"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Futás babakocsival

Milcsi születése óta a babakocsis futás "élharcosa" vagyok. Persze ez nem teljesen így van, de már a terhességem alatt biztos volt, hogy ha máshogy nem megy, majd babakocsistul fogok sportolni a gyerekkel. Egyetlen babakocsit vettünk, méghozzá olyat, amivel megvalósítható a mozgás. Nem igazi futós babakocsi a miénk, és az igazat megvallva, a papírjára rá van írva, hogy futáshoz és görkorcsolyázáshoz ne használja a tulajdonos, de nekünk megfelelő. Sajnos az igazi futós babakocsik egy vagyonba kerülnek, használtan pedig már csak akkor találtam, amikor nekünk már megvolt a járgány, így nem dupláztunk. A kocsink viszont bevált, elég könnyű darab, háromkerekű, szépen lehet tolni, nincs gond vele.

A babakocsis futás eleinte nem könnyű műfaj, főleg nem a kezdő anyáknak, akik egyébként is aggódva figyelik csemetéjük minden rezdülését. Bennünk van a félelem, hogy jaj, nem rázom-e szét szegény gyereket, vajon jól érzi-e magát közben. De a gyerekek többsége szereti a "száguldást", és köszöni szépen, jól van, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy édesen alszik. Ha ezekről megbizonyosodtunk, a későbbiekben nem lesz probléma. Persze arra figyelni kell, hogy hol vannak esetleg padkák, kátyúk, bukkanók az úton, és babakocsival futni sajnos csak betonon lehet.

DSC_3701.jpgÉn Milcsivel 5 hetes korában próbáltam ki először a futást egy 2,5 kilométeres szakaszon. Helyszínünk a Margitsziget budai oldalán lévő betonpálya, pontosabban az a betoncsík, ami simább, mint a teljes útszakasz. Itt van egy-két bukkanó, de egyébként ideális helyszín a babakocsizáshoz. Milcsi kb. 3 perc után elaludt, akkor még a hordozóban volt feltéve a kocsira, pár héttel később pedig rendesen betettük a babakocsiba, menetiránnyal szembe. A legtöbbször hamar elaludt, volt, hogy nézelődött közben, és olyan is előfordult, hogy sírdogált, de szerencsére hamar abbahagyta. Én pedig sorra kaptam a mosolyokat és az elismerő pillantásokat a szembe futóktól. 7 hetesen pedig közösen futottunk a Coca-Cola Testébresztő Női Futógálán 3,5 km-t.

A kocsival futásnak azért vannak nehezítő tényezői is. Nem elég saját magamat cipelni, van előttem egy plusz súly, amit azért tolni kell - bár annyira nem nehéz, de azért mégis plusz teher: a baba és a babakocsi súlya. A másik nehezítő a karmunka. Egy kézzel tolom a kocsit, a másik kézzel azért illik karmunkát végezni - hát kicsit kacifántos volt ez az elején, nehezen tudtam összehangolni a mozgást úgy, hogy kényelmes legyen. A derék ebben az esetben nem úgy dolgozik, mint a rendes futásnál, az az oldal terhelődik jobban, amelyikkel karmunkát végzünk. Nekem eleinte eléggé fájt is a derekam, de aztán hozzászoktam, és egyébként is igyekszem váltogatni, melyik kezemmel tolom a kocsit.

