Mivel még mindig az események hatása alatt állok, első körben jöjjenek a száraz tények.
24 óra futás, 173,825 km, korcsoport 3., OB korcsoport 2., összetett női 6. hely, OB összetett 4. hely.
Nézegetem a számokat, és valahogy nem hiszem el. Futottam 24 órát. Majdnem 174 kilométert. Én. Elsőre. Életem első 24 órás futásán. Mi van???

Na, hát ilyen gondolatok cikáznak a fejemben. A verseny előtt is felfoghatatlannak éreztem azt, hogy 24 órán keresztül "kell" futnom, és most, utána is ugyanezt érzem, pedig megcsináltam. Ráadásul úgy, hogy szerintem a 174-ből kb. 15, max. 20 kilométer volt csak a gyaloglás, a többi kilométert mind repülőfázisos futómozgással csináltam végig. Furcsa, de a verseny előtt azt hittem, lábra sem tudok majd állni, de egy kis vádlibedurranástól eltekintve vidáman sétálgatok, nem fáj semmim, a székesfehérvári 12 órás után ennél sokkal rosszabb állapotban voltam. Olyan furcsa ez az egész, furcsán is érzem magam, viszont nagyon boldog vagyok.

No de jöjjön a teljes sztori. (Előfordulhat, hogy össze-vissza keverem majd a dolgokat, hogy mikor mi történt a verseny alatt, de az időérzékem kb. 4 óra futás után teljesen megszűnt, nem tudtam, hány óra van, és utólag nehezen tudom teljesen pontosan feleleveníteni, hogy mi mikor és hogyan volt.)

Úgy indultam el Sárvárra, hogy megígértem magamnak, idén nem veszem annyira véresen komolyan a versenyt, mint tavaly. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ez számomra egy teszt, hogy megnézzem, tudok-e 24 órán keresztül haladni, hogy bírom az éjszakázást, hogyan tudok frissíteni, hogy viselem fejben, mentálisan a tudatot, hogy baromi hosszú időn keresztül kell futnom. Készültem arra, hogy lesz időszak, amikor rossz lesz, amikor abba akarom majd hagyni az egészet, amikor elátkozom magam és az egész világot, amikor mindent szeretnék csinálni, csak futnom ne kelljen. Tudatosítottam viszont magamban, hogy mindezek ellenére végig fogom csinálni a 24 órát, és csak akkor állok ki, ha valamilyen sérülés veszélyeztetné az Ultrabalaton teljesítésemet. A fehérvári 12 órán szétcsaptam a lábam, három hétig szenvedtem vele, aztán egy gyógytornász lány kineziotape-pel rendbe tette, azóta rendesen tudok futni, de nagyon féltem, hogy hogy fogja bírni a 24 órát - Fehérvár óta a leghosszabb futásom mindössze 30 kilométer volt.

Pénteken indultunk útnak Milánnal, Gabival, az edzőnkkel (most látott minket először versenyezni) és Denivel négyesben. Az utazás jó hangulatban telt, majd a tésztaparti és a vacsora után igyekeztük aránylag kipihenni magunkat a nagy menet előtt. Szombaton a szokásos reggelizés után kipakoltuk a hatszáz kilónyi cuccunkat a kis asztalkánkra, és próbáltuk instrukciókkal ellátni Gabit, hogy mit és hogyan szeretnénk a frissítésben. Ez picit nehéz feladat volt, mivel eddig szinte önellátók voltunk, kísérő nélkül jártunk a versenyekre, és magunktól, illetve ha Dóri nem futott éppen, akkor az ő segítségével próbáltunk boldogulni. Hogy Gabi még véletlenül se unatkozzon verseny közben, rajtunk kívül Larzent, Denit, Lőw Andrást és Bozótot is frissítette, adtunk neki feladatot bőven. :)

Rajt előtt néhány perccel Dóri szólt, hogy jó lenne, ha futnék vele az elején, edzéseken beszéltük, hogy ha igényt tart a társaságomra, akkor megyek vele, ameddig szeretné, utána meg majd elnyargal, én meg döcögök tovább. Elindultunk, és Dóri olyan tempót diktált, hogy alig bírtam követni, de persze mentem vele, hogy ne legyen egyedül, ha már direkt kérte, hogy legyek mellette. Dumáltunk, már amennyire meg tudtam szólalni, az éreztem néha, hogy kiköpöm a tüdőm - nem azért, mert gyenge, hanem mert Dóri úgy tolta. Hozzánk csapódott Joci is, hát sehogy sem tudtuk lerázni, akármennyire is akartuk, csak tapadt és tapadt ránk. :) Aztán úgy háromnegyed órányi futás után egy frissítésnél lemaradtam, de annyira, hogy esélyem sem volt felzárkózni Dórira, maximum ha 4 perces tempóra váltok, de arra se nem vagyok képes, se nem voltam rá hajlandó. Így maradtam egyedül. Méghozzá zene nélkül. Én, az antiszociális, aki minden versenyen azonnal bedugom a fülembe a fülhallgatómat és csak úgy vagyok hajlandó futni, legfeljebb akkor veszem ki, ha mellém ér valaki, és szólni akar hozzám. Most viszont valahogy jó volt zene nélkül menni, meg egy kis tudatosság is volt benne, egyrészt mivel a lejátszóm csak 18 órát bír egy feltöltéssel, másrészt pedig azért, hogy a nehezebb pillanatokban ott legyen kapaszkodónak. Így viszont adott volt, hogy zene nélkül jobban figyeljek a többiekre, és ha valaki nyitott, akkor együtt, egymást segítve fussunk, beszélgessünk. Mint a végére kiderült, nekem ez a verseny most erről szólt, és nem tudok elég hálás lenni azoknak az embereknek, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt futhattam, mert nélkülük nem lett volna ilyen élmény.

Szépen haladtam előre, körről körre, az időjárás ideális volt, felhős, bár kicsit párás, nem tűzött a nap, egy picit szemerkélt az eső, de szinte alig érezhetően, jól is éreztem magam. Gabi figyelt, hozta a kulacsot, időnként belém diktált egy-egy sótablettát, bekeverte a magnéziumot a kólába, bontotta a gélt. Aztán úgy 2 és fél óránál megláttam a pálya szélén egy kisbabát az anyukájával, az egyik külföldi futóval voltak. Hát ott hirtelen elborultam, eszembe jutott Milcsi, és tudtam, hogy el kell terelnem róla a figyelmemet. Elcsukló hangon nyekeregve kértem a zenémet Gabitól, akire ezzel ráijesztettem, mert nem tudta, ilyenkor mi van velem. Szerencsére sikerült gyorsan kezelnem a helyzetet, pár perc alatt a zene segítségével sikerült kivernem a fejemből a hülye gondolatokat, és ismét tudtam a futásra koncentrálni. Ahogy figyeltem, kb. a 6 perces átlagot tartottam, mentem szépen előre. Futottam Milánnal is egy darabig, aztán Toncsi csatlakozott be mögém, mondta, hogy jön utánam, mert neki megfelelő módon rakom a lábaimat. Mivel tavaly ő nyulazott nekem a 12 óra végén, egyértelmű volt, hogy ideje viszonoznom a szívességet, úgyhogy én mentem elöl, ő jött utánam. Persze kaptuk a beszólásokat, hogy bolyozunk, meg hogy Toncsinak milyen jó dolga van mögöttem. Voltak, akik csatlakoztak hozzánk, aztán Toncsi szakadt le frissítés miatt, majd visszaállt, ezt kb. 10 alkalommal játszottuk el a verseny alatt.

Voltak kisebb holtpontjaim, de semmi különös. A maratont 4 óra 20 perc alatt futottam le, de hát itt ez nem volt lényeges igazából. Folyamatosan ittam, pisilni is el-elmentem, de a kaját most sem kívántam, egyszerűen nem éreztem magam éhesnek ugyanúgy, mint Székesfehérváron. Gabi belém diktált egy gélt, bár csak kétszerre tudtam megenni, vajas kenyeret, kekszet csipegettem, meg megittam egy Nutridrinket (még jó, hogy 12-t vittem magammal). A gyomrom a folyamatos rázkódástól egyre kevésbé érezte magát komfortosan, semmi ételre nem vágyott, még a folyékonyra sem. Most sem vettem be Immodiumot, úgy döntöttem, ha valami kikívánkozik belőlem, az jöjjön szépen ki, mert az sokkal rosszabb, ha érzem, hogy valami nem stimmel, de nem jön ki. Szerencsére nem volt hasmenésem.

Folyamatosan a pályán voltam, haladtam, és voltak nagyon jó időszakaim is, amikor szépen tudtam futni. Ha létezik olyan, hogy valakinek az énekhangja képes energiát adni a testemnek, hát én ezt megtapasztaltam, köszönöm Chester Benningtonnak és a Linkin Parknak, hogy vannak, és ilyen jó zenéket csinálnak azért, hogy én jobban tudjak futni. :) Majd egyszer írok nekik egy köszönőlevelet, meg készítek magamról egy videót, ahogy futás közben hangosan énekelgetem valamelyik üvöltős számukat. :)

Egyébként igyekeztem igazi társasági emberként viselkedni a pályán, folyamatosan dumáltam, drukkoltam, poénkodtam, beszólogattam, vicceskedtem, valahogy ez most így esett jól. És a lelkemnek is jót tett, mert legalább addig sem gondolkodtam semmi hülyeségen. Amikor a 6 órásokat lefújták, mindenkinek igyekeztem gratulálni az eredményéhez, ahelyett, hogy azon gyötrődtem volna, hogy nekem már csak 18 órányi futás van hátra. Bár ezt igazán fel sem fogtam volna szerintem, mint ahogyan még most is nehéz felfognom ezt az időtartamot. Futottam, néha gyalogoltam, próbáltam enni, inni, dumáltam, szurkoltam, mosolyogtam és nem mosolyogtam, valahogy így mentek a dolgok.

