A talp az egyik legterheltebb testrészünk, hiszen a mindennapos járás, és a futóedzések során is keményen terheljük. Épp ezért megérdemel egy kis gondoskodást, tornáztatást a fájdalommentes futás érdekében.

A talpban 52 csont, 66 ízület és több mint 200 izom található – ezek összehangolt munkájára van szükség ahhoz, hogy járni, futni tudj. A láb három ponton érintkezik a talajjal: a sarokcsont gumójánál, valamint az I. és V. lábközépcsontok feji részénél. A talpra nehezedő testsúly hatására alakultak ki a lábboltozatok, a boltozatos szerkezetet a hosszanti- és a harántboltozat adja. A csontos íveket a láb szalag- és izomrendszere tartja össze úgy, hogy az egészséges láb a test tömege alatt ne deformálódjon, a boltozatok pedig rugalmasak, hogy járás, futás, ugrás közben képesek legyenek csillapítani a rázkódásokat. Vizsgálatok szerint járáskor a testsúly 1,25-szöröse, futáskor pedig a 2,75-szöröse nehezedik a lábunkra: pl. egy 60 kg súlyú nő lábára minden futólépésnél 165 kg nehezedik!

Az egészséges talpak érdekében próbáld ki a talptornát, melynek egyszerű és könnyű gyakorlatai segítenek abban, hogy talpad izmai megerősödjenek, megszűnjenek az esetleges talpfájdalmaid, így problémamentesen tudj futni.

Bemelegítő gyakorlatok

-          Álló helyzetben a lábfejeid tett párhuzamosan egymás mellé, majd emelkedj lassan lábujjhegyre. Felváltva jobb és bal lábbal is ismételd. Járj kicsit lábujjhegyen is.

-          Álló helyzetben a lábfejeid legyenek párhuzamosan egymás mellett, majd állj mindkét lábbal sarokra. Ismételd váltott lábbal is.

-          Lábujjhegyen állásból gördülj sarokállásba, majd vissza.

-          Állj mindkét lábbal külső talpélre, a lábujjaidat hajlítsd és nyújtsd.

-          Állj párhuzamos lábbal lábujjhegyre, a sarkad húzd szét a levegőben, majd széthúzva engedd vissza a talajra.

Lábujjtorna gumival

Egy vastag és erős befőttes gumit tekerj a lábujjaid köré kétszer, érezd, hogy a gumi egymáshoz nyomja a lábujjaidat. Feszítsd és nyisd szét oldalra a lábujjaidat, tartsd így 5 másodpercig, majd zárd össze őket. Ismételd 10-szer mindkét lábaddal.

Lépcsőzés

Lépj fel egy lépcsőre a talpad közepéig úgy, hogy a sarkad lelógjon. Páros lábbal emelkedj lábujjhegyre, maradj így 5 másodpercig, majd lassan ereszkedj le a sarkaddal úgy, hogy az a lépcső síkja alá kerüljön, megnyújtva a talpad. Ismételd 10-szer. Kipróbálhatod egy lábon állva is.

Törölközőgyűrés

Teríts le egy törölközőt a földre, állj rá az egyik lábaddal. A lábujjaidat mozgatva húzd be a talpad alá és gyűrd össze a törcsit. Mindkét lábbal végezd el a gyakorlatot.

Kockázás

Szórj magad elé a földre 5-10 kis kockát/golyót, majd a lábujjaiddal fogd meg és tedd arrébb őket. Mindkét lábbal 2-szer ismételd meg a rakosgatást.

Zsebkendőtépés

Egy széthajtott papírzsebkendőt próbálj meg minél apróbb darabokra széttépni a lábujjaiddal. Mindkét lábbal csináld meg a gyakorlatot.

Ugrás bokafordítással

Állj egyenesen, tedd a kezed csípőre, az egyik lábad emeld fel. Ugorj fel, közben fordítsd el a levegőben az ugrólábad jobbra, majd így érkezz le. Ugorj fel, a lábad fordítsd középre, majd ismét ugorj fel, de közben balra fordítsd a lábad. Ismételd lábanként 20 ugrásig a gyakorlatot, amely erősíti a boka izmait, javítja az egyensúlyt és a koordinációt.

Bónusz: Masszázs teniszlabdával

Tegyél egy teniszlabdát a talpad alá, és a talajon görgetve masszírozd és nyomkodd át vele alaposan a talpadat és a lábujjaidat.

A talptorna gyakorlatokat végezd el hetente 2-3 alkalommal, lehetőség szerint pedig sétálj minél többet mezítláb, egyenetlen, változatos talajon (homokban, füvön, apró kavicsokon), hogy ezzel is erősítsd a talpadat és a lábadat.

(A cikk megjelent a Wellness magazin 2014. szeptemberi számában.)

Nem szoktam terepen futni. Pont. Tavaly leírtam, hogy miért nem, és hogy ezen érdemes lenne változtatnom, de ez azóta sem történt meg. Idén egyetlen métert sem futottam terepen, nem volt Balboa és nem volt Zsákbamacska futás sem, hogy legalább edzés helyett valamilyen versenyen terepezzek kicsit. Szinte ki sem mozdultam idén a szigetről, legfeljebb egyszer-kétszer a rakpartokra, no meg a versenyekre. Pedig szeretnék terepen futni. Na mindegy.

Idén már harmadszor hirdette meg Csanya a Dupla Élményt, amire Milán mindeddig sikertelenül próbált rávenni. 73 km a Mátrában, négyszer fel a Kékesre, végig együtt haladva a futópároddal, nem nekem való ez. Idén viszont lett "kistestvére" a Duplának, a Szimpla, 36,6 km, 1690 m pozitív szint, 6 órás szintidő, csak kétszer kell felmenni a Kékesre, egy kör, nem pedig kettő. Jópofának tartottam, ezt már én is bevállaltam volna. Aztán egyszer csak Dóri megkérdezte, hogy elmennék-e vele lefutni. Mivel már régóta beszéltünk róla, hogy jó lenne végre együtt csinálni valami versenyt, kis hezitálás és egyeztetés után igent mondtam. Csanya volt olyan jó fej, hogy a tavalyi Zsákbamacska 2. helyemért járó ingyen indulást itt engedélyezte számomra, így gyorsan beneveztünk, mi lettünk a CsakASziget. CsakASzigetenFutunk akart lenni az eredeti csapatnév, de nem fért ki a nevezési boxban, gondolom, a célban kapott dögcédula méreteihez kellett igazítani a csapatnevet.

Közben lement a 12 órás és az iramfutós félmaraton, eljött a verseny hete, és erősen izgulni kezdtem. Nem futok terepen, nincs rendes terepcipőm sem, cserben fogom hagyni Dórit, ott fogok elpusztulni valahol a hegyen a Kékesre vezető úton, félek, nem akarom, jaaaj, mi lesz velem? Ráadásul elég fáradt is voltam egész héten, de gondoltam, lesz, ami lesz, már nem mondhatom le a versenyt. Fogalmam sem volt, milyen cipőben menjek, felpróbáltam Milán terepcipőit, de egyik sem volt az igazi, érdeklődtem a Terepfutás csoportban, hogy az aszfaltos Hokák milyenek terepen, de az olvasottak nem győztek meg arról, hogy a Stinsonban menjek. Péntek reggel aztán a gardróbot kinyitva egy dobozt pillantottam meg: terep Nike Pegazus. Hé, hát ez az én cipőm, amit évekkel ezelőtt vettem, és kb. egyszer futottam is benne, hát akkor ez lesz az a cipő, amit felveszek, majd csak kibírom benne a versenyt.

Pénteken elmentünk Pásztóra, hogy szombaton onnan menjek át Mátrafüredre a rajtba. Milán eljött velem, azt találta ki, hogy ő majd visszafut Pásztóra edzésként, én meg majd hazamegyek a kocsival, ha célba értünk. Megnéztük a Duplások rajtját, összekészülődtünk, 8-kor pedig elrajtoltunk a Szimpla Élményen. Mátrafüredről aszfalt vezetett ki a turistajelzésig, itt még egész jól éreztem magam, aztán elindultunk felfelé. Dóri elöl, és utána, előttünk és mögöttünk a többi páros. Haladtunk, de hamar éreztem, hogy fáradt vagyok, és nehezen tudok koncentrálni. És hamar eljött az első olyan emelkedő, amibe bizony bele kellett gyalogolnom. Ahol tudtam, futottam-kocogtam, ahol nem, ott jött a gyaloglás. Dóri persze jobban bírta, én meg kotortam utána, hogy el ne hagyjuk egymást. A környezet nagyon szép volt, bár többnyire nem volt erőm rá, hogy nagyon nézelődjek, inkább a talajra koncentráltam, meg a haladásra.

