"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Életem leghosszabb 12 órája

Eltelt egy hét a 12 órás óta, ennyi idő alatt sikerült testileg és lelkileg is összeszednem magam, hogy leírjam, milyen is volt belülről ez a futás.

Egy biztos: Gabi edzésterve és támogatása nélkül erre a teljesítményre nem lettem volna képes. A jól felépített edzésterv szükséges volt az elszántságom mellé, mert valószínűleg, bár egyedül is készültem volna, most nem akarnék futócipőt látni többé, és nem azt tervezném, hogy mi is a következő célom.

Az biztos, hogy az esélytelenek nyugalmával mentem Sárvárra, lesz, ami lesz alapon, egy volt biztos, hogy nem fogok kiállni, ha négykézláb is, de a pályán leszek 12 órán keresztül.
Pénteken utaztunk, ami jó döntésnek bizonyult, eddig mindig szombat reggel mentünk a verseny helyszínére, ami korai kelést, és egy kis izgalmat eredményezett. Most kényelmesen elautóztunk Budapestről Sárvárra, útközben minden félelmemet, izgalmamat Milánra zúdítottam, ezzel ki is beszéltem magamból, amit kellett. Megérkeztünk, elfoglaltuk a szobánkat egy kellemes panzióban a pálya mellett, aztán csatlakoztunk két Futóbolond ismerőshöz, és irány a tésztaparti. (A Futóbolond jelző itt nem sértő, sőt, egy közösséget és egy ilyen nevű egyesületet jelent, melynek mi is tagjai vagyunk.)

A tésztapartira érkezve zavartan vigyorogtam, hogy mit is keresek én itt rajtszámmal, pólóval a kezemben olyan emberek között, akik ultraversenyek, maratonok, triatlonok tömkelegét teljesítették hiper-szuper eredményekkel, de sorra érkeztek az ismerősök, és azt éreztem, hogy végre nem vagyok kívülálló, itt én is futó lehetek, ez pedig nagyon jó volt! Tésztáztunk egyet – éljen a szénhidrátfeltöltés, a 10. verseny és a szervezők tiszteletére érkezett egy hatalmas, finom torta is. Ezután nyakunkba vettük a várost éttermet keresve, ahol tovább tudunk készülni a versenyre, kb. 10-12-en gyűltünk végül össze, jól bekajáltunk, beszélgettünk, aztán megkezdtük a pihenést. Ez kissé nehezen ment, mert jó két órán keresztül cseh fiatalok vigadását hallgattuk, de aztán végre elcsendesedtek, és tudtunk aludni.

Reggelre minden addigi izgalmam elmúlt, valahogy természetesnek éreztem, hogy itt vagyok és futni fogok. A fejemből elhessegettem minden számot (mennyit is akarok futni - Milán 70 km-t jósolt nekem először, én 80-at szerettem volna). Reggeliztünk, megkaptuk a rajtszámra az időmérő chip-et, kipakoltuk a cuccainkat a panzió elé Berzsó felügyelete mellé (frissítők, ruhák, mindenféle szükséges dolog egy kempingasztalon, mellette kempingszék), majd felöltöttük aznapra kijelölt futóruházatunkat. Az idő kellemesnek ígérkezett, bár kissé hűvös volt, úgyhogy háromnegyedes nadrág, hosszú ujjú fekete aláöltöző és rövidujjú technikai póló mellett döntöttem. Beüzemeltem az mp3 lejátszót, felsorakoztam a többi futó mögé a rajnál, aztán 10-kor már indultunk is.

Milánnal együtt futottuk az első kört, könnyen, lazán, sikerült megtalálnom a jó tempót, aztán Milán ott is hagyott, ő azért mindig gyorsabb nálam. Kicsit köröztem egyedül, kezdett melegedni az idő, úgyhogy a hosszú pólót levettem. Mikivel (futópadom első tulajdonosával) sikerült összeakadni, vele kb. 6-8 kört futottunk együtt beszélgetve - hát sosem gondoltam volna, hogy 6:10-es tempóban futva tudok beszélgetni majd. Ellátott pár jó tanáccsal (pl. hogy sose addig fussak, míg birok, hanem inkább előbb kezdjek el sétálni, úgy jobban járok), aztán ment ő is előre, de mondta, hogy majd a 10. órában meginterjúvol, hogy vagyok. Jól éreztem magam, és úgy döntöttem, hogy 20 körig nincs séta, csak kis óvatos frissítés vízzel, kalciummal, magnéziummal, melyek a központi frissítőasztalnál sorakoztak. Megcsináltam a 20 kört, közben éreztem, hogy dörzsöl kicsit a cipő, megálltam leragasztgatni a lábamat, hátha nem lesz nagy baj. Utána pihentem, ittam, ettem, kólát, sportmarcipánt (sporthoz fejlesztett marcipános energiaszelet, lassan felszívódó szénhidrátokkal), barackbefőttet, almabefőttet, nagyon sós, sajtos chipset eszegettem felváltva, igyekeztem 2-3 köröket egyben futni, tudtam, hogy egyszer eljön az a pont, amikor már mindent csinálni akarok, csak nehogy futnom vagy sétálnom kelljen.
A 27-28. kör körül jött az első holtpont, de egy kis kajálás és ivás után megkerestem az mp3 lejátszón a Linkin Park koncertalbumot, hogy felspanoljam magam, mantráztam, hogy jól vagyok, és futok. Így sikerült 1-1,5 kör alatt összekaparni magam, egész tűrhető tempóban futottam tovább. Igyekeztem közben nem gondolni semmire, inkább hallgattam a zenét, volt, hogy énekeltem (félhangosan), és igyekeztem nem megállni az asztalunknál. Ha úgy éreztem, sétálnom kell, akkor azt a pálya egyetlen emelkedős részénél tettem, és igyekeztem kijelölni magamnak, hogy melyik bójától kell újra futnom, ezt általában sikerült tartanom. A fotósoknak igyekeztem mosolyogni, a gyorsabbaknak és a lassabbaknak is drukkolni, ez mindig adott egy kis erőt. Ha ismerős futott el mellettem, kaptam én is a hajrákat, apró tanácsokat, az asztalunktól is mindig jött a biztatás Berzsótól – egy 24 órás OB-2. már csak tudja, mikor és hogyan kell szólni egy ultrafutó-kezdeményhez.

