Még mindig az alapozást nyomom, de lassacskán már látszik a vége. Nem mintha annyira várnám a végét, érdekes módon sokkal jobban ment ez a téli időszak, mint amire előzetesen számítottam. Gyorsabban és pozitívabban telt, mint gondoltam. Decemberben ugyan eléggé a mélyponton voltam (nem pont a futásban, inkább minden másban, de ez a futásomra is kihatott), de a szabadság és egy kis fejbéli finomhangolás után újult erővel vágtam bele a januárba, minden téren, és egész jó hónapot produkáltam. Ez az eddigi legjobb januárom lett, a legtöbb futott kilométerrel úgy, hogy csak edzettem, és versenyem nem volt. A 100 körüli heteket egész jól bírom, motivált vagyok, kedvem is van futni.

Snow everywhere I run #runlikeagirl #running #morningrun #longrun #winterrun #ultrarunning #37km #fuckyeah

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép, 2016. Jan 24., 04:01 PST

 Havas futás

Azt érzem, hogy erősebb vagyok, mint tavaly ilyenkor, könnyebben mennek a hosszabb, 35 km fölötti edzések is, pedig idén egyedül csináltam a legtöbb ilyet. Még mindig "kirándulok" a hosszú futásokon, elindulok valamerre, aztán amikor megvan az edzés fele, akkor elindulok visszafelé. Volt havas, latyakos, fagyos futásom is, akadt ködös, esős, napsütéses is, de minden körülmények között igyekszem végigcsinálni az edzéseimet.

Nem mindig megy jól, van, amikor szenvedek, de ilyenkor arra gondolok, hogy inkább edzésen legyen szar, mint versenyen, inkább a hosszú edzésen fájjon a gyomrom, vagy jöjjön egy hányás, mint majd valamelyik versenyen, ami eleve hosszabb és nehezebb. És hát az egész ultra egy problémamegoldás, ilyenkor gyakorolom, hogy mit és hogyan tudok menet közben lereagálni, mi az, ami segít, és mi az, amitől nem lesz jobb.

I wanna runnaway, never say goodbye... #running #runlikeagirl #morningrun #weekendrun #longrun #ultrarunning #ultratraining #runwithmylove #hokaclifton2 #nike #ultimatedirection #underarmour

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép, 2016. Jan 30., 05:44 PST

Futás Milánnal Nógrád megyében

Szóval gyűlnek a kilométerek, mindjárt itt van február vége, és lassan kezdődik a szezon, ergo lassacskán vége az alapozásnak. Első verseny gyanánt beneveztem a 100 kilométeres országos bajnokságra, ami Velencén lesz. Nem nagyon vagyok még ráhangolódva, nem is igazán a 100 miatt, hanem a pálya miatt. Októberben voltunk ott, Milánnal futottam 2 kört az el-vissza 5 kilométeres pályán, és szerintem szörnyű volt, rosszabb, mint a Margitsziget, pedig onnan is elmenekültem az utóbbi időben a 20 kilométernél hosszabb edzéseimen. Na mindegy, még van több mint két hetem, hogy beleszeressek a pályába, és felkészüljek fejben arra, hogy 20 (igen, húsz!) kört fussak rajta. De majd csak megoldom valahogy, legfeljebb mindig csak magam elé nézek, hogy ne lássam, hol vagyok éppen.

Sun #running #runlikeagirl #morningrun #winterrun #sunnyrun #hokaclifton2 #nike #ultrarunning #ultimatedirection

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép, 2016. Febr 9., 00:33 PST

 Reggeli napsütés

Az erősítést csinálom becsülettel, egy héten legalább háromszor, de inkább négyszer, nyúzom a kettlebellt, emelgetem a súlyzókat, csinálom a videós komplett edzéseket, vagy magamnak állítok össze egy gyakorlatsort. Nem csak érzem, de látom is a hatását, izmosabb a combom, kisebb a fenekem, és már a hasamra sem (mindig) utálok lenézni. Még egy kicsit dolgoznom kell rajta, de ha minden szép és jó, akkor az Ultrabalatonon nyugodt szívvel futhatok majd egy szál topban, ha éppen úgy esik jól.

Érzem, hogy a karomon és a hátamon is vannak izmok, kevesebbet fáj a hátam és a derekam, pedig ugyanannyira sokat ülök, jobb a tartásom, és könnyebben megy a cipekedés is, ha egyszerre kell a bevásárlószatyrokat és a gyerekemet is hazahúznom valahonnan. Van értelme csinálni az erősítő edzéseket, úgyhogy csinálom. Még a nyújtásra kellene többet figyelnem, de a reggeli futás után nem nagyon van rá időm, max. 3 percre a kádban, míg engedem magamra a forró vizet. Az erősítések után mindig nyújtok, de nem biztos, hogy ez elég. A hengert sokat használom, masszázsra 3 hetente járok, ez a nagygenerál mindig nagyon jót tesz, és ennyi különben is jár. 

Az étkezésem is egész jól beállt azáltal, hogy elengedtem az ezzel kapcsolatos görcseimet. Nem veszek egészségtelen cuccokat, nincs itthon édesség, de ha valamit megkívánok, egy csokit, vagy egy müzliszeletet, vagy süti, rétes érkezik a szerkesztőségbe valamelyik kollégámnak köszönhetően, akkor nyugodt szívvel eszem belőle, de mértékkel. A súlyomat nem tudom, mert a mérlegünk idióta, és össze-vissza mutogat mindenféle számokat, de igazából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy minden ruhámba kényelmesen beleférek, és már nem kapok dührohamot a saját látványomtól, ha belenézek a tükörbe. Már csak emiatt is érdemes folytatnom azt, amit elkezdtem. A táplálékkiegészítők is segítenek, szedek multivitamint, vasat, magnéziumot, D-vitamint, most egy porerősítő kúrát is csinálok (jó régen vettem egy doboz porcerősítőt, most már ideje beszedni), edzés előtt és után pedig BCAA, glutamin a menü, meg a jó öreg fehérje. Lehetne ennél profibban is csinálni, de mivel nem vagyok profi sportoló, csak egy lelkes amatőr, azt hiszem, ez is elegendő.

Hát így állok most, a 100-as szerintem elég jó visszajelzés lesz a pillanatnyi állapotomról, de inkább hosszú edzésnek tekintem, mint igazi versenynek, mert nem ez az elsődleges célom idén. Persze próbálom majd kihozni magamból az adott körülmények között a maximumot, és kiélvezni a versenyhangulatot.

One step closer #running #runlikeagirl #ultrarunning #ultratraining #morningrun #winterrun #hokaclifton2 #nike #ultimatedirection #20km #ultrabalaton

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép, 2016. Febr 11., 00:39 PST

Egy újabb reggeli edzés

Úgy érzem, hogy most minden jó, a család, a futás, a munka, egész jól ki is tudom magam pihenni, jobban alszom, mint korábban, tudom, mit miért csinálok, sikerült rendezni a fejemben a prioritásokat, nem idegesítem magam hülyeségeken, elengedtem egy csomó dolgot, amit el kellett. Talán most egész jól a helyemen vagyok, szeretném, ha ez így is maradna. És várom a márciust, hogy lássam az utamat, merre vezet tovább. 

5 évvel ezelőtt, 2011 januárjában megműttettem a szemem, hogy ne kelljen kontaktlencsével vagy szemüveggel bajlódnom (ez utóbbit nem igazán szerettem viselni), leginkább a sport miatt. Napszemüveget viszont mindig szívesen viseltem, a műtét után egy ideig a futáshoz is hordtam, de az nem volt az igazi. Ekkoriban szemeztem a sportszemüvegekkel is, de mindig elvetettem, hogy vegyek egyet. Nem éreztem nagy szükségét, nem gondoltam, hogy az általam akkoriban futott rövidekhez annyira nagyon kellene egy komolyabb, menőbb szemüveg.

