Az új évből már eltelt két hét, már van mit leírni, hogy eddig mi minden történt velem, és nem csak a nagy semmiről írhatok, meg arról, hogy néha elmegyek és futok egy kicsit. Az idei évem eddig arról szól, hogy kimozdítom magam a kényelmes, megszokott kerékvágásból, és próbálok újítani, változtatni, keményíteni.

Futás

Javában zajlik az alapozás, de eddig nem brutálhosszú heteket csináltam, hanem közepeseket, viszont sok feladatos edzést írt bele Gabi, pont azért, hogy fejlődni tudjak. Őszinte leszek, ezeket eddig nem nagyon szerettem, és mindig nehezemre estek, hogy megcsináljam őket, mert hát olyan jó volt beleülni a komfortzónámba, és nem kilépni onnan. De most igyekszem ezzel a "hagyománnyal" szakítani, és igenis gyorsra futni a gyorsnak írt futást, tisztességesen megcsinálni a váltogatást, végigfutni a tempósnak írt szakaszokat. Mit is mondjak, nem könnyű, de érzem a hatását. Tudom, hogy lassú tempóban akár a világ végéig is el tudok futni, de ha jobb akarok lenni, és fejlődni szeretnék, akkor nem szabad ezzel megelégednem. Idén mind a 24 óráson, mind pedig az Ultrabalatonon jobb akarok lenni, mint eddig bármikor, az őszről nem is beszélve, és ezért meg kell dolgoznom.

Erősítés

Még egy dolog, ahol változtatnom kellett, mert ugyan tornázgattam én itthon heti 2-3 alkalommal, de most már érzem, hogy annak nem volt túl sok haszna. Gyenge vagyok, mint a harmat, muszáj volt megreformálnom az erősítő edzéseimet is. Már csak amiatt is, mert a testösszetétel-mérés mindig azt mutatja, hogy kevés az izomtömegem, magas a testzsírom, és ezek miatt lassú az anyagcserém. Másrészt a formáim és az erőnlétem is igénylik, hogy egy kicsit összekapjam magam, és előkerüljenek az izmaim. Úgyhogy Gabi írt erősítő edzéstervet is, vettem az Öcsémtől kaptam (kértem karácsonyra) egy kettlebellt (hogy ne aprózzam el, 12 kilósat), és elkezdtem rendesen edzeni. Csinálom a Gabi-féle súlyzós erősítést (lehet röhögni, de az elején még a 3 kilós súlyzót is alig tudtam megemelni), illetve kerestem és találtam nagyon szuper, komplett 20-35-40 perces kettlebelles és súlyzós erősítő videókat, és ezeket csinálom felváltva, egy héten legalább 4-szer. Az elején nagyon nehéz volt végigcsinálni a súlyokkal a gyakorlatokat, de mostanra, 3-4 héttel később már egyre jobban mennek. Érzem, hogy már most erősödtem, formálódtam, és egészen meg is szerettem ezt a fajta edzést is, még akkor is, ha estére piszkosul elfáradok. De úgy érzem, megéri. Jó, hogy nem kell elmennem itthonról egy terembe, Milcsi néha beáll mellém "bohóckodni", kap ő is egy tornaszőnyeget, a Duplo kockáit használja súlyzónak, és próbálja utánozni, hogy mit csinálok, tök cuki, addig is együtt vagyunk (még ha a 30 perc edzés 80 percig is tart).

Étkezés

Novemberben iszonyú mélyponton voltam, hiába fogytam 2 kilót a nyárhoz képest, a testzsírom ennek ellenére nőtt. Ez eléggé elkeserített, nem tudtam, hogyan tovább, hiszen hiába próbáltam "értelmesen" táplálkozni, odafigyelni a kajálásra, nem lett jobb. Aztán rájöttem, hogy azzal, hogy még erre a területre is ennyire odakoncentráltam, magamra raktam egy plusz adag stresszt, amiből amúgy is elég sok volt szeptember óta, hát persze, hogy nem ment jól semmi. Úgyhogy a dietetikusi konzultáció után kértem és adtam magamnak egy kis "kimenőt", hogy rendezzem a soraimat, és decemberben úgy és azt ettem, amit és ahogy akartam. Igen, ettem csokit, édességet, rágcsát, de érdekes módon, hogy nem volt "tilos", sokkal kevésbé kívántam, mint addig. Karácsonykor igyekeztem mértéket tartani, szerintem sikerült, és a szabadság alatt a pihenés és nyugalom eléggé helyre tett minden téren. Úgyhogy januártól visszatértem a szénhidrátos-inzulinrezisztens diétához kb. 90 %-os pontossággal, és most jobban is megy, mert fejben nem koncentrálok rá annyira, hanem próbálom ösztönösen követni, és ha van is valami kilengés (igen, egyik este hamburgert vacsoráztam, nem is kicsit), akkor abból nem csinálok drámát.
Ami nagy változás, hogy ismét én főzök. Eddig csak hétvégenként főztem, mert nem volt hozzá kedvem, sajnáltam rá az időt, inkább ettem én is és Milán is a munkahelyi kajáldában, vagy esetleg rendeltünk. Viszont egymástól teljesen függetlenül úgy döntöttünk, hogy ez így nem lesz  jó, és mindketten inkább "hazait" ennénk a munkában is, így is lett. Ez főként sült csirkemellet jelent valami körettel, elsősorban salátával. Ehhez megveszek és felszeletelek egy hatalmas adag csirkemellet, amit aztán kiporciózva lefagyasztok, majd ha esedékes, kiolvasztom, befűszerezem, megsütöm, és kész is a kaja. De kb. ugyanennyi idő összedobni egy túrógombócot vagy egy adag tésztát, ha esetleg arra van igény. Nem mondom, hogy hű de jó még a főzést is bezsúfolni a napba, de muszáj, a saját érdekünkben. Arról nem is beszélve, hogy nem kevés pénzt spórolunk meg így.

Táplálékkiegészítők, frissítés

Eddig nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy a hétközi edzéseken odafigyeljek a fehérjebevitelen kívül másra, most viszont elkezdtem tolni az aminosavakat is. Futás előtt és után BCAA-t és glutamint is szoktam bevenni (kapszula formájában), hogy még jobban megtámogassam az izmaimat, és hátha nem purcannak ki annyira, mint korábban. Érzésem szerint ennek is van értelme, lehet, hogy ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy fejlődnek az izmaim, nem csak én érzékeltem, hogy formásabb a combom és a fenekem, hanem Milán is, és tudom, hogy nem csak bókolni akart, mint egy jó férj, mert ezzel párhuzamosan azt is megjegyezte, hogy nagyobb lett a hátam is (ami remélhetőleg nem baj).
A futás közbeni frissítésre is nagyobb gondot fordítok, mint eddig. Tavaly télen a 20-22 kilométeres edzésekig bezárólag nem ittam futás közben, de most a 15-nél hosszabbakra már viszek magammal legalább 3 dl folyadékot, és meg is iszom. Jól is esik futás közben, van értelme a mellényben cipelni. A hosszabb futásokra több folyadékot viszek, és valami kaját is hurcolok magammal, amit kötelezően meg is eszem, annak ellenére, hogy edzésen valamiért nem szeretek enni, és nem is érzem magam éhesnek. De legalább gyakorlom, mi jó a hasamnak és mi nem.

