"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Maratonista lettem!

Sikerült, megcsináltam! Kemény volt, de megérte, hiszen vasárnap célba értem a Budapest Maratonon!

Napra pontosan a Spar Budapest Maraton előtt három hónappal döntöttem el, hogy ott akarok lenni a versenyen, és le akarom futni a maratont. Korábban is a fejemben volt ez a terv, de eddig egyáltalán nem tűnt reálisnak, most viszont itt volt a lehetőség. Talán nem is gondoltam át teljesen a dolgot, csak mentem és beneveztem. Aztán elkezdtem készülni. A három hónap hamar eltelt (ebből kb. másfél hónap volt valódi felkészülés), és végre – vagy talán mégsem? – eljött szeptember 26-a, a nagy verseny napja.

A maraton hetében visszavettem a futásból, két laza edzést tartottam, és inkább az elméleti és tudományos felkészülésre helyeztem a hangsúlyt: ettem, ittam és gondolkodtam. Próbáltam lejátszani minden eshetőséget a fejemben a maraton kapcsán: fáj a lábam, rosszul vagyok, hideg van, meleg van, elesek, dörzsöl a ruhám, wc-re kell mennem, utálom az egészet, és még több tíz lehetséges variációt. A végeredmény mindig ugyanaz volt: célba érek akkor is, ha piros hó esik is, ha jönnek az ufók, ha mittudoménmicsodák is potyognak az égből!

A verseny előtti éjjel borzasztóan aludtam, épeszű ember egy év alatt álmodik annyi baromságot, mint én egyetlen éjszaka alatt. A legizgalmasabb mozzanat az álomban az volt, amikor Berényi Miklós a Barátok köztből Novák Laci asszisztálása mellett combon lőtt... De végre eljött a reggel, ébresztő, készülődés, „süss fel nap” éneklés, hogy az égiek megkönyörüljenek rajtunk, és ne szakadjon az eső. Mondanom sem kell, nem sokat segített. Persze nagyon izgultam, hogy mi lesz, hogy lesz, de összeszedetten, magabiztosan vártam a nagy megmérettetést. Tudtam, hogy nem leszek egyedül, mert Milán ott lesz velem, és segít. Lemondott miattam arról, hogy új egyéni csúcsot fusson a maratonon, inkább vállalta, hogy végig mellettem marad, segít célba érni, és persze lefutja élete legrosszabb maratonját.

A Hősök terére érve fokozódott az izgalmam, a célkaput meglátva pedig megkérdeztem magamtól, mit keresek én itt – de gyorsan elhessegettem a kételkedő gondolatokat. Becsekkoltunk a VIP sátorba, beszélgettünk jópár ismerőssel, elkezdtünk készülődni, levettük a „meleg” ruhát. Közben kezdett szemerkélni az eső, ami nem töltött el túl nagy boldogsággal, de úgy voltam vele, hogy futás közben úgysem fogok fázni, és hogy a meleget sokkal rosszabbul viselem, mint a hideget. A „strong” szerkómat viseltem, rövidujjú és rövidnadrág, sokan kérdezték is, hogy nem fogok-e fázni, de mondván, hogy úgyis vizes lesz, mindegy mi volt rajtam. Nem nagyon futottam esőben, pláne nem 42 km-t, de nem érdekelt, csak az, hogy megcsináljam.

10 óra előtt 10-12 perccel indultunk el a rajt felé, melegítettünk jó alaposan közben, hogy nehogy valami sérülés legyen a hideg izmokból és ízületekből. Közben egyre nagyobb cseppekben kezdett esni az eső, és mire beálltunk a rajtba, már szépen esett. 10 órakor ellőtték a rajtot, a mezőny eleje megindult, mi azonban kb. 5-6 perccel később jutottunk csak el a rajtkapuig, mire az élmezőny már bőven 1 km után járt. Laza, kellemes iramban kezdtünk, még szerencse, hogy személyes iramfutóm visszafogott, mert ha egyedül lettem volna, tutira elfutottam volna az elejét. Az Andrássy úton kissé bemelegedtem, az eső is elállt, egyesületünk, a Futóbolondok SE tagjai az Operánál buzdítottak minket egy nagy molinó mellett, létrán állva, úgyhogy úgy éreztem, minden oké. Útközben figyeltük a fordítónál szembe haladókat, integettünk, kiabáltunk egymásnak, ez is lelkesített. Majd a Lánchíd előtt lekanyarodtunk balra, kis utcákon le a rakpartra, majd a Margit-híd felé vettük az irányt – közben láttam, hogy a mezőny eleje már a Lánchídon át Budára tart.