Hasonlóan nehéz tud lenni az, amikor drága gyermekem látszólag minden ok nélkül rázendít. Ilyenkor vagy megállok, igyekszem megnyugtatni, megitatom, megsimizem, aztán indulunk tovább. Ha szomjas volt, és az volt a baja, akkor utána van egy pár csendes kilométerem. Ha nem az volt a baj, akkor próbálok újabb praktikákhoz folyamodni, például cikkcakkban tolom, ez az esetek többségében elringatja, megnyugtatja. Ha a szemébe süt a nap, akkor letakarom - bár ilyenkor azért ordít, mert utálja, hogy nem lát ki. Ha eltüntette maga mellett a játékát, a kezébe adom, hátha szépen játszik tovább. Ha szerencsém van, elalszik, vagy csendben játszik, esetleg vidáman sikongat - ez nagyon cuki tud lenni. Ha nincs szerencsém, ordít, én pedig párszáz méterenként megállok, és igyekszem megnyugtatni. Vagy egyszerűen futok tovább az ordító gyerekkel, ami igen sz@r érzés, mert furán néznek rám, de ha nem tudok vele mit kezdeni, hát nincs más választásom, ha futok, legalább hamarabb befejezzük az edzést.

A babakocsira remekül lehet pakolni. Ez a babakocsis futás egyik rendkívüli előnye. Vihetek magammal 1,5 liter vizet. Lehet nálam egy rakat zsebkendő, telefon, és még minden olyan dolog, amire úgy gondolom, szükségem lehet. Nem kell cipelni, csak tolni, minden kéznél van, amikor szükséges.

Van még valami, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Mindig van valaki, aki versenyre kel velem. Főleg férfiak. Vicces. Futok szépen a babakocsival, saját tempóban magamra és a gyerekre figyelve. És előfordul, hogy utolérek valakit, és gyorsabb vagyok nála. Melléérek, és megelőzöm. Ő ezt észleli, és nem hagyja. Rákapcsol, belehúz, nehogy már egy babakocsit toló nő megelőzze. Elhúz pár méterrel, konstatálja, hogy nem vagyok a sarkában - persze, mert nem vele foglalkozom, legfeljebb magamban röhögök, hogy ismét van valaki, aki nem bírja elviselni, ha valaki gyorsabb nála. Aztán ismét elkezd lassulni. Én pedig a saját, kényelmes, egyenletes tempómban ismét feljövök rá, melléérek, lehagyom. Ő ismét rákapcsol, visszaelőz, szert tesz pár méter előnyre, majd lassít. Én ismét beérem, ő megint ideges lesz és gyorsít... és ez így megy tovább egészen addig, míg én el nem érek a betoncsík végéig, ahol visszafordulok, versenytársam pedig fut tovább a rekortánon, ahol én már nem tudok, esetleg már nem bírja tovább a küzdelmet, én pedig szép lassan elhagyom őt.
Ezt a játékot az esetek 99%-ban pasival játszottam eddig, és magamban meg kellett állapítanom, hogy némelyek nagyon nem bírják, ha egy nőnek esetleg jobban megy a futás, és még gyerek is van vele. :) De ő legalább intervallozik egy jót - remélem ezzel hozzá tudok járulni a fejlődéséhez. :)

Véleményem szerint a babakocsis futástól nem kell félni. Kell hozzá egy jó babakocsi, meg egy pici nyitottság, és el lehet kezdeni a gyerekkel közösen mozogni. Így nem kell őt otthon hagyni, együtt lehet lenni vele, közben lehet sportolni, kiszellőztetni a fejet, a baba is levegőzik, így két legyet üthetünk egy csapásra. És nem kell azon sem rágódni, hogy rossz anyák vagyunk, mert szeretnénk mozogni a gyerkőc mellett!

Ne gondolkodj, csak fuss!

Nem tudom, ki hogy van vele, én már számtalanszor megállapítottam, hogy nekem futás közben nem szabad gondolkodnom. Vagyis szabad, de gondolataim tárgya nem szabad, hogy maga a futás legyen. Ugyanis ha arra gondolok, hogy futok, szinte azonnal össze is zuhanok fejben, és ez a lábaimra is igen rossz hatással van. Ergo, ahhoz, hogy jól menjen a futás, majdhogynem ki kell kapcsolni az agyamat.