Az erdős részen beért minket Nyuszi (vagyis Zsolti) és Laca, velük haladtunk tovább, Dóri és Laca elöl, én meg Zsoltival kicsit lemaradva. Dumáltunk, röhögtünk, hogy mire vettek rá minket, és tök jó ez a terepfutás, de nagyon durva. Bele-bele gyalogoltunk, aztán mikor megindultunk kicsit a futásban, sikerült nem eléggé felemelnem a lábam, és természetesen hasra estem. Vagyis térdre, de Zsolti a zsákomnál fogva azonnal megragadott és már talpon is voltam. Jót röhögtem, mert biztos voltam benne, hogy lesz esésem, és mindez azért, mert hozzászoktam, hogy nem emelem fel rendesen a lábam. Innentől kezdve jobban figyeltem, és ettől még fárasztóbbá is vált az egész.

Nagy nehezen sikerült felérnünk a Kékesre, az első mászást tehát kipipáltuk, ettünk-ittunk a ponton, kulacsot töltöttünk, és indultunk lefelé, a mögöttünk lévő csapatok a ponton megelőztek minket. Azt hittem, innentől tudunk majd szépen gyorsulni, de tévedtem, mert olyan volt a talaj, amit sem Dóri, sem én nem ítéltünk meg a magunk szempontjából biztonságosnak, köves, ágas, nedves és csúszós volt (nekünk, másoknak valószínűleg nem), úgyhogy szép lassan kezdtük meg az ereszkedést. Lefelé én mentem kicsit bátrabban, míg Dóri a felfeléken várt engem, én a lefeléken őt, úgyhogy meg is beszéltük, hogy kölcsönösen lassítjuk egymást. De azért haladtunk. Sok helyen tudtunk futni, ahol meg nem voltunk elég bátrak, ott araszoltunk lefelé. Elértünk egy szintutat, itt nagyon szépen haladtunk, bár egy rövid felfelé szakaszon sikerült ismét letérdelnem (szó szerint), de aztán az aszfaltos részeken, a településeken és a főúton is futottunk.

Leértünk a parádsasvári frissítőre, előtte benyomtam egy gélt, hogy hátha hat a következő Kékes mászásig, frissítettünk, újratöltöttük a kulacsainkat, és irány tovább. Hamar megkezdődött a mászás, jöttek az emelkedők, amiket már egyre kevésbé kívántam. A vádlim és a combom szinte égett, de haladtam, ahogy tudtam. Aztán jött a hidegzuhany: a sárga jelzésen egyszer csak egy "fallal" találtuk magunkat szembe, jött a Sombokorként emlegetett rész, a kőkemény mászás. Baromi meredek, kövekkel és gyökerekkel tarkított rész, ahol majdhogynem négykézláb tudtam csak felmenni. Lenézni egy idő után már nem is mertem, felfelé meg nem akartam, mert csak azt láttam, hogy még mindig iszonyú messze van a vége. Meg kellett küzdeni keményen azért, hogy felérjünk. És itt még nem volt vége, innen még egy csomót kellett menni, hogy elérjük a pontot Kékesen, de nagy nehezen egyszer csak a ködből előtűnt egy épület, mi pedig kibukkantunk a tévétorony aljában.

Igyekeztünk gyorsan frissíteni - közben néhány duplás csapat már a harmadik Kékest is kipipálta - majd elindultunk lefelé. Volt kicsit több mint egy óránk, hogy szintidőn belül leérjünk Mátrafüredre, úgyhogy ahogy csak tudtunk, futottunk, de a sok kőtől már káprázott a szemünk, annyira kellett figyelni, hová lépünk. Volt patakon átkelés, saras rész, de sikerült egyre közelebb és lejjebb jutnunk, aztán egyszer csak kiértünk egy betonos részre, aminek a végén ott állt Zoli, és minket várt. Mondta, hogy már aggódott, hol vagyunk, és siessünk, mert nincs már sok időnk a szintidőből. Egy kilométer volt hátra, úgyhogy elkezdtünk futni, ahogy csak tudtunk, és végül 5 óra 55 perccel az indulás után újra ott voltunk, ahonnan elrajtoltunk. Kimaxoltuk a szintidőt, amennyire csak lehetett. :)

A teljesítményünkért cserébe egy-egy dögcédulát kaptunk csapatnévvel - itt nincsenek győztesek, csak túlélők. Hát ezt most sikeresen túléltem, de az tuti, hogy két kört nem vállalnék itt be, ahhoz sokat kellene erősödni és terepes rutint szerezni. Ez az egy kör jó élmény volt, más jellegű tapasztalat, mint az eddigi versenyeim, jó volt Dórival együtt versenyezni, még akkor is, ha én most elég gyenge voltam. Fejben eléggé elfáradtam, az elmúlt három hétvégén három igencsak koncentrálós versenyem volt, a 12 óráson magam és az összetett második hely megszerzése érdekében kellett összeszednem magam, a félmaratonon az iramfutásra koncentráltam, itt pedig nem hagyhattam cserben Dórit, ha már engem kért meg, hogy legyek a párja. A terephez testben is sokat kellene erősödnöm, meglátjuk, hogy a jövőben ebből lesz-e valami, egyelőre nem tudom. Mindenesetre tetszett a Szimpla Élmény, örülök, hogy ott voltunk és futottunk egy jót.

Fotók: Ironphoto / Terepfutas.hu, Ganki

Van úgy, hogy az ember nem saját magáért, nem a saját céljaiért, álmaiért fut, hanem úgy dönt,  hogy segít másoknak. Mások álmáért küzd, és mindent megtesz azért, hogy az a másik futó elégedetten és boldogan érhessen célba. Ilyen az iramfutás is, amikor egy távon egy bizonyos időeredményt kell produkálni, egy bizonyos iramban futni azért, hogy azok a futók, akik ezt a bizonyos időt szeretnék elérni, sikerrel járhassanak.

Hálás feladat, ugyanakkor nehéz és felelősségteljes. Ott áll az ember a rajtnál, fogja a színes lufiját, ami láthatóvá teszi a tömegben, pólóján nagy betűkkel ott a felirat: Iramfutó/Pacemaker, kezében a tábla a célidővel. A futók  jönnek, vizslatnak, kérdezgetnek, érdeklődnek. Van, aki meg akar bizonyosodni arról, hogy biztosan képes-e az iramfutó a célidőt behozni, megkérdezik, mi a legjobb ideje, mi a leghosszabb táv, amit valaha lefutott. A minél jobb időeredmény és a minél hosszabb lefutott táv a többségre megnyugtatóan hat. Van, aki a tempóról érdeklődik, és hogy hogy fogunk frissíteni. Van, aki csak néz és méreget, van, aki pedig olyan áhítattal és tisztelettel néz az iramfutóra, mintha legalább olimpiai bajnok volna.Van, aki csak távolról követ, de az iramfutó látja, hogy ott van, és van, aki mindig közvetlenül a közelben van, hogy minél nagyobb biztonságban érezze magát.

Az iramfutó pedig izgul. Talán jobban is, mintha a saját egyéni csúcsát szeretné megdönteni, és a saját versenyét futná. Tudja, hogy a körülötte álló emberek szinte vakon megbíznak benne, követni fogják, mennek utána, és tőle várják, hogy beviszi őket a célba. Ez viszont hihetetlenül felspanolja, és tudja, hogy ezek a futók megérdemlik, hogy megvalósuljon az álmuk, beérjenek az álomidőn belül, és mindent meg kell tennie, hogy ez valóban így is történjen. Ezt vállalta, ezért áll ott ő és nem más. Bizalmat szavaztak neki a szervezők, és bizalmat szavaztak neki a futótársak is. Mennie kell és meg kell csinálni a feladatát. Az iramfutás nemcsak testi, hanem észjáték is. Végig figyelni kell, a tempóra, a pályára, a frissítőkre, és legfőképpen azokra, akik vele futnak. Figyelni, hogy érzik magukat, észrevenni, kinek van szüksége egy kis biztatásra, kinek csak egy mosolyra, és kinek kell megfogni a kezét és továbbhúzni. A cél előtt csak kicsivel lélegezhet fel, addig végig koncentrálnia kell, hogy minden simán menjen. A célban viszont már nagyon örülhet, de nem annak, hogy vége a versenyének, hanem annak, hogy látja, milyen sok embernek tudott segíteni, hány és hány futónak okozott örömet azzal, hogy "betempózta" a célba. Hihetetlen érzés látni a boldog arcokat, az örömkönnyeket, tudni, hogy álmok megvalósulásához járulhatott hozzá, fogadni a puszikat, öleléseket, pacsikat és köszönetnyilvánításokat, és gratulálni a remek teljesítményekhez. Legalább annyira jó érzés, mint egy saját sikernek örülni.