A maratoni táv eléréséig igyekeztem nyomni, sikerült is apróbb megállásokkal, sétával, lábleragasztással együtt is jobbat menni, mint tavaly szeptemberben a maratonon, ennek nagyon örültem, méghozzá annyira, hogy engedélyeztem egy kis technikai szünetet a szobánk mosdójában, persze ez nem volt több 5 percnél.

A következő holtpont az 50. kör körül jött egy jó kis sírógörcs formájában, de tudtam, hogy ez lesz, nem álltam meg, átlendültem, és sikerült magam összeszedni aránylag hamar. Ekkor éreztem, hogy a gyomrom nem százas, nem akarja befogadni a kaját, úgyhogy őszibarack-befőtt levét ittam, hogy jöjjön egy kis cukor belém, és reménykedtem, hogy nem fogok hányni. Itt jó pár kör ki is esett, konkrétan nem emlékszem semmire, az viszont biztos, hogy haladtam körbe-körbe szépen.

Ahogy visszajött a kép, kicsit jobban éreztem magam, de éreztem, hogy halálosan éhes vagyok, úgyhogy a reggel meg nem evett almás pitémet kotortam elő, hogy eszem belőle pár falatot. Ebből az lett, hogy benyomtam az egészet tempós séta közben, de úgy látszik, ez kellett, hogy új erőre kapjak. Ekkor már arra is volt erőm figyelni, hogy a 35 év alatti korcsoportban a 4. helyen állok, és vérszemet kaptam, hogy hát akkor ezt én most már meg is szeretném tartani.

A 60. kör után megállapítottam, hogy 20 körre van 4 órám (ami az általam áhított 80 km-hez kell), és gyors fejszámolás után, ami egy egész körön át tartott (amúgy sem vagyok jó matekos, de most még nehezebben ment), megállapítottam, hogy ez a tempós gyaloglásommal is sikerülhet. Úgyhogy itt engedélyeztem magamnak egy kis regenerációt, talán 4 vagy 5 kört gyalogoltam, arra figyeltem csak, hogy 12 perc/km tempónál ne legyek lassabb. Sikerült magam összeszedni, aztán lassan elkezdtem kocogni, fejben sikerült ismét koncentráltnak lenni, úgyhogy az utolsó négy óra szinte elrepült.

Nem mondom, hogy nem voltak fájdalmaim, de érdekes módon a gyaloglás sokkal jobban fájt, mint a futás, úgyhogy inkább úgy döcögtem. Folyamatosan figyeltem a tempómat az egész versenyen, és örülök, hogy ha futottam, akkor az mindig 7 perc/km-es tempón belül volt. A 80. kör úgy 35 perccel a vége előtt sikerült, addig hajtottam magam, aztán ott kicsit megint megborultam, hogy úristen, sikerült, megcsináltam, elslattyogtam Berzsóékig, mondtam, hogy innen most már minden méter ajándék, kicsit ettem, aztán Berzsó közölte, hogy akkor tessék még futni, még nincs vége a versenynek, és elzavart. Úgyhogy neki köszönhetően még mentem majdnem 4 teljes kört, mire lefújták a versenyt. Az utolsó kört nagyon megnyomtam, hogy hátha még sikerül teljes kört mennem, de 20 méterrel a cél előtt kapott el a verseny végét jelző rendőrsziréna. Kicsit szomorú lettem, hogy nem sikerült a 84. teljes körömet behúzni, de az eufórikus állapot, amibe kerültem azzal, hogy végigcsináltam a versenyt, nem engedte, hogy elkeseredjem emiatt. Szabad utat engedtem a könnyeimnek, minden örömömet és feszültségemet kisírtam magamból, miközben vártam, hogy jöjjenek a szervezők a tört kört mérő kis kerékkel, és felírják, meddig juttottam el. Közben a 24 órás versenyzők tovább futottak, de mindannyian gratuláltak a 12 órásoknak, több közeli ismerős megállt, kaptam öleléseket, puszikat, kézfogásokat, csak kapkodtam a fejem, de nagyon jó érzés volt. Milán nagyon megdicsért, aztán futott tovább. Végül befutott a főszervező a mérőkerékkel, ő is gratulált minden 12-esnek, talán jobban meg is volt hatva, mint mi, futók. Berzsónak hála nem fagytam halálra, mert hozta a dzsekimet, meg is köszöntem neki a törődést: hajcsár, segítő, lelkesítő is volt egyben a jelenléte, jó volt, hogy ő tudja, hogy mit érezhetek, mikor kell kedvesebben, és mikor kell kicsit durvábban odaszólnia, és hogy nem szabad hagynia, hogy esetleg leüljek, az pedig, hogy tudtam, hogy mindig ott lesz valahol a pálya mellett, drukkol, és mosolyog, mindig erőt adott.