A frissítőknél természetesen ittunk, majd kocogtunk tovább. Olyan 10 kilométerig nem is volt semmi gond, ám egyszer csak begörcsölt a gyomrom, és ez az igen kellemetlen érzés nem akart elmúlni. Persze küzdöttem, masszírozgattam, hátha jobb lesz, de nem javult a dolog csak akkor, ha összegörnyedtem, görnyedten viszont nem lehet futni, úgyhogy összeszorított fogakkal haladtam tovább, sajnos lassabban, mint szerettem volna. Nagyon bosszantó volt, hogy a lábamban volt erő, de a gyomrom nem engedi, hogy haladjak. Így futottam végig visszafelé a pesti alsó rakparton, miközben az eső ismét rázendített. A mellettünk elmotorozó frissítőfőnök (jó ismerősünk) meg is kérdezte az égre mutatva, hogy mit szólunk a zuhanykapuhoz, amit intézett. Persze jót nevettünk rajta, aztán haladtunk tovább, egészen a Lánchídig, melyre felkaptattunk – éljenek az emelkedők - , aztán át Budára. A híd végében egy nagyon kedves ismerős leányzót fedeztünk fel, aki meglátva minket, boldogan kiabálva ugrált a szakadó esőben, persze bőrig ázva. A szurkolói biztatástól megtáltosodva döcögtem tovább, nemsokára pedig másik drukkerrel is találkoztam: egy blog olvasó leányzó konstatálta, hogy én vagyok az, és biztató szavakat intézett hozzám, amit ezúton is nagyon köszönök, nagyon jólesett!

A budai rakparton egészen az Árpád-hídig kellett elfutni, végtelenül messzinek tűnt, úgyhogy elhatároztam, bevetem a „csodafegyverem”, a zenét, bekapcsoltam hát az mp3 lejátszót, hátha segít. Kicsit jobb is lett, és az is segített, hogy az úttest másik felén szemből már jött vissza a mezőny eleje, így nem magamra és a gyomorfájásra figyeltem, hanem az ismerősökre, akik közül sokan integettek, kiabáltak, hogy hajrá. Milánra persze sokan furán néztek, hogy mit keres ennyire hátul, aztán engem látva rájöttek. Nagy nehezen eljutottunk hát az Árpád-hídnál kihelyezett fordítóig, közben egymást előzgettük és hecceltük egy tortának öltözött jelmezes sráccal, aki az 50. maratonját futotta. Mi aztán gyorsabbnak bizonyultunk Milánnal, és lehagytuk a tortát, legközelebb már csak a célban láttuk. A fordító iránt érzett örömöm hamar elillant, amikor eszembe jutott, hogy most a rakparton egészen a Lágymányosi-hídig kell eldöcögnöm folyamatos gyomorfájástól kísérve. Közben féltávnál a chipszőnyeg rögzítette az időnket (amit én csak utólag tudtam meg, hogy ne görcsöljek még amiatt is, hogy hogy állunk), és konstatáltam, hogy nem túl sűrű a mezőny előttünk, eléggé a végén vagyunk, de a záróbusz veszélye nem fenyegetett, erre Milán figyelt nagyon.

Nekiiramodtunk, néha sajnos bele kellett sétálnom a gyomrom miatt, de igyekeztem minél többet futni és haladni, sikerült is jópár futót lehagyni, köztük egy spártai harcosnak öltözött jelmezest is, aki hatalmas páncéllal és dárdával a kezében futott. Fejben aránylag rendben voltam, végig az lebegett a szemem előtt, hogy a Húgom ott vár a hídnál a frissítőállomáson (dolgozott), na meg az, hogy be kell érnem a célba minden áron! Útközben lehetőség szerint igyekeztem élvezni a zenei pontokat (a süvítő széltől sokszor nem hallottam a saját zenémet a fülemben), zenekarok, dobosok, dj-k hangfalakkal segítették a maratonistákat dacolva az ismét eleredő esővel, ők is tapsoltak minket, mi is tapsoltuk őket, kurjongattunk, örültünk nekik, és ezek az apróságok mindig jól jöttek. Az eső persze ömlött, ráadásul borzasztó szembeszél fújt, nehezítve a haladást, de csak mentünk és mentünk. Milán időről időre kérdezte, hogy minden oké-e, energiagélt bontott nekem, hogy egyem meg, izoitalt nyomott a kezembe, és ösztönzött, hogy menjek tovább. Nem nyávogtam, nem hisztiztem, mert az úgysem segített volna, csak erőt vesztettem volna vele – és különben is én akartam ezt az egészet magamnak. Nagy nehezen elértünk a Lágymányosi-hídig, ott lekanyarodtunk a Budafoki út felé, majd a fordítónál vissza, és már ott is voltunk Tesómnál, aki bőrig ázva „friss vízzel” várt minket, majd a váltóhelyen a szpíker buzdításával haladtunk tovább.

