A sárvári 12 órást kipihenvén újabb célokat sikerült kitűznöm magam elé, ám a nagy tervek megvalósítása mellett természetesen kellenek élvezetes bulifutások is, amikor nem a nagy egyéni célért, hanem az élvezetért, a szórakozásért, a futás öröméért hajtom magam. Persze ezek egy-egy célverseny esetén is megvannak, de valljuk be, egy 12 órás futás azért van, hogy fáj - aztán egyszer csak megszépül, mondjuk pontosan a lefújás pillanatában.

Az én "élvezeti versenyem" most az Ultrabalaton lesz, méghozzá csapatban. Nem egyéni, nem páros - mindkettő benne volt a levegőben, de aztán gyorsan el is hessegettem őket, az egyénivel ráérek (még legalább egy évig), a páros meg már megvolt. Most jöhet a csapat.

Január óta rendszeresen futok együtt a BMW Média Maraton csapattal. A bandát a BMW rántotta össze, újságírókból, médiában dolgozókból, akikben a média szeretete mellett a futás szeretete is közös. A kezdeményezés 2012-ben indult, akkor a csapat egy része közösen, edzői segítséggel készült fel egy őszi maratonra, és mivel sikeresnek ítélte a programot, a BMW idén bővítette a csapatot. Valahogy én is kaptam egy ilyen meghívó e-mailt, hogy újaknak is lehet csatlakozni. Éltem a lehetőséggel, a csapat pedig befogadott annak ellenére, hogy futottam már maratont, és hogy az ultrákkal kacérkodom. A társaság jó, a közös edzések hangulatosak, emellett nem futós bandázások is szoktak lenni - volt például gasztroest, ahol közösen főztünk. Több okból is szeretem: új emberekkel ismerkedhettem meg, ami egy itthon ülő és itthon dolgozó anyukának nagyon jót tesz, és nem kell mindig egyedül futnom.

A társaság egyik felkészülési versenye - mert hogy idén is a maraton a fő cél - az Ultrabalaton, három csapattal indulunk. Én az RR Ghosts 8 fős csapatában kaptam helyet, méghozzá Milánostul, mert a médiások közül nem tud mindenki részt venni, így hozzátartozókkal lehetett bővíteni a bandát. Már csak egy hét van hátra, én pedig izgatottan várom a versenyt.

Az UB az egyik kedvenc versenyem, mindig örömmel gondolok vissza a 2 évvel ezelőtti páros teljesítésre, ami után sikerrel legyártottuk Milcsit. :) Tavaly nem voltunk, mert még pici volt babó, hogy elmenjünk, és én akkor kezdtem épp hogy újra futni. De most ismét ott leszek, és ismét futok is. Annyira nem sokat, mint 2 éve, most "csak" 37 kilométert vállaltam, de ezen a távon igyekszem nagyon odatenni magam, és jól futni a csapatért.

Június 1-jén 8.25-kor rajtolunk, és előzetes becsléseink alapján kb. 20 órára lesz szükségünk a Balaton körbefutásához. Bízom benne, hogy minden rendben lesz, és egy újabb jó futóélményt kapok. A bulifutás után pedig jöhetnek újra az ultrák - addig viszont hajrá Szellemek!

Nem vagyok százas, ezt több értelemben is elmondhatom magamról, de egy cseppet sem bánom, hogy így alakult, a cím ne tévesszen meg senkit, ez nem egy elégedetlenkedő írás lesz.

A lényeg nem mindig a számokban rejlik, a számok nem mindig tükrözik a valóságot, és nem mindig mutatják meg világosan, mi van mögöttük. Ám ha már számok: 12 óra, 98,761 km, női összesített 4., korosztályos 2. hely. Ezt sikerült elérnem. Megküzdöttem érte keményen, nagyon mélyről hoztam vissza, ehhez el kellett engednem a 100 km-es álmomat. De nem vagyok elégedetlen, ez az én eredményem, erre vagyok képes most,egy 13 hónapos kisfiú mellett, újrakezdő anyaként. Mindezért cserébe dobogóra állhattam, annak is a 2. fokára, és megkaptam életem első serlegét, amire büszke vagyok. Nem gondoltam volna, hogy így alakul számomra a sárvári verseny. Persze ehhez a helyezéshez kellett, hogy sokan ne nevezzenek, sérülés miatt lemondják, és a verseny úgy alakuljon, ahogy. De azt gondolom, hogy ez az én érdemeimből semmit nem von le, mert én ott voltam, én futottam végig a 12 órát, az én teljesítményem kellett ahhoz, hogy jobb legyek másoknál, akik még rajthoz álltak rajtam kívül. Úgyhogy nagyon örülök a korosztályos 2. helyezésnek és a serlegnek, megdolgoztam érte.

Viszont a verseny alatt rájöttem, hogy egy 13 hónapos, még mindig össze-vissza alvó gyerek mellett még "csak" ennyire vagyok képes, és nem várhatok el magamtól komoly ultrafutó teljesítményt, akármennyire is hittem, hogy majd jó leszek. Az edzésmennyiséggel nincs gond, viszont a pihenéssel igen. Fáradt vagyok, és nagyon szeretném kialudni magam végre, de nem tudom, erre mikor lesz lehetőségem. Az éjjeli ébredések és a hajnali kelés mellett ez van. De a gyerekem és a futás is kell, úgyhogy amíg ez van, addig így tudom csinálni, csak a céljaimat kell hozzáigazítani a körülményekhez.

A verseny hetében már csak laza átmozgató edzéseket végeztem, tényleg nagyon lazákat. Fejben is hangolódtam, bár igazából az esélytelenek nyugalmával készültem, mert nem másokkal versenyezni, hanem magammal küzdeni mentem, és nem érdekelt, hogy első vagy huszadik leszek a mezőnyben. Szinte egyáltalán nem izgultam a futás miatt, ha volt is bennem izgalom, az inkább Milcsi miatt volt, hogy vele minden rendben legyen, míg futunk. A péntek délelőtt a pakolás és készülődés jegyében telt, felpakoltuk a fél házat, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, igyekeztem mindenre gondolni. Ebéd után indultunk el Sárvárra öten, a két futó, Milán és én, és a három segítő-szurkoló: Milcsi, Flóra és Zorka. Elfoglaltuk az apartmant, kipakoltunk, pihentünk kicsit, majd irány a tésztaparti és rajtszámfelvétel. Most is a 198-as rajtszámot kaptam, mint 2 éve, bíztam benne, hogy szerencsét hoz.

Jó volt a rég látott ismerős arcokat üdvözölni, sokakkal beszélgettünk, böngésztük a rajtlistát - ekkor láttam, hogy a 34 év alatti korosztályban hárman indulunk, Makai Viki, Szabó Kriszti és én, de ezzel még nem akartam foglalkozni - bár minek is foglalkoztam volna vele, mikor tudom, hogy Viki sokkal jobb futó, Krisztit pedig nem ismertem ugyan, de sejtettem, hogy ő is jobb. Ettünk, beszélgettünk, majd visszamentünk a szállásra, hogy lehetőleg korán le tudjunk feküdni. Milcsi egész jól átvészelte az éjszakát, de nem tudtam maradéktalanul kipihenni magam, reméltem, hogy ez nem nehezíti meg nagyon a dolgom.

Reggel ébredés után összekaptuk magunkat, és irány a pékség, ahol elfogyasztottuk a reggelinket ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt - a mellettünk lévő asztalnál Lőw András és Lesi Zoli reggelizett ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt.

