Mint ahogy már írtam, újra dolgozni járok. A munkahelyem szerencsére nincs messze az otthonomtól, mindössze 4 kilométerre, ennek ellenére picit macerásnak érzem a közlekedést. Reggel ugyanis először eltrolizok Milcsivel a bölcsiig, ott leadom, aztán visszaszállok a trolira, elmegyek vele a buszig, felszállok rá, utazom vele pár megállót, majd felsétálok a hegyre a munkahelyemre. Visszafelé ugyanez, csak fordítva, melóból robogás a gyerekért, aztán haza. Ha minden szépen jön, akkor ez kb. 20 perc – de eddig egyetlen alkalommal sem jött szépen semmi. Általában az orrom előtt ment el a járat, és várhattam a következőre 10 perceket. Én pedig utálok várni. Haladni szeretek, nem pedig időt fecsérelni a semmire. És egyébként sem szeretem a tömegközlekedést, főleg nyáron, a hőmérséklet és a szagok miatt… brrrr….

Már a munkába állás előtt gondolkodtam azon, hogy én bizony futva fogok munkába járni, meg haza, szereztem is hamar egy öltözőszekrényt magamnak a munkahelyemen, van szép öltöző meg zuhanyzó is. A pár napos BKV-zás még inkább meggyőzött arról, hogy futva jobb lesz nekem, gyorsabban haladok, akkor indulok és arra megyek, amerre szeretnék, és csak a saját szagommal kell kibékülnöm. Egy dolog hiányzott még a „boldogsághoz”: egy futós hátizsák, amiben hozhatom-vihetem a cuccaimat. De ez is megoldódott, sikeresen beszereztem a Decathlonban egy Quechua trail zsákot, úgyhogy semmi nem tartott vissza attól, hogy beindulhasson a futás a munkába projekt.

És hogy miért is érdemes munkába futni? Gondoltam, összeszedem, hátha másnak is kedvet csinálok vele.

Miért jó?

- Összekötöd a kellemest a hasznossal: eljutsz a munkába/haza, közben pedig sportolsz, letudod a napi edzésedet. Bringával munkába járni már teljesen elfogadott, a munkába futás is hasonlóan működik.

- Aránylag olcsó megoldás a közlekedésre: lehet spórolni a benzinen, utazáson, bár azért ha valaki nem csak munkába jár BKV-val, akkor a bérlet árát nem tudja megúszni.

- Gyors: megspórolod a várakozási időt a buszra/egyéb járműre, nem ülsz a dugóban az autóban, hanem haladsz, rövidebb távolságot gyorsabban meg lehet tenni futva, mint máshogy (jó, a bringa gyorsabb).

Mi kell hozzá?

- Egy jó hátizsák szerintem elengedhetetlen, amivel tudsz futni, és beleférnek a cuccaid (iratok, pénztárca), a váltás ruhád, esetleg az ebéded. Zsákot már pár ezer forintért lehet venni, aki fut, annak mindenképpen jó befektetés egy ilyen, mert túrára, versenyre is simán magaddal tudod vinni.

- Ha a munkába futsz be, akkor ott jó, ha van zuhanyzó és öltöző (bár akár a wc-ben is át lehet öltözni, és meg lehet mosakodni, de az azért nem az igazi), hogy megérkezés után meg tudj fürödni. A kollégák nem biztos, hogy díjaznák, ha izzadtan és büdösen ülnél be közéjük dolgozni, és nem is igazán higiénikus és gusztusos csatkosnak lenni egész nap. :)
A fürdés miatt vigyél magaddal törölközőt, tusfürdőt, papucsot, lányoknak érdemes sminkszerekkel is felkészülni (hazafutás előtt ezt érdemes lemosni, hogy ne pandamaciként közlekedj).

Mire figyelj?

- Tervezd meg előre az útvonaladat, merre fogsz futni. Ha teheted, fuss kisebb forgalmú, kevésbé szmogos útvonalon.

- Indulj időben, ne kapkodás legyen a vége. Inkább tervezz kicsit lassabb tempóval, mert sosem lehet tudni, hogy hány piros lámpa áll az utadban, mennyi lesz a gyalogos, akit kerülgetni kell, van-e útfelbontás, vagy bármilyen nehezítő tényező. Kalkuláld bele az edzésbe a zuhanyzási és az öltözési időt is. Ha tudsz, utána pár percet szánj a nyújtásra is!

- Melegben legyen frissítőd, futás után igyál sokat, nehogy kiszáradj! A munkába futás ugyanolyan edzés, mint bármilyen más futás.

- Óvatosan hallgass zenét (ha szoktál), hogy halld a zajokat körülötted, és légy nagyon figyelmes a közlekedés során.

Mire számíts?

- Egyre többen járnak futva munkába, szóval lehet, hogy találkozol majd egy másik „őrülttel”, aki zsákkal döcög valamerre.

- Gyalogosokat kell majd kerülgetned, ez megtörheti a tempód és a lendületed – ezért is érdemes lassabb tempóval számolni a menetidő kalkulálásakor.

- Lesznek, akik furán néznek majd rád akár az utcán, akár a munkahelyeden, de ne törődj velük, légy büszke arra, hogy mozogsz. Szerintem munkába futva járni menő!

- Lesz nálad egy csomó „illatos” és nedves ruha. :) Ezeket valahová el kell tudnod helyezni, hogy megszáradjanak – ezért jó, ha van szekrényed.

- Feladatos edzéseket (pl. tempófutás, résztáv) nem nagyon fogsz tudni végrehajtani a közlekedős futás során, inkább kényelmes futásokra számíts, de ezeknek is van edzésértéke!

Én már egy futáson túl vagyok, az előzetes számításom pedig bevált: futva gyorsabb vagyok, mint a tömegközlekedéssel. Már csak ezért is megéri!

Az elmúlt két hét jó sok változást hozott az életünkbe: több mint két év otthoni munka (gyereknevelés és cikkírás) után visszatértem a rendes jómunkásemberek közé, és ismét egy bejárós munkahelyen dolgozom. Ez az új helyzet kicsit mindent felforgatott, és az eddig jól bevált edzésrendszerünket is módosítanom kellett miatta. Szerencsére a munkám ugyanaz, mint a babázás előtt, így nem kellett új munkakört és új feladatokat is betanulnom és megszoknom.

Eddig délután jártam futni, amikor Milán hazaért. Lepasszoltam neki Milcsit, és elmentem futni. Remek kikapcsolódás volt az egész napos gyerekezés után, kimozdultam, mozogtam, kiszellőztettem a fejem. Most viszont, hogy Milcsi bölcsis, én pedig dolgozni járok, azt éreztem, hogy nem tehetem meg sem a kisfiammal, sem az apjával, sem pedig saját magammal, hogy amikor együtt lehetnénk, akkor én a hobbimnak hódolok, és lelépek futni. Nem vehetek el tőlük még több időt, mikor így sincs lehetőségünk olyan sokat együtt lenni, mint eddig. Így is hiányzik napközben a kisfiam, nem akarok még többet távol lenni tőle. Így hát "komoly" döntést hoztam: felkelek hajnalban, és akkor fogok futni járni. Érdekes módon nem volt nehéz így határoznom annak ellenére, hogy korábban mindig azt mondtam, hogy én azért nem fogok korábban kelni és kevesebbet aludni, hogy elmehessek futni, megyek inkább délután-este. De most ezt szépen felülírtam.

Beállítom szépen 5 órára a telefonomat, és legkésőbb fél 6-kor nekiindulok az edzésnek. Az első egy-két alkalom nem volt túl kellemes, de kezdek azért belejönni. Ami a dolog szépsége, hogy mostanában gyorsító edzéseim vannak, amikor meghatározott tempóban kell futnom, vagy valamilyen iramváltásos feladatot kell végrehajtanom. Ez a sok lassú, hosszú futás után eleve problémás, van, hogy erősen kell küzdenem a tempóért, és nem tudtam, hogy mennyire lesz nehéz ezt kivitelezni kora reggel, közvetlenül ébredés után. Hát, küzdök néha, de azért jobban megy a gyorsítás, mint vártam, és legalább tutira felébredek tőle. Ha pedig épp nem kell gyorsítanom, akkor az ébredésemet határozottan segíti egy mentőautó, ami a legnagyobb, leghidegebb pocsolya tartalmát zúdítja rám (ma reggel legalábbis ez történt).

Szóval most már hét közben reggelente futkározom, és ettől egyébként jól érzem magam, jó dolog úgy bemenni a munkába, hogy már túl vagyok a napi edzésemen, és szabad a délutánom. Szerencsére sokat dob a dolgon az is, hogy ismerősökkel is szoktam találkozni reggelente, és nem csak én vagyok egyedül, aki ilyenkor fut (tudom, vannak sokan, akik még korábban kelnek). Az új felállást remélem, hamar megszokom, és amint beszereztem egy futós zsákot, a munkába és munkából futással is megismerkedem. Azt hiszem, jobban fogom élvezni, mint a tömegközlekedést.

Két hete már, hogy lement az Ultrabalaton, de olyan, mintha egy éve lett volna, és olyan, mintha nem is velem történt volna. Pedig velem történt, én csináltam meg, nem más. Még mindig nagyon boldog és büszke vagyok erre a teljesítésre, hogy sikerült, de ettől igyekszem nem elszállni. Beletettem a munkát, kivettem belőle egy eredményt, a teljesítés eredményét. De ettől még nem lettem jobb futó, nem érzem azt, hogy enyém az egész világ. Nem akarok Spartathlonon indulni (egyelőre, mondjuk a következő 10 évben), és nem akarok vérszemet kapni és minden létező ultraversenyen elindulni.

Próbálok okosan, a megkezdett úton, a felépített vonalon tovább haladni, fokozatosan, élvezettel. Jelenleg három nagyobb versennyel kalkulálok az év hátralévő részében: augusztus 9-én a Suhanj!6 6 órás versennyel, szeptember 6-án a budapesti 12 órás Optivita állomással, és a november 8-ai velencei 6 órás Optivitával.

A két Optivita állomást szeretném minél jobban teljesíteni, hogy év végén a négy verseny összesítése után (Optivita Ultrafutó Kupa 4 állomása, egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny kell hozzá) minél jobban álljak az összetettben. Jelenleg a 2. helyen állok két verseny után, de év végéig még bármi megtörténhet, bárki feljöhet és megelőzhet, ettől függetlenül szép lenne dobogós helyen végezni.

A Suhanj!6 tavaly nagyon jó élmény volt, remélem, idén is az lesz, és abban is bízom, hogy végre sikerül 60 kilométer fölé mennem egy 6 órás versenyen. Vicces, de az 58-59 kilométert minden esetben stabilan tudom hozni 6 óra alatt, legyen az 12, 24 órás, vagy 212 kilométeres verseny, most itt az ideje kicsit összekapni magam, és egy 6 órás versenyen behúzni azt a hatvanvalamennyit.

A szeptemberi 12 óráson sem titkolt célom az egyéni csúcsjavítás, nagyon jó lenne 110 kilométer fölé jutni. Ha egy dombos pályán (az UB-n) ment a 108, akkor ez egy sík körpályán reális lehet. A novemberi 6 órást meg majd meglátjuk.

Ezek mellett a versenyek mellett, ha úgy alakul, lehet, hogy lesznek még kisebb, más versenyek is, például a Zsákbamacska futás, ahol tavaly 2. lettem, így idénre van egy meghívásos nevezésem, de akár egy maratont is szívesen futnék,  ha belefér a felkészülésbe.

Az elmúlt két hét rövid, kényelmes futásokkal telt, hogy kipihenjem az UB fáradalmait, a héten viszont kezdődik a komoly munka, gyorsító edzésekkel. Jövő héten pedig az igazi munkám is elkezdődik, 2 év és 4 hónap itthonlét után ismét dolgozni fogok (bár itthonról eddig is dolgoztam, de nem napi rendszerességgel, bejárósan). Szóval eléggé új helyzet lesz ez most nekem, de igyekszem megoldani a rám váró feladatokat.

Teljesült a nagy álmom, hogy körbefussam a Balatont, megcsináljam a 212 kilométeres Ultrabalatont. Az az út, ami számomra eddig a célig vezetett, véget ért. Az az út, ami 2012. május 2-től 2014. június 1-jéig tartott, a 2,5 kilométeres, szülés utáni újrakezdő futástól a 212 kilométeres Ultrabalatonig.
De ez a célba érkezés nem valaminek a vége, hanem valami újnak a kezdete - hogy minek, az még a jövő kérdése, viszont biztos, hogy a futással, az ultrákkal nem állok le, nekünk még dolgunk van egymással.

Hosszú volt a felkészülés, feszített a tempó, számomra szokatlanul sűrű az idei szezon, de minden azért történt, hogy június 1-jén Balatonaligán a kezembe foghassam a nevemmel ellátott célszalagot. A téli alapozás nehéz pillanataiban ezt a képet láttam magam előtt, ez adott erőt, hogy elinduljak edzeni, hogy otthon hagyjam a fiamat és a férjemet, hogy benevezzek egy 12 és egy 24 órás versenyre. Voltak bennem kérdések, kételyek, de a végén valahogy mindig oda lyukadtam ki, hogy nem érdekel senki véleménye, oda fogok állni a rajthoz, és körbe fogom futni a Balatont. Lehet, hogy ez túl nagyképűnek tűnik, túl magabiztosnak, főként az eddigi eredményeim tükrében (idén jutottam 12 órán először 100 km fölé, 5 héttel az UB előtt indultam az első 24 órásomon), és annak tükrében is, hogy egyetlen ultrán sem lehet biztosra menni, mert bármi megtörténhet. De én ezzel nem voltam hajlandó foglalkozni, csak azzal, hogy meg fogom csinálni, mert olyan nincs, hogy nekem ez ne sikerüljön. Kaptam negatív kritikákat, aztán meg még több pozitívat, és annyian lettek rám kíváncsiak, hogy ettől kicsit meg is ijedtem, de végül ez is inkább doppingolt, hogy csak azért is megmutassam nekik, hogy meg tudom csinálni.