Ez az iramfutó a hétvégén én voltam. A Wizz Air Félmaratonon Milánnal együtt ott voltunk aközött a 10 futó között, akiket a BSI felkért, hogy segítse a résztvevőket a tempófutással. 2 órán belüli időhöz segítettünk sok-sok embert, lányokat, fiúkat, fiatalokat és idősebbeket. Úgy érzem, hogy jól sikerült a feladat, amellett, hogy vittük a tempót és megoldottuk a menet közben felmerülő nehézségeket, megpróbáltunk minél több emberre is egyenként figyelni, biztatni őket egy-egy jó szóval, lelkesíteni, támogatni, jó hangulatot teremteni. Ezért cserébe szeretetet és megbecsülést kaptunk tőlük, és olyan lelki töltetet, amit sokáig magunkkal tudunk vinni.

Szeretek iramfutó lenni. Nagyon. Köszönöm Nektek, velünk futók!

Nemrég hozzám is eljutott a bloggerek vándordíja, a Liebster Award, amit a bloggerek egymásnak, saját kedvenc, elismerésre érdemes íróinak adnak, méghozzá két helyről is, ketten is úgy gondolták, hogy megérdemlem ezt a virtuális elismerést. Az egyiket Klaudiától, a Fuss2014ben2014km-t bloggerétől kaptam, a másikat pedig Nóritól, aki a Gyerünk, Anyukám! mozgalom/közösség/Facebook oldal alapítója. Nagyon köszönöm nekik!

A díjat pedig tovább szeretném adni az EgyensúlyOM! blog csapatának, Annának, Zolinak és Vandának, mert szerintem megérdemlik! :)

Az én kérdéseim az EgyensúlyOM! csapatához!

Mi a célotok a bloggal, miért tartjátok fontosnak, hogy segítsetek másoknak az életmódváltásban, az egyensúly megtalálásában?

Mit tartotok a legnagyobb sikereteknek?

Ti hogyan találtátok meg a saját egyensúlyotokat?

Köszönöm, és gratulálok Nektek!

Klaudia és Nóri is feltettek nekem kérdéseket, amiket most megválaszolnék.
Ezeket a kérdéseket Klaudiától kaptam.

1. Mire tanított/tanít a futás?

Rengeteg dologra: önismeretre, önfegyelemre, kitartásra, a saját magamba vetett hitre, bátorságra, küzdelemre. Arra, hogy soha ne adjam fel, és hogy mindig küzdjek az álmaimért, mert igenis elérhetem őket, ha megdolgozom értük. Erről írtam egyszer már egy bejegyzést, azt hiszem, most is hasonlóan tudnám ezt összefoglalni.

2. Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek?

Azt, hogy elsőre sikerült végigmennem, célba érnem az Ultrabalatonon. 

3. Mi segít át egy-egy holtponton?

Legtöbbször a zene, mert szinte mindig hallgatom. Versenyeken sokszor segítjük egymást a futótársakkal, az együttfutás mindig segít, de egy szurkolótól jött biztatás, mosoly, vagy akár egy jókor megejtett frissítés is át tud lendíteni. Anyaként a kisfiamra való gondolás néha segít, néha pedig még mélyebbre taszít a gödörben, úgyhogy ez lutri. :)

Ezek a kérdések pedig Nóritól jöttek.

1. Hogyan lettél ultrafutó? Ezt az ember egy nap elhatározza vagy észrevétlenül beszippantja a dolog?

Nem nevezném magam ultrafutónak, inkább csak egy futó vagyok, aki ultrázik. Engem észrevétlenül szippantott be a dolog. A férjemet kísértem el 2010-ben Sárvárra, a kultikus 24 órás versenyre, és az ottani hangulat annyira magával ragadott, és annyira megérintett az ottani szellemiség, hogy azt mondtam, egy év múlva én is itt fogok futni. Egy év múlva pedig valóban ott voltam, és lefutottam az első 12 órás versenyemet. Utána futottunk egy Ultrabalatont párban, majd terhes lettem, és amikor "visszatértem", valahogy egyértelmű volt, hogy ultrázni szeretnék, beszippantott. Egyébként ehhez az is hozzájárul, hogy az ultrások olyanok, mint egy nagy család, mindenki ismer szinte mindenkit, baráti a hangulat, segítjük egymást, jó viszonyban vagyunk, szóval ez a közösség is hozzájárult a választásomhoz.

2. A bakancslistádon milyen itthoni vagy külföldi verseny szerepel?

Két álommaratonom van, ahová szeretnék eljutni, az egyik a Róma Maraton, a másik a Nizza-Cannes maraton. És valahol nagyon mélyen benne van a fejemben a Spartathlon is, ami az ultra egyik csúcsa, de arra még adok magamnak 15 évet, hogy elindulok-e.

3. Hogyan oldod meg az edzéseket gyerekkel és ugyancsak futó férjjel?

Míg itthon voltam Milcsivel, addig délután jártam futni, mikor a férjem hazaért a munkából és az ő edzéséről, az volt a kikapcsolódás a gyerekkel töltött idő után. Mióta visszamentem dolgozni, kénytelen voltam ráállni a hajnali futásokra, hogy ne a gyerkőccel töltött időből vegyek el a futás miatt, így a délutánokat/estéket hármasban tudjuk tölteni. Elég nehéz, de így tiszta a lelkiismeretem. Úgy érzem, hogy az edzés nem megy a családi életünk rovására, és amíg a fiam boldog és kiegyensúlyozott, addig nem változtatok semmin.

4. Miért tartod fontosnak, hogy blog formájában megoszd az edzésélményeket, versenytapasztalatokat?

Szeretem kibeszélni és kiírni magamból a bennem zajló dolgokat, ez nekem egyfajta terápia amellett, hogy egyébként az írásból élek. A másik oldala pedig kicsit talán önző, de szeretnék példát mutatni, hogy hobbifutóként, anyaként, dolgozó emberként is lehet időt szakítani a sportra, el lehet érni eredményeket, fel lehet készülni 5, 10 kilométerre, félmaratonra, maratonra, kinek mihez van kedve, mire érez magában erőt. Eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam, sokan írnak, keresnek kérdésekkel, tanácsot kérnek, ami nagyon megtisztelő, és mindenkinek nagyon szívesen segítek, amiben tudok, legjobb tudásom szerint.

5. Melyik az a zene, ami a legnagyobb kedvenc futás közben?

Egyértelműen a Linkin Park. Tizenéves korom óta kedvenceim, és futni is nagyon szeretek a számaikra, az énekesnek olyan hangja van, hogy úgy érzem, erő költözik a lábaimba attól, ahogy énekel. :)

Nóri, Klaudia, köszönöm nektek a díjat! :)

Újabb ultraversenyen vagyok túl, méghozzá életem egyik legnehezebb versenyén. Az OptiVita Ultrafutó Kupa budapesti állomásán ismét 12 órán indultam, idén másodszor, összességében negyedszer, de azt kell mondanom, hogy ez volt közülük a legnehezebb. Vártam a versenyt, és szerettem volna egy jót futni. Nem igazán az eredmény "jósága" motivált, hanem az, hogy lehetőség szerint lazán, élvezettel, örömfutás jelleggel tudjak menni - már amennyire a 12 óra örömfutás tud lenni persze. A fő célom pedig az volt, hogy végig a pályán maradjak, mert az OptiVita kupasorozat összetett versenyében (amibe egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny eredménye számít bele) az előkelő 2. helyre sorolhattam előre ezzel a versennyel.

A verseny hetében pont szabadságon voltam, így többet tudtam pihenni, úgy gondoltam, ez jól fog jönni a futás során, nem izgultam, megcsináltam a heti edzéseimet, kedden megérkezett az új Hokám, így kétszer tudtam is benne futni. Úgy éreztem, minden rendben lesz. Jó volt, hogy nem kellett messzire menni, csak a Stadionhoz, és jó érzés volt tudni, hogy Milcsi és anyukám egyszer csak megjelennek majd, és szurkolnak nekünk egy kicsit. Nem kellett korán kelni, gyorsan megérkeztünk, beszélgettünk, kipakoltunk szokás szerint a Márton-Team mellé, készülődtünk. Az idő jónak ígérkezett, így ujjatlan mellett döntöttem, felvettem az új nadrágom és az új cipőm (persze mindkettőben futottam előtte már). Beálltunk a rajtba, és már indultunk is, jöhetett a 12 óra futás.