Az idő melegedett, de szeles volt, aminek örültem, de minél kevesebb ruhát akartam felvenni. A lányok megszavazták a lila-tarka Nike nadrágomat, én megszavaztam az ujjatlan fekete trikót, és a rajtig rávettem egy rövidujjút. Lepakoltuk a cuccainkat a panzió elé a pálya mellé, frissítők, vizezni való törölközők, váltás ruha, ha kellene. A lányok előre készítettek ki nekem kólát mézzel és magnéziummal, hogy ha kell, csak be tudjam dönteni, és mindent úgy pakoltak ki, hogy ne nagyon kelljen keresni az asztalon. Féltem a melegtől, hangoltam magam, hogy ki kell bírnom, de a múlt heti Vivicitta utáni majdnem ájulás miatt azért nem voltam nyugodt.

10 előtt beálltunk a rajtba, köszöngetés, üdvözlés, mindenki izgul, még mindenki vidám, a hangulat szuper, aztán máris indulhat a futás! Már csak 12 óra van hátra! Milánnal futottuk az első pár kört, kényelmes tempóban, nem gyorsan, de 6 percen belül. Aztán elszakadtunk egymástól, egyedül haladtam, közben figyeltem a többieket, mentek a hajrázások, intések, előzgetések. A meleg fokozódott, kértem is a vizes törölközőmet, és már csavartam is a nyakam köré és a hátamra - innentől jó pár órán keresztül hű társam volt. Sokat segített a hűtés, de nem eleget, éreztem, hogy ez így nem lesz jó, fájt a fejem, izzadtam. A frissítést szinte a rajt után azonnal elkezdtem, de folyamatosan szomjasnak éreztem magam, és lassabb is voltam, mint ahogyan szerettem volna haladni. Jó lett volna, ha óránként 10 km-t meg tudok tenni az első 5 órában, de ez hamar elúszni látszott. Frissítettem, mézeztem, nyomtam be a sótablettákat, az izót, a vizet, hogy ne álljak fejre a melegben, de egyre inkább utáltam a hőséget. Hol kicsit jobb lett, hol rosszabb.

Olyan 20 kilométernél elengedtem mindent. A 100 kilométeremmel kezdtem. De félő volt, hogy ebben az állapotban egyáltalán a 2 évvel ezelőtti eredményem meglesz-e. Futottam, frissítettem, főleg ittam, a kajákkal még mindig nagy bajban vagyok, mert tudom, hogy kéne ennem, de nem kívánok semmit. A géleket nem szeretem, mert annyira édesek, hogy összeragad tőlük mindenem, a szilárd kaját rágni kell, és utána sétálni, hogy bent maradjon. A kókuszgolyóval szerencsére nem volt gond, jól megolvadt, így szinte csak szopogatni kellett, és a benne lévő baracklekvár miatt nem volt annyira édes sem - de kellett azért utána a kajabenttartó séta. Aztán valakinél megláttam narancsot, és megkívántam, úgyhogy felmarkoltam a frissítőből, és bezabáltam belőle. Hatott. Jó lédús volt, finom, elcsócsáltam, és nem is akart visszajönni.

Az ismerősök szépen futottak, Mateve, Lesi Zoli, Joci, SüniZoli, Toncsi, Blue, Zsuzsi, Mariann is gyönyörűen haladtak, Lipóth Kriszta gyönyörűen gyűrte a köröket az első ultraversenyén, a párja, Janó szintén jól haladt. Akivel egymás mellé keveredtünk, azzal igyekeztem beszélgetni kicsit, Vinca is intézett hozzám pár biztató mondatot, Bozót szintén. Milán is szépen haladt, a frissítőasztalunknál néha találkoztunk, és a körön is, futottunk is együtt, sétáltunk is együtt. Úgy láttam, hogy sokakat nem visel meg a meleg, csak én szenvedek nagyon. Hűtöttem magam, Pecsenyétől az erőt adó mosoly mellé még jégkockát is kaptam. Azért az benne volt a fejemben, hogy ha ilyen meleg lesz végig, akkor nem fogok tudni kitartani, és nem tudom végigfutni a 12 órát, de amíg bírok, addig a pályán leszek.

És aztán megkönyörült rajtam az ég. Felhők jöttek, szél lengedezett, a nap elbújt, és úgy is maradt. Én pedig olyan 4 óra futás után végre elkezdtem futni. Miután már mindent elengedtem, és miután már semmi nem érdekelt. Mintha csak akkor kezdtem volna el futni, jött valami erő, belém költözött, és elkezdtem haladni. Nem eszeveszett tempóban persze, de szépen, ütemesen raktam a lábaimat. Korábban már láttam, hogy Makai Viki többször bokrozott, aztán egyszer csak eltűnt a pályáról, nem láttam sehol. Dóritól tudtam meg, hogy rosszul van, és kiszállt. Nagyon megdöbbentett a dolog, nem is tudtam hirtelen hová tenni a helyzetet. De nekem futnom kellett tovább.

Az izmaim egész jól voltak, nem fájtak még a lábaim, azt viszont éreztem a talpamon, hogy a cipő kikezdte, és kavics is volt benne. Kiszórtam, megnéztem, hogy már van hólyagom, visszavettem a zoknit és mentem tovább. Próbáltam nem alibi-depózni, amikor megálltam, annak oka volt, főleg, hogy nagyon rossz volt újra elindulni, nehezen indultak be újra a lábaim, de amikor beindultak, akkor 6-6:30-as tempókat futottam. Közben a fülemben szólt a zene, volt, hogy énekeltem, inkább hang nélkül, mint hangosan, de ez segített, hogy lendületben tudjak maradni. Csak a frissítőnél sétáltam, illetve ha kaját akartam benntartani, hogy haladjak, ne veszítsek túl sokat.

A köridőket, körszámokat alig néztem, ezzel nem akartam magam stresszelni, hogy hogy haladok, hány köröm van, milyen idővel. Az 54. kör után elmentem wc-zni (ez biztos, mert Milánnal mentünk előtte, és megnéztük, hogy pont egy körben vagyunk), ott pihentem egyet, mert kb. semmi nem történt. Utólag mondhatnám, hogy 1 kilométert elszartam, és a 100-asom is itt ment el, ha valóban lett volna mit produkálnom. :)

Közben félidőhöz érkezett a verseny, 53 kilométernél jártam, ami annyira nem rossz, a körülményekhez képest pláne nem. Viszont már azt éreztem, hogy halálosan álmos vagyok. Legszívesebben befeküdtem volna egy bokorba, és aludtam volna 6 órát. De állva is jó lett volna, csak hadd aludjak. A lábaim nem tiltakoztak a futás ellen, de a testem többi része igen. Kijött a kialvatlanság, ami több mint egy éve gyötör. Valahogy életet kellett lehelnem magamba, úgyhogy kortyoltam egyet a Milánnak vett koffeines izo izéből, ami lórúgásként hatott, álmosság el, úgyhogy futás tovább.

