Újabb ultraversenyen vagyok túl, méghozzá életem egyik legnehezebb versenyén. Az OptiVita Ultrafutó Kupa budapesti állomásán ismét 12 órán indultam, idén másodszor, összességében negyedszer, de azt kell mondanom, hogy ez volt közülük a legnehezebb. Vártam a versenyt, és szerettem volna egy jót futni. Nem igazán az eredmény "jósága" motivált, hanem az, hogy lehetőség szerint lazán, élvezettel, örömfutás jelleggel tudjak menni - már amennyire a 12 óra örömfutás tud lenni persze. A fő célom pedig az volt, hogy végig a pályán maradjak, mert az OptiVita kupasorozat összetett versenyében (amibe egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny eredménye számít bele) az előkelő 2. helyre sorolhattam előre ezzel a versennyel.
A verseny hetében pont szabadságon voltam, így többet tudtam pihenni, úgy gondoltam, ez jól fog jönni a futás során, nem izgultam, megcsináltam a heti edzéseimet, kedden megérkezett az új Hokám, így kétszer tudtam is benne futni. Úgy éreztem, minden rendben lesz. Jó volt, hogy nem kellett messzire menni, csak a Stadionhoz, és jó érzés volt tudni, hogy Milcsi és anyukám egyszer csak megjelennek majd, és szurkolnak nekünk egy kicsit. Nem kellett korán kelni, gyorsan megérkeztünk, beszélgettünk, kipakoltunk szokás szerint a Márton-Team mellé, készülődtünk. Az idő jónak ígérkezett, így ujjatlan mellett döntöttem, felvettem az új nadrágom és az új cipőm (persze mindkettőben futottam előtte már). Beálltunk a rajtba, és már indultunk is, jöhetett a 12 óra futás.
Már az első körben éreztem, hogy valami nem stimmel, egyszerűen nem mentek a lábaim, nem pörögtem, nehézkes, lassú voltam, nem volt bennem erő, nehezemre esett a futás. Nem volt jó sehogy sem. Ugyan nem tettem órát, de éreztem, hogy még a 6 perces tempó is nehezen megy. De mivel a célom a verseny végigfutása volt, hát haladtam, ahogy tudtam. Körözgettem, aránylag hamar, a nehézkes mozgás ellenére is a 4. helyre kerültem Makai Viki, Gyebnár Évi és Druskó Zsófi mögé. Mivel ők mind jobbak nálam, ez a helyzet nekem tökéletesen megfelelt, főleg azért, mert a kupasorozatban még érdekelt "vetélytársak" mögöttem voltak. De mivel 12 óra alatt bármi megtörténhet, nem könyvelhettem el a "sikert", mennem kellett, hogy mögöttem is maradjanak. De a futás gyötrelmesen ment. Dóri a pálya szélén kérdezgette, mi van, de azon kívül, hogy azt mondta "nem baj, fussál", nem tudott segíteni. Nem hisztiztem persze, elkönyveltem, hogy hát ez most ilyen, ezt kell kibírni, nem lehet mindig egyszerű az élet, valahogy "meg kell bűnhődnöm" az UB-ért.
2 óra futás után még mindig szenvedtem, már kicsúsztam a 6 perces átlagból is. A nadrágom is borzalmasan idegesített, a fenekemen felcsúszott, elől le, a rajtszámtartó fel-le vándorolt a derekamon, folyamatosan igazgattam magam. Eldöntöttem, hogy lecserélem a jól bevált shortra, hátha egy gonddal kevesebbre kell figyelnem. Jó döntés volt, a nadrágváltás után ezzel már nem volt problémám többet. A cipőn is agyaltam, hogy azzal mi legyen, mert még nem volt rendesen betörve, éreztem kicsit a jobb bokámat (amit előrelátó módon betape-eltettem, már csak pszichés alapon is), de aztán úgy döntöttem, adok még egy esélyt az új Hokának ezen a versenyen - szerencsére innentől kezdve nem volt baj a cipővel, és a lábam sem kezdett fájni.
