítani.

Térd

A fáradásos sérülés kategóriájába tartozik a térd két oldalán található ínkötegek sérülése. A külső oldalon az iliotibiális (IT) szalag sérülhet, a belső részen az ún. pes anserinus szindróma alakulhat ki. Mind a külső, mind a belső térdrész a túlerőltetés következtében sérülhet. Fájdalomcsillapítás, gyulladáscsökkentés, majd erősítés a vezet a gyógyuláshoz.

A térdben előfordulhat porcsérülés is. Kétféle porc van a térdben. Az üvegporc sérülése a ritkább, amikor a csúszó felszín kopik vagy törik. Általában a meniszkusszal szokott gond lenni, ami rostos porc, szakad, vagy degenerálódik, ami a kopás egy formája. A sérüléshez nagyban hozzájárulhat a rossz futóstílus és a túlsúly is, mindkettő beindíthatja a kopási folyamatot.

Csípő

A csípőfájdalom oka lehet a kötött izomzat, amelynek nincs elég mozgástartománya, valamint a rossz futóstílus is. A fájdalom csillapítása után manuálterápia, gyógytorna, fizikoterápia segíthet, a probléma megoldása után pedig érdemes a futóstílust is elemezni és javítani rajta.

Derék

Alapvetően bárkit érinthet a derékfájdalom, aki két lábon jár, nem csak a sportolókat, hanem minden embert. A derékfájdalom fő oka a törzsizomzat gyengesége, valamint a törzset érő folyamatos terhelés. Bármit is sportolsz, érdemes a törzsizmaiddal is foglalkozni. A gyógytorna és a gerinctorna jó a derékpanaszok megelőzésére és kezelésére: ez először az izom erejét növeli, majd ha megvan a statikus erő, akkor a funkció közbeni működést kell megtanulni. Az erős törzsizomzat még nem garancia arra, hogy az izmok jól is fognak működni: instabil és dinamikus helyzetben reflexszerű, funkcionális működésre van szükség, ezeket pedig fokozatosan és személyre szabottan meg lehet tanítani az izmoknak.

serul4.jpg

Mi a megoldás a fájdalomra?

„Ha edzés közben fájdalmat tapasztalsz, akkor ne erőltesd tovább a mozgást, hagyd abba, és pihentesd az érintett részt. Ha pihentetés hatására 2-3 nap alatt nem múlik el a fájdalom, akkor menj orvoshoz. Ha minden edzés után érzed, hogy fáj valami, a terhelés hatására mindig ugyanott érzed a fájdalmat, akkor nézesd meg szakemberrel. Ha van rendszer a fájdalomban, nincs javulás, hanem stagnál vagy romlik, akkor mindenképpen foglalkozni kell vele.”

– tanácsolja Dr. Magyar Mátyás.

A különböző futócsoportokban gyakori, hogy fájdalom, sérülés esetén a tagok egymást kezdik el kérdezgetni, és bíznak a távgyógyítás erejében, meg egymás tanácsaiban (bocs!), a legjobb az, ha mielőbb szakemberhez fordulsz! Szerintem nagyon fontos, hogy megfelelő hozzáállású, a sportot, rendszeres mozgást elfogadó, sőt javasló orvoshoz fordulj - és ez általában nem a pocakos, idős doki, aki hülyének néz, távolról ránéz a lábadra, és azt mondja, örökre hagyd abba a futást. Szerencsére egyre több olyan sebész, ortopéd orvos van, aki nem akar letiltani a futásról, hanem igyekszik segíteni abban, hogy minél rövidebb idő alatt helyrejöjjön a sérülés, és újra lehessen kezdeni a futást. Ők általában magánorvosok, de egyre több "állami" orvos is ilyen személetmóddal dolgozik. A futócsoportban inkább azt a kérdést tedd fel, ha fáj valami, vagy lesérültél, hogy hol találsz ilyen orvost, és kit ajánlanak, kit keress fel!

Nézzük a teendőket!

Ha futás közben kellemetlen fájdalmat tapasztalsz, ami nem múlik, akkor stop, állj meg és irány haza. Inkább egy edzés maradjon csak ki, minthogy valami komolyabb baj legyen, és heteket, akár hónapokat kelljen kihagynod! Otthon vesd be a RICE terápit!

R – rest: pihenés, ez minden sérülésnél javasolt!

I – ice: a fájó felület jegelése. Megakadályozza, csökkenti a duzzanatot, gyulladást. Naponta háromszor 10-10 percig jegeld a sérült testrészt.

C – compression: nyomókötés. Rugalmas fáslival kösd be a sérült felületet, de ne túl szorosan, hogy ne zsibbadjon.

E – elevation: felpolcolás. Polcold fel a sérült testrészt, hogy hatékonyabban pihenhessen.

Ha 2-3 nap alatt nem múlik a fájdalom, nem javul a sérülés, akkor irány az orvos!

Ha van edződ, akkor mindenképp jelezd neki a problémát, mivel ő szakember, kell, hogy legyen tanácsa, mit csinálj, mit ne, hová menj, és adhat tippet nyújtásra, erősítésre is.

Mi történik az orvosnál?

Gyanúsan fájdalmas, duzzadt állapotú sérülésnél mindenképpen érdemes röntgent csináltatni, a baleseti sebészeten is ezzel kezdődik a vizsgálat, utána lehet jobban megvizsgálni a sérülést és diagnózist felállítani.

Az orvosnál a terápia két részből áll, a tüneti és az oki kezelésből.

A tüneti kezelés magát a fájdalmat orvosolja, az oki pedig a fájdalmat kiváltó okot. Az esetek nagy részében párhuzamosan végzik ezeket, hiszen senkit nem akarnak fájdalmakkal szenvedni, ám  a fájdalomcsillapító csak egy bizonyos pontig megoldás, csak addig érdemes használni, amíg a fájdalom olyan szintre nem csökken, hogy a mindennapokat nem zavarja. Ekkor lehet elkezdeni a fájdalmat kiváltó okkal foglalkozni.

A tüneti terápia lehet gyógyszeres, és fizikoterápia, az oki terápia pedig gyógytorna és fizikoterápia. A fizikoterápiánál a szövetek regenerációs képességét fejlesztik vérbőség fokozásával és lazítással, a gyógytornán pedig az izomerőt és az izomfunkciót próbálják javítani. A mozgásszervi sérülések 90%-ánál nem megkerülhető és nem kihagyható elem a gyógytorna.

lsportolóknál előfordulhat, hogy egy fontos mérkőzés előtt csak a tünettel foglalkozunk, hogy sportra alkalmas állapotba hozzuk, és csak ezután kezeljük a fájdalmat kiváltó okot. Ehhez tudni kell, hogy ha kiütjük a fájdalmat és a sportoló úgy terheli a sérült testrészt, akkor később mennyivel lesz rosszabb az állapota. Ha ez a rizikó vállalható, akkor járható ez az út, de ha veszélyezteti a sportoló egészségét, akkor nem működik. Hobbisportolók esetében TILOS ilyet csinálni!”

– mondja Dr. Magyar Mátyás.