Az utolsó hét

Be kell valljam, a verseny hetében iszonyatosan ideges voltam. Addig vártam, hogy jöjjön már, legyünk már ott, fussunk, aztán az utolsó héten azt kívántam, hogy bárcsak lenne még időm készülni, gyengének és szerencsétlennek éreztem magam, és féltem. Hullámokban tört rám az idegesség, sokszor lett volna kedvem sírni, és visszamondani az egészet. Soha egy verseny előtt nem éreztem még így magam. Ezt sikeresen tetézte az Indexes-BMW Média Maratonos futótárs, Anita felkérése is arra, hogy az Index hadd kövesse és közvetítse a futásomat. Persze azonnal igent mondtam, majd a lelkesedés átcsapott rettegésbe, hogy mit akarok én ezzel a "celebkedéssel", mi van, ha leégek. De végül megbeszéltem magammal, hogy ez is csak egy pozitív doppingszer lesz számomra, és az érdeklődést a saját hasznomra fordítom majd, erőt merítek belőle.
Az egész hét a készülődés jegyében telt, frissítőket vásároltam, pótoltam a hiányzó felszereléseket, pakoltam, listát írtam, listát pipáltam. A konyha úgy nézett ki, mint egy komplett frissítőállomás, Milcsi pedig minden nap többször elmondta, hogy "Apa és Anya elmegy köjbefutni Bajatont". Ő ugyan még szerintem nem fogja fel teljesen, hogy nekünk mit jelent a futás, de akaratlanul is ösztönöz és támogat minket a maga 2 éves módján. Tudtam, hogy érte is küzdenem kell, és az apjáért is, aki nem csak az életben, hanem a futásban is társam.

Pénteken délután indultunk útnak két barátunkkal, Tibivel és Tomival kiegészülve, ők vállalták, hogy segítőink és kísérőink lesznek a nagy úton autóval és bringával, etetnek, itatnak és istápolnak minket szükség szerint. Mivel kettőnket kellett segíteni, benne volt a pakliban, hogy lesznek nehézségek, de bíztunk benne, hogy Milánnal nem távolodunk majd annyira el egymástól, hogy nehéz legyen a dolguk, és nagy távolságokat kelljen köztünk bejárni. Jó hangulatban utaztunk, lepakoltunk a szálláson, a balatonkenesei Honvéd Üdülőben, majd átmentünk Aligára a rajtba a tésztapartira és a chipet felvenni. Szinte azonnal ismerősökbe botlottunk, mindenkivel váltottunk pár szót, de azért ekkor még érezhető volt a feszültség mindenkiben, főleg az egyéni indulókban, és főleg az először egyéniben indulókban. Nem bandáztunk túl sokáig, visszamentünk a szállásra, beszélgettünk, eszegettünk, majd igyekeztünk korán lefeküdni.

A nagy nap - az első

Reggel viszonylag nyugodtan ébredtem, de a készülődés közben mégis fokozódott az izgalmam. Ez mondjuk minden verseny előtt így van. Felvettem a versenyszerelésemet, a szokásos lila Nike felsőt (Mielőtt valaki azt feltételezné, hogy csak ez az egy lila felsőm van, és csak abban futok, közölném, hogy nem, két tök egyforma van belőle!), a fekete Adidas rövidnadrágot, a lila Compressport kompressziós szárat, és a Hokámat. Karomra felcsatoltam a tesztelésre kapott Suunto Ambit 2-t, hogy végig, a teljes távon mérni tudjam a dolgokat, az 50 órás akkumulátorkapacitásnak köszönhetően.
Összekészítettem az éjszakai cuccot egy kis zsákba, hogy majd csak be kelljen dobnia a fiúknak a bringás induláskor, és a hűvös miatt egy vékony hosszú ujjút még magamra húztam. Derekamra került a Spibelt, benne a telefonom, zsebkendő, mp3 lejátszó, majd a rajtszámtartó öv is, benne egy géllel. Tibi átvitt minket a rajtba, majd visszament a szállásra, hogy összepakoljanak és összekészüljenek Tomival, azt beszéltük meg, hogy úgy 15-20 kilométernél találkozunk majd. A rajtnál már ott volt a rengeteg futó, számtalan ismerős, akivel tudtunk, váltottunk pár szót, mindenki izgult, mi is. Milánnal összeölelkezve megbeszéltük, hogy megcsináljuk, célba fogunk érni mindketten. Itt egy kicsit pityeregtem, de valahogy ki kellett engednem a gőzt a hosszú út előtt, ne vigyem magammal, ha nem muszáj.

Minden egyéni futó kapott egy-egy lufit, amit a rajt pillanatában elengedtünk, majd nekilódultunk. Rögtön egy emelkedőn kellett felfutnunk a Club Aligából, szerencsére így nem tudtam elfutni az elejét, könnyebb volt így felvenni a tervezett tempót. Igyekeztem jólesően menni, hangolódni, beszélgettem jópár futóval, ismerősökkel és ismeretlenekkel is. Milán hamar ellépett, de megbeszéltük, hogy mindketten elsősorban magunkra koncentrálunk, és úgy futunk, ahogy jólesőnek érezzük - innentől sokáig csak messziről láttam a hátát, hol kicsit távolabb volt, hol közelebb. Keresztülfutottunk a kenesei Honvéd Üdülőn, itt kellemes érzések fogtak el: 3 éve én futottam itt, amikor párban mentünk, másfél hónappal utána pedig itt derült ki, hogy már nem ketten, hanem hárman vagyunk.

Tartottam a tervezett 6 percen belüli tempót, nem szerettem volna gyorsabban, de lassabban sem menni, nézelődtem, pozitív gondolatokkal voltam elfoglalva, a rajt előtti izgalmam is megszűnt. Hiszen csak futnom kell, haladnom, okosan és ügyesen, közben pedig ennem, innom, és lehetőség szerint jól érezni magam. A fiúk is felbukkantak hamarosan, oda is adtam nekik az azóta levett hosszú ujjú felsőt, és megbeszéltük, hogy kérek majd egy gélt, és megitattak izóval. Zenét egyelőre nem hallgattam, próbáltam kitolni azt az időtartamot az elején, amíg nem veszem igénybe a zenei segítséget. Már Almádiban voltam, 30 kilométernél, amikor hívott Anita az Indextől, hogy mi újság, futás közben gyorsan ledaráltam, hogy minden oké, jól vagyok, és tartom a tervezett tempót. Egyébként úgy terveztem, hogy Aszófőig, 48 km-ig, a dimbes-dombos szakasz kezdetéig igyekszem 6 perces átlagot hozni, mert onnantól úgyis lassulni fogok. Féltem a szintes résztől, ezért próbáltam odáig egyrészt előnyt szerezni magammal szemben, másrészt pedig tartalékolni. A srácok közben folyamatosan felbukkantak, etettek, itattak, informáltak, hogy Milán mennyivel van előttem, és minden oké vele. Én meg futottam, beszélgettem, mosolyogtam. És volt, hogy nem mosolyogtam, főleg, amikor szemből és hátulról is bringások jöttek a szűk bringaúton, és nekem kellett leugrálnom az útról, hogy ne üssenek el. Szuper, hogy ennyien sportolnak, de az egymásra való odafigyelés még sokaknak nem megy, mint ahogyan egy "légyszi engedj el", vagy egy "köszönöm" kipréselése is problémát jelent.
Tihanynál ért utol Viki, bringán követte őt Kata, jó volt őket látni - óriási csatában Viki és Dóri párosa nyerte a női párosok versenyét, aminek nagyon örültem.

Aszófőre sikeresen elértem 6 percen belüli tempóban, ekkor már zenével a fülemben. Megkezdődtek az emelkedők. Úgy döntöttem, hogy amelyik nem tűnik gyilkosnak, azt igyekszem megfutni, de nem erőből, hanem okosan. Kezdett melegedni az idő, én is kezdtem kimelegedni, úgyhogy levettem a pólóm, és egy szál topban (ami természetesen lila) futottam tovább. Emelkedőn fel, lejtőn le. A lejtőkön próbáltam visszaszerezni az elvesztett időt, de csak úgy, hogy ne csapjam szét magam a lefelé futással. Nem éreztem fáradtnak a lábaimat, jó hangulatban mentem, és a frissítés is jól ment, sehol egy gyomorgörcs, öklendezés vagy hányinger. Nyomtam befelé a géleket, a sós perecet, a fiúk adagolták a sótablettát, izót és vizet, lesték a kívánságaimat. Ekkor már éreztem, hogy pisilnem kellene, de az út mentén nem találtam számomra alkalmas helyett, és még nem voltam olyan állapotban, hogy minden mindegy legyen. Vártam a megfelelő alkalomra. Az egyik frissítő-váltóponton meg is pillantottam a szép zöld toi-toi-okat, előtte néhány emberrel. Odakocogtam, és megérdeklődtem, előre tudnának-e engedni, hogy minél előbb megszabaduljak a kb. 20 kilométer óta tartogatott cuccomtól, és utána tovább haladhassak. Nagyon rendesek voltak, mert rögtön pattanhattam is be a wc-be, majd mentem is tovább. Emelkedőre fel, lejtőn le, erről szólt ez a Balaton-felvidéki szakasz. Csodálatos környezet, tiszta, rendezett falvak, frissen aszfaltozott út, pipacsok az út mentén, búzamezők, gyönyörű volt. Lehet, hogy ez segített, de meglepően jól ment ez a rész, amitől annyira féltem.

A nap egyre erősebben sütött, a só kiült az arcomra, teljesen kidörzsölte, megváltás volt, amikor Tibi és Tomi odaadták a vizes törölközőt, hogy megmosakodhassam. Szinte gond és holtpont nélkül mentem, a frissítőkön megálltam, dumáltam, ha valakivel összeakadtunk, kerülgettük egymást több futóval, figyeltem, lesznek-e ismerősök a mellettem elhaladó autókban. Sajnos azt tapasztaltam, hogy az elhaladó váltósok és autóik alig-alig szurkoltak, pedig jó sokan mentek el ekkor már mellettem. Tavaly mi végig a dudán feküdtünk és üvöltve visítottunk ki a kocsi ablakán mindenkinek. Akik viszont drukkoltak, azoknak megköszöntem, és hajráztam én is, erőt merítve ebből. Különösen jólesett, amikor valaki név szerint szurkolt, vagy a blogomat emlegette, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan olvassák és ilyen sokat fel is ismernek, köszönöm mindenkinek! :)

Az előzetes számításokhoz képest egy óra előnnyel érkeztem meg Zánkára - és ettől szét is estem fejben. Nagyon vicces, de nem tudtam feldolgozni, hogy túl vagyok a rettegett szakaszon, méghozzá ilyen könnyedén és jólesően. Kellett egy kis gyaloglás, hogy összekaparjam magam, és sokat segített egy DK-s futó, aki utolért, és gyalogolt velem beszélgetve, elmesélte a történetét, hogy hogyan kezdett futni, és honnan jutott odáig, hogy most itt jön mellettem. Megköszöntem, és útjára engedtem, majd én is igyekeztem újra futni. Zánka után ismét hullámos szakasz következett, de ettől már nem nagyon féltem. Viszont jó kis időzavarban szenvedtem, azon gondolkodtam, hogy este 7-kor miért tűz még mindig ennyire a nap, aztán mikor ránéztem az órára, láttam, hogy még csak fél 6 van. Úgy döntöttem, hogy felhívom anyukámat és Milcsit, hogy velük mi újság, és ebből picit táplálkozom. Épp a játszótéren voltak, a fiam épp a szökőkútba készült beesni, de azért küldött puszit, és kiderült, hogy minden rendben van. Beszámoltam, hogy nálunk is minden oké, Milán előttem van, 5-15 perces különbségekkel követem a domborzati viszonyok és a frissítésre szánt idő függvényében. Jót tett a beszélgetés, feldobódtam, mentem tovább.

