"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Az út maga a cél - Ultrabalaton 2014

Teljesült a nagy álmom, hogy körbefussam a Balatont, megcsináljam a 212 kilométeres Ultrabalatont. Az az út, ami számomra eddig a célig vezetett, véget ért. Az az út, ami 2012. május 2-től 2014. június 1-jéig tartott, a 2,5 kilométeres, szülés utáni újrakezdő futástól a 212 kilométeres Ultrabalatonig.
De ez a célba érkezés nem valaminek a vége, hanem valami újnak a kezdete - hogy minek, az még a jövő kérdése, viszont biztos, hogy a futással, az ultrákkal nem állok le, nekünk még dolgunk van egymással.

119341.jpg

Hosszú volt a felkészülés, feszített a tempó, számomra szokatlanul sűrű az idei szezon, de minden azért történt, hogy június 1-jén Balatonaligán a kezembe foghassam a nevemmel ellátott célszalagot. A téli alapozás nehéz pillanataiban ezt a képet láttam magam előtt, ez adott erőt, hogy elinduljak edzeni, hogy otthon hagyjam a fiamat és a férjemet, hogy benevezzek egy 12 és egy 24 órás versenyre. Voltak bennem kérdések, kételyek, de a végén valahogy mindig oda lyukadtam ki, hogy nem érdekel senki véleménye, oda fogok állni a rajthoz, és körbe fogom futni a Balatont. Lehet, hogy ez túl nagyképűnek tűnik, túl magabiztosnak, főként az eddigi eredményeim tükrében (idén jutottam 12 órán először 100 km fölé, 5 héttel az UB előtt indultam az első 24 órásomon), és annak tükrében is, hogy egyetlen ultrán sem lehet biztosra menni, mert bármi megtörténhet. De én ezzel nem voltam hajlandó foglalkozni, csak azzal, hogy meg fogom csinálni, mert olyan nincs, hogy nekem ez ne sikerüljön. Kaptam negatív kritikákat, aztán meg még több pozitívat, és annyian lettek rám kíváncsiak, hogy ettől kicsit meg is ijedtem, de végül ez is inkább doppingolt, hogy csak azért is megmutassam nekik, hogy meg tudom csinálni.

Az utolsó hét

Be kell valljam, a verseny hetében iszonyatosan ideges voltam. Addig vártam, hogy jöjjön már, legyünk már ott, fussunk, aztán az utolsó héten azt kívántam, hogy bárcsak lenne még időm készülni, gyengének és szerencsétlennek éreztem magam, és féltem. Hullámokban tört rám az idegesség, sokszor lett volna kedvem sírni, és visszamondani az egészet. Soha egy verseny előtt nem éreztem még így magam. Ezt sikeresen tetézte az Indexes-BMW Média Maratonos futótárs, Anita felkérése is arra, hogy az Index hadd kövesse és közvetítse a futásomat. Persze azonnal igent mondtam, majd a lelkesedés átcsapott rettegésbe, hogy mit akarok én ezzel a "celebkedéssel", mi van, ha leégek. De végül megbeszéltem magammal, hogy ez is csak egy pozitív doppingszer lesz számomra, és az érdeklődést a saját hasznomra fordítom majd, erőt merítek belőle.
Az egész hét a készülődés jegyében telt, frissítőket vásároltam, pótoltam a hiányzó felszereléseket, pakoltam, listát írtam, listát pipáltam. A konyha úgy nézett ki, mint egy komplett frissítőállomás, Milcsi pedig minden nap többször elmondta, hogy "Apa és Anya elmegy köjbefutni Bajatont". Ő ugyan még szerintem nem fogja fel teljesen, hogy nekünk mit jelent a futás, de akaratlanul is ösztönöz és támogat minket a maga 2 éves módján. Tudtam, hogy érte is küzdenem kell, és az apjáért is, aki nem csak az életben, hanem a futásban is társam.

Pénteken délután indultunk útnak két barátunkkal, Tibivel és Tomival kiegészülve, ők vállalták, hogy segítőink és kísérőink lesznek a nagy úton autóval és bringával, etetnek, itatnak és istápolnak minket szükség szerint. Mivel kettőnket kellett segíteni, benne volt a pakliban, hogy lesznek nehézségek, de bíztunk benne, hogy Milánnal nem távolodunk majd annyira el egymástól, hogy nehéz legyen a dolguk, és nagy távolságokat kelljen köztünk bejárni. Jó hangulatban utaztunk, lepakoltunk a szálláson, a balatonkenesei Honvéd Üdülőben, majd átmentünk Aligára a rajtba a tésztapartira és a chipet felvenni. Szinte azonnal ismerősökbe botlottunk, mindenkivel váltottunk pár szót, de azért ekkor még érezhető volt a feszültség mindenkiben, főleg az egyéni indulókban, és főleg az először egyéniben indulókban. Nem bandáztunk túl sokáig, visszamentünk a szállásra, beszélgettünk, eszegettünk, majd igyekeztünk korán lefeküdni.