Már az első körben éreztem, hogy valami nem stimmel, egyszerűen nem mentek a lábaim, nem pörögtem, nehézkes, lassú voltam, nem volt bennem erő, nehezemre esett a futás. Nem volt jó sehogy sem. Ugyan nem tettem órát, de éreztem, hogy még a 6 perces tempó is nehezen megy. De mivel a célom a verseny végigfutása volt, hát haladtam, ahogy tudtam. Körözgettem, aránylag hamar, a nehézkes mozgás ellenére is a 4. helyre kerültem Makai Viki, Gyebnár Évi és Druskó Zsófi mögé. Mivel ők mind jobbak nálam, ez a helyzet nekem tökéletesen megfelelt, főleg azért, mert a kupasorozatban még érdekelt "vetélytársak" mögöttem voltak. De mivel 12 óra alatt bármi megtörténhet, nem könyvelhettem el a "sikert", mennem kellett, hogy mögöttem is maradjanak. De a futás gyötrelmesen ment. Dóri a pálya szélén kérdezgette, mi van, de azon kívül, hogy azt mondta "nem baj, fussál", nem tudott segíteni. Nem hisztiztem persze, elkönyveltem, hogy hát ez most ilyen, ezt kell kibírni, nem lehet mindig egyszerű az élet, valahogy "meg kell bűnhődnöm" az UB-ért.
2 óra futás után még mindig szenvedtem, már kicsúsztam a 6 perces átlagból is. A nadrágom is borzalmasan idegesített, a fenekemen felcsúszott, elől le, a rajtszámtartó fel-le vándorolt a derekamon, folyamatosan igazgattam magam. Eldöntöttem, hogy lecserélem a jól bevált shortra, hátha egy gonddal kevesebbre kell figyelnem. Jó döntés volt, a nadrágváltás után ezzel már nem volt problémám többet. A cipőn is agyaltam, hogy azzal mi legyen, mert még nem volt rendesen betörve, éreztem kicsit a jobb bokámat (amit előrelátó módon betape-eltettem, már csak pszichés alapon is), de aztán úgy döntöttem, adok még egy esélyt az új Hokának ezen a versenyen - szerencsére innentől kezdve nem volt baj a cipővel, és a lábam sem kezdett fájni.
Futottam körbe-körbe az 1087 méteres pályán, közben figyeltem a többieket, Viki, Zsófi, Évi többször elszáguldottak mellettem, a többi lány mögöttem volt. Milántól is kaptam köröket, örültem, hogy neki jól megy a futás. Néha akadt társaságom egy-két körre, Járosi Tamás és Toncsi főleg, Badics Attilával poénkodtunk többször, Márton Attilával is futottam egy kört, Zoli is hajlandó volt párszáz métert velem jönni. Ha meg egyedül maradtam, próbáltam a fülemben szóló zenére koncentrálni. Ha szurkolt valaki, mosolyogtam, folyamatosan ettem, ittam, sótablettát, magnéziumot vettem be, lemostam az arcom, vizet locsoltam a fejemre és a hátamra, mert iszonyú melegem volt. Telt az idő, én meg csak nem haladtam úgy, ahogy akartam. A gyomrom tökéletesen működött, és ha már nem haladtam olyan jól, és sokszor meg-megálltam frissíteni, kicsit kísérleteztem is: először ittam sört verseny közben (alkoholmentes grapefruitosat), és jólesett, kár, hogy felmelegedett, és a kókuszrúd sem akart visszajönni, miközben elrágcsáltam. A gélek szépen csúsztak, nem émelyegtem tőlük szerencsére.

Eltelt 4 óra a versenyből, amikor valami kezdett megváltozni, egy picit mintha kezdtem volna jobban lenni, mintha bemelegedtem volna. Dóri beállt hozzám futni, jó volt, hogy jön velem és beszél hozzám, nagy dumálásra nem voltam képes, de éreztem, hogy kezdek alakulni kicsit. Nodari Zsuzsi is megérkezett közben, ő is beállt hozzám, mesélte, milyen volt a Runway Run a reptéren. A két lány társasága és segítsége kirángatott a szakadékból, amiben voltam, így már csak egy árokban rohangáltam.

Az idő nagyon lassan telt, de nagy nehezen eljött a 6 órások versenyének lefújása, így volt "program": futás közben gratulálni nekik (a 2 és 4 órásokkal is így tettem), és végre az is megtörtént, hogy én gratulálhatok Pecsenyének, mert én futok tovább és nem ő. Kiürült a pálya, a "sprinterek" kiszálltak, maradtak a 12 órások. Egyre inkább kezdtem magam összekaparni, és néha sikerült kilépnem az árok szélére, ott maradni, és csak később lépni vissza bele. Kezdtem jobban lenni, és bár már fáradtam, de végre elkezdtem érezni, hogy futok. A tempóm nem volt acélos, de azért haladtam. Méghozzá egy ideje már a 3. helyen stabilan, Zsófi ugyanis 50 km megtétele után kiszállt a versenyből, Viki és Évi voltak csak előttem.

Aztán egyszer csak a pálya szélén feltűnt az én drága kisfiam (meg az anyukám), és ez nekem annyira jó volt, hogy még jobban összekaptam magam. Nehogy már Milcsi azt lássa, hogy anya gyenge és szenved! Arról szó sem lehet! Megölelgettem, megpuszilgattam, erőt merítettem belőle, és mentem tovább. Dóri jött velem ismét pár kört - ekkor történt az, hogy Milcsi egy körben meglátott és sírt, én pedig nem álltam meg hozzá, hanem mentem tovább. Tudtam, hogy nincs semmi komoly baja, és igazam is lett, a következő körben már hangosan kiabálta, hogy "Hajjá Anya!". Dóri aztán kiállt, Badics Attilával futottunk egy kicsit együtt, és a stadion túlsó oldalán a fűben megláttunk egy srácot feküdni, mentünk, néztük, hogy rosszul fest, futottunk tovább, hogy küldjük érte a mentőt, közben anya és Milcsi odaértek, és vigyáztak rá, míg meg nem érkezett a segítség.

Érdekes módon, egész jól éreztem magam, lehet, hogy attól, hogy lehűlt az idő, lehet, hogy attól, hogy nem görcsöltem azon, hogy nem megy a verseny, csak mentem, ahogy épp tudtam. De itt már egész jól haladtam az első 4 órához képest érzésre. Közben szólt Dóri, hogy Évi is kiszállt, és csak 3-4 körrel van előttem, fussak szépen, ügyesen tovább, és meglesz a 2. hely. Mondanám, hogy erre vérszemet kaptam, de nem pont így történt, mert még mindig nagyon hosszú idő volt hátra a végéig, így nem könyveltem el magam másodiknak, nem éltem bele magam, arra koncentráltam, hogy fussak. Pár kör múlva a kijelzőn viszont már a kettes szám villogott a nevem mellett, csak Viki volt előttem, igaz, ő fényévekkel, ezt mondjuk nem tartom szégyennek, mert annyival jobb nálam. Annyit azért eldöntöttem, hogy ha kell, versenyezni fogok a 2. helyért, menni és küzdeni, nem hagyom magam csak úgy "legyőzni" senkinek sem. De végül "harcra" nem került sor, stabilan tartottam a 2-3 körös előnyömet, amiből a végére még több lett.
Ahogy kezdett sötétedni, úgy éreztem magam jobban, összeálltunk négyen Milánnal, Tamással és Zsuzsival, és mentünk szépen körbe-körbe, még az eleredő eső sem zavart. Végül a négyesfogat az utolsó 2 órára feloszlott, mindenki futotta a maga versenyét, Zsuzsi pedig a pálya széléről buzdított minket tovább.

Eljött nagy nehezen az utolsó óra is, én pedig most először nem éreztem azt egy körözős ultrán, hogy halálosan unom az egészet, legyen már vége, hanem koncentráltan tudtam haladni. Mentem a 100 kilométeremért. Az első 4 órában egy fillért nem tettem volna rá, hogy összejön a 100, de végül 9 óránál láttam, hogy meglehet, 22 kilométerem volt 3 órára, ezt meg kellett tudnom csinálni. A segítők, szervezők az utolsó órán sorfalat állva buzdították a pályán lévőket, úgy éreztem magam, mint Sárváron a 24 óra utolsó órájában, ugyanaz a hangulat volt, sztárok voltunk arra a 60 percre. 16 perccel a vége előtt meglett a 92 kör, ami a 100 kilométerhez kellett, örültem, és mentem még két kört, mert még belefért. Pont az asztalunknál ért a végét jelző kürt, úgyhogy hamar lemérték a tört körömet, mehettem kicsit rendbe szedni magam.

