"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Az én utam, az én sztorim

Többen kérdezték már, hogy hogyan találtam rá a futásra, miért kattantam rá ennyire. Mindig azt mondtam, hogy hát ez egy hosszú történet, és majd egyszer elmesélem/leírom. Hát most leírtam.

Gyerekkori előzmények

Duci kislány voltam, akit aztán az iskolában gyakran csúfoltak a társai. Mai fejjel visszagondolva nem voltam kövér, de nem is voltam nádszálvékony kislány. Annak ellenére, hogy okos, jó tanuló voltam, a külsőm és az érzékenységem miatt sokszor "osztottak", és ez nagyon rosszul esett. Szerettem volna valahogy kitörni, vékonyabb lenni, így elkezdtem mozogni. Tornára jártam lelkesen, de nem voltam az a túlzottan ügyes gyerek, viszont annál elszántabban jártam az edzésekre, jópár gyakorlatot, "figurát" meg tudtam tanulni, például tudtam bukfencezni a gerendán! :) Aztán 12 évesen rátaláltam a kézilabdára, és rájöttem, hogy az a nekem való sport. Jól ment, jól is éreztem magam a csapatban, élveztem az edzéseket, és ennek a sportnak köszönhetem, hogy Budapestre kerültem középiskolába Pásztóról, a szülővárosomból.

Pesten is elszántan jártam edzésekre, hajtottam, csináltam, igyekeztem mindent beleadni, de sajnos látszott, hogy akármennyire is szeretnék komoly élsportoló lenni, az valószínűleg nem fog összejönni. Végül NB2-es szintig jutottam, majd 17 évesen egy sérülés után befejeztem a kézizést. Egyébként a mai napig hiányzik, szívesen játszanék újra, ha valahol lenne rá lehetőségem.

10321150_10201090064374248_5313394994151374730_o.jpgIsmerkedés a futással

A kézilabda abbahagyása után valahogy ki kellett töltenem az űrt, ami a heti 5 edzés és a hétvégi meccs után maradt, és mivel hízásra hajlamos voltam/vagyok a mai napig, tudtam, hogy muszáj mozognom. Mit tud csinálni egy tizenéves kollégista, aki mozogni szeretne a tanulás mellett, de pénze nincs: elmegy futni. Futni, amit egyébként baromira utál, és a kéziedzéseken mindig el akart pusztulni, ha sokat kellett futni, sprintelni. Mégis elkezdtem futni a kollégium környéki utcákon. Eleinte 10-12 perceket futottam, aztán kb. fél órára növeltem az időtartamot, ahogy belemelegedtem. Ebben az időszakban elég sok problémám volt, az okos fejemmel belehajszoltam magam egy kisebb anorexiába is, kb. a tanulás-nem evés-mozgás körül forgott az életem. Ennek az időszaknak a hatását a mai napig érzem, ekkor csúcsosodott ki a drasztikusságom, ami azóta is jellemző rám. Sokat formált rajtam ez az életszakasz, sokat tanultam belőle, főként azt, hogy mit nem szabad magammal csinálnom.

Érettségi után egyetemre mentem, néha eljártam futni, de valahogy egyre kevesebbszer volt rá időm, és kedvem, inkább aerobikra jártam vagy otthon tornáztam. Néha kimentem a Margitszigetre egy-egy körre - akkor még csak a pesti oldalon volt meg a rekortán! 2004-ben ismerkedtem meg Milánnal, és néha közös program gyanánt elmentünk együtt futni az ő fősulijának a pályájára, de ez sem volt túl rendszeres egyikünk számára sem. Elteltek úgy az egyetemi éveim, hogy szinte alig futottam. 2007-ben viszont rájöttünk, hogy mindkettőnknek szüksége van a rendszeres mozgásra, közel lakunk a Margitszigethez, és elvileg szeretünk is futni, elkezdtük hát újra. Be kell vallanom, hogy kínszenvedés volt akár egy fél szigetkör is (2,5 km), minden bajom volt tőle.