A nagy nap - az első

Reggel viszonylag nyugodtan ébredtem, de a készülődés közben mégis fokozódott az izgalmam. Ez mondjuk minden verseny előtt így van. Felvettem a versenyszerelésemet, a szokásos lila Nike felsőt (Mielőtt valaki azt feltételezné, hogy csak ez az egy lila felsőm van, és csak abban futok, közölném, hogy nem, két tök egyforma van belőle!), a fekete Adidas rövidnadrágot, a lila Compressport kompressziós szárat, és a Hokámat. Karomra felcsatoltam a tesztelésre kapott Suunto Ambit 2-t, hogy végig, a teljes távon mérni tudjam a dolgokat, az 50 órás akkumulátorkapacitásnak köszönhetően.
Összekészítettem az éjszakai cuccot egy kis zsákba, hogy majd csak be kelljen dobnia a fiúknak a bringás induláskor, és a hűvös miatt egy vékony hosszú ujjút még magamra húztam. Derekamra került a Spibelt, benne a telefonom, zsebkendő, mp3 lejátszó, majd a rajtszámtartó öv is, benne egy géllel. Tibi átvitt minket a rajtba, majd visszament a szállásra, hogy összepakoljanak és összekészüljenek Tomival, azt beszéltük meg, hogy úgy 15-20 kilométernél találkozunk majd. A rajtnál már ott volt a rengeteg futó, számtalan ismerős, akivel tudtunk, váltottunk pár szót, mindenki izgult, mi is. Milánnal összeölelkezve megbeszéltük, hogy megcsináljuk, célba fogunk érni mindketten. Itt egy kicsit pityeregtem, de valahogy ki kellett engednem a gőzt a hosszú út előtt, ne vigyem magammal, ha nem muszáj.

Minden egyéni futó kapott egy-egy lufit, amit a rajt pillanatában elengedtünk, majd nekilódultunk. Rögtön egy emelkedőn kellett felfutnunk a Club Aligából, szerencsére így nem tudtam elfutni az elejét, könnyebb volt így felvenni a tervezett tempót. Igyekeztem jólesően menni, hangolódni, beszélgettem jópár futóval, ismerősökkel és ismeretlenekkel is. Milán hamar ellépett, de megbeszéltük, hogy mindketten elsősorban magunkra koncentrálunk, és úgy futunk, ahogy jólesőnek érezzük - innentől sokáig csak messziről láttam a hátát, hol kicsit távolabb volt, hol közelebb. Keresztülfutottunk a kenesei Honvéd Üdülőn, itt kellemes érzések fogtak el: 3 éve én futottam itt, amikor párban mentünk, másfél hónappal utána pedig itt derült ki, hogy már nem ketten, hanem hárman vagyunk.

Tartottam a tervezett 6 percen belüli tempót, nem szerettem volna gyorsabban, de lassabban sem menni, nézelődtem, pozitív gondolatokkal voltam elfoglalva, a rajt előtti izgalmam is megszűnt. Hiszen csak futnom kell, haladnom, okosan és ügyesen, közben pedig ennem, innom, és lehetőség szerint jól érezni magam. A fiúk is felbukkantak hamarosan, oda is adtam nekik az azóta levett hosszú ujjú felsőt, és megbeszéltük, hogy kérek majd egy gélt, és megitattak izóval. Zenét egyelőre nem hallgattam, próbáltam kitolni azt az időtartamot az elején, amíg nem veszem igénybe a zenei segítséget. Már Almádiban voltam, 30 kilométernél, amikor hívott Anita az Indextől, hogy mi újság, futás közben gyorsan ledaráltam, hogy minden oké, jól vagyok, és tartom a tervezett tempót. Egyébként úgy terveztem, hogy Aszófőig, 48 km-ig, a dimbes-dombos szakasz kezdetéig igyekszem 6 perces átlagot hozni, mert onnantól úgyis lassulni fogok. Féltem a szintes résztől, ezért próbáltam odáig egyrészt előnyt szerezni magammal szemben, másrészt pedig tartalékolni. A srácok közben folyamatosan felbukkantak, etettek, itattak, informáltak, hogy Milán mennyivel van előttem, és minden oké vele. Én meg futottam, beszélgettem, mosolyogtam. És volt, hogy nem mosolyogtam, főleg, amikor szemből és hátulról is bringások jöttek a szűk bringaúton, és nekem kellett leugrálnom az útról, hogy ne üssenek el. Szuper, hogy ennyien sportolnak, de az egymásra való odafigyelés még sokaknak nem megy, mint ahogyan egy "légyszi engedj el", vagy egy "köszönöm" kipréselése is problémát jelent.
Tihanynál ért utol Viki, bringán követte őt Kata, jó volt őket látni - óriási csatában Viki és Dóri párosa nyerte a női párosok versenyét, aminek nagyon örültem.

