Úristen, újra versenyzem!

Valahogy így vártam az elmúlt hétvégét, a 4 órás futást az OptiVita Ultrafutó Kupában: úristen, versenyre megyek, futni fogok, jaj de jó, ott leszek megint... meg ilyenek. Pedig eredetileg nem terveztem őszre semmit, nem nagyon akartam versenyre menni.

Augusztus elején tértem magamhoz, bár június óta fájdalommentesen futottam újra, de a fájdalommentesség mellett motivációtól is mentes voltam. Sirattam magamban az évet, a 24 órás, az UB-t, és főleg a Spartathlont. Futottam, de kedvetlenül, a hétköznapjaimban benne volt az edzés, de a hétvégéket sokszor ellógtam, vagy minimum rövidítettem.

Aztán átlendültem, ebben nagy szerepe volt annak, hogy Gabi jópár hétig itt volt Budapesten nyaralni, és voltunk együtt futni, többször is. Jó volt együtt futni, végig beszélgettünk, nem hajszoltam a tempót, sem a kilométereket, csak mentünk és jól éreztük magunkat. Aztán már magamtól is volt kedvem menni, elkezdtem rendesen csinálni, elkezdett látszani a fény az alagút végén. Kezdett visszajönni a tempóm, helyreállt a pulzusom, kaptam levegőt futás közben, erősödtem, javultam, és elkezdtem újra hinni magamban, hogy van még keresnivalóm a futópályán.

Gyorsultam, és kevésbé éreztem szenvedősnek a tempósabb edzéseket, mint például februárban. Becsülettel megcsináltam a feladatos edzéseket, ha 5 percesben kellett futni, akkor én csak azért is a 4:50-re törekedtem, szóval igyekeztem magam odatenni. És ezzel együtt elkezdtek foglalkoztatni a versenyek is. Csak semmi durvulás, de éreztem, hogy versenyre akarok menni. Kapóra jött az ingyen nevezés az NN Family Run-ra, beneveztem a "félmaratonra" (ami 19,6 km volt, de egész jól sikerült), aztán addig nézegettem a 12 órás OB versenykiírását, hogy kitaláltam, hogy 4 órát akarok futni. Gabival egyeztettem, engedélyezte, ha nem "versenyzem", csak edzés, Milánnal is megbeszéltem, hogy ők meg eljönnek Milcsivel segíteni, szurkolni (meg pancsolni a Velencei tóban). Úgyhogy beneveztem, és elkezdtem izgulni. Hogy milyen lesz újra versenyezni (ráadásul a velencei mumus pályán), milyen lesz újra ott lenni a többiek között, meg mit fogok tudni produkálni.

img_20160910_160042.jpg

Egy 40-esre gondoltam legalább, hogy annyit jó lenne futni, de ha jobb lesz esetleg, annak nagyon fogok örülni, de ha rosszabb, akkor sem ásom el magam. Az elmúlt két hétben ahhoz képest, hogy iszonyú fáradt voltam, nem aludtam jól, az edzések jól mentek, így bizakodó voltam, és a versenyre aránylag sikerült is kialudni magam. Soha ilyen kevés cuccot én még elutazós versenyre nem pakoltam, vittem két szett ruhát, a pár futással ezelőtt beüzemelt újabb Cliftonomat, frissítőnek izóport meg kis üvegeket, két gélt, pár energiaszeletet, és kb. ennyi. Hiszen ez egy edzőfutás, felmérő, ha egyedül mennék neki, akkor sem vinnék túl sok mindent magammal a mellényben, minek vigyem a fél házat.

Na de akkor jöjjön a verseny. Megérkeztünk, kipakoltunk a szokott helyre a Márton teamhez, Dórival közösen az asztalra, átöltöztem, dumálgattunk. Már reggel durván meleg volt, de végül nem vetkőztem topra, hogy a trikót tudjam magamon vizezni és hűtsön, tettem sapkát természetesen és végre versenyen is felavathattam a Rudy Project napszemüvegemet. 9-kor rajtoltunk, az első két kilométer lendületesebb volt a kelleténél, nagyon megindult mindenki, én is, de aztán visszafogtam magam, mert nem éreztem, hogy ilyen gyorsan tudnék és akarnék futni. Dórival futottunk együtt egy kicsit, aztán elszakadtunk egymástól.