Haladtam, köröztem szépen, Bozóttal találtunk egymásra, és pár kört beszélgetve toltunk együtt, szép tempóban, aztán ő kiállt technikai szünetre, és a verseny végéig már nem tudtunk együtt menni, pedig jó volt közösen futni. Faxauval is futottunk együtt, őt is megviselte a meleg, de szépen gyűjtögette a kilométereket. Csapattársa, Zsuzsi végig mosolyogva, vidáman tolta, eszméletlen volt, ahogy ment. A szurkolás nagyon jó volt, Pecsenye, Vajda Anita folyamatosan drukkoltak, Dóri pompomlányokat megszégyenítően ugrált nekem, Nóri és Linda is sokat segítettek a mosolyukkal.
És hát a legfontosabbat, Milcsikémet sem hagyhatom ki, aki végig vidám volt, jól viselkedett, erőt adott a látványa, az édes kis pofija. Flóra és Zorka nagyon szépen lefoglalták, és emellett mindig ugrottak, ha kértem valamit, izót kevertek, vizet hoztak, zsebkendőt adtak, naptejjel kentek.

A 6-10. óra egészen jól telt, valamikor ekkor szabadultam meg a törölközőtől, már nem volt rá szükségem, hogy a nyakamban cipeljem. Futottam, haladtam, frissítettem, és valahogy a gyomrom is befogadóbb lett, ettem meggybefőttet, sajtos chipset, pár falat zabszeletet is. Sétálni csak keveset sétáltam, mert az rosszabb volt a futásnál. A lábaimon lévő hólyagok már nem fájtak, vagy legalábbis nem éreztem őket.

A mélypont akkor jött el, amikor a 10. óra letelt. Tudtam, hogy a nagy része már megvolt, de még mindig hátravan 2 kemény óra, amit le kell darálnom. Egy kis bőgés formájában ki kellett eresztenem a gőzt, szerencsére Milán kapta meg a bajaimat, és az ölelésével meg tudott nyugtatni. Nem az volt a gond, hogy futnom kell, nem is az, hogy ez nem lesz 100, hanem hogy mit akarok én az ultráktól, fáradt vagyok, kialvatlan, kisgyerekem van, mit várok magamtól ebben a helyzetben, még nem biztos, hogy kell nekem a 12 óra, elég a 6 is akár. És hogy jövőre nem indulhatok el az UB-n egyéniben, arra még kell 3-4 év. Milán sétált velem egy kört, kibőgtem magam, majd elindultam. Azért addigra már megvolt a 80 km, meg is nyugodtam, hogy felül tudom múlni önmagam. Aztán mentem, igyekeztem minél kevesebb időt frissítésre fordítani, hogy minél több kilométer férjen még bele. Mert csakazért sem adom fel!

Az utolsó órát már halálosan untam, szerettem volna előretekerni az időt, de az valahogy nem akartak fogyni a percek. Fejszámolásban sosem voltam jó, pláne nem ultrafutás közben, de sikeresen kiszámoltam, hogy 95 kör mindenképpen bele kell férjen az időbe a futott tempómban. Innentől számoltam vissza: már csak 5, már csak 4, és így tovább. A cipőmet meg kellett lazítanom, mert már iszonyúan szorított, aztán mentem tovább. A levegő beszorult, beszúrt az oldalam, lelassultam, de futottam. Így értem be Toncsit, aki mellett sétáltam pár métert, és aki volt olyan drága, hogy beállt nekem nyulazni. Ment előttem, diktálta a tempót, nekem csak követnem kellett, így lett meg a 95. kör. A célkapun áthaladva Dóri várt, és beállt mellém a sérült térdével futni az edzői tiltás ellenére, és majdnem meg is bőgetett, olyanokat mondott. Már nem volt sok hátra, futottunk, Dóri kicsit előttem, én utána, ő beszélt, én nyögtem és próbáltam nem bőgni. Aztán felharsant a sziréna, ami a 12 óra végét jelentette. Vége, megállhatok! Megcsináltam. Dórival megöleltük egymást, megköszöntem a segítségét, és leültem az út szélére. Közben jöttek a 24 órások, végig mindenki gratulált, pacsizott, megölelt, hihetetlen jó érzés volt. Ezért jöttem, ezért az érzésért, a tudatért, hogy én is ide tartozom, ezek közé a kőkemény, remek emberek közé, akik befogadtak, akik elismerik a teljesítményem.

Megérkezett Milán is, vele is megölelgettük egymást, és megbeszéltük, hogy van 95 köröm, meg még majdnem egy teljes, és ekkor néztem meg, mit mért az órám - hát ő 101-et mutatott, ami a nem ideális íven való haladás, a wc látogatás és miegymás is, de ugye az nem hivatalos, bár nekem fejben sokat jelent a tudat, hogy mindennel együtt azért megtettem 101 kilométert. Sokat dolgoztam érte, megcsináltam, most ez jött ki belőlem.

Megvártuk a tört kör lemérését, majd elindultunk visszafelé, közben mindenkivel, aki jött, gratuláltunk egymásnak, és hajráztunk a 24-eseknek. Milán közben úgy döntött, kiszáll a versenyből, így mindketten leadtuk a chipünket. A séta nem esett túl jól, de elballagtunk az apartmanba, ahol rendbe szedtem magam, lezuhanyoztam, megköszöntem Zorkának és Flórának a segítséget, és megcsodáltam alvó Milcsikémet, aki jól viselte a napot, leszámítva a vacsorát és a fektetést, amit egy másfél órás hisztivel tarkítva sikerült abszolválnia.
Tisztálkodás után elmentem gyúratni, közben beszélgettem a pálya mellett lévő szurkolókkal, gyúrás után pedig megnéztem az eredménylistát, ami sokkolt. 98,761 kilométerem lett, összetettben 4., korosztályos 2. lettem. Hihetetlen! Vicces, hogy 1,5 kilométernél kevesebb kellett volna a 100-hoz, ugyanúgy, mint a 6 óráson a 60-hoz. Legközelebb ennyivel fölé kell lőnöm az álmaimat.

Az éjszaka nem volt eseménytelen, de ezt nem a futásnak, hanem Milcsinek köszönhettem, bár tudtam pihenni.Délelőtt megvártuk a 24 órásokat, szurkoltunk nekik, felemelő érzés volt látni ezeket a hősöket az utolsó órában, ahogy még mentek előre és futottak. Joci hatalmas PB-t ment, Mateve pedig zseniálisan, erősen, koncentráltan gyűrte a köröket, igazi példakép, aki nagyon megérdemelte a győzelmet.

Az eredményhirdetést izgatottan vártam, és rögtön a mi kategóriánkkal kezdődött, Szabó Kriszti mellé én állhattam fel a dobogó 2. fokára - ügyesen, egyedül fel tudtam lépni! Viki nem várta meg az eredményhirdetést, remélem, hogy jobban van, és a következő versenye úgy sikerül, ahogyan azt eltervezte.

Hogyan tovább? Összegezve a versenyt, nem vagyok elégedetlen és nem is akarom lebecsülni a saját teljesítményemet. Egy évvel a szülés után ez most így sikerült, a körülmények erre predesztináltak. Látom, hogy fejlődőképes vagyok, tudom, hogy a fejem jó ehhez a sporthoz, a lábaim is szépen edződnek. Jövőre valószínűleg megpróbálom újra a 12 órát, akkor már tapasztaltabban, több kilométerrel a lábamban, és talán kipihentebben is. Ezt az évet a továbbiakban arra szeretném szánni, hogy ősszel fussak egy jó maratont, mert azzal még van elszámolni valóm. Addig félmaratonokon is szeretnék javítgatni, gyorsulni, és legalább egy 6 órás versenyt még tervezek teljesíteni, hogy gyűjtsem a tapasztalatokat.