Időről időre azért mindig felmerült bennem a gondolat, hogy nem ártana egy rendes sportszemüveg, főleg nyáron, amikor nagyon süt a nap és erős az UV-sugárzás, ősszel, amikor esik az eső, vagy fúj a szél, és télen, amikor a jeges szél a szemembe fújja a havat, vagy szinte hóvakságot kapok a fehérségtől. Szóval sokszor eszembe jutott a szemüveg.

És hol keressen az ember tisztességes sportszemüveget magának, ha nem egy sportszemüvegre szakosodott optikában, a Sportszem Optikában (Budapest, 5. kerület, Balassi Bálint utca 2/b.),  Az összes nagy szemüvegmárka kapható a boltban, például Rudy Project, Adidas, Oakley, és szinte bármelyik sportághoz lehet szemüveget kapni, legyen szó futásról, kerékpározásról, teniszről, vitorlázásról, úszásról, síelésről, hegymászásról, vagy beltéri sportokról. A sportághoz való típusválasztás fontos, hiszen mindegyik sportághoz olyan szemüveget fejlesztenek a gyártók, hogy az adott sportnak megfelelően kényelmes legyen, és segítsen a még jobb teljesítmény elérésében.

A szemüvegkínálat feltérképezése közben igyekeztem kideríteni, mire kell figyelni, amikor sportszemüveget választ valaki, hiszen nem csak az a fontos, hogy a szemüveg menő és divatos legyen, és jól álljon.

Mi a fontos, ha sportszemüveget veszel?

- Láss benne tökéletesen!

Fontos, hogy a lencséje tökéletes legyen, ne csillogjon, ne tükröződjön, torzításmentes legyen, azaz mindent úgy, vagy még jobban láss benne, mintha nem lenne rajtad szemüveg. Így elkerülheted az abból adódó sérüléseket, hogy nem láttál valamit tökéletesen. Többféle lencseszín létezik, illetve vannak UV-re sötétedő lencsék is, bármilyet is választasz, a lényeg, hogy olyan legyen, ami nem zavar, nem fájdul meg benne a fejed, jól érezd magad a viselése közben.

- Nyújtson védelmet a szemnek!

A szemüveget – hacsak nem dioptriás – azért viseljük, hogy védjük a szemünket a nap káros hatásaitól, az esetleges szennyeződésektől, külső behatásoktól, ütésektől, felpattanó kövektől, környezeti hatásoktól (napsütés és UV, szél, eső, hó, por) – ezek miatt nagyon fontos, hogy a lencse törhetetlen legyen.

- Illeszkedjen az archoz!

Számtalan stílusú, formájú keret és lencse közül válogathatsz, így – bár valószínűleg pont emiatt hosszas próbálgatás után – biztosan találsz hozzád illő szemüveget. Ez nem csak esztétikai szempontból fontos, hanem azért is, hogy mozgás közben kényelmes legyen, ne nyomjon, ne törjön, ne legyen kényelmetlen. Az a jó, ha viselés közben úgy érzed, mintha rajtad sem lenne, fontos, hogy ne kelljen állandóan igazgatni, hiszen ez zavaró, elvonja a figyelmet a sportolásról.

- Strapabíró, tartós legyen!

Fontos, hogy a szemüveg lencséje és kerete egyaránt jó minőségű legyen, tartós, ütésálló és törhetetlen, mégis könnyű anyagból készüljön. Így amellett, hogy megfelelő védelmet nyújt sportlás közben a szem számára, ha véletlenül leesik vagy ütés éri, akkor ne törjön el, ne sérüljön meg.

Mi a helyzet azzal, aki szemüveges?

Ha szemüveges vagy, és a sportoláshoz is viseled, akkor sem kell lemondanod egy stílusos sportszemüvegről: arra is van lehetőség, hogy a kiválasztott szemüveget dioptriás verzióban készíttesd el. Ez a lehetőség segít abban, hogy hagyományos szemüveg és kontaktlencse nélkül sportolhass, biztonságosan, kényelmesen, tökéletes látással.

Azt gondolom, hogy bár az internetes vásárlás lehetősége szuper, és én magam is többször vettem már futócuccokat a neten keresztül, a szemüveg egy olyan dolog, amit érdemes szemtől szemben megismerni, megfogni, felpróbálni, tesztelni. A szakboltban lehetőség van arra, hogy mindenféle szemüveggel alaposabban megismerkedhess, felpróbáld őket, megtaláld a sportodnak, az elvárásaidnak és ízlésednek, valamint a fejméretednek és arcformádnak megfelelő sportszemüveget.

A Sportszemben az üzlet szakértő dolgozói mindenben segítenek, hogy megtaláld a vágyott szemüveget. Ha elmondod, hogy milyen elvárásaid vannak, milyen színű keretet, milyen formájú lencsét szeretnél, máris tudnak neked valót ajánlani.

Minden egyes darabot kipróbálhatsz akár szélgép előtt is, hogy érezd, milyen a szemüveg menetszélben, hogyan szellőzik, bepárásodik-e, hogyan viselkedik használat közben, mozgás közben elcsúszik-e, kényelmes-e vagy sem. Egy UV készülék segítségével pedig azt is ki tudod próbálni, hogyan reagál a választott darab lencséje a változó fényviszonyokra, és ezt te magad hogyan viseled.

Én egyébként leginkább a Rudy Project szemüvegjeivel barátkoztam meg, ezek közül lehetőségem volt kipróbálni három típust – elvihettem őket futni –, hogy megtaláljam az igazit. Egy Rydon, egy Agon és egy Stratofly modellt próbáltam ki, ezekről is írok majd, és arról is, hogy hogyan döntöttem, melyik lett a befutó.

Hard like titan � #running #runlikeagirl #morningrun #winterrun #sunnyrun #longrun #weekendrun #rudyproject #sportglasses

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép, 2016. Febr 7., 02:21 PST

A szemüveg nem szezonális, hanem minden évszakban hordható, emiatt pedig hosszú távú beruházás. Ha jó minőségű sportszemüveget választasz, akkor az évekig használható marad. Nem kell x kilométerenként újat venni belőle, mint a futócipőből, vagy nem szakad szét, mint egy nadrág. Ezért érdemes minőségi, tartós, kényelmes darabot választani belőle, így hosszú időn keresztül hű társad lehet sportolás során. És ha egyébként igyekszel mindenből a legjobban megszerezni magadnak a futáshoz, miért pont a szemüveg lenne kivétel?

Az új évből már eltelt két hét, már van mit leírni, hogy eddig mi minden történt velem, és nem csak a nagy semmiről írhatok, meg arról, hogy néha elmegyek és futok egy kicsit. Az idei évem eddig arról szól, hogy kimozdítom magam a kényelmes, megszokott kerékvágásból, és próbálok újítani, változtatni, keményíteni.

Futás

Javában zajlik az alapozás, de eddig nem brutálhosszú heteket csináltam, hanem közepeseket, viszont sok feladatos edzést írt bele Gabi, pont azért, hogy fejlődni tudjak. Őszinte leszek, ezeket eddig nem nagyon szerettem, és mindig nehezemre estek, hogy megcsináljam őket, mert hát olyan jó volt beleülni a komfortzónámba, és nem kilépni onnan. De most igyekszem ezzel a "hagyománnyal" szakítani, és igenis gyorsra futni a gyorsnak írt futást, tisztességesen megcsinálni a váltogatást, végigfutni a tempósnak írt szakaszokat. Mit is mondjak, nem könnyű, de érzem a hatását. Tudom, hogy lassú tempóban akár a világ végéig is el tudok futni, de ha jobb akarok lenni, és fejlődni szeretnék, akkor nem szabad ezzel megelégednem. Idén mind a 24 óráson, mind pedig az Ultrabalatonon jobb akarok lenni, mint eddig bármikor, az őszről nem is beszélve, és ezért meg kell dolgoznom.