Egyik remek elterelő eszközöm a zene. Nagyon ritkán futok zene nélkül, mert hiányzik a fülemből a dallam és a ritmus. Segít, ütemet ad a futásomnak, tudok magamban énekelni, és az is előfordult már, hogy félhangosan dalolásztam. Azonban ha nagyon belefeledkezem a futásba, és mondjuk egy hosszabb táv során, amikor nagyon kell koncentrálnom, beszűkülök, simán kiesik pár szám, és nem emlékszem rá, hogy mit is hallottam legutóbb. Fura, módosult tudatállapot ez, de megtisztít és felfrissít, kiránt a valóságból, csak én vagyok és a futás. Ezt az állapotot még zene nélkül nem sikerült elérnem - idegesít ugyanis a saját szuszogásom, és nem tudok miatta teljesen elfeledkezni magamról. Ha hallom saját magam, akkor tudatosul bennem, hogy ott vagyok, és nem valahol máshol, ahol épp elképzelem magam. Előfordult már, hogy edzés közben egy maratonra vizionáltam  magam, ahol épp valami überbrutál jó időért tempózom, magam mögött hagyok mindenkit, és ha nem is nyerek, de azért jó helyezést érek el. Na jó, ez pont futásra gondolás, de ez a jobbik eset.

Amire nem szabad gondolnom futás közben, hogy mennyi van még hátra. Akármilyen hosszú távot is futok, sosem szabad arra figyelnem, hogy mennyit tettem eddig meg, és mennyi vár még rám. Simán szétforgácsol, és elmegy a kedvem az egésztől. A lényeg, hogy fussak, aztán egyszer csak célba érek. Ezt alkalmaztam a félmaratonon is (még ha láttam is a táblákat a kilométerekkel), és a 12 óráson is - ott végképp nem szabad arra gondolni, hogy szuper, már futottam 1 órát, még van hátra 11.

Nem szabad az időeredményre vagy a kilométerszámra gondolni. Az is teljesen meg tudja ölni az embert. Nekiindulok, hogy hű, ebből mekkora egyéni csúcs lesz, aztán jön a pofára esés, mert a teljesítménykényszer miatt már semmi nem úgy működik, mint korábban.

Nem szabad a fájdalomra gondolni. Mert ha nem gondolok rá, akkor lehet, hogy nem is fáj, hiszen az érzés nem a testben, hanem az agyban keletkezik. Nem is dörzsöl a zokni, nem is görcsöl a vádli, nincs melegem, nem vagyok szomjas, nem zavar a szemembe csorgó izzadság. És mivel semmi gondom nincs, így nem állok meg!

És amire Anyaként nem szabad gondolnom futás közben: a saját kisbabám. Szeretem, imádom, de egyszerűen tilos arra gondolnom, hogy vajon mit csinál most NÉLKÜLEM, remélem nem nyűgös, nem éhes, nem szomjas, és vajon hiányzom-e neki. Egyúttal arra is tilos gondolnom, hogy rossz anya vagyok, aki ahelyett, hogy a gyermekével törődne, a saját kedvére futkározik, mert fontosabb neki, hogy jó karban maradjon, lefogyjon a terhesség után, és jól nézzen ki, mint az, hogy a kisbabája kívánságait lesse. Arra viszont koncentrálhatok, hogy minél ügyesebben és gyorsabban teljesítsem az edzésadagom, hogy mielőbb újra láthassam a drágámat, és hogy milyen jó lesz újra együtt lenni.

Összességében van pár olyan dolog, amire nem szabad gondolni, helyettük inkább pozitív gondolatokkal érdemes megtölteni a fejet, vagy teljesen kikapcsolni, és nem gondolni semmire - kinek mi jön be, nekem hol ez, hol az.

Új életem első félmaratonja

2012. március 29-e óta számítom az új életemet. Azóta vagyok Anya. A régi életem is szuper volt, de az új életem Milcsi érkezése óta még szuperebb, ez a kis ember beragyogja a napjaimat, minden pillanatban boldoggá tesz, még a legfáradtabb, legnyűgösebb pillanatokban is. Minden más lett, én is, de valahogy minden jobb, és minden átértékelődött. A régi életem fontos dolgait azért igyekeztem megtartani, köztük a futást is.

