"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Liebster Award díjat kaptam

Nemrég hozzám is eljutott a bloggerek vándordíja, a Liebster Award, amit a bloggerek egymásnak, saját kedvenc, elismerésre érdemes íróinak adnak, méghozzá két helyről is, ketten is úgy gondolták, hogy megérdemlem ezt a virtuális elismerést. Az egyiket Klaudiától, a Fuss2014ben2014km-t bloggerétől kaptam, a másikat pedig Nóritól, aki a Gyerünk, Anyukám! mozgalom/közösség/Facebook oldal alapítója. Nagyon köszönöm nekik!

A díjat pedig tovább szeretném adni az EgyensúlyOM! blog csapatának, Annának, Zolinak és Vandának, mert szerintem megérdemlik! :)

Az én kérdéseim az EgyensúlyOM! csapatához!

Mi a célotok a bloggal, miért tartjátok fontosnak, hogy segítsetek másoknak az életmódváltásban, az egyensúly megtalálásában?

Mit tartotok a legnagyobb sikereteknek?

Ti hogyan találtátok meg a saját egyensúlyotokat?

Köszönöm, és gratulálok Nektek!

Klaudia és Nóri is feltettek nekem kérdéseket, amiket most megválaszolnék.
Ezeket a kérdéseket Klaudiától kaptam.

1. Mire tanított/tanít a futás?

Rengeteg dologra: önismeretre, önfegyelemre, kitartásra, a saját magamba vetett hitre, bátorságra, küzdelemre. Arra, hogy soha ne adjam fel, és hogy mindig küzdjek az álmaimért, mert igenis elérhetem őket, ha megdolgozom értük. Erről írtam egyszer már egy bejegyzést, azt hiszem, most is hasonlóan tudnám ezt összefoglalni.

2. Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek?

Azt, hogy elsőre sikerült végigmennem, célba érnem az Ultrabalatonon. 

3. Mi segít át egy-egy holtponton?

Legtöbbször a zene, mert szinte mindig hallgatom. Versenyeken sokszor segítjük egymást a futótársakkal, az együttfutás mindig segít, de egy szurkolótól jött biztatás, mosoly, vagy akár egy jókor megejtett frissítés is át tud lendíteni. Anyaként a kisfiamra való gondolás néha segít, néha pedig még mélyebbre taszít a gödörben, úgyhogy ez lutri. :)

Ezek a kérdések pedig Nóritól jöttek.

1. Hogyan lettél ultrafutó? Ezt az ember egy nap elhatározza vagy észrevétlenül beszippantja a dolog?

Nem nevezném magam ultrafutónak, inkább csak egy futó vagyok, aki ultrázik. Engem észrevétlenül szippantott be a dolog. A férjemet kísértem el 2010-ben Sárvárra, a kultikus 24 órás versenyre, és az ottani hangulat annyira magával ragadott, és annyira megérintett az ottani szellemiség, hogy azt mondtam, egy év múlva én is itt fogok futni. Egy év múlva pedig valóban ott voltam, és lefutottam az első 12 órás versenyemet. Utána futottunk egy Ultrabalatont párban, majd terhes lettem, és amikor "visszatértem", valahogy egyértelmű volt, hogy ultrázni szeretnék, beszippantott. Egyébként ehhez az is hozzájárul, hogy az ultrások olyanok, mint egy nagy család, mindenki ismer szinte mindenkit, baráti a hangulat, segítjük egymást, jó viszonyban vagyunk, szóval ez a közösség is hozzájárult a választásomhoz.

2. A bakancslistádon milyen itthoni vagy külföldi verseny szerepel?

Két álommaratonom van, ahová szeretnék eljutni, az egyik a Róma Maraton, a másik a Nizza-Cannes maraton. És valahol nagyon mélyen benne van a fejemben a Spartathlon is, ami az ultra egyik csúcsa, de arra még adok magamnak 15 évet, hogy elindulok-e.

3. Hogyan oldod meg az edzéseket gyerekkel és ugyancsak futó férjjel?

Míg itthon voltam Milcsivel, addig délután jártam futni, mikor a férjem hazaért a munkából és az ő edzéséről, az volt a kikapcsolódás a gyerekkel töltött idő után. Mióta visszamentem dolgozni, kénytelen voltam ráállni a hajnali futásokra, hogy ne a gyerkőccel töltött időből vegyek el a futás miatt, így a délutánokat/estéket hármasban tudjuk tölteni. Elég nehéz, de így tiszta a lelkiismeretem. Úgy érzem, hogy az edzés nem megy a családi életünk rovására, és amíg a fiam boldog és kiegyensúlyozott, addig nem változtatok semmin.