Ezután nem sokkal megkaptam életem első munkáját, méghozzá a futóversenyeket szervező BSI-nél, PR-osként, és munkaköri kötelességem volt a futással való foglalkozás. Ekkor voltam először "igazi" futóversenyen, és ekkor tapasztaltam meg, milyen élményt is jelenthet az emberek számára egy ilyen sportesemény. Milán is belelkesedett, és úgy döntött, lefutja az első félmaratonját, én pedig szintén igyekeztem többet edzeni. Kettőnk közül persze neki ment jobban, én legfeljebb egy-egy szigetkört futottam, azt is lassan, és nem voltam túl fejlődőképes.

Az első versenyek

2008-ban futottam először 10 kilométert, méghozzá azért, mert egy négyes váltóban elindultunk a Prága Maratonon - és hogy ne valljak kudarcot, igyekeztem felkészülni a saját szakaszomra. A verseny nagy élmény volt annak ellenére, hogy eléggé szenvedtem, és azt is itt tanultam meg, hogy a gyomrom nem bírja a banánt futás közben (ez azóta is így van). A prágai élmény azonban annyira lelkesítően hatott rám, hogy úgy döntöttem, félmaratont szeretnék futni. A felkészülést nem vittem túlzásba, de azért eljutottam a 16 kilométeres edzésekig, majd novemberben 2 óra 11 perc 2 másodperces idővel lefutottam az első félmaratonomat. 16 kilométerig teljesen jól ment, majd ott kaptam egy pofont, és onnantól elég küzdelmes volt a további haladás, de aztán sikeresen célba értem, és büszkén vállaltam a teljesítményemet.

2009-ben mindent csináltam, csak a futást hanyagoltam, vicces, de 344 kilométert sikerült futnom abban az évben összesen - idén januárban futottam ennyit. :) Szóval néha futottam, de inkább nem futottam, versenyen sem igen voltam.

A fordulópont 2010-ben jött el. Az első lökés az volt, hogy elmentünk Sárvárra, ahol Milán futott, én meg frissítettem. Ott megfogadtam, hogy egy évvel később valamilyen formában én is futni szeretnék azon a versenyen. Az igazi fordulópont júniusban jött. Felmondtam a BSI-ben, a főnököm irodájából kilépve pedig az első dolgom volt, hogy benevezzek az őszi maratonra. Mindezt úgy, hogy addig az évben a leghosszabb futásom 10, azaz tíz kilométer volt. Azt hiszem, ott pattant el először valami a fejemben. :) Mindenesetre Milán segítségével elkezdtem készülni a maratonra (ő addigra több maratont és ultrát is futott már), hol lelkesen, hol kevésbé lelkesen, de a felkészülésről folyamatosan beszámoltam, akkor indítottam el a blogomat.

fejlec.jpg

Maratonista, majd "ultrás" lettem

2010. szeptember 26-án estem át a tűzkeresztségen: 5 óra 2 perces idővel lefutottam a maratont! Voltak közben nehézségeim, de a végére minden bajomat elfeledve örültem annak, hogy megcsináltam. Persze nem is én lettem volna, ha a maraton után ne hagytam volna abba a rendes edzéseket, és fejlődtem volna vissza. :)

Ennek ellenére tovább pattant valami a fejemben: 2011-ben kitaláltam, hogy én bizony 12 órát fogok futni. Utólag visszagondolva nem is értem, hogy hogy találtam ezt ki, és hogy Milán miért nem vágott azonnal pofon, hogy térjek magamhoz. Szerencsémre érkezett mellém egy mentőangyal Gabi személyében, aki felajánlotta, hogy segít a felkészülésben, hogy ne öljem meg magam. Ezért azóta is hálás vagyok neki, mert egy (igen gyenge) maratonnal a hátam mögött végig tudtam csinálni a 12 órás futást Sárváron, és össze is szedtem több mint 86 kilométert. A futás eredeti célja egyébként az volt, hogy megtudjam, mit éreznek az ultrások, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük, és ezek a tapasztalatok majd segítenek nekem abban, hogy jobban tudjam Milánt frissíteni, támogatni a versenyeken. Ám a dolog odáig fajult, hogy fogtuk magunkat, és párosban lefutottuk az Ultrabalatont. Valamilyen oknál fogva pedig a célban azt találtam mondani a kamerába, hogy én ezt a versenyt egyedül is teljesíteni fogom valamikor. :)