Miután lemérték a körömet, lassan elindultam a szállás felé, útközben megálltam egy tányér gulyásért, amit az utolsó 2 órában már nagyon kívántam, csak nem mertem enni belőle. Ezt elkanalazgattam óvatosan, majd felvonszoltam magam az emeletre, beálltam a zuhany alá, és engedtem magamra a forró vizet. Ott egy kicsit rosszul lettem, de aztán elmúlt szerencsére.  Összeszedtem magam, felmértem a talpam állapotát (vérhólyag az egyik kislábujjon, a másik kislábujjköröm alatt, bal talpon egy hatalmas folt, ami alatt levegő van és csúszkál egymáson a két bőrréteg, két lábujjon vízhólyag, oldalt a bütykökön egy kis kidörzsölődés, két lilás köröm, majd lementem, legyúrtam Milánt, aztán elmentem én is gyúratni egyet, hátha jobban megy majd a közlekedés. Ezután Milán elzavart aludni, hogy pihenjek, mert rámfér, ő pedig belevágott az éjszakába, hiszen délelőtt 10-ig tartott az ő versenye. Végül 5 órát aludtam, elég pihentem ébredtem, úgyhogy reggel 6 után már lent voltam a pályán. Vajas kenyeret reggeliztem teával, mennyei manna volt, majd lekísértem egy adag túrós csuszával. Éhes voltam, na. Milán eközben hősiesen körözött, majd kért egy kis gyúrást, hogy hátha attól jobban lesznek a lábai, aztán folytatta a versenyt.

Közben sorra gyülekeztek a szurkolók, az utolsó egy órában sorfalat állva tapsoltunk a 24 órás hősöknek, míg végül letelt az idő, és mindenki „célba érkezett”. Az én teljesítményem eltörpül az övék mellett, mégis nagyon boldog vagyok, hogy így sikerült az én versenyem. 86,57 km-t sikerült futnom, ezzel a 12 órás női mezőny 7. helyén végeztem, a 35 év alatti korcsoportban pedig a 4. helyen. Az eredményhirdetésen érmet, emléklapot kaptam, amelyeket büszkén őrzök.   Milán 151,84 km-t teljesített, a 39 év alattiaknál 6., összesítésben 22. lett.

Nem volt könnyű menet, de nagyon örülök, hogy belevágtam ebbe a versenybe, és azt gondolom, hogy nem ez volt az utolsó ilyen próbatételem. Rájöttem, hogy 12 óra baromi hosszú, de nem lehetetlen megcsinálni, és szép eredményt futni.

12 óra - 86,5 km

Túl vagyok rajta, megcsináltam! Egy percig sem bánom, hogy belevágtam, sőt, örülök neki, hogy képes voltam rá!

Még egy kicsit mindig a hatása alatt állok, még emésztenem kell a dolgokat, hogy teljesen leülepedjen, de a lényeg: túl vagyok a 12 órás futáson, sokkal jobban sikerült a vártnál.

Összesen 86,5 kilométert futottam, ez 20 méter híján 84 teljes kört jelent a sárvári vár körül kijelölt pályán. A 15 induló nőből a 7. lettem, a 35 év alattiak korcsoportjában pedig a 4. Magam sem hittem volna, hogy így sikerül.

Hihetetlen élmény volt, a futótársaság és a szervezők remek hangulatot varázsoltak, mindenkinek az volt a célja, hogy mindenki minél jobb eredményt érhessen el. Jól éreztem magam, és akár holnap újra belevágnék az egészbe! Persze most inkább pihenek, összeszedem a gondolataimat, aztán részletesen leírom, hogy telt ez a 12 órás verseny.

A futás röviden, számokban:

- 12 óra
- 86,5784 km
- 83 kör az 1,037 km-es körpályán
- 5851 elégetett kalória
- 8 perc 18 másodperc / kilométeres átlagtempó
- 6 perc 13 másodperces leggyorsabb kör (a 3. kör)
- 18 perc 37 másodperces leglassabb kör (a 44. kör)
- 3 holtpont
- 2 vér- és 3 vízhólyag :)
- 1 büszkén viselendő emlékpóló, 1 szépen csillogó érem, 1 csodálatos emléklap