Második lettem Viki mögött, 102,2 kilométerrel (majd' egy huszast vert rám). Az eredmény nem valami fényes (bár nekem ez a 2. legjobbam), hiszen hazai és nemzetközi viszonylatban is sokan tudnak ennél többet, de nem vagyok elégedetlen. Amiért mentem, megcsináltam, végig a pályán voltam, és feljöttem a kupában az összetett 2. helyére, kb. 30 km az előnyöm a 3. helyezetthez képest, és már csak egy 6 órást kell futnom, ahol még egy közepes teljesítménnyel is megőrzöm azt. Hogy 2. leszek/vagyok, majd csak akkor jelentem ki, ha a 6 órást lefújták, és kihirdetik az összetett eredményt, nem kiabálok el semmit.

A 12 órás családi csúcsot ezen a versenyen "átadtam" Milánnak - vagyis inkább ő vette el, mert nagyon szépen versenyzett, 107,1 kilométert futott végül, így megérdemelten ő az új rekorder a famíliában. Nekem még ott a 24 órás és az UB idő-csúcs.

Úgy érzem, ezen a versenyen tapasztaltam meg, milyen igazán az ultrafutás. Mik a mélységei, nehézségei, milyen az, amikor már az elejétől kezdve minden rossz, és milyen az, amikor egyszer csak ezeken túl tud lendülni az ember. Küzdöttem, nem adtam fel, mentem és csináltam, erőt merítettem, amiből tudtam, kapaszkodtam, amibe lehetett, átlendültem a holtpontokon, és végül feltámadtam, amit eddig csak másoktól láttam. Most már én is tudom, hogy lehetséges.

A folytatásban jön a Wizz Air Budapest Félmaraton, ahol 2 órás iramfutó leszek, egy héttel később Dórival megyek a Szimpla Élményre (36 km és majd' 2000 méter szint a Mátrában), októberben jön a SPAR Budapest Maraton, novemberben, a 31. születésnapom előtt egy nappal pedig a 6 órás OptiVita, ami egyben OB is. Utána pedig azt hiszem, pihenek egyet, mert igencsak hosszú és nehéz ez az év - ennek ellenére élvezem.

Fotók: Ironphoto, Ironteam

Függő vagyok, és ezt vállalom. Oké, azt mindenki tudja, hogy futás-függő vagyok, most nem is erről lesz szó. Van egy futáshoz kapcsolódó másik függőségem, amit be kell vallanom.

Futóruha és futócipő-függő vagyok. Durván. És nem tudok leállni, mint ahogyan a futással sem. Még jó, hogy aránylag sokat futok, és ehhez aránylag sok cipőre és ruhára van szükségem. Bár már akkor is teljesen rá voltam kattanva a futócuccokra, amikor alig-alig futottam. Többször meg is kaptam, hogy jó, hogy ennyi futóruhám van, de azért futnom is kellene bennük, hogy ne csak a szekrényben álljanak. Hát most már ez is megvan.

Szerintem minden nő (vagyis a legtöbb) szeret vásárolni. Én is. De engem nem a magassarkú cipők, csini szoknyák, felsők hoznak lázba, hanem a futópólók, futónadrágok és futócipők. De még egy menő zoknitól is képes vagyok elalélni. Ha bemegyek egy futóboltba (ami azért elő szokott fordulni), nehezen jövök ki üres kézzel. Mindig találok legalább 15 olyan cuccot, amit meg AKAROK szerezni. Persze a józan ész és a pénztárcám/bankkártyám tartalma ebben megakadályoz, de azért időnként belefér egy-egy újdonság, egy szép top, egy újabb nadrág, az éppen aktuális legújabb futócipő. Nagy szerencsém, hogy időnként kapok egy-egy szép újdonságot tesztelni - két héttel ezelőtt a Nike lepett meg egy csodaszép, vadiúj Nike Lunarglide 6-tal, amit ezúton is nagyon köszönök! :)

Gyakran böngészek webáruházakat is, mert külföldről sokszor olcsóbb megrendelni bizonyos dolgokat. Múlt hét végén megrendeltük a következő pár Hokáinkat, egyet nekem, egyet Milánnak, és hát sikerült még addig nézelődni a webshop-ban, hogy bekerült a kosárba nekem egy csodálatos Nike lila-fekete short is. Néhány hónapja SMR hengert akartunk rendelni, de azt lett belőle, hogy a henger mellé vettem egy trikót, egy hosszú ujjú felsőt és még zoknit is. Szinte mindig ez van.

Hatalmas örömmel tölt el, amikor vehetek egy újabb futócuccot. Imádom őket, gyönyörűek, főleg a Nike cuccaira vagyok rákattanva, mert színben, fazonban, anyagban is olyanok, amiktől elalélok. Gyermeki örömmel várom, hogy a külföldről rendelt csomag megérkezzen, és mielőbb futni mehessek az új szerzeményeimben. Néha azért jön egy kis lelkiismeret-furdalás, hogy jaj, már megint új cuccot vettem, nem kellett volna, mikor annyi van, de ez aztán hamar elmúlik, főleg, amikor felöltöm a legújabb ruhadarabot, és edzeni indulok. Rendes ruhák esetében egyébként képes vagyok hosszan gondolkodni, hogy kell-e az a farmer, vagy szükségem van-e egy újabb felsőre, és hetekig halogatom, hogy megvegyem-e - futócuccoknál viszont gyorsan döntök. És szinte mindig valami lilát választok. :)

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy szerintem már több futócuccom van, mint rendes ruhám, és gyakran "meg vagyok lőve", ha "rendes" cipőt kell felvennem, mert futócipőből és utcai sportcipőből van kb. 15 pár a szekrényben, de csini cipőm jó, ha kettő van. Ha tehetném, egyébként simán járnék az utcán futócuccban, mert annyira divatosak és szépek - még szerencse, hogy a mostani trend nekem kedvez, és minden ember sportcipőben közlekedik.

Szóval függő vagyok, és ezt vállalom, büszkén. Mert mindig kell egy új futócucc! :)

Röviden és tömören a lényeg annyi, hogy 4 óra 9 percnyi, 40 kilométernyi futás után kiszálltam a Suhanj!6 6 órás versenyről. Életemben először adtam fel versenyt. Hogy ez megtörtént, annak sok oka van, amik valószínűleg egymást generálták. Ettől függetlenül nem vagyok szomorú, nem érzem pofonnak ezt a feladást, én magam döntöttem róla észérveket felsorakoztatva. Úgy érzem, ez volt a helyes döntés, és sokat tanulhatok ebből a számomra teljesen új helyzetből.

Ha hosszabban szeretném elemezni a dolgokat, hosszú hetekre előre kell visszanyúlnom. Ha jól számolom, 6 héttel ezelőtt kezdtem el újra dolgozni, emiatt sok mindenen változtatnom kellett, a futásaimon is, elsősorban azok időpontján. 5-kor kelek, fél 6-kor megyek futni reggel, munka előtt, ezt tartottam a legjobb megoldásnak. Az első hét gyötrelmes volt, a második és a harmadik már jó, jól is ment a futás, simán megcsináltam mindent, amiket Gabi kért, mentek a tempófutások, gyorsultam. A negyedik héten valami megváltozott, a lábaim hatalmas betontömbökké változtak, nehezen ment a futás, fáradt voltam, szenvedtem, rosszul éreztem magam. Amikor nem futottam, akkor nagy kedvem lett volna menni, de amikor elindultam edzeni, kb. 2 kilométer után vissza akartam fordulni, vagy legalább lefeküdni egy bokorba pihenni. Ennek ellenére megfutottam az edzéseket, ahogy tudtam, legfeljebb a hétvégi hosszú futást rövidítettem le. Az ötödik hét hasonlóan telt. Féltem, aggódtam, hogy így mi lesz velem a Suhanj!6-on, ahol szerettem volna végre egy 60+-os eredményt elérni, hiszen az idei évem alapján erre képes vagyok. A lelkem mélyén örültem, hogy a kecskeméti 12 órás OB-ra nem neveztem, bár a szívem nagyon fájt, amikor a pálya szélén állva néztem a futótársakat. Bíztam benne, hogy a Suhanjra helyre tudom magam pofozni. Úgy látszik, most jött ki rajtam az éves fáradtság, a sok, számomra hosszú verseny, a sok edzés. (Tavaly összesen futottam 2700 km-t, most meg már 2200-nál tartok.)