Erősítés

Még egy dolog, ahol változtatnom kellett, mert ugyan tornázgattam én itthon heti 2-3 alkalommal, de most már érzem, hogy annak nem volt túl sok haszna. Gyenge vagyok, mint a harmat, muszáj volt megreformálnom az erősítő edzéseimet is. Már csak amiatt is, mert a testösszetétel-mérés mindig azt mutatja, hogy kevés az izomtömegem, magas a testzsírom, és ezek miatt lassú az anyagcserém. Másrészt a formáim és az erőnlétem is igénylik, hogy egy kicsit összekapjam magam, és előkerüljenek az izmaim. Úgyhogy Gabi írt erősítő edzéstervet is, vettem az Öcsémtől kaptam (kértem karácsonyra) egy kettlebellt (hogy ne aprózzam el, 12 kilósat), és elkezdtem rendesen edzeni. Csinálom a Gabi-féle súlyzós erősítést (lehet röhögni, de az elején még a 3 kilós súlyzót is alig tudtam megemelni), illetve kerestem és találtam nagyon szuper, komplett 20-35-40 perces kettlebelles és súlyzós erősítő videókat, és ezeket csinálom felváltva, egy héten legalább 4-szer. Az elején nagyon nehéz volt végigcsinálni a súlyokkal a gyakorlatokat, de mostanra, 3-4 héttel később már egyre jobban mennek. Érzem, hogy már most erősödtem, formálódtam, és egészen meg is szerettem ezt a fajta edzést is, még akkor is, ha estére piszkosul elfáradok. De úgy érzem, megéri. Jó, hogy nem kell elmennem itthonról egy terembe, Milcsi néha beáll mellém "bohóckodni", kap ő is egy tornaszőnyeget, a Duplo kockáit használja súlyzónak, és próbálja utánozni, hogy mit csinálok, tök cuki, addig is együtt vagyunk (még ha a 30 perc edzés 80 percig is tart).

Étkezés

Novemberben iszonyú mélyponton voltam, hiába fogytam 2 kilót a nyárhoz képest, a testzsírom ennek ellenére nőtt. Ez eléggé elkeserített, nem tudtam, hogyan tovább, hiszen hiába próbáltam "értelmesen" táplálkozni, odafigyelni a kajálásra, nem lett jobb. Aztán rájöttem, hogy azzal, hogy még erre a területre is ennyire odakoncentráltam, magamra raktam egy plusz adag stresszt, amiből amúgy is elég sok volt szeptember óta, hát persze, hogy nem ment jól semmi. Úgyhogy a dietetikusi konzultáció után kértem és adtam magamnak egy kis "kimenőt", hogy rendezzem a soraimat, és decemberben úgy és azt ettem, amit és ahogy akartam. Igen, ettem csokit, édességet, rágcsát, de érdekes módon, hogy nem volt "tilos", sokkal kevésbé kívántam, mint addig. Karácsonykor igyekeztem mértéket tartani, szerintem sikerült, és a szabadság alatt a pihenés és nyugalom eléggé helyre tett minden téren. Úgyhogy januártól visszatértem a szénhidrátos-inzulinrezisztens diétához kb. 90 %-os pontossággal, és most jobban is megy, mert fejben nem koncentrálok rá annyira, hanem próbálom ösztönösen követni, és ha van is valami kilengés (igen, egyik este hamburgert vacsoráztam, nem is kicsit), akkor abból nem csinálok drámát.
Ami nagy változás, hogy ismét én főzök. Eddig csak hétvégenként főztem, mert nem volt hozzá kedvem, sajnáltam rá az időt, inkább ettem én is és Milán is a munkahelyi kajáldában, vagy esetleg rendeltünk. Viszont egymástól teljesen függetlenül úgy döntöttünk, hogy ez így nem lesz  jó, és mindketten inkább "hazait" ennénk a munkában is, így is lett. Ez főként sült csirkemellet jelent valami körettel, elsősorban salátával. Ehhez megveszek és felszeletelek egy hatalmas adag csirkemellet, amit aztán kiporciózva lefagyasztok, majd ha esedékes, kiolvasztom, befűszerezem, megsütöm, és kész is a kaja. De kb. ugyanennyi idő összedobni egy túrógombócot vagy egy adag tésztát, ha esetleg arra van igény. Nem mondom, hogy hű de jó még a főzést is bezsúfolni a napba, de muszáj, a saját érdekünkben. Arról nem is beszélve, hogy nem kevés pénzt spórolunk meg így.

Táplálékkiegészítők, frissítés

Eddig nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy a hétközi edzéseken odafigyeljek a fehérjebevitelen kívül másra, most viszont elkezdtem tolni az aminosavakat is. Futás előtt és után BCAA-t és glutamint is szoktam bevenni (kapszula formájában), hogy még jobban megtámogassam az izmaimat, és hátha nem purcannak ki annyira, mint korábban. Érzésem szerint ennek is van értelme, lehet, hogy ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy fejlődnek az izmaim, nem csak én érzékeltem, hogy formásabb a combom és a fenekem, hanem Milán is, és tudom, hogy nem csak bókolni akart, mint egy jó férj, mert ezzel párhuzamosan azt is megjegyezte, hogy nagyobb lett a hátam is (ami remélhetőleg nem baj).
A futás közbeni frissítésre is nagyobb gondot fordítok, mint eddig. Tavaly télen a 20-22 kilométeres edzésekig bezárólag nem ittam futás közben, de most a 15-nél hosszabbakra már viszek magammal legalább 3 dl folyadékot, és meg is iszom. Jól is esik futás közben, van értelme a mellényben cipelni. A hosszabb futásokra több folyadékot viszek, és valami kaját is hurcolok magammal, amit kötelezően meg is eszem, annak ellenére, hogy edzésen valamiért nem szeretek enni, és nem is érzem magam éhesnek. De legalább gyakorlom, mi jó a hasamnak és mi nem.

Új útvonalak

A Margitszigetből már kissé elegem lett, így csak a hétköznapi futásaimat csinálom meg ott. Reggelente az idő szűkössége miatt ez a legpraktikusabb megoldás, közel van, nem akadályoznak lámpák, nem kell gyalogosokat kerülgetni, gyorsan letudom az edzést és kész. Hétvégén viszont eszem ágában nincs akár egy métert is a szigeten futni, 6-8 köröket meg pláne nem, inkább elmegyek valamerre a városban, és gyakorolom a hosszú futást egyedül. És élvezem. Sokat tanulok belőle, mert vinnem kell a frissítőmet, ami vagy elég, vagy nem, ha nem elég, akkor meg kell oldanom, hogy szerezzek utánpótlást, ha wc-re kell mennem, azt is meg kell oldanom, ha holtpontom van, azon is egyedül kell túlesnem. Ugyanúgy, mint egy versenyen, mint pl. az Ultrabalatonon. Ott sem fog mellettem futni senki órákon keresztül, aki esetleg húz, vagy motivál.
Magamat kell motiválnom, és akarom is motiválni magamat. Szóval szépen nekiindulok, elfutok valameddig, aztán meg hazafutok, még akkor is, ha könnyebb lenne felszállni a buszra. Így "túráztam" már el majdnem Piliscsabára és vissza, Pomázra és vissza, keringtem a városban ide-oda. Igyekszem olyan terepeket keresni, amikben van emelkedő is, hogy azt is gyakoroljam, és ne csak síkon készüljek. Jó egyedül lenni, jó csak magamra figyelni, jó csak a saját futásomra (és esetleg szenvedésemre) koncentrálni. Egy-egy rövidebb edzést persze nagyon jó valakivel együtt futni, beszélgetni, esetleg "húzatni magam" egy nálam gyorsabb futóval, de a hosszabbaknál most hasznosabbnak érzem, ha egyedül futok - aztán meg ha már meguntam a kóválygást és az egyedüllétet, majd "visszaköltözöm" a Margitszigetre, ahol hétvégén mindig fut valaki.

