Hosszú szünet - nagyon hosszú

Hosszú idő óta nem futottam, egészen pontosan augusztus közepe óta. Nem szerettem ki a futásból, de a természet közbeszólt...

Az történt, hogy az Ultrabalaton után sikeresen teherbe estem. Terveztük az utánpótlást, de döbbenetesen hamar össze is jött, hirtelen azt vettem észre egy edzésen, hogy semmi erőm, és szinte lépni nem tudok, nemhogy futni - mindezt 2 km megtétele után. Akkor még a melegre fogtam a dolgot, lévén júliusi hőség volt, és nem gondoltam rá, hogy már nem vagyok egyedül a testemben. Aztán a jelek egyre gyanúsabbak lettek, az erőtlenség mellé hasfeszülés, és egy pozitív terhességi teszt is társult. Le is mondtam a tervezett versenyeimet, és bár próbáltam futni, a pocaklakóm minden alkalommal jelezte, hogy szeretné, ha ezt abbahagynám, így augusztus közepén felfüggesztettem futótevékenységemet.

Mit ne mondjak, nagyon szenvedtem. Álmomban maratonokat futottam, izomlázat produkáltam anélkül, hogy egy percig is terheltem volna az izmaimat, és sírógörcsök közepette szurkoltam végig a szeptemberi félmaratont és maratont - melyekről helyettem Milán férjem emlékezett meg itt a blogon.

Eltelt majdnem fél év, mióta nem futottam, helyette gyaloglok, akkor legalább felvehetem a futócipőmet, és fitballon tornázgatok otthon. A kisfiam várhatóan március végén bújik elő, én pedig a születéséig hátra lévő idő mellett azt is számolom, kb. mikor kezdhetek el újra futni, és arra hangolom magam, hogy a szeptemberi félmaratont már illene teljesítenem. Persze anya tervez, aztán majd a baba megmondja, mit engedélyez. De hogy már nagyon várom a visszatérést, az biztos!