Új útvonalak

A Margitszigetből már kissé elegem lett, így csak a hétköznapi futásaimat csinálom meg ott. Reggelente az idő szűkössége miatt ez a legpraktikusabb megoldás, közel van, nem akadályoznak lámpák, nem kell gyalogosokat kerülgetni, gyorsan letudom az edzést és kész. Hétvégén viszont eszem ágában nincs akár egy métert is a szigeten futni, 6-8 köröket meg pláne nem, inkább elmegyek valamerre a városban, és gyakorolom a hosszú futást egyedül. És élvezem. Sokat tanulok belőle, mert vinnem kell a frissítőmet, ami vagy elég, vagy nem, ha nem elég, akkor meg kell oldanom, hogy szerezzek utánpótlást, ha wc-re kell mennem, azt is meg kell oldanom, ha holtpontom van, azon is egyedül kell túlesnem. Ugyanúgy, mint egy versenyen, mint pl. az Ultrabalatonon. Ott sem fog mellettem futni senki órákon keresztül, aki esetleg húz, vagy motivál.
Magamat kell motiválnom, és akarom is motiválni magamat. Szóval szépen nekiindulok, elfutok valameddig, aztán meg hazafutok, még akkor is, ha könnyebb lenne felszállni a buszra. Így "túráztam" már el majdnem Piliscsabára és vissza, Pomázra és vissza, keringtem a városban ide-oda. Igyekszem olyan terepeket keresni, amikben van emelkedő is, hogy azt is gyakoroljam, és ne csak síkon készüljek. Jó egyedül lenni, jó csak magamra figyelni, jó csak a saját futásomra (és esetleg szenvedésemre) koncentrálni. Egy-egy rövidebb edzést persze nagyon jó valakivel együtt futni, beszélgetni, esetleg "húzatni magam" egy nálam gyorsabb futóval, de a hosszabbaknál most hasznosabbnak érzem, ha egyedül futok - aztán meg ha már meguntam a kóválygást és az egyedüllétet, majd "visszaköltözöm" a Margitszigetre, ahol hétvégén mindig fut valaki.

Egyebek

Többet kell aludnom, mint eddig, hogy reggel ne úgy ébredjek, mint a mosott szar, és már ne eleve fáradtan vágjak neki a dolgaimnak. Igyekszem többet aludni napi 6 óránál (eddig átlagosan ennyi volt az adagom), próbálok már este 11 előtt lefeküdni, hogy amikor reggel 6-kor kelni kell, kicsit jobban ébredjek.

A munka és a család összességében rendben van, egyelőre mindent szépen össze tudok legózni, a feladataimat elvégzem, a családomat sem hanyagolom el, viszem a háztartási feladatokat, játszom és foglalkozom Milcsivel, és igyekszem a számítógép előtt töltött időt lerövidíteni és a felesleges böngészés és agyhalott kattintgatás helyett hasznosan tölteni.

Az első féléves versenynaptáram nagyrészt összeállt, a 24 óra és az UB már biztos, a márciusi 100-ast még megálmodom és Gabival is egyeztetem, hogy azzal mi legyen, a kisebb, esetleges edzőversenyeket, lehetséges iramfutásokat még nem tudom, ezek majd menet közben alakulnak.

Úgy érzem, hogy minden esélyem megvan arra, hogy minden eddiginél jobb évet produkáljak, elindultam az efelé vezető úton, szerintem a jó irányba - igyekszem nem letérni róla.

Tavaly és tavalyelőtt is valahogy úgy kezdtem az adott évem értékelését, hogy az volt életem legnehezebb éve, de azért jó volt. Na most is ez van, és valószínűleg jövőre is ez lesz a helyzet. Mindig az adott év tűnik a legnehezebbnek, és mindig az az éppen legszebb is.

Hogy pozitív legyek, azt kell mondanom, hogy összességében 2015-öt sikeresnek értékelem, hosszú volt, nehéz volt, eseménydús volt, de mindennel együtt szép volt, jó volt. Kilométerszámban jó lett volna elérni a 4000-et, de ez még nem jött össze (bár az edzésnaplóm néha össze-vissza, lehet, hogy nem is rögzítettem mindent), ez akár lehet egy cél jövőre, de nem is ez a lényeg. Az edzések és a versenyek nagy részét élveztem, szerettem, ha meg épp nem szerettem, vagy nehéz volt, akkor is megtettem az adott pillanatban tőlem telhető legtöbbet, hogy ne hozzak szégyent magamra.

A futás nekem még mindig az a dolog, ami legalább egy kicsit kijjebb tud rángatni a szarból még azelőtt, hogy teljesen belesüllyednék, egy kapaszkodó, egy biztos pont az életemben a két Milánom mellett, és nagyon elöl áll a fontossági sorrendemben. Ősszel elég nehéz, mondhatni depressziós és antiszociális időszakon mentem keresztül, de a futás végig ott volt nekem, még ha nem is tudtam mindig teljesen koncentrálni közben, még ha sokszor nehéz volt elindulni, de a végére mindig egy kicsit jobb lett. És mindig ad egy célt, amire előre tudtam és tudok tekinteni még akkor is, ha nagyon távoli.

2015-ben van néhány dolog, amire büszke vagyok, amik miatt azt mondom, hogy megéri csinálni az edzéseket. Az első ilyen a 24 órás országos bajnoki bronzérmem, és az ehhez tartozó eredményem - ez a pár száz méter híján 188 km az év 105. legjobb 24 órás eredménye a világon, és a 7. Magyarországon. Azt gondolom, hogy ez azért nem rossz. És úgy érzem, tudom, hogy van még bennem, tudok javítani ezen az eredményen, tudok több kilométert futni 24 óra alatt. Tudom, hol hibáztam, hol pazaroltam el időt és energiát, hol tudok még magamon hozni.

A másik büszkeségem, hogy kettőből kétszer sikerült teljesítenem az Ultrabalatont. Az időeredményt nem nézem, mert az idei futásban is nagyon sokat hagytam, de itt is tisztában vagyok az okokkal, hogy miért nem ment jobban - de az volt a lényeg, hogy ismét körbeérjek.

A harmadik fontos dolog, bár lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem, mert ez az egyik alapja mindennek, hogy Milánnal minden téren jó csapatot alkotunk, a családi életben is, és a futásban is. Mindig ott vagyunk egymásnak, és támogatjuk egymást abban, hogy el tudjuk érni a kitűzött céljainkat. Egyedül nem menne. Együtt viszont megy.

Gabival töretlen az edző-tanítvány viszonyunk, persze meg van spékelve a barátságunkkal is. Örülök, hogy olyan edzőm van, aki ismer, tudja, milyen vagyok, és bízik bennem még akkor is, amikor esetleg én már elveszteném a hitemet saját magamban. Ő és Milán azok, akiknek a véleményére maximálisan adok, és ha ők azt mondják valamire, hogy csináld, mert meg tudod csinálni, akkor az még inkább erősít és magabiztossá tesz. Hogy egyébként mennyire vagyok macerás és idegesítő tanítvány, azt csak Gabi tudná megmondani, de talán nem vagyok olyan rossz, mint amennyire néha annak érzem magam. :)

Olyan versenyem is akadt idén, amire nem vagyok büszke, viszont tanulságos volt, például a 6 órás OB. Hozzásegített ahhoz, hogy ismét rájöjjek, nem kell másokkal foglalkoznom, nem kell mások teljesítményéhez, eredményéhez mérni magam, csak magamhoz mérten szabad szemlélnem a teljesítményemet. Ismét rájöttem, hogy nekem a hosszabb versenyek fekszenek inkább, ott tudok kiteljesedni, ott tudom a saját szélsőséges személyiségjegyeimet maximálisan kihasználni. Mert a hosszú ultra olyan, mint maga az élet, hol fent vagyok, hol lent, hol még annál is lejjebb, de aztán ki tudom vakarni magam a gödörből, és ebben azért egész jó vagyok.

