"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Agymenés

Kérdéskeringő a fejemben...

Tudnék-e többet edzeni?
Akarnék-e többet edzeni?
Kellene-e többet edzenem a céljaim eléréséhez?
Lenne-e értelme?
Meg tudnám-e bocsátani magamnak, ha még több időt vennék el a kisfiamtól?
Másoknak miért megy jobban, mint nekem?
Nekik miért sikerül, ami nekem nem?
Nekem miért nem sikerül?
Ők hogy csinálják?
És én miért akarom annyira?
Mit akarok én ettől az egésztől?
Akarom-e egyáltalán?
Miért nem indultam el még egy 12 óráson?
Ha tudom, hogy most meg tudnám futni a 100-at, és még többet is, miért nem csinálom?
Mi lesz velem jövőre?
Mit csináljak jövőre?
Miért akarok mindent azonnal?
Ha tudom, hogy ez az ultrás "tanulóévem", miért nem hagyok időt magamnak?
Miért vagyok ilyen hülye maximalista?
Alá merjek-e mindent rendelni a jövő évi nagy célomnak?
Egyáltalán szabad-e arra gondolnom, hogy odaálljak?
Oda merjek állni?
Mit keresnék én ott?
Maradjak a sok "kisebb" célnál?
Mi a fenét csináljak?
Miért érzem magam kicsinek és kevésnek?
Mit képzelek én magamról?

Vééégreeee!

Sikerült valami olyasmit megcsinálnom, amire igazán magam sem számítottam, csak valahol a lelkem legmélyén reménykedtem benne, hogy egyszer képes lehetek rá. Egy 1:45-ön belüli félmaratonra. És most megcsináltam, én, a lassú, inkább hosszúkat futó, a félmaratonon eddig mindig bénázó, betliző.

Előzmények és edzések

2008-ban futottam az első félmaratonomat, megszenvedtem vele, jó élmény volt, de a végén tudtam, hogy ennél azért szeretnék jobban futni, mert csak 2:11 lett. Aztán 2010-ben a Nike-n nagy arccal odaálltam, hogy na, most majd egyéni csúcsot futok, erre úgy elfutottam az elejét, hogy 5 km után le akartam ülni a rakparton - persze tovább mentem, és lett belőle egy újabb 2:11. Utána tavasszal a Vivicittán 2:06-ra faragtam az eredményt, amit 2012-ben a szülés utáni visszatérés örömére 2:05-re javítottam. Innentől pedig az volt a cél, hogy legyek végre 2 órán belül. Ezt a Balatonon meg is csináltam, de elkövettem előtte és közben is egy sor buta hibát, és épphogy 1:58-ra sikerült.

Idén eddig két félmaratont teljesítettem, de egyiken sem tudtam nagyot alkotni, mert a Vivicittá egy héttel volt Sárvár előtt, nem akartam magam megszaggatni, a K&H meg egy héttel volt az Ultrabalaton után, dög meleg volt, nem esett jól a futás, nem szerettem. Szóval egyik versenyen sem jött ki belőlem semmi jó eredmény, pedig tudtam, hogy ha minden klappol, akkor egy 1:50 körüli időre jó lehetek. A sok hosszú edzés jó állóképességet adott, a tüdőm, a keringésem elbírja simán a félmaratont, de valahogy mégsem sikerült még soha egy (szerintem) jót futnom.

Az idei Nike félmaratonra már tavasszal beneveztem, úgy voltam vele, hogy ha befér a versenynaptáramba, akkor majd lefutom, ha nem, akkor nem. A Suhanj!6 után egyeztettem Gabival a hogyan továbbról, nagy nehezen megállapodtunk, hogy ősszel a Frankfurt Maraton a célverseny, és hiába szerettem volna az Optivitán 6 órát futni Velencén, lemondtam róla. Így viszont a Nike tökéletesen illeszkedett a programba. 