4. Miért tartod fontosnak, hogy blog formájában megoszd az edzésélményeket, versenytapasztalatokat?

Szeretem kibeszélni és kiírni magamból a bennem zajló dolgokat, ez nekem egyfajta terápia amellett, hogy egyébként az írásból élek. A másik oldala pedig kicsit talán önző, de szeretnék példát mutatni, hogy hobbifutóként, anyaként, dolgozó emberként is lehet időt szakítani a sportra, el lehet érni eredményeket, fel lehet készülni 5, 10 kilométerre, félmaratonra, maratonra, kinek mihez van kedve, mire érez magában erőt. Eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam, sokan írnak, keresnek kérdésekkel, tanácsot kérnek, ami nagyon megtisztelő, és mindenkinek nagyon szívesen segítek, amiben tudok, legjobb tudásom szerint.

5. Melyik az a zene, ami a legnagyobb kedvenc futás közben?

Egyértelműen a Linkin Park. Tizenéves korom óta kedvenceim, és futni is nagyon szeretek a számaikra, az énekesnek olyan hangja van, hogy úgy érzem, erő költözik a lábaimba attól, ahogy énekel. :)

Nóri, Klaudia, köszönöm nektek a díjat! :)

 

102-es küzdelem

Újabb ultraversenyen vagyok túl, méghozzá életem egyik legnehezebb versenyén. Az OptiVita Ultrafutó Kupa budapesti állomásán ismét 12 órán indultam, idén másodszor, összességében negyedszer, de azt kell mondanom, hogy ez volt közülük a legnehezebb. Vártam a versenyt, és szerettem volna egy jót futni. Nem igazán az eredmény "jósága" motivált, hanem az, hogy lehetőség szerint lazán, élvezettel, örömfutás jelleggel tudjak menni - már amennyire a 12 óra örömfutás tud lenni persze. A fő célom pedig az volt, hogy végig a pályán maradjak, mert az OptiVita kupasorozat összetett versenyében (amibe egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny eredménye számít bele) az előkelő 2. helyre sorolhattam előre ezzel a versennyel.

10442994_721325747921050_3394531281135065516_o.jpg

A verseny hetében pont szabadságon voltam, így többet tudtam pihenni, úgy gondoltam, ez jól fog jönni a futás során, nem izgultam, megcsináltam a heti edzéseimet, kedden megérkezett az új Hokám, így kétszer tudtam is benne futni. Úgy éreztem, minden rendben lesz. Jó volt, hogy nem kellett messzire menni, csak a Stadionhoz, és jó érzés volt tudni, hogy Milcsi és anyukám egyszer csak megjelennek majd, és szurkolnak nekünk egy kicsit. Nem kellett korán kelni, gyorsan megérkeztünk, beszélgettünk, kipakoltunk szokás szerint a Márton-Team mellé, készülődtünk. Az idő jónak ígérkezett, így ujjatlan mellett döntöttem, felvettem az új nadrágom és az új cipőm (persze mindkettőben futottam előtte már). Beálltunk a rajtba, és már indultunk is, jöhetett a 12 óra futás.