Kb. 90 kilométernél a srácok mondták, hogy Milán itt van pár száz méterrel előttem, most volt egy kisebb holtpontja, de semmi baj nincsen. Mentem tovább, és megláttam a férjem szürke pólóját. Nem akartam gyorsítani, gondoltam, ha utol kell érnem, akkor majd utolértem. Közben beértem Denit, aki sétált, és később kiderült, hogy ki is szállt. Ezután szép lassan Milánt is utolértem, becsatlakoztam mellé, és együtt futottunk be Badacsonytördemicre. Itt én megálltam ismét wc-zni, majd a vasúti átjárónál jött a vonat, úgyhogy ott is meg kellett állnom. Egy aranyos kisfiú volt ott az időmérő dobozzal, mondta, hogy én vagyok az első, akinek csipogtathatja a chipjét. :) Itt aztán érdekes volt újra kitéve látni a 95,8 kilométeres táblát, ugyanis a wc-nél is az volt, meg kb. 1 kilométerrel utána is. Itt értem ki a szigligeti vár előtti szakaszra, ahol összeakadtam Zsoltival. Sárváron nem futottunk együtt, de megbeszéltük, hogy majd most, hát itt volt rá a lehetőség. Közben próbáltam felidézni, hol a 100. kilométer, hol volt tavaly a tábla, most ugyanis nem volt kirakva, oda nem, ahol vártam. Közben az Indexesen utolértek autóval, Anitával konzultáltunk, hogy mi a helyzet, és hogy jól vagyok, mindjárt itt a 100 kilométer. A fiúk vártak az út mellett, frissítettek, aztán felbukkant Gergő, Nóri és Viki is, kérdezték, kérek-e valamit és szurkoltak. Majd jött egy frissítő, rajta a 100-as táblával, de ez szerintem legalább 103 körül volt, ugyanis a 105,5-ös pont nagyon gyorsan jött utána. Ott lefotóztam a táblát, és nagyon boldog voltam, ugyanis megvolt a táv fele párszáz méterrel később, és mindeközben sikerült 12 órán belül eljutni idáig. A 12 órás csúcsom 105,7 km, amit síkon értem el, most pedig ezt tutira megjavítottam, egy 212 km hosszú szintes versenyen.

Itt engedélyeztem magamnak egy kis gyaloglást, közben neteztem kicsit a telefonomon. Jöttek szembe a fiúk, és mondták, hogy itt a 106-os km, menjek már, itt a fele. Mondom, az vicces, mert hogy a 105,5 és a 106 közötti távolság tutira nem 500 méter, hanem jóval több - ennyit a helyes km jelölésről. Itt újra összeálltunk Zsoltival, és együtt futottunk tovább, a 12 órás részidőnél 108 km-nél voltunk. A vonyarcvashegyi vasútnál celebkedtem kicsit, két Edzésonline-os srác elkapott, hogy csináljanak velem egy fotót, vicces volt, aranyosak voltak. Utána kértem egy kis comblazító krémezést, Tomi pedig elkezdett készülődni a biciklizésre, megbeszéltük, mit pakoljon el, mit hozzon, kaptam hosszú ujjú pólót, és indultam tovább, Tomi meg jött utánam. Beért Anita, ő volt az aktuális Indexes futó, közben pedig meginterjúvolt, hogy vagyok, mi újság. Itt meg is nézhető, milyen összeszedett tudtam lenni 110 km után. :)

Lassacskán beértünk Keszthelyre is, a nagy pontra, 119,5 kilométerhez. Itt akkora forgatag volt, hogy csak kapkodtam a fejem. Először Lami Julival találkoztam össze, cuki volt, lefotózott, és feltett az Instagramra. Aztán Németh Györgyi jött szembe, vele is beszélgettem, a frissítős lányok mondták, hogy olvassák a blogom, és az előbb volt itt a férjem (hogy hogy ismerték fel, nem is értjük), majd Józsa Laci videózott minket Zsoltival. Ettem pár falatot, majd megrohamoztam a toi-toi-t, pofátlanul előre kéreckedtem, de nagyon aranyosak voltak a sorban állók, mert előre engedtek. Itt ért utol Gyebnár Évi, a párjával napközben sokszor találkoztam, mondta, hogy Évi mögöttem van, ami hihetetlen volt, de tudtam, hogy éjszaka úgyis bedarál, hát ez megtörtént, teljesen várható volt. Aztán nekiindultunk Tomival, és a félhomályban egy ismerős formát pillantottam meg, mondtam is Tominak, hogy az a fiú úgy néz ki, mint Milán, Tomi meg közölte, hogy azért, mert ő az. Éppen Tibivel pakolásztak, frissítettek. Én is kértem még pár cuccot a továbbiakra, majd elindultunk tovább, együtt Milánnal. Bár nem beszéltük meg konkrétan, hogy innentől kezdve végig együtt maradunk, de szerintem mindketten úgy éreztük, hogy ennek így kell lennie, innentől már nem szakadunk el egymástól, együtt fogunk célba érni. Tomi jött mögöttünk a bringával, mi ketten futottunk.

Az éjszaka

Ránk szakadt az éjszaka, a sötétség, itt egy baromi sötét, kivilágítatlan szakasz jött, itt fordul át az út a déli partra, amit vártunk már nagyon, de valahogy csak nem akart vége lenni. Futottunk és gyalogoltunk felváltva, a sötétből sorra bukkantak fel mögöttünk a csapatok, köztük Anikó, aki olyan hirtelen ugrott a nyakunkba, hogy azt sem tudtuk, mi van, de jólesett, hogy ennyire drukkol nekünk. Majd Csabi és Janka értek utol minket, a tavalyi csapattársaink, nekik is nagyon örültünk, jó volt látni őket. Egyre hűlt a levegő, én pedig a fáradtság miatt is eléggé fáztam, még a rövidnadrág volt rajtam, és hiába volt Tominál a hosszabb, nem tudtam hol átvenni. Kértem Tibit, hogy valahol keressen helyet, ahol meg tud állni, és be tudok ülni átöltözni a kocsiba, de nem volt alkalmas hely a szakaszon. Mentünk tovább, és amikor végre lakott területre értünk Balatonberény elején, megláttam egy csapatkisbuszt, körülötte futókkal, az egyikük pedig ismerős volt, rájöttem, hogy a Nike-nak szokott fotózni. Hirtelen felindulásból odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, átvehetem-e a nadrágom a kocsijukban. Meglepődtek persze, de engedélyezték a műveletet, a kocsiban ülők pedig még azt is felajánlották, hogy addig kiszállnak. Mondtam, hogy nekem aztán mindegy, 130 km után már nem érdekel, hogy látja-e valaki a bugyimat vagy sem, így a 8 fős fiúcsapat és Tomi asszisztálása mellett végre felvettem a háromnegyedes nadrágomat. Határozottan jobban éreztem magam, a csapat pedig nagy üdvrivalgással bocsátott utamra, itt is köszönöm nekik a lehetőséget. Kb. ekkor ért utol Bozót, majd Csákány Krisztivel kerülgettük egymást. Baromira kezdtem álmos lenni, és szerettem volna egy kávét, de itt még nem volt a pontokon. Viszont egy kis presszóba bementünk wc-re, a szappanos meleg vizes arc- és kézmosás egészen új embert csinált belőlem - a presszósról pedig kiderült, hogy van ultrafutó ismerőse, úgyhogy tőle is kaptunk egy kis buzdítást.

A déli part egyenesei nem voltak túl motiválóak, szépen elszidtuk Balatonmáriafürdőt, hogy hogy lehet ilyen hosszú. Mint a messiást, úgy vártuk a 140 km-nél lévő Ironteam frissítőpontot, hiszen tudtuk, hogy ott lesznek ismerősök, biztosan lesz kávé, és Barnabás és Jutka készítik nekem a romlott sajtot. :) (Sárváron poénkodtam velük, hogy tuti romlott sajt van a frissítőben, és kértem, hogy itt is legyen.) Nagy nehezen odaértünk, örültek nekünk, mi is nekik, kaptunk kávét, ettem sajtot, picit pihentünk, beszélgettünk, majd nekiduráltuk magunkat, és tovább indultunk. Futottunk, gyalogoltunk, haladtunk, ahogy tudtunk. Kirángattuk egymást a holtpontokról, ösztönöztük egymást a haladásra, beszélgettünk és csendben voltunk az aktuális hangulatunktól függően. Készültünk a fonyódi elterelésre a löszfal omlása miatt, amit a szervezők pénteken jelentettek be. Viszont érdekes módon állítólag a márciusi Balaton Szupermaratonon sem lehetett ott áthaladni autóval, a futók mégis elmehettek a bringaúton. Lehet, hogy ezt a mezőny széthúzódása miatt most nem lehetett megoldani, azt viszont meg lehetett volna, hogy előbb bejelentik az útvonalmódosítást, valamint normálisan kijelölik az elterelt szakaszt. Na mindegy. Közben hívott telefonon Járosi Tomi, ugyanis megbeszéltük, hogy ha célba ér, felhív, hogy hol vagyok, hogy vagyok, és még az is lehet, hogy visszajön elém - ha már Sárváron órákat töltöttünk együtt. :) Kiderült, hogy kiszállt, mert már szinte az elejétől fájt a lába, nem akart tovább szenvedni és kockáztatni. Mondta, hogy az elterelés nagyon rossz, tök sötét van, készüljünk fel, és igaza is lett. Ha nekem itt egyedül kellett volna egy szál fejlámpával mennem, hát lehet, hogy eltévedek, szerencsére hárman voltunk, és nagyjából tudtunk tájékozódni. Megmásztuk a dombot, felmentünk a fonyódi kilátóba, amit más helyzetben biztosan nagyon tudtunk volna értékelni, de itt most elszidtunk mindent és mindenkit, akit csak lehetett. Nagy nehezen aztán lemásztunk vissza a partra, közben lábon kihordtuk a nagy és lélekölő holtpontot. A parton iszonyú hideg és szél volt, de összekapartuk magunkat, és mentünk tovább, közeledtünk 160 kilométerhez. Már több mint 20 órája voltunk úton, és tudtuk, hogy a neheze még hátravan. Hála az égnek, lassan kezdett világosodni, jött a reggel, nagyon vártuk, ezt az éjszakát nem szerettem úgy, mint a sárvárit.

A második nap

Jöttek a hosszú, végeláthatatlan egyenesek tovább. Megbeszéltük Milánnal, hogy meddig gyalogolunk, majd a megbeszélt ponttól futásra váltottunk. Ha valamelyikünknek elege lett, gyalogoltunk. Ezt váltogattuk. A lábaim már eléggé be voltak állva, mikor beindultunk a futással, olyan érzés volt, mintha köveket vagdosnának a combjaimhoz, de a bemelegedés után picit jobb lett. Tomi hősiesen jött velünk a bicajon, Tibi kb. kilométerenként felbukkant előttünk. Igyekeztünk nem megállni nála, csak ha nagyon muszáj volt, próbáltunk a haladásra koncentrálni. Mindannyian eléggé fáradtak voltunk, de tudtuk, hogy túl kell rajta lendülnünk. Futókkal már csak elvétve találkoztunk, egy-egy csapat ment el mellettünk, esetleg egy-egy egyénit értünk utol valahol, vagy ő minket. Szerencsére a fáradtságon és a lábfájáson kívül baj nem volt, fejben nem adtam fel, a gyomrom végig befogadta a táplálékot, nem küldte vissza. Azt éreztem, hogy vannak hólyagok a lábamon, de nem hátráltattak a haladásban, megtanultam elfogadni őket ott, ahol vannak. Persze 171 km után az egyik fogta magát és kiszakadt, no az nem volt kellemes, így egy gyors "nagygenerál" mellett döntöttem. Beültem a kocsiba, levettem a cipőm és a zoknim (volt egy szagom...), majd láttam, hogy van pár hólyag, amitől meg kell szabadulnom. Sorra kilyukasztottam őket tűvel, majd szorosan leragasztottam. Ezután mentünk tovább.

24 óra alatt 174,5 km-t tettünk meg, ez nekem is és Milánnak is 24 órás egyéni csúcs. Ennek nagyon örültünk, de a további haladás, a "csak egy maraton van hátra" feldolgozása egyre nehezebbé vált. Esett az eső, a szél is erősen fújt, a kedvem is egyre rosszabb lett. Eszembe nem jutott feladni, de azért átsuhant az agyamon a gondolat, hogy senki sem tudná meg, ha egy-két pontot előremennénk az autóval. De mivel nem autózni jöttem, erről természetesen szó sem lehetett. Nehéz volt, olyan helyen jártam, ahol még soha, sosem töltöttem 24 óránál többet futással, és sosem mentem többet 174 km-nél. Teljesen ismeretlen volt ez a szituáció. És kicsit untam is az egészet. Azt, hogy még mennem kell, de alig haladok, mindenki fáradt volt már nagyon, többet is depóztunk a kelleténél, bár ezek azért javítottak valamit a hangulatunkon és az állapotunkon is. A 186-os Suhanj ponton a lányok olyan aranyosak és kedvesek voltak, uraknak éreztük magunkat, úgy körbeugráltak minket, házi készítésű finomságokkal kedveskedtek, a saját reggelijüket ajánlották fel a futóknak, nehéz volt innen továbbállni, de még mindig hátra volt több mint egy félmaraton. Én picit el is hagytam magam, pityeregtem egy kicsit, hogy már unom, hogy nem haladunk, és viszket a talpam, unom ezt a cipőt viselni. Legszívesebben mezítláb mentem volna tovább, de akkor tuti nem jutok be a célba, úgyhogy maradt a cipő. Igyekeztünk kocogni és gyalogolni, bár a gyaloglásunk egyre lassult, viszont a kocogótempót tudtuk tartani. Sajnos sokszor meg kellett állnunk gyalogolni, nagyon hamar felment a pulzusom, és nem esett jól levegőt sem venni, fájt a torkom is már. 

Nagy nehezen eljutottunk 200 kilométerig, ott a ponton egy utolsó nagyobbat depóztunk, wc-ztünk. A mai napig nem tudom megérteni, hogy ha én 200 km teljesítése után rá tudok úgy ereszkedni a toalettre, hogy bele is találjak, akkor másoknak, főként a váltósoknak ez miért nem megy? Na szóval fujj!

