Iramfutás: áldás és átok - vendégposzt Dóritól

Hogy idén se maradjon a blog igazi iramfutós poszt nélkül (bár én is iramfutottam a Wizz Air Budapest Félmaratonon, de a tavalyinál jobban megfogalmazni úgysem tudom, mit jelent számomra az iramfutás), Dóri barátnőm írását olvashatjátok, aki a 2 óra 30 perces csapatot vezényelte a pályán, és egyébként most volt először iramfutó. Fogadjátok, olvassátok szeretettel, mert jön és ír máskor is (legalábbis remélem)! 

És akkor innentől Dórié a szó! (Apróbetűvel azért néha én is belekotyogok, csakazértis!)

Mivel Hanka fülét már régóta rágtam, hogy szervezzen be iramfutni, amikor adódott az alkalom, meg is tette: Zoli (Dóri párja) és én leszünk a Maraton 10 km-es betétszámán az iramfutók 70 percre. Nos, ehhez intéztem az adminisztratív utat, amikor nekem szegezték a kérdést: nem akarok-e 2:30-as iramfutó lenni. Én meg: húha, hát persze, hogy szeretnék!

Ez az esemény előtt bő 2,5 hónappal volt. Izgultam, mert még soha nem voltam iramfutó. Az esemény közeledtével kezdtek feszülni a húrok. Beszélgettem a tapasztalatokról Hankával meg Bozóttal, akivel együtt teljesítettük ezt a feladatot.

A 7 perces tempó kihívást jelentett számomra, próbáltam gondolkodni, hogy milyen szituációban mehettem ebben a tempóban utoljára. És főleg, hogy hány kilométerrel a lábamban. Nos, töredelmesen bevallom, hogy nem jutott eszembe… Ez nem nagyképűség, inkább csak érdekesség. Úgy vállaltam el az iramfutást, hogy a büdös életben nem futottam még ebben a tempóban. (Oké, 1-1 versenyen pár pillanatig biztos volt ilyen.) (Csak egy megjegyzés, Dóri 12 órán keresztül tud 6 perceshez közeli tempóban futni, legfeljebb a 24 órás versenyén futott 7 perces tempóban.)

Felbuzdulva a dolgon, kimentem kipróbálni a tempót. Nos, mit mondjak…az első 7 percesnek szánt kilométerem 6:15 lett, akkorát csalódtam, hogy inkább hazamentem. Egy későbbi próbálkozás alkalmával 5:46-ot futottam. Megvan, amikor szeretnél egy 5:30-as/5:00-ás/4:40-es/4:10-es stb. ezret futni, szárnyalsz is, gyorsan is mész, erre sokkal rosszabb lesz? Na, ez pont olyan…komolyan! PONT olyan. Próbáljátok csak ki! Egy kilométert, a saját tempódnál 1-1,5 perccel lassabban. Brutál nehéz! De harmadik próbálkozásra sikerült a 7:00-as kili. Ráéreztem a ritmusára, sikeeer! Úgy éreztem, egész jól megy, sikerült egymás után több kilométer is ebben a ritmusban menni. Megnyugtattam magam, hogy menni fog ez.

A Decathlontól kaptunk egyencuccot. Ez nagyon buli volt, próbálgatni, nézegetni, igazi csapat voltunk így. Még a cuccok fizikai megvolta előtt Hankával bőszen böngésztük a Decathlon honlapját, s kitaláltuk, melyik ruházatot is szeretnénk. Nos, annyit mondok, minden lila volt. :)

Elérkezett a verseny napja. Izgatott voltam az új és izgalmas kihívás miatt. Megvolt a találkozó, rajtszám, iramfutó plusz rajtszám. A 2:30-as szekcióból azonban csak én voltam meg, Bozót még nem. A megbeszélt találkához képest annyi idő telt el, hogy már a szervezést intéző Livi is azt mondta: akkor egyedül mész. Habár nem ittam reggel kávét, e mondat kapcsán heves szívdobogást kaptam. Addig lustán pakoltam a cuccaim, rögzítettem a rajtszámot, de erre egy: „möh?” hagyta el a számat. Éééén? Még életemben nem voltam iramfutó, erre egyedül kell végigcsinálnom?! Az utolsó pillanat után 2 perccel szerencsére megérkezett Bozót, a partnerem e nemes kihívásban, így végül megnyugodtam.