Egyébként meg baromira elfáradtam idén, nehéz műfaj a mindenben maximálisat nyújtani akaró ember, dolgozó nő, energiabomba gyereket nevelő, háztartást vezető anya+feleség, és a(z ultra)futó létének kombinálása. Mostanra kicsúcsosodott az alváshiányom, amit három és fél éve görgetek magam előtt, folyamatos rohanásban vagyok, sok a munkám (persze szerencsére szeretem, és tök jó feladatok is megtalálnak), mindig akad valami teendőm (ha más nem, egy adag mosás vagy egy újabb blogbejegyzés). De túl fogok lendülni ezen is, eddig mindig sikerült.

Testileg egyébként rendben vagyok, a táplálkozás és én még mindig hadilábon állunk egymással, még mindig keresem az ideális étkezést, hogy hogy lenne a legjobb, de a pajzsmirigyem rendben, a vérképem rendben, és a nagyobb, komolyabb sérülések is elkerültek, ha pedig van valami apróság, akkor tudom, kik azok a szakemberek, akik gyorsan össze tudnak legózni.

Sokat köszönhetek a futásnak. 2016-ban új kihívások várnak a futásnak köszönhetően, igyekszem kihozni belőlük, amit tudok, remélem, a saját erőfeszítéseim mellett a szerencse is mellém áll majd.

BUÉK 2016!

Ha kíváncsi vagy az idei legfontosabb futásaimra, akkor ezeket a bejegyzéseket olvasd el!

Helló, versenyszezon, helló 12 órás PB!

24 óra megint: egyéni csúcs, OB-bronz, és harc magammal

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0 - Újra körbefutottam a Balatont!

Mínusz 4 másodperc 42,195 kilométeren

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

Rendhagyó és rapid "beszámoló" következik a 6 órás országos bajnokságról, ahol indultam. Nem kifejezett célokkal érkeztem, nem akartam versenyezni, csak futni egy jót, egy hosszút, elkezdeni az alapozást, ráhangolódni a télre. Részben sikerült, részben nem, mindenesetre sok tapasztalatot szereztem és sok következtetést vontam le a futásnak köszönhetően. (És betettem 58 km-t a kalapba.)

- Milánra nagyon büszke vagyok, nagyon szépen ment, végig jól, okosan futott, nem voltak problémái, megérdemelten javította meg a saját legjobbját, örülök a sikerének, mert nagyon kellett neki egy ilyen futás! ♥

- A 6 óra nekem úgymond sprinttáv. Csak épp nem tudom végigsprintelni. Az a baj, hogy mire rendesen bemelegszem és ráhangolódom a futásra, már vége is. Ha valami gondom van, akkor itt nem nagyon van idő várni arra, hogy megoldódik, mindenképpen haladni, nyomni kell. Viszont nincsen egy olyan stabil alaptempóm sajnos - mondjuk 5:30-5:40, amivel végig tudnék menni bármilyen körülmények között, és amiből elvesztegethetném az időmet, ha baj van. A jó futók itt mennek, nyomják, és sok-sok kilométerrel megvernek.

- A hosszabb távokat jobban szeretem, valahogy jobban fekszenek nekem, még akkor is, ha nehezebbek. Ott jön ki a stabilitásom, hogy a 24. órában is tudok futni, megállás után el tudok indulni, haladok a magam lassú, de stabil tempójában előre. 

- A jó maratonisták, és az újdonsült ultrások a 6 órán jó eredményeket tudnak elérni, jönnek az új futók, és én egyre hátrébb szorulok a ranglistán. Nem nyerni megyek, de azért jó érzés elöl lenni, mondjuk az első 6-10 futó között. Tudom, kik azok, akik bármikor jobbak nálam, és velük nem versenyzem, de az nem a legjobb érzés, amikor jönnek az "ismeretlen", új futók, és simán lenyomnak. Nem sajnálom tőlük, de akkor is, na... És nyomasztó, amikor sokan és sokszor leköröznek, és nekem nincs időm arra, hogy köröket vegyek vissza (ami 12 és 24 órán simán bekövetkezhet).

- Lassú vagyok ezen a távon. Hiába futok stabilan 6 percen belül, az sajnos nem elég. Valahogy össze kell kaparnom magam a tempómat illetően. Sajnos belőlem a verseny nem vált ki igazi versenyzést, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy mások.

- Még komolyabban kell vennem az erősítést. Éreztem most a jótékony hatását annak, hogy többet erősítek, de még koncentráltabban kellene csinálnom.

- Fogynom is kéne valahogy. A  többieket elnézve, mindenki kevesebb kilót cipel magán, mint én. Könnyebben futni is könnyebb.

- El kell kezdenem hegyre is futni. Már elterveztem, hogy az alapozás alatt heti egyszer legalább felfutok a Hármashatárhegyre, és ez a verseny jó volt arra, hogy meggyőzzön, szükségem van rá, és tényleg mennem kell. Az emelkedők a gyengéim, ez a maratonon és itt is kiderült, pedig nem volt túl nagy szintkülönbség a pályában, de még ez sem esett jól.

- Keményebben kell edzenem. Jobban oda kell tennem magam az edzéseimen. Mindig igyekszem mindent megcsinálni, amit Gabi az edzéstervben ír és kér, de azt hiszem, még jobban oda kell majd koncentrálnom, a gyorsakat még gyorsabbra futni, a lazábbakat kevésbé lazára venni, hogy erősödjek, fejlődjek, javuljak.

- Ha nem koncentrálok rá eléggé arra, hogy versenyem van, akkor nem tudok jól menni. Főleg stresszes, sok munkával teli időszakban. Most is sokat agyaltam azon, hogy milyen elmaradásaim vannak a munkában, mit kéne még csinálnom. A héten sem voltam túl koncentrált, kb. péntek reggel esett le, hogy szombaton 6 órás futásom lesz.
Igaz, hogy edzésnek szántam, de azért egy 6 órás edzésre is illik fejben készülni, hogy jobban menjen a teljesítés. És ilyenkor azért könnyebben megy az alibizés is, lassabb a frissítés, könnyebben belesétálok, lassabban futok, mondván, hogy ez egy edzés.

- Futás közben sehogy sem sikerült megtalálnom a saját ritmusomat. Az elején Dórival mentünk több mint másfél órát együtt, ez nem volt rossz, de valahogy a tempónk nem feküdt nekem, aztán mikor elhagytuk egymást Dórival, akkor nem tudtam sehogyan sem beállni arra a ritmusra, ami nekem épp ideális lett volna. Eltelt több mint 4 óra, mire valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet, és lett ritmusa a futásomnak.

- Nem tudtam átszellemülni. Nem tudtam együtt élni a saját futásommal. Többen mondták, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam lenni, nem úgy futok, mint szoktam. És tényleg, nem ment a teljes odafigyelés. Örültem, hogy ott vagyok, hogy futok, beszélgettem, poénkodtam, de semmi nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Mondjuk az elmúlt néhány hétben én sem voltam olyan, mint szoktam lenni.

- Az alapozás első hosszú, nyitó futásának mindenképpen jó volt ez a 6 órás, egyedül egy 50 kilométeres edzést sokkal nehezebb lett volna megcsinálni, nehezebb a frissítés, társaság sincs, ezek mind olyan dolgok, amik előre lendítenek. Tehát edzésértéke mindenképpen volt ennek a futásnak!

- A futás egyik legjobb része az volt, amikor megjelent Sáringer Zoli és a felesége a pályán, kértem is egy közös fotót Zolival, ha már a maratonon elmaradt, és amúgy sincs közös fotónk még, pedig volt már pár olyan versenyünk, ahol mindketten ott voltunk. (a fotó fentebb)

- A futóközösséget még mindig nagyon szeretem, mindenki jó fej, érdeklődő, a közös hülyeség remekül összehozza az embereket.