Figyeltem a többieket. Dóri ment keményen, bár nem volt a legjobb hangulatban, de ment előre - egyszer a frissítőnél állva meg is kaptam tőle, hogy legalább sétálnék, és ne állnék, hát azonnal el is indultam, olyan határozottan reccsentett rám. Zoli is futott, rendületlenül, nem érdekelte semmi, sem a kezén a gipsz, sem más, csak futott az álmaiért. Pecsenye, mint valami megállíthatatlan expressz végig 6 percen belüli tempót diktálva futott, egyetlen egyszer nem láttam sétálni vagy állni. Mateve mosolyogva, szinte minden lekörözésnél hajrázva ment előre, bár neki sajnos be kellett húznom 3 sétálós strigulát. :) Maráz Zsuzsi mosolyogva száguldott el mellettem többször is. Deni hihetetlenül koncentráltan ment, döbbenetes volt látni, az elsőbálozó csajok is nagyon ügyesen haladtak, a rutinosabbak, Blue, Bozót, Járosi Tomi, Lala Nudli is mentek szépen, hol így, hol úgy, de mindenki haladt. Toncsi futott, dumált, sétált, hülyéskedett, mint mindig. Mindenki tette a dolgát, csinálta, amiért jött, küzdött a démonaival, a problémákkal, a fájdalommal. De egymáshoz mindig mindenkinek volt egy jó szava, egy mosolya. Erről szól az ultra. A segítők is hihetetlenek voltak, ahogy tették a dolgukat, kézbe adtak mindent, futottak az emberük mellett a kulaccsal, kajával, adták a váltás ruhát, segítettek a cipőcserében. Gabi mindig ugrott, ha kellett valami, Márton Attila a saját csapata mellett nekem is mindig szánt egy biztató szót, vagy egy kedves mosolyt, Nóri szintén, Blue segítője izomgörcsoldó kapszulát adott, Nicolék kis csapata végig hajrázott.

Nem mondom, hogy végig, minden pillanatban jól éreztem magam, de utólag visszagondolva, többször voltam jól, mint rosszul. Mondjuk a gyomrom rendesen vacakolt, gondolom így akar jelezni, hogy hagyjam már abba a hülyeségeimet. De mivel én vagyok a főnök, nem engedtem neki, hanem próbáltam letuszkolni bele néha-néha egy kis tápanyagot, majd igyekeztem bent is tartani. Nehezen ment, nagyokat böffentem, aztán inkább nem is nagyon ettem. Inkább haladtam, főként futva, és vártam a sötétedést. Közben volt még egy mélypontom, már nem emlékszem hogyan, de ismét eszembe jutott Milcsi, és elpityeregtem magam. Bőgtem és mentem, amikor Lupus mellé értem, kérdezte, mi a baj. Mondtam, hogy semmi, csak hiányzik a gyerekem. Aranyos volt, mert igyekezett megnyugtatni, megbeszéltük, hogy nem vagyok rossz anya, épp ellenkezőleg, elmondta mindazt a témáról, amit én is gondolok róla, mondtam is neki, hogy én ezt mind tudom, de jólesik bőgni kicsit. :) Aztán ugyanezt "eljátszottam" Steve-vel is, végül Milánnal. Majd egy kicsit később, egy kör sétára elkértem a telefonomat Gabitól, és felhívtuk Milcsit, aki épp a kádban pancsolt, és ránk sem hederített, de nekünk, főleg nekem jót tett, hogy azért hallom a hangját, helyre kerültek ismét a dolgok. Utána még fényképezkedni is volt kedvem, 9 és fél óra futás után.

És aztán vártam az éjszakát. A sötét és az éjszaka a barátaim, szeretek este, éjjel futni, sajátos, különleges hangulata van. A sötétedés pedig jelzi, hogy telik az idő, egyre kevesebb van már hátra, majd egyszer csak ugyanezt jelzi a világosodás, a napfelkelte. Szép lassan lement a nap, egyre közeledett a 12 órások versenyének végét jelző kürtszó. Korábban ezt azért vártam, hogy hadd állhassak meg végre, most pedig azért, hogy a 12 órások lemenjenek a pályáról, ne csapkodjanak hátba a gyors váltók, és maradjunk csak mi, 24-esek, hadd fussunk, küzdjünk tovább nyugodtan, főként magunkkal, és egy icipicit egymással is. Hadd derüljön ki végre, hogy bírom az éjszakát, feltámadok-e, vagy teljesen kikészülök tőle, tudok-e 12 óránál tovább futni, vagy nekem ott a vége, ennyire vagyok képes. Persze nem is én lettem volna, ha csak a várakozás és a futás lett volna, túl unalmas lett volna a történet. Csináltam hát magamnak egy kis bonyodalmat. Iszonyúan éhes voltam, és úgy döntöttem, meg fogok enni egy virslit. Nem kell a gél, nem kell semmi, egy egész virslit akarok. Milán éppen velem volt, megbeszéltük, hogy enni fogok, ő is eszik, el is vettünk egy-egy virslit, és megettük. Szép lassan, óvatosan, nem egyben lenyomva, habzsolva. Aztán futottunk tovább. Én pedig egyszer csak megálltam. A gyomrom begörcsölt, sokkal rosszabb lett, mint korábban bármikor. Mondtam Milánnak, menjen, én sétálok, kicsit megpróbálom helyretenni magam. Mentem még vagy két kört, konzultáltam Toncsival, aki megerősített az elhatározásomban, aztán odamentem az asztalunkhoz, és közöltem Gabival, hogy kérem a szobakulcsot, mert felmegyek és hányni fogok. Gabi mondta, hogy hát hányjak itt. Aha, de az úgy nekem nem megy. Ha segíteni akarok magamon, és nem spontán jön a róka, akkor ahhoz nekem sajnos wc és mosdó kell, mert csak úgy megy. Gabival felmentünk a szobába, megígértem neki, hogy nem ülök le, nem alszom el, csak könnyítek magamon, rendbeszedem magam, és utána irány a pálya, megyek tovább, de ezt most muszáj megtennem. A részleteket nem ecsetelném, mindenki el tudja képzelni, ügyesen kiraktam a gyomrom tartalmát, megmosakodtam, fogat mostam, és szinte újjászületve mentem vissza a pályára. És elkezdtem futni. Még volt hátra kb. 3/4 óra a 12 órás végéig, és ahogy számoltam, pont belefért, hogy meg legyen a 97 kör, ami a 100 kilométert jelentette. Mentem, daráltam a köröket, tök üres gyomorral, egy-egy korty vizet magamhoz véve. De sikerült, amiért mentem, pont áthaladtam a célvonalon, befejezve a 97. kört, amikor lefújták a 12 órást. Megcsináltam, revansot vettem tavalyi önmagamon, amikor akármennyire is akartam, nem sikerült a 100 kilométert megfutni - mit meg nem adtam volna ezért egy évvel ezelőtt. A tény, hogy egész jól állok, megnyugtatott, úgyhogy gyaloglásra váltottam, közben sorra gratuláltam a 12 órát befejező futóknak, pacsiztam, kezet fogtam mindenkivel, Dórihoz pedig bemásztam a bokorba, ahol leült, hogy megpuszilgathassam, büszke voltam kedvenc futóbarátnőmre, nagyon szépen ment!

A gyomromon való könnyítés jót tett, de éreztem, hogy azért lassan pótolni kellene az energiát, mert fejre fogok állni, és Gabi is figyelmeztetett, úgyhogy elszopogattam egy epres-banános gélt, és kivételesen nem émelyegtem tőle. Jött is belém egy kis energia belőle, tudtam haladni. Futottam magamtól, nem kellett noszogatni, hogy ne sétáljak, hanem fussak, megindulni mondjuk nagyon rossz volt, de párszáz méter után az izmaim alkalmazkodtak és a lábaim tették a dolgukat. A derekam és a hátam viszont fájdogált, ám szerencsémre a célegyenesben való nyújtózkodáskor szembe jött Krisz, elkapott, és arany kezeivel megmasszírozott, örök hálám érte, utána sokkal jobban éreztem magam.

Az éjszakai futás egészen jól ment, nem mondom, hogy szárnyaltam, de igyekeztem erőt meríteni a sötétségből. Sokat segített, hogy szinte sosem voltam egyedül, futottunk Toncsival és Blue-val, kiabáltuk, hogy Sárvár Kinizsi, ha már mindhárman a klub színeiben versenyzünk. Aztán jó hosszú időre Badics Attila volt a futótársam, sok-sok kört mentünk együtt végig dumálva, hülyülve, jó hangulatban. Sárosi Gyulával is összeismerkedtünk, és bár mondta, hogy épp morcos hangulatban van, de azért jól elbeszélgettünk futás közben. Szuper érzés volt az is, amikor Szőnyi Feri egyetlen "fuss velünk kicsit, Feri" kérésre már jött is és tolta velünk, közben pedig az UltraMilano-San Remo élményeiről mesélt. Aztán Attilával valahogy elkeveredtünk egymástól a frissítések, wc-zések és átöltözések miatt.
Nem volt hideg az éjszaka, de a fáradtságtól néha nem tudtam, mit is kellene viselnem, ha futottam, melegem volt, ha gyalogoltam, fáztam, ha meg bementem a mosdóba, a kijövetel után vacogtak a fogaim.