Aszófőre sikeresen elértem 6 percen belüli tempóban, ekkor már zenével a fülemben. Megkezdődtek az emelkedők. Úgy döntöttem, hogy amelyik nem tűnik gyilkosnak, azt igyekszem megfutni, de nem erőből, hanem okosan. Kezdett melegedni az idő, én is kezdtem kimelegedni, úgyhogy levettem a pólóm, és egy szál topban (ami természetesen lila) futottam tovább. Emelkedőn fel, lejtőn le. A lejtőkön próbáltam visszaszerezni az elvesztett időt, de csak úgy, hogy ne csapjam szét magam a lefelé futással. Nem éreztem fáradtnak a lábaimat, jó hangulatban mentem, és a frissítés is jól ment, sehol egy gyomorgörcs, öklendezés vagy hányinger. Nyomtam befelé a géleket, a sós perecet, a fiúk adagolták a sótablettát, izót és vizet, lesték a kívánságaimat. Ekkor már éreztem, hogy pisilnem kellene, de az út mentén nem találtam számomra alkalmas helyett, és még nem voltam olyan állapotban, hogy minden mindegy legyen. Vártam a megfelelő alkalomra. Az egyik frissítő-váltóponton meg is pillantottam a szép zöld toi-toi-okat, előtte néhány emberrel. Odakocogtam, és megérdeklődtem, előre tudnának-e engedni, hogy minél előbb megszabaduljak a kb. 20 kilométer óta tartogatott cuccomtól, és utána tovább haladhassak. Nagyon rendesek voltak, mert rögtön pattanhattam is be a wc-be, majd mentem is tovább. Emelkedőre fel, lejtőn le, erről szólt ez a Balaton-felvidéki szakasz. Csodálatos környezet, tiszta, rendezett falvak, frissen aszfaltozott út, pipacsok az út mentén, búzamezők, gyönyörű volt. Lehet, hogy ez segített, de meglepően jól ment ez a rész, amitől annyira féltem.

A nap egyre erősebben sütött, a só kiült az arcomra, teljesen kidörzsölte, megváltás volt, amikor Tibi és Tomi odaadták a vizes törölközőt, hogy megmosakodhassam. Szinte gond és holtpont nélkül mentem, a frissítőkön megálltam, dumáltam, ha valakivel összeakadtunk, kerülgettük egymást több futóval, figyeltem, lesznek-e ismerősök a mellettem elhaladó autókban. Sajnos azt tapasztaltam, hogy az elhaladó váltósok és autóik alig-alig szurkoltak, pedig jó sokan mentek el ekkor már mellettem. Tavaly mi végig a dudán feküdtünk és üvöltve visítottunk ki a kocsi ablakán mindenkinek. Akik viszont drukkoltak, azoknak megköszöntem, és hajráztam én is, erőt merítve ebből. Különösen jólesett, amikor valaki név szerint szurkolt, vagy a blogomat emlegette, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan olvassák és ilyen sokat fel is ismernek, köszönöm mindenkinek! :)