A 200-as után mondtam, hogy akkor innentől már csak az van, hogy kifutok otthonról a szigetre, ott megyek két kört, és hazafutok. Mire ezt kimondtam, el is ment a kedvem attól a két szigetkörtől. Kocogtunk, gyalogoltunk tovább Milánnal, szótlanul, szuszogva, néha nyögve és küzdve. Tudtuk, hogy meg kell dolgoznunk keményen azért a célszalagért, de meg tudjuk csinálni. Ekkor már annyira haladni akartam, hogy a tervezett átöltözést is elhalasztottam: fel akartam venni a befutóra a kék UB pólót, hátán a nevemmel és az egyedül futom körbe felirattal, de úgy döntöttem, nem pazarlom az időt, jó lesz nekem a (már igencsak büdös) lila pólómban befutni, úgyis arról ismer már fel mindenki.

És egyszer csak ott is voltunk a világosi emelkedőnél, ahol összetalálkoztunk Steve-vel és Nyúllal, velük beszélgetve mentünk tovább. A magasparton gyönyörű volt a kilátás, viszont ha Steve nincs ott, valószínűleg eltévedünk, az útvonaljelölés itt konkrétan nem létezett, viszont ide-oda kanyarodó kis utcák meg igen. Nagy nehezen leértünk az aligai útra, Steve elkocogott, mi pedig megláttuk Zsoltit - utoljára Keszthelyen láttam, és nem tudtam, vajon mi lehet vele, de ezek szerint jött végig szépen előttünk. Lekocogtunk az aligai célhoz vezető lejtőn, amin előző nap felfutottunk a rajt után, és készültünk a befutóra. Itt persze már sírdogáltam, de igyekeztem tartani magam. Láttuk az időmérő-leolvasókat, mellettük Tomit és Tibit, akik fotóztak minket.

30 óra 11 perc alatt célba értünk! Sajnos a chipleolvasásnál bevágott elénk egy csapat befutóembere, és tepert előttünk a célhoz, úgyhogy mi hiába mentünk lassan, hogy nehogy beérjük Zsoltit, hadd élvezze ki a célba érkezését méltóan, a miénket ez a csapat, meg a következő, akit ránk engedtek a célegyenesben, kicsit elrontották. Lehet, hogy csak én reagálom túl, és én vagyok túl érzékeny, de azt gondolom, hogy minden egyéni célba érkezőnek jár az a pici figyelem, hogy normálisan célba érhessen, és várják őt a névre szóló célszalaggal és éremmel. Nálunk ez elmaradt. Kézen fogva, örömmel bekocogtunk, de a célszalagunk csak nehezen került elő, és érmet is lassan kaptunk - persze megkaptuk, ez a lényeg, és az az út, amit megtettünk Milánnal külön, majd együtt a célig. A szpíker pedig valószínűleg nem jött rá, hogy mi egy házaspár vagyunk, és mindketten egyéniben teljesítettük a versenyt, de most már ez is mindegy, mert mi tudjuk és kész. És ha minden igaz, mi vagyunk a harmadik házaspár Lelkes Gusztáv és Bontovics Tímea, valamint Lubics Szilvia és Lubics György után, akik mindketten egyéni UB teljesítők, ami szerintem nem rossz.

Megcsináltuk!

Iszonyatosan boldog vagyok, hogy sikerült, de még nem tudom teljesen felfogni. Itt van kirakva az asztal fölött a falra a célszalag, de nem hiszem el, hogy az enyém, hogy képes voltam 30 órán keresztül folyamatosan haladni, és futni, pedig mégis. Jó a tudat, hogy amit szerettem volna, azt sikerült megvalósítani, és ha kellene, holnap újrakezdeném az egészet.

Örülök, hogy nem hagytam cserben azokat, akik bíztak bennem, és örülök, hogy a kételkedőknek is tudtam bizonyítani. Örülök, hogy oda tudtam tenni magam egy versenyen, és a továbbiakban erőt fog adni az a tudat, hogy 12 és 24 órás PB-ket tudtam futni egy 212 kilométeres, szintes versenyen. És aminek a legjobban örülök, hogy a fiam mindenkinek el tudja mondani, hogy "apa és anya köjbefutották Bajatont". :)

Büszke vagyok a férjemre, hogy ilyen kemény és kitartó, és hogy végre revansot vehetett minden eddigi nem jól sikerült versenyéért. Boldog vagyok, hogy együtt csináltuk végig a nehezét, hogy ebben a helyzetben is biztosítani tudtuk egymást a szeretetünkről, az odaadásunkról. Megint meggyőződtem arról, hogy azon a 10 évvel ezelőtti napon jól döntöttem, amikor úgy döntöttem, Milánnal akarok lenni, és vele akarom leélni az életemet.

Hálás vagyok mindenkinek, aki segítségünkre volt, hogy meg tudjuk valósítani az álmunkat, és célba tudjunk érkezni.
Milcsinek, a csodálatos kisfiunknak, hogy van nekünk, hogy szeret minket, és hagyja, hogy fussunk.
Gabinak, az edzőnknek, aki hitt bennünk, felkészített és támogatott minket.
Anyukámnak, aki bármikor mozgósítható, hogy Milcsire vigyázzon - bár most azt mondta, hogy ilyen hosszú versenyre soha többé nem enged.
Tominak és Tibinek, akik végigkísértek minket a körön, segítettek, etettek, itattak és istápoltak minket a saját hétvégéjüket feláldozva.

Köszönöm mindenkinek, aki hitt bennem és drukkolt, támogatott, lelkesített, kölcsönadott valamit, vagy megvett valamit helyettem, és azoknak is köszönöm, akik esetleg kételkedtek bennem, mert ez is erőt adott ahhoz, hogy meg tudjam csinálni. Menet közben hihetetlen erőt adtak azok a pozitív szavak, pacsik, mosolyok és integetések, együtt megtett párszáz méterek, vagy kilométerek, amiket kaptam ismerősöktől és ismeretlenektől, főként azoktól, akik tudták, hogy én ki vagyok, de én nem, hogy ők kicsodák, mert ez azt jelenti, hogy az én történetem sokkal több emberhez eljutott, mint amire valaha is gondoltam volna.

Egy dolog maradt a végére, ami nagyon hiányzott: a befutónál nem volt ott velünk Milcsi. Megfogadtam, hogy jövőre neki is ott a helye a célban velünk együtt!   


Részidőim: http://sportident.hu/ultrabalaton/2014/versenyzo.php?rajtszam=124

Fotók: Edzésonline

A futás igen energiaigényes sport, nem mindegy azonban, miből nyerjük hozzá az energiát. Ahhoz, hogy jobban, eredményesebben tudjunk teljesíteni az edzéseken és a versenyeken, érdemes tudatosan, odafigyelve táplálkoznunk!

Bár a futás nagyon hatékonyan égeti a kalóriákat, mégsem érdemes össze-vissza enni arra hivatkozva, hogy kell az energia, jobban járunk, ha betartjuk az egészséges, „futóbarát” táplálkozás néhány egyszerű alapelvét, így a szervezetünk megkap minden számára szükséges tápanyagot, és még a sportteljesítményünk is javulhat. Magam is "küzdök" azzal, hogy mit egyek, hogy jó legyen, ne hízzak, ne fogyjanak el az izmaim, rendben legyen az emésztésem, jól érezzem magam, és egészségesen táplálkozzam - jobbnak láttam, ha kicsit utánanézek, mit és hogy lenne érdemes.

Minden tápanyagra szükség van!

Étkezésünk során lényeges, hogy minden tápanyagcsoportból juttassunk a szervezetünkbe, és mindenből elegendő mennyiséghez jussunk. A futók számára az ajánlások szerint a következő arányok a megfelelőek: 50 százalék szénhidrát, 25 százalék fehérje, 25 százalék zsír. Emellett elengedhetetlen a vitamin- és ásványianyag-pótlás, valamint a megfelelő mennyiségű folyadék elfogyasztása. (Forrás: The Runner's Diet)

A szénhidrát a futók barátja!

Bármennyire is azt halljuk mindenhonnan, hogy a szénhidrátoktól óvakodni kell, igenis szükségünk van rájuk, mert a szénhidrátok táplálják a sejteket, a belőlük nyert tápanyagokat alakítja át a szervezet energiává, amit aztán a futás során felhasználunk. Persze nem mindegy, hogy milyen szénhidrátokat fogyasztunk: lehetőleg kerüljük a fehér lisztet, hozzáadott, fehér cukrot tartalmazó ételeket, tartósítószereket, mesterséges adalékanyagokat tartalmazó ételeket. Nem tilos időnként megenni egy péksüteményt vagy egy szelet csokit, de minden szempontból jobban járunk, ha lassan felszívódó, komplex, jó minőségű szénhidrátok alkotják táplálékainkat.
Együnk teljes kiőrlésű gabonaféléket, zöldségeket, gyümölcsöket, mert ezek lassabban szívódnak fel, hosszabb időre biztosítanak táplálékot, így tovább képesek energiával ellátni bennünket, és a vércukorszint ingadozását is elkerülhetjük a segítségükkel.
Nem véletlenül találunk banánt, müzliszeleteket a futóversenyek frissítőasztalain, és a különféle energiagéleket is úgy állítják össze, hogy azok gyorsan és lassabban felszívódó szénhidrátokat is tartalmazzanak a megfelelő energia-utánpótlás érdekében.

Fehérje az izomfejlődéshez

Nem csak a testépítő „izomemberek” számára létfontosságú tápanyag a fehérje, hanem a futók számára is, hiszen ők is az izmaikat használják, csak kicsit másképp. A fehérjék építik az izmokat, megakadályozzák azok leépülését, valamint az agy- és a sejtműködéshez is szükségesek. Érdemes odafigyelni a megfelelő fehérjemennyiség bevitelére a mindennapi táplálkozás során, például sovány húsok, tejtermékek rendszeres fogyasztásával megnövekedett mozgásmennyiség mellett pedig nem tilos, hanem ajánlott a fehérjebevitel növelése valamilyen sportolók számára kifejlesztett fehérjeturmix segítségével. Ha vegetáriánus vagy vegán életmódot folytatunk, fokozottan figyeljünk oda arra, hogy ekkor is elegendő fehérjéhez juttassuk szervezetünket.

Zsírmentesen nem megy!

Nem kell zsírban, olajban tocsogó ételeket magunk elé képzelni, ha a zsírbevitelről van szó. Bár nagy divatja van a zsírmentes, light ételeknek, jobb, ha tudjuk, hogy a szervezetünknek szüksége van a zsírokra. Leginkább a többszörösen telítetlen zsírok, az omega-3 és az omega-6 zsírsavak fontosak, melyek hozzájárulnak az agy, a sejtek, a szív és az érrendszer egészséges működéséhez, valamint a zsírban oldódó vitaminok, például az A-, D-, E-, K-vitamin felszívódásához. A transzzsíroktól viszont óvakodjunk, mert ezek érkárosító és rákkeltő hatásúak, ezért is érdemes mellőzni a készételek és a gyorséttermi ételek fogyasztását.

Szuperételek futóknak

Van néhány olyan étel és ital, amelyet minden futónak érdemes beépíteni az étrendjébe, mert ezek egyrészt remek táplálékot nyújtanak, másrészt pedig a sportteljesítmény fokozásában is segítségünkre lehetnek a bennük lévő összetevők miatt.

Gabonafélék: rost- és B-vitamin tartalmukkal segítik a szénhidrát-anyagcserét, az emésztés jó működését, az idegrendszeri aktivitást.

Búzacsíra: magas vitamin- és ásványianyag-tartalma van, segít a szív- és érrendszer, az emésztés működésében, a csontvédelemben.

Banán: 94 % szénhidrátot, 5 % fehérjét, 1 % zsírt tartalmaz, gyorsan felszívódik, így energiát biztosít az izmoknak, káliumtartalma pedig segíti a regenerációt.

Joghurt: jótékony baktériumaival erősíti az immunrendszert és helyreállítja a bélflórát.

Hal: alacsony energiatartalmú, fehérjében gazdag, omega-3 zsírsavai pedig kedvezőek a szervezet számára.

Görögdinnye: természetes izotóniás „ital”, magas víztartalma miatt remek szomjoltó és frissítő, cukor-, kálium- és nátriumtartalma segíti a szervezet megfelelő működését.

Rizs: vitamindús, egészséges szénhidrátforrás, magas a rost-, komplex szénhidrát- és B-vitamin-tartalma.

Édesburgonya: összetett szénhidrátforrás, magas vitamin- és ásványianyag-tartalommal, kedvező zsírösszetétellel.

Divatos irányzatok a táplálkozásban

Számos táplálkozási irányzat, trendi diéta és életmód-rendszer jelent meg az utóbbi időben, melyek között mindenki találhat számára szimpatikust, követendőt. Mindemellett viszont nagyon fontos, hogy törekedjünk arra, hogy a testünk minden fontos tápanyagot megkaphasson, ne dőljünk be az egyoldalú, gyors fogyást ígérő divatdiétáknak, válasszunk olyan módszert, ahol nem kell koplalnunk, változatosan, ízletesen tudunk étkezni. Talán mostanában a következő irányzatok a legnépszerűbbek (mivel egyiknek sem vagyok szakértője, csak röviden írom el őket, és véleményt nem alkotok).

Paleo: ősember-diétának is nevezik, a paleolit korban követett táplálkozási szokásokat reprodukálja, célja, hogy a civilizációs betegségeket (szívbetegségek, cukorbetegség, magas vérnyomás, elhízás, rák, autoimmun betegségek) megelőzze. A diéta követői nem fogyasztanak cukrot, gabonaféléket, tejtermékeket, hüvelyeseket, készételeket, bizonyos zöldségeket, olajokat.