Futottam körbe-körbe az 1087 méteres pályán, közben figyeltem a többieket, Viki, Zsófi, Évi többször elszáguldottak mellettem, a többi lány mögöttem volt. Milántól is kaptam köröket, örültem, hogy neki jól megy a futás. Néha akadt társaságom egy-két körre, Járosi Tamás és Toncsi főleg, Badics Attilával poénkodtunk többször, Márton Attilával is futottam egy kört, Zoli is hajlandó volt párszáz métert velem jönni. Ha meg egyedül maradtam, próbáltam a fülemben szóló zenére koncentrálni. Ha szurkolt valaki, mosolyogtam, folyamatosan ettem, ittam, sótablettát, magnéziumot vettem be, lemostam az arcom, vizet locsoltam a fejemre és a hátamra, mert iszonyú melegem volt. Telt az idő, én meg csak nem haladtam úgy, ahogy akartam. A gyomrom tökéletesen működött, és ha már nem haladtam olyan jól, és sokszor meg-megálltam frissíteni, kicsit kísérleteztem is: először ittam sört verseny közben (alkoholmentes grapefruitosat), és jólesett, kár, hogy felmelegedett, és a kókuszrúd sem akart visszajönni, miközben elrágcsáltam. A gélek szépen csúsztak, nem émelyegtem tőlük szerencsére.
Eltelt 4 óra a versenyből, amikor valami kezdett megváltozni, egy picit mintha kezdtem volna jobban lenni, mintha bemelegedtem volna. Dóri beállt hozzám futni, jó volt, hogy jön velem és beszél hozzám, nagy dumálásra nem voltam képes, de éreztem, hogy kezdek alakulni kicsit. Nodari Zsuzsi is megérkezett közben, ő is beállt hozzám, mesélte, milyen volt a Runway Run a reptéren. A két lány társasága és segítsége kirángatott a szakadékból, amiben voltam, így már csak egy árokban rohangáltam.
Az idő nagyon lassan telt, de nagy nehezen eljött a 6 órások versenyének lefújása, így volt "program": futás közben gratulálni nekik (a 2 és 4 órásokkal is így tettem), és végre az is megtörtént, hogy én gratulálhatok Pecsenyének, mert én futok tovább és nem ő. Kiürült a pálya, a "sprinterek" kiszálltak, maradtak a 12 órások. Egyre inkább kezdtem magam összekaparni, és néha sikerült kilépnem az árok szélére, ott maradni, és csak később lépni vissza bele. Kezdtem jobban lenni, és bár már fáradtam, de végre elkezdtem érezni, hogy futok. A tempóm nem volt acélos, de azért haladtam. Méghozzá egy ideje már a 3. helyen stabilan, Zsófi ugyanis 50 km megtétele után kiszállt a versenyből, Viki és Évi voltak csak előttem.
Aztán egyszer csak a pálya szélén feltűnt az én drága kisfiam (meg az anyukám), és ez nekem annyira jó volt, hogy még jobban összekaptam magam. Nehogy már Milcsi azt lássa, hogy anya gyenge és szenved! Arról szó sem lehet! Megölelgettem, megpuszilgattam, erőt merítettem belőle, és mentem tovább. Dóri jött velem ismét pár kört - ekkor történt az, hogy Milcsi egy körben meglátott és sírt, én pedig nem álltam meg hozzá, hanem mentem tovább. Tudtam, hogy nincs semmi komoly baja, és igazam is lett, a következő körben már hangosan kiabálta, hogy "Hajjá Anya!". Dóri aztán kiállt, Badics Attilával futottunk egy kicsit együtt, és a stadion túlsó oldalán a fűben megláttunk egy srácot feküdni, mentünk, néztük, hogy rosszul fest, futottunk tovább, hogy küldjük érte a mentőt, közben anya és Milcsi odaértek, és vigyáztak rá, míg meg nem érkezett a segítség.