Gabi elkezdett gyorsító edzéseket írni, egyre több futásnál kellett 4:50-5 perces tempóban futnom bizonyos szakaszokat, ebből sejtettem, hogy ő is szeretné, ha végre futnék egy gyors félmaratont. Bennem is ez volt, de nem mertem magam beleélni, hogy na most majd egy jó nagy PB-t futok, mert nálam sosem lehet tudni. Illetve lehet tudni, hogy amire nagyon rágörcsölök, az nem jön össze, lásd a sárvári buktát. A gyorsító edzések egészen jól mentek, volt, hogy nehezen indultam el, de aztán szépen sikerült hozni a kért tempókat anélkül, hogy kiszakadt volna a tüdőm, vagy összehánytam volna magam a szokatlan terheléstől - köszönöm, hosszú futások! Az utolsó heti edzésbeszámolómba odaírtam Gabinak, hogy célidőnek ne várjon tőlem 1:45-öt, mert arra max. jövő tavasszal érzem magam képesnek, így megállapodtunk az 1:46-1:50 közti célba érkezésben, ez számomra is megnyugtatóbb volt, nem villogott a szemem előtt a célidő. De azért mégis az agyam legmélyén ott volt, hogy de szép is lenne.

1244166_549606988426261_1960154305_o.jpgA verseny

Így utólag be merem vallani, hogy vártam már nagyon, egész héten sokat gondoltam rá. Imádom az ultrák családias hangulatát, de azért mégis más egy tízezres mezőnyben futni egy ilyen pörgős versenyt. Az ismerősökkel és a BMW csapattal is folyamatosan ment a tervezgetés, ki milyen időt akar futni, hogy készül, mi a rajtszáma, ilyesmik. Én mindenkinek azt mondtam, hogy 1:50 körüli időt szeretnék, hogy ez se nyomasszon, illetve el ne szóljam magam. De tudtam, hogy be fogok állni az 1:45-ös iramfutók mögé, és megyek utánuk, ameddig bírok, onnan pedig meglátjuk.

Egyedül autóztam ki a Városligetbe, a VIP-ben kezdtem, ahol még nem volt nagy forgatag, így tudtam beszélgetni a régi kollégák közül jónéhánnyal, akikkel amúgy csak versenyen találkozunk. Jó érzés így visszajárni a BSI versenyekre, hogy mindenki ismer. Összekészülődtem, ettem pár falatot, majd a VIP kör után a Suhanj! sátor felé vettem az irányt, ahol a BMW-sekkel beszéltünk meg találkozót. Elég sokan összegyűltünk, dumáltunk, melegítettünk (mondjuk én nem vittem túlzásba), majd egy gyors toi-toi után javasoltam a csapatnak, hogy kezdjünk el a rajt felé haladni, mert nehéz lesz beállni. Márkkal és Misivel indultunk a 2-3-as zóna felé, amikor az egyik kapunál megláttam, hogy az 1:45-ös iramfutók ott állnak, na hát én oda akarok menni és a közelükbe állni. Igen ám, de kiderült, hogy az a 2-es zóna, a rajtszámomon 3-as zóna van, ergo hátrébb kéne mennünk. De egyszer csak megjelent Csaba, a BSI technikai nagyfőnöke, akinek ez úton köszönöm, hogy betessékelt a nem nekem való kapun, és el tudtunk helyezkedni 10-15 méterrel az iramfutók mögött. Pár perc múlva már rajtoltunk is, Márk kilőtt mellőlem, én pedig igyekeztem felvenni a tempót. Pontosan 1 percet mutatott az óra, amikor hivatalosan megkezdtem a 21,1 kilométert. Próbáltam könnyedén futni, rátalálni a megfelelő iramra, amivel nem maradok le a lufis iramfutók mögött. Utolértem Katát, aki sérülten vágott neki a távnak, együtt haladtunk egy keveset, majd az Andrássy útra kikanyarodva valahol elhagytam, onnantól egyedül mentem tovább. (Kata sajnos feladni kényszerült a versenyt, de remélem, hamar rendbe jön!)

Az Oktogonnál Dóri sejlett fel a szurkolók között, ki is kiabáltam neki, ő meg vissza, hogy de nagyon megyek. Igaza is volt, gondolkodtam is gyorsan, hogy jó lesz-e ez így ebben a tempóban, aztán döntöttem, megyek, ahogy és ameddig bírok. A lufisok nem távolodtak, inkább én közeledtem kicsit hozzájuk, de nem akartam teljesen rájuk futni, mert ahhoz tempót kellett volna váltanom. Hamar átértünk Budára, jött az első frissítő, ittam egy kicsit, majd mentem tovább. A nap elég melegen sütött, de nem volt gyilkos, úgy látszik, megszoktam a nyáron. A rakparton hömpölyögtünk tovább, felfedeztem Kálmánt a drukkerek között, Simonyi Balázs is kolompolt felém egy hajrát, és máris fordultunk vissza a Petőfi híd felé. Lenéztem az alsó rakpartra, hihetetlen tömeg volt, és fura érzés volt ennyire elöl haladni több ezer másik futóval a nyomomban. Néha néztem az órámat, általában 4:45-4:50 közötti pillanatnyi tempót mutatott (a valós km-ek ennél persze lassabbak), de nem éreztem magam rosszul, sőt, épp ellenkezőleg, élveztem a futást, mentek a lábaim, nem fájt semmim, minden jó volt!