Egyebek

Többet kell aludnom, mint eddig, hogy reggel ne úgy ébredjek, mint a mosott szar, és már ne eleve fáradtan vágjak neki a dolgaimnak. Igyekszem többet aludni napi 6 óránál (eddig átlagosan ennyi volt az adagom), próbálok már este 11 előtt lefeküdni, hogy amikor reggel 6-kor kelni kell, kicsit jobban ébredjek.

A munka és a család összességében rendben van, egyelőre mindent szépen össze tudok legózni, a feladataimat elvégzem, a családomat sem hanyagolom el, viszem a háztartási feladatokat, játszom és foglalkozom Milcsivel, és igyekszem a számítógép előtt töltött időt lerövidíteni és a felesleges böngészés és agyhalott kattintgatás helyett hasznosan tölteni.

Az első féléves versenynaptáram nagyrészt összeállt, a 24 óra és az UB már biztos, a márciusi 100-ast még megálmodom és Gabival is egyeztetem, hogy azzal mi legyen, a kisebb, esetleges edzőversenyeket, lehetséges iramfutásokat még nem tudom, ezek majd menet közben alakulnak.

Úgy érzem, hogy minden esélyem megvan arra, hogy minden eddiginél jobb évet produkáljak, elindultam az efelé vezető úton, szerintem a jó irányba - igyekszem nem letérni róla.

Az a kislány vagyok, akit csúfolnak az osztálytársai, hogy nagy a feje és kövér.

Az a kislány vagyok, aki lassú a sorversenyben, és a bordásfalon lógva nem tudja vízszintesig felemelni a lábát.

Az a kislány vagyok, akik kiraknak a néptánc csoportból, mert megszületett a testvére, és kétszer egymás után nem ment táncra, így többé már ne is menjen.

Az a kislány vagyok, aki tornára jár, lelkes, de tudja ő is és mindenki más, hogy ő a legügyetlenebb az edzésen. De nem adja fel, csinálja.

Az a kislány vagyok, aki csak azért kap kettest a Cooper-teszten, mert kitűnő tanuló, és az egyes nagyon bénán mutatna a naplóban.

Az a kislány vagyok, aki rátalál a kézilabdára, ahol a "nagy testét" végre jól tudja használni.

Az a kislány vagyok, aki 14 évesen Budapestre költözik, hogy kézilabdázhasson.

Az a lány vagyok, aki sosem hagy ki egy edzést sem, mégsem mindig teszik be a csapatba.

Az a lány vagyok, aki mindig utolsó a futóedzéseken, aki hiába hajt, mégis a leggyengébb.

Az a lány vagyok, aki rájön, hogy soha nem lesz belőle élsportoló, és inkább elköszön a kézilabdától.

Az a lány vagyok, akire a fiúk, még a nem helyes fiúk sem tekintenek lányként, aki fiúsítva van, és inkább jó haver, mint jó csaj.

Az a lány vagyok, akinek heti ételadagja 2 alma és egy kefir, hogy lefogyjon.

Az a lány vagyok, aki minden nap fut, pedig utálta, de most fut, hogy lefogyjon.

Az a lány vagyok, aki mindenre őrülten koncentrál, csak hogy ne kelljen ennie.

Az a lány vagyok, akinek van akaratereje.

Az a lány vagyok, aki már nem csak azért fut, hogy lefogyjon, hanem azért, mert már szereti.

Az a lány vagyok, aki mindig mindent tud, jó tanuló, tanulmányi versenyekre megy, kitűnőre érettségizik és egyetemre megy. 

Az a lány vagyok, aki egyetemistaként új életet kezd.

Az a lány vagyok, aki 20 évesen megismeri élete szerelmét.

Az a lány vagyok, aki boldog és szerelmes.

Az a lány vagyok, aki diplomákat szerez, és sportriporter vagy újságíró akar lenni.

Az a lány vagyok, aki keresi az útját, és megy az álmai után.

Az a lány vagyok, aki újra elkezd futni, mert szereti.

Az a lány vagyok, aki bár szeret futni, mégis nagy küzdelem árán futja le az első félmaratonját.

Az a lány vagyok, aki férjhez megy.

Az a nő vagyok, aki még mindig futná az első maratonját, ha a férje nem lenne ott mellette és nem segítené.

Az a nő vagyok, aki ultrát akar futni, hogy megtudja, az milyen.

Az a nő vagyok, aki a férjével párosban körbefutja a Balatont.

Az a nő vagyok, aki kisbabát vár.

Az a nő vagyok, akinek szörnyen hiányzik a futás.

Az a nő vagyok, akinek csodálatos kisfia születik, így most már anya is.

Az a nő vagyok, aki babakocsival kezd futni, majd újra félmaratont fut.

Az a nő vagyok, aki ultrázni akar.

Az a nő vagyok, aki megvalósítja a céljait.

Az a nő vagyok, aki maximalista.

Az a nő vagyok, aki egy évvel a szülés után majdnem 100 kilométert fut.

Az a nő vagyok, aki körbe akarja futni a Balatont, egyedül.

Az a nő vagyok, aki 12 és 24 órás versenyeken indul, és végig is csinálja őket.

Az a nő vagyok, aki országos bajnoki dobogóra állhat.

Az a nő vagyok, aki első, majd második próbálkozásra is körbefutja a Balatont.

Az a nő vagyok, aki egyszerre anya, dolgozó nő, feleség és futó.

Az a nő vagyok, aki megy, fut az álmai után.

Az a nő vagyok, akit senki sem állíthat meg.

Az a nő vagyok, aki...

Ez vagyok én. Soha nem felejtem el, honnan jöttem.

Tavaly és tavalyelőtt is valahogy úgy kezdtem az adott évem értékelését, hogy az volt életem legnehezebb éve, de azért jó volt. Na most is ez van, és valószínűleg jövőre is ez lesz a helyzet. Mindig az adott év tűnik a legnehezebbnek, és mindig az az éppen legszebb is.

Hogy pozitív legyek, azt kell mondanom, hogy összességében 2015-öt sikeresnek értékelem, hosszú volt, nehéz volt, eseménydús volt, de mindennel együtt szép volt, jó volt. Kilométerszámban jó lett volna elérni a 4000-et, de ez még nem jött össze (bár az edzésnaplóm néha össze-vissza, lehet, hogy nem is rögzítettem mindent), ez akár lehet egy cél jövőre, de nem is ez a lényeg. Az edzések és a versenyek nagy részét élveztem, szerettem, ha meg épp nem szerettem, vagy nehéz volt, akkor is megtettem az adott pillanatban tőlem telhető legtöbbet, hogy ne hozzak szégyent magamra.

A futás nekem még mindig az a dolog, ami legalább egy kicsit kijjebb tud rángatni a szarból még azelőtt, hogy teljesen belesüllyednék, egy kapaszkodó, egy biztos pont az életemben a két Milánom mellett, és nagyon elöl áll a fontossági sorrendemben. Ősszel elég nehéz, mondhatni depressziós és antiszociális időszakon mentem keresztül, de a futás végig ott volt nekem, még ha nem is tudtam mindig teljesen koncentrálni közben, még ha sokszor nehéz volt elindulni, de a végére mindig egy kicsit jobb lett. És mindig ad egy célt, amire előre tudtam és tudok tekinteni még akkor is, ha nagyon távoli.

2015-ben van néhány dolog, amire büszke vagyok, amik miatt azt mondom, hogy megéri csinálni az edzéseket. Az első ilyen a 24 órás országos bajnoki bronzérmem, és az ehhez tartozó eredményem - ez a pár száz méter híján 188 km az év 105. legjobb 24 órás eredménye a világon, és a 7. Magyarországon. Azt gondolom, hogy ez azért nem rossz. És úgy érzem, tudom, hogy van még bennem, tudok javítani ezen az eredményen, tudok több kilométert futni 24 óra alatt. Tudom, hol hibáztam, hol pazaroltam el időt és energiát, hol tudok még magamon hozni.

A másik büszkeségem, hogy kettőből kétszer sikerült teljesítenem az Ultrabalatont. Az időeredményt nem nézem, mert az idei futásban is nagyon sokat hagytam, de itt is tisztában vagyok az okokkal, hogy miért nem ment jobban - de az volt a lényeg, hogy ismét körbeérjek.