Harcosok étrendje: az alulevési és a túlevési fázisokat váltogatja az étrend, naponta egyetlen főétkezés van, este, ilyenkor szinte mennyiségi korlátozás nélkül fogyaszthatók az ételek, míg napközben apró falatozások, zöldségek, gyümölcsök, fehérjetartalmú falatok ehetők, a test viszont ekkor használja fel a bevitt energiát.

Vegán étrend: a vegetarianizmus egyik fajtája, követői semmilyen állati eredetű táplálékot nem fogyasztanak, kizárólag növényi eredetű táplálékot vesznek magukhoz.

DASH diéta: segít megakadályozni a magas vérnyomás kialakulását, de tulajdonképpen a dietetikusok által ajánlott egészséges táplálkozás alapelveire épül, követői csupa egészséges, vitaminokat, ásványi anyagokat és nyomelemeket tartalmazó élelmiszert fogyasztanak.

5:2 diéta: minden héten 2 napot böjtölnek az irányzat követői, ekkor 500 kalóriát vehetnek magukhoz, míg a többi napon 2000-2400 kalóriás adagok fogyaszthatók, de főként egészséges, szénhidrátban szegény táplálék formájában.

Flexiteriánus étrend: követői főként gyümölcsöket, zöldségeket, hüvelyeseket, egészséges zsírokat fogyasztanak, csak kevés húst esznek, abból is csak sovány, fehér húsokat és halat.

Források: The Runner's Diet, Sportorvos.hu

Fotók: Pinterest

Szeretnél futni, de érzékeny a térded? Futsz ugyan, de állandóan gyötör a fájdalom? Nem kell, hogy így legyen!

Egyre több fiatal lány panaszkodik arra mostanában, hogy fáj a térde a futóedzések alatt és után, ez pedig rontja a sport élvezeti értékét, és az egészségre is káros. De miért van ez így, és miért nem a férfiak panaszkodnak ilyen jellegű fájdalmakra?

Az ok egyszerűen biológiai: máshogy működünk, mint a férfiak.

„A különbség abból adódik, hogy a nőknél általánosabb a kötőszövet gyengesége, melynek hátterében a szülésre való felkészülés áll, illetve gyakrabban fordul elő náluk lúdtalp, túlsúly és mozgásszegény életmód. A lúdtalp fokozódhat a terhesség hatására, ha pedig kezeletlenül marad, akkor megváltozik az alsó végtag tengelye, ezáltal másfajta, nagyobb terhelés hárul a térdre, így hamarabb elkopik az ízület.” – mondja Dr. Dobos Márta, az Oxygen Medical holisztikus szemléletű ortopédusa.

Egy brit kutatás szerint a középkorú nők több mint fele tapasztal legalább egyszer valamilyen térdfájdalmat. A rizikófaktorok között a magas testsúly, korábbi térdsérülés, és az osteoarthritis, vagyis a degeneratív ízületi gyulladás szerepel. Ez utóbbi pedig egyre inkább fordul elő 20-40 év közötti fiatal nőknél is. A nők ugyanis egyre gyakrabban, és egyre fiatalabb koruktól kezdve végeznek olyan mozgásformákat, amelyekben ugrások, szökkenések, gyors helyzetváltoztatások, kanyarodások, hirtelen megállások és megindulások vannak, ezek pedig folyamatosan terhelik és „nyírják” a különösen a térdízületeket. A foci, a kosárlabda, a kézilabda, a röplabda, de akár az aerobik is okozhat térdproblémákat, és a futás is képes erősen igénybe venni a térdeket.

Fáj, fáj, de mennyire és hogyan?

Aggódsz, mert fájdalmat érzel a térdedben, és sérült ízületre gyanakodsz? Ha a fájdalom mértéke enyhe, vagy közepes, és csak ritkán fordul elő mozgás közben, valószínűleg nincs okod aggodalomra. Ám ha a fájdalom rendszeres ugyanabban a térdedben, nem segít a pihentetés, a jegelés, illetve vettél be nem szteroidos gyulladáscsökkentő gyógyszert is, valószínűleg nagyobb a probléma. Ha a térdízületben mozgásbeszűkülést, mozgáskorlátozottságot tapasztalsz, duzzanat, fájdalom és fájdalmas ropogás kínoz, fordulj szakorvoshoz. A korai diagnózis és a korai kezelés esetén várható csak a teljes gyógyulás. Trauma esetén baleseti sebészhez, krónikus problémák esetén ortopéd orvoshoz ajánlott menni.

„Az orvos fizikális vizsgálatot végez. A beteget mezítláb járatja, megnézni a járás normalitását, harmóniáját, nézi a végtagok szimmetriáját, a terhelési tengelyt, tengelyeltéréseket, lúdtalpat, ízületi deformitásokat, műtéti hegeket, maradandó deformitásokat. Emellett lépcsőzteti a beteget, majd fekve, terhelés nélkül megvizsgálja a passzív mozgásterjedelmet, majd az izomerőt, megnézni a szomszédos ízületek mozgásait, valamint ellenőrzi a bokákat és a csípőt is.” – vázolja a szakértő az ortopéd vizsgálat menetét.

Ha mégis fáj, kíméld!

Ha odafigyeltél a fokozatosságra, bemelegítésre, levezetésre, nyújtasz is rendesen, és táplálkozásoddal is igyekszel hozzájárulni az ízületeid egészségéhez, mégis fájdalmat tapasztalsz, akkor a további terhelés helyett koncentrálj a pihenésre, illetve válassz olyan sportot, ami ízületkímélő, de erősíti a térd körüli izmokat. Dr. Dobos Márta ortopédus szakértő leginkább az úszást – a gyors- és a hátúszást, míg a mellúszást nem – ajánlja. A biciklizést és az ugrásokat tartalmazó edzést a futáshoz hasonlóan érdemes szüneteltetni.

„A szakember a diagnózis pontosítása után, melyet röntgen, ultrahang, vagy MR vizsgálat segítségével tehet meg, konzervatív kezelést, vagy műtéti megoldást ajánlhat. A konzervatív kezelés általában a végtag kíméletét, pihentetését, felpolcolását, jegelését, gyógyszeres kezelést foglalja magában, valamint gyógytornát és fizioterápiát, fürdőkezelést is indikálhat.  A műtéti megoldás általában a terápiás sor végén van, de lehet első választandó eljárás is.” – mondja a doktornő.

Gyógyulás alternatív módszerekkel

A térdfájdalom kiküszöbölésére alkalmas lehet a hialuronsavas injekciókúra. A hialuronsav egy természetesen is előforduló molekula, mely „keni” az ízületet és tompítja a felszínét ért lökéseket. Az orvos az oszteoartrózis által érintett nagyízületbe fecskendezi az átlátszó, hiarulonsavat tartalmazó gélt, hogy csökkentse a fájdalmat, valamint visszaállítsa az ízület kenését és lökéscsillapítását. A kúra 1-3 darab, hetente elosztva beadott injekciót tartalmaz. A hatás fokozatosan adódik össze, így akár fél évig javíthatja az ízület terhelhetőségét.

Jó megoldás lehet a lökéshullám terápia is, amely egy nagy energiájú, hallható hullám, ami miután áthatol a test felszínén, – az orvos egy gél felvitele után a megfelelő kezelőfejjel a kijelölt helyre juttatja a hullámot – beindítja a test öngyógyító mechanizmusait, oldja a triggereket, élénkíti a vérkeringést és az anyagcserét. Ezáltal a kezelések nem csak a fájdalmat csökkentik, de a valódi okot szüntetik meg a sérült szövetek fokozatos regenerálásával.  A terápia eredményessége már néhány kezelés után érezhető, de a teljes kúrához 2-6 kezelésre is szükség lehet.

A Guna bioterápia is eredményesen segíthet a térdfájdalom leküzdésében. A természetes hatóanyagokat alkalmazó terápia nem más, mint a fiziológiai állapotot helyreállító orvoslás. A kezelés egy injekciókúra, amelynek ampullái hatékony megoldást jelentenek az ízületi fájdalomcsillapításban. Az ampullák speciálisan előállított kollagént és olyan segédösszetevőket tartalmaznak, amelyek gyors és hatékony javulást biztosítanak. Guna bioterápia szinte fájdalommentes, emellett az elváltozás okát célozza meg, nem pedig a kiváltott tüneteket, így jóval hatékonyabb, specifikus terápiát tud nyújtani.

Van remény a fájdalommentes sportra!

- Lépésről lépésre

Mint minden téren, a futásban is fő a fokozatosság, ne akarj rögtön maratont futni, ha egyelőre még az 5 km teljesítésénél tartasz! Haladj lépésről lépésre, tudatosan felkészülve a növekvő terhelésre, így nem fogod sokkolni az ízületeid és az izmaid. „Az edzés lényege, hogy hogy a szervezet stresszhatásnak van kitéve, amelyhez egyre jobban alkalmazkodva javul a teljesítőképesség. – mondja az ortopédus szakértő. A cél, hogy egyre jobb alkalmazkodáshoz szoktasd a tested, így a szív-, és érrendszeri, a keringési, a légzési, az izomzati, az ín-, a szalag-, és az ízületi rendszert is.” Tartsd be a terhelés és a pihenés helyes arányát, hogy megfelelően regenerálódni tudj az edzések között.

- Melegíts be, vezess le

A futóedzések előtt ne feledkezz meg az alapos bemelegítésről, mert ezzel csökkentheted a sérülések esélyét is. „A bemelegítés során serkentjük a szívműködést, a vérkeringést, a légzést, emelkedik az izomhőmérséklet, a hajszálerek pedig kitágulnak.” – vázolja Dr. Dobos Márta.

Edzés után elengedhetetlen a nyújtás, mert ez lazítja az izomzatot, az ízületeket, növeli a mozgáslehetőséget és csökkenti a sérülésveszélyt. Nyújtáskor az izmokat statikusan, rugózó mozdulat nélkül nyújtsd meg, és 10-20 másodpercig tartsd ki.

- Táplálkozz okosan

Az étkezéseddel is hozzájárulhatsz ízületeid egészségéhez. Érdemes olyan ételeket fogyasztani, amelyek csökkentik az ízületi gyulladást, és védik, olajozzák az ízületeket. A magas omega-3 zsírsavtartalmú tengeri halak, a lenmagolaj, a tökmagolaj, és az olajos magvak fogyasztása segíthet, ezek kívül a sovány pulykahús fogyasztása ajánlott a vörös húsok helyett. A tejtermékek kalciumtartalma is javítja az ízületek állapotát, de magnéziumot, D-vitamint és C-vitamint is ajánlott bevinni a táplálkozás során. Fogyassz sok friss gyümölcsöt és zöldséget, amelyek vitamintartalmuk mellett az esetleges gyulladás csökkentésében is segítenek.

- Erősíts vitaminokkal és ásványi anyagokkal

Számos ízületvédő készítmény kapható a patikákban, amelyeket érdemes kúraszerűen szedni, hogy ízületeidet a lehető legjobb formában tudhasd, és megóvhasd magad a felesleges fájdalomtól. Ezek az ízülettápláló kapszulák egyszerre tartalmazzák az összes olyan ásványi anyagot és vitamint, amire szüksége van az ízületeidnek. Fontos, hogy olyan készítményt válassz, ami MSM-et, glükozamint, kondroitint, hialuronsavat és kollagént is tartalmaz, és nem hiányzik belőle a folsav, a C-, a D-, a B6-, a B12- és az E-vitamin, illetve a kalcium, a magnézium, a cink és a szelén sem.

A cikk megjelent a Wellness magazin 2014/3. számában.

(A futás és a gyereknevelés mellett dolgozni is szoktam, életmóddal, mozgással kapcsolatos cikkeket írok, ez is egy ilyen "alkotásom".)

A futás szerelmesei állítják, hogy a futóversenyek a világ legjobb bulijai azoknak, akik az egészséges életmód jegyében szeretnek szórakozni. Ha rendszeresen futsz, de még sosem voltál futóversenyen, itt az ideje, hogy kipróbáld!

1. Fergeteges a hangulat

A futóesemények igazi fesztiválhangulatban zajlanak, dübörgő zene, lelkesítő szpíker, futók tömege, csupa vidám arc vár. A levegőben a bemelegítő krémek jellegzetes illata terjeng, és aki itt van, úgy érezheti, egy nagy család része.

2. Senki nem néz őrültnek

Biztosan van legalább egy ember a környezetedben, aki őrültnek tart a futószenvedélyed miatt – nos, egy futóversenyen, a magadhoz hasonló „futóbolondok” körében senki nem lesz negatív véleménnyel rólad.

3. Barátokra találhatsz

Ha egyedül is érkezel egy futóeseményre, 100 %, hogy úgy mész haza, hogy jópár emberrel megismerkedtél, ha pedig már vannak futóbarátaid, a verseny remek alkalom, hogy újra találkozzatok.

4. Tesztelheted, mire vagy képes

A verseny jó alkalom, hogy felmérd, mit tudsz egy bizonyos távon: a pálya kimért, van időmérés, frissítés, ösztönző futótársak és közönség, amik segítik a teljesítést.

5. Élsportolónak érezheted magad

A futóversenyen minden a futóról szól: átélheted, mit érezhetnek az élsportolók a nagy versenyeiken, milyen az, ha szurkolók biztatják őket, és milyen szuper a célba érkezés öröme.