Szinte pillanatok alatt átértünk Pestre, jött az alsó rakpart hosszú egyenese, ahonnan látszott, hogy a mezőny kétharmada még Budán fut, durva látvány volt. Itt is drukkerek tömkelege várt minket az útvonalon, Toncsi kiabált, Nodari Zsuzsi is kiszúrt és szurkolt, a Margit híd után a Suhanjos csapat Judittal és Évivel az élen csinálta a fantasztikus hangulatot, kár, hogy nem tudtak az egész útvonalon sorfalat állni, olyan szurkolást csaptak. Itt egy darabon futott egymással szembe a mezőny, ilyenkor én mindig a szembejövőket sasolom. A fordító után vártam, hogy mikor érek már fel a Szent István Parkhoz, ahol Milcsi és Milán szurkoltak, szerencsére megláttuk egymást, erőt adott, hogy találkoztunk. Itt még mindig szépen 10-15 méterrel a lufisok mögött nyomultam, pedig már 15 km-t futottunk, én pedig még soha nem futottam 5 percesben 10 km-nél többet. Kezdtem elhinni, hogy ebből egy nagyon jó idő lesz, hiszen ha ennyit kibírtam, nehogy már a maradék ne menjen ebben a tempóban.

A Jászai és az Alkotmány utca közti kanyargásban és frissítésben az iramfutók távolodtak, de nem estem kétségbe, mert bőven látótávolságon belül voltak, olyan 300 méterre mentek el. Az Alkotmány utcában volt erőm szépen mosolyogni, miközben Áron fotózott, végre lett rólam egy olyan futós fotó, amin normálisan nézek ki. :) A felüljárón a Nyugatinál nem nyomtam neki, erőt gyűjtöttem a finisre, inkább a lejtőn indultam meg, egy gyorsat frissítettem a Ferdinánd híd alatt, majd a Lehel úton próbáltam energiatakarékosan haladni. A Dózsán picit gyorsítottam, közben átállítottam az órámat, hogy az időt is mutassa. A 20-as táblánál 1:40-nél jártam, itt összeszedtem a maradék erőmet, és rákapcsoltam, mert itt lettem benne először biztos, hogy meg tudom csinálni az 1:45-öt. A Ligetben Lala nudli, a  zöld béka drukkolt, majd Dóri és Gergő kiabálása adta meg az utolsó löketet útban a cél felé. A célegyenesben már szinte száguldottam, és szinte extázisban értem célba. Végre megcsináltam, futottam egy normális, tisztességes félmaratont!!!

ppic_nike2013_befuto_4151.jpg

Lenyomtam az órám, és láttam, hogy nem csak félmaratonon, hanem 10 és 5 km-en is egyéni csúcsot futottam - mondjuk ez nem volt nehéz, mert 4:57-es átlaggal futottam végig a távot. Iszonyatosan boldog voltam! Egy évvel ezelőtt 2:05-öt futottam, akkor hasonlóan boldog voltam a visszatérés miatt, most pedig 21 perccel jobb időt értem el. És nem hittem volna, hogy már most tudok 5 percesben félmaratont. Ezek szerint jól fejlődöm, és ha odateszem magam, akkor képes vagyok jó eredményekre - és ennek fényében a 3:45 körüli maraton sem tűnik teljesíthetetlennek.

A célba érkezés után Gergővel várakoztam még a befutósávban, sorra jöttek az ismerősök, jó volt velük találkozni, majd a Suhanj! sátornál gyűlt össze a BMW banda. Mindenki jól teljesített, a legtöbben az előzetes terveknek megfelelően, vagy annál jobban, gratulálok mindenkinek! Jöhet a Frankfurt Maraton!

Fotó: Ironphoto, BSI