Milánnak sajnos nem alakult jól a versenynek ez a szakasza. Főként gyalogolt, de próbált megindulni és futni, én is próbáltam "vinni magammal", de nem ment. Nem érezte túl jól magát. Beálltak a lábai meg a háta, amin egy kis masszázs segített: az egyik 6 órás futótársunk, Erzsike egyébként gyógymasszőr, még kint volt éjszaka, és felajánlotta a segítségét, átmasszírozta a lábait és a hátát is. Aztán még jópár futóval így tett, köztük velem is. Motiváló volt, hogy haladjak, mert tudtam, hogy pár kör múlva sorra kerülök a masszázson, és jobban fogom magam érezni. Erzsike az én lábaimat is alaposan átgyúrta, egy sörpadon egy sátorban, de ez akkor és ott nem érdekelt, mert utána sokkal jobban működtek az izmaim, nem győztem megköszönni a segítségét. Itt volt egy kis malőröm, amit a fáradtságnak tudok be. Levettem ugye a nadrágom, a kompressziós szárat, a zoknit és a cipőt a masszázshoz, majd úgy döntöttem, hogy a szárat már nem húzom vissza, hanem leteszem. De amint kimentem a sátorból, iszonyúan fázni kezdett a lábszáram, úgyhogy még abban a körben le is telepedtem Gabihoz, hogy én most visszaöltözöm. Ezzel jó sok idő elment, de ebből is tanultam.

Hajnali fél 4 körül az éjszaka úgy döntött, hogy már nem akar a barátom lenni, és elém küldte a kalapácsos embert. De akkora kalapáccsal, hogy én olyat még sosem láttam. Szédelegtem, mint egy részeg, és megváltás volt leülni kicsit a wc-re, ahol viszont majdnem elaludtam, de még idejében, kb. 15 másodperc bóbiskolás után felpattantam, és eldöcögtem az asztalunkhoz, ahol közöltem, hogy én most le fogok ülni, és cukrosat kell ennem. Elszopogattam egy gélt, ittam egy kis Fantát, aztán kb. 5 perc után elindultam tovább. Biztos voltam benne, hogy tovább fogok menni, nem alszom el, de muszáj volt ez a kis pihenő, hogy összekapjam magam. Ekkor állapítottam meg, hogy a koffeintabletta, amit vettem, kb. sz@rt sem ér. A kalapácsos ember további támadásait igyekeztem lábon kihordani, kocogtam, akivel tudtam, beszélgettem, szinte sosem voltam egyedül, valaki vagy csapódott hozzám, vagy én csapódtam valakihez. Zolival is futottunk kicsit együtt, amire nem sűrűn van példa, mert jóval gyorsabb, de egy laza szakaszt így is megtett velem. Mondta, hogy még mennyi kell neki az álmához, a 200-hoz, én pedig közöltem vele, hogy megcsinálod, ennyi. Aztán mikor később találkoztunk, kb. 2 kilométerre volt a célja, és volt még hátra több óra, csak annyit kiabáltam utána, hogy én megmondtam éjszaka. Úgy örültem, hogy igazam lett, és megcsinálta, mindezt gipszelt kézzel! :)

Milán a masszázs után még ment, aztán úgy döntött, lezuhanyzik. Visszajött még a pályára utána, de már nem volt az igazi a versenye. Bíztam benne, hogy meg tud újulni, és végigcsinálja. Mentünk együtt még egy darabon, kávéztunk, poénkodtunk a frissítőasztalnál, majd valahogy megint elvesztettük egymást a pályán. Kb. 20 óránál Gabi szólt, hogy Milán puszil, szeret, de elment fel a szobába, befejezte a versenyt és alszik, hogy haza tudjon vinni minket. Ez egy kicsit megviselt, de egyben erőt is adott, hogy én csakazért is megmentsem a család becsületét (amin persze nincs mit megmenteni egyébként). Pár kört sírdogálós futással töltöttem, közben végig Milánra és Milcsire gondoltam, hogy most értük és miattuk futok, és ki kell tartanom.

Toncsival kocogtunk ismét együtt, aztán valahogy a semmiből előkerült Járosi Tamás, aki a verseny nagy részében elszáguldozott mellettem, majd eltűnt. Most pedig beállt hozzánk futni, pedig már nem nagyon akart, a 6 napos előtt nem akarta széthajtani magát, ezért ment el pihenni, majd jött levezetni. És valamilyen csoda folytán úgy döntött, hogy ő innentől segít nekem és fut velem. Közben kivilágosodott, kezdett sütni a nap. Mi meg mentünk szépen, eleinte Tamás elől, én utána, aztán kértem, hogy inkább menjünk egymás mellett, az úgy nekem jobb. Én diktáltam a tempót, Tamás meg dumált mindenféléről. Ha frissíteni akartam, akkor megálltunk, ettünk és ittunk, ha wc-re kellett mennem, akkor megvárt, ha mondtam, hogy most gyalogoljunk valamennyit, akkor gyalogoltunk, ha pedig futni volt kedvem, elindultunk. Igyekeztem minél többet futni, mert energetikailag nem vett ki belőlem többet, mint a gyaloglás, viszont gyorsabban tudtunk haladni, jobban gyűltek a kilométerek, a lábaim működtek, tudtam őket emelni, mondjuk Gyula, a főszervező kicsit kritizálta a repülőfázisomat, de egye fene, legyen igaza. Gabi sokszor biztatott, dicsért, hajrázott, láttam rajta, hogy izgul miattam, igyekeztem neki is bizonyítani, ha már eljött a versenyre. Többen csatlakoztak hozzánk egy-egy kis szakaszra, a 12 órások is ébredeztek, gyűltek a pálya mellett, előkerült Lőw András, Lupus, Dóri és Nóri, meg a 24 órás kiszállók közül is többen. Jó érzés volt látni őket, hallani a drukkolásukat, kezdtem lelkiekben készülni az utolsó órára, amikor ezek az emberek sorfalat állva őrjöngve tolják végig a 24 órásokat a pályán. A sírás kerülgetett a gondolattól, hogy nekem is így drukkolnak majd, és én leszek a szemükben a "hős", aki egy egész napon keresztül tud futni. Nehéz ezt felfogni. Mindenesetre haladtunk tovább, gyűltek a körök, megvolt a 150, a 160, majd a 165 kilométer is. Frissítés közben kiszámoltattam Barnabással, az Optivita egyik főszervezőjével, hogy hány kör kell a 170 kilométerhez, mondta, hogy ha 165 kört futok, akkor tuti megvan. Ránéztem Tamásra, 161 köröm már van, na akkor gyerünk, futni akarok, meg fogom csinálni a 170-et. Élveztem az egészet, majd odakiabáltam Gabinak, hogy megyünk a 170-ért, majd attól is majdnem elbőgtem magam, ahogy láttam, hogy Gabi örömében ugrál. Mondtam Tamásnak, hogy ha megvan a 165 kör, akkor majd gyalogolunk kicsit, de addig nem vagyok hajlandó, és természetesen végig akarok menni a lefújás pillanatáig, nem állok meg, ha megvan a cél.

Közben Pecsenye, az expresszvonat, Márton Attila társaságában többször is elszáguldott mellettünk, Attila is majdnem megbőgetett, amikor az egyik körben azt mondta, hogy csak azért jön Pecsenyével, hogy engem is lásson, milyen szépen futok. Sejtem, hogy ennek a valóságtartalma kb. 5 %, de ettől függetlenül iszonyatosan jólesett! Pecsenye ment a pályacsúcsért. Még volt hátra több mint fél óra a versenyből, amikor Attila mondta, hogy 2 kör, és megvan neki, úgyhogy ekkor őrjöngve biztattuk Pecsenyét, hogy csinálja meg! Hát hogyne sikerült volna neki egyébként, még mi is bőven több kört mentünk, mint 2, a hátralévő időben. :) Tamás kíséretével nekem is meglett a 170 kilométer, majd persze mentünk tovább, ki akartam élvezni a szurkolók és a többi futó üdvrivalgását, erőt akartam meríteni belőle a jövőre, élvezni akartam ezt a kis sikert, hogy én is ott vagyok a pályán, és most én vagyok a "nagy".