"Kényszerpihenő"

Az Ultrabalaton után kénytelen voltam megszakítani gyorsan felfelé ívelő futókarrieremet, ugyanis kiderült, bővül a kis családunk. Kedves kisfiam teljes futásmentességre kötelezett, ugyanis nagyon nem élvezte, ha vele a hasamban futok, már akkor jelzett, hogy azonnal hagyjam abba, amit csinálok, amikor még nem is tudtam, hogy babát várok. :) 2011 nyarától 2012 májusáig egyetlen métert sem futottam, és nagyon hiányzott. Ez ismét egy fordulópont volt az életemben. Lehet, hogy gáz, de amikor a szülés (császármetszés) után az intenzív osztályon feküdtem, és nem tudtam mozgatni a lábaimat, két dolgon gondolkodtam: mikor hozzák ide végre a fiamat, hogy velem lehessen, és hogy mikor mehetek végre futni. Akkor, ott kattant át végleg minden.

IMG_8802.jpgÚjrakezdés a nulláról

A babavárás miatti kihagyás fejben mindenképpen jót tett, átgondoltam, hogy hogyan tovább. Tudtam, hogy futni akarok, de azt is tudtam, hogy most itt a lehetőség, hogy a nulláról szépen fokozatosan, odafigyelve, lépésről lépésre haladva építsem fel magam a futásban. Addig mindent csak úgy "durrbele" módon csináltam, fittyet hányva minden edzéselméletre, tudatosságra, csak kitaláltam valamit, amit aztán megcsináltam, de az eredmény nem lett az igazi. Szerencsére a kedvem sosem ment el a futástól, mert nem ért akkora kudarc, és a sérülések is elkerültek. Akkor és ott eldöntöttem, hogy mindent másképp fogok csinálni. Gabi segítségét kértem ismét, hogy írjon nekem edzéstervet. A cél a 2012 szeptemberi félmaraton teljesítése volt.

2012. május 2-án futottam először, 2,5 kilométert, Milcsivel a babakocsiban (ekkor volt 5 hetes). Meglepődtem, hogy milyen jól ment, és milyen jólesett. Két héttel később versenyen is voltunk, 3,5 kilométert futottunk. Aztán kezdetét vette a komoly, fokozatos munka a félmaratonra. Végigedzettem a nyarat, és ősszel, új egyéni csúccsal lefutottam a félmaratont, immár anyaként. Büszke voltam magamra, és eldöntöttem, hogyan tovább: ultrázni akarok. Innentől kezdve a fő cél a sárvári 12 órás volt 2013 áprilisában, emiatt futottam végig az őszt, a telet, majd a tavaszt, minden eddiginél hosszabb edzéseket teljesítve, egyre jobb időkkel, egyre elszántabban, egyre tudatosabban.

Újra az ultrák közelében

2013-ban először 6 órán debütáltam az ultrák világában, hihetetlen élmény volt újra abban a közegben lenni. Aztán Sárváron megközelítettem, de nem futottam meg a vágyott 100 kilométert a 12 órán, ez mégsem vette el a kedvem a folytatástól, csak megerősített. Futottam még két 6 órás versenyt, majd ősszel félmaratont és maratont, mindkettő óriási egyéni csúcs lett. Ezek mind megerősítettek abban, hogy jó úton járok, hogy képes vagyok fejlődni a tudatosan felépített edzések segítségével.

Itt és most

sarvar3.jpg2014-ben csupa őrült vállalkozásom van, de azt gondolom, hogy csak olyat vállaltam be, amiről hiszem, hogy meg tudom valósítani. Eddig egy 12 és egy 24 órás ultra van mögöttem, előttem pedig a nagy cél, amire tavaly november óta készülök, a 212 kilométeres Ultrabalaton. Ha minden szép és jó, 2 év alatt a 2,5 kilométertől a 212-ig jutok.