- A csípőm rendben van, nem fájt futás közben, azóta sem fáj szerencsére. Azt hittem, izomlázam lesz, mert futás közben éreztem a fenekemben és a hátsó combomban, hogy durván dolgoznak, de ebből sem lett semmi, teljesen jó minden.

Sokat tanultam megint ebből a futásból, a tapasztalatokat hasznosítva, az edzésekbe beépítve remélem, hogy tudok fejlődni, erősödni, és tavasszal minden eddiginél jobb lehetek majd.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán a lényeggel megint, mint tavaly, amikor szintén nem tudtam, hogy hol kezdjem el a 24 órás futás beszámolóját. Tehát akkor a száraz tények: 24 óra futás, 187,89 kilométeres új egyéni csúcs, országos bajnoki 3. helyezés, korosztályos 1. helyezés. 14 kilométeres javítás a tavalyihoz képest. Életem eddigi legnehezebb versenye volt. És akkor most már talán el is tudom rendesen kezdeni az írást.

A sárvári futás már évek óta nem marad ki a programból, a szívem csücske, 5 éve voltunk először, 4 éve ott futottam az első ultrámat, szeretem, jó ott lenni. A 24 órás futás pedig az UB felkészülés számomra fontos része, erőfelmérő, tapasztalatszerző verseny volt tavaly, idén már ennél picit komolyabban vettem, szerettem volna egy jót futni. Az edzések jól mentek, a székesfehérvári 12 órás verseny is, idén a bokámat sem sikerült szétvernem, minden jól alakult. Persze nem én lennék, ha nem történt volna mégis valami: a Vivicittán a 10 kilométeres iramfutáson elestem, lehorzsoltam a térdem és csúnyán bevertem a csontot is, aztán sikerült eléggé megfáznom, pihenni sem tudtam túl sokat a verseny hetében, mert Milcsi betegeskedett, így otthon voltam vele és úgy dolgoztam. Persze semmi nem tántoríthatott el a versenytől, kúráltam magam, ahogy lehetett, a takonykórom kissé javult, de nem lettem 100 százalékos.

Pénteken szokás szerint jött Anyukám, hogy átvegye Milcsit a hétvégére (addigra ő meggyógyult), és mi Milánnal el tudjunk menni Sárvárra, a mi kellemes wellness hétvégénkre. Szokás szerint a Rozmann panzióban szálltunk meg, ugyanazt a szobát kaptuk, mint 4 évvel ezelőtt. A tésztapartin jött a szokásos bandázás, krumplis tészta, utána még egy plusz vacsora, csak a rend kedvéért, aztán lehetőség szerint pihenés. Egészen jól aludtam, de éreztem, hogy azért elég fáradt vagyok (mondjuk ez kb. 3 éve folyamatosan így van, azóta nem tudtam magam tisztességesen kialudni). Reggeli a szokásos helyen, kávé, készülődés, ahogy mindig.

A Márton Team-hez cuccoltunk le, mert a társaságban mindig van valaki, aki nekünk is tud picit segíteni a frissítésben, Attila és Kinga a saját csapata mellett minket is mindig istápol, ha szükségünk van rá. Most az Ironteam-ből Barnabás és Jutka is ott voltak, és Csákány Kriszta is, aki Blue-nak jött segíteni, de azonnal mondta, hogy ránk is figyel, csak szóljunk, mit kell segíteni. Nicol is jelezte, hogy ha bármiben tud segíteni, csak szóljunk, ott vannak ők is. Szóval egy szép nagy frissítőcsapat vett minket körbe, és megint megbizonyosodtam róla, hogy nagyon nagy szükség van a munkájukra és a támogatásukra, mert sokkal könnyebb úgy futni, ha van segítség.

Az idő melegnek ígérkezett, így az utolsó pillanatban - a rajt előtt 2 perccel - ujjatlan trikót vettem a póló helyett. Idén még nem volt rajtam ujjatlan, rövidnadrág is csak háromszor, szóval a melegre nem nagyon tudtam az edzéseken készülni. Elrajtoltunk, az első kör kényelmesen telt, a lényeges esemény az volt, hogy rájöttem, rosszul állítottam be az órámat (gyengére hagytam a GPS jelet), így nem fog rendesen mérni, igazából nem lesz sok értelme viselni, mert a GPS jel pontatlansága miatt sokkal kevesebbnek méri a távot, legfeljebb a pulzusom tudom rajta figyelni. Hamar elkezdtem a frissítést, igyekeztem sokat inni, hogy ebből ne legyen baj, és az időközben kirakott hideg vizes vödrökből elkezdtem magam locsolni, hűteni. Tudtam, hogy más esélyem nincs a meleg legyőzésére, csak ha hűtöm magam. A tempót nem erőltettem, 6 percen belül futottam, gyorsítani nem akartam. Teltek a körök, ha volt kivel, akkor beszélgettem, hiszen együtt futni könnyebb, és még az idő is gyorsabban telik. (Persze nem telik gyorsabban, csak szeretnénk, ha így lenne.) Nicol szólt, hogy kezd pirulni a vállam, be kéne kenni, ezt gyorsan le is rendeztem az asztalunknál, bekentek, mentem tovább.

Kb. 1 óra után felvettem az mp3 lejátszómat a dobozomból és elkezdtem zenét hallgatni. Érzésre egész jól haladtam, nem volt különösebb gond a melegen kívül, de hát mindenkinek ugyanilyen meleg volt, úgyhogy nem panaszkodtam. Milánnal is haladtunk együtt kicsit, mondta, hogy megint fáj a térde, amivel a verseny előtt sokáig szenvedett, ez így nem lesz jó, valószínűleg ki fog állni. 2 óránál sajnos tényleg ki is állt, nem örültem neki, sajnáltam, de okos döntést hozott a saját érdekében. A helyzetben persze pozitívumot is találtam: segíteni tud nekem a frissítésben, illetve tud aludni éjszaka, így pihentebben haza tud vezetni, mintha végig futott volna. Milán kb. 5 perccel a kiállása után már szerepet is váltott, nem a sebeit nyalogatta, hanem azonnal teljes figyelemmel fordult felém, és nézte, miben tud segíteni, hogy minél jobban tudjak futni. Közben az órám elkezdett elég magas pulzusértékeket mutogatni, úgyhogy fogtam és letettem a pánttal együtt, hagyjon engem békén, meleg van, persze, hogy magas a pulzusom, nehezen fog lejjebb menni, nem idegesítem magam ezzel, inkább ne is lássam. Aztán a cipőben kezdett el nagyon melege lenni a lábamnak, azt pedig utálom, úgy éreztem magam, mint akit bedunsztoltak, kértem Milánt, hogy vegye elő a Hoka Cliftont, a Valort le fogom venni. Gyorsan cipőt cseréltem, és már jól szellőző lábbal futottam tovább, egy fokkal máris jobb volt. Folyamatosan ittam, locsoltam a fejem vízzel, vizeztem a sapkám, a topom, de még a nadrágomból is csurgott a hideg víz, Jocival meg is beszéltük egyszer, hogy ő is bepisilt, meg én is - vagy legalábbis úgy nézünk ki. Mindenki harcolt a meleg ellen, ment a pancsolás, hűtés, Dóri és Nicol is adott jeget, Milán a törölközővel hűtött. Meg is állapítottam, hogy ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. A pálya széléről folyamatosan jöttek a biztatások, és persze a futók között is. Teltek az órák, gyűltek a kilométerek, kb. 6  perces átlagot tartottam elég sokáig. Ittam, vécéztem, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, a gyomrom nem volt túlzottan befogadóképes állapotban, és sajnos a központi frissítőasztalról hiányoztak azok a dolgok, amiket mindig csipegetni szoktam, úgy mint ropi, sós perec, vajas kenyérke, barackkonzerv - ezeket mi nem hozunk, mert eddig mindig voltak. Azért benyomtam időnként egy-egy gélt, ettem pár falat kókuszrudat, Kriszta belémtukmált egy kis ananászkonzervet meg a levét. Haladtam, zenéltem, vizeskedtem, hűtöttem magam. Ha volt kivel futni, annak örültem, Lubics Gyurival akadtunk össze többször és futottunk együtt egészen jó tempóban, Igorral is mentünk közösen, egy-egy szakaszra Márton Attila is becsatlakozott, ezek az együtt futások mindig "rántottak" rajtam egyet és jobban haladtam. A szurkolók aranyosak voltak, jöttek a biztatások, különösen Lubics Szilvitől esett jól, amikor hajrázott és mondta, hogy szépen mozgok.