Az utolsó 10 perc volt hátra, Gabi kérdezte, hogy felkeltse-e Milánt, mondtam, hogy örülnék neki, ha itt lenne a végén. A következő körben pedig már ott volt az én drága férjem, kicsit fáradtan, de mosolyogva tapsolt és kiabált nekem - ismét egy megható pillanat, amiért igenis érdemes nekem ezt csinálnom. Az utolsó kört végig futottuk, kiabálva, integetve, pacsizva, vigyorogva, kb. úgy éreztem magam, mint egy olimpiai bajnok, amikor az aranyérmet akasztják a nyakába. Aztán elhangzott a kürtszó, mi pedig megálltunk: mellettünk Pecsenye és Bozót, úgyhogy gyorsan körbe is gratuláltunk egymásnak, Tamást pedig megölelgettem, mert ennyire önzetlenül, magát háttérbe szorítva segített engem, nagyon hálás voltam neki ezért. Aztán megérkezett Milán, én pedig a nyakába borulva zokogtam, az örömtől, a megkönnyebbüléstől és a fáradtságtól egyszerre. Míg vártunk, többen jöttek gratulálni, majd megérkeztek a szervezők is, és lemérték a tört kört. Ezután mehettünk a szobába, illetve előtte összeszedni a cuccainkat. Gabi is előkerült, a másik irányba indult, azt hitte, arra megtalál, vele is jól megölelgettük egymást, majd felhívtam anyukámat és Milcsit, hogy túléltük a versenyt. Utána jöhetett a megváltó zuhany végre, amire már annyira vártam.

A lábaim meglepően jól voltak, a nagyobb méretű Hokának és a lanolinnak köszönhetően mindössze 4 kisebb vízhólyagom lett, semmi egyéb károsodás, soha ilyen könnyen nem úsztam még meg ultraversenyt. A kineziotape-elt bokámnak semmi baja, mondjuk tudatosan figyeltem is rá végig, hogy rendesen tartsam a lábam - emiatt a jobb vádlim keményen bedurrant, de még mindig jobb, mintha ismét nem tudnék ráállni a bokámra 2 hétig. A frissítő és tisztító zuhany után felöltöztem, picit pihentem a szobában, majd összepakoltunk és lementünk az eredményhirdetésre. Várakozás közben leheveredtem a plédre a fűben, és bóbiskoltam kicsit, hogy frissebben pattanhassak fel Bogi és Bozót mellé a korosztályos dobogó 3. fokára. Ismét kaptam egy szép serleget, csakúgy, mint tavaly - van 2., van 3., jövőre kéne egy 1. helyezés is. :) Az eredményhirdetés után Lőw András jött oda gratulálni, és bár régóta ismerjük egymást, mégis nagyon megtisztelő volt, hogy a 16-szoros Spartathlon teljesítő jön oda hozzám és megdicsér a teljesítményemért.

Összességében jól sikerült ez a verseny, jobban, mint amire előzetesen számítottam. Nehéz volt, kemény volt, voltak durva és kevésbé durva mélypontok, feltámadások és szárnyalások, de mindent sikerült megoldanom.

Sokat tanultam ebből a 24 órából.
Megtanultam és megtapasztaltam ismét, hogy amit eltervezek, azt képes vagyok végrehajtani, tudatosan, odafigyelve, magamat nem elhagyva meg tudom oldani a feladatomat. Bár feltettem a kérdést magamnak, hogy ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta, de egyetlen alkalommal sem jutott az eszembe, hogy feladnám ezt a futást. Végig akartam csinálni, és így is lett.
Életem legjobb döntése volt megvenni a Hokát, és abból is bevállalni a megszokott méretnél egy számmal nagyobbat.
A frissítés a gyenge pontom még mindig, de minimál bevitellel is képes vagyok talpon maradni és haladni - bár azt csak remélni tudom, hogy nem az izmaimat emésztem ilyenkor fel, hanem a zsírtartalékomat. Valahogy az Ultrabalatonon sokkal tudatosabbnak kell lennem a táplálékbevitelben, és sokkal többféle frissítővel készülni, hogy megtaláljam, ami az adott pillanatban jó. Ha pedig hánynom kell, akkor hányni fogok, nem pedig szenvedek, inkább ledugom az ujjam, és csinálom tovább tiszta lappal (üres gyomorral), minthogy kilométereken és órákon át szenvedjek.
A fejemben nem kellett csalódnom, nem hagytam el magam, ha pedig mélyponton voltam, fel tudtam ismerni, hogy mi a baj, és tudtam, hogy kell orvosolnom - ez lehet a zene, egy sírás, egy kis kaja vagy folyadék, megtaláltam a megfelelő megoldást. Noszogatni nem nagyon kellett, tudtam, miért vagyok a pályán. Az mondjuk biztos, hogy alibizni és időt húzni nem szabad, de ez is tanulható.
Bár az eddigi versenyeimet mindig zenével futottam, a jövőben többször fogok zene nélkül versenyezni, mert jobban járok, ha a futótársak társaságát élvezem. A zene természetesen marad, mert sokat segít, de igyekszem majd szociálisabb lenni. Itt most nagyon sokan és nagyon sokat segítettek abban, hogy ezt a versenyt ennyire pozitívan tudjam megélni, és nekem is jó érzés volt, amikor én tudtam másoknak segíteni egy-egy mondattal, vagy a közös futással. Az Ultrabalatonon nem biztos, hogy lesz erre lehetőség, mert nagyon szét fog szakadni a mezőny, de bízom benne, hogy akad valaki, akivel tudok együtt futni, illetve a biciklis kísérőmben is nagyon bízom, hogy tud majd motiválni a minél gyorsabb haladásra.

Köszönöm mindenkinek a drukkolást, a segítséget, a társaságot, mivel kicsit meg vagyok még mindig kavarogva, nem tudom, kit írtam be és kit hagytam ki.

Még 5 hét van hátra, és itt az Ultrabalaton. Nem mondom, hogy nem félek tőle, de ez a majdnem 174 kilométer erőt és egy kis magabiztosságot ad, remélem, hogy meg fogom tudni csinálni a 212 kilométert is.

Fotók: Ironteam, Koór Béci

Nagy izgalommal vártam az idei Ultrabalatont, egyrészt a korábbi jó élmények miatt, másrészt pedig azért, hogy végre idén is ott lehessek, harmadrészt pedig amiatt, hogy egy csapat részese lehetek. Mint ahogy korábban írtam, a BMW által összerántott médiás társasággal készültünk az UB-ra, három csapattal. A mi csapatunknak végül én lettem a megbízott csapatkapitánya, emiatt még lelkesebben vetettem bele magam a készülődésbe. Fontosnak éreztem magam, leveleztem, intézkedtem, számolgattam, ötleteltem - talán néha túlzásba is vittem, de szerencsére sem a csapattársak, sem Milán nem mondta, hogy most már állítsam le magam.

Eredetileg 8-an lettünk volna, 4 fiú - Dani, Barna, Milán és Csabi -  és 4 lány - Janka, Juli, Nóra és én - , de sajnos az egyik srác, Csabi a verseny hetében kórházba került, így nem tarthatott velünk. Ez annyi nehézséget okozott, hogy az általa vállalt 28 kilométert fel kellett osztanunk, de ez pikk-pakk ment, mindenki vállalt egy picit többet, és meg is volt a beosztás. Csütörtökön felvettem a rajtszámainkat és a pólóinkat, majd ez utóbbiakat le is adtam feliratozásra - mindenkinek rákerült a hátára a beceneve, és az RR Ghosts csapatnév.

A péntek már nagy pörgéssel telt, bevásárlás, bepakolás, aztán irány ki a BMW-hez átvenni az autót, majd vissza, összeszedni az utazó csapattársakat, majd irány a Balaton. A nagy rohanásban pár dolog itthon maradt - pedig én aztán nagyon tudok pakolni - , de semmi olyan, ami életbevágó lett volna. A legfontosabb dolog azért mégis itthon maradt: Milcsi Anyukámmal és Flórával töltötte a hétvégét, míg a kegyetlen és elvetemült szülei elmentek körbefutni a nagy tavat. Persze jó kezekben és jó helyen volt, jól is érezte magát, csak nekem volt rossz érzés, hogy nem viszem magammal, és a hobbim felülkerekedik az anyaságomon - de ilyen is kell néha.

Pénteken délután négyen indultunk útnak a csodakék BMW-vel - amit aztán annyian megnéztek a hétvégén: Barna, Janka, Milán és én. A dolog érdekessége, hogy csak mi ismertük egymást Milánnal, de az autóúton pillanatok alatt összerázódtunk, és beszélgetve, jókedvűen érkeztünk meg Balatonaligára, a versenyközpontba.

Ott aztán elszabadult a pokol: 5 méterenként jöttek az ismerősök, vigyorgás, ölelkezés, örömködés, dumálás mindenkivel. Hihetetlen jó érzés volt, hogy ennyi ismerős arc vesz körül minket, mintha hazajöttünk volna - pár évvel ezelőtt pedig sután néztünk körbe, hogy mit keresünk mi itt. Felvettük a chipet, begyűjtöttük az ajándékokat, majd nekiálltunk tésztázni, a fiúk pedig önfeláldozóan pusztították a csapat söradagját. Aztán mentünk még pár kört, újabb ismerősök, újabb söröket, pezsgőt és egyebeket gyűjtöttünk be, és megismerkedtünk Nórával is. Egészen este negyed 11-ig bandáztunk a partisátorban, közben jött a másik két BMW-s csapat is, és megkaptuk a feliratozott pólóinkat is. Ezután pedig Barnáék nyaralójában tértünk nyugovóra, várva a másnap reggeli rajtot.