Az előzetes számításokhoz képest egy óra előnnyel érkeztem meg Zánkára - és ettől szét is estem fejben. Nagyon vicces, de nem tudtam feldolgozni, hogy túl vagyok a rettegett szakaszon, méghozzá ilyen könnyedén és jólesően. Kellett egy kis gyaloglás, hogy összekaparjam magam, és sokat segített egy DK-s futó, aki utolért, és gyalogolt velem beszélgetve, elmesélte a történetét, hogy hogyan kezdett futni, és honnan jutott odáig, hogy most itt jön mellettem. Megköszöntem, és útjára engedtem, majd én is igyekeztem újra futni. Zánka után ismét hullámos szakasz következett, de ettől már nem nagyon féltem. Viszont jó kis időzavarban szenvedtem, azon gondolkodtam, hogy este 7-kor miért tűz még mindig ennyire a nap, aztán mikor ránéztem az órára, láttam, hogy még csak fél 6 van. Úgy döntöttem, hogy felhívom anyukámat és Milcsit, hogy velük mi újság, és ebből picit táplálkozom. Épp a játszótéren voltak, a fiam épp a szökőkútba készült beesni, de azért küldött puszit, és kiderült, hogy minden rendben van. Beszámoltam, hogy nálunk is minden oké, Milán előttem van, 5-15 perces különbségekkel követem a domborzati viszonyok és a frissítésre szánt idő függvényében. Jót tett a beszélgetés, feldobódtam, mentem tovább.

Kb. 90 kilométernél a srácok mondták, hogy Milán itt van pár száz méterrel előttem, most volt egy kisebb holtpontja, de semmi baj nincsen. Mentem tovább, és megláttam a férjem szürke pólóját. Nem akartam gyorsítani, gondoltam, ha utol kell érnem, akkor majd utolértem. Közben beértem Denit, aki sétált, és később kiderült, hogy ki is szállt. Ezután szép lassan Milánt is utolértem, becsatlakoztam mellé, és együtt futottunk be Badacsonytördemicre. Itt én megálltam ismét wc-zni, majd a vasúti átjárónál jött a vonat, úgyhogy ott is meg kellett állnom. Egy aranyos kisfiú volt ott az időmérő dobozzal, mondta, hogy én vagyok az első, akinek csipogtathatja a chipjét. :) Itt aztán érdekes volt újra kitéve látni a 95,8 kilométeres táblát, ugyanis a wc-nél is az volt, meg kb. 1 kilométerrel utána is. Itt értem ki a szigligeti vár előtti szakaszra, ahol összeakadtam Zsoltival. Sárváron nem futottunk együtt, de megbeszéltük, hogy majd most, hát itt volt rá a lehetőség. Közben próbáltam felidézni, hol a 100. kilométer, hol volt tavaly a tábla, most ugyanis nem volt kirakva, oda nem, ahol vártam. Közben az Indexesen utolértek autóval, Anitával konzultáltunk, hogy mi a helyzet, és hogy jól vagyok, mindjárt itt a 100 kilométer. A fiúk vártak az út mellett, frissítettek, aztán felbukkant Gergő, Nóri és Viki is, kérdezték, kérek-e valamit és szurkoltak. Majd jött egy frissítő, rajta a 100-as táblával, de ez szerintem legalább 103 körül volt, ugyanis a 105,5-ös pont nagyon gyorsan jött utána. Ott lefotóztam a táblát, és nagyon boldog voltam, ugyanis megvolt a táv fele párszáz méterrel később, és mindeközben sikerült 12 órán belül eljutni idáig. A 12 órás csúcsom 105,7 km, amit síkon értem el, most pedig ezt tutira megjavítottam, egy 212 km hosszú szintes versenyen.

Itt engedélyeztem magamnak egy kis gyaloglást, közben neteztem kicsit a telefonomon. Jöttek szembe a fiúk, és mondták, hogy itt a 106-os km, menjek már, itt a fele. Mondom, az vicces, mert hogy a 105,5 és a 106 közötti távolság tutira nem 500 méter, hanem jóval több - ennyit a helyes km jelölésről. Itt újra összeálltunk Zsoltival, és együtt futottunk tovább, a 12 órás részidőnél 108 km-nél voltunk. A vonyarcvashegyi vasútnál celebkedtem kicsit, két Edzésonline-os srác elkapott, hogy csináljanak velem egy fotót, vicces volt, aranyosak voltak. Utána kértem egy kis comblazító krémezést, Tomi pedig elkezdett készülődni a biciklizésre, megbeszéltük, mit pakoljon el, mit hozzon, kaptam hosszú ujjú pólót, és indultam tovább, Tomi meg jött utánam. Beért Anita, ő volt az aktuális Indexes futó, közben pedig meginterjúvolt, hogy vagyok, mi újság. Itt meg is nézhető, milyen összeszedett tudtam lenni 110 km után. :)