Az első 6 óra elég gyorsan eltelt, ezt onnan vettem észre, hogy a 6 órás futók szépen megálltak, egy kör remekül eltelt azzal, hogy sorra gratuláltam mindegyiküknek - persze futás közben -, pacsiztunk, Dórit megölelgettem. A verseny negyede eltelt, mondjuk erre nem szabad gondolni, de hát ez az igazság. A női versenyben ekkor már stabilan a 3. helyen álltam Viki és Évi mögött, mint ahogyan arra előzetesen számítottam. Talán nem tűnik elbizakodottnak, de azt gondoltam, hogy nekem ebben a mezőnyben a 3. helyet meg kell tudnom szerezni, és minden nehézség alkalmával ez is bevillant, hogy ezt a lehetőséget nem szabad hagynom elúszni. A legjobbjaink a VB miatt most nem jöttek az országos bajnokságra, Szilvi, Edit és Kriszta segítőként voltak most jelen, így itt volt a nagy lehetőség, hogy legalább egy OB bronzérmet szerezhessek. Tudom, hogy nem ezért futunk, én sem ezért csinálom, de ez igenis elég motiváló dolog. És Milcsitől is úgy köszöntem el, hogy megígértem neki, viszek haza egy serleget. Ez szintén motiváló volt.

A meleg elég szörnyű volt, egyre kevésbé szerettem, egy idő után a törölközőt már nem csak törölközésre használtam, hanem szépen a hátamra, nyakamra terítettem, elöl bedugdostam a top alá, hogy mindenhol hűtsön, így volt elviselhető. Aztán egyszer végre elkezdett hűlni a levegő, egy idő után megszabadultam a törölközőtől is. Jólesett a kicsit hűvösebb levegő, a cuccok még vizesek voltak rajtam, picit feléledtem. Nagy holtpontom addig nem volt, haladtam, csak a frissítésnél sétáltam vagy álltam meg, a többi futás volt. A zene sokat segített, énekelgettem magamban, az képzeltem, hogy koncerten vagyok, egészen jól éreztem magam. A lábaimban volt erő, a gyomrom vacakolgatott, de nem durván szerencsére. Közben Milán és Kriszta leimádkozták a vizes topomat és a sapkámat, kaptam helyette száraz sapit és pólót és mentem tovább. A nyakam és a vállam kezdett fájni, meg a derekamat is éreztem főleg a keresztcsontomnál, szidtam is kicsit magam, hogy többet kellett volna erősítenem. És ami döbbenetes volt, hogy legjobban a "zsírom" fájt, tehát nem az izmaim, hanem azok a részek, amik nem izmok a testemen, hanem a többi részt, a karomon, a derekamon. Milán néha elkapott és megmasszírozta a vállam és a nyakam, egyszer pedig futás közben pont amikor arra gondoltam, mennyire fájok, mellém ért Krisz, és futás közben picit megnyomkodott, meg azt is mondta, hogy ha baj van és kell egy kis masszázs, csak szóljak.

A lehűlés nagyon jót tett, feléledtem, elkezdett jobban menni a futás, jól haladtam, jobban éreztem magam. Vártam a sötétedést, az éjszakát, mert az éjszaka a barátunk. Remélem, hogy megmarad az erőm - bár a frissítés nem ment túl jól - és tudok majd haladni. Egy bajom volt, hogy a megfázás miatt folyton fújnom kellett az orrom, és a torkom is nagyon fájt, hiába szopogattam a toroktablettát. A 100 kilométert 11 óránál értem el, ekkor pici regeneráló gyaloglást engedélyeztem magamnak, majd panaszkodtam Milánnak, hogy a talpamat nagyon szúrja a zokni varrása, valami nem jó vele. Mondta, hogy van másik zoknim, cseréljem le. Dórival körbeugráltak, leültem, lehúztuk a zoknimat, kivágtam két vízhólyagot, leragasztottam, felhúztam az új zoknit, persze fordítva, de már le nem vettem többet, aztán mentem tovább. Edittől kaptam erőt adó ölelést is, persze még jobb lett volna, ha fut helyettem.

Vártam a 12 órát, vagyis a félidőt, meg azt, hogy ismét legyen program, a 12 órásoknak gratuláló kör. El is jött egészen hamar, mindenkivel pacsiztam, puszilkodtam, gratuláltam, és irigyeltem is picit őket, hogy nekik vége, mehetnek fürödni és aludni, míg én egész éjszaka itt fogok keringeni. De nem baj, ezért jöttem, hogy itt keringjek. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, és meg is kell csinálnom, magamért, Milánért, Milcsiért. Ekkor még azt gondoltam, hogy ebből akár még egy 190 kilométer feletti futás is lehet. Hogy erre nagyobb esélyem legyen, bejelentkeztem Kriszhez egy ropogtatásra, a parkolóban pléden 6 vagy 7 ember asszisztálása mellett helyrepakolta a nyakam, a gerincem és a csípőm is, nem volt fájdalommentes, nyögtem nagyokat és a többiek is nyögtek velem együtt, de megérte, mert utána újra rendesen tudtam mozogni.

Ezután úgy éreztem, meg kell próbálnom megindulni, még ha nagyon nehéz is. Döcögtem, döcögtem, aztán elkezdtem magam összekapargatni. Kellett egy kis motiváló zene, úgyhogy betettem a Linkin Park legújabb albumát, és futottam. Aztán amikor jött a kedvenc számom, az Until It's Gone, akkor már éreztem az erőt. Lement a szám, fogtam a lejátszót, visszaléptettem, kezdődött elölről. Aztán újra. Aztán még egyszer. Csak mentem, a fülemben üvöltött a zene, legalább egy órán keresztül ugyanaz az egyetlen szám. A fejemben egyetlen sor dübörgött: It's your battle to be fought. Igen, ez az én harcom, én akartam, magamtól jöttem ide, senki nem kényszerített rá, hogy 24 órát fussak, itt vagyok, meg kell csinálnom és meg is fogom csinálni. Eszembe jutottak a Gizionok között olvasott élettörténetek és sztorik, és még inkább csak arra tudtam gondolni, hogy ezt én akartam. Ha más emberek nem saját döntésükből és akaratukból sodródtak bele élethelyzetekbe, de mégis ki tudtak belőlük jönni, nekem meg kell tudnom oldani a saját magam által választott problémát, azaz a futást. Értük, miattuk is mentem előre. Eltelt így egy kis idő, és szerintem egészen jól haladtam. Túlléptem egy holtponton, futottam az éjszakában. A frissítéssel még mindig bajaim voltak, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, nem esett jól semmi, éhes sem igazán voltam, pár falatot tudtam csak benyomni és fájt a gyomrom. Attila megpróbál rábeszélni gyömbérkapszulára, nem kértem, majd két körrel később mégis - fő a határozottság, de az legalább helyretette a gyomromat kicsit. Krisztától kaptam mézeskalácsot, sós kekszet is rágcsáltam, Kinga meleg teát főzött nekem, tényleg mindenki azon volt, hogy valahogy segítsen, önzetlenül, nagyon hálás vagyok érte.