6. Világot láthatsz, szép tájakon futhatsz

A futás és a turistáskodás könnyen összeköthető, mert itthon és külföldön is rengeteg verseny van városokban és terepen egyaránt.

7. Érmeket és emlékpólókat szerezhetsz

Szinte minden versenyen begyűjthetsz valamilyen ereklyét, legtöbbször logózott pólót, a teljesítését pedig érmet kapnak a futók, amikkel aztán lehet büszkélkedni.

8. Rád találhat a szerelem is

Ha még keresed az igazit, sosem tudhatod, hol találod meg, lehet, hogy épp egy futóversenyen jön szembe veled, vagy fut melléd a nagy Ő – láttunk már rá példát!

9. Adrenalint és endorfint „gyűjthetsz”

A futás eleve termeli a boldogsághormonokat, hát még egy futóverseny, ahol a startpisztoly ellövésének pillanatában mindenkit elönt az adrenalin, amelynek hatása bőven kitart a célba érés után is.

10. Büntetlenül vacsorázhatsz a verseny előtti napon a szénhidrátfeltöltés jegyében

A futáshoz szükség van energiára, ezt pedig leginkább a szénhidrátokból ajánlott bevinni, hogy aztán gyorsan hasznosulhasson verseny közben. Verseny előtti este bátran fogyassz tésztát vagy pizzát, ne legyen lelkifurdalásod!

11. Másnap dicsekedhetsz az eredményeiddel a kollégáknak és a barátoknak

Lehet, hogy picit fáradtan mész majd be dolgozni, de elbüszkélkedhetsz vele, hogy lefutottad a 10 kilométert/félmaratont/maratont, és bizonyítottad, milyen elszánt, kitartó és kemény vagy, akiről érdemes példát venni.

12. Az internet sztárja lehetsz fotókon és videókon keresztül

Minden futóversenyen ezernyi fotó és videó készül a résztvevőkről: ha mosolyogsz és jókedvű vagy futás közben, tuti, hogy sokan lekapnak, aztán nem győzöd majd magad tag-elni a képeken és a kisfilmekben, amiket aztán mindenki megcsodálhat a neten.

+1. Megmutathatod a csinos alakod és a szép futócuccaid

Egy futóeseményen mindenki a legjobb formáját igyekszik hozni a futás során és a külsőségekben is: mutasd meg, milyen jól érzed magad a bőrödben a futásnak köszönhetően!

A cikk megjelent a Wellness magazin 2014/2. számában, a Futááás! mellékletben

Fotó: BSI / Futanet.hu

Vészesen közeledik az Ultrabalaton, mindjárt itt van május 31, gondoltam, összeszedem, mi van velem mostanában. Nem mondom, hogy minden teljesen ideálisan alakul, de szerencsére nincsen semmi gond.

A 24 órás versenyt sikeresen kihevertem, szerencsére semmilyen sérülést, maradandóbb károsodást nem szedtem össze. A ragasztott bokám remekül szuperál, az UB-ig mindenképpen marad rajta a kineziotape, már csak a pszichés tényezők miatt is, lehet, hogy már anélkül sem fájna, de nem kockáztatok. Csinálom a gyógytornás gyakorlatokat, hogy erősítsem, és kb. kéthetente lecseréltetem rajta a tape-et. A Sárvár utáni héten voltam masszázson, Krisz alaposan "helyben hagyott", de utána szinte újjászülettem, a görcsök szépen távoztak a lábaimból.

Futás közben nincsen semmilyen problémám, a futóakarókám is megvan, testben és fejben is készülök az Ultrabalatonra. A 24 órás megerősített abban, hogy elég sok mindenre képes vagyok, és ha eddig 50 százalék esélyt adtam magamnak arra, hogy végigcsináljam a 212 kilométert, akkor most már 51 százaléknyit adok. Ha az arányokat tekintjük, akkor a székesfehérvári 106-ra futottam most 174-et (plusz 68 km), a Balatonnál 174-re kell rátennem, hogy 212 legyen (plusz 38 km), azt gondolom, hogy erre képes vagyok. De nem bíztam el magam, mert tudom, hogy bármikor bármi megtörténhet, ami miatt nem tudok tovább menni, és nem érhetek célba. Viszont erre az eshetőségre egyáltalán nem gondolok, arra koncentrálok, hogy igen, meg tudom csinálni, és célba fogok érni. Edzés közben gyakran látom magam befutni, majd kezemben a névre szóló célszalaggal, ez erőt ad.

Elkezdtem átgondolni, milyen cuccokra lesz feltétlenül szükségem. A Sárvár előtt összeszedett lista most is jól jön, de tudom, hogy ezt néhány helyen még bővítenem kell a 24 óráson tapasztaltak alapján. Bízom benne, hogy minden rendben lesz, és a menet közben felmerülő problémákat meg tudom oldani a segítők segítségével.

Ha minden igaz, az UB-n csapatban is versenyzem, a BMW Média Maraton egyik csapatának első embere leszek.

A futás mellett is zajlik nálunk az élet: Milcsi elkezdte a bölcsit, majd össze is szedte az első betegségét szegénykém, úgyhogy kivett egy hét szabadságot. A húgom férjhez ment, így a hétvégi hosszú edzés helyett magassarkúban és csini ruhában rohangálás volt, sok vezetés, kevés alvás, egy kis bulizás, meg az esküvő éjszakáján belázasodó Milcsi "gyógyítása". És hogy ezek mellett se unatkozzam, szerencsére elég sok munkám van, mindig kapok egy-egy megírandó cikket, amivel az agytekervényeimet is megmozgathatom.

Hát nagyjából ennyi a helyzet, a hátralévő kicsit több mint két hetet igyekszem okosan eltölteni, óvatosan és okosan edzem, töltöm az izmaimat fehérjével, erősítek, és fejben is próbálok felkészülni a rám váró feladatra. És mindeközben hiszem, hogy meg fogom csinálni az Ultrabalatont.

"A győzelem, az igazi győzelem az, ami mindannyiunkban ott van legbelül. Amikor a felkészülés és a befektetett munka ellenére se hisszük el, hogy sikerülni fog, és aztán mégis sikerül. Mert úgy tűnik, hogy a sok gondolkodás, tervezés és számolás, a hosszú edzések során hiába mondogatjuk magunknak, hogy képesek vagyunk rá, tudatalattink mégis kételkedik, azt súgja, hogy lehetetlen, hogy túl szép lenne, túl csodálatos, túl hihetetlen ahhoz, hogy megvalósuljon. Hogy célkitűzésünk puszta álom. És amikor áthaladunk a célvonalon, amikor hátranézünk, és látjuk, hogy mégis igaz, itt állunk hús-vér valónkban, az álom valóra vált - ilyenkor érti meg az ember, hogy ez a valódi győzelem.

A győzelem lényege nem az, hogy az első helyen végezzünk. Nem a többiek legyőzése számít. Az egész önmagunk legyőzéséről szól. Saját testünk, saját korlátaink, saját félelmeink leküzdéséről. Önmagunk meghaladásáról, álmaink megvalósításáról." (Kilian: Futni vagy meghalni)

Mivel még mindig az események hatása alatt állok, első körben jöjjenek a száraz tények.
24 óra futás, 173,825 km, korcsoport 3., OB korcsoport 2., összetett női 6. hely, OB összetett 4. hely.
Nézegetem a számokat, és valahogy nem hiszem el. Futottam 24 órát. Majdnem 174 kilométert. Én. Elsőre. Életem első 24 órás futásán. Mi van???

Na, hát ilyen gondolatok cikáznak a fejemben. A verseny előtt is felfoghatatlannak éreztem azt, hogy 24 órán keresztül "kell" futnom, és most, utána is ugyanezt érzem, pedig megcsináltam. Ráadásul úgy, hogy szerintem a 174-ből kb. 15, max. 20 kilométer volt csak a gyaloglás, a többi kilométert mind repülőfázisos futómozgással csináltam végig. Furcsa, de a verseny előtt azt hittem, lábra sem tudok majd állni, de egy kis vádlibedurranástól eltekintve vidáman sétálgatok, nem fáj semmim, a székesfehérvári 12 órás után ennél sokkal rosszabb állapotban voltam. Olyan furcsa ez az egész, furcsán is érzem magam, viszont nagyon boldog vagyok.

No de jöjjön a teljes sztori. (Előfordulhat, hogy össze-vissza keverem majd a dolgokat, hogy mikor mi történt a verseny alatt, de az időérzékem kb. 4 óra futás után teljesen megszűnt, nem tudtam, hány óra van, és utólag nehezen tudom teljesen pontosan feleleveníteni, hogy mi mikor és hogyan volt.)

Úgy indultam el Sárvárra, hogy megígértem magamnak, idén nem veszem annyira véresen komolyan a versenyt, mint tavaly. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ez számomra egy teszt, hogy megnézzem, tudok-e 24 órán keresztül haladni, hogy bírom az éjszakázást, hogyan tudok frissíteni, hogy viselem fejben, mentálisan a tudatot, hogy baromi hosszú időn keresztül kell futnom. Készültem arra, hogy lesz időszak, amikor rossz lesz, amikor abba akarom majd hagyni az egészet, amikor elátkozom magam és az egész világot, amikor mindent szeretnék csinálni, csak futnom ne kelljen. Tudatosítottam viszont magamban, hogy mindezek ellenére végig fogom csinálni a 24 órát, és csak akkor állok ki, ha valamilyen sérülés veszélyeztetné az Ultrabalaton teljesítésemet. A fehérvári 12 órán szétcsaptam a lábam, három hétig szenvedtem vele, aztán egy gyógytornász lány kineziotape-pel rendbe tette, azóta rendesen tudok futni, de nagyon féltem, hogy hogy fogja bírni a 24 órát - Fehérvár óta a leghosszabb futásom mindössze 30 kilométer volt.

Pénteken indultunk útnak Milánnal, Gabival, az edzőnkkel (most látott minket először versenyezni) és Denivel négyesben. Az utazás jó hangulatban telt, majd a tésztaparti és a vacsora után igyekeztük aránylag kipihenni magunkat a nagy menet előtt. Szombaton a szokásos reggelizés után kipakoltuk a hatszáz kilónyi cuccunkat a kis asztalkánkra, és próbáltuk instrukciókkal ellátni Gabit, hogy mit és hogyan szeretnénk a frissítésben. Ez picit nehéz feladat volt, mivel eddig szinte önellátók voltunk, kísérő nélkül jártunk a versenyekre, és magunktól, illetve ha Dóri nem futott éppen, akkor az ő segítségével próbáltunk boldogulni. Hogy Gabi még véletlenül se unatkozzon verseny közben, rajtunk kívül Larzent, Denit, Lőw Andrást és Bozótot is frissítette, adtunk neki feladatot bőven. :)

Rajt előtt néhány perccel Dóri szólt, hogy jó lenne, ha futnék vele az elején, edzéseken beszéltük, hogy ha igényt tart a társaságomra, akkor megyek vele, ameddig szeretné, utána meg majd elnyargal, én meg döcögök tovább. Elindultunk, és Dóri olyan tempót diktált, hogy alig bírtam követni, de persze mentem vele, hogy ne legyen egyedül, ha már direkt kérte, hogy legyek mellette. Dumáltunk, már amennyire meg tudtam szólalni, az éreztem néha, hogy kiköpöm a tüdőm - nem azért, mert gyenge, hanem mert Dóri úgy tolta. Hozzánk csapódott Joci is, hát sehogy sem tudtuk lerázni, akármennyire is akartuk, csak tapadt és tapadt ránk. :) Aztán úgy háromnegyed órányi futás után egy frissítésnél lemaradtam, de annyira, hogy esélyem sem volt felzárkózni Dórira, maximum ha 4 perces tempóra váltok, de arra se nem vagyok képes, se nem voltam rá hajlandó. Így maradtam egyedül. Méghozzá zene nélkül. Én, az antiszociális, aki minden versenyen azonnal bedugom a fülembe a fülhallgatómat és csak úgy vagyok hajlandó futni, legfeljebb akkor veszem ki, ha mellém ér valaki, és szólni akar hozzám. Most viszont valahogy jó volt zene nélkül menni, meg egy kis tudatosság is volt benne, egyrészt mivel a lejátszóm csak 18 órát bír egy feltöltéssel, másrészt pedig azért, hogy a nehezebb pillanatokban ott legyen kapaszkodónak. Így viszont adott volt, hogy zene nélkül jobban figyeljek a többiekre, és ha valaki nyitott, akkor együtt, egymást segítve fussunk, beszélgessünk. Mint a végére kiderült, nekem ez a verseny most erről szólt, és nem tudok elég hálás lenni azoknak az embereknek, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt futhattam, mert nélkülük nem lett volna ilyen élmény.