A harmadik fontos dolog, bár lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem, mert ez az egyik alapja mindennek, hogy Milánnal minden téren jó csapatot alkotunk, a családi életben is, és a futásban is. Mindig ott vagyunk egymásnak, és támogatjuk egymást abban, hogy el tudjuk érni a kitűzött céljainkat. Egyedül nem menne. Együtt viszont megy.

Gabival töretlen az edző-tanítvány viszonyunk, persze meg van spékelve a barátságunkkal is. Örülök, hogy olyan edzőm van, aki ismer, tudja, milyen vagyok, és bízik bennem még akkor is, amikor esetleg én már elveszteném a hitemet saját magamban. Ő és Milán azok, akiknek a véleményére maximálisan adok, és ha ők azt mondják valamire, hogy csináld, mert meg tudod csinálni, akkor az még inkább erősít és magabiztossá tesz. Hogy egyébként mennyire vagyok macerás és idegesítő tanítvány, azt csak Gabi tudná megmondani, de talán nem vagyok olyan rossz, mint amennyire néha annak érzem magam. :)

Olyan versenyem is akadt idén, amire nem vagyok büszke, viszont tanulságos volt, például a 6 órás OB. Hozzásegített ahhoz, hogy ismét rájöjjek, nem kell másokkal foglalkoznom, nem kell mások teljesítményéhez, eredményéhez mérni magam, csak magamhoz mérten szabad szemlélnem a teljesítményemet. Ismét rájöttem, hogy nekem a hosszabb versenyek fekszenek inkább, ott tudok kiteljesedni, ott tudom a saját szélsőséges személyiségjegyeimet maximálisan kihasználni. Mert a hosszú ultra olyan, mint maga az élet, hol fent vagyok, hol lent, hol még annál is lejjebb, de aztán ki tudom vakarni magam a gödörből, és ebben azért egész jó vagyok.

Egyébként meg baromira elfáradtam idén, nehéz műfaj a mindenben maximálisat nyújtani akaró ember, dolgozó nő, energiabomba gyereket nevelő, háztartást vezető anya+feleség, és a(z ultra)futó létének kombinálása. Mostanra kicsúcsosodott az alváshiányom, amit három és fél éve görgetek magam előtt, folyamatos rohanásban vagyok, sok a munkám (persze szerencsére szeretem, és tök jó feladatok is megtalálnak), mindig akad valami teendőm (ha más nem, egy adag mosás vagy egy újabb blogbejegyzés). De túl fogok lendülni ezen is, eddig mindig sikerült.

Testileg egyébként rendben vagyok, a táplálkozás és én még mindig hadilábon állunk egymással, még mindig keresem az ideális étkezést, hogy hogy lenne a legjobb, de a pajzsmirigyem rendben, a vérképem rendben, és a nagyobb, komolyabb sérülések is elkerültek, ha pedig van valami apróság, akkor tudom, kik azok a szakemberek, akik gyorsan össze tudnak legózni.

Sokat köszönhetek a futásnak. 2016-ban új kihívások várnak a futásnak köszönhetően, igyekszem kihozni belőlük, amit tudok, remélem, a saját erőfeszítéseim mellett a szerencse is mellém áll majd.

BUÉK 2016!

Ha kíváncsi vagy az idei legfontosabb futásaimra, akkor ezeket a bejegyzéseket olvasd el!

Helló, versenyszezon, helló 12 órás PB!

24 óra megint: egyéni csúcs, OB-bronz, és harc magammal

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0 - Újra körbefutottam a Balatont!

Mínusz 4 másodperc 42,195 kilométeren

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

Nemrég lehetőségem volt egy jót beszélgetni Nagy Katával, aki az idei évben világbajnok lett 24 órás futásban, majd új női pályacsúccsal megnyerte a Spartathlont (a női versenyt), és csak 3 férfi tudta megelőzni. Örültem, hogy Kata nyitott volt a beszélgetésre, mert őt is a példaképeim közé sorolom, azok közé a futónők közé, akiket érdemes figyelni, akiktől lehet tanulni.

A beszélgetésből készült rövidebb, kevesebb futást tartalmazó interjú az NLCafe-n jelent meg, a több futást és "kulisszatitkot" felvonultató hosszabb verziót pedig itt és most olvashatjátok! Hosszú, de mindenképpen érdemes elolvasni!

Fotó: Szaszafotó

Nagy Katalin nevét akkor ismerte meg a futótársadalom, amikor 2013-ban megnyerte a 212 kilométeres Ultrabalatont. Az Amerikai Egyesült Államokban élő 36 éves magyar futónő azóta viszont rendre felbukkan a híradásokban, hiszen szebbnél szebb eredményeket ér el. 2015 pedig egyértelműen az ő éve: ő lett a 24 órás futás női világbajnoka, majd hatalmas női pályacsúcsot futva megnyerte a 246 kilométeres Spartathlont.

Évek óta a floridai Sarasotában élsz és edzel, hogy kerültél az Egyesült Államokba, és mivel foglalkozol?

11 évvel ezelőtt, 2 évvel a főiskola befejezése után költöztem ki Amerikába az akkori párom után, akivel még itthon kezdődött a kapcsolatunk, őt követtem. A beilleszkedés nehéz volt, de az évek során megszoktam és kialakítottam az életem, és nagyon szeretek itt élni. Házak szervizelésével, karbantartásával foglalkozom, ami elég sok mindent magában foglal: takarítást, állatok felügyeletét, a ház felügyeletét, a háztulajdonos személyes ügyeinek intézését, és rendezvények szervezését is intézem. Ez egy igen sokrétű, szaladgálós, intézkedős feladat, ami eléggé lefoglalja a mindennapjaimat. Általában reggel 9-kor kezdek dolgozni, és attól függően, hol és mit kell csinálnom, délután 4 vagy 5 óráig foglalkozom a munkámmal. Ezután hazamegyek, egy órát pihenek, majd kezdődik a napi edzés. Hétköznapokon rövidebb edzéseim vannak, amiket próbálok még sötétedés előtt befejezni, bár télen ez nem mindig sikerül. Hétvégén pedig hosszabb, akár 4-5 órás edzéseim is vannak.

Vannak kedvenc helyeim, amiket évek óta nem tudok megunni. A kedvenc helyem egy tó, 5 kilométer hosszú kört tudok körülötte futni, de a partra is ki szoktam járni, bár mivel ott egy hosszú egyenest lehet megfutni egyik, majd másik irányba, ez kevésbé változatos. A Spartathlonra való felkészülés közben egy harmadik helyre is jártam futni, vicces, de a helyi szemétdombra. Szépen megcsinálták, befüvesítették, ott van egy olyan emelkedő, amire fel tudok futni. Mivel Florida teljesen sík, így tudtam megoldani, hogy legyenek emelkedős, dombos futásaim is. A domb elég kicsi, a legmeredekebb pontján fél-egy perc alatt fent vagyok futva, de körbe is lehet futni, így egy hullámzó 1,5 kilométeres kört tudok teljesíteni. Voltak 3 órás edzéseim is itt a nyáron, de úgy éreztem, szükségem van a dombos edzésekre is a Spartathlon felkészülés során, tavaly ezeket ugyanis kihagytam.

Még csak néhány éve futsz komolyabban, korábban milyen sportokat űztél?

5 éves korom óta mindig sportoltam, nagyon szeretek mozogni, ez már gyermekkoromban kialakult. 5 és 12 éves korom között úsztam, aztán próbáltam labdajátékokat űzni, kézilabdát, kosárlabdát, de nem volt érzékem hozzá, gyorsan abba is hagytam őket. Középiskolásként sokat jártam aerobikra, és heti egyszer 6-8 kilométereket futni a barátnőimmel, bár ezek inkább beszélgetős kocogások voltak, mint komoly sportteljesítmény.