Mi a különbség fizioterápia és fizikoterápia között?

A fizioterápia a természetes energiákra épülő kezelések összefoglaló neve, olyan módszerek, amelyek a víz, levegő, mesterséges energia és a mozgás hatásmechanizmusát használja fel. Ide tartozik a gyógytorna, gyógymasszázs, gyógyvizes és balneoterápia.

A fizikoterápia is a fizioterápia része, a kezelések egy kisebb csoportja, ezek mesterséges energiát használnak fel a gyógyításra. Ide tartozik az ultrahang, az elektroterápia, a polarizált fényterápia és a lökéshullám terápia is.

serul3.jpg

Én mit csinálok fájdalom, sérülés esetén?

Aki rendszeresen olvasta az írásaimat, tudhatja, hogy a 2016-os évem kb. fele azzal ment el, hogy gyógyítgattam magam egy sérülésből. Ez volt a legdurvább sérülésem, ezen kívül csak kisebb gondjaim akadtak, amiket nem minősítek sérülésnek.

Az edzőmnek, Barát Gabinak minden esetben jelezem, hogy van valami gebasz, akár kicsi, akár nagy, mert fontos, hogy tudjon róla. Ilyenkor korrigálja az edzéstervet, vagy egyszerűen pihenésre int, nyújtást mond, és segít kitartani a nehéz időszakban, a lelket is ápolja.

Ha valamilyen kisebb fájdalmat, húzódást érzek futás közben, ami nem ismerős, furcsa, rossz, akkor rövidítem az edzést, hogy ne okozzak magamnak nagyobb problémát. (Van olyan fájdalom, ami ugyan fájdalom, de a hosszú futásoknál előfordul, mondhatni természetes, ezt ismerem, és meg tudom különböztetni a nem "normális" fájdalomtól, és tudom, hogy nem sérülés okozza.)
Óvatos nyújtással, kenegetéssel, jegeléssel próbálom kezelni az érintett részt. Bár tanfolyamot nem végeztem és nem vagyok szakember benne, de egészen jó rutinnal tudok kineziotape-et felragasztani magamra, így ezzel szoktam stabilizálni és segíteni a fájdalmas részt. Az esetek 98 százalékában ezek a módszerek nekem segítenek, mert csak nagyon enyhe problémáim vannak, és azok is csak ritkán (lekopogom!).

Ha a kellemetlenség huzamosabb ideig fennáll, akkor felkeresem Kelemen Vandát, a sokszor emlegetett gyógytornász-manuálterapeutámat, akinek elmondom, mi a gondom, ő pedig tetőtől talpig felmér, megvizsgál és kezel. Ő szokott megragasztani tape-pel, illetve meg is mutatja nekem, hogy aztán magamat hogyan tudom újraragasztani, ha szükséges, emellett speciális gyógytorna gyakorlatokat és nyújtásokat tanít, amiket otthon tudok és szoktam is csinálni. Egy ilyen komplex kezelés szinte mindig elég, így raktuk helyre az idei Ultrabalatonon összeszedett bokasérülésemet is, illetve még 2015-ben a csípőmet, amikor elcsúszott a helyéről. Ezekre azóta is odafigyelek, és ha nem is napi szinten, de legalább heti kétszer csinálok azokból a gyakorlatokból és nyújtásokból azóta is, hogy ne legyen újra gond.

serul2.jpg

Ha súlyosabb a probléma, mint például tavaly, amikor csodálatosan begyulladt az adductor izmom eredőjénél található csontom csonthártyája, és vele együtt az ínhüvely is, akkor a gyógytornásznál tovább kell menni. Természetesen ekkor is Vandánál kezdtem, hogy hátha ő tud segíteni, volt is, amiben tudott, de jelezte, hogy szerinte gyulladás áll fenn, amit érdemes lenne orvossal is megnézetnem. Így továbbmentem orvoshoz, aki megvizsgált, nem nézett hülyének, amiért futok, hanem segített. Szteroidos gyulladáscsökkentőt kaptam, ami megszüntette a gyulladást és a mindennapjaimat is megkeserítő fájdalmat. Ám hogy újra futni tudjak, szükségem volt további segítségre is. Lökéshullám terápiát is kaptam, mellette pedig masszázsra is jártam, gyógytornáztam és óvatosan nyújtottam, ezek kombinációja segített, hogy végleg elmúljon a probléma, és újra tudjak futni.

Egy komolyabb sérülésből meggyógyulni sajnos nem 2 perc, de nem is 2 hét, aki sérült, annak fel kell készülnie arra, hogy nem egyik pillanatról a másikra lesz újra 100 százalékos, hiszen a sérülés sem egyik pillanatról a másikra alakult ki (hacsak nem akut sérülésről van szó).  A gyógyulás ugyanolyan komoly munkát igényel, mint maga az edzés, de érdemes ebben is odatenni magad, utánajárni a problémának és aztán becsülettel végezni a gyógytornát, lejárni a kezeléseket, amiket javasolnak.

A sérülés lelkileg is megviseli az embert, könnyen kétségbe lehet ilyenkor esni, hiszen ugranak a célok, kimaradhatnak miatta versenyek, amiket nagyon akarsz, amikre nagyon készülsz. Ez szörnyű érzés, magam is tapasztaltam, milyen. Nehéz rajta túllendülni, de a futás hiánya miatt fennmaradó energiát érdemes a gyógyulásra, vagy valami más mozgásra fordítani, esetleg kipihenni az addigi fáradalmakat, hogy a sérülésből való gyógyulás után pihenten, és újult erővel nézhess előre a célod felé!

Hajrá, sérülésmentes futást!

Az írás szakmai részét a Wellness magazin 2017/4. lapszámában megjelent "Stoppold le a fájdalmat" című cikkemből készítettem.

Ez nem az én UB-m volt

Az Ultrabalaton idén szépített velem szemben, 2:1-re javította az egymás elleni mérkőzéseink arányát. Nem örülök neki, de ez van, már nem tudom visszacsinálni. Ez nem az én versenyem volt, egyáltalán nem, de nagyon sok olyan dolog történt, amiből tanulhatok és amit hasznosíthatok. A kudarcélmény megélése és az önsajnálat helyett tiszta fejjel igyekszem kezelni ezt a helyzetet, és beépíteni a további futásaimba a tanultakat.

Nincs sok feladott versenyem, ezzel együtt összesen három, de ez volt az első, amit nem "csak úgy" befejeztem, mert nem ment, hanem sérülésveszély, a komoly sérülés elkerülése miatt hagytam abba. Pont emiatt nem tudom magam gyötörni, hogy miért nem fejeztem be, miért álltam ki, hiszem, hogy az adott helyzetben a legmegfelelőbb döntést hoztam meg, persze ennek ellenére szomorú vagyok.