Reggel összekaptuk magunkat, majd irány a Club Aliga, találkozó Nórával, aki az első szakaszt vállalta. Dani még úton volt, Juli pedig Csopakon várt minket, így nélkülük rajtoltunk el - azaz mi futottunk kb. 100 méter Nórával, majd kiálltunk. Időközben megjött Dani, így vele kiegészülve indultunk az első váltóhelyre, Kenesére.

Nóra nagyon hamar jött is, Milán váltotta, mi pedig indultunk tovább a két autóval Almádiba, Nóra már nem jött velünk tovább. Almádiban én következtem, gyorsan felkaptam a futóruháimat, aztán elrobogtam toalettre - mert hát azt muszáj. Mit mondjak, nagy szerencsém volt, ugyanis pofátlanul előrekéreckedtem a sorban, kb. 15 jó fej ember engedte, hogy gyorsan elintézzem a dolgom, aztán sprinteltem a váltóhelyre - ahol már Milán kb. 2 perce várt. Hoppá, gondoltam, akkor hajrá, ne ezen menjen el egy csomó idő, elkezdtem nyomni, mint az őrült. Aztán picit visszavettem, hogy bírjam végig a rám váró 12 km-t (10 helyett ezt a szakaszt 12-re növelték a szervezők valami miatt). Tempóztam, az első 6 km-t 29:33-ra futottam, ilyen gyors még sosem voltam. Közben eleredt az eső, először csak szemerkélt, majd konkrét felhőszakadás lett belőle, egy perc alatt három liter vizet szedett össze a csapatpólóm, és a nadrágom is húzta lefelé a víz. Szeretem az esőt, úgyhogy annyira nem zavart, és magamban mosolyogtam, hogy Dani előrelátóan telepakolta a kocsikat hatalmas fürdőlepedőkkel, amint célba érek, szükségem is lesz egyre. Az addig aránylag sík terep egyre inkább vált dimbes-dombossá, de az emelkedőkön sem akartam lassítani, sétálni meg végképp nem, nyomtam, ahogy bírtam felfelé is. Aztán sikerült elkavarnom - mentem ugyanis az előttem futók után, egy kanyarban balra fordultam, mert a verseny lényege, hogy mindig balra legyen a Balaton. Végül egy bringás srác jött utánunk, hogy gyorsan forduljunk vissza, mert amarra kell menni - ebből lett 800 méter plusz. Kiderült, hogy egy pocsolya takarta a földön lévő nyilat.  Ezen bedühödve próbáltam fokozni a tempót, nehogy már, elcseszem a váltás a pisi miatt, utána eltévedek, ez milyen gáz. Innentől is sok emelkedő volt, az eső még jobban zuhogott, én meg csak futottam, ahogy tudtam. Nem érdekelt a vízzel beterítő autó, a dombról lefelé hömpölygő, bokáig érő víz sem, csak mentem. Persze sokat jártak a fejemben az egyéniek és a párosban induló futóbarátok, hogy mennyire rossz lehet nekik ez az eső, örültem, hogy én nemsokára átöltözhetem. Egyszer csak feltűnt a Csopak tábla, aztán a váltópont a többiekkel, már adtam is át a chipet és a rajtszámot Julinak, és meg is állhattam. A 12,8 km (elkavarással) lett 1 óra 5 perc, ami 5:06-os átlag, ez tőlem rohadt jó, én ilyet nem tudok, vagyis eddig nem tudtam.

A váltóhelyen póló le, kb. 3 liter vizet csavartam ki belőle, a srácok azonnal hozták a törölközőt, amibe bebugyoláltam magam, és úgy ültem be a kocsiba. Fűtés fel, mert az eső nem meleg volt, hanem elég hideg. Indultunk tovább, közben néztük, hogy mindjárt dél, kellene valamit enni, útközben megbeszéltük, hogy Balatonfüreden a Tagore sétányon nézünk valami kajáldát, és frissítünk, aztán sietünk tovább. Füreden sikerült összeállnunk egy négyes BMW konvojba, mert összetalálkoztunk az egyik csapattal, az ablakokon kihajolva konzultáltunk, kivel mi a helyzet. A sétányon becéloztunk egy pizzériát, én és a száraz cuccaim meg a pizzéria mosdóját, gyorsan átöltöztem, addig a többiek leültek. Ekkor kiderült, legalább fél óra még, mire ételhez juthatunk, az pedig nem fért bele, úgyhogy továbbálltunk egy hamburgeresig. Ott megtömtük a pocakjainkat hamburgerrel, közben Juli elhaladt mellettünk, hangosan kurjongatva drukkoltunk neki, nagyon jól ment - ekkorra már nem esett az eső sem. Kaja után visszapattantunk a kocsikba, és irány a váltóhely, Aszófő, ahonnan Milánnak jöttek az UB dimbes-dombos-hegyes szakaszai. Juli hamar érkezett is, ő is jóval az előzetesen megadott tempóján belül jött, úgyhogy Milán már mehetett is. Mi fényképezkedtünk egy sort, dumáltunk kicsit, majd Julitól elköszönve mehettünk tovább. Útközben több ismerőst láttunk, dudáltunk, kiabáltunk, szurkoltunk nekik, én ezt a részét nagyon szeretem a versenyeknek. Milán szépen tolta, beértük, frissítettük, aztán haladtunk tovább Dörgicsére.

Itt eredetileg én futottam volna, Dani lábában azonban már nagyon benne volt a bugi, így gyors tanakodás után úgy döntött, ő futja az én 10,9-emet, én meg majd az ő első szakaszát kicsit később. Így amikor Milán beért, Dani nekiiramodott, mi többiek pedig suhantunk tovább, hogy Barna tudjon készülődni, ő volt a következő futó. Közben gyönyörködtünk a tájban, a kis falvakban, drukkoltunk, dudáltunk, kerülgettük a futókat, bringásokat. Itt már eléggé összetorlódott a mezőny, a sok kísérő kocsi a váltóhelyek környékén budapesti dugót csinált.

Zánkára érve sikerült pont egy másik BMW-s csapat mellé parkolni, gyorsan megbeszéltük az élményeinket, ők is nagyon szépen haladtak és élvezték a versenyt. Barna készülődött, és vele együtt az esőfelhők is, aztán egyszer csak megint leszakadt az ég. Hát, őszintén örültem, hogy most nem én futok, mert a második cipőm is totálisan elázott volna, és nem igazán tudtam volna a harmadik szakaszomat miben futni... Helyettem most Dani ázott bőrig, én csak a nadrágom vizeztem össze térdig, míg vártuk a váltást az ömlő esőben.

Barna Dani érkezésekor elindult, reméltük, hogy nem sokáig kapja az áldást fentről, és a laza 20 km-es szakaszát kellemesebb körülmények között tudja teljesíteni. Végül az eső ismét elállt, Barna is megszáradt futás közben, Dani is megszárítkozott, nyomás tovább Badacsonytördemicre. Gyorsan öltöztem, előkészítettem a gélt, hogy majd indulás előtt megeszem, hogy legyen bennem valami cucc, viszont nagyon kellett már pisilnem - igen, megint. Futásra készen, ám gél nélkül elrobogtam kétbetűst keresni, meg is találtam, előtte egy 4 fős sorral. Reménykedtem, hogy hamar sorra kerülök, erre látom, hogy Barna befut és keres. Na, ez nem igaz, gondoltam, már megint elpisilem a váltást. Gyorsan átvettem a rajtszámot, chipet - és visszaálltam a sorba. Az előttem álló fiú nem volt túl készséges, nem engedett előre, így kivártam a sorom, elintéztem, amit kell, kirobbantam a toi-toi-ból, és nekilódultam. Evés-ivás elmaradt, fogalmam sem volt, hogy hol lesz frissítő, meg hogy egyáltalán milyen a szakasz, annyi volt biztos, hogy 10,7-et kell futnom. Úgy döntöttem, próbálom a délelőtti tempót hozni, be is kezdtem szépen, aztán az emelkedő kissé visszavett a tempómból, de azért haladtam. Benyomtam kedvenc Linkin Park albumomat, és csak mentem előre. Egyre közeledett a szigligeti vár, nagyon szép volt, az út persze alattomosan emelkedett, aztán végre lejteni kezdett. A vár után egy sátorban a Bébusok üzemeltettek frissítőt, gyorsan bepattantam, kérdezték, víz vagy fröccs, mondtam, víz, és reménykedtem, hogy valóban azt is kapok. Ledöntöttem, és mentem tovább. Víz volt szerencsére, bár fura volt az íze. Tempóztam tovább, a hivatalos frissítőnél ittam egy izót és bekaptam két falat barackot, míg jött a vonat. Ezután elhaladtam pár egyéni mellett, Wojtek, Csákány Kriszti, Farkas mellett, és a párosban futó Bozóttal is váltottam egy hajrát. Majd egyszer csak jött is a váltópont, adtam a chipet Daninak, aki már ment is tovább. A táv végül 10,4-re jött ki, ez rövidebb volt, az időm 53.15 lett, ami 5:07-es átlag - szintén jól sikerült. Kifújtam magam, kis ivás, és mentünk is a kocsihoz. Keszthelyen bementünk a Tescoba mosdóba, a meleg víz általi mosakodás következtében szinte újjászülettem - vagy legalábbis a só már nem akarta szétmarni az arcomat.