Már az első körben éreztem, hogy valami nem stimmel, egyszerűen nem mentek a lábaim, nem pörögtem, nehézkes, lassú voltam, nem volt bennem erő, nehezemre esett a futás. Nem volt jó sehogy sem. Ugyan nem tettem órát, de éreztem, hogy még a 6 perces tempó is nehezen megy. De mivel a célom a verseny végigfutása volt, hát haladtam, ahogy tudtam. Körözgettem, aránylag hamar, a nehézkes mozgás ellenére is a 4. helyre kerültem Makai Viki, Gyebnár Évi és Druskó Zsófi mögé. Mivel ők mind jobbak nálam, ez a helyzet nekem tökéletesen megfelelt, főleg azért, mert a kupasorozatban még érdekelt "vetélytársak" mögöttem voltak. De mivel 12 óra alatt bármi megtörténhet, nem könyvelhettem el a "sikert", mennem kellett, hogy mögöttem is maradjanak. De a futás gyötrelmesen ment. Dóri a pálya szélén kérdezgette, mi van, de azon kívül, hogy azt mondta "nem baj, fussál", nem tudott segíteni. Nem hisztiztem persze, elkönyveltem, hogy hát ez most ilyen, ezt kell kibírni, nem lehet mindig egyszerű az élet, valahogy "meg kell bűnhődnöm" az UB-ért.
2 óra futás után még mindig szenvedtem, már kicsúsztam a 6 perces átlagból is. A nadrágom is borzalmasan idegesített, a fenekemen felcsúszott, elől le, a rajtszámtartó fel-le vándorolt a derekamon, folyamatosan igazgattam magam. Eldöntöttem, hogy lecserélem a jól bevált shortra, hátha egy gonddal kevesebbre kell figyelnem. Jó döntés volt, a nadrágváltás után ezzel már nem volt problémám többet. A cipőn is agyaltam, hogy azzal mi legyen, mert még nem volt rendesen betörve, éreztem kicsit a jobb bokámat (amit előrelátó módon betape-eltettem, már csak pszichés alapon is), de aztán úgy döntöttem, adok még egy esélyt az új Hokának ezen a versenyen - szerencsére innentől kezdve nem volt baj a cipővel, és a lábam sem kezdett fájni.
Futottam körbe-körbe az 1087 méteres pályán, közben figyeltem a többieket, Viki, Zsófi, Évi többször elszáguldottak mellettem, a többi lány mögöttem volt. Milántól is kaptam köröket, örültem, hogy neki jól megy a futás. Néha akadt társaságom egy-két körre, Járosi Tamás és Toncsi főleg, Badics Attilával poénkodtunk többször, Márton Attilával is futottam egy kört, Zoli is hajlandó volt párszáz métert velem jönni. Ha meg egyedül maradtam, próbáltam a fülemben szóló zenére koncentrálni. Ha szurkolt valaki, mosolyogtam, folyamatosan ettem, ittam, sótablettát, magnéziumot vettem be, lemostam az arcom, vizet locsoltam a fejemre és a hátamra, mert iszonyú melegem volt. Telt az idő, én meg csak nem haladtam úgy, ahogy akartam. A gyomrom tökéletesen működött, és ha már nem haladtam olyan jól, és sokszor meg-megálltam frissíteni, kicsit kísérleteztem is: először ittam sört verseny közben (alkoholmentes grapefruitosat), és jólesett, kár, hogy felmelegedett, és a kókuszrúd sem akart visszajönni, miközben elrágcsáltam. A gélek szépen csúsztak, nem émelyegtem tőlük szerencsére.

Eltelt 4 óra a versenyből, amikor valami kezdett megváltozni, egy picit mintha kezdtem volna jobban lenni, mintha bemelegedtem volna. Dóri beállt hozzám futni, jó volt, hogy jön velem és beszél hozzám, nagy dumálásra nem voltam képes, de éreztem, hogy kezdek alakulni kicsit. Nodari Zsuzsi is megérkezett közben, ő is beállt hozzám, mesélte, milyen volt a Runway Run a reptéren. A két lány társasága és segítsége kirángatott a szakadékból, amiben voltam, így már csak egy árokban rohangáltam.

Az idő nagyon lassan telt, de nagy nehezen eljött a 6 órások versenyének lefújása, így volt "program": futás közben gratulálni nekik (a 2 és 4 órásokkal is így tettem), és végre az is megtörtént, hogy én gratulálhatok Pecsenyének, mert én futok tovább és nem ő. Kiürült a pálya, a "sprinterek" kiszálltak, maradtak a 12 órások. Egyre inkább kezdtem magam összekaparni, és néha sikerült kilépnem az árok szélére, ott maradni, és csak később lépni vissza bele. Kezdtem jobban lenni, és bár már fáradtam, de végre elkezdtem érezni, hogy futok. A tempóm nem volt acélos, de azért haladtam. Méghozzá egy ideje már a 3. helyen stabilan, Zsófi ugyanis 50 km megtétele után kiszállt a versenyből, Viki és Évi voltak csak előttem.

10547381_943879705638540_6993701590409069758_o.jpg

Aztán egyszer csak a pálya szélén feltűnt az én drága kisfiam (meg az anyukám), és ez nekem annyira jó volt, hogy még jobban összekaptam magam. Nehogy már Milcsi azt lássa, hogy anya gyenge és szenved! Arról szó sem lehet! Megölelgettem, megpuszilgattam, erőt merítettem belőle, és mentem tovább. Dóri jött velem ismét pár kört - ekkor történt az, hogy Milcsi egy körben meglátott és sírt, én pedig nem álltam meg hozzá, hanem mentem tovább. Tudtam, hogy nincs semmi komoly baja, és igazam is lett, a következő körben már hangosan kiabálta, hogy "Hajjá Anya!". Dóri aztán kiállt, Badics Attilával futottunk egy kicsit együtt, és a stadion túlsó oldalán a fűben megláttunk egy srácot feküdni, mentünk, néztük, hogy rosszul fest, futottunk tovább, hogy küldjük érte a mentőt, közben anya és Milcsi odaértek, és vigyáztak rá, míg meg nem érkezett a segítség.