Szépen haladtam előre, körről körre, az időjárás ideális volt, felhős, bár kicsit párás, nem tűzött a nap, egy picit szemerkélt az eső, de szinte alig érezhetően, jól is éreztem magam. Gabi figyelt, hozta a kulacsot, időnként belém diktált egy-egy sótablettát, bekeverte a magnéziumot a kólába, bontotta a gélt. Aztán úgy 2 és fél óránál megláttam a pálya szélén egy kisbabát az anyukájával, az egyik külföldi futóval voltak. Hát ott hirtelen elborultam, eszembe jutott Milcsi, és tudtam, hogy el kell terelnem róla a figyelmemet. Elcsukló hangon nyekeregve kértem a zenémet Gabitól, akire ezzel ráijesztettem, mert nem tudta, ilyenkor mi van velem. Szerencsére sikerült gyorsan kezelnem a helyzetet, pár perc alatt a zene segítségével sikerült kivernem a fejemből a hülye gondolatokat, és ismét tudtam a futásra koncentrálni. Ahogy figyeltem, kb. a 6 perces átlagot tartottam, mentem szépen előre. Futottam Milánnal is egy darabig, aztán Toncsi csatlakozott be mögém, mondta, hogy jön utánam, mert neki megfelelő módon rakom a lábaimat. Mivel tavaly ő nyulazott nekem a 12 óra végén, egyértelmű volt, hogy ideje viszonoznom a szívességet, úgyhogy én mentem elöl, ő jött utánam. Persze kaptuk a beszólásokat, hogy bolyozunk, meg hogy Toncsinak milyen jó dolga van mögöttem. Voltak, akik csatlakoztak hozzánk, aztán Toncsi szakadt le frissítés miatt, majd visszaállt, ezt kb. 10 alkalommal játszottuk el a verseny alatt.

Voltak kisebb holtpontjaim, de semmi különös. A maratont 4 óra 20 perc alatt futottam le, de hát itt ez nem volt lényeges igazából. Folyamatosan ittam, pisilni is el-elmentem, de a kaját most sem kívántam, egyszerűen nem éreztem magam éhesnek ugyanúgy, mint Székesfehérváron. Gabi belém diktált egy gélt, bár csak kétszerre tudtam megenni, vajas kenyeret, kekszet csipegettem, meg megittam egy Nutridrinket (még jó, hogy 12-t vittem magammal). A gyomrom a folyamatos rázkódástól egyre kevésbé érezte magát komfortosan, semmi ételre nem vágyott, még a folyékonyra sem. Most sem vettem be Immodiumot, úgy döntöttem, ha valami kikívánkozik belőlem, az jöjjön szépen ki, mert az sokkal rosszabb, ha érzem, hogy valami nem stimmel, de nem jön ki. Szerencsére nem volt hasmenésem.

Folyamatosan a pályán voltam, haladtam, és voltak nagyon jó időszakaim is, amikor szépen tudtam futni. Ha létezik olyan, hogy valakinek az énekhangja képes energiát adni a testemnek, hát én ezt megtapasztaltam, köszönöm Chester Benningtonnak és a Linkin Parknak, hogy vannak, és ilyen jó zenéket csinálnak azért, hogy én jobban tudjak futni. :) Majd egyszer írok nekik egy köszönőlevelet, meg készítek magamról egy videót, ahogy futás közben hangosan énekelgetem valamelyik üvöltős számukat. :)

Egyébként igyekeztem igazi társasági emberként viselkedni a pályán, folyamatosan dumáltam, drukkoltam, poénkodtam, beszólogattam, vicceskedtem, valahogy ez most így esett jól. És a lelkemnek is jót tett, mert legalább addig sem gondolkodtam semmi hülyeségen. Amikor a 6 órásokat lefújták, mindenkinek igyekeztem gratulálni az eredményéhez, ahelyett, hogy azon gyötrődtem volna, hogy nekem már csak 18 órányi futás van hátra. Bár ezt igazán fel sem fogtam volna szerintem, mint ahogyan még most is nehéz felfognom ezt az időtartamot. Futottam, néha gyalogoltam, próbáltam enni, inni, dumáltam, szurkoltam, mosolyogtam és nem mosolyogtam, valahogy így mentek a dolgok.

Figyeltem a többieket. Dóri ment keményen, bár nem volt a legjobb hangulatban, de ment előre - egyszer a frissítőnél állva meg is kaptam tőle, hogy legalább sétálnék, és ne állnék, hát azonnal el is indultam, olyan határozottan reccsentett rám. Zoli is futott, rendületlenül, nem érdekelte semmi, sem a kezén a gipsz, sem más, csak futott az álmaiért. Pecsenye, mint valami megállíthatatlan expressz végig 6 percen belüli tempót diktálva futott, egyetlen egyszer nem láttam sétálni vagy állni. Mateve mosolyogva, szinte minden lekörözésnél hajrázva ment előre, bár neki sajnos be kellett húznom 3 sétálós strigulát. :) Maráz Zsuzsi mosolyogva száguldott el mellettem többször is. Deni hihetetlenül koncentráltan ment, döbbenetes volt látni, az elsőbálozó csajok is nagyon ügyesen haladtak, a rutinosabbak, Blue, Bozót, Járosi Tomi, Lala Nudli is mentek szépen, hol így, hol úgy, de mindenki haladt. Toncsi futott, dumált, sétált, hülyéskedett, mint mindig. Mindenki tette a dolgát, csinálta, amiért jött, küzdött a démonaival, a problémákkal, a fájdalommal. De egymáshoz mindig mindenkinek volt egy jó szava, egy mosolya. Erről szól az ultra. A segítők is hihetetlenek voltak, ahogy tették a dolgukat, kézbe adtak mindent, futottak az emberük mellett a kulaccsal, kajával, adták a váltás ruhát, segítettek a cipőcserében. Gabi mindig ugrott, ha kellett valami, Márton Attila a saját csapata mellett nekem is mindig szánt egy biztató szót, vagy egy kedves mosolyt, Nóri szintén, Blue segítője izomgörcsoldó kapszulát adott, Nicolék kis csapata végig hajrázott.

Nem mondom, hogy végig, minden pillanatban jól éreztem magam, de utólag visszagondolva, többször voltam jól, mint rosszul. Mondjuk a gyomrom rendesen vacakolt, gondolom így akar jelezni, hogy hagyjam már abba a hülyeségeimet. De mivel én vagyok a főnök, nem engedtem neki, hanem próbáltam letuszkolni bele néha-néha egy kis tápanyagot, majd igyekeztem bent is tartani. Nehezen ment, nagyokat böffentem, aztán inkább nem is nagyon ettem. Inkább haladtam, főként futva, és vártam a sötétedést. Közben volt még egy mélypontom, már nem emlékszem hogyan, de ismét eszembe jutott Milcsi, és elpityeregtem magam. Bőgtem és mentem, amikor Lupus mellé értem, kérdezte, mi a baj. Mondtam, hogy semmi, csak hiányzik a gyerekem. Aranyos volt, mert igyekezett megnyugtatni, megbeszéltük, hogy nem vagyok rossz anya, épp ellenkezőleg, elmondta mindazt a témáról, amit én is gondolok róla, mondtam is neki, hogy én ezt mind tudom, de jólesik bőgni kicsit. :) Aztán ugyanezt "eljátszottam" Steve-vel is, végül Milánnal. Majd egy kicsit később, egy kör sétára elkértem a telefonomat Gabitól, és felhívtuk Milcsit, aki épp a kádban pancsolt, és ránk sem hederített, de nekünk, főleg nekem jót tett, hogy azért hallom a hangját, helyre kerültek ismét a dolgok. Utána még fényképezkedni is volt kedvem, 9 és fél óra futás után.

És aztán vártam az éjszakát. A sötét és az éjszaka a barátaim, szeretek este, éjjel futni, sajátos, különleges hangulata van. A sötétedés pedig jelzi, hogy telik az idő, egyre kevesebb van már hátra, majd egyszer csak ugyanezt jelzi a világosodás, a napfelkelte. Szép lassan lement a nap, egyre közeledett a 12 órások versenyének végét jelző kürtszó. Korábban ezt azért vártam, hogy hadd állhassak meg végre, most pedig azért, hogy a 12 órások lemenjenek a pályáról, ne csapkodjanak hátba a gyors váltók, és maradjunk csak mi, 24-esek, hadd fussunk, küzdjünk tovább nyugodtan, főként magunkkal, és egy icipicit egymással is. Hadd derüljön ki végre, hogy bírom az éjszakát, feltámadok-e, vagy teljesen kikészülök tőle, tudok-e 12 óránál tovább futni, vagy nekem ott a vége, ennyire vagyok képes. Persze nem is én lettem volna, ha csak a várakozás és a futás lett volna, túl unalmas lett volna a történet. Csináltam hát magamnak egy kis bonyodalmat. Iszonyúan éhes voltam, és úgy döntöttem, meg fogok enni egy virslit. Nem kell a gél, nem kell semmi, egy egész virslit akarok. Milán éppen velem volt, megbeszéltük, hogy enni fogok, ő is eszik, el is vettünk egy-egy virslit, és megettük. Szép lassan, óvatosan, nem egyben lenyomva, habzsolva. Aztán futottunk tovább. Én pedig egyszer csak megálltam. A gyomrom begörcsölt, sokkal rosszabb lett, mint korábban bármikor. Mondtam Milánnak, menjen, én sétálok, kicsit megpróbálom helyretenni magam. Mentem még vagy két kört, konzultáltam Toncsival, aki megerősített az elhatározásomban, aztán odamentem az asztalunkhoz, és közöltem Gabival, hogy kérem a szobakulcsot, mert felmegyek és hányni fogok. Gabi mondta, hogy hát hányjak itt. Aha, de az úgy nekem nem megy. Ha segíteni akarok magamon, és nem spontán jön a róka, akkor ahhoz nekem sajnos wc és mosdó kell, mert csak úgy megy. Gabival felmentünk a szobába, megígértem neki, hogy nem ülök le, nem alszom el, csak könnyítek magamon, rendbeszedem magam, és utána irány a pálya, megyek tovább, de ezt most muszáj megtennem. A részleteket nem ecsetelném, mindenki el tudja képzelni, ügyesen kiraktam a gyomrom tartalmát, megmosakodtam, fogat mostam, és szinte újjászületve mentem vissza a pályára. És elkezdtem futni. Még volt hátra kb. 3/4 óra a 12 órás végéig, és ahogy számoltam, pont belefért, hogy meg legyen a 97 kör, ami a 100 kilométert jelentette. Mentem, daráltam a köröket, tök üres gyomorral, egy-egy korty vizet magamhoz véve. De sikerült, amiért mentem, pont áthaladtam a célvonalon, befejezve a 97. kört, amikor lefújták a 12 órást. Megcsináltam, revansot vettem tavalyi önmagamon, amikor akármennyire is akartam, nem sikerült a 100 kilométert megfutni - mit meg nem adtam volna ezért egy évvel ezelőtt. A tény, hogy egész jól állok, megnyugtatott, úgyhogy gyaloglásra váltottam, közben sorra gratuláltam a 12 órát befejező futóknak, pacsiztam, kezet fogtam mindenkivel, Dórihoz pedig bemásztam a bokorba, ahol leült, hogy megpuszilgathassam, büszke voltam kedvenc futóbarátnőmre, nagyon szépen ment!

A gyomromon való könnyítés jót tett, de éreztem, hogy azért lassan pótolni kellene az energiát, mert fejre fogok állni, és Gabi is figyelmeztetett, úgyhogy elszopogattam egy epres-banános gélt, és kivételesen nem émelyegtem tőle. Jött is belém egy kis energia belőle, tudtam haladni. Futottam magamtól, nem kellett noszogatni, hogy ne sétáljak, hanem fussak, megindulni mondjuk nagyon rossz volt, de párszáz méter után az izmaim alkalmazkodtak és a lábaim tették a dolgukat. A derekam és a hátam viszont fájdogált, ám szerencsémre a célegyenesben való nyújtózkodáskor szembe jött Krisz, elkapott, és arany kezeivel megmasszírozott, örök hálám érte, utána sokkal jobban éreztem magam.

Az éjszakai futás egészen jól ment, nem mondom, hogy szárnyaltam, de igyekeztem erőt meríteni a sötétségből. Sokat segített, hogy szinte sosem voltam egyedül, futottunk Toncsival és Blue-val, kiabáltuk, hogy Sárvár Kinizsi, ha már mindhárman a klub színeiben versenyzünk. Aztán jó hosszú időre Badics Attila volt a futótársam, sok-sok kört mentünk együtt végig dumálva, hülyülve, jó hangulatban. Sárosi Gyulával is összeismerkedtünk, és bár mondta, hogy épp morcos hangulatban van, de azért jól elbeszélgettünk futás közben. Szuper érzés volt az is, amikor Szőnyi Feri egyetlen "fuss velünk kicsit, Feri" kérésre már jött is és tolta velünk, közben pedig az UltraMilano-San Remo élményeiről mesélt. Aztán Attilával valahogy elkeveredtünk egymástól a frissítések, wc-zések és átöltözések miatt.
Nem volt hideg az éjszaka, de a fáradtságtól néha nem tudtam, mit is kellene viselnem, ha futottam, melegem volt, ha gyalogoltam, fáztam, ha meg bementem a mosdóba, a kijövetel után vacogtak a fogaim.

Milánnak sajnos nem alakult jól a versenynek ez a szakasza. Főként gyalogolt, de próbált megindulni és futni, én is próbáltam "vinni magammal", de nem ment. Nem érezte túl jól magát. Beálltak a lábai meg a háta, amin egy kis masszázs segített: az egyik 6 órás futótársunk, Erzsike egyébként gyógymasszőr, még kint volt éjszaka, és felajánlotta a segítségét, átmasszírozta a lábait és a hátát is. Aztán még jópár futóval így tett, köztük velem is. Motiváló volt, hogy haladjak, mert tudtam, hogy pár kör múlva sorra kerülök a masszázson, és jobban fogom magam érezni. Erzsike az én lábaimat is alaposan átgyúrta, egy sörpadon egy sátorban, de ez akkor és ott nem érdekelt, mert utána sokkal jobban működtek az izmaim, nem győztem megköszönni a segítségét. Itt volt egy kis malőröm, amit a fáradtságnak tudok be. Levettem ugye a nadrágom, a kompressziós szárat, a zoknit és a cipőt a masszázshoz, majd úgy döntöttem, hogy a szárat már nem húzom vissza, hanem leteszem. De amint kimentem a sátorból, iszonyúan fázni kezdett a lábszáram, úgyhogy még abban a körben le is telepedtem Gabihoz, hogy én most visszaöltözöm. Ezzel jó sok idő elment, de ebből is tanultam.