No de kezdjük az elején. Nem vagyok könnyű eset, ami a versenyekre való készülést illeti, és ez itt most hatványozottan igaz volt. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam annyira lazán kezelni a szituációt, miszerint egy 220 kilométeres futásra készülök, mint terveztem. Izgultam, aztán mégsem izgultam, és ennek ugyanaz az oka volt: tudtam, mi vár rám. Nem voltam túl összeszedett, eközben próbáltam dolgozni, közben idegesített a csípőm is, amivel Sárvár után kisebb problémák voltak, a körözés miatt megint kissé szétcsúszott, de Vanda kezelte, Krisz is megmasszázsolt, én mégis azt éreztem, hogy fáj, meg minden más helyen fáj valami - oké, fantomfájások, de akkor is. Végül körbetapaszoltam magam, és bíztam benne, hogy tényleg nem lesz semmi gond sehol. Péntekre aránylag megnyugodtam, időben elindultunk Tibivel és Mikivel, ők kísérték Milánt, és Siófokon a szálláson találkoztunk Nicollal és Bocsival, akik az én frissítésemet vállalták. Szerencsére a chipeket idén a rajtszámmal együtt át lehetett venni, így nem kellett a versenyközpontba bemennünk, hogy ott elhúzzuk az időt. A korai rajt miatt bevásárlás és "taktikai értekezlet" után csak egy vacsorát terveztünk a Gizionokkal, majd korán fekvés és alvás. Mondjuk ez utóbbi nem sikerült túl jól, eleve nem vagyok jó alvó, verseny előtt, nem a saját ágyamban pláne. Azért nagy nehezen sikerült vagy 3 órát aludni, 3.10-kor keltünk, elég durva hányingerrel ébredtem, valószínűleg a korai ébredés miatt. Egy kis kávét sikerült innom, majd toalett, az evést nem erőltettem, ilyen korán nem tudok enni, és futás előtt nem is szoktam soha, emiatt egy gyümölcspürét tettem az övtáskámba, hogy futás közben megegyem.

Fél 5-re értünk a rajthoz, Tibi vitt át minket, a többiek a másik autóval később indultak utánunk és menet közben csatlakoztak be. Gyorsan interjúztunk egyet a 24.hu-s kollégákkal, majd be is álltunk a rajtba, idegeskedésre nem volt idő szerencsére, már indultunk is.

Elég darabosnak éreztem a mozgásom, és ugyan nem akartam gyorsan kezdeni, hanem 5:40-5:50 körül kényelmesen, de még a 6 perces is iszonyú nyögvenyelős volt, egyáltalán nem esett jól a futás. 7 km környékén ettem meg a pürét, a frissítőknél pedig vizet és kólát kortyoltam. Haladtam, de nem éreztem egyben magam testileg, ezért fejben próbáltam átbillenteni magam mindenféle motiváló mormogásokkal, hogy minden oké, nem kell rohanni, tök jól vagyok, tartalékolok, hiszen hosszú a verseny, kell az energia. Szóval döcögtem, kicsit futottunk Badics Attilával, Csákány Krisztával, Marton-Mlecsenkov Évivel, de tartósan senki mellett nem maradtam meg, nem volt ritmusom még magamhoz sem, nemhogy máshoz. Egy vasúti átjárónál kaptunk egy kis "pihenőt", de 10 kilométernél erre nem is volt még szükség, Krisztával emlegettük, hogy 2 éve pont együtt állított meg minket egy vonat 50-nél, és annak nagyon örültünk. A megállás most nem esett jól, kellemetlen volt újra elindulni, nehezen vettem fel újra a fonalat, a mozgásomat futás helyett inkább a döcögéshez hasonlítanám. Egyszer csak eszembe jutott, hogy miért is nem hallgatok zenét, az majd segít, úgyhogy be is tettem, egy kicsit jobb is lett, de nem túlzottan.

Nicolék a megbeszéltek szerint 5 kilométerenként bukkantak fel, mindig kaptam valamit inni és kínálgattak kajával is, de még nem kívántam nagyon enni, csak később kezdtem el eszegetni, akkor sem sokat. Az öltözékemet sikerült jól megválasztani, a rajtnál viselt vékony hosszúujjút hamar levettem és trikóban futottam, hogy ne kelljen össze-vissza húzgálnom magamon a különféle pólókat. Az idő kellemes volt, de nagyon erős szél fújt, főleg szemből és jobbról, nem könnyítette meg a haladást, és néha arrébb is tett. Kerékgyártó Petivel is futottam picit, aztán "elzavartam", hogy ne miattam rontsa le a Sallyvel és Balázzsal alkotott csapat átlagát.

18558949_1329729413749312_7293925104835712034_o.jpg

Bár a frissítések kivételével végig futottam, mégis sokszor azt éreztem, hogy szívesebben sétálnék, de csak a meredekebb emelkedőkön gyalogoltam. Füreden kértem jeget, mert éreztem, hogy közelít a meleg, igazam is lett, jól tettem, hogy hamar elkezdtem magam hűteni, teletömtem a topom és a sapkám, és a nyakamat és a karomat jégkockákkal hűtöttem - végig ezt csináltam és így nagyon jól átvészeltem a meleget, plusz ahol lehetett, locsoltam a fejem is. Hogy ne égjek vörösre, alaposan bekentek naptejjel többször is, így csak barnultam ott, ahol kilógtam a trikóból.

Aszófőnél tartottam egy kb. 3 perces leülős pihenőt, próbáltam magam összerántani, ettem gélt, ittam, mielőtt nekivágtam a dombos szakasznak - és örültem, hogy itt majd lehet gyalogolni. Egész tűrhetően ment innentől a futás, összébb kaptam magam, jól haladtam, különösebb gond nem volt. A frissítés nem nagyon ment, de azért pár falatokat eszegettem, és folyamatosan ittam. Sajnos azt a hibát elkövettem, hogy az izót mellőztem, valószínűleg ez nem volt jó döntés. Zánka előtt Bocsi kicsit beállt hozzám futni, de aztán elhagyott, legalább edzett egy jót, én meg haladtam saját tempómban. Köveskál felé közeledve utolértem Milánt, de nem tudtunk együtt haladni, csak kerülgettük egymást, mert őt máshol frissítették, mint engem. Eszter barátnőm, aki párosban indult is itt került a látóterembe, picit beszélgettünk, majd ki-ki ment a maga tempójában. A köveskáli ponton Benes Bea és csapata bukkant fel, de mivel pillanatnyi életcélom egy sós leves beszerzése volt, így vele csak egy hellót váltottam. Leves az nem volt, így mentem tovább, jeleztem Nicolnak, hogy leves az nem volt, így ők főztek nekem gyorsan egyet, amit valahol Salföld előtt megittam, míg kaptam egy gyors lábmasszázst is. Ekkor már nagyon kellett wc-znem, úgyhogy azért igyekeztem haladni, hogy elérjek a váltóponti wc-ig, de az csak nem akart jönni, úgyhogy futottam. Nodari Zsuzsiék száguldottak el mellettem autóval, majd megálltak és kiszállva drukkoltak, nagyon örültem nekik, hogy jöttek szurkolni.

received_1330598710329049.jpeg

Salföldön megtartottam a kétbetűs kitérőt, mondhatni pihentem egyet a zöld bódéban, bár utána olyan érzés volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger, picit legyengültem tőle. Ekkor találkoztam a céges csapattal, a kollégák ekkor értek utol, pár szót váltottunk, majd mentem tovább, ők meg várták a váltást. Frissítettem egyet, de a futókám teljesen elveszett. Kocogtam, de inkább gyalogolni volt kedvem, főleg amikor az autó között kellett kommandózni, és a forgalomirányítók is össze-vissza mutogattak, hogy erre menjek, ja mégsem, amarra, plusz megint kaptam egy sorompót, ahol meg kellett állni. Utolért Szászi Tomi, vele haladtunk egy kicsit együtt, próbáltam vele kocogni, de nem ment, inkább gyalogoltam. Egyre rosszabbul éreztem magam, alig haladtam, fájt a fejem, szédültem, és kezdtem fázni, a hasam is fájt.