Köszönettel tartozom ismét Gabinak, az edzőmnek, aki nélkül ez az eredmény nem születhetett volna meg, és aki ismer annyira, hogy meg sem próbál lebeszélni az őrültségeimről, inkább hagyja, hogy csináljam, és magam jöjjek rá, mi való nekem. :)

Milánnak és Milcsinek szintén köszönöm, hogy vannak nekem, irántuk érzett szeretetem, és a boldogság, amit ők adnak nekem, mindenen átsegít. Flórának és Zorkának pedig köszönöm, hogy bevállalták ezt a fárasztó hétvégét velünk, és ügyesen pesztrálták Milcsit.

Fotók: Vinca, Linda, Pecsenye, saját

Köridők: http://www.sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=183&bib=198

Mindjárt itt a sárvári verseny, úgyhogy ideje számot vetnem a felkészülésemmel. Úgy érzem, jól sikerült, és lehetőségeimhez mérten, egy ultrafutó férj és egy egyéves kisbaba mellett mindent megtettem azért, hogy minél felkészültebben állhassak oda a 12 órás rajtjához. Hogy ezt számokkal is bizonyítsam, úgy döntöttem, összehasonlítom 2011-es és mostani önmagam futás szempontjából.

Ugye, 2011-ben futottam eddigi egyetlen 12 órámat Sárváron. Akkor hirtelen felindulásból döntöttem az indulás mellett, és rövid idő alatt próbáltam Gabi vezetésével a lehető legjobban felkészülni. Ebből lett 86,5 kilométer. Most jóval tudatosabban és megfontoltabban készültem, mondhatni, szeptember óta erre a versenyre hangolom magam, és a futásaim minden pillanatában a cél lebegett a szemem előtt, ezért csináltam mindent, ezért mentem el 3-4 órás futásokra hétvégente, ezért futottam egész télen hóban és fagyban. A fizikai felkészülésem mondhatni 300 százalékkal több volt most, mint akkor. A mentális felkészülésem hasonló volt: eldöntöttem, hogy akarom, meg akarom és meg fogom csinálni ezt a versenyt. Sok minden dől el fejben, akkor nagyon sok múlott rajta, most is sok fog, de most szerintem már a lábaim is hozzá tudnak majd tenni a versenyhez.

No de a számok, aztán lehet rajtam röhögni. :)

2011. január: 38,25 km - 5 futás, a leghosszabb táv 10,7 km + egy szemműtét, ami miatt két hétig semmit nem sportolhattam

2011. február: 28,58 km - 5 futás, a leghosszabb táv 10,5  km + egy arcüreggyulladás
a nagy elhatározás, hogy benevezek Sárvárra 12 órázni, február 22-én jött

2011. március: 143 km - 20 futás, a leghosszabb táv 21,4 km, és volt 167 km bringázás is 4 nap alatt - itt már Gabi vezetésével mentek az edzések

2011. április: a verseny április 16-án volt, addig 86,6 km edzés volt, 7 futásból, a leghosszabb 27,4 km volt

2011. április 16. 12 óra alatt 86,5 km futás

Két évvel később, azaz most kicsit máshogy mennek az edzések. Igen, futok, méghozzá sokkal többet, és a tempóm is sokat javult!

2013. január: 160,76 km - 17 futás, a leghosszabb táv 14 km

2013. február: 232,18 km - 15 futás, a leghosszabb táv 40 km

2013. március: 317 km,18 km - 19 futás, a leghosszabb táv 58,5 km, a 6 órás versenyen

2013. április: a mai napig 162,3 km gyűlt össze, ebből volt egy 46,4 km-es edzés, még a héten vár rám egy félmaraton, és két edzés, összesen 37 km, illetve a jövő héten még lesznek edzések

2013. április 27. ???????? - ide jön majd az a szám, amit a 12 óráson futok, remélhetőleg minél nagyobb :)

Hát igen, a számokat elnézve, és visszagondolva két évvel ezelőtti önmagamra, nem is igazán értem, hogy mertem egyáltalán elindulni azon a versenyen. De ott voltam, végig a pályán, mentem előre, csináltam, küzdöttem, akartam. Ez lesz most is, mert bár nagyon sok minden megváltozott azóta, az akaraterőm és a maximalizmusom maradt. És most már ott lesz velem némi edzettség is, egy kis sebesség, a versenytapasztalat, na és a szeretteim, akik támogatnak. Nekem már csak futnom kell. Ultrafutnom. :)

A Puma 2013-ban úgy döntött, forradalmasítja a futóruhák világát, és olyan innovatív megoldásokat vet be a termékeiben, amelyeket eddig még egyetlen sporszergyártó sem. Az egyik ilyen igazán különleges ruhájuk egy nadrág, a Puma ACTV, melyet szerencsém volt kipróbálni, és amelybe azonnal beleszerettem.

A technológia

A Puma kutatói a kineziológiai sporttapaszok hatását használják fel a nadrág gyártása során: a nadrág anyagába belülről beépítették az ízületek és izmok védelmét szolgáló tapaszokat. Így mozgás közben a testtel együtt dolgoznak a ruhadarabok is, és az izmok erejét maximalizálják. Az elasztikus szilikon tapaszok a nadrágba építve követik az izmok vonalát és masszírozó hatást fejtenek ki a speciális részeken. A bőr meghatározott területein mikromasszázst és nyomást fejtenek ki, így lehetővé teszik az izmok gyorsabb és hatékonyabb energiaellátását, ezzel segítve a sportteljesítmény maximalizálását. A kompresszió célja pedig, hogy csökkentse és késleltesse az izomfáradást az edzés során, valamint segíti a gyorsabb regenerálódást is.

A hálós panelek és a dryCELL technológia biztosítják, hogy a nadrág légáteresztő legyenek és száraz maradjon a kemény edzéseken is.

A nadrág

Egyszerű, hosszú, bokáig érő fekete, testhez álló futónadrág. Semmi csicsa, betét, díszítés, igazán diszkrét kiképzésű darab, nekem tetszik. A jobb combon ezüst Puma logó látható, hátul a deréknál egy PowerCell felirat a hálós betét légáteresztő technológiájára utalva, a bal bokánál pedig piros sávon az ACTV a nadrág típusát jelzi utal – mert hogy van RCVR nadrág is, ami mást „tud”. Jobb oldalon a csípőcsont magasságában zipzáros zseb található. A nadrág 76 % poliészterből és 24% lycra-ból áll.

Az első találkozás

A csomagból kibontva a nadrágot látom, hogy egy egyszerű, diszkrét fekete darabbal van dolgom – tetszik, hogy nem csicsás, hanem visszafogott, nincs rajta semmilyen hivalkodó díszítés, így bármilyen felsővel könnyen felvehetem, nem fogok paradicsommadárnak kinézni. A férjem azonnal jelzi, hogy szeretné majd néha kölcsönkérni, mert küllemét tekintve igazán uniszex. :)

Anyagának tapintása kellemes, belül érzem a rugalmas kineziológiai tapaszokat, kívül pedig kirajzolódik a bordázatuk az anyag felszínén. A derekán a megkötő jó hosszú, így nincs esélyem rá, hogy véletlenül behúzzam  a madzagot a nyílásba (más nadrágoknál rendszeresen megteszem), hogy aztán hosszas szenvedés árán tudjam csak előbányászni ismét. A bokánál hosszú a zipzár, ebből sejtem, hogy szoros lesz a szára, de itt pont erre van szükség, hiszen ez a nadrágba oltott technológia lényege.