Lassacskán beértünk Keszthelyre is, a nagy pontra, 119,5 kilométerhez. Itt akkora forgatag volt, hogy csak kapkodtam a fejem. Először Lami Julival találkoztam össze, cuki volt, lefotózott, és feltett az Instagramra. Aztán Németh Györgyi jött szembe, vele is beszélgettem, a frissítős lányok mondták, hogy olvassák a blogom, és az előbb volt itt a férjem (hogy hogy ismerték fel, nem is értjük), majd Józsa Laci videózott minket Zsoltival. Ettem pár falatot, majd megrohamoztam a toi-toi-t, pofátlanul előre kéreckedtem, de nagyon aranyosak voltak a sorban állók, mert előre engedtek. Itt ért utol Gyebnár Évi, a párjával napközben sokszor találkoztam, mondta, hogy Évi mögöttem van, ami hihetetlen volt, de tudtam, hogy éjszaka úgyis bedarál, hát ez megtörtént, teljesen várható volt. Aztán nekiindultunk Tomival, és a félhomályban egy ismerős formát pillantottam meg, mondtam is Tominak, hogy az a fiú úgy néz ki, mint Milán, Tomi meg közölte, hogy azért, mert ő az. Éppen Tibivel pakolásztak, frissítettek. Én is kértem még pár cuccot a továbbiakra, majd elindultunk tovább, együtt Milánnal. Bár nem beszéltük meg konkrétan, hogy innentől kezdve végig együtt maradunk, de szerintem mindketten úgy éreztük, hogy ennek így kell lennie, innentől már nem szakadunk el egymástól, együtt fogunk célba érni. Tomi jött mögöttünk a bringával, mi ketten futottunk.

Az éjszaka

Ránk szakadt az éjszaka, a sötétség, itt egy baromi sötét, kivilágítatlan szakasz jött, itt fordul át az út a déli partra, amit vártunk már nagyon, de valahogy csak nem akart vége lenni. Futottunk és gyalogoltunk felváltva, a sötétből sorra bukkantak fel mögöttünk a csapatok, köztük Anikó, aki olyan hirtelen ugrott a nyakunkba, hogy azt sem tudtuk, mi van, de jólesett, hogy ennyire drukkol nekünk. Majd Csabi és Janka értek utol minket, a tavalyi csapattársaink, nekik is nagyon örültünk, jó volt látni őket. Egyre hűlt a levegő, én pedig a fáradtság miatt is eléggé fáztam, még a rövidnadrág volt rajtam, és hiába volt Tominál a hosszabb, nem tudtam hol átvenni. Kértem Tibit, hogy valahol keressen helyet, ahol meg tud állni, és be tudok ülni átöltözni a kocsiba, de nem volt alkalmas hely a szakaszon. Mentünk tovább, és amikor végre lakott területre értünk Balatonberény elején, megláttam egy csapatkisbuszt, körülötte futókkal, az egyikük pedig ismerős volt, rájöttem, hogy a Nike-nak szokott fotózni. Hirtelen felindulásból odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, átvehetem-e a nadrágom a kocsijukban. Meglepődtek persze, de engedélyezték a műveletet, a kocsiban ülők pedig még azt is felajánlották, hogy addig kiszállnak. Mondtam, hogy nekem aztán mindegy, 130 km után már nem érdekel, hogy látja-e valaki a bugyimat vagy sem, így a 8 fős fiúcsapat és Tomi asszisztálása mellett végre felvettem a háromnegyedes nadrágomat. Határozottan jobban éreztem magam, a csapat pedig nagy üdvrivalgással bocsátott utamra, itt is köszönöm nekik a lehetőséget. Kb. ekkor ért utol Bozót, majd Csákány Krisztivel kerülgettük egymást. Baromira kezdtem álmos lenni, és szerettem volna egy kávét, de itt még nem volt a pontokon. Viszont egy kis presszóba bementünk wc-re, a szappanos meleg vizes arc- és kézmosás egészen új embert csinált belőlem - a presszósról pedig kiderült, hogy van ultrafutó ismerőse, úgyhogy tőle is kaptunk egy kis buzdítást.