Azt gondolom, engem az anyaság tett igazi futóvá. Beértem. Tudom értékelni a futással töltött időt, tudom, hogy nem szabad nyávognom, még ha valami nem is megy jól, hanem mennem kell és csinálnom, mert a gyerektől veszem el az időt. Szükségem van a futásra, hogy kiegyensúlyozott legyek, hogy bírjam a strapát, a fiam tempóját, hogy levezessem a feszültséget, hogy türelmesebb és boldogabb anya lehessek. Nem húzom az időt, nem tökölök, amit kitaláltam, azt igyekszem megvalósítani, és nem feladni az álmaimat, mert a belefektetett munkára szánt időt szintén a fiamtól vettem el. Ha feladom, és nem csinálom meg, amiért mentem, akkor minden befektetett munka hiábavaló volt, az időt és az energiát másra is szánhattam volna a futás helyett, így nem tehetem meg magammal és Milcsivel, hogy feladjam. Minden edzésen és minden versenyen ez lebeg a szemem előtt. Milcsi tudja, hogy ha húzom a cipőmet és veszem a sapkámat, akkor "anya futni megy", ő pedig "szujkol". Szeretném, ha egyszer büszke lenne rám. Remélem, így lesz.

Hogy miért csinálom ezt az egészet? Szeretem feszegetni a saját határaimat, megtudni, mire képes a testem és a fejem, meddig vagyok képes elfutni, milyen időtartamot, távot tudok teljesíteni a saját erőmből haladva. Tudni akarom, hogy valóban olyan erős vagyok-e, amilyennek gondolom magam. Hogy valóban olyan kemény-e a fejem, mint amilyennek szeretném. És még egy dolog, ami egy kicsit simogatja az egómat: az ultrafutást még mindig elég kevesen űzik ahhoz világszerte, hogy a saját kis hobbista szintemmel is egész jó eredményeket érhetek el. Ha már annak idején nem lettem élsportoló, most egy kicsit annak érezhetem magam az ultrafutás által. Mert még ha nem is nyerek versenyt, néha oda tudok érni egy-egy dobogós helyre, és az sem rossz, ha azt látom, hogy valamelyik versenyszámban az első 50-ben vagyok a világranglistán.

Néha nem könnyű összeegyeztetni az életünket: a gyereket, a szintén futó férjet, a háztartási teendőket, a munkát és a családot, de azért megoldjuk, ahogy tudjuk. Egyelőre nem tudok és nem is akarok lemondani a futásról, de lehet, hogy eljön majd az idő, amikor ez megváltozik. Egy "normál" emberhez, anyához képest sokat futok, sok ultráshoz képest meg keveset. Nem nevezem magam ultrafutónak, inkább csak futónak, aki ultrázik. Talán vannak emberek, anyák, akiket motiválni tudok, és biztosan vannak olyanok is, akik őrültnek tartanak. Tudom, hogy kattant vagyok és megszállott, ezt vállalom. De az én drasztikus természetemhez ez illik leginkább. Ha valamit csinálok, azt szívvel-lélekkel, és néha túlzásokba esve csinálom. Mert ilyen vagyok, és úgy érzem, így vagyok teljesen boldog.

Hajrá, verseny! 12+1 ok, amiért ott a helyed egy futóversenyen

(A futás és a gyereknevelés mellett dolgozni is szoktam, életmóddal, mozgással kapcsolatos cikkeket írok, ez is egy ilyen "alkotásom".)

A futás szerelmesei állítják, hogy a futóversenyek a világ legjobb bulijai azoknak, akik az egészséges életmód jegyében szeretnek szórakozni. Ha rendszeresen futsz, de még sosem voltál futóversenyen, itt az ideje, hogy kipróbáld!

1. Fergeteges a hangulat

A futóesemények igazi fesztiválhangulatban zajlanak, dübörgő zene, lelkesítő szpíker, futók tömege, csupa vidám arc vár. A levegőben a bemelegítő krémek jellegzetes illata terjeng, és aki itt van, úgy érezheti, egy nagy család része.

2. Senki nem néz őrültnek

Biztosan van legalább egy ember a környezetedben, aki őrültnek tart a futószenvedélyed miatt – nos, egy futóversenyen, a magadhoz hasonló „futóbolondok” körében senki nem lesz negatív véleménnyel rólad.