Rendszeresen futni már Floridában kezdtem, amikor véget ért a 14 éves párkapcsolatom. Nagyon sok időm lett, nem tudtam mit kezdeni magammal, így elkezdtem a helyi edzőterembe járni, és a futógépen futottam. A helyi ultrafutók felfigyeltek rá, hogy mindig ott futok a futógépen, és elhívtak magukkal, hogy a gép helyett inkább a szabadban fussak, az sokkal élvezetesebb. Nagyon jó kis csapat ez, gyakran futnak közösen, hétköznapokon 2-3 alkalommal mentünk együtt edzeni, és hétvégente is 20-30 kilométereket teljesítettünk együtt. Így készültem fel az első maratonomra, amit 2010-ben Budapesten teljesítettem 3 óra 19 perces idővel. Megtetszett a futóversenyek hangulata, ezután kezdtem gondolkodni rajta, hol tudnék még versenyeken indulni. Félmaratonokat és terepversenyeket teljesítettem Floridában, de hosszabb távra nem nagyon merészkedtem.

2012-ben mégis belecsöppentél az ultrafutás világába.

Az egyik ultrafutó barátom hívta fel rá a figyelmemet, hogy van egy jó verseny, amit szerinte meg kellene próbálnom – igaz, 80 kilométer (50 mérföld) a táv. Akkor azt gondoltam, hogy nekem a maraton is elég, de mégis sikerült rábeszélnie, és a felkészülésben is segített. A versenyen persze jól meghaltam (7 óra 44 perces idejével Kata megnyerte a női versenyt, és abszolút 2. lett, csak egy férfi előzte meg – a szerző), de nagyon megtetszett az ultrázás, mondtam, hogy innentől kezdve ultrafutó akarok lenni, de 80 kilométernél többet nem fogok futni.

Aztán mégis kipróbáltam magam hosszabb távon is, egy 100 kilométeres versenyen (9 óra 3 perc, női 1., abszolút 2. hely – a szerző), majd egy nagy ugrással jött a 212 kilométeres Ultrabalaton 2013-ban. Hiába magyar ez a verseny, mégis egy amerikai barátomtól hallottam róla először. Ő mesélte, hogy nagy álma ezt a versenyt teljesíteni a Balaton körül, én is utánanéztem, majd mondtam, oké, menjünk együtt. Persze ő meghátrált, de én azért elindultam, és életem egyik legnagyobb élménye lett ez a verseny. (Kata 22 óra 47 perc alatt tette meg a 212 kilométert és megnyerte a női versenyt - a szerző)

Ekkor már Lőrincz Olivér edző segítségével készültél. Hogy találtatok egymásra?

A floridai 80 kilométeres versenyen vett részt néhány magyar ultrafutó, akikkel megismerkedtem, ők mondták, hogy ahhoz képest, hogy az első ultraversenyemen indultam, milyen jó eredményt értem el, és szerintük van tehetségem a futáshoz. Ajánlották, hogy készüljek tudatosabban, és ők javasolták, hogy keressem meg Olivért, aki nagyon jó edző és szakember, és ő biztosan ki tudná hozni belőlem a maximumot. 2012. november 1-jén lett az edzőm Olivér, most már több mint három éve készülünk együtt.

Hogy zajlik a közös munka, hogyan épülnek fel az edzéseid?

Az ultrafutás a türelemről szól, a szervezetet nem lehet rögtön durván terhelni, szoktatni kell a hosszabb távokhoz. Amikor elkezdtünk Olivérrel együtt dolgozni, még nem voltak nagyon kemény edzéseim, szépen fokozatosan terhelt, ahogy elbírtam. Az idei Spartathlon előtt viszont már heti 4 résztávos edzésem volt, ami kemény, főleg a floridai melegben. A hétfő a pihenőnapom, keddtől vasárnapig pedig futok. Hétköznap a kedd és a csütörtök kemény, szerdán és pénteken lazább az edzés, hétvégén pedig hosszabb távokat futok. Általában 160 kilométert teljesítek egy héten, attól függően, milyen versenyre készülök. A Spartathlon előtt volt 200 kilométeres hetem is, az volt a legkeményebb.

Fotó: Sparta Photography Club

Hogy érzed, bírnál ennél többet, keményebben edzeni, és még jobb eredményeket elérni?

A munkám miatt nagyon sokat vagyok talpon és sokat jövök-megyek, fizikailag ez is kimerít. Úgy érzem, a heti 200 kilométer még megfér a munka mellett, de ez már a plafon, amit egy verseny miatt képes vagyok megcsinálni, ennél többet nem szeretnék edzeni. A versenyeken mindig a maximumon égek. Úgy érzem, hogy a 24 órás futásban van még bennem több kilométer, azt nem tudom, hogy még mennyi, de ott még nem futottam ki magam. Eddig minden 24 órás versenyemen meg tudtam javítani a korábbi eredményem, de az áprilisi torinoi 24 órás világbajnokságon futott 244,495 kilométernél is szeretnék még jobbat futni. Világbajnok lettem (Kata amerikai színekben versenyez – a szerző), de mindössze 170 méteren múlott, hogy megdöntsem az amerikai csúcsot. Fejben elszámoltam magam, a segítőim pedig csak az utolsó körben mondták, hogy fussak, mert minden méter számít, én pedig nem is gondoltam, miért kellene futnom, nem kérdeztem, hol járok, fáradtan nem esett le, miért nyomjam még jobban.

Decemberben indulok egy újabb 24 órás versenyen, ahol szeretném megdönteni a csúcsot, úgy érzem, jó formában vagyok, a Spartathlon után kipihentem magam, komolyan edzem, meg fogom próbálni. De nem akarom előre kijelenteni, hogy sikerülni is fog, mert egy 24 órás versenyen bármi megtörténhet, nem lehet tudni, milyen napom lesz, mi hogy alakul, sok mindentől függ.

A szeptemberi, 246 kilométeres Spartathlont óriási, 25 óra 7 perces női pályacsúccsal nyerted, mindössze 3 férfi tudott megelőzni. Ebből a versenyből mindent kihoztál, amit lehetett, vagy ebben is maradt még?

A Spartatlonon idén minden klappolt, egy rosszullétet leszámítva nem volt durva mélypontom. Nem szoktak gyomorproblémáim lenni, most viszont gondjaim voltak - emiatt azt gondolom, ha az sem lett volna, akkor talán még jobb időt tudtam volna futni, de az már szinte mesébe illő történet lett volna, és így is nagyon elégedett vagyok. Engem is meglepett, hogy ennyit tudtam javítani a tavalyi, első teljesítéskor elért időmön (tavaly a Spartathlont 28 óra 55 perc alatt teljesítette Kata, 2. nőként Lubics Szilvia mögött, abszolút 16. helyen – a szerző). Verseny közben a fáradtságtól nem nagyon tudok számolgatni, hogy állok, a segítőktől sem szoktam kérdezni, mi a helyzet, csak az utolsó 20 kilométeren. 25 óra 50 percre saccoltam az időmet, én is meglepődtem, hogy ennyivel gyorsabb voltam. Ha minden körülmény adott, akkor talán tudnék még javítani ezen az időn is, de sosem lehet tudni, az ultrafutás elég kiszámíthatatlan.

Számítottál az idei évi sikereidre? Keményen készültél, de gondoltál arra, hogy vajon ebből mit tudsz kihozni?

Tudtam, hogy jó formában vagyok, egy sportoló érzi magán, hogy milyen volt a felkészülése, mit tett bele. A világbajnokság előtt éreztem, hogy erős vagyok, de tisztában voltam vele, hogy a világ legjobbjai jönnek, így nem volt a fejemben, hogy nyerhetek, és nem gondolkodtam előre azon, hogy hány kilométert tudok majd futni. Úgy voltam vele, hogy megyek, ahogy tudok, és meglátjuk mi lesz belőle. A Spartathlonon még jobb formában voltam, mert nagyon durva volt a nyár, sokszor 40-45 fokban, 90 százalékos páratartalomban edzettem. Tudtam, hogy Görögországban is lehetnek ilyen körülmények, azért mentem sokszor a legnagyobb melegben is futni, hogy szokjam. Szerencsére ez segített és nem hátráltatott a jó minőségű edzésmunka elvégzésében. Tudtam, hogy a női mezőny erős, és ott lesznek a legerősebb, legjobb futónők, Lubics Szilvia, Alyson Venti, Tracy Falbo, Connie Gardner, és majd meglátom, a felkészülésem mire lesz elég.