Keszthelytől már hosszabb szakaszok vártak ránk, Milán volt a következő futónk 21-gyel, utána Janka jött 25-tel, én szintén 21-gyel, majd két sprint a végére Barna és Dani jóvoltából. Milán elindult Keszthelyről, amint Dani befutott, összeszedelőzködtünk, és kétfelé váltunk. Jankával mi mentünk Milán után, Dani és Barna pedig elmentek Barnáék nyaralójába kicsit pihenni és a vizes cuccokat szárítgatni. Milánnal azt beszéltük meg, hogy az első szakasza végén várjuk majd, de útközben megláttam, hol fut a kis kék pont, vagyis a férjem, így az út mellett bevártuk, szurkoltunk neki, és úgy mentünk tovább. A váltóhelyen frissítettük, majd előrementünk Balatonmáriafürdőre, Janka váltóhelyére, hogy ő is el tudjon készülni. Ő most futott először, pedig már jó 10 órája úton voltunk. A váltóhelyen többen megbámultak bennünket, amikor kiszálltunk a hatalmas BMW-ből - biztos azt találgatták, mit kellett ennek a két csajnak csinálni azért a kocsiért. :)

Jóval az előzetesen tervezett időkön belül voltunk, így folyamatosan számolgattuk, hogy a kisokos táblázathoz képest hol tartunk - itt már volt 35 perc előnyünk magunkhoz képest. Milán hamar jött, így útnak indítottuk Jankát fejlámpával felszerelve, mert már kezdett sötétedni. Mi pedig romantikusan megvacsoráztunk - vagyis Milán rendelt kaját, én meg csipegettem belőle, mert nekem még futnom kellett, és nem akartam rosszul lenni a kajától. Viszont most végre felkészültem: magnéziumot ittam, ettem egy L-karnitines szeletet, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, végre kipróbálom a Sponser koffeines gélt. Elindultunk Janka után, aki olyan tempóban hasított, hogy jóval a megbeszélt találkozási pont után értük utol, úgyhogy miután megbizonyosodtunk, hogy minden oké vele, mentünk is a váltóhelyre. Addigra már tök sötét volt, és le is hűlt a levegő, úgyhogy "beöltöztem" háromnegyedes gatyába és kompressziós zokniba, felülre vékony hosszút és rövidet is vettem, a gélt eltettem, a koffein shotot pedig megittam, hogy felébredjek, és legyen kedvem futni. Illetve kedvem az volt, csak az erőt nem éreztem hirtelen a megindulásra. De míg Janka megérkezett, szépen bemelegedtem, és a váltás után - amit nem rontottam el pisiléssel - elindultam.

Úgy döntöttem előzetesen, hogy ezt a szakaszt lassabban futom, mint a két korábbit, mivel ez pont kétszer hosszabb az eddigieknél, 21 km. Este negyed 12 volt, és ismét megállapítottam, hogy szeretek éjszaka futni. A hongkongból importált fejlámpa hatalmas fényt csinált, mindent bevilágított, de ennek ellenére, bár nem vagyok félős, valahogy nem volt kedvem egyedül futni. Emiatt egy jópár méterrel előttem futó srác után eredtem, bízva benne, hogy ha kissé utolérem, akkor nem megy majd túl nagy tempót, és bírok menni vele. Beértem, és örömmel állapítottam meg, hogy ez a tempó remek lesz, ezt végig bírnom kell. A frissítőnél ittam, majd irány tovább, ekkorra a srác viszont megelégelte, hogy jövök mögötte és bevárt, mondván, nagyon tolom előre, és gyorsabban fut, mint ahogyan eredetileg tervezte. Megbeszéltük, hogy akkor haladjunk együtt, kiderült, hogy jó darabon tudunk együtt menni, egy szakasszal előbb száll ki, mint én. Úgyhogy futottunk szépen 5:30 körüli tempóban, és végig beszélgettünk - 11 km-en át. Közben megettem a gél felét, szerencsére nem olyan édes, hogy víz nélkül elviselhetetlen legyen. Egyszer csak nagy fénnyel feltűnt a váltóhely, a sráccal elköszöntünk egymástól, Milán frissített, ekkor picit sétáltam vele. Kérdezgette, hogy jól vagyok-e, minden oké-e, meg is lepődtem, hogy ennyire szarul nézek ki, vagy mi van. Utóbb kiderült, hogy elszámolta magát, és korábbra várta az érkezésem, így azt hitte, baj van. De semmi baj nem volt, mentem tovább. Egészen addig, míg valahonnan egy kő nem került a cipőmbe. Eleinte a sarkamnál volt, gondoltam, míg ott van, tudok vele futni. Erre bebújt a talppárnám alá, úgyhogy meg kellett állnom kiszedni. Ekkor páran megelőztek, de annyira, hogy utol sem tudtam őket érni, így innentől egyedül maradtam a zenémmel - de nem volt baj, mert legalább elmélkedhettem egy sort a futásról, azon belül is az ultrafutásról, és azon belül az UB egyéni indulásról. Ami nagyon mozgatja a fantáziámat, és meg akarom, meg kell csinálnom. Egyszer, valamikor, minél előbb. Haladtam szépen, kényelmesen, közben a gondolatok és a zene váltották egymást a fejemben. A Suhanj frissítőponton megittam egy pohár izót, és eldöntöttem, hogy mivel innen már csak 3 km van a váltóhelyig, sebességet váltok, és gyorsítok. Ez olyan jól sikerült, hogy nekiálltam stabil 5:15-ben futni 18 km-től. Igen ám, de 21-nél nem jött a váltópont, ahogyan kellett volna neki. Viszont mivel megelőztem egy csomó srácot, a büszkeségem nem hagyhatta, hogy most visszalassuljak, és visszaelőzzenek, inkább toltam tovább. Nem esett túl jól, de mentem. És egyszer, egy sarkon végre feltűnt a zamárdi váltóhely, bezuhantam, Barna átvette a cuccokat és már ment is a sprintszakaszára. Azért a 23,6 km-n, amit végül mértem 2 óra 7 percet mentem, 5:24-es átlagra. A váltás után határozottan elkezdtem émelyegni. Beültünk a kocsiba, irány tovább, közben Milán mesélte, hogy Janka nem volt jól, mondtam, hogy hát annyira én sem érzem jól magam, és úgy vezessen, hogy ne rakjam tele a BMW-t a gyomrom tartalmával (egy pohár izóval). Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a váltóhelyre értünk, ahol kiszálltam a kocsiból, és úgy döntöttem, ideje felnevelnem egy kis rókát. Róka koma jelentősen könnyített rajtam, remélem a füvet nem marta ki az izó, amivel meglocsoltam. :)

Barna iszonyú gyorsan jött, persze, mert hogy az ő szakaszából elvették, amit az enyémhez hozzáraktak, innentől Danié volt a terep, az utolsó két szakasz, és vége a 2013-as Ultrabalatonnak. Irány Aliga, hogy közösen futhassunk be. Megérkeztünk, leparkoltunk, leballagtunk az utolsó nagy lejtőn, elhelyezkedtünk a célkapuval szemben, és vártunk. Dani jött, mint a villám, mi öten pedig, aki végig együtt voltunk és megtettük a teljes kört, megragadtuk egymás kezét, és üvöltve befutottunk a célba.

Az RR Ghosts 18 óra 42 perc 44 másodperc alatt futotta körbe a Balatont!

Szuperjó verseny volt, minden percét élveztem, a futást, a társaságot, az autózást, a szurkolást. Persze előjött belőlem elég gyakran az anya, sokat gondoltam Milcsire, és többször hívtam is őket, de mivel minden rendben volt, átadtam magam a futás és a verseny élvezetének.

A többi BMW-s csapat is nagyon jól teljesített, gratulálok nekik is, de azért jó érzés, hogy a mi csapatunk, a mi 7 fős csapatunk lett a leggyorsabb - Dani jól gyűjtötte össze az embereket a bandába, és mi lett volna, ha még Csabi is velünk van és fut? :) Jó érzés volt egy csapat tagjának lenni, értük, velük együtt futni, teljesen más élmény, mintha csak magáért fut az ember - ebből pedig nagyon sokat lehet tanulni, és nagyon sokat lehet meríteni egy-egy egyéni verseny során. És az is kiderült, hogy tudok gyorsan futni, ha akarok, és ez is nagyon hasznos nekem.

Köszönöm Milánnak, Jankának, Daninak, Barnának, Julinak és Nórának ezt az élményt, hogy egy csapat lehettünk, a BMW-nek, hogy mindezt lehetővé tette, segített minket és alánk rakott két szuper csapatautót. Jövőre is mindenképpen szeretnék indulni az UB-n, de hogy milyen formában, az a jövő zenéje. Csapat megvolt, páros megvolt, már csak az egyéni hiányzik...

A sárvári 12 órást kipihenvén újabb célokat sikerült kitűznöm magam elé, ám a nagy tervek megvalósítása mellett természetesen kellenek élvezetes bulifutások is, amikor nem a nagy egyéni célért, hanem az élvezetért, a szórakozásért, a futás öröméért hajtom magam. Persze ezek egy-egy célverseny esetén is megvannak, de valljuk be, egy 12 órás futás azért van, hogy fáj - aztán egyszer csak megszépül, mondjuk pontosan a lefújás pillanatában.