A Varga Pincészethez felvonszoltam magam, közben telefonáltam Nicolnak, hogy ha tudnak, jöjjenek elém, mert szarul vagyok, baj van. Szerencsére hamar megtaláltuk egymást. Leültem a kocsi csomagtartójára, felvettem a hosszúujjú pólómat, betakartak egy pléddel, picit nyekeregtem, hogy nagyon rosszul vagyok, találjunk ki valamit, hívjuk fel Gabit, hogy szúrjon le, hogy menjek tovább. Úgy éreztem, hogy én nem tudok gondolkodni, kell valaki, aki kitalálja helyettem, hogy ilyenkor mi van. Csak annyit tudtam, hogy küzdenem kell. 

Gabi kiadta a feladatot, felállni, tovább menni, gyalogolni, haladni, és óvatosan eszegetni, kólát és ropit, vagy valami sósat. Nicol felszerelkezett, ő gyalogolt velem, Bocsi pedig kicsit mindig előrement a kocsival, majd visszajött hozzánk. Nem jutottunk túl messzire, egy füves résznél lehajoltam, majd hosszas öklendezés után végre sikerült magamon könnyíteni, nehezen, de szépen kijött minden belőlem. Amikor jobban lettem, vánszorogtam tovább. Nem tudtam a sétatempóban haladó Nicolt követni, időnként megálltam öklendezni, a szédelgés, fejfájás nem akart enyhülni, és éreztem a bal bokámat, hogy nem az igazi. Nicol kb. 20 percenként belém diktált 2 falat Daubneres gouda sajtos pogácsát kólával vagy vízzel, ha bent maradt, akkor kaptam még. Így haladtunk. Egy örökkévalóságnak tűnt a következő 10 kilométer megtétele, főleg Badacsonyban a Római úton, ahol bár minden csodaszép, egy egyenes méter nincs. Sok futó utolért, elment mellettem Dóri is (Nórival ismét nyerték a női párost), jött bringán Böki, majd Kriszék is felbukkantak csapatostul, ki is szállt megölelni, majd mentek tovább. A gyomrom javult, de a fejem még mindig nagyon rosszul volt, kaptam 5 perc ülős pihenőt, meg egy fájdalomcsillapítót a kaja mellé, majd mentünk tovább. Életem leglassabb 10 kilométere volt ez. Badacsonytördemicen Bocsi átvette a kísérésemet, első utunk a toi-toi-hoz vezetett, aztán bandukoltunk tovább, kaptam a kaját és a kólát, elmúlt a fejfájásom, jobban lettem, és megbeszéltük, hogy lassan meg kéne próbálni kocogni. Szigligethez közeledve a Kisházi házaspár fogott be hátulról, Gábor futva, szépen egyben volt, Erika bicajon kísérte, kérdezték, tudnak-e segíteni, majd mentek szépen tovább.

Bocsival kocogásra váltottunk, majd a Szigligeti vár bevezető útjánál Nicol várt minket, ott mondtam, hogy akkor most már megpróbálok egyedül menni, levettem magamról Nicol dzsekijét, benyomtam a zenét, és elkezdtem kocogni. Mit kocogni, futni! 6:30 körüli tempóban. És az egész Ultrabalaton során először azt éreztem, hogy van bennem egy kis erő. Kár, hogy kellett hozzá 105 kilométer, meg egy olyan pokoli mélység, ahol még sosem jártam. Kitisztult a fejem, motivált lettem. Mentem, futottam, visszaelőztem pár embert, és egész jól éreztem magam. Ezt a szakaszt amúgy is nagyon szerettem mindig, közeledett a golfpálya, majd bekanyarodtam Balatongyörök felé. Itt hívott Milán, mert tudta, hogy rosszul vagyok, tudni akarta, mi van velem. Beszélgettünk egyet, 9 kilométerrel volt előttem, motivált volt, célba akart érni ő is.

18528111_1736294233052139_9173444803893254637_n.jpg


Utólag itthon mondta egyébként, hogy neki nagyon kellett volna egy kis lelkizés menet közben, hogy jó lett volna együtt is futni, de pont nem egy ritmusban mozogtunk és frissítettünk, így ez nem jött össze, és aztán ezért is hívott telefonon, hogy velem mi van. Én pedig pont az ellenkezőjét akartam, önző akartam lenni, mert a lelkizés engem már annyiszor elvitt versenyen, és utána ezért volt nehéz felállnom, most ezt nem akartam, mert tudtam, hogy ezután az UB után nagyon hamar újra teljes erőbedobással kell futnom, nem hagyhatom ott a lelkem idén a Balatonnál, senki miatt, még a saját férjem miatt sem. Csúnya, de ez van.

Közben elkezdett sötétedni, aminek én örülni, mert az éjszaka a barátom, szeretek este futni, mindig erőre kapok tőle. Most ezt mégis másképp alakult, brutálisan hűlt le a levegő és iszonyú szél volt, én meg akkorákat ásítottam és úgy húzott a fejem, hogy azt sem tudtam mi van, olyan álmos voltam. A következő találkozónál már várt a fejlámpa, láthatósági mellény, töltő az órámnak, de kértem gyorsan a kisgatya helyett a térdnadrágot és a pulóvert, gyorsan nadrágot cseréltem (más öltözéssel nem akartam időt húzni), a pulcsit a derekamra kötöttem és mentem is tovább. Pár méter után mégis úgy döntöttem, hogy kell a pulóver rendesen, úgyhogy felvettem, szép mutatvány volt fejlámpát, sapkát, láthatóságit és futómellényt levenni, fel a pulóver és minden más vissza, mindezt gyorsgyaloglás közben. Aztán kocogtam, egész jólesően. De egyszer csak egy kellemetlen érzés hasított a bokámba és volt egy kis reccsenés is, káromkodtam egy csúnyát és gyaloglásra váltottam, mozgattam a bokám, hogy mi van. Olyan volt az érzés, mint három éve, amikor a fehérvári 12 órán a jobb bokámat szétvertem a balra lejtő pályán, de az utolsó 2 órát még lenyomtam vele kínkeservesen, na ezt még egyszer nem akartam. Próbáltam párszor belefutni, de borzasztóan fájt, nem tudtam rendesen rálépni, úgyhogy inkább bicegve gyalogoltam, és nem akartam elhinni, hogy ez van, hogy a talpra állás után lerobbanok.