Hajnali fél 4 körül az éjszaka úgy döntött, hogy már nem akar a barátom lenni, és elém küldte a kalapácsos embert. De akkora kalapáccsal, hogy én olyat még sosem láttam. Szédelegtem, mint egy részeg, és megváltás volt leülni kicsit a wc-re, ahol viszont majdnem elaludtam, de még idejében, kb. 15 másodperc bóbiskolás után felpattantam, és eldöcögtem az asztalunkhoz, ahol közöltem, hogy én most le fogok ülni, és cukrosat kell ennem. Elszopogattam egy gélt, ittam egy kis Fantát, aztán kb. 5 perc után elindultam tovább. Biztos voltam benne, hogy tovább fogok menni, nem alszom el, de muszáj volt ez a kis pihenő, hogy összekapjam magam. Ekkor állapítottam meg, hogy a koffeintabletta, amit vettem, kb. sz@rt sem ér. A kalapácsos ember további támadásait igyekeztem lábon kihordani, kocogtam, akivel tudtam, beszélgettem, szinte sosem voltam egyedül, valaki vagy csapódott hozzám, vagy én csapódtam valakihez. Zolival is futottunk kicsit együtt, amire nem sűrűn van példa, mert jóval gyorsabb, de egy laza szakaszt így is megtett velem. Mondta, hogy még mennyi kell neki az álmához, a 200-hoz, én pedig közöltem vele, hogy megcsinálod, ennyi. Aztán mikor később találkoztunk, kb. 2 kilométerre volt a célja, és volt még hátra több óra, csak annyit kiabáltam utána, hogy én megmondtam éjszaka. Úgy örültem, hogy igazam lett, és megcsinálta, mindezt gipszelt kézzel! :)

Milán a masszázs után még ment, aztán úgy döntött, lezuhanyzik. Visszajött még a pályára utána, de már nem volt az igazi a versenye. Bíztam benne, hogy meg tud újulni, és végigcsinálja. Mentünk együtt még egy darabon, kávéztunk, poénkodtunk a frissítőasztalnál, majd valahogy megint elvesztettük egymást a pályán. Kb. 20 óránál Gabi szólt, hogy Milán puszil, szeret, de elment fel a szobába, befejezte a versenyt és alszik, hogy haza tudjon vinni minket. Ez egy kicsit megviselt, de egyben erőt is adott, hogy én csakazért is megmentsem a család becsületét (amin persze nincs mit megmenteni egyébként). Pár kört sírdogálós futással töltöttem, közben végig Milánra és Milcsire gondoltam, hogy most értük és miattuk futok, és ki kell tartanom.

Toncsival kocogtunk ismét együtt, aztán valahogy a semmiből előkerült Járosi Tamás, aki a verseny nagy részében elszáguldozott mellettem, majd eltűnt. Most pedig beállt hozzánk futni, pedig már nem nagyon akart, a 6 napos előtt nem akarta széthajtani magát, ezért ment el pihenni, majd jött levezetni. És valamilyen csoda folytán úgy döntött, hogy ő innentől segít nekem és fut velem. Közben kivilágosodott, kezdett sütni a nap. Mi meg mentünk szépen, eleinte Tamás elől, én utána, aztán kértem, hogy inkább menjünk egymás mellett, az úgy nekem jobb. Én diktáltam a tempót, Tamás meg dumált mindenféléről. Ha frissíteni akartam, akkor megálltunk, ettünk és ittunk, ha wc-re kellett mennem, akkor megvárt, ha mondtam, hogy most gyalogoljunk valamennyit, akkor gyalogoltunk, ha pedig futni volt kedvem, elindultunk. Igyekeztem minél többet futni, mert energetikailag nem vett ki belőlem többet, mint a gyaloglás, viszont gyorsabban tudtunk haladni, jobban gyűltek a kilométerek, a lábaim működtek, tudtam őket emelni, mondjuk Gyula, a főszervező kicsit kritizálta a repülőfázisomat, de egye fene, legyen igaza. Gabi sokszor biztatott, dicsért, hajrázott, láttam rajta, hogy izgul miattam, igyekeztem neki is bizonyítani, ha már eljött a versenyre. Többen csatlakoztak hozzánk egy-egy kis szakaszra, a 12 órások is ébredeztek, gyűltek a pálya mellett, előkerült Lőw András, Lupus, Dóri és Nóri, meg a 24 órás kiszállók közül is többen. Jó érzés volt látni őket, hallani a drukkolásukat, kezdtem lelkiekben készülni az utolsó órára, amikor ezek az emberek sorfalat állva őrjöngve tolják végig a 24 órásokat a pályán. A sírás kerülgetett a gondolattól, hogy nekem is így drukkolnak majd, és én leszek a szemükben a "hős", aki egy egész napon keresztül tud futni. Nehéz ezt felfogni. Mindenesetre haladtunk tovább, gyűltek a körök, megvolt a 150, a 160, majd a 165 kilométer is. Frissítés közben kiszámoltattam Barnabással, az Optivita egyik főszervezőjével, hogy hány kör kell a 170 kilométerhez, mondta, hogy ha 165 kört futok, akkor tuti megvan. Ránéztem Tamásra, 161 köröm már van, na akkor gyerünk, futni akarok, meg fogom csinálni a 170-et. Élveztem az egészet, majd odakiabáltam Gabinak, hogy megyünk a 170-ért, majd attól is majdnem elbőgtem magam, ahogy láttam, hogy Gabi örömében ugrál. Mondtam Tamásnak, hogy ha megvan a 165 kör, akkor majd gyalogolunk kicsit, de addig nem vagyok hajlandó, és természetesen végig akarok menni a lefújás pillanatáig, nem állok meg, ha megvan a cél.

Közben Pecsenye, az expresszvonat, Márton Attila társaságában többször is elszáguldott mellettünk, Attila is majdnem megbőgetett, amikor az egyik körben azt mondta, hogy csak azért jön Pecsenyével, hogy engem is lásson, milyen szépen futok. Sejtem, hogy ennek a valóságtartalma kb. 5 %, de ettől függetlenül iszonyatosan jólesett! Pecsenye ment a pályacsúcsért. Még volt hátra több mint fél óra a versenyből, amikor Attila mondta, hogy 2 kör, és megvan neki, úgyhogy ekkor őrjöngve biztattuk Pecsenyét, hogy csinálja meg! Hát hogyne sikerült volna neki egyébként, még mi is bőven több kört mentünk, mint 2, a hátralévő időben. :) Tamás kíséretével nekem is meglett a 170 kilométer, majd persze mentünk tovább, ki akartam élvezni a szurkolók és a többi futó üdvrivalgását, erőt akartam meríteni belőle a jövőre, élvezni akartam ezt a kis sikert, hogy én is ott vagyok a pályán, és most én vagyok a "nagy".

Az utolsó 10 perc volt hátra, Gabi kérdezte, hogy felkeltse-e Milánt, mondtam, hogy örülnék neki, ha itt lenne a végén. A következő körben pedig már ott volt az én drága férjem, kicsit fáradtan, de mosolyogva tapsolt és kiabált nekem - ismét egy megható pillanat, amiért igenis érdemes nekem ezt csinálnom. Az utolsó kört végig futottuk, kiabálva, integetve, pacsizva, vigyorogva, kb. úgy éreztem magam, mint egy olimpiai bajnok, amikor az aranyérmet akasztják a nyakába. Aztán elhangzott a kürtszó, mi pedig megálltunk: mellettünk Pecsenye és Bozót, úgyhogy gyorsan körbe is gratuláltunk egymásnak, Tamást pedig megölelgettem, mert ennyire önzetlenül, magát háttérbe szorítva segített engem, nagyon hálás voltam neki ezért. Aztán megérkezett Milán, én pedig a nyakába borulva zokogtam, az örömtől, a megkönnyebbüléstől és a fáradtságtól egyszerre. Míg vártunk, többen jöttek gratulálni, majd megérkeztek a szervezők is, és lemérték a tört kört. Ezután mehettünk a szobába, illetve előtte összeszedni a cuccainkat. Gabi is előkerült, a másik irányba indult, azt hitte, arra megtalál, vele is jól megölelgettük egymást, majd felhívtam anyukámat és Milcsit, hogy túléltük a versenyt. Utána jöhetett a megváltó zuhany végre, amire már annyira vártam.

A lábaim meglepően jól voltak, a nagyobb méretű Hokának és a lanolinnak köszönhetően mindössze 4 kisebb vízhólyagom lett, semmi egyéb károsodás, soha ilyen könnyen nem úsztam még meg ultraversenyt. A kineziotape-elt bokámnak semmi baja, mondjuk tudatosan figyeltem is rá végig, hogy rendesen tartsam a lábam - emiatt a jobb vádlim keményen bedurrant, de még mindig jobb, mintha ismét nem tudnék ráállni a bokámra 2 hétig. A frissítő és tisztító zuhany után felöltöztem, picit pihentem a szobában, majd összepakoltunk és lementünk az eredményhirdetésre. Várakozás közben leheveredtem a plédre a fűben, és bóbiskoltam kicsit, hogy frissebben pattanhassak fel Bogi és Bozót mellé a korosztályos dobogó 3. fokára. Ismét kaptam egy szép serleget, csakúgy, mint tavaly - van 2., van 3., jövőre kéne egy 1. helyezés is. :) Az eredményhirdetés után Lőw András jött oda gratulálni, és bár régóta ismerjük egymást, mégis nagyon megtisztelő volt, hogy a 16-szoros Spartathlon teljesítő jön oda hozzám és megdicsér a teljesítményemért.

Összességében jól sikerült ez a verseny, jobban, mint amire előzetesen számítottam. Nehéz volt, kemény volt, voltak durva és kevésbé durva mélypontok, feltámadások és szárnyalások, de mindent sikerült megoldanom.

Sokat tanultam ebből a 24 órából.
Megtanultam és megtapasztaltam ismét, hogy amit eltervezek, azt képes vagyok végrehajtani, tudatosan, odafigyelve, magamat nem elhagyva meg tudom oldani a feladatomat. Bár feltettem a kérdést magamnak, hogy ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta, de egyetlen alkalommal sem jutott az eszembe, hogy feladnám ezt a futást. Végig akartam csinálni, és így is lett.
Életem legjobb döntése volt megvenni a Hokát, és abból is bevállalni a megszokott méretnél egy számmal nagyobbat.
A frissítés a gyenge pontom még mindig, de minimál bevitellel is képes vagyok talpon maradni és haladni - bár azt csak remélni tudom, hogy nem az izmaimat emésztem ilyenkor fel, hanem a zsírtartalékomat. Valahogy az Ultrabalatonon sokkal tudatosabbnak kell lennem a táplálékbevitelben, és sokkal többféle frissítővel készülni, hogy megtaláljam, ami az adott pillanatban jó. Ha pedig hánynom kell, akkor hányni fogok, nem pedig szenvedek, inkább ledugom az ujjam, és csinálom tovább tiszta lappal (üres gyomorral), minthogy kilométereken és órákon át szenvedjek.
A fejemben nem kellett csalódnom, nem hagytam el magam, ha pedig mélyponton voltam, fel tudtam ismerni, hogy mi a baj, és tudtam, hogy kell orvosolnom - ez lehet a zene, egy sírás, egy kis kaja vagy folyadék, megtaláltam a megfelelő megoldást. Noszogatni nem nagyon kellett, tudtam, miért vagyok a pályán. Az mondjuk biztos, hogy alibizni és időt húzni nem szabad, de ez is tanulható.
Bár az eddigi versenyeimet mindig zenével futottam, a jövőben többször fogok zene nélkül versenyezni, mert jobban járok, ha a futótársak társaságát élvezem. A zene természetesen marad, mert sokat segít, de igyekszem majd szociálisabb lenni. Itt most nagyon sokan és nagyon sokat segítettek abban, hogy ezt a versenyt ennyire pozitívan tudjam megélni, és nekem is jó érzés volt, amikor én tudtam másoknak segíteni egy-egy mondattal, vagy a közös futással. Az Ultrabalatonon nem biztos, hogy lesz erre lehetőség, mert nagyon szét fog szakadni a mezőny, de bízom benne, hogy akad valaki, akivel tudok együtt futni, illetve a biciklis kísérőmben is nagyon bízom, hogy tud majd motiválni a minél gyorsabb haladásra.

Köszönöm mindenkinek a drukkolást, a segítséget, a társaságot, mivel kicsit meg vagyok még mindig kavarogva, nem tudom, kit írtam be és kit hagytam ki.

Még 5 hét van hátra, és itt az Ultrabalaton. Nem mondom, hogy nem félek tőle, de ez a majdnem 174 kilométer erőt és egy kis magabiztosságot ad, remélem, hogy meg fogom tudni csinálni a 212 kilométert is.

Fotók: Ironteam, Koór Béci