A felpróbálás nehézkesen indul, hiszen ugyanúgy igyekszem magamra húzni ezt a nadrágot is, mint bármilyen más futónadrágot: bedugom a lábam felül, alul pedig kidugom. Vagyis kidugnám, de ez most nem megy. A szilikontapaszok miatt nem csúszik végig a lábam a nadrágszáron, pár centi után elakad. Ezt a nadrágot úgy kell felvenni, mint egy harisnyát: „össze kell szedni”, hogy csak egy nagy lyuk legyen a kezünkben, bedugni a lábat, majd bokától centiről centire eligazgatva felhúzni teljesen. Egy egy éves örökmozgó kisfiú mellett ez igen kockázatos művelet, mert látja, hogy bénázom, és jön „segíteni”. :) Úgy érzem magam, mint az úszók, amikor a szuperszoros cáparuhát aggatták magukra, amit egyedül fel sem tudtak venni. :)

A nadrág megfelelő eligazgatása a lábakon nagyon fontos, hiszen ahhoz, hogy a kineziológiás technológia hatni tudjon az izmainkra, a tapaszoknak a megfelelő helyekre kell kerülnie – a nadrág címkéjén ott is van, hogy hol kell lenniük a tapaszoknak. Figyelek, hogy ne csavarodjon meg a lábszáramon a nadrág, a térdemet körülöleljék a tapaszok, és a combon is a megfelelő helyeken stimulálják az izmaimat. A sikeres felvétel után megállapítom, hogy rendkívül szoros – de nem kellemetlenül, és ahová felhúztam, ott is marad. Végre egy hosszú futónadrág, ami nem csúszik le a derekamnál és a lábam között is passzentos marad, nem kell tartanom a kidörzsölődéstől a csúszkálás miatt! Levenni sem egyszerű, de szépen le lehet gurítani a lábakról a nadrágszárakat.

Felfedezem a zsebet is: nem túl nagy, de az mp3 lejátszóm és a kulcsom belefér, a zsebkendőt pedig úgyis a nadrág derekába teszem be, így amire nekem szükségem van a futás során, az mind nálam van. Oldalt található, így ha valamit ki szeretnék venni, könnyen hozzáférek, nem kell a nadrág derekában belül kotorászni, mint a legtöbb futónadrágnál.

A méret tökéletes, mintha rám öntötték volna – ám szegény férjemet el kell keserítsem, ő ebbe a nadrágba nem fogja tudni belepréselni magát, bár hosszra megfelelő lenne neki, de a combjai és a vádlijai erősebbek az enyémeknél, neki eggyel nagyobb méret lenne ideális. De én alig várom, hogy indulhassak futni!

Az első futás

A napi edzésem 12 kilométer, kellemetlen, hűvös, esős időben – viszont mivel nincs még meleg, nem vágyom háromnegyedes nadrágra, ám annyira hideg sincs, hogy a bélelt téliben menjek, tökéletes választás a Puma ACTV. Már itthon érzem, ahogyan a tapaszok és a kompressziós kialakítás kellemesen masszírozzák az izmaimat, picit mintha élénkebb is lenne a vérkeringés az egész lábamban. Gyakran hordok kompressziós (térd)zoknit, főleg a hosszabb edzéseken és az ultraversenyeken, az érzés akkor is hasonló, csak most térd felett is megvan, nem ér véget a zokni száránál.  

Természetesen hagyok magamnak időt a bemelegedésre, de úgy érzem, jó formában vagyok, jól fog menni a futás ezen az edzésen. A nadrág remekül összetartja az izmaimat, sem lassú, sem gyorsabb tempónál nem csúszik el, nem dörzsöl, nem irritálja a bőröm, passzol és tapad a testemre, nagyon kényelmes. A 12 kilométert rekordidő alatt teljesítem – elsőre nem tudom eldönteni, hogy a nadrág segített ilyen jól futni, vagy amúgy is ennyire pörögtem volna, mindenesetre az izmaimat nem érzem fáradtnak az edzés végén.

Tempó futás

Másnap 8 kilométer váltott tempójú futás vár rám, ahol a lassabb és gyorsabb sebességű szakaszok váltogatása más-más terhelést ró az izmokra. Bízom benne, hogy a nadrág speciális kialakítása segíteni fog az edzés sikeres teljesítésében. Az előző napon letudott futás után nem érzek problémát az izmaimban, így frissen vágok neki a rám váró kilométereknek. Kényelmes tempóban kezdek, majd jöhet egy lendületes kilométer: a váltás jól megy, érzem, ahogy az izmaim dolgoznak, de nem fájnak, nem zsibbadok el a gyors szakasz végére, ha nagyon akarnám, még tudnám folytatni. A lazább futás is jól megy, nem érzem fáradtnak a lábaimat, újra tudok gyorsítani, sprintelni, amikor kell, a zsibbadás és a görcsök pedig elkerülnek a további lassú és gyors etapok során is. Az edzés jól ment, az izmaim rendben, fájdalom nincs, az izomfáradtság pedig mintha kisebb lenne a megszokottnál.

Hosszú futás

A nadrág le sem akar rólam szakadni, az edzéseimet ebben teljesítem, mióta megvan. J Többször futottam benne 15-20 kilométer közti távokat. Azt nem mondom, hogy meg sem kottyantak, de érezhetően később kezdtek el fáradni a lábaim, mint egyébként szoktak – ezt az edzettségem és az állóképességem fejlődése mellett a Puma ACTV-nek is tulajdonítom. Az igazi nagy próba azonban még hátravan: egy 46 kilométeres ultratáv, amelyet a 12 órás versenyre való felkészülés utolsó kemény erőfelmérőjeként kell teljesítenem. Ezen a futáson a nadrág is bebizonyíthatja, mit tud, nem csak én! :)

A biztonság kedvéért a vádlimat dupla kompresszió alá helyezem: zokni és a nadrág együtt biztosan segít. Kissé fáradtan indulok neki a távnak, korán reggel van még, a város alszik, legszívesebben én is azt tenném, de menni kell, hosszú lesz ez a futás.  Egészen jól haladok, érzem, hogy van erőm, szépen telnek a kilométerek, viszont semmilyen problémát nem tapasztalok. Nem érzem fáradtnak a lábaimat, a vádlijaim és a combjaim is szépen dolgoznak, görcs és fájdalom nincsen, még 30 kilométerhez közeledve sem. Ilyenkor azért már szoktam érezni, hogy mennyi kilométert tettem a lábaimba, jelzik, hogy fáradnak, kissé elnehezülnek a lépteim, rövidül a lépéshossz – most viszont ez nincs. Nem mondom, hogy olyan, mintha most indultam volna, de nem is érzem a szokásos kellemetlenségeket. Általában a belső combjaim jelzik először, hogy már sokat mentem, de ez a jelzés is elmarad. Sőt, 40 kilométernél tudok gyorsítani, ruganyosan és kényelmesen lépkedek, tudom picit növelni a lépéshosszt is a tempóval együtt. Csaknem 4 és fél órával az indulás után elégedetten érek haza: megcsináltam az utolsó kemény edzést, jól is sikerült. A lábaim még bírták volna tovább a futást, nem zsibbadok, nem görcsölök – de azért jólesik a hideg-meleg vizes zuhany és a masszírozás, és meglepően jól megy a séta. A Puma ACTV jelesre vizsgázott az ultratávon!