Itt jött az a váltópont, ahol Moes és Judit a nyakamba ugrottak, de csak annyit tudtam mondani nekik, hogy nem tudok rálépni a lábamra és mentem tovább. Moes utolért aztán és hívott, hogy fussak vele, de nem tudtam. Ekkor hívtam Nicolt, hogy ennyi volt, ha tudnak, jöjjenek elém, de amúgy már pont ott is voltak a közelben, így kb. 5 perc múlva már a kocsiban ültem. És nagyon szomorú voltam. Főleg azért, mert abból a mélységből még össze tudtam kaparni magam Nicolék segítségével és Gabi instrukcióival, tudtam futni, végre éreztem magamban az erőt, amit egészen addig sehol nem találtam. És hogy mondhatni hiába volt az egész. De azért mégsem, mert nem baj, hogy ezt a mélységet is megtapasztaltam, mert tanulhatok belőle, de mégis csalódás volt az egész, hogy nem tudok végigmenni. A kocsiban kocogtak a fogaim, annyira vacogtam, és picit pityeregtem is. 124,5 kilométernél számomra véget ért a 2017-es Ultrabalaton. Innentől kezdve Milánt követtük és próbáltuk segíteni, ő megküzdött az éjszakai felhőszakadással és viharral, és 160 km-nél szállt ki végül. Idén nem hoztunk haza egy szalagot sem sajnos. Ez van.

received_1557265311000124.jpeg

Mint ahogy feljebb írtam, szomorú vagyok, hogy nem tudtam végigmenni, de mivel nem kockáztathattam komoly sérülést, így meg kellett hoznom ezt a döntést. Az év fő versenye a Spartathlon, az előttem álló négy hónapot nem sérülésből való lábadozással, hanem tisztességes felkészüléssel akarom tölteni. Előzetesen tisztáztam magammal, hogy bármi, tényleg bármi történjen, nem ebből a versenyből kell levonnom a következtetéseket, hiszek, bízok, készülök a 246 kilométerre.

Még ki kell majd alaposan elemezni a dolgokat. Az biztos, hogy követtem el banális hibákat, főleg a frissítésben (én, és nem a segítőim!), ezt valahogy össze kell raknom, hogy végre működjön, többet kell ennem, tudatosabban, összeszedettebben, megtervezve, a tervet végrehajtva. Ami jó volt szerintem, hogy fejben egyben voltam, küzdöttem, és fel tudtam állni egy olyan mélységből, amit még sosem tapasztaltam meg, ez egy jó tapasztalat. A körülményektől igyekeztem magam a lehető legjobban függetleníteni, mindenkinek ugyanazok voltak a körülményei, mint nekem, ezekre nem szabad fogni semmit, és nem is teszem. Nicol és Bocsi remek segítők voltak, és Tibi és Miki is mindent megtettek Milánért, köszönjük nekik a segítséget, jó tudni, hogy ilyen jó emberek vesznek minket körül. Egy kis hiányérzet van bennem, de igyekszem túllépni ezen, és előre koncentrálni. A bokám javul, még egy picit fáj, remélhetőleg ez is el fog múlni pár napon belül. Ami durva, hogy szombat éjjel óta iszonyú hasmenésem van (4 napja), úgyhogy elképzelhető, hogy benyeltem valamit, és ezért lehetett az erőtlenség, de igazából mindegy, nem akarok ezzel takarózni. Ez az Ultrabalaton nem az én versenyem volt, de tapasztalatgyűjtő hosszú "futásnak" fogjuk rá, hogy elfogadom.

Fotók: Nicol, Nodari Zsuzsi, Sally

Ez egy nagyon béna év volt...

Ha egy szóval kellene jellemeznem, hogy milyen volt számomra a 2016-os év futás szempontjából, akkor azt mondanám: SZAR (vastagon, nagybetűvel).

Ha kicsit bővebben ki kell fejtenem, akkor pedig ilyen: először egész jó volt, aztán nagyon szar lett, aztán a szar középszarrá javult, aztán picit visszaesett, aztán végre jól pofán vágtam magam, és az év vége egész jó lett.

Nem nagyon van miről írnom idén, mert egyetlen kitűzött célomat sem tudtam elérni. Bár az alapozás elég jól sikerült, jött az a nyavalyás sérülés, ami a földbe döngölt, és csak nagyon nehezen tudtam belőle felállni. Ugrott a sárvári 24 órás, ugrott az Ultrabalaton, és ugrott a Spartathlon is. Nekem idén ez jutott. Biztosan megérdemeltem, ezt kellett kapnom, hogy ne bízzam el magam és ne gondoljam azt, hogy nekem aztán minden sikerül. Sokat tanultam belőle, és még többet nyavalyogtam rajta hülye módon - persze ettől nem lett jobb, csak még jobban sajnáltam magam. 

sf2.jpg

Nehezen bírtam elviselni a kudarcot, lelkileg sem volt egyszerű, fizikailag pedig szintén borzalmas volt, hogy teljesen lenullázódtam, és iszonyatosan nehéz volt újra összekaparni magam egy elfogadható szintre. Mert tudtam, emlékeztem rá, hogy hol voltam, hol tartottam, és elég nagy elvárásokat raktam magamra. Nem is tudtam megfelelni nekik.

Március közepétől szeptemberig csak agonizáltam és szenvedtem. Aztán amikor azt hittem, hogy már minden rendben, akkor kaptam megint egy maflást a velencei hányós versenyemen. Még sincs minden rendben, sok mindent újra kellett tanulnom.

Novemberre vettem erőt ismét magamon, adtam magamnak két virtuális fejberúgást, és 180 fokos fordulatot vettem. Nincs önsajnálat, nincs kesergés, csak a kemény munka van, a tisztességesen megcsinált edzések, mert ezeknek van értelme. A harcnak, a küzdelemnek, amik kellenek ahhoz, hogy végig tudjam járni az utam.

It's your battle to be fought

Számtalanszor emlegettem már ezt a mondatot. Ez az én mottóm több mint 2,5 éve, és ez a mondat most már örökre velem marad, hogy mindig emlékeztessen arra, hogy ez az én életem, az én harcom, amit én kitalálok, azt csak én tudom véghez vinni, és ha csinálom, akkor csak én tudom végigcsinálni - legyen szó akár a futásról, akár bármi másról az életemben.

2017-ben előre nézek, és harcolok tovább.

Mindenkinek nagyon boldog futó és nem futó új évet kívánok!

Irány tovább előre, indul az építkezés

Régen írtam már, mert nem volt nagyon miről beszámolni, vagy ami történt, azt megosztottam a Facebook-oldalamon egy-egy rövid bejegyzés vagy kép formájában. De most már itt az ideje egy összefoglalónak, ha másért nem, hogy majd egyszer vissza tudjam nézni, milyen volt ez az időszak számomra.