Gabi, a "szenvedésemet" látva mondta, hogy talán jobb lenne, ha kihagynám ezt a versenyt, mint hogy leamortizáljam magam a szeptemberi 12 órás verseny előtt. De hát erre nem voltam hajlandó, csak arra, hogy edzésnek fogom fel, és ha gond van, akkor kiállok. Persze reméltem, hogy erre nem kerül sor, de ezzel a megbeszélt taktikával vágtam neki a versenynek.

Egy éjszakai verseny, főleg olyan éjszakai, ami előtt az ember nem futja át a napot, mindig okozhat meglepetéseket. Nehéz előtte rendesen pihenni, nehéz eldönteni, mit egyen az ember és mit nem, és hát a bioritmus mellett az emésztést is eléggé össze tudja zavarni az éjszakai ébrenlét. Nekem is ez lett a vesztem.

Dórival, Zolival és Bogival utaztam ki Szigetmonostorra, Milán és Milcsi otthon maradtak éjszakára. Dóri vállalta, hogy segít a frissítésben - igazán megtisztelőnek éreztem, hogy egy 12 órás OB-2. gondoskodik majd rólam, még akkor is, ha egyébként a barátnőm. :)
Indulás előtt kb. 3 órán keresztül jártam a wc-re, próbáltam megszabadulni a hasamban felgyülemlett dolgoktól, sajnos, sikertelenül. Ezt a próbálkozást a helyszínen is folytattam, összesen 3 alkalommal látogattam meg a toi-toit, szintén eredmény nélkül. Tudom, úrinő erről nem beszél, de innentől kezdve ez a dolog határozta meg a versenyemet. Mivel ki semmi nem jött, úgy döntöttem, hogy akkor próbálom benttartani, bevettem hát egy Immodiumot (amit idén már egyetlen versenyen sem használtam), hogy hátha segít megakadályozni a "kitörést".

Éjfélkor elrajtoltunk, és már az első pár száz méteren éreztem, hogy jólesik a futás, nyoma sem volt a lábaimra addig jellemző ólmos fáradtságnak, könnyűnek éreztem magam, és még lelkes is voltam. Igyekeztem felvenni egy kényelmes, tartható tempót, és mentem. Az első két órában Nicol és Tandi csapattársaként is futottam, mivel Bocsi kiesett a csapatból, engem kértek meg, hogy ugorjak be helyette, amit örömmel vállaltam.

A lábaim mentek, jól éreztem magam, közben figyeltem a többi futót, előzgettem, engem előzgettek, teltek-múltak a körök. Egyetlen dolog zavart, méghozzá az, hogy csak az egyik fülünkben lehetett zenét hallgatni a szabályok szerint, így viszont nem tudtam teljesen magamba mélyedve futni, ahogy szerettem volna, valahogy nem ment a külső dolgoktól való elvonatkoztatás. Folyamatosan igyekeztem inni, 1,5 óra után kértem gélt Dóritól a tervezettnek megfelelően. Úgy 17-18 km környékén éreztem, hogy picit megmozdultak a beleim, és mégis kikívánkozna belőlem a tartalom. Mivel 2 óra futást vállaltam a csapatban, úgy döntöttem, hogy addig mindenképp próbálom eltolni a wc-látogatást, hogy a csapat idejét ne húzzam vele, és hátha addig meg is nyugszik odabent minden. Hol jobb volt, hol rosszabb, mindenesetre nem tekeredtek meg annyira a dolgok, hogy azonnal a kék bódék valamelyikébe be kelljen rontanom. A váltás körében azonban már erősen sietnem kellett, átadtam a chipet Nicole-nak, és robogtam a toi-toi-ba. Szerencsére gyorsan sikerült elintézni az elintéznivalót, jelentősen megkönnyebbültem.

Az "ücsörgés" azonban eléggé megzavarta a lábaimat és a fejemet is: alig tudtam újra futómozgásba lendülni, nehezen mentek a lábaim, és iszonyú fáradtság lett úrrá rajtam. Próbáltam felvenni a tempót, és összeszedni magam, de kellett 1-2 km, mire ez sikerült. Közben pedig elkezdett görcsölni a gyomrom. Mit ne mondjak, örültem. Igyekeztem ezen is túllendülni, hol jobb, hol rosszabb volt a gyomrom, de azért tudtam haladni. A bevett magnézium egy kicsit javított a helyzeten. A 32. km-nél azonban jött a krach, olyan szinten elkezdtek csavarodni a beleim, hogy kedvem lett volna azonnal beugrani egy bokorba. Hogy jobb legyen, bele-belesétáltam, majd robogtam Dórihoz, kértem a nedves törlőkendőt, és mentem be a toi-toi-ba. Ott biztosan elidőztem 5-6 percet, bár egy örökkévalóságnak tűnt. Közben azon gondolkodtam, hogy valóban imbolyog-e velem a bódé, és beborulok-e a Dunába, vagy sem - szerencsére nem borultam be, és mikor a mellettem lévő wc-be bement valaki, akkor még jobban mozgott a "doboz", szóval nem hallucináltam.

A jelentős megkönnyebbülés után próbáltam folytatni a futást, de egyre erősödött bennem a gondolat, hogy ezt a versenyt én nem fogok végigcsinálni. A tempóm jelentősen visszaesett, futottam ugyan, de elengedtem azt a 60+-t, ami azért a lelkem mélyén még bennem volt, tudtam, hogy ebből már jó eredmény nem lesz. Átgondoltam, hogy van-e értelme végigfutni, menni mondjuk 55-56 km-t, végigfutni az éjszakát háborgó gyomorral és belekkel, elfáradni, ezzel késleltetni a regenerációt. Arra jutottam, hogy nincs, csak addig érdemes mennem, míg azt érzem, van edzésértéke ennek a futásnak, és nem csap át egy nagy szenvedésbe az egész. Enni nem tudtam, erőtlennek éreztem magam, inni csak vizet kívántam, de attól is nagyokat büfögtem, egyre kevésbé éreztem komfortosan magam. Közben csatlakoztam Vincához és Nicolhoz, velük dumálva kicsit jobb volt a helyzet, elterelték a figyelmem a kellemetlenségekről, de nem annyira, hogy a folytatás mellett döntsek. Szóltam Dórinak is, hogy ki fogok állni, próbált ugyan segíteni, kérdezte, mit adjon, mit segítsen, de a gyomrát és a bélrendszerét nem tudta volna kölcsönadni. Úgy határoztam, hogy 4 óránál kiállok, majd végül 40 kilométerben határoztam meg a befejezést. 4 óra 9 percnél el is értem a 40-et, ott megálltam, és lesétáltam a gátról. Toi-toi látogatás után elmentem mosakodni, átöltöztem, majd elfoglaltam a frissítőasztalunknál lévő egyik széket, és szurkoltam a többieknek.

Azt hittem, rosszabb érzés lesz kiszállni egy versenyről, és a végére meg fogom bánni, hogy feladtam, de nem lett így. Úgy érzem, hogy okos döntést hoztam, a számomra megfelelőt, főként a további versenyeim érdekében. Nem lett volna értelme végigküzdeni a maradék két órát. Tudom, hogy ha kell, akkor tudok küzdeni, de idén elég sok küzdelemben volt már részem, most kedvem sem volt hozzá. A 6 óra elég rövid táv ahhoz, hogy ne legyen idő arra, hogy megvárjam, hogy jobban leszek. 12 vagy 24 órán belefér egy-két kör séta, egy-egy hosszabb wc-zés, hányás, feltámadás, ott türelmesebb tudok lenni magammal, és jobban ki tudom várni, hogy túllendüljek egy-egy nehézségen. Itt most ezzel nem akartam foglalkozni, és azt gondolom, jól döntöttem. Úgy tudtam befejezni ezt a versenyt, hogy végül egy egész jó hosszú edzés kerekedett belőle, nem vertem szét a lábaimat, nem sérültem le, nem fáj semmim, és emiatt remélhetőleg könnyebben kipihenem magam. És azt is meg kellett tapasztalnom, milyen érzés a feladás, és meg kellett tudnom, hogy nekem sem sikerülhet minden. Ebből is tanulok, ettől is fejlődöm - én legalábbis így gondolom.

A következő négy hétben a budapesti 12 órás OptiVita állomásra készülök, szeretném végigfutni a versenyt, annak pedig örülni fogok, ha valamilyen szép eredményt érek majd el magamhoz képest. Nagy elvárásaim nincsenek, hiszen életem legnehezebb futóévét csinálom éppen, a nagy álmom már megvalósult, innen már minden újabb siker és eredmény ajándék.