Érdekes módon, egész jól éreztem magam, lehet, hogy attól, hogy lehűlt az idő, lehet, hogy attól, hogy nem görcsöltem azon, hogy nem megy a verseny, csak mentem, ahogy épp tudtam. De itt már egész jól haladtam az első 4 órához képest érzésre. Közben szólt Dóri, hogy Évi is kiszállt, és csak 3-4 körrel van előttem, fussak szépen, ügyesen tovább, és meglesz a 2. hely. Mondanám, hogy erre vérszemet kaptam, de nem pont így történt, mert még mindig nagyon hosszú idő volt hátra a végéig, így nem könyveltem el magam másodiknak, nem éltem bele magam, arra koncentráltam, hogy fussak. Pár kör múlva a kijelzőn viszont már a kettes szám villogott a nevem mellett, csak Viki volt előttem, igaz, ő fényévekkel, ezt mondjuk nem tartom szégyennek, mert annyival jobb nálam. Annyit azért eldöntöttem, hogy ha kell, versenyezni fogok a 2. helyért, menni és küzdeni, nem hagyom magam csak úgy "legyőzni" senkinek sem. De végül "harcra" nem került sor, stabilan tartottam a 2-3 körös előnyömet, amiből a végére még több lett.
Ahogy kezdett sötétedni, úgy éreztem magam jobban, összeálltunk négyen Milánnal, Tamással és Zsuzsival, és mentünk szépen körbe-körbe, még az eleredő eső sem zavart. Végül a négyesfogat az utolsó 2 órára feloszlott, mindenki futotta a maga versenyét, Zsuzsi pedig a pálya széléről buzdított minket tovább.
Eljött nagy nehezen az utolsó óra is, én pedig most először nem éreztem azt egy körözős ultrán, hogy halálosan unom az egészet, legyen már vége, hanem koncentráltan tudtam haladni. Mentem a 100 kilométeremért. Az első 4 órában egy fillért nem tettem volna rá, hogy összejön a 100, de végül 9 óránál láttam, hogy meglehet, 22 kilométerem volt 3 órára, ezt meg kellett tudnom csinálni. A segítők, szervezők az utolsó órán sorfalat állva buzdították a pályán lévőket, úgy éreztem magam, mint Sárváron a 24 óra utolsó órájában, ugyanaz a hangulat volt, sztárok voltunk arra a 60 percre. 16 perccel a vége előtt meglett a 92 kör, ami a 100 kilométerhez kellett, örültem, és mentem még két kört, mert még belefért. Pont az asztalunknál ért a végét jelző kürt, úgyhogy hamar lemérték a tört körömet, mehettem kicsit rendbe szedni magam.
Második lettem Viki mögött, 102,2 kilométerrel (majd' egy huszast vert rám). Az eredmény nem valami fényes (bár nekem ez a 2. legjobbam), hiszen hazai és nemzetközi viszonylatban is sokan tudnak ennél többet, de nem vagyok elégedetlen. Amiért mentem, megcsináltam, végig a pályán voltam, és feljöttem a kupában az összetett 2. helyére, kb. 30 km az előnyöm a 3. helyezetthez képest, és már csak egy 6 órást kell futnom, ahol még egy közepes teljesítménnyel is megőrzöm azt. Hogy 2. leszek/vagyok, majd csak akkor jelentem ki, ha a 6 órást lefújták, és kihirdetik az összetett eredményt, nem kiabálok el semmit.
A 12 órás családi csúcsot ezen a versenyen "átadtam" Milánnak - vagyis inkább ő vette el, mert nagyon szépen versenyzett, 107,1 kilométert futott végül, így megérdemelten ő az új rekorder a famíliában. Nekem még ott a 24 órás és az UB idő-csúcs.
Úgy érzem, ezen a versenyen tapasztaltam meg, milyen igazán az ultrafutás. Mik a mélységei, nehézségei, milyen az, amikor már az elejétől kezdve minden rossz, és milyen az, amikor egyszer csak ezeken túl tud lendülni az ember. Küzdöttem, nem adtam fel, mentem és csináltam, erőt merítettem, amiből tudtam, kapaszkodtam, amibe lehetett, átlendültem a holtpontokon, és végül feltámadtam, amit eddig csak másoktól láttam. Most már én is tudom, hogy lehetséges.
A folytatásban jön a Wizz Air Budapest Félmaraton, ahol 2 órás iramfutó leszek, egy héttel később Dórival megyek a Szimpla Élményre (36 km és majd' 2000 méter szint a Mátrában), októberben jön a SPAR Budapest Maraton, novemberben, a 31. születésnapom előtt egy nappal pedig a 6 órás OptiVita, ami egyben OB is. Utána pedig azt hiszem, pihenek egyet, mert igencsak hosszú és nehéz ez az év - ennek ellenére élvezem.
Fotók: Ironphoto, Ironteam