Milán aztán elment pihenni, de a frissítőasztalnál mindig voltak segítők, úgyhogy nem maradtam egyedül, szerencsére. Az egyik körben épp gyalogoltam, amikor egyik pillanatról a másikra olyan durva fáradtság tört rám, amilyet még sosem éreztem. A fejem húzott az útpadka felé, befelé a bokorba, a szemem pedig lecsukódott. Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, mentem tovább, de nem lett jobb. Küzdöttem így egy kicsit, aztán célba vettem a széket, és mondtam a csapatnak, hogy most muszáj leülnöm, mielőtt fejjel beleállok a betonba. 1-2 percet engedélyeztem magamnak, ittam, aztán mentem tovább, próbáltam futni, 1-2 körig ment, utána megint jött a fáradtság. Kértem kávét, de attól csak azért gyorsultam fel, mert tempóznom kellett a vécére, ahogy bement, úgy jött ki is, csak átfolyt rajtam. Kínlódtam tovább. Ha kocogtam, jobb volt, ha gyalogoltam, borzalmas, szédelegtem, mint egy részeg, aludni akartam. De tudtam, hogy nem adhatom fel. Próbálkoztam ismét a kávéval, ismét a vécén kötöttem ki pár perccel később. Aztán kicsit kiborultam, és ezt a kiborulást Milán hiánya miatt rázúdítottam Jutkára és Krisztára, közben a térdemre borulva bőgtem és mondogattam, hogy nem hiszem el, hogy ez van, én ennél erősebb vagyok, azt hittem, hogy erős vagyok, hogy lehetek ilyen gyenge szar, akit legyőz egy kis álmosság.

Jutka angyali türelemmel vigasztalt, majd belém diktált egy energiaitalt, Attila pedig levette a dzsekijét és közölte, hogy akkor most megyünk sétálni. Felálltam és mentem, a sétából kocogás lett. Kicsit jobban lettem, Attilával beszélgettünk, aztán ő leült, én mentem tovább. Persze jött megint az álmosság, szenvedtem. Rossz volt, hogy egyedül vagyok, a lábaimban van erő, de mégsem tudok rendesen haladni. Évivel és Vikivel is futottunk picit együtt, egy osztrák sráccal is, de egyébként nem nagyon volt kivel futni, az a néhány ember, aki futva haladt, más tempóban mozgott, aki gyalogolt, ahhoz meg esélyem sem volt csatlakozni.

Hiányzott a tavalyi éjszakai bandázás, amikor többen mentünk együtt, vonatoztunk, beszélgettünk, sokkal könnyebb volt úgy átvészelni az éjszakát. Láttam, hogy sokan ülnek, lefekszenek, pokrócokba burkolóznak, ez nem volt jó a lelkemnek. Tudtam, hogy én nem fekhetek le, mert ha egyszer elalszom, tuti nem kelek fel újra futni. Pár percekre leültem, hogy életet leheljek magamba, közben csúnyákat káromkodtam a segítőink legnagyobb örömére, szidtam magam és a világot. Toncsó csatlakozott a "műsoromhoz", úgyhogy nekiindultunk együtt egy körnek, és megbeszéltük, hogy mi most rosszalkodni fogunk, csúnyán beszélünk és akár még meg is verünk valakit, ha olyan kedvünk lesz. Persze nem gondoltuk komolyan, de ott abban a helyzetben jólesett kicsit hülyéskedni, felrázott. Mire megtettünk egy kört, megérkezett Milán is (azt hiszem, hajnali 4 óra volt ekkor, és kb. másfél-két órát szenvedtem folyamatosan, vagy nem tudom mennyi lehetett, mert minden összefolyik). Toncsó helyett ő jött velem tovább, közben hangosan bömbölve elmeséltem neki, hogy mekkora nagy szarkupac vagyok, és nem ezért jöttem ide, hogy így szenvedjek, azt hittem, erősebb vagyok. Próbál vigasztalni, mondta, hogy de erős vagyok és ő büszke rám, de ettől még idegesebb lettem és erre azt ordítoztam vissza neki, hogy ő ne legyen büszke rám, mert nincs miért, és különben is egy gyenge szar vagyok. De miután befejeztem a cirkuszolást, kicsit jobban lettem, Milánnak eszébe jutott, hogy hoztam zöld teát, igyak azt, hátha segít, és próbáljak meg arra gondolni, hogy már mindjárt itt a reggel és jobb lesz. A madarak valóban csicseregtek, baromi idegesítő volt, úgyhogy inkább hangosabbra vettem a zenét és próbáltam úgy futni. A Waiting for the end című szám tökéletesen találó volt erre az időszakra, meg is hallgattam egymás után vagy tízszer, és kezdtem kikaparni magamat a gödörből.

Szerencsére az éjszaka nem volt hideg, a legvékonyabb hosszú ujjút vettem csak fel, a rövidnadrág maradt, teljesen komfortos volt így, sokszor még a póló ujját is feltűrtem, mert melegem volt, de mivel mindenki fel akart öltöztetni, azt nem vettem le, pedig néha jó lett volna. Jött nagy nehezen a napfelkelte, és tényleg én is éledeztem picit. A gyomromra megint kértem gyömbéres kapszulát Attilától, aztán ettem gélt is megint, hogy hátha nyerek belőle valami erőt. Lassan visszatértem ismét, tudtam futni, bár már nem sok kedvem volt hozzá. Még mindig nagyon sok volt hátra, és nehéz volt nem erre gondolni. Nem tudtam mást csinálni, csak körözni, néha leültem egy-egy percre, a Cliftont lecseréltem vissza a Valorra, aztán irány tovább. Gyűjtöttem a kilométereket, minél többet akartam belőlük, legrosszabb esetben is 180 kilométer fölé akartam menni, ez volt a minimum célom akkor már. Nem tudom hogyan, de újra erőre kaptam, bár nem mondom, hogy túlzottan acélos lettem volna, de tudtam futni, a lábaim bírták, úgyhogy futottam. A harmadik helyemet órák óta stabilan tartottam, és nem veszélyeztetett mögöttem senki, erre legalább nem kellett figyelnem, csak a kilométerszámra. A pálya lassacskán megtelt újra futókkal, visszajöttek azok, akik elmentek aludni, megjelentek a 6 és 12 órások, éledezett minden, és ez nekem is nagy lökést adott. Erősített a tudat, hogy én még mindig a pályán vagyok, futok, míg mások aludtak egyet, mégiscsak kemény vagyok legalább egy kicsit. Nicolék is visszatértek, elkezdték feliratozni a pályát, jöttek a futók nevei, az ugróiskola, úgyhogy jó program volt futás közben sorra olvasni a feliratokat.

2 órával a vége előtt elértem a tavalyi eredményemet, a 174 kilométert, innentől kezdve már az új egyéni csúcsomért harcoltam. A 180-at mindenképpen el akartam érni, de a 185 is teljesen elérhetőnek tűnt - a végén még a 190 is, de akkor már nem voltam hajlandó harcolni. Futottam, de már nagyon untam, vártam, hogy végre vége legyen ennek a hosszú keringőnek. Milán beállt mellém kocogni, próbált motiválni, de akárhányszor biztatni és húzni próbált, kiabáltam vele, hogy hagyjon békén, maradjon csöndben, majd én eldöntöm, hogy akarok-e futni és hogy mikor - akik láttak-hallottak minket, biztos azt hiszik, hogy ez válóok, pedig nem, mindketten tudjuk, hogy ez ilyen, ezt a verseny lefújásának pillanatában meg is bocsátjuk a másiknak. Utólag visszagondolva a kiabálás energiáját a lábaimba kellett volna tolni, és meglehetett volna a 190 kilométer. Így viszont 187,89 lett a végére, ami így is 14 kilométeres javítás tavalyhoz képest. Baromi nehéz verseny volt, de szerintem nem csak nekem, hanem mindenkinek. Aki a pályán volt, derekasan küzdött, de nagyon sokan fel is adták. Viki végül 200 felett ment, Évi pedig elég közel került a 200-hoz, le a kalappal előttük, nagyon kemény csajok! A fiúk versenye is kemény volt, Bálint nagyon szép futással nyert, Csécsei és Máthé Zolik is szuperjól futottak - főleg utóbbira vagyok büszke, mert szerintem szépen kiköszörülte a VB-csorbát ezzel a futással.