Vélemény

A nadrág nagyon tetszik, és bátran merem ajánlani a futó ismerőseimnek, azoknak is, akik rövidebb távokat futnak, de leginkább a hosszútávfutóknak és az ultrafutóknak. Azt gondolom, hogy erre a technológiára leginkább azoknak lehet szükségük, akik 20 kilométer feletti távokat, maratonokat és ultrákat futnak, mert a jótékony hatások ilyen hosszú távokon jönnek ki igazán, hiszen késleltetik az izmok fáradását és javítják a lábak vérkeringését, erre pedig hosszú távon van igazán szükség.

Az általam kipróbált, bokáig érő nadrágot leginkább kora tavasszal és késő ősszel történő használatra tartom ideálisnak, télen a vékonysága miatt sajnos fázhat benne a futó, alá nem érdemes semmit venni a tapaszok miatt, ha pedig fölé veszünk valamit, az szintén nem ideális.

A melegebb évszakokra remek lehetne a Puma ACTV rövidnadrág formájában, amely a combizmokat stimulálja és tartja szorosan – a vádlira ilyenkor mindenki kompressziós zoknit vesz, azzal együtt érvényesülhetne a jótékony hatás.

A mosást remekül bírja, a tapaszok belül sértetlenek, a nadrág felvéve több mosás után is ugyanolyan szoros. Az anyaga kívül nem bolyholódik, nem sérült, a színe nem fakult.

Már jó ideje ez a verseny járt a fejemben. A 6 órás futás. Pont a fele a sárvári 12-nek, ami még régebb óta a fejemben van. Pontosan szeptember óta, mióta a félmaratonnal visszatértem a futáshoz. Akkor döntöttem el, hogy áprilisban ott kell lennem - addig azonban hosszú az út.

Januárban megkezdtük az alapozást, februárban pedig bekeményítettünk, Gabi az edzéstervben, én meg a futásban, így megy a közös munka nálunk. Jöttek a hétvégi hosszúk, 25, 30, 40 kilométerek, és a kérdés, akarok-e futni Székesfehérváron. Akarok, futok. Mennyit fussak? 4 órát? Dehogy! 6-ot! Hát legyen, állok elébe!

Amióta beneveztem, sokat gondoltam a versenyre. Remek erőfelmérő lesz, hol tartok, mit tudok, és remekül meg tudja mutatni azt is, mire nem vagyok még felkészülve. Persze pozitívan álltam hozzá, hogy megteszem, amit tudok, hiszen én akarok futni, én akarok újra ultrázni, végre most már normálisan, nem csak olyan "hűbeleBalázs" módjára, mint régen. Felkészülök, ahogy tudom, odateszem magam, beleadom a testem és a lelkem, mert ezt akarom csinálni, és azt akarom, hogy minél jobban menjen. Igen, bennem volt az is, hogy jó-e ez nekem, és jó-e ez a kisfiamnak, de valahányszor átgondoltam, arra jutottam, hogy igen, csinálni akarom, be akarom magamnak és neki is bizonyítani, hogy képes vagyok rá.

A versenyre az esélytelenek nyugalmával készültem, hiszen nagyon erős mezőny gyűlt össze a 6 órás csajok között: Lubics Szilvi, Gyebnár Évi, Dóri, a két esztergomi lány, Ági és Zsuzsa, mind jobb futók nálam, több tapasztalattal, jobb eredményekkel. Mondjuk nem is velük, hanem inkább magammal akartam küzdeni, de nagyon motiváló volt a tudat, hogy velük egy mezőnyben leszek majd. A legnagyobb félelmem, ha annak lehet nevezni, az volt, hogy hogy fogom fejben viselni, hogy Milcsi ott lesz a pálya szélén, és látom, de nem foglalkozhatok vele, mert futnom "kell".

Gabi előzetesen azt mondta, úgy fussak, hogy ez egy hosszú edzés, nem célverseny, ne szaggassam szét magam, okosan, szépen, frissítést gyakorolva menjek. Távra is adott "utasítást": 55 kilométer fölött minden ajándék. :) Oké, vettem, meglesz!

Előző este összekészültem, hideg-meleg ruhával, frissítővel, Milcsi cuccaival, mindennel, amire szükség lehet. Az éjszaka nem volt ideális, az eddig nyugodtan alvó és max. egyszer ébredő (de újabban már egyszer sem ébredő) kisfiam négyszer keltett fel. Ennek ellenére aránylag pihentnek éreztem magam. Szerencsére Fehérvár nincs messze, úgyhogy gyorsan odaértünk, eljött Milán húga is segíteni, egyrészt hogy szokja Milcsit, másrészt hogy szokja az ultraversenyeket, mert húgommal ők lesznek majd Sárváron a bébiszitterek.

Érkezés, parkolás - Zoli és Dóri ismét a szomszédban, mintha itthon lennénk. Rajtszámátvétel, örömködés az ismerősökkel, ismerkedés az eddig csak a netről ismert futótársakkal, mindenki vigyorog, én is, jó újra ultraversenyen lenni, hiányzott. A pálya ismerős, Milánék anno a tópart túloldalán laktak, sétáltunk itt jópárszor.

A hőmérséklet remek, nincs hideg, se meleg, futásra nekem tökéletes. Ruházatom háromnegyedes nadrág, kompressziós zokni (gondoltam gázul néz ki, de sokan így nyomták, úgyhogy nem érdekelt), vékony hosszú ujjú, rá rövid ujjú póló, és sapka. Óra, mp3 beüzemelve. Rajt előtt fél órával betolok egy adag tejpépet üzemanyag gyanánt, frissítőnek bekészítve kóla, izó, méz, kókuszgolyó, két energia-sportszelet.

A rajt előtt semmi izgalom nem volt bennem, 10 perccel előtte még Milcsit pelenkáztam a női mosdóban, majd puszilkodás, és beállás a rajtba. Persze azért bennem van, hogy jó lenne megközelíteni a 60-at, de nem stresszelem magam ezzel. Milcsiért sem aggódom, mert jó kezekben van, és majd csak nem lesz semmi olyan gond, ami miatt ki kéne állnom, és amúgy meg talán függetleníteni tudom magam a fiamtól.

10-kor rajt, ismerősök körében, Dóri, Kata és a többi lány az SZTK-ból, Matevével is váltok pár szót, aztán már megyünk is. A zenét azonnal beteszem, és igyekszem magamra figyelni, nem hagyom, hogy a többiek tempója elvigyen, hagyom, hadd menjen mindenki, ahogyan tud és szeretne, innentől csak magamra figyelek.

A pálya nem rossz, bár a közepén a salakos rész alattomosan emelkedik, pont annyira, hogy picit érezhető és utálatos, főleg a verseny második felében. Viszont amint újra jön a beton, jön a lejtő, ami visszaadja, amit az emelkedő elvett - ez a pálya "szeretem" része annak ellenére, hogy az aszfalt elég rossz minőségű, és néha szűk helyen kell futnunk. Nem foglalkozom semmivel, csak magammal és a futással, Milcsi a pálya szélén szurkol, rázza a kis rumbatököt, sikongat, édes nagyon, integetek neki. A látványa, az érzés, hogy velem van, erőt ad, nem gyengít, tudom, hogy egyszer majd büszke lesz rám. Milán figyel, kérek-e valamit, de az első fél órában semmit.