ubbef1.jpg

A déli part egyenesei nem voltak túl motiválóak, szépen elszidtuk Balatonmáriafürdőt, hogy hogy lehet ilyen hosszú. Mint a messiást, úgy vártuk a 140 km-nél lévő Ironteam frissítőpontot, hiszen tudtuk, hogy ott lesznek ismerősök, biztosan lesz kávé, és Barnabás és Jutka készítik nekem a romlott sajtot. :) (Sárváron poénkodtam velük, hogy tuti romlott sajt van a frissítőben, és kértem, hogy itt is legyen.) Nagy nehezen odaértünk, örültek nekünk, mi is nekik, kaptunk kávét, ettem sajtot, picit pihentünk, beszélgettünk, majd nekiduráltuk magunkat, és tovább indultunk. Futottunk, gyalogoltunk, haladtunk, ahogy tudtunk. Kirángattuk egymást a holtpontokról, ösztönöztük egymást a haladásra, beszélgettünk és csendben voltunk az aktuális hangulatunktól függően. Készültünk a fonyódi elterelésre a löszfal omlása miatt, amit a szervezők pénteken jelentettek be. Viszont érdekes módon állítólag a márciusi Balaton Szupermaratonon sem lehetett ott áthaladni autóval, a futók mégis elmehettek a bringaúton. Lehet, hogy ezt a mezőny széthúzódása miatt most nem lehetett megoldani, azt viszont meg lehetett volna, hogy előbb bejelentik az útvonalmódosítást, valamint normálisan kijelölik az elterelt szakaszt. Na mindegy. Közben hívott telefonon Járosi Tomi, ugyanis megbeszéltük, hogy ha célba ér, felhív, hogy hol vagyok, hogy vagyok, és még az is lehet, hogy visszajön elém - ha már Sárváron órákat töltöttünk együtt. :) Kiderült, hogy kiszállt, mert már szinte az elejétől fájt a lába, nem akart tovább szenvedni és kockáztatni. Mondta, hogy az elterelés nagyon rossz, tök sötét van, készüljünk fel, és igaza is lett. Ha nekem itt egyedül kellett volna egy szál fejlámpával mennem, hát lehet, hogy eltévedek, szerencsére hárman voltunk, és nagyjából tudtunk tájékozódni. Megmásztuk a dombot, felmentünk a fonyódi kilátóba, amit más helyzetben biztosan nagyon tudtunk volna értékelni, de itt most elszidtunk mindent és mindenkit, akit csak lehetett. Nagy nehezen aztán lemásztunk vissza a partra, közben lábon kihordtuk a nagy és lélekölő holtpontot. A parton iszonyú hideg és szél volt, de összekapartuk magunkat, és mentünk tovább, közeledtünk 160 kilométerhez. Már több mint 20 órája voltunk úton, és tudtuk, hogy a neheze még hátravan. Hála az égnek, lassan kezdett világosodni, jött a reggel, nagyon vártuk, ezt az éjszakát nem szerettem úgy, mint a sárvárit.

A második nap

Jöttek a hosszú, végeláthatatlan egyenesek tovább. Megbeszéltük Milánnal, hogy meddig gyalogolunk, majd a megbeszélt ponttól futásra váltottunk. Ha valamelyikünknek elege lett, gyalogoltunk. Ezt váltogattuk. A lábaim már eléggé be voltak állva, mikor beindultunk a futással, olyan érzés volt, mintha köveket vagdosnának a combjaimhoz, de a bemelegedés után picit jobb lett. Tomi hősiesen jött velünk a bicajon, Tibi kb. kilométerenként felbukkant előttünk. Igyekeztünk nem megállni nála, csak ha nagyon muszáj volt, próbáltunk a haladásra koncentrálni. Mindannyian eléggé fáradtak voltunk, de tudtuk, hogy túl kell rajta lendülnünk. Futókkal már csak elvétve találkoztunk, egy-egy csapat ment el mellettünk, esetleg egy-egy egyénit értünk utol valahol, vagy ő minket. Szerencsére a fáradtságon és a lábfájáson kívül baj nem volt, fejben nem adtam fel, a gyomrom végig befogadta a táplálékot, nem küldte vissza. Azt éreztem, hogy vannak hólyagok a lábamon, de nem hátráltattak a haladásban, megtanultam elfogadni őket ott, ahol vannak. Persze 171 km után az egyik fogta magát és kiszakadt, no az nem volt kellemes, így egy gyors "nagygenerál" mellett döntöttem. Beültem a kocsiba, levettem a cipőm és a zoknim (volt egy szagom...), majd láttam, hogy van pár hólyag, amitől meg kell szabadulnom. Sorra kilyukasztottam őket tűvel, majd szorosan leragasztottam. Ezután mentünk tovább.