A lefújáskor nem éreztem sem túlzott örömöt, sem eufóriát, inkább csak megkönnyebbülést, hogy vége, ezt is megcsináltam. Nehéz volt nagyon, sokat tudtam javítani a tavalyi hibáimon, de legalább ugyanennyi hibát el is követtem ismét. De az biztos, hogy fejlődöm, erősödöm, javulok - megyek tovább ezen a hosszú úton, ami még előttem van, aztán az Ultrabalatonon meglátjuk, hogy állok.

Izomzatilag végig teljesen rendben voltam, nem voltak görcseim, nem voltak durva izombántalmaim, teljesen normálisan tudtam a verseny után is járni, a dobogóra is sikerült egészen jól felmásznom, és már másnap tudtam volna futni, de egyelőre semmi kedvem hozzá. Azt hiszem, ez is a fejlődésemet jelzi. A frissítést viszont most elszúrtam, ezt kell majd valahogy javítani.

A segítők szerepéről még muszáj írnom pár sort, mert megint megállapítottam, hogy nélkülük nem lenne ilyen könnyű futni. Ha Milán nem segít, nem lett volna ilyen ez a futás, de hálás vagyok Csákány Krisztának, Márton Attilának és Kingának, Dóri barátnőmnek, Jutkának és Nicolnak is a segítségért, mert valamelyikük mindig ott volt, hogy egy-egy elborult pillanatomban a segítségemre legyen. Önzetlenül, odaadással tették a dolgukat, ami sokszor jóval nehezebb, mint a futóké, szóval nagyon szépen köszönöm!

Milán, Milcsi, Anya, Flóra, Gabi - a legnagyobb köszönetem pedig titeket illet, mindannyian tudjátok, miért!

Fotók: Ironteam, Anikó, Nicol

A székesfehérvári 12 órás óta túlzottan nagy történések nem voltak körülöttem, mégis úgy gondoltam, hogy pár dolgot szeretnék "megörökíteni", csak néhány gondolat erejéig.

Élmény 1.

Egy héttel a 12 órás után ismét volt Kvázibárki Gerilla Maraton - és most Félmaraton is. Most csak a félmaratont vállaltam be, nem lett volna túlzottan okos dolog maratont futni, bár teljesen jól voltam a 12 órás után, nem célom kizsigerelni magam. Hiszen az év két nagy és igazi versenye még előttem áll. Március 15-én reggel 7-kor volt a rajt, stílusosan a Pilvax közből.

Annamarival futottunk végig, mindketten egy laza edzést szerettünk volna, jólesően, úgyhogy nem nyomtuk nagyon. Ahhoz képest, hogy soha nem futottunk még együtt, szerintem jó volt így együtt, egy ritmusban mozogtunk, nem igazán kellett egymásra várnunk (csak rám egy picit akkor, amikor bekéreckedtem pisilni a Műegyetem egyik kollégiumába), szépen haladtunk. Az útvonal jó volt, a Belváros után átmentünk Budára, fel a Várba, majd a Lánchídon át az Andrássy úton keresztül a Hősök terére, ott volt a befutó. Jópofa volt, és pont elég.

Élmény 2.

Apró sikerélmény, és tiszavirág életű, de nekem azért sokat jelent: a 12 órás eredmények felkerültek a DUV-re, és mivel még elég kevés a verseny, meg az eredmény ilyenkor, ezért a 10. helyen állok per pillanat. Én mint hobbisportoló anyuka, ezt sikerként fogom fel, annak ellenére büszke vagyok rá, hogy tudom, hogy ennél jóval hátrébb fogok kerülni, mert nagyon sokan lesznek, akik az én eredményemnél jobbat futnak majd idén. De akkor is, és addig is örülök neki, hogy valamiben - legalább átmenetileg - 10. legjobb lehetek a világon! Szerencsére sok magyar van még rajtam kívül az élmezőnyben, külön öröm, hogy ezeket a szuper csajokat személyesen is ismerhetem, egy pályán futhatok velük és tanulhatok tőlük.

Élmény 3.

Folytatom az edzéseket is, a múlt hét igen erős volt, 3 edzésből futottam majdnem 100 kilométert (pontosan 93-at), és lett egy 112-es hetem. Sokaknak ez egy laza hét, de nekem ez az eddigi, nem versenyes legjobb hetem, vagyis edzésekből gyűjtöttem össze. És úgy érzem, van még bennem, még ennél is nehezebb hetet is elbírnék, ha kellene. A heti hosszú edzés 50 kilométer volt, először azt találtam ki, hogy lemegyek a Balaton Szupermaraton utolsó napjára, és ott futom le, de aztán a körülmények úgy hozták, hogy maradtam Pesten. Egyedül szerettem volna futni, úgyhogy a sziget helyett városnéző "túrára" indultam. Jó nagy kört tettem meg, közben fotózgattam, ha már volt nálam telefon. Egészen jól ment a futás, persze voltak nehezebb szakaszok, akkor viszont igyekeztem koncentrálni. Egy ilyen jellegű, küzdelmesebb edzés nagyon sokat erősít rajtam, később tudok meríteni belőle. Pont ezek miatt lett a mottóm és "himnuszom" a Linkin Park egyik dala, és kifejezetten az egyik sor, az It's your battle to be fought", vagyis kb. hogy ez a te harcod, amit meg kell vívnod. Harcolok, ha kell, mert ez egyedül az én választásom, én döntöttem az ultrafutás mellett. (Jelenleg épp egy hányós-hasmenéses nyavalyával harcolok, de nem adom fel ezt sem!)

 És egy fotómontázs a futásról, ha már kattintgattam pár selfie-t.

Élmény 4.

És még egy öröm a végére: itt a tavasz, végre nem kell nyakig beöltözni! Már úgy untam a huszonöt réteg ruhát magamra aggatni reggelente.

Élmény +1.

Bár nem futás, de számomra hihetetlen: az én drága kisfiam hétvégén már 3 éves lesz. Egy szempillantás alatt lett pici babából okos és huncut nagyfiú, hihetetlenül büszke vagyok rá, és imádom. :)

Javában tart a téli alapozás, nem akarom elkiabálni, de egyelőre jól bírom, egész jól megy a futás is. Persze mindig van hová fejlődni, úgyhogy már csak emiatt sem bízom el magam. Szépen követem az edzéstervben leírtakat, minden feladatos edzést igyekszem maximális erőbedobással végrehajtani, van, hogy jobban megy, van, hogy kevésbé. A január és a február csak az edzésmunkáról szól, márciustól pedig jönnek a versenyek.

A fantáziám idén nem valami nagy, már ami a tavaszi szezont illeti. Pontosan ugyanazokat a versenyeket vállalom be, amiket tavaly. Tudom, hogy meg lehet őket csinálni, azt pedig nagyon remélem, hogy jobban is meg lehet őket csinálni, mint tavaly.