Érdekes módon, egész jól éreztem magam, lehet, hogy attól, hogy lehűlt az idő, lehet, hogy attól, hogy nem görcsöltem azon, hogy nem megy a verseny, csak mentem, ahogy épp tudtam. De itt már egész jól haladtam az első 4 órához képest érzésre. Közben szólt Dóri, hogy Évi is kiszállt, és csak 3-4 körrel van előttem, fussak szépen, ügyesen tovább, és meglesz a 2. hely. Mondanám, hogy erre vérszemet kaptam, de nem pont így történt, mert még mindig nagyon hosszú idő volt hátra a végéig, így nem könyveltem el magam másodiknak, nem éltem bele magam, arra koncentráltam, hogy fussak. Pár kör múlva a kijelzőn viszont már a kettes szám villogott a nevem mellett, csak Viki volt előttem, igaz, ő fényévekkel, ezt mondjuk nem tartom szégyennek, mert annyival jobb nálam. Annyit azért eldöntöttem, hogy ha kell, versenyezni fogok a 2. helyért, menni és küzdeni, nem hagyom magam csak úgy "legyőzni" senkinek sem. De végül "harcra" nem került sor, stabilan tartottam a 2-3 körös előnyömet, amiből a végére még több lett.
Ahogy kezdett sötétedni, úgy éreztem magam jobban, összeálltunk négyen Milánnal, Tamással és Zsuzsival, és mentünk szépen körbe-körbe, még az eleredő eső sem zavart. Végül a négyesfogat az utolsó 2 órára feloszlott, mindenki futotta a maga versenyét, Zsuzsi pedig a pálya széléről buzdított minket tovább.

Eljött nagy nehezen az utolsó óra is, én pedig most először nem éreztem azt egy körözős ultrán, hogy halálosan unom az egészet, legyen már vége, hanem koncentráltan tudtam haladni. Mentem a 100 kilométeremért. Az első 4 órában egy fillért nem tettem volna rá, hogy összejön a 100, de végül 9 óránál láttam, hogy meglehet, 22 kilométerem volt 3 órára, ezt meg kellett tudnom csinálni. A segítők, szervezők az utolsó órán sorfalat állva buzdították a pályán lévőket, úgy éreztem magam, mint Sárváron a 24 óra utolsó órájában, ugyanaz a hangulat volt, sztárok voltunk arra a 60 percre. 16 perccel a vége előtt meglett a 92 kör, ami a 100 kilométerhez kellett, örültem, és mentem még két kört, mert még belefért. Pont az asztalunknál ért a végét jelző kürt, úgyhogy hamar lemérték a tört körömet, mehettem kicsit rendbe szedni magam.

Második lettem Viki mögött, 102,2 kilométerrel (majd' egy huszast vert rám). Az eredmény nem valami fényes (bár nekem ez a 2. legjobbam), hiszen hazai és nemzetközi viszonylatban is sokan tudnak ennél többet, de nem vagyok elégedetlen. Amiért mentem, megcsináltam, végig a pályán voltam, és feljöttem a kupában az összetett 2. helyére, kb. 30 km az előnyöm a 3. helyezetthez képest, és már csak egy 6 órást kell futnom, ahol még egy közepes teljesítménnyel is megőrzöm azt. Hogy 2. leszek/vagyok, majd csak akkor jelentem ki, ha a 6 órást lefújták, és kihirdetik az összetett eredményt, nem kiabálok el semmit.

10644772_943882862304891_8172185532770999256_o.jpg

A 12 órás családi csúcsot ezen a versenyen "átadtam" Milánnak - vagyis inkább ő vette el, mert nagyon szépen versenyzett, 107,1 kilométert futott végül, így megérdemelten ő az új rekorder a famíliában. Nekem még ott a 24 órás és az UB idő-csúcs.

Úgy érzem, ezen a versenyen tapasztaltam meg, milyen igazán az ultrafutás. Mik a mélységei, nehézségei, milyen az, amikor már az elejétől kezdve minden rossz, és milyen az, amikor egyszer csak ezeken túl tud lendülni az ember. Küzdöttem, nem adtam fel, mentem és csináltam, erőt merítettem, amiből tudtam, kapaszkodtam, amibe lehetett, átlendültem a holtpontokon, és végül feltámadtam, amit eddig csak másoktól láttam. Most már én is tudom, hogy lehetséges.

10455916_10203768962158512_8790304718783511012_n.jpg

A folytatásban jön a Wizz Air Budapest Félmaraton, ahol 2 órás iramfutó leszek, egy héttel később Dórival megyek a Szimpla Élményre (36 km és majd' 2000 méter szint a Mátrában), októberben jön a SPAR Budapest Maraton, novemberben, a 31. születésnapom előtt egy nappal pedig a 6 órás OptiVita, ami egyben OB is. Utána pedig azt hiszem, pihenek egyet, mert igencsak hosszú és nehéz ez az év - ennek ellenére élvezem.

Fotók: Ironphoto, Ironteam