Itt már 29 km-en voltunk túl, de még igen messze volt a cél, menni kellett tovább, úgyhogy irány a Szabadság-híd, és hamarosan ismét Pesten találtuk magunkat. Megint el kellett futni a Margit-hídon túlra, megint jött az eső és a jól bevált szembeszél, vagyis a küzdelem az elemekkel. 30 kilométer fölött azonban valahogy elmúlt minden fáradtságom, a frissítőállomáson elkortyolt kóla pedig csodát tett a gyomrommal, úgyhogy igyekeztem tempózni, húzott a cél. Egyre több futót előztünk meg már a rakparton, majd a Parlamenthez visszakanyarodva még több olyan embert hagytunk le, akik korábban nagy lendülettel futottak el mellettünk. Nagy nehezen elértünk mumusomhoz, a Nyugati-téri felüljáróhoz, amit a félmaratonon futva hódítottam meg, most viszont sétára váltottam, úgy másztam fel, hogy aztán a lejtőn ismét megindulhassak futóléptekkel.

Innen már csak 3 km volt hátra, és egyre jobban vonzott a cél, igyekeztem minél jobban igyekezni, hogy beérjek, a Dózsa György úton már nagy elánnal hajráztam, a Hősök tere mögé bekanyarodva már hatalmas boldogságot éreztem, örömmel kiabáltam vissza az engem buzdító ismerősöknek, a célegyenesre ráfordulva pedig már csak vigyorogni tudtam, és Milán kezét szorongatva kiabáltam, hogy megvan!

5 óra 2 perc 52 másodperces tiszta futóidővel teljesítettem életem első 42,195 kilométerét. Kemény volt, de megcsináltam. Az időm persze nem túl acélos, úgy érzem, hogy ha nincs a gyomorfájás, akkor ennél  - legalább fél órával - jobbra is képes lehettem volna. Viszont ilyen hirtelen felkészüléssel a hátam mögött nem bánkódom ezen, inkább örülök, hogy ismét sikerült teljesítenem a kitűzött célomat – akik ismernek, tudják, hogy amit a fejembe veszek, azt minden áron meg is csinálom.

A célban megkaptam az érmet, majd „puszilkodtam” pár ismerőssel, na és persze Milánnal is, hű fegyverhordozómmal, egyéni iramfutómmal, és a világ legjobb férjével. Nélküle nem sikerült volna, úgyhogy nagyon hálás vagyok neki mindenért.

A maraton után a fáradtság ellenére még egész nap pörögtem, annyira örültem, hogy sikerült, persze nyújtottam és lazítottam, hogy lehetőség szerint másnap ne legyen nagyon robotos a mozgásom – annyira nem vészes a helyzet, csak lépcsőn ne kelljen lemenni.

Most, hogy sikerült a maraton, és nem akarok örökre megszabadulni az összes futócuccomtól, új célokat tűzök magam elé – de ezek egyelőre még titkosak, bár már nem sokáig!  Folytatom!

Célegyenesben...

Vasárnap véget ér az utam: már csak 6 nap, na meg a 42,195 km választ el attól, hogy maratonistának mondhassam magam.

A taoista tanok szerint nem a cél a fontos, hanem maga az út, amit a célig az ember megtesz. Ugyan nem vagyok egy nagy filozófus, de én most utam végéhez közeledem: vasárnap, szeptember 26-án remélhetőleg elérem a célom, és beérek a 25. SPAR Budapest Maraton céljába. Hat nap van hátra, majd pedig az a 42,195 kilométer, amire az elmúlt három hónapban készültem.