Lekopogom, a sérülésem rendbe jött. Örök hálával tartozom Vandának és Krisznek, akik kezelésbe vettek és segítettek, hogy az a húzódó, feszülő, letapadt izom a belső combomban végre helyrejöjjön. Szerencsés vagyok, hogy ilyen szakemberek vannak a közelemben - és ez nem nyalás, mert tényleg így van, mindketten szuperek! - és bármikor számíthatok rájuk, azonnal segítenek rajtam. Szóval a lábam végre rendben, lehet építkezni.

13350455_522699961271330_4469503374557658334_o.jpg

Ennek megfelelően elkezdtem újra "rendesen" futni, azaz próbálkozom a heti 5 edzést megcsinálni, egyelőre több-kevesebb sikerrel. A hétköznapi edzések rendben is vannak, de a hétvégire nagyon nehezen tudom rávenni magam, arra még fejben erősíteni kell, hogy újra elinduljak vasárnap reggel és lefussam a hosszúmat. Marhára elszoktam tőle a sérülés időszaka alatt - és azért több mint két hónap alatt ez érthető is.

Azért vannak gondjaim. Nehezen megy a futás, a pulzusom az egekben, az izmaim gyengék, a tempóm siralmas, sokszor bele is kell sétálnom. Gyakran eszembe jut, milyen jól ment március elején, ez pedig kicsit elkeserít. De tudom, a kesergésnek nincs értelme, attól nem leszek erősebb vagy gyorsabb, úgyhogy inkább megyek és csinálom, néha összeszorított fogakkal, néha meg könnyebben, mosolyogva. Inkább próbálok arra gondolni, hogy annak idején honnan indultam, és mit értem el saját erőmből, a kitartásommal és az akaraterőmmel.

Nagy célverseny idénre nincs, bár ha csak rajtam múlt volna, simán beleugrottam volna eszement módon akár egy 24 órásba is, de Gabi leállított, és igaza is van. Most építkezhetek, újra majdnem a nulláról, mert ugyan szerencsére nem veszett el minden, de azért van mit visszahozni. Az erőnlétem és az állóképességem jelentősen csökkent, a sosem volt gyorsaságom szintén, ezeket kell most újra összeszednem, és míg ezek nincsenek meg, nem nagyon van értelme célt kitűzni, versenyt tervezgetni. Úgyhogy ez az idei év ilyen, egy versenyen voltam, ott is kiszálltam, a sárvári 24 órás elment, az Ultrabalaton elment, a Spartathlon is elment. Szomorkodhatnék rajta, de már nincs értelme. Célverseny nincs, de cél van: újra visszakerülni arra a szintre, ahol a sérülés előtt voltam. Elég messze vagyok még tőle, de nem sietek, ez az év erről fog szólni, jövőre meg úgy odacsapok, hogy csak na! (Remélem mindenki hallja sátáni kacajomat, bruhaha!!!)

Apropó, sérülés. A sérülés mindig azt jelenti, hogy az ember valamit nem jól csinál. Aki jól csinálja a dolgát, az nem sérül le. A sérülés nem megszokott dolog, még akkor sem, ha sok futóval előfordul. Azért fordul velük elő, mert valami nem stimmel, valamit túltoltak, valamit nem jól csinálnak. A sérülés számomra is egy jel volt, hogy valamit nem jól csináltam. Szerencsére ez nem a futás volt, hanem az erősítés. Amíg csak futottam, nem volt semmi gond, legfeljebb egy-egy apróság, de azt ugyanolyan apró változtatással és egy kis szakemberi segítséggel már orvosolni lehetett. Az erősítést viszont túlzásba vittem, túlságosan rákaptam, mert láttam az értelmét - csak mire ki tudtam volna belőle venni valamit, addigra sikerült megsérülnöm. Szóval ezt át kellett értékelnem. Jobban oda kell figyelnem magamra, mértéket kell tartanom, hogy meglegyen az egyensúly. A fő hangsúly a futáson van, emellé kell odatennem azt az erősítés és nyújtás kombót, ami még pont hatékony és szükséges a futásban való fejlődésem szempontjából. Nagyon figyelek magamra, nagyon figyelek a testem jelzéseire, és sokkal jobban figyelek a regenerálódásra

UPDATE: Gabi kérte, hogy idézzem be, mint mondott: "ha még egyszer meglátom a kettlebellt a kezedben... biiiip, biiiip, biiiip (és itt ki kell sípolni)"
(Zárójel, mielőtt valaki megijed: a kettlebell nem rossz, lehet vele edzeni, csak csináljátok okosan, és ne 1000 darab guggolást csináljatok vele, mint én.) 

És akkor pár szó arról, mik is voltak a lényeges történések mostanában.

- Régóta áhítoztam egy kompressziós nadrág után. Hát most megszereztem a Compressport gatyát, és rögtön teszteltem is, 25 kilométeren, nagyon tetszett, majd két nappal később is éreztem a hatását, amikor a fáradt izmaimra felvettem és úgy futottam.  

Under compression #newshort #compressport #running #runlikeagirl #bestrong #behard #runningsucks #fuckyeah #ultrarunning

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép,

 

- Ismét részt vettem a Kvázibárki Gerilla Maraton és Félmaratonon,  ott futottam le azt a 25 kilométert, amit az előtte lévő három hétben nem sikerült abszolválni. Kapóra jött, hogy a maraton első fele a közelből rajtol és oda is ér vissza, úgyhogy csatlakoztam. Igazából rácsatlakoztam Eszterre, akivel együtt futottuk le a távot, beszélgetve, jó hangulatban - mondhatnám, hogy egymást húzva, de inkább Eszter húzott engem és nem én őt. De legalább nagy nehezen meglett a 25.

Hát nagyjából most ennyi a helyzet, igyekszem magam szépen apránként összekaparni, aztán meglátjuk.

Innen szép nyerni!

Úgy néz ki, a sérülésem végre javulóban van, és már kétszer (azaz KÉTSZER!!!)  el tudtam menni futni. De innen még nagyon hosszú lesz az út.

6 hetet kellett kihagynom, ezalatt igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni a gyógyulásért, de persze van, ami nem rajtam múlik, mint például az, hogy a makacs gyulladás mennyi idő alatt csendesedik el, és mikor múlik el véglegesen, nyomtalanul. Voltam gyógytornásznál, csináltam a gyógytornát, hogy az izmaimat a megfelelő helyeken erősítsem. Voltam masszázson, hogy az izmaim kapjanak egy kis törődést (persze úgy fájt, hogy nem tudtam mást csinálni, csak a fogam összeszorítani és nem üvölteni). Voltam ortopéd orvosnál, beszedtem két levélnyi szteroidos gyulladáscsökkentőt. Végigcsináltam egy 5 alkalmas lökéshullám-terápiát, a második alkalom után végre nem éreztem, hogy fáj a csont, elmúlt a fájdalom.

Óvatosan elkezdtem futni, a csont már nem fáj, a futás hatására sem tért vissza a fájdalom. Ellenben a jobb belső combomban az adductornak nevezett izmok nagyon feszülnek, húzódnak, merevek. Ezek (is) tapadnak ahhoz a részhez, ahol be volt gyulladva, gondolom, hogy ez ezért van most. Ezt kell még kikúrálnom. Nem fog egyik napról a másikra menni. Sokat kell nyújtanom, és óvatosan kell terhelnem. Nem vagyok tőle boldog, de muszáj végigcsinálnom ezt a gyógyulási folyamatot, és vigyáznom kell magamra, hogy ne okozzak magamnak újabb sérülést.