Az én "élvezeti versenyem" most az Ultrabalaton lesz, méghozzá csapatban. Nem egyéni, nem páros - mindkettő benne volt a levegőben, de aztán gyorsan el is hessegettem őket, az egyénivel ráérek (még legalább egy évig), a páros meg már megvolt. Most jöhet a csapat.

Január óta rendszeresen futok együtt a BMW Média Maraton csapattal. A bandát a BMW rántotta össze, újságírókból, médiában dolgozókból, akikben a média szeretete mellett a futás szeretete is közös. A kezdeményezés 2012-ben indult, akkor a csapat egy része közösen, edzői segítséggel készült fel egy őszi maratonra, és mivel sikeresnek ítélte a programot, a BMW idén bővítette a csapatot. Valahogy én is kaptam egy ilyen meghívó e-mailt, hogy újaknak is lehet csatlakozni. Éltem a lehetőséggel, a csapat pedig befogadott annak ellenére, hogy futottam már maratont, és hogy az ultrákkal kacérkodom. A társaság jó, a közös edzések hangulatosak, emellett nem futós bandázások is szoktak lenni - volt például gasztroest, ahol közösen főztünk. Több okból is szeretem: új emberekkel ismerkedhettem meg, ami egy itthon ülő és itthon dolgozó anyukának nagyon jót tesz, és nem kell mindig egyedül futnom.

A társaság egyik felkészülési versenye - mert hogy idén is a maraton a fő cél - az Ultrabalaton, három csapattal indulunk. Én az RR Ghosts 8 fős csapatában kaptam helyet, méghozzá Milánostul, mert a médiások közül nem tud mindenki részt venni, így hozzátartozókkal lehetett bővíteni a bandát. Már csak egy hét van hátra, én pedig izgatottan várom a versenyt.

Az UB az egyik kedvenc versenyem, mindig örömmel gondolok vissza a 2 évvel ezelőtti páros teljesítésre, ami után sikerrel legyártottuk Milcsit. :) Tavaly nem voltunk, mert még pici volt babó, hogy elmenjünk, és én akkor kezdtem épp hogy újra futni. De most ismét ott leszek, és ismét futok is. Annyira nem sokat, mint 2 éve, most "csak" 37 kilométert vállaltam, de ezen a távon igyekszem nagyon odatenni magam, és jól futni a csapatért.

Június 1-jén 8.25-kor rajtolunk, és előzetes becsléseink alapján kb. 20 órára lesz szükségünk a Balaton körbefutásához. Bízom benne, hogy minden rendben lesz, és egy újabb jó futóélményt kapok. A bulifutás után pedig jöhetnek újra az ultrák - addig viszont hajrá Szellemek!

Pecsenye. Az átlagember számára egy laktató,  ízletes húsételt jelent, de a futótársadalom számára teljesen mást. Pecsenye nem más, mint Lajkó Csaba székesfehérvári ultrafutó, akit nem csak remek eredményeiről ismerhetünk, hanem jótékonysági és közösségformáló megmozdulásairól is.

Lajkó Csaba, alias pecsenye 46 éves, „civilben” a székesfehérvári Városi Könyvtárban dolgozik rendszergazdaként. Amikor pedig nem dolgozik, akkor fut. Méghozzá sokat. Ő ugyanis az ultrafutás szerelmese, megszállottja, aki már nem tudja elképzelni az életét enélkül a mozgás nélkül. Hogy érzékelhetővé váljon, mennyire fontos számára a futás: 2012-ben október végéig majdnem 6500 kilométert „hordott ki lábon”! Ez átlagosan heti kb. 145 kilométert jelent, kicsit többet, mint a Budapest-Eger távolság.

Vasgyúróból vasember

Csabát most látva senki nem gondolná, hogy néhány évvel ezelőtt dohányzott, és közel 100 kilót nyomott – és nem fekve. Egy orvosi vizsgálat eredménye azonban megváltoztatta az életét. „Tizenhat éves koromig atletizáltam, aztán elég fiatalon, húsz évesen megnősültem, megszületett a lányom is,  családi jóllét hatására pedig minden mozgással felhagytam, persze szépen el is híztam.” – meséli. „Aztán 2004-ben vérvételre kellett mennem, az eredményekből pedig kiderült, hogy ami magas lehet – vérnyomás, koleszterinszint – , az nálam magas is a túlsúly következtében. Az orvos rögtön gyógyszereket akart rám tukmálni, én viszont megkértem, adjon nekem fél-háromnegyed évet, hadd próbáljam meg magam rendbe hozni a dolgokat, ha nem megy, jöhetnek a gyógyszerek.” Csaba úgy döntött, életmódot vált, így diétába kezdett, kiiktatta étrendjéből a fehér lisztet, a cukrot, és letette a cigarettát is, valamint a mozgásra is szakított időt. „Videokazettára kezdtem otthon tornázni, ugrálni – negyedik emeleten lakunk, gondolhatod, hogy örülhettek az alsó szomszédok.” – meséli nevetve. „Szerencsére volt értelme, mert elég hamar lett eredménye az életmódváltásnak, lefogytam 65-70 kilóra. Közben elkezdtem futkározni is, és konditerembe is jártam, testépítéssel foglalkoztam, főleg az étrend és a táplálkozás miatt. De aztán mégis a futás mellett kötöttem ki.” – folytatja Csaba.

És hogy miért a futás? „Eleinte az volt fontos, hogy a súlyomat meg tudjam tartani, aztán viszont egyre jobban ment, élveztem minden lépést, hogy kint vagyok, hogy egyedül vagyok, jött a szabadság érzete, elöntött az endorfin is. Önmagát generálta a dolog, mert ahogy egyre jobban ment a futás, úgy élveztem még inkább.” Még szerencse, hiszen egy remek futóval lenne kevesebb a futótársadalom!

„2005-ben volt az első versenyem a Hortobágyon, és ősszel az első maratonomat is lefutottam.” Itt kezdődött a szerelem, Csaba ettől kezdve egyre több és több kilométert rakott a lábaiba. 2008-ban jött az ötlet, hogy körbe szeretné futni a Balatont, méghozzá egyben, a 212 kilométer hosszú Ultrabalaton keretében. Nem kis vállalkozás, de nem lehetetlen, pláne egy igazán elszánt futó számára. Csaba akkor még nem dédelgetett nagy ultrafutó-álmokat, úgy volt vele, hogy egyszer szeretné teljesíteni ezt a versenyt, aztán kész, be is fejezi az ultrázást. Ma már tudja, hogy ez szinte lehetetlen, mert akit egyszer megcsap az ultrafutás szele, nehezen tud tőle szabadulni, aztán pedig már nem is akar. „Az Ultrabalaton előtt azért még Sárváron futottam egy 24 órást, csak hogy tudjam, milyen éjszaka is futni, innentől kezdve pedig elkapott a gépszíj. A Székesfehérvári Honvéd színeiben elindultam a Bécs-Budapest Szupermaratonon, 2010-ben pedig meghívtak az ultrafutó válogatottba is. Ezek a sikerek fellelkesítettek, és elkezdtem még komolyabban foglalkozni a futással, folyamatosan keresem a lehetőségeket, figyelem a versenyeket, újabb kihívásokat keresek magamnak, mert tudni szeretném, meddig feszegethetem a saját határaimat.”

Ha végignézünk pecsenye eredménylistáján (a poszt végén olvasható), láthatjuk, hogy a határai feszegetésében egyelőre nem ismeri a határokat, hiszen egyre hosszabb és nehezebb versenyeken indul el, és sikerrel teljesíti is őket. „Azt szoktam mondani magamról, hogy ösztönfutó vagyok. Nincs edzőm, magam készülök, magamnak találom ki, hogy éppen mennyit fussak – sokszor a lépcsőház ajtaján kilépve döntöm el, merre induljak. Lehet, hogy ha edzővel készülnék, még jobb lehetnék. De nehezen viselem a kötöttségeket, inkább a futás szeretete dominál nálam. Azért futok 80 kilométert, mert szeretem, és jólesik – egy edző biztosan azt mondaná, hogy erre nincs szükség, de én ezt akarom csinálni. Futás közben felfedezem a környéket, jól érzem magam, élvezem!” – vallja be pecsenye. „Persze nálam is van olyan, hogy fáradt vagyok, nincs kedvem elindulni, de ilyenkor is ráveszem magam, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert nem mentem el, néhány kilométer után úgyis más szemmel látom a világot. Szeretek annyira futni, hogy addig csinálom, ameddig a testem engedi. Ha futok, enyém a világ!” Csaba keményen megdolgozik futó-céljaiért: kétszer teljesítette már a világ egyik legkülönlegesebb, egyben legkeményebb ultraversenyét, az Athén és Spárta között zajló 246 kilométeres Spartathlont, és kijelenthető, hogy nem rendeznek nélküle jelentősebb ultrafutóversenyt Magyarországon. Remek eredményei igazolják, hogy jól csinálja, amit csinál, és érdemes minél többször felhúznia a futócipőjét.

