Eddig még csak a fejemben körvonalazódott a dolog, rágódtam rajta, gondolkodtam, hol elhessegettem magamtól, hol belelkesedtem. Aztán eldöntöttem, hogy csak azért is belevágok, és kipróbálom magam egy ilyen viadalon is, úgyhogy beneveztem az áprilisi 12 órás futóversenyre, ami egyben országos bajnokság is.
Ez röviden annyit jelent, hogy délelőtt 10-kor elindul a verseny, este 10-kor van vége, és ennyi idő alatt minden résztvevőnek a lehető legtöbbet kell futnia.

Tavaly már jártam ezen az eseményen, mert Milán indult a 24 órás verzión, én pedig segítőként ott voltam vele. Közben sokat beszélgettem a többi segítővel, szurkoltam a futóknak, élveztem az egészet, és magával ragadott a verseny hangulata. Családias környezet, rengeteg ismerős, jó szervezés, kellemes környezet, a sárvári vár szomszédságában kialakított 1 kilométeres futókör. Már akkor gondolkodtam rajta, hogy ha úgy alakul, akkor a következőn szeretnék indulni, persze "csak" a 12 óráson.

Idén januártól pedig folyamatosan ezen gondolkodtam, hogy valóban kell-e ez nekem. De arra jutottam, hogy ki akarom próbálni magam egy ilyen extrém versenyen, tudnom kell, hogyan bírom, mire vagyok képes, mit érzek közben, mennyire vagyok erős testileg és lelkileg, végig tudom-e csinálni, vagy feladom félidőben (vagy korábban). Egyszerűen tudni akarom. És azt is tudni szeretném, - bár biztosan nem ugyanazt érzi két ember - hogy Milán mit érez egy-egy ultraversenyen, hogyan tudja újra és újra megkezdeni a következő kört, hogyan motiválja magát a 8. óra után. Úgy érzem, hogy ezzel nem csak magamat ismerhetem meg jobban, hanem hozzá is közelebb tudok kerülni, és azokon a versenyeken, amiken nem indulok, jobban tudom majd őt segíteni.

Úgyhogy ott leszek, elindulok, és meglátom, mire vagyok képes - Sárvár engem is vár április 16-án.