24 óra alatt 174,5 km-t tettünk meg, ez nekem is és Milánnak is 24 órás egyéni csúcs. Ennek nagyon örültünk, de a további haladás, a "csak egy maraton van hátra" feldolgozása egyre nehezebbé vált. Esett az eső, a szél is erősen fújt, a kedvem is egyre rosszabb lett. Eszembe nem jutott feladni, de azért átsuhant az agyamon a gondolat, hogy senki sem tudná meg, ha egy-két pontot előremennénk az autóval. De mivel nem autózni jöttem, erről természetesen szó sem lehetett. Nehéz volt, olyan helyen jártam, ahol még soha, sosem töltöttem 24 óránál többet futással, és sosem mentem többet 174 km-nél. Teljesen ismeretlen volt ez a szituáció. És kicsit untam is az egészet. Azt, hogy még mennem kell, de alig haladok, mindenki fáradt volt már nagyon, többet is depóztunk a kelleténél, bár ezek azért javítottak valamit a hangulatunkon és az állapotunkon is. A 186-os Suhanj ponton a lányok olyan aranyosak és kedvesek voltak, uraknak éreztük magunkat, úgy körbeugráltak minket, házi készítésű finomságokkal kedveskedtek, a saját reggelijüket ajánlották fel a futóknak, nehéz volt innen továbbállni, de még mindig hátra volt több mint egy félmaraton. Én picit el is hagytam magam, pityeregtem egy kicsit, hogy már unom, hogy nem haladunk, és viszket a talpam, unom ezt a cipőt viselni. Legszívesebben mezítláb mentem volna tovább, de akkor tuti nem jutok be a célba, úgyhogy maradt a cipő. Igyekeztünk kocogni és gyalogolni, bár a gyaloglásunk egyre lassult, viszont a kocogótempót tudtuk tartani. Sajnos sokszor meg kellett állnunk gyalogolni, nagyon hamar felment a pulzusom, és nem esett jól levegőt sem venni, fájt a torkom is már. 

Nagy nehezen eljutottunk 200 kilométerig, ott a ponton egy utolsó nagyobbat depóztunk, wc-ztünk. A mai napig nem tudom megérteni, hogy ha én 200 km teljesítése után rá tudok úgy ereszkedni a toalettre, hogy bele is találjak, akkor másoknak, főként a váltósoknak ez miért nem megy? Na szóval fujj!

A 200-as után mondtam, hogy akkor innentől már csak az van, hogy kifutok otthonról a szigetre, ott megyek két kört, és hazafutok. Mire ezt kimondtam, el is ment a kedvem attól a két szigetkörtől. Kocogtunk, gyalogoltunk tovább Milánnal, szótlanul, szuszogva, néha nyögve és küzdve. Tudtuk, hogy meg kell dolgoznunk keményen azért a célszalagért, de meg tudjuk csinálni. Ekkor már annyira haladni akartam, hogy a tervezett átöltözést is elhalasztottam: fel akartam venni a befutóra a kék UB pólót, hátán a nevemmel és az egyedül futom körbe felirattal, de úgy döntöttem, nem pazarlom az időt, jó lesz nekem a (már igencsak büdös) lila pólómban befutni, úgyis arról ismer már fel mindenki.

És egyszer csak ott is voltunk a világosi emelkedőnél, ahol összetalálkoztunk Steve-vel és Nyúllal, velük beszélgetve mentünk tovább. A magasparton gyönyörű volt a kilátás, viszont ha Steve nincs ott, valószínűleg eltévedünk, az útvonaljelölés itt konkrétan nem létezett, viszont ide-oda kanyarodó kis utcák meg igen. Nagy nehezen leértünk az aligai útra, Steve elkocogott, mi pedig megláttuk Zsoltit - utoljára Keszthelyen láttam, és nem tudtam, vajon mi lehet vele, de ezek szerint jött végig szépen előttünk. Lekocogtunk az aligai célhoz vezető lejtőn, amin előző nap felfutottunk a rajt után, és készültünk a befutóra. Itt persze már sírdogáltam, de igyekeztem tartani magam. Láttuk az időmérő-leolvasókat, mellettük Tomit és Tibit, akik fotóztak minket.