3. Barátokra találhatsz

Ha egyedül is érkezel egy futóeseményre, 100 %, hogy úgy mész haza, hogy jópár emberrel megismerkedtél, ha pedig már vannak futóbarátaid, a verseny remek alkalom, hogy újra találkozzatok.

4. Tesztelheted, mire vagy képes

A verseny jó alkalom, hogy felmérd, mit tudsz egy bizonyos távon: a pálya kimért, van időmérés, frissítés, ösztönző futótársak és közönség, amik segítik a teljesítést.

5. Élsportolónak érezheted magad

A futóversenyen minden a futóról szól: átélheted, mit érezhetnek az élsportolók a nagy versenyeiken, milyen az, ha szurkolók biztatják őket, és milyen szuper a célba érkezés öröme.

verseny.jpg

6. Világot láthatsz, szép tájakon futhatsz

A futás és a turistáskodás könnyen összeköthető, mert itthon és külföldön is rengeteg verseny van városokban és terepen egyaránt.

7. Érmeket és emlékpólókat szerezhetsz

Szinte minden versenyen begyűjthetsz valamilyen ereklyét, legtöbbször logózott pólót, a teljesítését pedig érmet kapnak a futók, amikkel aztán lehet büszkélkedni.

8. Rád találhat a szerelem is

Ha még keresed az igazit, sosem tudhatod, hol találod meg, lehet, hogy épp egy futóversenyen jön szembe veled, vagy fut melléd a nagy Ő – láttunk már rá példát!

9. Adrenalint és endorfint „gyűjthetsz”

A futás eleve termeli a boldogsághormonokat, hát még egy futóverseny, ahol a startpisztoly ellövésének pillanatában mindenkit elönt az adrenalin, amelynek hatása bőven kitart a célba érés után is.

10. Büntetlenül vacsorázhatsz a verseny előtti napon a szénhidrátfeltöltés jegyében

A futáshoz szükség van energiára, ezt pedig leginkább a szénhidrátokból ajánlott bevinni, hogy aztán gyorsan hasznosulhasson verseny közben. Verseny előtti este bátran fogyassz tésztát vagy pizzát, ne legyen lelkifurdalásod!

11. Másnap dicsekedhetsz az eredményeiddel a kollégáknak és a barátoknak

Lehet, hogy picit fáradtan mész majd be dolgozni, de elbüszkélkedhetsz vele, hogy lefutottad a 10 kilométert/félmaratont/maratont, és bizonyítottad, milyen elszánt, kitartó és kemény vagy, akiről érdemes példát venni.

12. Az internet sztárja lehetsz fotókon és videókon keresztül

Minden futóversenyen ezernyi fotó és videó készül a résztvevőkről: ha mosolyogsz és jókedvű vagy futás közben, tuti, hogy sokan lekapnak, aztán nem győzöd majd magad tag-elni a képeken és a kisfilmekben, amiket aztán mindenki megcsodálhat a neten.

1909411_673672249345485_1747510837_o.jpg+1. Megmutathatod a csinos alakod és a szép futócuccaid

Egy futóeseményen mindenki a legjobb formáját igyekszik hozni a futás során és a külsőségekben is: mutasd meg, milyen jól érzed magad a bőrödben a futásnak köszönhetően!

A cikk megjelent a Wellness magazin 2014/2. számában, a Futááás! mellékletben

Fotó: BSI / Futanet.hu

 

Címkék: cikk verseny futás

Visszaszámlálás

Vészesen közeledik az Ultrabalaton, mindjárt itt van május 31, gondoltam, összeszedem, mi van velem mostanában. Nem mondom, hogy minden teljesen ideálisan alakul, de szerencsére nincsen semmi gond.

