4 napja nem voltam futni. Nem lusta vagyok, hanem fáj a lábam, illetve nem is a lábam, hanem egy egyelőre meghatározhatatlan helyen ott, ahol a lábam kinőtt a testemből. És ezt nem szeretem, egyre inkább nem. Ideges vagyok tőle. De elhatároztam, hogy türelmes leszek, és adok magamnak időt. Most még van időm, hogy pihentessem, kezeltessem, gyógyítgassam magam, úgyhogy megteszem. Nem megyek futni, magamtól nem megyek. És persze ettől egyre idegesebb leszek.

Eleve felfokozott idegállapotban vagyok mostanában, mindig történik velem valami olyasmi, amitől ideges, izgatott, vagy épp lelkes leszek. Bosszantott az elbénázott százas, és bosszantott, hogy az a feladott verseny pont a Spartathlon sorsolás előtt pár nappal történt, és bosszant sok más egyéb, nem futáshoz köthető dolog.

Spartathlon. Beneveztem, mert ez az álmom, tudom, merész és nehéz vállalkozás, de hiszek magamban, és meg szeretném csinálni. A sorsolás napján, múlt szerdán egész nap idegbeteg voltam, pedig tudtam, hogy nincs túl sok esélyem a bekerülésre, de azért mégis van egy kicsi, hátha. Este képtelen voltam megvárni, hogy kikerüljön a honlapra a lista, másnap reggel 6-kor láttam, hogy 7. vagyok a várólistán. Ettől persze még idegesebb lettem, mert bár a lelkem mélyén reménykedtem, hogy bekerülök, arra számítottam, hogy valahol a 150. hely körül leszek majd a várólistán, ahonnan lehetetlen idén bejutni. De ez a 7. hely nagyon reményteljes, így meg kellett emésztenem, hogy dolog van, mert nagy valószínűséggel már idén mehetek. És ha mehetek, akkor megyek is, még akkor is, ha ehhez még jobban fel kell kötnöm a gatyámat.

Erősen idegbeteg állapotban mentem el ezután a reggeli futásomra, hektikusra sikeredett, hol nyomtam neki, mint egy őrült, hol meg a sírás kerülgetett, így csak döcögtem. De éreztem, hogy a szeméremcsontomnál az izomban valami fura van, néha bele-belenyilallt a fájdalom. A másnapi futáson semmi nem volt, így a problémának nem tulajdonítottam jelentőséget.

Ma már tudom, hogy a gondot valószínűleg a cipőm okozta, mert eléggé elhasználtam a talpát, zsibbadt is benne már a 100-as előtt, meg ott is, és emiatt máshogy tartottam a lábam, máshogy terheltem, mint szoktam. Aztán a 100-as után elővettem az egyik régebbi, de még használható Hokámat, ebben megint máshogy futottam, és ebben jelentkezett a fájdalom. Majd pénteken megérkezett a rendelt új cipőm, amiben vasárnap elmentem futni egy 40-est - és itt már egyre többször volt a csütörtöki fájdalom, és erősebben is jelentkezett. Hétfőn nem jutottam el futni, a keddi futásomon viszont a fájdalom hamar előjött, majd kb. az egész jobb oldalamon végigvándorolt, volt, hogy a szeméremcsont fájt, volt, hogy a belső combom, majd a fenekem, majd a csípőm. Nyújtottam, kenegettem, masszíroztam, de szerda reggel szinte csak húzni tudtam magam után a jobb lábam, annyira fájt a belső combom. Azóta nem is mentem futni. Most már csak egyetlen ponton érzek néha, nagyon ritkán és nagyon pici kellemetlenséget, de magamra parancsoltam, hogy türelmesnek kell lennem, nem cseszhetem el most az egész évemet azzal, hogy ráfutok, és kezdem elölről az egész macerát. Bejelentkeztem Vandához kezelésre, remélem, ő most is tud majd valamit kezdeni velem.

Meglátásom szerint megint szétcsúsztam valahol csípőtájon (de majd Vanda megmondja, hogy mi van), mert egyrészt rosszul terheltem magam a rossz cipő miatt, másrészt pedig kicsit túltoltam az erősítő edzéseket. Hajlamos vagyok a dolgokat túlzásba vinni ugye, rákaptam az erősítésre, és mivel érzem is a jótékony hatását, és van eredménye, lehet, hogy egy kicsit sok volt a jóból, meg a guggolásból.

Na mindegy, most pihenek. De nagyon nehéz. Egy magamfajta ember megzavarodik, ha a rendszeréből kivesznek valamit, és nem tud mit a helyére tenni, ez pedig borítja a jól megszokott életét. Az én rendszeremben muszáj benne lennie a futásnak. De hogy továbbra is benne maradhasson a futás, minden nap megbeszélem magammal, hogy időt kell adnom magamnak, nem szabad az első pillanatban futni mennem, amikor azt érzem, hogy nem fáj semmi. Próbálom a pozitívumot látni a helyzetben, azt, hogy ez most történt, és nem Sárvár, az UB, vagy a Spartathlon előtt egy héttel. És tudatosítom magamban, hogy okosan kell csinálnom a dolgokat, hogy továbbra is megússzam apróbb sérülésekkel a szezont. Eddig - lekopogom! - a komoly bajok elkerültek, megúsztam egy gyulladt bokával és egy elcsúszott csípővel az elmúlt két évet, és remélem, ezzel a mostani gebasszal az idei "kötelező sérülést" meg a pechszériát is letudom, aztán gyűjthetem tovább a kilométereket. Ja, meg felköthetem a gatyámat, de nagyon!