A Nike félmaratonra május legvégén kezdtem el készülni egy szépen és tudatosan felépített edzésterv segítségével. Eddig minden nagyobb versenyemre a lehető legrövidebb idő alatt készültem fel, most viszont elhatároztam, nem sietek, itt a lehetőség, hogy a nulláról felépítsem magam - szerintem ez jól sikerült. Végigfutottam a nyarat, hol Milcsivel a babakocsiban, hol nélküle - szegény gyerek már most "futtatva" van, szerintem legalább 250 kilométere van már neki is. :)

A Nike hétvégéje igen mozgalmasra sikerült számunkra, szombaton ugyanis Balatonalmádiba mentünk a 12 órás OB-re, ahol Milán indult. A baba miatt úgy döntöttünk, hogy aznap reggel utazunk, így hajnali fél 4-kor keltünk, hogy a 7-es rajtra odaérjünk. Almádiban lenyomtuk a 12 órát, majd irány haza, alvás, vasárnap 6-kor pedig ébresztő, irány a Nike.

Milán szerencsére reggelre kipihente magát annyira, hogy vállalta az egyéni iramfutó nyúl szerepét, mint ahogy előzetesen is szó volt róla. Hogy mi ketten tudjunk futni, Milcsit a két nagynénjére bíztuk, ők hárman a rajt-cél melletti VIP területen vártak minket és szurkoltak. Tudtam, hogy nem lesz semmi gond, így igyekeztem nem gondolni a kisfiamra - csúnya dolog, de az edzések során tapasztaltam, hogy nem szabad hagynom elkalandozni a gondolataimat ilyen irányba, mert akkor nem tudok a futásra koncentrálni.

A rajt előtt beszélgettem pár ismerőssel, elköszöntünk Milcsitől és a lányoktól, majd Milánnal elindultunk a rajtzónánk felé. Beálltunk a tömegbe, én pedig igyekeztem koncentrálni a rám váró feladatra. Persze nagyon megható volt az egész rajtprocedúra számomra, utoljára az Ultrabalatonon éreztem ezt tavaly. Ellőtték a rajtot, nekünk még majdnem 5 perc kellett, hogy a rajtkapuhoz érjünk. Milcsiék ott szurkoltak, kiabáltunk és integettünk egyet, majd irány a félmaraton. A kis drágám látványa nagy erőt adott. :)

Milán nagyon szépen igyekezett lassítani az elején, kértem is tőle, hogy ne hagyja, hogy elkezdjek döngetni az elején, mert akkor a versenyemnek annyi. Jól éreztem magam, valahogy bennem volt, hogy ebből egy nagyon jó futás lehet, ha okosan csinálom. Az Andrássy útra kiérve sokan előzgettek minket, de ez nem zavart, mert 6 percesnél nem akartunk gyorsabban haladni, hogy legyen végig erőm. Szépen haladtunk, és bár meleg volt, ezt is igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Az első frissítőnél betáraztunk 3 zacskós vizet - ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert így nagyon sokáig tudtam inni és locsolni magam, és meg sem kellett állnom közben. A frissítésnél az volt a taktika, hogy Milán hoz nekem, amit kérek, én pedig nem állok meg, hanem futok, hogy ne essek ki a ritmusból és ne lassuljak le. Ezt jól sikerült alkalmazni, a frissítők előtt mindig egyeztettünk pár szóban, mit kérek, ha úgy alakult, én is vettem el vizet vagy izót, és Milán is hozott nekem, a zacsis víz pedig kb. 13 kilométernél fogyott el végleg.

Fejben nagyon egyben éreztem magam, nem gondoltam semmire, ami megzavarhatott volna, nem frusztráltam magam azzal, hogy még mennyi van hátra, nem néztem az addig eltelt időt, az órám direkt úgy volt beállítva, hogy a tempót lássam rajta, arra néha ránéztem, de ennyi.