119351.jpg

30 óra 11 perc alatt célba értünk! Sajnos a chipleolvasásnál bevágott elénk egy csapat befutóembere, és tepert előttünk a célhoz, úgyhogy mi hiába mentünk lassan, hogy nehogy beérjük Zsoltit, hadd élvezze ki a célba érkezését méltóan, a miénket ez a csapat, meg a következő, akit ránk engedtek a célegyenesben, kicsit elrontották. Lehet, hogy csak én reagálom túl, és én vagyok túl érzékeny, de azt gondolom, hogy minden egyéni célba érkezőnek jár az a pici figyelem, hogy normálisan célba érhessen, és várják őt a névre szóló célszalaggal és éremmel. Nálunk ez elmaradt. Kézen fogva, örömmel bekocogtunk, de a célszalagunk csak nehezen került elő, és érmet is lassan kaptunk - persze megkaptuk, ez a lényeg, és az az út, amit megtettünk Milánnal külön, majd együtt a célig. A szpíker pedig valószínűleg nem jött rá, hogy mi egy házaspár vagyunk, és mindketten egyéniben teljesítettük a versenyt, de most már ez is mindegy, mert mi tudjuk és kész. És ha minden igaz, mi vagyunk a harmadik házaspár Lelkes Gusztáv és Bontovics Tímea, valamint Lubics Szilvia és Lubics György után, akik mindketten egyéni UB teljesítők, ami szerintem nem rossz.

ubbef2.jpg

Megcsináltuk!

Iszonyatosan boldog vagyok, hogy sikerült, de még nem tudom teljesen felfogni. Itt van kirakva az asztal fölött a falra a célszalag, de nem hiszem el, hogy az enyém, hogy képes voltam 30 órán keresztül folyamatosan haladni, és futni, pedig mégis. Jó a tudat, hogy amit szerettem volna, azt sikerült megvalósítani, és ha kellene, holnap újrakezdeném az egészet.

Örülök, hogy nem hagytam cserben azokat, akik bíztak bennem, és örülök, hogy a kételkedőknek is tudtam bizonyítani. Örülök, hogy oda tudtam tenni magam egy versenyen, és a továbbiakban erőt fog adni az a tudat, hogy 12 és 24 órás PB-ket tudtam futni egy 212 kilométeres, szintes versenyen. És aminek a legjobban örülök, hogy a fiam mindenkinek el tudja mondani, hogy "apa és anya köjbefutották Bajatont". :)

Büszke vagyok a férjemre, hogy ilyen kemény és kitartó, és hogy végre revansot vehetett minden eddigi nem jól sikerült versenyéért. Boldog vagyok, hogy együtt csináltuk végig a nehezét, hogy ebben a helyzetben is biztosítani tudtuk egymást a szeretetünkről, az odaadásunkról. Megint meggyőződtem arról, hogy azon a 10 évvel ezelőtti napon jól döntöttem, amikor úgy döntöttem, Milánnal akarok lenni, és vele akarom leélni az életemet.

Hálás vagyok mindenkinek, aki segítségünkre volt, hogy meg tudjuk valósítani az álmunkat, és célba tudjunk érkezni.
Milcsinek, a csodálatos kisfiunknak, hogy van nekünk, hogy szeret minket, és hagyja, hogy fussunk.
Gabinak, az edzőnknek, aki hitt bennünk, felkészített és támogatott minket.

Anyukámnak, aki bármikor mozgósítható, hogy Milcsire vigyázzon - bár most azt mondta, hogy ilyen hosszú versenyre soha többé nem enged.
Tominak és Tibinek, akik végigkísértek minket a körön, segítettek, etettek, itattak és istápoltak minket a saját hétvégéjüket feláldozva.

Köszönöm mindenkinek, aki hitt bennem és drukkolt, támogatott, lelkesített, kölcsönadott valamit, vagy megvett valamit helyettem, és azoknak is köszönöm, akik esetleg kételkedtek bennem, mert ez is erőt adott ahhoz, hogy meg tudjam csinálni. Menet közben hihetetlen erőt adtak azok a pozitív szavak, pacsik, mosolyok és integetések, együtt megtett párszáz méterek, vagy kilométerek, amiket kaptam ismerősöktől és ismeretlenektől, főként azoktól, akik tudták, hogy én ki vagyok, de én nem, hogy ők kicsodák, mert ez azt jelenti, hogy az én történetem sokkal több emberhez eljutott, mint amire valaha is gondoltam volna.

Egy dolog maradt a végére, ami nagyon hiányzott: a befutónál nem volt ott velünk Milcsi. Megfogadtam, hogy jövőre neki is ott a helye a célban velünk együtt!   


Részidőim: http://sportident.hu/ultrabalaton/2014/versenyzo.php?rajtszam=124

Fotók: Edzésonline