"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Veletek, értetek

Nagyon sok futótól hallottam már, hogy egy-egy hosszú futás során felosztják kisebb szakaszokra, részekre az adott távot, időt, hogy könnyebb legyen fejben átfogni. Az etapokat pedig ajánlják valakinek, akit szeretnek, akinek sokat köszönhetnek, akire futás közben szeretnének gondolni. Nem vagyok utánozós típus, de ez egy olyan dolog, amit a lelki oldala miatt én is magaménak tudok érezni. Papíron is magammal vihetném a magam kis listáját Sárvárra, de ha már blogom van, és munkámból adódóan állandóan írok, ez a legalkalmasabb felület számomra az összegzésre.

Én értetek, veletek futok Sárváron

Milcsi

Drága kisfiam, aki már 13 hónapos, gyönyörű és tökéletes, tüneményes, huncut, emellett toleráns velem és a hóbortjaimmal. Dolgozhatok és futhatok mellette, így lehetek teljes értékű ember és jobb anya. Neki ajánlom a futásom elejét, mondjuk az első két-három órát, mert ekkor még erőm teljében leszek, neki pedig egy erős, összeszedett anyára van szüksége.

Milán

Életem párja, szerelmem, férjem, gyermekem apja, a másik felem. Nélküle nem lennék az, aki vagyok, vele, érte, általa mindenre képes vagyok. Talán a pályán is sikerül majd néha összeakadnunk futás közben, hogy erősítsük egymást a verseny során (aki nem tudná, Milán 24 órát fut Sárváron). 

csalad.jpg

Szüleim

Anyukámra és Apukámra egész életemben, mindig, mindenben számíthattam és számíthatok, támogatnak minden őrültségemben és szeretettel aggódnak értem, majd büszkék rám, akármit is csináltam.

Testvéreim, Flóra és Miki

Testvéreimmel nem volt mindig könnyű kapcsolatom a nagy korkülönbség miatt, de az elmúlt években jó testvérekké váltunk, akik számíthatnak egymásra. Flóra húgom ott lesz velünk Sárváron, Milcsire vigyáz majd. Kívánom nekik, hogy találják meg ők is a boldogságot, legyenek sikeresek és boldogok az életben, alakuljon legalább olyan szépen az életük, mint az enyém. Amiben tudok, segítek nekik.

Milán szülei és testvérei

Anyósom és Apósom nevelték nekem azt az embert, akivel boldogan élem az életem, ezért mindig hálás leszek nekik - és azért is, hogy hazajöttek Malajziából, hogy én megismerhessem Milánt. Apósom sajnos már nincs köztünk, de tudom, hogy figyel minket, és sportemberként, edzőként büszke ránk. Zorka szintén velünk lesz és Milcsi pesztrálásában segít, Iván pedig Malajziából drukkol értünk.

Nagyszüleim

Gyerekkorom sok-sok boldog óráját töltöttem el a nagyszüleimmel, szeretettel emlékszem ezekre az időkre. Nagypapáim már nem élnek, remélem, hogy fentről figyelnek majd, nagymamáimnak pedig jó egészséget kívánok, hogy még minél tovább velünk lehessenek.

Gabi, az edzőm

Hétről hétre gyötör az edzéstervekkel - persze azért, mert én akarom. Segít, felkészít, támogat. Szeretném megmutatni neki, hogy nem hiába foglalkozik velem!

SZTK a Facebookról

A Szigeti és Terepfutó Kölykök csapata remek közösség, örülök, hogy köztük lehetek virtuálisan, és egyre többször személyesen is. Közülük kiemelném Dórit, akivel sok-sok közös kilométerünk és hasonló céljaink vannak, és sokszor segítettük egymást hosszú futások alkalmával, és aki sajnos sérülés miatt nem tud indulni Sárváron.

BMW média futócsapat

Ez a kis csapat januárban befogadott, jó társaság, akikkel sok közös edzésen vettem részt jó hangulatban. Eddig még csak meséltem nekik az ultrákról - és sokan furán is néztek rám -, remélem, hogy most majd egy eredménnyel is tudom igazolni, hogy nem csak a szám nagy, hanem futni is tudok, ha akarok.

Futás közben igyekszem jó szívvel, szeretettel gondolni mindannyiótokra - ha csuklanátok, lehet, hogy én vagyok az!

Akkor és most

Mindjárt itt a sárvári verseny, úgyhogy ideje számot vetnem a felkészülésemmel. Úgy érzem, jól sikerült, és lehetőségeimhez mérten, egy ultrafutó férj és egy egyéves kisbaba mellett mindent megtettem azért, hogy minél felkészültebben állhassak oda a 12 órás rajtjához. Hogy ezt számokkal is bizonyítsam, úgy döntöttem, összehasonlítom 2011-es és mostani önmagam futás szempontjából.