14311268_1438113516202448_6309767438001890244_o.jpg

Már az első adandó alkalommal ittam és locsoltam magam, szükségem is volt rá, hamar kértem jeget is, raktam a topba és a sapkába is. Sajnos nagyon elszoktam a melegtől idén, és aztán kiderült, hogy a gyomrom is elszokott a futós frissítőktől. Ittam a megszokott izómat, mindig pár kortyot, meg a vizet, éreztem, hogy szomjas vagyok, de ennek ellenére lötyög a hasamban a cucc, hányingerem volt. Aztán ez a cucc megindult felfelé. Szenvedtem vele egy darabig, aztán amikor már nem tudtam tovább visszatartani, meglátogattam egy bokrot és kiraktam, ez kb. félidő előtt volt kicsivel. Elég rég hánytam utoljára versenyen, meg úgy futás közben (utána többször szoktam, akkor rendszeresen megkavarodom, az NN Family Run után is kidobtam az izót már itthon, valahogy nem stimmel most ez a dolog), nem volt túl kellemes, de megkönnyebbültem. Futottam tovább, a következő frissítőnél megint ittam vizet, aztán megint beütött a gyomrom, mentem megint a bokorba. Gondoltam, ez így nem az igazi, de reméltem, hogy majd elmúlik, gyalogoltam, kocogtam, gyalogoltam, többen kérdezték, jól vagyok-e, mondtam, hogy szarul, de büszkén. Tudtam, hogy innom kell a meleg miatt, megpróbálkoztam a jéghideg kólával, meg pár falat sós pereccel, ezek eddig mindig bejöttek, de ők sem maradtak sokáig. Futni nem nagyon tudtam a rázkódás miatt, úgyhogy gyalogoltam.

Közben előkerültek Milánjaim a tóból, mondtam, hogy egyelőre jön ki minden, de jó hideg víz jólesne, a következő körben már kaptam is, Milcsi hozta a kulacsot és adta, aztán cuki volt, mert vissza is kérte, hogy az az övé, ne igyam meg. A lelkesedésem maradt, a humorom a helyén volt, Sanyosszal vicceskedtünk hányattatott sorsom kapcsán, egy percig nem gondoltam, hogy kiszállnék. Az egyik körben Milán leültetett picit, mondta, hogy vigyázzak azért, nehogy bajom legyen, de nem éreztem semmit a gyomorbajon kívül. Próbáltam ismét futni, tempósabban haladni, de inkább csak döcögés volt, és még egy bokorlátogatás. Úgyhogy sétáltam egy hosszabbat, Bögi Sanyi bácsival gyalogoltunk úgy 2 kilométert együtt, ekkor kicsit több ideje volt rendeződnie a hasamnak, az utolsó 25-30 percet meg tudtam futni, persze csak óvatosan.

img_20160910_192628.jpg

Végül 33,8 km lett a 4 óra eredménye, jócskán elmaradtam a tervezett 40-től, de nem bánkódtam miatta, örültem, hogy ott lehetek a pályán, a sok ismerős futó között, futhatok, versenyezhetek magammal és másokkal. A helyzet pikantériája, hogy ezzel a nem túl acélos teljesítménnyel is 3. lettem végül, a meleg eléggé megrostálta a mezőnyt és nem is voltunk túl sokan. Összességében mondhatjuk, hogy dobogóra tértem vissza, de tudom, hogy tudok ennél jobbat is. Dia nyerte a versenyt (őt sem kímélte a gyomorbaj), 3 éve egy hasonlóan durva meleg kecskeméti versenyen álltunk együtt dobogón, csak akkor 2. lettem mögötte, most egy lány befért közénk.

dobogo.jpg

Milcsi kísért fel a dobogóra, mondhatom, hogy ez volt a nap legjobb része, ahogy a kisfiammal ott állok együtt, és igazából nem is magamra vagyok büszke, hanem rá, hogy mennyire jó fej és milyen nagy már. Jól érezte magát, jót fürdött a tóban, segített, szurkolt, jó érzés volt, hogy ott van velem.

Hogy hogyan tovább, most még nem tudom, kedvem lenne még idén futni egy maratont, de az 50-es OB is mozgatja a fantáziámat. Persze ezeket még meglátom, és egyeztetnem is kell Gabival, hogy mi a következő lépcsőfok, merre menjünk, mit csináljunk. Míg ez eldől, addig futok és erősítek, a TRX-et nagyon szeretem, és az étkezésem is jól beállt, ezeknek így együtt szerintem már van, és lesz is még eredménye. Örülök, hogy alakulok, örülök, hogy futok, örülök, hogy versenyezhettem, jó volt, na!

Fotó: OptiVita / Lesi Tamás és saját