Fotó: Sparta Photography Club

Magadban hogyan értékeled a VB és a Spartathlon győzelmeket? Hol helyezed el ezeket az életedben?

Boldog és büszke vagyok, amikor ránézek a díjaimra, érmeimre, mindegyiknek van egy kis története. Nagyon szeretem ezt csinálni, de a futáson kívül van más is az életemben. Ezek az eredmények bizonyítékok magamnak arról, mire vagyok képes, de nem ezek a legfontosabbak az életemben.

Egy több mint 200 kilométeres futás során előfordulnak mélypontok és problémák, te hogyan viseled ezeket, és hogy vészeled át őket?

Úgy érzem, egyszerű eset vagyok, ha valamilyen problémám van, azt jelzem a kísérőimnek, de hisztis nem vagyok. Ahogy elkezdődik a verseny, nekem megszűnik a külvilág, csak magamra és a segítőimre koncentrálok, nem szoktam nézni az időt és hogy ki hogy áll a versenyben, mert be is zavarhatnak ezek az információk. Tudatosan nem kérdezem ezeket. A mélypontokat sikeresen tudom kezelni, mert tudom, hogy mindig jönni fognak, olyan nincs, hogy ne legyen valamilyen kis probléma, így ezekre előre készülök, tudom, hogy ezeken túllendül az ember. Amikor az éjszakai sötétség után jön fel a nap, nekem az már megnyugvás, a sötétet nehezen kezelem, tudom, hogy túl kell lenni rajta, a napfelkelte pedig a megújulás, amitől mindig jobban leszek. Igyekszem kis dolgokból is nagyot meríteni. A barátaim mindig készítenek nekem olyan kártyákat a versenyekre, amiken idézetek, inspiráló üzenetek, elgondolkodtató mondatok vannak, de belekevernek vicces mondásokat is, ezzel indítanak el. A versenyre ezeket nem vihetem magammal, de előtte mindig alaposan átolvasom és megjegyzem őket. A Spartathlonon amikor rosszul voltam és gyalogolnom kellett, eszembe jutott, amit az egyik barátnőm írt: „az edzésen meghalunk, de a versenyen újjászületünk”. Nem komolynak szánta, de míg sétáltam, azon gondolkodtam, hogy ki találta ki ezt a hülyeséget, mert én bizony nem érzem az újjászületést! Amikor fáradt vagyok, próbálok valami mással foglalkozni, nem azzal, hogy rosszul vagyok, és ez segít átlendülnöm a nehéz pillanatokban. Nagyon hálás vagyok azoknak a segítőimnek, akik velem jönnek egy-egy versenyre, mert nagy szerepük van a sikereimben. Nem könnyű a dolguk, és nem is mindig élvezetes, ők is nagyon elfáradnak, de nélkülük sokkal nehezebb lenne a versenyzés.

Fotó: Sparta Photography Club

Milyen lemondásokkal jár az, hogy ennyit futsz, és hogyan tudsz feltöltődni?

A futás elég monoton elfoglaltság tud lenni, vannak hullámvölgyek, amikor besokallok, főleg a verseny előtti felkészülés utolsó szakasza nehéz, amikor már fizikailag és mentálisan is elfáradok – de egy jól sikerült verseny kárpótol mindenért és viszi előre. A páromtól, Félixtől, aki egyébként több félmaratont teljesített már, sok időt veszek el, ő biztosan máshogy képzeli el a hétvégéinket ahelyett, hogy én kimegyek 4-5 órát futni. De nagyon megértő, elfogadó és támogató. A barátokkal töltött idő is kevés, sokszor előfordul, hogy programot szerveznek, de én nem érek rá és nem tudok menni, vagy hamarabb haza kell mennem a másnapi futás miatt.

Igyekszem eleget pihenni, és szeretek a barátokkal a szabadban lenni, kimenni a partra például. A nagyobb versenyek után próbálom bepótolni a lemaradást minden téren, ilyenkor 2 hetet csak a pihenésnek szentelek, és olyasmikre is van időm, amikre egyébként a futás miatt nincsen. Erre a pihenésre egyébként a kiégés elkerülése miatt is szükségem van, és direkt visszafogom magam, mondván, sokat futhatok még ezután is.

A családod mit szól a teljesítményedhez, nem aggódnak, nem féltenek?

Édesanyám nagyon lelkes, de minden versenyen aggódik, hogy baj lesz a szívemmel, baj lesz a lábammal, mindig meg kell nyugtatnom, hogy jól vagyok, nincs baj. Idén a nővérem is kísért a Spartathonon, nagyon fontos volt lelkileg, hogy ott volt velem. Mindig vártam, hogy mikor találkozunk, ez vitt előre a versenyen. Nem az egész távban gondolkodtam, mindig csak abban, hogy mikor melyik ponton lesznek ott a kísérőim, és meddig kell még mennem. A nővérem persze nagyon izgult, aggódott, és én nyugtatgattam, hogy nincs baj, de ennél már csak rosszabbul fogok kinézni, ahogy haladok egyre tovább. Ott volt Rudolf Tamás ultrafutó barátom is, ő viszont saját tapasztalatból tudta, hogy mit csinálunk.

Mik a következő céljaid?

A már említett 24 órás versenyre készülök decemberben, egy 400 méteres pályán rendezik majd, és a párom lesz a segítőm – lehet, hogy most már ő is kedvet kap az ultrafutáshoz. (nevet)

Elkezdtem érdeklődni a terepfutás iránt is, szeretnék egy-két terepversenyen elindulni a jövőben. Nagy álmom a Western States (egy 100 mérföldes (161 km) terepverseny Kaliforniában, a Sierra Nevada hegységben – a szerző), ott szeretnék majd futni, ha besorsolnak az indulók közé. Sajnos Floridában nem olyanok a körülmények, hogy egy komoly terepversenyre könnyen fel lehessen készülni, de ennek ellenére a hegyekben is szeretném kipróbálni magam, még akkor is, ha nem kerülök be az élmezőnybe.

Meddig szeretnél még futni, ultrázni?

Amíg tart ez a szerelem, addig csinálom, 2017-ben a 24 órás világbajnokságon mindenképpen szeretnék ott lenni. Az biztos, hogy életem végéig el fog kísérni a sport, nem tudok meglenni mozgás nélkül, de az ultrafutás sok mindentől függ. Még nincs családom, de ebben is gondolkodom, és nem tudom, mire és hogyan lesz időm és kedvem, energiám gyerek, munka és család mellett. A futás nyilván marad majd, de lehet, hogy nem ilyen szinten. Ez olyan, mint egy másodállás, amit persze élvezek, de szinte ugyanannyi időt vesz el, mint a munka. Amíg ez élvezetes, a lemondások ellenére érdemes csinálni. A futáshoz szerencse és genetika is kell, mert amellett, hogy egészséges életet élek, jó a genetikám is, jól bírom a terhelést, nem fáj semmim, megvan a megfelelő fizikumom hozzá, plusz megvan az elhatározottságom is és fejben tudom tartani, hogy mi a cél. 2015-ben sokat utaztam, több versenyen voltam, de 2-3 nagy célversenyem van egy évben, ahol a maximumot kell kihoznom magamból. Tudatosan nem akarok mindenütt ott lenni, mert az kiégéshez vezet. Próbálom az egyensúlyt tartani a futás, a munka és a magánélet között, ami sokszor elég nehéz. Ha lenne egy sokat futó párom, könnyebben elbillenne ez az egyensúly, de így a párom, Félix visszahúz. Tudatosan nem akarom, hogy csak a futásról szóljon az életem – még ha ez furcsán is hangzik tőlem –, de próbálom megtartani az arányokat.