Ugye, 2011-ben futottam eddigi egyetlen 12 órámat Sárváron. Akkor hirtelen felindulásból döntöttem az indulás mellett, és rövid idő alatt próbáltam Gabi vezetésével a lehető legjobban felkészülni. Ebből lett 86,5 kilométer. Most jóval tudatosabban és megfontoltabban készültem, mondhatni, szeptember óta erre a versenyre hangolom magam, és a futásaim minden pillanatában a cél lebegett a szemem előtt, ezért csináltam mindent, ezért mentem el 3-4 órás futásokra hétvégente, ezért futottam egész télen hóban és fagyban. A fizikai felkészülésem mondhatni 300 százalékkal több volt most, mint akkor. A mentális felkészülésem hasonló volt: eldöntöttem, hogy akarom, meg akarom és meg fogom csinálni ezt a versenyt. Sok minden dől el fejben, akkor nagyon sok múlott rajta, most is sok fog, de most szerintem már a lábaim is hozzá tudnak majd tenni a versenyhez.

sarvar_futas_04.jpgNo de a számok, aztán lehet rajtam röhögni. :)

2011. január: 38,25 km - 5 futás, a leghosszabb táv 10,7 km + egy szemműtét, ami miatt két hétig semmit nem sportolhattam

2011. február: 28,58 km - 5 futás, a leghosszabb táv 10,5  km + egy arcüreggyulladás
a nagy elhatározás, hogy benevezek Sárvárra 12 órázni, február 22-én jött

2011. március: 143 km - 20 futás, a leghosszabb táv 21,4 km, és volt 167 km bringázás is 4 nap alatt - itt már Gabi vezetésével mentek az edzések

2011. április: a verseny április 16-án volt, addig 86,6 km edzés volt, 7 futásból, a leghosszabb 27,4 km volt

2011. április 16. 12 óra alatt 86,5 km futás


Két évvel később, azaz most kicsit máshogy mennek az edzések. Igen, futok, méghozzá sokkal többet, és a tempóm is sokat javult!

2013. január: 160,76 km - 17 futás, a leghosszabb táv 14 km

2013. február: 232,18 km - 15 futás, a leghosszabb táv 40 km

2013. március: 317 km,18 km - 19 futás, a leghosszabb táv 58,5 km, a 6 órás versenyen

2013. április: a mai napig 162,3 km gyűlt össze, ebből volt egy 46,4 km-es edzés, még a héten vár rám egy félmaraton, és két edzés, összesen 37 km, illetve a jövő héten még lesznek edzések

2013. április 27. ???????? - ide jön majd az a szám, amit a 12 óráson futok, remélhetőleg minél nagyobb :)

Hát igen, a számokat elnézve, és visszagondolva két évvel ezelőtti önmagamra, nem is igazán értem, hogy mertem egyáltalán elindulni azon a versenyen. De ott voltam, végig a pályán, mentem előre, csináltam, küzdöttem, akartam. Ez lesz most is, mert bár nagyon sok minden megváltozott azóta, az akaraterőm és a maximalizmusom maradt. És most már ott lesz velem némi edzettség is, egy kis sebesség, a versenytapasztalat, na és a szeretteim, akik támogatnak. Nekem már csak futnom kell. Ultrafutnom. :)

Újra felfelé, arccal a fény felé

A 6 órás fehérvári verseny után sem álltam meg, hanem folytattuk a terhelést, hiszen meg kellett nézni, hogyan tudok regenerálódni. Egészen jól, magam is meglepődtem rajta. A verseny utáni hétvégén 30, aztán 40 kilométer várt, míg végre jöhetett a pihenőhét.

Ám nem volt minden felhőtlen az utóbbi időben. Kicsit leeresztettem, és volt egy-két gyengébb napom, amikor elhagytam magam. Szégyen-gyalázat, de volt egy edzés, amit ki is hagytam. Igen, ez is elő tud velem fordulni. De ez természetes, és talán szükséges is volt, hogy kicsit érezzem, nem az enyém az egész világ, és nem megy mindig minden jól. Fel kell állni, előre kell nézni - és jó, hogy most jött el ez a kis gödör, nem verseny előtt.

A rövidke napsütéses napokat kihasználva kétszer futottam háromnegyedes nadrágban, és ennek következtében, amikor ismét elkezdett esni a hó, meg az az eső, egy csütörtöki napon egyszerűen nem voltam hajlandó kimenni futni, elég volt egy szétázás délelőtt gyerekestül. Utána persze nagyon rosszul éreztem magam, hogy nem mentem edzeni, de visszacsinálni nem tudtam. De tudom, hogy nem az a kihagyott 12 kilométer okozza majd a vesztemet.