Ha meghallom azt, hogy Salomon, akkor egy remek terepfutócipő-márka ugrik be róla. Egy olyan márka, amiből nekem nincsen cipőm, ugyanis annyira ritkán futok terepen, hogy eddig nem gondoltam, hogy be kellene ruháznom egy terepcipőre. A terep iránti vágy megvan, tudom, hogy jót tenne, ha nem csak aszfalton edzenék, és egyébként szeretek is terepen futni, ha valahogy odakeveredem. Jó élmény volt az a Balboa-kör, amit lefutottam, és még jobb élmény volt a tavalyi Zsákbamacska futás, ahol az aszfaltos cipőmben végül második lettem.

Nemrég azonban lett egy Salomon cipőm, a hazai forgalmazó AmerSports jóvoltából. A márka ugyanis gondolt egyet, és csinált egy „városi terepfutócipőt”, elindítva ezzel a CityTrail fantázianevű vonalat. A marketingszöveg szerint „a CityTrail futó a városban lakik és a futás napi szinten része az életének. Inspirálják a hegyek és a természet, és szeretné átélni a terepfutás élményét a városi környezetben is. A betonon futás nem elégíti ki, terepeket keres a városban, fut a parkokban, lépcsőkön, hidakon, emelkedőkön fel és le, minél változatosabb az útvonal, annál jobb. Kipróbál mindent és végigfut mindenhol, mert ki szeretne zökkenni a mindennapok monoton rutinjából, minél távolabb az utcai futás egyhangúságából. Ehhez már csak egy agilis futócipőre van szüksége, mely kiválóan alkalmazkodik a gyors váltásokkal járó és változatos mozgáshoz, egyedülálló a tartása és a megjelenése. Persze párnázottságra és érzetre hasonlítson az utcai futócipőkhöz, de illeszkedés és védelem szempontból teljesítsen úgy, mint egy terepfutócipő.” Ez tehát az irányvonal, amihez elkészültek a cipők, és ebből kaptam én egy szép rikító sárga X-Scream modellt.

Őszinte leszek, mióta márciusban a 12 órás versenyen egy vékony talpú cipőben szétvertem a jobb bokámat és talpamat, és utána megvettem a Hokámat, ami viszont minden probléma nélkül végigvitt a 24 óráson és az Ultrabalatonon is, minden vékony talpú cipőtől félek. Nem szívesen veszem fel őket, mert tartok attól, hogy – bár a lábam helyrejött, megerősödött, és tudatosan figyelek is a helyes lábtartásra – a probléma újra előjön. De egy-egy új cipőnek azért mindig adok esélyt, hogy meggyőzzön, nem kell félnem a vékonyabb talpú cipőktől.

A Salomon CityTrail X-Scream külsőre már az első pillanatban elnyerte a tetszésemet, szerintem nagyon szép kivitelezésű cipő, többféle színben kapható. Egyetlen dolog nem az igazi számomra, a gyorsfűző, azzal soha nem voltam kibékülve, nem tudom vele úgy meghúzni és befűzni a cipőt, ahogy az nekem kényelmes, valahol mindig szorít, hiába lazítgatom, igazgatom. Az viszont tetszik, hogy a gyorsfűző végének egy helyes kis zsebet csináltak a cipő nyelvén, ahová be lehet tűrni, így nem zavaró, nem fityeg, nem balesetveszélyes.

A cipő felső része elég szűk, de nem szoros, nem kellemetlen, tökéletesen illeszkedik és simul a lábfejre, jól tartja azt, de van elég hely a mozgáshoz is. A nyelv hosszan össze van varrva a cipő felső részével, így nem mozog el, nem dörzsöl, és varrás miatt a kövek, sár, fű nehezen jut be a cipőbe. A szellőzése rendben van, nem éreztem, hogy nagyon melegedne benne a lábam.

A cipő talpa elég vékony, és a számomra megszokotthoz képest keményebb, de futás közben mégsem éreztem kellemetlennek – igaz, ha ebben a lábbeliben futottam, fokozottan figyeltem a lépteimre, hogy a lehető legpuhábban, a lábam odacsapása nélkül érkezzek le a talajra. A talpkialakítás ösztönzi az embert arra, hogy helyes futótechnikával fusson, ne sarokra érkezzen, hiszen a sarokrésznél nem túl erős a csillapítás. A talp nem sima, mint egy aszfaltos cipő esetében, hanem recés kialakítású, hogy vegyes talajviszonyok között ne csúszkáljon, emellett hajlékony és rugalmas.

Az X-Scream nagyon könnyű és gyors cipő, futás közben alig éreztem, hogy a lábamon van. Kipróbáltam aszfalton, füvön és murvás felületen is, mindhárom borításon jól tapadt, nem csúszott, nem fordult ki benne a bokám, nem csúszkált el, stabilan tudtam benne futni. „Rendes” terepen, tehát erdőben nem próbáltam ki, ott a férjem vitte el egy körre, és bár tetszett neki a cipő és kényelmesnek találta, ő is inkább a vegyes, városi talajra érzi ideális választásnak, első számú terepfutó cipőnek nem fogná be.

Azt gondolom, hogy a Salomon X-Scream jó választás azoknak a futóknak, akik heti 2-3 alkalommal, alkalmanként max. 15 kilométert futnak aszfalton, füves, murvás, salakos felületen – vagyis a CityTrail „elgondolásnak” megfelelően alakítják az edzéseiket. Gyorsan futni nagyon jól lehet benne, a speciális talpkialakítás remekül segíti az elrugaszkodást és a csúszkálás-mentes talajfogást.

Összességében egy jó cipőnek tartom ezt a modellt, és második-harmadik számú futócipőnek a rövidebb edzéseimre rendszeresen használom a továbbiakban is.

A cipőtesztelésbe természetesen a család legfiatalabb tagja is beszállt (önként), bár ő csak az előszoba és a konyha között, vegyes talajon (parkettán és metlachin) tesztelte a lábméreténél mindössze 19 számmal nagyobb cipőt, de nagyon élvezte a dolgot! :)

Az esetek többségében zenével a fülemben futok. Egyrészt, mert szeretem a zenét, másrészt pedig "doppingol", erőt ad, eltereli a figyelmem, társaságot nyújt, plusz programot ad a zenehallgatás a futás mellett. Az elmúlt években számtalan kedvenc zeném lett futáshoz, amiket bármikor, és egymás után akár megszámlálhatatlan alkalommal meg tudok hallgatni. Mindegyik daltól kaptam valamit, mindegyik dalhoz fűződik valami emlékem, ami azonnal előjön, ha meghallom a számot. Most ezeket szeretném megosztani.

Linkin Park
Futózenéim non plus ultrája. Mindig ott van minden albumuk az mp3 lejátszón, mert ha mélyponton vagyok, elegem van, fáradok, akkor elég benyomnom valamelyik számukat, és megindulok, mint a gép. Nem tudom, hogy csinálja Chaster Bennington, az énekes, de a hangjától olyan erő költözik a testembe, mint egyetlen energiagéltől sem. Kíváncsi leszek, élőben milyenek, novemberben Bécsben megnézem (és végigugrálom) a koncertjüket.
UPDATE: Iszonyatosanelképesztőenzseniálisanjók, imádtam a koncertet, mennék naponta, ha lehetne, soha nem unnám meg!

Ha külön kellene számokat kiemelnem tőlük, nagy kedvencem a Castle of Glass, valamiféle módosult tudatállapotot képes nálam okozni. És a klipje is üt, talán azért, mert igen szoros kapcsolatom van egy katonával.

Linkin Park x Steve Aoki: A Light That Never Comes

A tavalyi frankfurti maratonról hazafelé hallottam először a kocsiban. Aztán ez lett a sárvári éjszaka dala nálam, amikor a tök sötétben tizeniksz órányi futás után már a napfelkeltét vártam, ami úgy tűnt, soha nem akar eljönni. 

OneRepublic - Counting Stars

Egész télen ezt a számot hallgattam a sötét, hideg futásaimon, ez volt az UB-ra spanolós zeném, mikor ezt meghallottam, elképzeltem, hogy valahol a Balaton partján futok, majd azt is, ahogy befutok az elém kifeszített célszalagomat "átszakítva". Talán azért sem tudtam teljesen katartikus élményként megélni az Ultrabalatont, mert ez a hónapokon át a fejemben érlelgetett kép, amire támaszkodtam, ami erőt adott, végül nem valósulhatott meg teljes egészében, csak befutás volt, a szalagomat csak később sikerült előkeríteni a célban.