A múlt heti 6 órás verseny utáni kirohanásom óta kicsit rendeződtek a fejemben a dolgok. Persze ehhez le kellett írnom, mit is gondoltam akkor, ott, abban a helyzetben arról a teljesítményről, és úgy mindenről. Azóta letisztult a kép. Kaptam egy csomó segítő és jó szándékú hozzászólást, tanácsot, amiket köszönök, jólestek. Nem az önsajnáltatás volt a célom, hanem a terápiás jellegű írás, hogy segítsen kivakarni magam a gödörből.

Gabival szépen átbeszéltük a dolgokat, helyreraktuk a fejemben, amit helyre kellett, egyeztettük a terveket, megtaláltuk a célokat. Most jöhet a munka, amit a célok érdekében el kell végeznem. Tudom, hogy hosszú lesz a tél, nem lesz könnyű az alapozás, és igenis lesznek hullámvölgyek, de amit elterveztem, azt legjobb tudásom szerint végre is fogom hajtani, és megyek előre, hogy - ha nem is minden sikerül tökéletesen - elmondhassam, hogy amit tudtam, megtettem a cél érdekében.

Fotó: Pinterest

Rendhagyó és rapid "beszámoló" következik a 6 órás országos bajnokságról, ahol indultam. Nem kifejezett célokkal érkeztem, nem akartam versenyezni, csak futni egy jót, egy hosszút, elkezdeni az alapozást, ráhangolódni a télre. Részben sikerült, részben nem, mindenesetre sok tapasztalatot szereztem és sok következtetést vontam le a futásnak köszönhetően. (És betettem 58 km-t a kalapba.)

- Milánra nagyon büszke vagyok, nagyon szépen ment, végig jól, okosan futott, nem voltak problémái, megérdemelten javította meg a saját legjobbját, örülök a sikerének, mert nagyon kellett neki egy ilyen futás! ♥

- A 6 óra nekem úgymond sprinttáv. Csak épp nem tudom végigsprintelni. Az a baj, hogy mire rendesen bemelegszem és ráhangolódom a futásra, már vége is. Ha valami gondom van, akkor itt nem nagyon van idő várni arra, hogy megoldódik, mindenképpen haladni, nyomni kell. Viszont nincsen egy olyan stabil alaptempóm sajnos - mondjuk 5:30-5:40, amivel végig tudnék menni bármilyen körülmények között, és amiből elvesztegethetném az időmet, ha baj van. A jó futók itt mennek, nyomják, és sok-sok kilométerrel megvernek.

- A hosszabb távokat jobban szeretem, valahogy jobban fekszenek nekem, még akkor is, ha nehezebbek. Ott jön ki a stabilitásom, hogy a 24. órában is tudok futni, megállás után el tudok indulni, haladok a magam lassú, de stabil tempójában előre. 

- A jó maratonisták, és az újdonsült ultrások a 6 órán jó eredményeket tudnak elérni, jönnek az új futók, és én egyre hátrébb szorulok a ranglistán. Nem nyerni megyek, de azért jó érzés elöl lenni, mondjuk az első 6-10 futó között. Tudom, kik azok, akik bármikor jobbak nálam, és velük nem versenyzem, de az nem a legjobb érzés, amikor jönnek az "ismeretlen", új futók, és simán lenyomnak. Nem sajnálom tőlük, de akkor is, na... És nyomasztó, amikor sokan és sokszor leköröznek, és nekem nincs időm arra, hogy köröket vegyek vissza (ami 12 és 24 órán simán bekövetkezhet).

- Lassú vagyok ezen a távon. Hiába futok stabilan 6 percen belül, az sajnos nem elég. Valahogy össze kell kaparnom magam a tempómat illetően. Sajnos belőlem a verseny nem vált ki igazi versenyzést, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy mások.

- Még komolyabban kell vennem az erősítést. Éreztem most a jótékony hatását annak, hogy többet erősítek, de még koncentráltabban kellene csinálnom.

- Fogynom is kéne valahogy. A  többieket elnézve, mindenki kevesebb kilót cipel magán, mint én. Könnyebben futni is könnyebb.

- El kell kezdenem hegyre is futni. Már elterveztem, hogy az alapozás alatt heti egyszer legalább felfutok a Hármashatárhegyre, és ez a verseny jó volt arra, hogy meggyőzzön, szükségem van rá, és tényleg mennem kell. Az emelkedők a gyengéim, ez a maratonon és itt is kiderült, pedig nem volt túl nagy szintkülönbség a pályában, de még ez sem esett jól.

- Keményebben kell edzenem. Jobban oda kell tennem magam az edzéseimen. Mindig igyekszem mindent megcsinálni, amit Gabi az edzéstervben ír és kér, de azt hiszem, még jobban oda kell majd koncentrálnom, a gyorsakat még gyorsabbra futni, a lazábbakat kevésbé lazára venni, hogy erősödjek, fejlődjek, javuljak.

- Ha nem koncentrálok rá eléggé arra, hogy versenyem van, akkor nem tudok jól menni. Főleg stresszes, sok munkával teli időszakban. Most is sokat agyaltam azon, hogy milyen elmaradásaim vannak a munkában, mit kéne még csinálnom. A héten sem voltam túl koncentrált, kb. péntek reggel esett le, hogy szombaton 6 órás futásom lesz.
Igaz, hogy edzésnek szántam, de azért egy 6 órás edzésre is illik fejben készülni, hogy jobban menjen a teljesítés. És ilyenkor azért könnyebben megy az alibizés is, lassabb a frissítés, könnyebben belesétálok, lassabban futok, mondván, hogy ez egy edzés.

- Futás közben sehogy sem sikerült megtalálnom a saját ritmusomat. Az elején Dórival mentünk több mint másfél órát együtt, ez nem volt rossz, de valahogy a tempónk nem feküdt nekem, aztán mikor elhagytuk egymást Dórival, akkor nem tudtam sehogyan sem beállni arra a ritmusra, ami nekem épp ideális lett volna. Eltelt több mint 4 óra, mire valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet, és lett ritmusa a futásomnak.

- Nem tudtam átszellemülni. Nem tudtam együtt élni a saját futásommal. Többen mondták, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam lenni, nem úgy futok, mint szoktam. És tényleg, nem ment a teljes odafigyelés. Örültem, hogy ott vagyok, hogy futok, beszélgettem, poénkodtam, de semmi nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Mondjuk az elmúlt néhány hétben én sem voltam olyan, mint szoktam lenni.

- Az alapozás első hosszú, nyitó futásának mindenképpen jó volt ez a 6 órás, egyedül egy 50 kilométeres edzést sokkal nehezebb lett volna megcsinálni, nehezebb a frissítés, társaság sincs, ezek mind olyan dolgok, amik előre lendítenek. Tehát edzésértéke mindenképpen volt ennek a futásnak!

- A futás egyik legjobb része az volt, amikor megjelent Sáringer Zoli és a felesége a pályán, kértem is egy közös fotót Zolival, ha már a maratonon elmaradt, és amúgy sincs közös fotónk még, pedig volt már pár olyan versenyünk, ahol mindketten ott voltunk. (a fotó fentebb)

- A futóközösséget még mindig nagyon szeretem, mindenki jó fej, érdeklődő, a közös hülyeség remekül összehozza az embereket.

- A csípőm rendben van, nem fájt futás közben, azóta sem fáj szerencsére. Azt hittem, izomlázam lesz, mert futás közben éreztem a fenekemben és a hátsó combomban, hogy durván dolgoznak, de ebből sem lett semmi, teljesen jó minden.

Sokat tanultam megint ebből a futásból, a tapasztalatokat hasznosítva, az edzésekbe beépítve remélem, hogy tudok fejlődni, erősödni, és tavasszal minden eddiginél jobb lehetek majd.