A verseny utáni második hetet is megszenvedtem. Minden edzésre kimentem, de kissé kedvetlen voltam. Olyan dolgok tartották bennem a lelket, mint az új cipőm felavatása - kár, hogy csak az első futás számít felavatásnak, utána ez már nem motiváló erő. A vasárnapi 40-est megszenvedtem, ott nagyon küzdöttem, és el is lógtam a végét, 36 lett a 40 helyett. Igen, tudom, ott kellett volna még összekaparnom magam valahogy, és továbbmenni, de így is jellemformáló volt az a futás, aminek a legjobb pillanata az volt, amikor utána beállhattam a forró víz alá.

Aztán egyszer csak elindultam kifelé a gödörből. Jött a vágyott pihenőhét, 3 kemény után szinte megváltás volt. Én pedig magamra találtam végre, nem zavart sem a hóesés, sem az eső, végre ismét élveztem a futást. Olyannyira élveztem, hogy 5 és 10 kilométeren, meg 1 mérföldön is megjavítottam az egyéni csúcsaimat - mindet úgy, hogy hosszabb távon mentem, tehát nem arra koncentráltam, hogy ezek ilyen jók legyenek. Úgy érzem, tudok még fejlődni, tudok még gyorsulni, ezt bizonyítja az egyik edzésen lenyomott 3 db 4:55-ös kilométer, egymás után, stabilan, nagyhalál nélkül.

Még egy kemény hét van előttem, aztán utána már kevesebb lesz a terhelés, mert alig négy hét múlva itt van a nagy verseny, amire szeptember óta készülök. Ott majd eldől, mire vagyok képes. Addig meg futás tovább!

Ha azt hallom, Sárvár...

Sárvár. Aki fut, és főleg, aki ultrát fut, annak Sárvár különleges jelentéssel bír. Minden évben, áprilisban összegyűlnek itt az ultrások, hogy a hosszú, sokszor nehéz, néha keserves téli felkészülés után megmérettessenek. 12 vagy 24 órát lehet futni, és általában mindenki ott van, aki számít. Plusz azok is, akik szeretnének csatlakozni az ultrások táborához. Persze nem muszáj rögtön fejest ugrani a 12 vagy a 24 órába, ha valaki ultrázni szeretne, de azt gondolom, Sárvár mégis ideális helyszín erre.

Ha azt hallom, Sárvár, nekem nem a fürdő, vagy a legújabb ötcsillagos hotel ugrik be. Nekem Sárvár az ultrafutást jelenti, a vár körüli, néha végtelennek tűnő körözést, a futótársakat, a léptek koppanását, a szurkolók biztatását. Eszembe jut az első 12 órásom, hogy milyen izgatott voltam előtte, hogy az zakatolt a fejemben, mennyire nem gondoltam én ezt komolyan, és hogy félek, de már késő kiszállni. Aztán eszembe jut az a mámorító érzés, amit akkor éreztem, amikor 12 órányi körözés után meghallottam a tűzoltóautó szirénáját, a hangot, ami a versenyem végét jelentette. Megcsináltam! Sírni csak a győztesnek szabad, mondta Székely Éva, de én ott győztes voltam, sírtam és örültem egyszerre, mert legyőztem saját magam.

sarvar.jpg

Két év telt el azóta. Most újra erre készülök, le akarom győzni saját magam, és újra érezni akarom a győzelem ízét. Tudom, hogy nem fogok dobogóra állni, mert voltak, vannak és lesznek is nálam sokkal jobbak. Én nem velük versenyzem, hanem magammal. Tudni akarom, hogy képes vagyok-e újra rá, hogy meg tudom-e újra csinálni. Úgy, hogy közben megváltozott az életem, és más ember lettem.

A futásban minden elölről kellett kezdenem, de egy percig nem bánom, sőt, úgy érzem, így minden jobb. Már nem csak magamnak akarok bizonyítani. Van egy pici emberke, aki feltétel nélkül szeret, neki szeretném megmutatni, hogy vele, érte, általa mire vagyok képes. Ott lesz majd velem végig, mosolya, huncut pillantása elkísér majd az utamon - és remélem, hogy új erőre kapok majd, ha meghallom a hangját, miközben azt kiabálja, hajrá anya (már csak abban bízom, hogy addig megtanulja kimondani). A felkészülés során tőle veszem el az időt, ezért akarom (igen, nem szeretném, akarom) majd odatenni magam a versenyen, amennyire csak tudom, hogy legyen értelme, ne vesszen kárba az edzéssel töltött idő, és legyen eredménye a befektetett energiának.

Sárvárig még hosszú az út, de előre tekintek, és a célomra koncentrálok. Jöhet hó, eső, szél és fagy, megyek előre és csinálom. Magamért, és az álmaimért.

Ha azt hallom, Sárvár... és itt mindenki fejezze be a mondatot!

Fotó: Wikipédia