Órát, tempót nem nézek, hagyom, hogy vigyenek a lábaim, ahogy jólesik, de igyekszem kontrollálni őket, hogy ne fussak gyorsabban, mint ahogy kellene. Fél óra után iszom egy izót a frissítőből, finom, jó lesz - később is ezt ittam, mert egy idő után a Powerade elkezd savat csinálni és visszafelé jönni, ezzel az izóval viszont nem volt gond. Innentől sokszor iszom pár kortyokat, vizet és izót felváltva, kaját egyelőre nem kívánom. Milántól kérek kólát, benne magnéziummal és mézzel. A frissítőből többször sósat csipegetek, miután érzem, hogy az arcomra kiült a só.

20 km után picit lassítok, kell még az erő, egy kis előnyt szereztem magamhoz képest, innen meg kell találni azt a tempót, amit a végéig bírok, lehetőleg 6 perces környékén. Néha nézem a tempót, próbálom belőni, hogy is menjek. 30 környékén kicsit érzem, hogy kezdek szétesni, nem mozgásban és fejben, hanem agyban - kezdek szédelegni, most kell figyelnem, mert baj lesz. Ugrasztom Milánt, elő a mézet, ide nekem az üveget és a kanalat, benyomok két hatalmas adagot belőle, rá víz - ha ez nem segít, akkor fejre fogok állni, de bízom a mézben, az UB-n is az volt a csodaszerem. Picit sétálok, hogy ne lötyögjön a hasamban a cucc, majd ismét megindulok, megállapítom, sétálni rosszabb, mint futni. Pár száz méter után bemelegszem, megy a futómozgás. 2 kör múlva a fejem is oké, magamhoz tértem, döcögök tovább.

Fejben továbbra is egyben vagyok, de most valahogy nem jön a flow, amikor teljesen ki tudok kapcsolni, szerintem a pálya az oka, kanyarog, salak, beton váltja egymást, vannak bukkanók, úthibák, egy helyen elég szűken lehet elférni, végig figyelni kell, hiányzik ez a kikapcs, amikor nihil van a fejemben.

40 km körül tartok egy nagy frissítést, ismét méz, kóla, magnézium, pár kókuszgolyó, pici nyújtás. Aztán összeszedem magam, és megyek tovább. Lassultam, de a maratonom így is 4:15-4:18 környékén van, háromnegyed órával jobb részidőként, mint az egyetlen eddigi maratonom. A gyomrom oké, nem görcsöl, de enni nem nagyon kívánok, a gondolattól rám jön a hányinger, és ennek nem örülök, mert ez így hosszú távon nem lesz jó... A lábaim mennek, innentől futok szépen, igyekszem csak a frissítőnél belesétálni, míg megiszom a pár korty itókát, és aztán futni tovább.

Jó a szurkolás, Vajda Anita, Lubics  Szilvi barátnője-segítője sok-sok körben drukkol, biztat, Éva néni szintén. A pályán Mateve, Pecsenye, Zoli, Viki, Joci, Kabóca is mindig biztattak, mondják, hogy szépen mozgok, jól futok, jólesik, hogy foglalkoznak velem is picit, ettől is érzem, hogy jó helyen vagyok én itt. Igyekszem emelni a lábam és tisztességesen futni, hogy haladjak. Nyávogás nincs, miért is lenne, mosolygok, mert még tudok. Milcsi azért picit megbőget, annyira cuki, ahogy Milán karjában szurkol a pálya szélén, megható,  hogy látom, de gyorsan össze kell magam szedni, mert úgy nem kapok levegőt, ha hüppögök. :)

Az utolsó óra szinte örömfutás, csak a pár korty frissítő erejéig sétálok, majd ismét futás, egyenletesen, kapom a dicséreteket, hogy szépen mozgok, mindjárt vége, csak így tovább. A végén látom, hogy még 14 perc van, abba még két körnek bele kell férnie - bele is fér, mert még van erőm, visz az adrenalin. Másfél perccel a vége előtt "összeszedem" Kabócát, épp sétál, mondom neki, mennyi van még hátra, fussunk! Megindulunk, közben beszélgetünk, de nyomjuk, mindjárt vége. Hallom a kürtöt, megállok, óra lenyom, örülök nagyon. 54 teljes kör, meg még egy kicsi - 58,546 km. Óra szerint 59,5, de tudom, hogy többet mért a hivatalosnál a kanyarok, kerülgetések miatt. Nyújtok, közben sok 12 órás gratulál, pacsik, vigyorok, gratulációk, közben jönnek Milánék, megölelgetem őket, és várjuk a törtkör mérést. Aztán irány a kocsi, megyek átöltözni, ehhez kell egy kis lépcsőmászás, a 3. emeleten van az öltöző. :)

Utána próbálnék enni, de két falat után hányinger tör rám, inkább iszom kicsit. Jön hamarosan az eredményhirdetés, előtte bandázunk kicsit, Milcsi bemutatkozik mindenkinek, akinek csak lehet. :) Aztán elindulunk haza. Itthon jó kis zuhany, teljesen jól vagyok, Milcsit elrendezem, majd végre tudok enni is. Másnap reggel kicsit robotos a mozgásom, érzem a térdeimet, de délutánra kutya bajom, még kedvem is lenne futni, de ez a nap a pihenéssé - este pedig jön a következő heti, nem pihentető edzésterv. Hiszen folytatjuk Sárvárra a felkészülést.

Volt pár gondolatom a verseny alatt, amik megfogalmazódtak bennem.
- Nem tudom, hogy hogy mertem 2 évvel ezelőtt elindulni Sárváron a 12 órán. Ez a 6 óra nem sikerült rosszul szerintem, de ezután van még ugyanennyi, ami baromi nehéz, hogy a fenébe tudtam megcsinálni? Erre valahogy nem emlékeztem eddig, hogy hogy vészeltem át akkor azt a versenyt. Nagyon felértékelődött bennem az a 86,5 km.
- Hosszú az út még a 12 óráig, de nem teljesíthetetlen, meg fogom csinálni. :)
- Nem zavar, ha leköröznek, és nem érdekel a többi futó eredménye addig, amíg tart a verseny. Magamért futok, magammal versenyzek, magamnak bizonyítok és a családomnak.
- Nem szabad arra gondolnom, mennyi van még hátra. És nem is gondolok rá, csak az utolsó egy órában. Akkor meg futok, ahogy bírok.
- Nem szabad órát néznem, max. néha egy-egy tempót, az érzéseimre kell hagyatkoznom, úgy az igazi, így nem stresszelem magam semmivel.
- A zene nekem továbbra is kell, meg sem próbálok anélkül futni, segít, eltereli a figyelmem a nehéz pillanatokban, és segít, hogy még véletlenül se foglalkozzam másokkal. Edzésen jó beszélgetve futni, de versenyen max. pár szót szeretek váltani a többi futóval.
- 21 hónapja nem futottam ilyen hosszút, rohadt régen volt. :)

Összességében jóra értékelem a teljesítményemet, hiszen csak május óta futok újra, és a fiam sincs még egy éves, szerintem jó úton haladok, és ha így tudom folytatni, akkor nem lesz ez rossz a továbbiakban sem. :)

Sárvár. Aki fut, és főleg, aki ultrát fut, annak Sárvár különleges jelentéssel bír. Minden évben, áprilisban összegyűlnek itt az ultrások, hogy a hosszú, sokszor nehéz, néha keserves téli felkészülés után megmérettessenek. 12 vagy 24 órát lehet futni, és általában mindenki ott van, aki számít. Plusz azok is, akik szeretnének csatlakozni az ultrások táborához. Persze nem muszáj rögtön fejest ugrani a 12 vagy a 24 órába, ha valaki ultrázni szeretne, de azt gondolom, Sárvár mégis ideális helyszín erre.