Lelkileg egész jól vagyok, a lesérülés utáni első két, vagy inkább három hét borzalmas volt, sokszor sírdogáltam, nyűgös voltam, ideges, feszült. Aztán elfogadtam a helyzetet, és nem azon nyöszögtem, hogy miért történik ez velem, hanem arra próbáltam koncentrálni, hogy mit és hogyan tudok tenni a gyógyulásért. És közben fejben hogyan ne engedjem el az év hátralévő részét, a két nagy versenyt, az Ultrabalatont és a Spartathlont. Mindkettővel kapcsolatban vannak dilemmáim.

Az Ultrabalaton nagyon közel van, alig 5 hét van hátra. Még ha addigra teljesen fájdalom- és tünetmentes is leszek, a felkészültségem egyenlő lesz a nullával. Jobb esetben eljuthatok valameddig, fejből és emlékezetből futva, de mindenképpen életem legnehezebb futása lesz. Szeretnék elindulni, nem szeretném kihagyni, még ha csak 10-20-50 kilométerig futok, csak nem tudom, lenne-e ennek értelme. Mi a jobb? Ha el sem indulok, vagy ha elindulok, de kiállok? Melyik tépázza meg jobban az amúgy sem mindig erős önbizalmamat? Egyelőre nem tudom. Adok még időt magamnak, hogy eldöntsem. Hogy ott leszek, az biztos, hogy milyen minőségben, még nem tudom.

hh_1.jpg

Ez az év eddig nem az én évem. Bár a január-február jól sikerült, és a Spartathlon várólistán is nagyon jó helyen vagyok, egyelőre több a negatív dolog és az olyan tényező, ami a pozitív dolgokat is lefelé húzza. Nem ment a 100-as, kiálltam. Lesérültem, lassan megy a gyógyulás. Ki kellett hagynom Sárvárt (bár ezt az embertelen időjárás miatt csak félig bánom). Még mindig lassú a gyógyulás, az UB is kérdéses. És itt a Spartathlon is. Behívnak-e, mikor kell dönteni (és fizetni), mikorra gyógyulok meg, fel tudok-e rendesen készülni. Még mindig hiszem, hogy fel tudok készülni, elég lesz az idő, ami egyre kevesebb, és egyre fogy, és ha ott leszek, meg is tudom csinálni. De ha kell, el fogom engedni ezt az álmot is idén, persze csak az utolsó pillanatban.

Keresgéltem az okokat, hogy miért most van ez velem, miért kapom ezt most, de nem nagyon lettem okosabb. Sok mindent csináltam az elmúlt 4 évben, aránylag sikeresen, kell egy kis pech is, vagy micsoda, nekem most ez jutott. Tanulnom kell egy kis türelmet és időt kell adnom magamnak, ez biztos. Ebből a mostani sérülésből sokat tanulok, picit át is kell miatta értékelnem a dolgokat, de egy biztos, a futás szeretete megmaradt, és az álmaimat sem szeretném elengedni.

Mindenképpen szerencsés vagyok, mert sokan állnak mellettem. A szeretteim, a barátaim, a futóbarátaim és edzőtársaim, a kollégáim, és az engem támogató szakemberek (jobb gyűjtőnévvel nem tudom illetni a szuper masszőrömet és gyógytornászomat) egyaránt segítenek abban, hogy átvészeljem ezt az időszakot, és ezért nagyon hálás vagyok!

Gyógyulgatok tovább, nyújtok, kenegetem, masszírozgatom az izmaimat, óvatosan futok, óvatosan erősítek, csinálom a gyógytornát, és előre nézek. Innen szép nyerni, de talán a végén szerencsém lesz!

 

Olyan vagyok, mint egy drogos...

Olyan vagyok, mint egy drogos, aki nem jut a napi betevő adagjához.
Az én drogom a futás, és borzalmasan hiányzik a napi futásadagom.
Elvonási tüneteim vannak.
A nemfutástól görcsölnek, rángatóznak az izmaim.
Minden második éjjel azt álmodom, hogy versenyen vagyok.
Futottam már az Ultrabalatonon, és futottam a Spartathlonon is.
Álmomban ott futottam, ahol még sosem jártam, de remélem, hogy nem csak álmomban járhatok majd ott.

Utálok mindenkit, aki futhat.
A férjemet csak kicsit utálom, amikor elmegy edzeni.
Irigykedve nézem a buszról a Margit-hídon futókat.
Aztán inkább nem is nézek oda, hogy nehogy elsírjam magam.
Feszült vagyok, és ideges, nehezebben viselek mindent, ha nem futhatok.
Erősen koncentrálnom kell, hogy ne sírjam el magam, ha valaki a nyavalyámról kérdez.
Aztán persze időnként jól kibőgöm magam.
A kollégáim már lassan nem merik megkérdezni, hogy vagyok és mikor futhatok.
 
Hokában megyek a játszótérre.
Kocogok 15 métert a bicikliző gyerek után, hogy érezzem, futó vagyok.
Csak azért is vettem egy újabb cipőt.
Alig várom, hogy megkóstolhassam a frissítőnek vett szeleteket és gumicukrokat.
Egyik este majdnem ettem egy gélt.
Gélt, amit utálok, és aminek a gondolatától is gyakran hányingert kapok.
Nem vagyok normális.

Utálom ezt a pihenést.
Nem tudok nem futni.
Nem akarok nem futni.
Ki kell tartanom.
Hamarosan jobb lesz.
Nekem jobb, mint egy drogosnak.
Nem kell leszoknom.
Csak egy kicsit ki kell bírnom futás nélkül.
Utána jobb lesz.
Futhatok.
Hamarosan újra futhatok.

20160406_173324.jpg

Menj innen Gyula, nem vagy a barátom!

Gyula, azaz a gyulladás tényleg nem a barátom, igyekszem őt mielőbb eltávolítani a közelemből.

Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem fogok elpatkolni, a lábamat sem kell levágni, sérvem sincsen, nem fáj a derekam sem, és már - remélhetőleg - gyógyulok. A kényszerpihenő még tart, de talán már nem túl sokáig, és bízom benne, hogy mivel tanulok ebből az esetből, többé ilyesmi nem fordul elő.

Kedden Vandánál, a gyógytornász-manuálterapeuta ismerősömnél kezdtem a napot, elmeséltem neki az előzményeket, a szétfutott cipőt, a rossz lábtartást, a fájdalmakat és azok alakulását, ő pedig alaposan megvizsgált, végignézett, hogy mi a helyzet. Kicsit helyre kellett tenni a medencémet és a keresztcsontomat, amik valószínűleg a rossz, elhasznált cipő miatti szokatlan lábtartás miatt, és a terhelés hatására elmozdultak. Az ezek elmozdulása miatti nyomás következtében keletkezhetett a fájdalom a szeméremcsontnál és a jobb belső combomban, amik miatt nem tudtam futni. Ahogy helyre kerültek a dolgok, érezhetően tehermentes lett a fájdalmas terület. Kaptam egy tapaszt is a csípőmre, hogy segítsen annak megfelelő helyen tartásában, Vanda ajánlott gyakorlatot, amit csináljak, és mondta, hogy másnap óvatosan próbáljak meg futni, de ne sokat, és ne terheljem magam túl magam. Örültem. Közben Gabival is leveleztem, írta, hogy legyek óvatos, és jelezzem majd, mi a helyzet.