A budai oldal hamar eltelt, a Szabadság híd közepétől, ahol lejteni kezdett a híd, lazítottam a lábaimon, jólesett egy kicsit lefelé futni. A pesti rakpart sem tűnt most olyan hosszúnak, jó volt a váltóhelyeken áthaladni a szurkolók között, a Parlamenttől a Dráva utcáig tartó szakasz pedig hazai pálya, annyiszor futottam a felső részen Milcsivel. Itt a fordítóig majd vissza a szembe futó embereket figyeltem, hátha látok ismerőst köztük, és addig sem saját magamra figyelek. A fordító után hamar jött a 15. kilométer, innentől pedig úgy éreztem, lassan fokozni illene a tempót, ha már eddig eljöttem holtpont és belesétálás nélkül. Éreztem, hogy van még erőm, és tudok majd, ha csak egy kicsit is gyorsítani. Folyamatosan előzgettünk futókat, ez is erőt adott, sőt, a Nyugati felüljárót is szépen sikerült megfutni, pedig nem igazán szeretek emelkedőre futni. Lefelé ismét lazítottam a lábaimat, majd a Ferdinánd hídnál még egy utolsót frissítettem. Onnantól igyekeztem még inkább fokozni a tempót, Milán szépen húzott magával, és bár a Dózsa György úton eléggé szenvedtem, nem lassultam szerencsére. Az utolsó emelkedőt nagyon nem kívántam, de a 20-as kilométertábla láttán már semmi nem érdekelt. Az utolsó kilométert sikerült a leggyorsabbra futni, a célegyenesben pedig sprintelni. A célkapu előtt pedig ott drukkolt a drága picikém, nagyon cuki volt, és nagyon megható.

A nagy óra 2:10-et mutatott, így gyorsan konstatáltam, hogy nagyon szép eredményt sikerült futni - a saját órám leállításakor pedig láttam, hogy 2:05-tel kezdődik az időeredményem! Egyéni csúcs, te jó ég! És valóban, 2:05:47-tel sikerült teljesíteni a távot, ami pontosan 1 perccel jobb az eddiginél. Nagyon boldog voltam, megölelgettem Milánt, és megköszöntem a segítségét - nélküle biztosan nem sikerült volna így ez a verseny. Az biztos, hogy egyedül is végig tudtam volna futni, de a frissítésnél nyújtott segítsége, és az utolsó pár kilométeren a tempó megtartása volt a döntő. És persze nem szabad megfeledkeznem Gabiról sem, aki hétről hétre írja nekem az edzéstervet, emellett pedig lelki támogatást is nyújtott, amikor nem úgy ment a futás, ahogy szerettem volna. Köszönöm szépen!

Az új életem első félmaratonja tehát remekül sikerült, azt hiszem, a kisfiam nem csak az Apukájára,  hanem az Anyukájára is büszke lesz majd, ha már fel tudja fogni, miket is csinálunk. Lehet, hogy hülyeség, de nekem ez fontos nagyon, és nem csak magam miatt, hanem Milcsi miatt is csinálom. Nagyon szeretek futni, és bár voltak hülye gondolataim, mikor újra elkezdtem edzeni, beláttam, hogy nekem jár ennyi. Úgy tudok jó anyja lenni a kisbabámnak, ha valahogy én is ki tudom szellőztetni a fejem, ki tudom magam hajtani, le tudom vezetni a feszültséget (még ha abból nincs is sok). Úgy érzem, az anyaság jobb futóvá tett, és a futás jobb anyává. Mert keményebb vagyok, kitartóbb, kiegyensúlyozottabb, magammal is foglalkozom egy picit, nem frusztrál, hogy nem mozgok, így nem leszek tunya és dagadt asszonyság (persze ezt nem is engedem meg magamnak).

5 hónappal a kisfiam születése után tehát visszatértem a futók közé, és a visszatérésem nem is sikerült rosszul. :)

279636_3901197600950_1394252360_o.jpg