Ha azt hallom, Sárvár, nekem nem a fürdő, vagy a legújabb ötcsillagos hotel ugrik be. Nekem Sárvár az ultrafutást jelenti, a vár körüli, néha végtelennek tűnő körözést, a futótársakat, a léptek koppanását, a szurkolók biztatását. Eszembe jut az első 12 órásom, hogy milyen izgatott voltam előtte, hogy az zakatolt a fejemben, mennyire nem gondoltam én ezt komolyan, és hogy félek, de már késő kiszállni. Aztán eszembe jut az a mámorító érzés, amit akkor éreztem, amikor 12 órányi körözés után meghallottam a tűzoltóautó szirénáját, a hangot, ami a versenyem végét jelentette. Megcsináltam! Sírni csak a győztesnek szabad, mondta Székely Éva, de én ott győztes voltam, sírtam és örültem egyszerre, mert legyőztem saját magam.

Két év telt el azóta. Most újra erre készülök, le akarom győzni saját magam, és újra érezni akarom a győzelem ízét. Tudom, hogy nem fogok dobogóra állni, mert voltak, vannak és lesznek is nálam sokkal jobbak. Én nem velük versenyzem, hanem magammal. Tudni akarom, hogy képes vagyok-e újra rá, hogy meg tudom-e újra csinálni. Úgy, hogy közben megváltozott az életem, és más ember lettem.

A futásban minden elölről kellett kezdenem, de egy percig nem bánom, sőt, úgy érzem, így minden jobb. Már nem csak magamnak akarok bizonyítani. Van egy pici emberke, aki feltétel nélkül szeret, neki szeretném megmutatni, hogy vele, érte, általa mire vagyok képes. Ott lesz majd velem végig, mosolya, huncut pillantása elkísér majd az utamon - és remélem, hogy új erőre kapok majd, ha meghallom a hangját, miközben azt kiabálja, hajrá anya (már csak abban bízom, hogy addig megtanulja kimondani). A felkészülés során tőle veszem el az időt, ezért akarom (igen, nem szeretném, akarom) majd odatenni magam a versenyen, amennyire csak tudom, hogy legyen értelme, ne vesszen kárba az edzéssel töltött idő, és legyen eredménye a befektetett energiának.

Sárvárig még hosszú az út, de előre tekintek, és a célomra koncentrálok. Jöhet hó, eső, szél és fagy, megyek előre és csinálom. Magamért, és az álmaimért.

Ha azt hallom, Sárvár... és itt mindenki fejezze be a mondatot!

Fotó: Wikipédia

Az elsők minden ember életében fontos szerepet játszanak. A futóknak szerintem mindig emlékezetesek a futós-elsőik, én legalábbis így vagyok ezzel. Ezek az én elsőim.

Első élvezetes futásom

Amikor már nem volt kötelező futnom, kb. 17 évesen, miután abbahagytam a kézilabdát. A 11. kerületben indultam el, akkor ott laktam kollégiumban, a kolesz körüli utcákban döcögtem olyan 20 percet. Utána pedig mérhetetlenül büszke voltam magamra.

Első "futóversenyem"

Általános iskolában, a suli szervezésében a Fut a Dózsa nevű futóverseny, ami kötelező volt, minden évben, elsőtől. Kb. 200 métert futottunk az osztálytársaimmal, utána pedig lesétáltuk a távot. Futni nem szerettünk, de kötelező volt elindulni és célba érni. És ott nem volt záróbusz. :)

Első dobogóm

Egyetlenegyszer álltam eddig dobogón futóversenyen, méghozzá a Fut a Dózsán, de akkor már nem voltam Dózsás. Középiskolásként, amikor már szerettem futni, elmentem a futásra. Harmadik lettem! Az érem azóta is megvan, az egyetlen érmem, amit helyezésért, és nem a teljesítésért kaptam.

Első futóversenyem nem futóként

2007 június legvégén a hortobágyi Délibáb Futás volt az első, amin BSI dolgozóként részt vettem. Magával ragadott a hangulat, pedig akkor még nem voltak annyian a futáson, és én még csak nem is sejtettem, milyen egy Nike félmaraton vagy egy maraton hangulata.

Első edzésnaplós bejegyzésem

2008. március 3-án írtam be az első edzésem az Edzésonline-on. 5,5 km 40 perc alatt. Volt honnan fejlődni!

Első igazi futóversenyem

2007 szeptemberében az Ablon Business Run-on vállaltam kemény 2,5 km-t két kolléganővel, BSI-s csapatban. Nem volt rossz, de ahogy emlékszem, majd megpusztultam a végére. Akkor még alig-alig voltam edzésben, csak a lelkesedés és a szívem vitt, hogy ne miattam maradjon szégyenben a csapat.

Első 10 km-em

Prágában a maratont futottuk le 4 fős váltóban Milánnal, egy volt kolléganőmmel és az ő párjával. Sajnos a váltósokat nem engedték el a maratoni mezőnnyel, és csak kb. 30-35 csapat volt. Én rajtoltam, és nagyon kellett tepernem, hogy a többi váltós ne hagyjon faképnél pillanatok alatt. Az elejét szépen elfutottam, majd elrontottam a frissítést (azóta nem eszem banánt futás közben), de végül szépen lassan sikerült teljesítenem a távot. 7 perces tempóban.

Első félmaratonom

Hirtelen felindulásból elkövetett versenyeim első példánya a félmaraton volt. Valamikor október elején kitaláltam, hogy le akarom futni a félmaratont novemberben Siófokon, és el is kezdtem készülni. Párszor futottam 16 km-t, és azt hittem, hogy a maradék 5, ami még a félmaratonhoz kell, majd könnyen fog menni. Hát nem. 16 km-ig egész jó voltam, aztán ott elszomjaztam. Úgy tudtam célba érni, hogy egy babakocsival futó srác elővarázsolt nekem egy fél literes vizet a babakocsiból, illetve Milán visszafutott elém, és segített, hogy ne sétálva fejezzem be a versenyt. De azért annyira nem lett rossz, 2:11:02.

Első maratonom

Hirtelen felindulásból elkövetett verseny No. 2. 2010. június 28-án felmondtam a BSI-ben, és azzal a lendülettel mentem is a nevezési irodába, hogy benevezzek a maratonra. 3 hónappal a Budapest Maraton előtt. Fejben már régóta akartam a maratont, de készülni szinte semmit nem készültem rá addig. Na, onnantól kezdve viszont igen. Fájdalmas és szenvedős volt, a testem nem akarta, a fejem viszont igen - a fejem nyert. Lefutottam.

Első ultrám

Hirtelen felindulásból elkövetett verseny No. 3. A maraton után futkostam még, de azért nem túl sokat. Aztán jött egy szemműtét, meg egy arcüreggyulladás, és egy csomó kihagyás, ennek ellenére sikerült kitalálnom, hogy én bizony 12 órát akarok futni. Volt két hónapom a felkészülésre. Máig nem értem, hogy gondoltam akkor, hogy menni fog, de érdekes módon sikerült. 2011. április 16-án Sárváron lefutottam az első ultrámat is. És azóta sem bántam meg!

Hogy mi lesz a következő elsőm, még nem tudom. Új életem első félmaratonja már megvolt. Biztos lesz új életem első maratonja és ultrája is. Meglátjuk!