Fut, hogy segíthessen

Ám Csaba nem csak magára gondol, hanem igyekszik másokért is tenni a futás segítségével: az elmúlt évek során számtalan „jótifuti”, azaz jótékonysági futás szervezése és teljesítése fűződik a nevéhez. Fontosnak tartja, hogy sporttevékenysége ne csupán öncélú legyen, hanem ezzel próbálja felhívni a figyelmet mások problémáira, nehézségeire, emellett adományokat is gyűjt a futások során. Pecsenye jótifutijait a 2006-ban és 2007-ben Székesfehérváron rendezett figyelemfelkeltő esemény ihlette: a szklerózis multiplex világnapján tóölelést szerveztek, melynek keretében a résztvevők egymás kezét fogva körbeállták a tavat, emellett 12 és 24 órás futóversenyt is szerveztek. „2010-ben kísérőként vettem csak részt az Ultrabalatonon, és már előtte gondolkodtam rajta, hogy jó lenne valami hasonlót szervezni, amivel másokon segíthetnék. Sajnos „kapóra jött” az az évi nagy árvíz, ezért arra jutottam, hogy futhatnék az árvízkárosultak megsegítéséért. Kitaláltam, hogy elfutok Ónodra, úgyhogy elkezdtem szervezkedni, így jött létre az első jótékonysági futásom.”

Csaba nem aprózta el, rögtön egy 267 kilométeres távot futott végig azért, hogy Székesfehérvárról eljusson az árvíz sújtotta Ónodra, és az út során gyűjtött pénzadománnyal segített a település lakóin. Innentől kezdve nem volt megállás a jótékonyságban sem, csakúgy, mint anno a futással, a segítségnyújtással sem tud leállni. Még ugyanabban az évben Kolontárra futott el, hogy a vörösiszap-katasztrófa sújtotta település iskolája számára szervezzen gyűjtést: a befolyt adományokból sportszereket vásárolt az iskolának. 2011-ben sem maradtak el a jótifutik, sőt, már három fűződött pecsenye és kis csapata nevéhez. „Ekkor keresett meg az Angyalszív Down Alapítvány, egy debreceni barátomon keresztül érdeklődtek, hogyan is működik ezeknek a futásoknak a szervezése, mert szeretnének egy  hasonló, kerékpáros jótékonysági eseményt szervezni. Elmeséltem a főbb tudnivalókat, és felvetettem, mi lenne, ha mi a csapattal pedig elfutnánk Székesfehérvárról Debrecenbe – így jött létre a fogyatékos gyerekek esélyegyenlőségéért a jótékonysági futás. Ezt már közösen szerveztük az alapítvánnyal, sok embert sikerült mozgósítani az út során, a fő cél pedig az volt, hogy felhívjuk a figyelmet a sérült gyermekek problémáira.” A futás ismét jól sikerült, Csaba mellé egy 10-15 fős kemény mag szerveződött az ultrafutókból, akik vele együtt teljesítették a 300 kilométeres távot, az útvonalon pedig rengetegen csatlakoztak hosszabb-rövidebb szakaszokra az elszánt futókhoz.

Csaba remek szervezőkészségére és elszántságára Székesfehérvár városvezetése is felfigyelt: felkérték, hogy a Fehér Bot világnapja alkalmából indítsa el egy 6 órás futás szervezését – erre októberben került sor, szintén nagy sikerrel. És hogy az igazán rászoruló emberekért is tegyen valamit, pecsenye a hajléktalanok megsegítéséért is szervezkedni kezdett. „A tél beálltával többször találkoztam kéregető hajléktalanokkal a városban, beszélgettem is velük, ekkor fordult meg a fejemben, hogy rajtuk is jó lenne valamilyen formában segíteni. Ismét elkezdtem szervezni egy 6 órás jótékonysági futást, mellé pedig elindítottam a gyűjtést: rengeteg meleg ruhát, egyéb holmikat, cipőket, fehérneműt szedtünk össze számukra, a befolyó összegből pedig sok hasznos dolgot vettünk még nekik.”

Csaba közben az Angyalszív Down Alapítvánnyal sem szakította meg a kapcsolatot, 2012-es projektként a Down Szindrómás gyermekek helyzetére való figyelemfelhívó futást indították el. „Az eddigi futásokat továbbgondolva az az ötletem támadt, hogy egyúttal egy testvérvárosi futást szerveznék Székesfehérvárnak. Fehérvár testvérvárosai közül Gyulafehérvárra esett a választás, mert így megoldható volt Debrecen érintése a futás során. A jótifuti szlogenje „Határtalanul a Down Szindrómás gyermekekért” lett.” Csaba és vállalkozó kedvű társai 7 nap alatt teljesítették a Székesfehérvár és Gyulafehérvár közötti 546 kilométeres távot, útközben pedig sportruházatot gyűjtöttek fogyatékos erdélyi sportolók számára. „Nagy élmény volt ez a futás, a nagyobb városokban nagy csinnadrattával vártak minket, rengetegen csatlakoztak útközben, Debrecenben pedig több mint ezren futottak velünk együtt.”

És ezután sincs megállás: az újabb jótékonysági futás november 25-én lesz Székesfehérváron, ezúttal a Hérosz Állatotthon javára fordítja majd Csaba az összegyűlő adományokat, így a kutyák és macskák is „kaphatnak egy szeletet” Csaba hatalmas szívéből és tenni akarásából.

Annak ellenére, hogy a jótékonysági futások mind remekül sikerültek, Csabának számtalan – főként anyagi – nehézséggel kell megküzdenie a szervezés során. Ilyen például a támogatók bevonásának nehézsége, kísérőautó biztosítása, a tankolás, a frissítők, a szállások szervezése. De a futók közössége itt is mozgósíthatónak bizonyul, sokan nem csak a jótékony célra ajánlanak fel adományokat, hanem igyekeznek hozzájárulni a megvalósítás költségeihez is – a gyulafehérvári utazáshoz szükséges kísérőautó benzinköltségét például a futók pár nap alatt dobták össze.

Fehérvári futóközösség szerveződik

Hogy a jótékonykodás mellett máshogy is népszerűsítse a futást, Csaba a futók körében mateve nicknéven ismert Máténé Varju Edittel közösen beindított egy kis futóközösséget Székesfehérváron. Kezdetben péntek esténként várták a futással ismerkedni vágyókat, majd a Sportos Csütörtök program keretében most már csütörtökönként segítenek tapasztalataikkal az újdonsült futóknak. „Az önkormányzat is támogatja ezt a kezdeményezést, és minden alkalommal van legalább 20-25 fő, aki csatlakozik hozzánk. Megvan a kemény mag, akik mindig jönnek, és külön sikerélmény, hogy egy 60 év feletti hölgy is csatlakozott hozzánk, és ismerkedik a futással – ez is bizonyítja, hogy sosem késő elkezdeni sportolni. Ő több hete minden csütörtökön jön, nagyon élvezi a mozgást, leginkább vele foglalkozom, neki segítek.” – meséli Csaba. „A rutinosabb futók maguktól végzik az edzést, én pedig az újoncoknak igyekszem átadni a tapasztalataimat, és próbálom velük megszerettetni a futást. Úgy gondolom, hogy ha már egy embert mozgásra tudok bírni, már megérte!”

Lajkó Csaba jelentősebb eredményei

Hazai eredmények:
24 órás Országos Bajnokság 3. hely, kat. 1. (2009), 2. hely, kat. 1.  (2011) ❖ 12 órás Országos Bajnoki cím 1. hely, kat. 1. (2009), 2. hely, kat. 1. (2010) ❖ 100 km-es Országos Bajnokság 4. hely ❖ Balaton Szupermaraton 6. hely (2011) ❖ Velencei-tó Szupermarathon 2. hely (2009), 3. hely (2010) ❖ 8 órás Ultraverseny 2. hely (2012). ❖ 12 órás Ultramaraton 2. hely, kat. 1. (2012)

Nemzetközi eredmények:
III. Nemzetközi UltraBalaton  5. hely (2009) ❖ Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaraton 4. hely (2009) ❖  24 órás Világ- és Európa Bajnokság 127. hely (2010) ❖ Spartathlon Nemzetközi Ultrafutó Verseny, 246 km. Abszolút 30. hely, korcsoport 8. hely (2011) ❖  Nemzetközi 48 órás Ultramaraton, Balatonfüred, 5. hely (2011), 1. hely (2012). ❖ VI. Nemzetközi UltraBalaton 3. hely (2012) ❖ Spartathlon Nemzetközi Ultrafutó Verseny, 246 km. Abszolút 15. hely, korcsoport 5. hely (2012)

Országos csúcstartó: 48 óra, 355km

Világranglista helyezések:
2009: 12 órás: 25., kat. 15. ❖ 24 órás: 165., kat. 60. ❖ 2010: 12 órás:  41., kat. 13.  ❖ 2011: 24 órás: 42., kat. 10.; 48 órás: 21, kat. 6. ❖ 2012: 48 órás: absz. 3., kat. 1.

Jótékonysági futások:

2010. augusztus 12-15. : Ónod, az árvízkárosultak javára.

2010. november 27-28: Kolontár, az iszapkárosultak részére.

2011. augusztus 25-28. Székesfehérvár-Debrecen: Fogyatékos Gyermekek Esélyegyenlőségéért.

2011. október 16. Székesfehérvár,  6 órás futás: Fehér Bot Világnapja.

2011. december 18. Székesfehérvár, 6órás futás: Hajléktalan embertársainkért

2012. július 23-30. “Határtalanul a Down-Szindrómás Gyermekekért” jótékonysági és testvérvárosi futás, Székesfehérvár-Debrecen-Gyulafehérvár

2012. november 25. Adománygyűjtési jótékonysági futás a HEROSZ Állatotthon javára