Másnap reggel felöltöztem újra futónak, 7 nap kihagyás után, és miután leadtam Milcsit az óvodában, óvatosan nekiindultam. Az első elindulás nem volt rossz, picit éreztem, hogy belül, ahol korábban nyomás volt, fáj, de ahogy picit bemelegedett, jobb lett. Az első piros lámpánál megállás és elindulás után viszont rosszabb lett a helyzet, az elrugaszkodáskor volt a legrosszabb. Úgyhogy nem sokáig próbálkoztam, 2,7 kilométert sikerült futni. Nagyon elkeseredtem. Pityeregtem egy sort, nem a fájdalom, hanem a tehetetlenség miatt, hogy miért nem lett jobb a helyzet, pedig a helyére kerültek a testrészeim. A nap ilyen hangulatban telt, elkezdtem Voltarent szedni, közben konzultáltam Vandával és Gabival, mindketten teljes pihenőt ajánlottak. Sejtettem, hogy valami gyulladás lehet a dologban, és Vanda is erre gyanakodott, azt tanácsolta, hogy adjak magamnak időt, próbáljam meg csökkenteni a gyulladást, és ha jövő hét elejére sincs javulás, akkor keressek fel egy ortopéd orvost.

Elkezdtem intézkedni. Mivel két kolléganőm is küzd ilyen-olyan mozgásszervi panasszal, érdeklődtem tőlük, hogy kb. mennyi idővel előre kértek időpontot orvoshoz, mondták, hogy egy-két héttel későbbre kaptak. Hogy ne húzzam sokáig a dolgot, és ne akkor kezdjek el orvos után kutatni, amikor azt tapasztalom, hogy nem lett jobb, előrelátóan megkerestem annak az ortopéd doktornőnek az elérhetőségét, aki már több cikkemnek volt szakértője, hogy hátha tudok hozzá időpontot szerezni jövő hétre - legfeljebb majd lemondom, ha úgy alakul. Nem akartam azzal szembesülni, hogy jövő héten majd hetekkel későbbre kapok valahová időpontot, és ezzel is csúszik a problémám megoldása. Telefonáltam, és kiderült, hogy már aznap is tudnék menni a doktornőhöz. Beszéltem Milánnal gyorsan, hogy ő mit gondol, mondta, hogy menjek aznap, addig úgysem nyugszom, és közben Kriszta kolléganőm is kapacitált, hogy menjek mielőbb - persze, hiszen ők is isszák a szerkesztőségben annak a levét, hogy idegbeteg vagyok, mert nem tudok futni.

Úgyhogy csütörtökön este már az ortopéd orvosnál voltam. Elmondtam neki, hogy mit sportolok, és mi a gondom. Szerencsére nem kapott sokkot az ultrafutás hallatán, mondta, hogy volt már pár futóbolond betege, de én vagyok az első ultrás - és nem is akart lebeszélni róla, hanem partner volt abban, hogy segítsen mihamarabb meggyógyulnom. Megnézte, hogy járok, megmutattam, hogy futok, megmutattam, hol fáj, megnézte a végtagjaim mozgását, megbeszéltük, hogy voltam már gyógytornásznál, aki amit tudott, megtett értem, és hogy gyulladásra gyanakszunk. Mondta, hogy ez valóban így van, a csonthártya és valószínűleg ínhüvely is érintett a gyulladásban. Megnyugtatott, hogy ezt lehet kezelni, szigorú pihenővel, óvatos jegeléssel, kenegetéssel, és belső gyulladáscsökkentéssel. (Volt szó injekciós terápiáról és lökéshullám-terápiáról is, de ezeket elvetette, mondván, elég hülye helyen fájok, és ott nem szívesen szúrna meg vagy lökéshullámozna.) Felírt egy erős gyulladáscsökkentőt, amit egy hétig kell szednem, és ami pár (3-4) nap alatt meg tud szabadítani a gyulladástól. De mindenképpen pihenjek. Mondtam, hogy így lesz, mert szeretnék mielőbb helyrejönni. "Megdicsért", hogy így gondolkodom, és nem húzom-halasztom a dolgot, nem menőzök azzal, hogy fájdalommal futok, amivel nem hagyom, hogy meg tudjon gyógyulni a fájdalmas terület.

Most minimum jövő hét csütörtökig még pihenek, szedem a gyógyszert, jegelem és kenegetem magam. Fájdalmat nem érzek, inkább csak egy fura érzés van a problémás területen, olyan, amikor nem fáj, de az ember tudja, hogy ott valami még nem száz százalékos. A futást nem próbálgatom még egy-két lépés erejéig sem, igyekszem ülni vagy feküdni, amikor lehet, hogy akkor se mozogjak. Az erősítésről és a nyújtásról is le lettem tiltva, egy kis felsőtest erősítés engedélyezett, de más nem, hogy ne bolygassak semmit, mert elég sok izom tapad az érintett területen.

Most fejben jobban érzem magam, megnyugodtam, hogy aránylag kicsi a baj, talán nem kell már túl sokat kihagynom, és remélhetőleg ez nem befolyásolja majd nagyon a szezonomat. Bízom benne, hogy ez a kihagyás nem gyengít le túlságosan és nem veti vissza a felkészülésemet a továbbiakban. Lehetséges, hogy a sárvári 24 órásról le kell mondanom, ami - bármennyire is a szívem csücske, és nagyon rossz lesz, ha tényleg ki kell hagynom - még mindig a legkisebb veszteség. A teljes gyógyulás a legfontosabb most.

Ebből az esetből sokat tanultam. Az biztos, hogy mivel az újabb Hokák úgy néz ki, kevesebbet bírnak, mint a korábbiak, úgy kell bevásárolnom a cipőkből, hogy ne legyen még egy olyan helyzet, amikor az elhasználódott régi cipőt nem tudom mire lecserélni, legfeljebb egy még több kilométeres cipőre. Inkább veszek egyszerre két cipőt, még ha sok pénzbe is kerül, de az egyik  inkább álljon a szekrény aljában három hónapot, minthogy megint valami bajom legyen egy rossz cipő miatt. Főleg a Spartathlon miatt érzem ezt fontosnak. A "behívóban" bízva erre koncentrálva készülök a következő fél évben, mert ez az álmom, és meg szeretném valósítani. Remélem, a peches dolgok is elkerülnek mondjuk október másodikáig, és meg tudom csinálni, amit elterveztem.

Gyula, te meg most már tűnj el gyorsan, mert nem vagy a barátom, ne is lássalak többet! Futni akarok!

süti beállítások módosítása