A valóság a befutóképek mögött


Az elmúlt hetekben több kemény ultratávú verseny volt, Ultrabalaton, Ultra Trail Hungary, ahol rengeteg ismerősöm vett részt, sikerrel, sikertelenül, de mindenképp gratulációt érdemelnek. Posztolják a befutófotókat, amikhez a gratulációk mellett folyamatosan jönnek a hozzászólások: "úgy nézel ki, mint aki nem is futott", "de hát el sem fáradtál", "tényleg végigcsináltad, olyan kipihent vagy", és társaik. A futó meg "mentegetőzik", hogy de bizony futott, megcsinálta stb.

De az az ember azon a befutóképen igenis fáradt, kurvára, kicseszettül, embertelenül, alig várja, hogy megállhasson és leülhessen, lefekhessen, hiszen nem csak ébren volt 15-20-30 órát, hanem még futott, haladt is közben, folyamatosan, 100+ kilométert! Igen, tudjuk, még kocsival is sok, nemhogy két lábon! De az az adrenalinlöket, ami ott jön a célban, pont azt teszi vele, ami a képeken is látszik: felspanolja, boldoggá teszi, megszépíti, kisimítja, megfiatalítja, átszellemültté teszi, elmulasztja a fáradtságot, eltörli az esetleges szenvedést.

És pont ez az az érzés, amiért csináljuk az egész (ultra)futást, ezért edzünk folyamatosan, mert ezt akarjuk átélni, ezt az adrenalinsokkot, ezt a boldogságot, ezt az érzést a célban, amikor mi vagyunk a világ legkeményebb emberei, akik bármire képesek, amikor mindenki nekünk tapsol, amikor rocksztárnak érezhetjük magunkat.
Ezért nézünk ki jól a befutófotókon, ezért tudunk úgy futni az utolsó kilométereken, mintha akkor indultunk volna, mert jön ez a flow, ami mindent eltöröl, és csak a boldogság meg az elégedettség marad. Ezt akarjuk újra és újra átélni, mert ez egy iszonyatosan jó érzés! Aki nem hiszi, próbálja ki!
...
(Aztán persze amikor az adrenalinfröccs elmúlik, akkor jön az, hogy lépni alig tudunk és azt is meggondoljuk, hogy hajlandóak vagyunk-e akár a wc-ig eltotyogni, vagy inkább tartogatjuk még... na de ez már egy másik történet! )

33341448_850205651854091_6955525662710956032_o.jpg