Armin van Buuren - Save My Night

Van pár tüctüc szám, amit szeretek, ez is olyan. A sárvári nagy éjszakai feltámadásom zenéje, amikor a kellemes hányás után magamhoz tértem, és végre elkezdtem futni, mentem, mint a gép előre. Az éjszaka a barátom. 

Barthezz - On The Move

Középiskolás éveimet juttatja eszembe, akkor tomboltunk erre a zenére. Szigorúan a 8 perces verziót hallgatom futás közben.  

Bastille - Of The Night

Régi, mégis új zene, nekem ez az idei Ultrabalaton dala. Az a kép ugrik be róla, hogy a tűző napsütésben tempózom felfelé a dombra valahol a Káli-medencében, jól vagyok, élvezem a futást, és tudom, hogy célba fogok érni.

Hien - Blue Sky

A rádióban hallottam, megtetszett és felkerült a lejátszómra. A székesfehérvári 12 óráson hallgattam is, és valahogy a refrén segítségével elhittem, hogy amiért odamentem, azt meg is tudom csinálni. És azóta valahogy mindig mindent elhiszek.

Sum 41- Noots

A "gyorsanfutós" zeném. Ha edzésen vagy versenyen magamhoz képest tempósan akarok futni, akkor ezt nyomom be. Garantált az 5 perces vagy gyorsabb tempó!

H-Blockx - Countdown To Insanity

Bár ez a Red Bull Air Race hivatalos zenéje, nálam mégis az ultrafutás zenéje lett. Mert az ultrások mind őrültek. :)

A Suunto futóórák forgalmazójának, az Amer Sportsnak, és Tettamanti Gábornak köszönhetően lehetőségem volt kipróbálni, tesztelni egy Suunto Ambit 2-es órát. Ez a szépséges feketeség több mint egy hónapig velem volt minden edzésemen és életem nagy versenyén, az Ultrabalatonon is.

Előrebocsátom, hogy ez az írás nem egy profi teszt lesz, inkább egy szubjektív vélemény arról, hogy én személy szerint milyennek találtam az órát, és hogyan boldogultam vele. Ennek az az oka, hogy az óra annyi mindent tud, és olyan sok sportág edzései során használható, hogy kb. egy évembe tellett volna, hogy minden képességét és lehetőségét ki tudjam próbálni. Én pedig inkább csak futottam vele.

Az órához tartozik egy pulzusmérő pánt, és egy adatkábel, ami egyben töltő is, mindezt egy helyes és dizájnos dobozba rejtette a gyártó, valamint egy kis használati utasítás, ami segít, hogy mit hová dugdossunk az órán és a számítógépen. A Suuntonál már alap, hogy az órák GPS vevővel vannak ellátva, hiszen ez segít a távolság megtételének jelzésében.

Az első használat előtt regisztráltam a Movescount.com oldalra, amely a Suunto órák hivatalos oldala, itt felhasználónévvel és jelszóval lehet saját profilt létrehozni, ahová aztán az óra automatikusan feltölti az elvégzett edzéseket, és ahol aztán ki lehet elemezni azokat. Ezen a felületen lehet módosítani az óra mindenféle beállításait is, mit mérjen, mit ne mérjen, mit mutasson a kijelzője, és mit ne, valamint a személyes adatokat (testsúly, magasság, pulzustartományok) is itt kell megadni, hogy aztán ezekből is tudjon számolni a karra csatolható „számítógép”.

Az első és számomra legfontosabb dolog az volt, az óra akkumulátora minél tovább bírja, ezt előzetesen jeleztem is Gábornak, amikor a tesztelendő óra „kilétét” igyekeztünk egyeztetni. Szerettem volna ugyanis, ha magammal tudom vinni az Ultrabalatonra, és velem együtt az óra is körbe tud érni, azaz kibírja a 32 órás szintidőt és a 212 kilométert anélkül, hogy tölteni kellene. A Suunto Ambit 2 képes erre, beállításainak köszönhetően ugyanis módosítható az üzemideje. Változtatható a GPS vétel gyakorisága 1 és 10 másodpercenkénti méréssel, valamint a GPS vétel pontossága. Tökéletes pontosság esetén 16 órát bír a Suunto, jó vétel esetén 24 órát, elégséges vétel esetén 50 órát, ha pedig kikapcsoljuk a GPS-t, akkor 150 órán át is megy egy töltéssel az óra. Az Ultrabalaton esetében, hogy biztosra menjek, az 1 percenkénti GPS vételt és az „OK” beállítást választottam, hogy biztosan kibírja az óra a 32 órát. Nem is volt vele probléma, a célba éréskor 60 %-on állt az aksija úgy, hogy pénteken töltöttem, szombat reggel 8-tól vasárnap délután 2-ig folyamatosan működésben volt, szóval ezen a téren jól vizsgázott. Természetesen a beállítások miatt nem mért teljesen pontosan, 212 kilométeren 6 kilométert lecsalt, de mivel nem szögegyenes útvonalon haladtam, hanem volt jónéhány kanyar, amit a percenkénti vétel miatt „nem vettem” be, ez így természetes. Menet közben nem volt zavaró a mérés pontatlansága, az volt számomra a lényeg, hogy a pillanatnyi tempómat nagyjából láthassam az első 100 kilométeren (akkor még fontos volt), illetve rajt óta eltelt időt is figyelemmel tudjam követni. Pulzusmérőt direkt nem vittem magammal a versenyre, mert egyébként anélkül szoktam futni, és emiatt a pulzusértékeimet nem ismerem, inkább a testem jelzéseire szoktam figyelni.

Az Ultrabalaton előtt és után végzett edzéseimen a teljesen pontos GPS beállításokat alkalmaztam. Az óra gyorsan, szinte pillanatok alatt megtalálta a jelet, és még abban az utcában is tökéletesen vette, ahol a Nike órám képtelen rá – ennek kifejezetten örültem, mert végre az órámon is a pontos távot láthattam, nem pedig 3-400 méterrel rövidebbet a valóságnál (ami miatt mindig torzul a tempó is).

A pulzusmérőt az Ultrabalaton kivételével rendszeresen használtam, érdekes volt látni, hogy milyen tempóhoz milyen pulzusértékek társulnak az esetemben. A tesztidőszak alatt általában elég meleg volt, ezért a pulzusom magasabb volt, mint amire számítottam volna, de ettől nem estem kétségbe.

Terepre sajnos nem jutottam el az órával (amúgy is elég ritkán futok terepen), így ezt a feladatot a férjemre, Milánra bíztam, aki örömmel futtatta meg az órát a Margitszigetnél kicsit magasabban fekvő helyeken. Terepfutás üzemmód esetén az óra kijelzőjén a tempó, a megtett táv, a pillanatnyi sebesség mellett látható az addig megtett szint is, egy kis grafikonon jelzi, hogy épp hol jár az ember. A sűrűbb, erdős részeken is jó volt az óra GPS vétele, így végig tudta követni a teljes útvonalat.

Az egyik jópofa funkciója az órának, hogy az edzés végén kiírja, hogy az adott edzés szerinte milyen hosszú regenerációt igényel – kíváncsi lettem volna, hogy az Ultrabalaton után milyen pihenőt javasolt volna nekem, de valamiért ebben az esetben nem írta ki a pihenőidő hosszát, valószínűleg a pulzusmérő kellett volna hozzá, hogy a szívverés alapján tudjon kalkulálni.

Az óra egyébként rendkívül könnyű, jól viselhető, kényelmes, nem tört és nem dörzsölte ki a kezemet. A pulzuspánttal szintén nem volt problémám, sikerült megfelelően méretre állítani, a top alatt nem szorított, nem mozgott el és nem dörzsölt ki.

Sajnos az óra rengeteg funkcióját nem sikerült kipróbálnom, mert az Ultrabalaton előtt és után főként rövid és laza távokat futottam a regeneráció érdekében. Pedig az óra nagyon sok mindent tud, képes végignavigálni előre rögzített útvonalon, ki tudja számítani az edzések és az adott futás alapján a maratoni célba érkezés várható idejét a versenyen, képes versenyeztetni egy virtuális edzéstárssal is. Emellett lehet vele úszni, bringázni, túrázni, síelni, triatlonozni és teremben edzeni.

Személy szerint nekem nagyon tetszett ez az óra, valószínűnek tartom, hogy ha a mostani órám felmondja a szolgálatot, akkor a következő egy Suunto lesz. Aki profi, megbízható órára vágyik, ami még dizájnosan is néz ki, annak szívből ajánlom a Suunto Ambit 2-t.

Bővebb leírás és használati útmutató a funkciót megismeréséhez itt található: http://www.suuntoorak.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=358&Itemid=420