Visszagondolva az eltelt időre, sokmindent máshogy csinálnék, de úgy érzem, hogy lehetőségemhez mérten mindent megtettem azért, hogy az utam jól alakuljon, élvezzem a futást, és bizakodóan vághassak neki a versenynek. Utamon nem voltam egyedül, és ezért nagyon hálás vagyok Milánnak, hogy mellettem állt, segített, támogatott, na és hogy mindvégig hitt bennem, még akkor is, amikor én már nem bíztam magamban.

Az elmúlt három hétben elég sok kilométert gyűjtöttem, élveztem a futást, jólesett, gyorsultam, és szereztem egy kis önbizalmat az előttem álló versenyre. Na és sikereimen felbuzdulva elkezdtem tervezgetni a futó-jövőmet - persze mindezt csak akkor véglegesítem, ha a maraton megvolt, és utána nem akarom azonnal kidobálni az összes futócuccomat az ablakon.

A vasárnapig rám váró napokra vannak még teendőim, de ezek legtöbbje nem maga a futás, hanem egyéb készülődés: 

- Rajtszám- és rajtcsomagfelvétel: a BSI nevezési irodájában fel kell venni a névre szóló rajtszámainkat, az időmérő chipeket, illetve a nevezéshez járó technikai pólót

- Futóruha kiválasztása: ezzel már megvagyok, a cipő, zokni, sapka adott, a póló és a nadrág volt kérdés egészen addig a pillanatig, míg a külföldről hazaérkező férjem elő nem húzott a táskájából egy komplett futófelszerelést, a képen látható Army Strong póló (az amerikai katonáknak gyártott futócucc) és Livestrong nadrág formájában. A ruházatot természetesen már teszteltem, mert versenyen új ruhát és cipőt nem viselünk, nehogy dörzsöljön, szúrjon, zavarjon stb.
Ja, a szerkóhoz a használati utasítás is tartozott. Milántól: "hogy tudd, hová tartozol, és erős legyél", valamint a pólón lévő címkén: "Wear it with pride", azaz viseld büszkén. Így lesz!

- Ismerkedés az útvonallal és a frissítőállomásokkal: fejben helyre kell tenni a dolgokat, merre futunk, hol lesznek a frissítőállomások, kilométertáblák, hogy tudjam, merre megyünk, mi után mi jön, hol lesz a vége. A térkép itt látható, erre fogunk futkározni fel s alá Budapesten. Azt hiszem, egy ideig nem lesz majd kedvem utána kimenni a rakpartokra...

- Táplálkozás: ezen a héten különösen oda kell figyelni a kajálásra, és a vitaminbevitelre, hogy a szervezetem megfelelően fel tudjon készülni a terhelésre, ami majd éri. Nem megfelelő étkezéssel akár az egészet el is bukhatom, ha a szervezetem kimerül, és nem tud miből energiát nyerni. Úgyhogy a héten csupa vitamindús és tápláló finomsággal fogom magam tömni.

- Folyadékfogyasztás: amúgy is elég sokat iszom, a napi 3-4 liter simán megvan, de most erre is fokozottan oda kell figyelnem, nehogy kiszáradjak. A versenyen is rendszeresen innom kell majd, még mielőtt szomjúságot érzek.

- Frissítők beszerzése: egy-két energiagélt, csokis müzlit és marcipánt kell vásárolnom, amiket vihetünk magunkkal a versenyre, hogy ha szükséges, legyen miből pótolni az elveszett energiát.

- Pihenés: nem vagyok egy nagy partiarc, de ezen a héten örömmel fogok korán lefeküdni, és lehetőség szerint sokáig is fogok aludni, a fáradtság ugyanis nem barátja a maratonistáknak, érdemes kipihenten nekivágni a távnak.

És ha mindezekre odafigyelek, fejben is koncentrálok - márpedig miért ne koncentrálnék, hiszen ha nagyon akarok valamit, azt úgyis elérem - akkor nem lehet gond. Persze tudom, hogy fájni fog, de erre nem szabad gondolnom, inkább igyekszem majd minden métert kiélvezni.

Remélem, hogy jó sok szurkoló lesz majd az útvonalon, a célba érkezés pedig biztosan fantasztikus érzés lesz - talán egy-két könycseppet is elmorzsolok majd.

Aki teheti, jöjjön drukkolni vasárnap - persze ne csak nekem, hanem minden futónak, mert szurkolóként is hatalmas élmény részese lenni egy maratonnak, én már próbáltam, most vár a másik oldal!