Bozót késése miatt csak arra koncentráltunk, hogy időben kész legyen, a rajtba sétálva jutott eszembe, hogy nem voltam pisilni. Mivel innentől kezdve már csakazértis azt éreztem, hogy nagyon kell, beugrottam egy bokorba…jobban mondva kettő közé. Azt gondolom, ha nincs futóverseny, akkor simán közszeméremsértek. Mondjuk a zászlóval a hátamon úgy se tudtam volna nagyon elbújni sehol. (Ezt a bokrozást én is eljátszottam, de zászló nélkül.)

Már állunk is a rajtban, szuper érzés itt lenni. Jönnek is a lelkes futók, kérdeznek, érdeklődnek. 9:00, ellövik az első rajtot, mi annyira a mezőny végén vagyunk, a liget szélén, hogy nem is halljuk/látjuk. Aztán mi is elérkezünk a chipszőnyeghez. Huh, kezdődik a buli. Szokásomhoz híven indulnék meg a tömeggel, de! Hoppá, iramfutó vagyok, nyilall belém a felismerés. Oké, akkor szépen lassan. Nézzük az órát, figyeljük a másodperceket. Ligetből ki, végig az Andrássy úton. Sokan tapsolnak, egy kisebb csapat közlekedik velünk. Visszanézve a képeket azt kell, hogy mondjam, hogy kb. 2-3 embert tudtunk elejétől a végéig vinni.

doribozot.jpg

Az első 6-7 kilin problémát jelentett a mérés. Néztük az óra tempójelzését, de a GPS kb. 100-150 méterrel előbb jelezte a km-eket, mint a táblák. Az iramfutók mind kaptak egy-egy apró táblácskát, ezeken meg volt adva, hogy pontosan mikor hova kell érkeznünk. 6-7 km környékén átváltottam az óra kijelzőjét a stopperre, így azt figyelve az első pár kili eltelte után sikerült egyenletesen beállni a tempóra.

Kis csapatunk elkezdett csökkenni, majd az út közben hozzánk csatlakozott emberekkel gyarapodni. Bevallom, arra számítottam, hogy majd a semmi közepén fogunk futni, nem jön velünk senki, jobbunkon légüres tér, balunkon a Duna, de megdöbbentően sok, sőt, rengeteg ember volt. A Nyugati felüljáróról lenézve pedig azt láttam, hogy rengeteg ember van előttünk.

Sajnos nagyon sokakat hagytunk el már a rakparton. Az „én futóim” érkeztek legkésőbb a pályára, s maradtak legtovább. Ergó, a legtöbb idő töltötték a rakparton, a legmelegebb helyen, szóval halmozottan hátrányos helyzetben voltak. A fordítóknál éreztem azt, hogy szinte megszakad a szívem értük. Azokért, akiket hátra kellett hagynunk, hogy tartsuk a tempót. Valaki vissza is kiabált: „Várjatok meg!” Igen, mi voltunk az utolsó esélyei ezeknek a futóknak, s azzal, hogy hátrahagytuk őket, összetörtük az álmukat. Ezt kissé nehezen dolgoztam fel, de erőt adtak azok a futók, akik mellettünk küzdöttek.

Az utolsó 3-4 km-en már folyamatos volt a szurkolásunk, biztatásunk. Bozóttal abban egyeztünk meg, hogy én elindulok egy gyorsabb csapattal előre az utolsó 1 kilin, ő pedig pontosan hozza be a többieket. Az ezzel kapcsolatban feltett kérdésre nem sokan reagáltak, de azért a Dózsa György úti kanyarnál egy kicsit ráerősítettem. No nem nagyon, csak pont annyira, hogy ne vegyék észre a többiek. Közben ment a folyamatos biztatás: „ott a Liget”, „ezt már kibírod”, „menni fog”, „még egy kicsit” stb. A célegyenesben iszonyatos tombolásba kezdtem: „gyere, gyereee”. És jöttek is! Utolsó erejükkel, összeszorított fogakkal hajráztak.

2:29:13-re (vagy jobbra) hoztam be a csoportomat. Kisvártatva megérkezett Bozót is pontosan 2:30-ra. Beérkezve nagyon sokan megköszönték a „munkánkat”. Engem pedig meghatott, hogy ezeknek az embereknek hozzátettem valamit a versenyéhez, segítettem és biztattam őket, ahogy csak tudtam. Nagyon köszönöm a lehetősége a BSI-nek, Bozótnak és Hankának, de a legjobban azoknak köszönöm, akik velem futottak. Azoknak, akik megbíztak bennem, rám bízták az első vagy sokadik félmaratonjukat, hatalmas érzés volt. Nagyon jó volt nektek segíteni!

Fotó: Gergely Zákány Photography