Tehát a tavaszi fő versenyek:

március 7. Székesfehérvár, Optivita 1. állomás: 12 óra - ha minden igaz, egyben 12 órás OB is

április 25-26. Sárvár: 24 óra - egyben 24 órás OB is

május 30-31. Ultrabalaton, ami most az eddig 212 km helyett 220 lett

Ezeken kívül tervben van még a Vivicitta, méghozzá a családi futás része, hogy Milcsi életében először rajtszámos futóként legyen jelen versenyen. Illetve ha esetleg ismét számít ránk a BSI, akkor iramfutóként valamelyik táv.

A cél: minden versenyemen jobbat menni, mint tavaly. Nem túl bonyolult feladat, csak futni kell hozzá, erősebbnek, tudatosabbnak és koncentráltabbnak lenni, mint 2014-ben. Azt gondolom, hogy tanultam már annyit a saját hibáimból, hogy tudjam, mire kell különösen odafigyelnem, ha ez sikerül, akkor sikerülnie kell a javításoknak is.

12 órán 106 km, 24 órán 174 km, az UB-n pedig 30 óra 10 perc a megjavítandó cél. Bízom benne (és főleg magamban), hogy menni fog.

Két hete már, hogy lement az Ultrabalaton, de olyan, mintha egy éve lett volna, és olyan, mintha nem is velem történt volna. Pedig velem történt, én csináltam meg, nem más. Még mindig nagyon boldog és büszke vagyok erre a teljesítésre, hogy sikerült, de ettől igyekszem nem elszállni. Beletettem a munkát, kivettem belőle egy eredményt, a teljesítés eredményét. De ettől még nem lettem jobb futó, nem érzem azt, hogy enyém az egész világ. Nem akarok Spartathlonon indulni (egyelőre, mondjuk a következő 10 évben), és nem akarok vérszemet kapni és minden létező ultraversenyen elindulni.

Próbálok okosan, a megkezdett úton, a felépített vonalon tovább haladni, fokozatosan, élvezettel. Jelenleg három nagyobb versennyel kalkulálok az év hátralévő részében: augusztus 9-én a Suhanj!6 6 órás versennyel, szeptember 6-án a budapesti 12 órás Optivita állomással, és a november 8-ai velencei 6 órás Optivitával.

A két Optivita állomást szeretném minél jobban teljesíteni, hogy év végén a négy verseny összesítése után (Optivita Ultrafutó Kupa 4 állomása, egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny kell hozzá) minél jobban álljak az összetettben. Jelenleg a 2. helyen állok két verseny után, de év végéig még bármi megtörténhet, bárki feljöhet és megelőzhet, ettől függetlenül szép lenne dobogós helyen végezni.

A Suhanj!6 tavaly nagyon jó élmény volt, remélem, idén is az lesz, és abban is bízom, hogy végre sikerül 60 kilométer fölé mennem egy 6 órás versenyen. Vicces, de az 58-59 kilométert minden esetben stabilan tudom hozni 6 óra alatt, legyen az 12, 24 órás, vagy 212 kilométeres verseny, most itt az ideje kicsit összekapni magam, és egy 6 órás versenyen behúzni azt a hatvanvalamennyit.

A szeptemberi 12 óráson sem titkolt célom az egyéni csúcsjavítás, nagyon jó lenne 110 kilométer fölé jutni. Ha egy dombos pályán (az UB-n) ment a 108, akkor ez egy sík körpályán reális lehet. A novemberi 6 órást meg majd meglátjuk.

Ezek mellett a versenyek mellett, ha úgy alakul, lehet, hogy lesznek még kisebb, más versenyek is, például a Zsákbamacska futás, ahol tavaly 2. lettem, így idénre van egy meghívásos nevezésem, de akár egy maratont is szívesen futnék,  ha belefér a felkészülésbe.

Az elmúlt két hét rövid, kényelmes futásokkal telt, hogy kipihenjem az UB fáradalmait, a héten viszont kezdődik a komoly munka, gyorsító edzésekkel. Jövő héten pedig az igazi munkám is elkezdődik, 2 év és 4 hónap itthonlét után ismét dolgozni fogok (bár itthonról eddig is dolgoztam, de nem napi rendszerességgel, bejárósan). Szóval eléggé új helyzet lesz ez most nekem, de igyekszem megoldani a rám váró feladatokat.

Nagy rajongója vagyok a 24 című sorozatnak - néhány évvel ezelőtt 2 hét alatt sikerült belőle az első 5 szériát, azaz 120 részt megnéznem zsinórban - de ez a bejegyzés, most nem erről fog szólni. :) Hanem arról, hogy vészesen közeledik az a nap (április 26-a, meg egy kicsit átnyúlik április 27-re is), ami számomra a világ leghosszabb napja lesz. Életemben először elindulok egy 24 órás futóversenyen. És lehet, hogy futás közben, míg a sárvári vár körül keringek, azt fogom kívánni, bárcsak én lehetnék Jack Bauer, és inkább lőjenek meg, vezessenek belém áramot, robbantsanak fel, vagy raboljanak el a kínaiak, minthogy futnom kelljen. :)

De az a helyzet, hogy most már várom ezt a versenyt. Tavaly ilyenkor halálosan izgultam és ideges voltam a 12 órás miatt, hogy mi lesz majd Sárváron, hogy fog sikerülni, megfutom-e a 100 kilométert, mi lesz, hogy lesz. Most viszont nagy nyugalommal - mint ahogy Jack Bauer kezeli még a legrosszabb helyzeteket is - várom, hogy ott legyünk, és futhassak. Nem tudom miért van ez, pedig életem eddigi leghosszabb futására, legkeményebb fizikai próbatételére készülök. De nagyon várom, biztos a kihívás miatt, mert azokat nagyon szeretem. Valamiért úgy érzem, hogy ez nekem jó lesz, és végig tudom csinálni. Valamiért az Ultrabalatonról is ezt gondolom, pedig az még keményebb lesz, mint a 24 órás - de azt is legalább ennyire várom már. Biztos a szép új Hokám ad ekkora okot a bizakodásra, mert egyébként nem érzem magam túlságosan edzettnek és teljesen felkészültnek.:) Persze amit lehet, megteszek majd az ügy érdekében, például edzem tovább. :)

A 24 órást egyébként "csak" edzésnek szánom az Ultrabalatonra. Szeretnék lehetőleg végig pályán lenni, minél tovább futómozgással (még ha lassan is) haladni, gyakorolni a frissítést, tanulni az éjszakai futást úgy, hogy előtte már tizenórákat futottam, erősíteni a fejemet, hogy tudjam, milyen az, amikor már semmi nem jó, de még menni kell tovább a cél felé. Biztos vagyok benne, hogy lesznek mélypontok, főleg, hogy ekkora időtartamot nagyon nehéz ésszel felfogni. A 12 órát már tudom milyen, itt most azt kell megpróbálnom feldolgozni, hogy futok 12 órát, és nincs vége, még vár rám ugyanennyi idő, amit futással-haladással kell töltenem. Nehéz feladat, de igyekszem megoldani - az Ultrabalaton miatt szükségem lesz rá. Egy azonban biztos, az UB indulást nem fogom kockáztatni, ha bármilyen fizikai probléma, sérülés merülne fel a 24 órás közben, azonnal kiállok, hiszen az év fő versenye számomra az Ultrabalaton.

A 24 órán hatalmas mezőny lesz, kb. 80 ember gondolta azt, hogy egy napon keresztül fog futni, úgyhogy még éjszaka sem lesz kihalt a pálya, amikor pedig a 6 és 12 órások is futnak majd, igazi csúcsforgalomra számítok. Szinte az összes ultrás ismerős jön, csak néhányan hagyják ki Sárvárt, úgyhogy biztosan jó hangulat és színvonalas verseny kerekedik majd. És már csak 2 és fél hét van hátra addig.