A 24 órás versenyt sikeresen kihevertem, szerencsére semmilyen sérülést, maradandóbb károsodást nem szedtem össze. A ragasztott bokám remekül szuperál, az UB-ig mindenképpen marad rajta a kineziotape, már csak a pszichés tényezők miatt is, lehet, hogy már anélkül sem fájna, de nem kockáztatok. Csinálom a gyógytornás gyakorlatokat, hogy erősítsem, és kb. kéthetente lecseréltetem rajta a tape-et. A Sárvár utáni héten voltam masszázson, Krisz alaposan "helyben hagyott", de utána szinte újjászülettem, a görcsök szépen távoztak a lábaimból.

dnf.jpg

Futás közben nincsen semmilyen problémám, a futóakarókám is megvan, testben és fejben is készülök az Ultrabalatonra. A 24 órás megerősített abban, hogy elég sok mindenre képes vagyok, és ha eddig 50 százalék esélyt adtam magamnak arra, hogy végigcsináljam a 212 kilométert, akkor most már 51 százaléknyit adok. Ha az arányokat tekintjük, akkor a székesfehérvári 106-ra futottam most 174-et (plusz 68 km), a Balatonnál 174-re kell rátennem, hogy 212 legyen (plusz 38 km), azt gondolom, hogy erre képes vagyok. De nem bíztam el magam, mert tudom, hogy bármikor bármi megtörténhet, ami miatt nem tudok tovább menni, és nem érhetek célba. Viszont erre az eshetőségre egyáltalán nem gondolok, arra koncentrálok, hogy igen, meg tudom csinálni, és célba fogok érni. Edzés közben gyakran látom magam befutni, majd kezemben a névre szóló célszalaggal, ez erőt ad.

Elkezdtem átgondolni, milyen cuccokra lesz feltétlenül szükségem. A Sárvár előtt összeszedett lista most is jól jön, de tudom, hogy ezt néhány helyen még bővítenem kell a 24 óráson tapasztaltak alapján. Bízom benne, hogy minden rendben lesz, és a menet közben felmerülő problémákat meg tudom oldani a segítők segítségével.

Ha minden igaz, az UB-n csapatban is versenyzem, a BMW Média Maraton egyik csapatának első embere leszek.

A futás mellett is zajlik nálunk az élet: Milcsi elkezdte a bölcsit, majd össze is szedte az első betegségét szegénykém, úgyhogy kivett egy hét szabadságot. A húgom férjhez ment, így a hétvégi hosszú edzés helyett magassarkúban és csini ruhában rohangálás volt, sok vezetés, kevés alvás, egy kis bulizás, meg az esküvő éjszakáján belázasodó Milcsi "gyógyítása". És hogy ezek mellett se unatkozzam, szerencsére elég sok munkám van, mindig kapok egy-egy megírandó cikket, amivel az agytekervényeimet is megmozgathatom.

Hát nagyjából ennyi a helyzet, a hátralévő kicsit több mint két hetet igyekszem okosan eltölteni, óvatosan és okosan edzem, töltöm az izmaimat fehérjével, erősítek, és fejben is próbálok felkészülni a rám váró feladatra. És mindeközben hiszem, hogy meg fogom csinálni az Ultrabalatont.

"A győzelem, az igazi győzelem az, ami mindannyiunkban ott van legbelül. Amikor a felkészülés és a befektetett munka ellenére se hisszük el, hogy sikerülni fog, és aztán mégis sikerül. Mert úgy tűnik, hogy a sok gondolkodás, tervezés és számolás, a hosszú edzések során hiába mondogatjuk magunknak, hogy képesek vagyunk rá, tudatalattink mégis kételkedik, azt súgja, hogy lehetetlen, hogy túl szép lenne, túl csodálatos, túl hihetetlen ahhoz, hogy megvalósuljon. Hogy célkitűzésünk puszta álom. És amikor áthaladunk a célvonalon, amikor hátranézünk, és látjuk, hogy mégis igaz, itt állunk hús-vér valónkban, az álom valóra vált - ilyenkor érti meg az ember, hogy ez a valódi győzelem.

A győzelem lényege nem az, hogy az első helyen végezzünk. Nem a többiek legyőzése számít. Az egész önmagunk legyőzéséről szól. Saját testünk, saját korlátaink, saját félelmeink leküzdéséről. Önmagunk meghaladásáról, álmaink megvalósításáról." (Kilian: Futni vagy meghalni)