Az Ultrabalaton az egyik kedvenc versenyem, akármi is történt ott velem eddig, valahogy mindig visszavágyok. Az újra ide vezető út állomásairól az elmúlt egy évben írtam folyamatosan, de nagy vonalakban a lényeg: tavaly áprilisban kezdtem el újra Gabi vezetésével, edzésterv alapján célirányosan készülni – akkor még nem tudtam, mire, az volt biztos, hogy ultrára. Folyamatosan mentek a heti 70-90 km-es hetek, volt rövidebb is, meg hosszabb is, mikor hogy jött ki a lépés. A tavaly nyáron végigszenvedett Ultra Lupa 50 km volt az első verseny, aztán ősszel jött a 12 órás, ahol szép egyéni csúcsot futottam, és ahol elhittem, hogy amit gondolok, hogy képes vagyok rá, arra képes is vagyok. Hogy nem kell félnem semmitől, magamtól sem, mert egészen stabil és erős tudok lenni. Amikor nyitott a nevezés, beneveztem az UB-ra, hogy ismét nekimenjek, hogy végre meglegyen a 3. teljesítésem. Kétszer sikerült, kétszer nem, az utolsó teljesítésem 2015-ben volt, nagyon régen… a két feladás pedig néhanapján még kísértett, főleg a 2019-es. De valahogy éreztem, hogy most menni fog.

A téli alapozás szépen, jó formában indult, aztán február elején megreccsentem. Egyrészt szenvedtem az egyik farizmommal, amit erősítés közben meghúztam, másrészt pedig elképesztő kedvetlenség, gyengeség és kínlódás vette kezdetét, aminek nem tudtam megtalálni az okát. Mindenesetre végighúztam magam szinte az összes edzésemen, küzdöttem, és reméltem, hogy egyszer csak visszaáll a normális kerékvágás, és nem egy nyugdíjas csiga tempójában szenvedek extra magas pulzussal. Az Omszki-tónál futott 50 km elég biztatóan sikerült, ott éreztem, hogy van remény, addigra nagyrészt helyrejött a farizmom is, és bár nem volt könnyed a futás, de oda tudtam tenni magam úgy, hogy aztán nem jöttem ki belőle rosszul.

Aztán jött egy fordulat, végre. Egy szombat-vasárnap tartó durva migrénes roham utáni hétfőn végre olyat futottam megint, mint utoljára januárban: jót! Mentek a lábaim, rendeződött a pulzus, olyan könnyedén és lazán futottam, hogy nem is értettem, mi van, és aztán innentől kezdve minden edzés egy csoda lett, feladatos edzéseken olyan tempókkal, hogy magam sem értettem! Mintha visszakapcsoltak volna rajtam valamit, vagy visszaraktak volna töltőre. Nem tudom, mi történt, de a legjobbkor jött: addig sem kételkedtem magamban, de onnantól kezdve teljesen megnyugodtam, hogy minden rendben lesz. Pont időben!

Összeálltam én is, összeállt a felszerelés, a segítő csapat, minden egyben volt, jöhetett az UB, és vártam is nagyon. A siker érdekében még voltam masszázson Krisznél (1 évnyi kihagyás után újra járok rendszeresen, és kell is nagyon), és a Sportkontrollban Breyer Helga doktornő kotyvasztott nekem varázskoktélt, amit infúzió formájában belém toltak, hogy teljesen fel legyek töltve vitaminokkal, ásványi anyagokkal, aminosavakkal. Jól voltam és bizakodó voltam, egy jót akartam futni, az eddigi legjobb UB-mat.

Csütörtökön délelőtt érkezett Anya és Miki, bepakoltunk, a gyerekeket itthon hagytuk Anyával, mi pedig Milánnal és Mikivel célba vettük Balatonfüredet. A versenyközpontban felvettem a rajtszámot, vettünk még géleket, bandáztunk a Hoka standnál Karcsival, majd sikerült szépen összegyűlni a Hanka Teames futóimmal, Mónival, Palival, Gáborral és a kísérőikkel, és még Sándor Mónival is összefutottunk. Aztán jött Gabi és Zsu, meg Laciék, a Gizonok is gyülekeztek szépen. A közösségi élet-élés után mentünk a szállásra, gyorsan átbeszéltük, hogy mit hová pakoltam a táskámban, hogy a fiúk megtalálják, hogyan menjen a frissítés, kb. milyen időközönként találkozzunk, majd lepihentünk. Nem mondom, hogy nagyon jól aludtam, de azért aludtam, kicsit fura volt, hogy senki nem hív éjszaka, hogy „anya, anya” – most hagytuk először éjszakára otthon úgy Mirust, hogy nem voltunk otthon, de szuperjól elvoltak, úgyhogy minden oké volt. Én előre megbeszéltem magammal, hogy én most futni jöttem, erre az időre nem leszek az az anya, aki a gyerekein gondolkodik, jó kezekben vannak, és ha gond van, a mama megoldja. A fiúk kapták a híreket, én pedig arra koncentráltam, hogy minél előbb beérjek a célba, és akkor előbb hazamehetek hozzájuk.

Fogjuk rá, hogy frissen ébredtem, felöltöztem, felaggattam magamra minden szükséges kiegészítőt, bepakoltam a mellénybe – Milán Salomon mellényével indultam, de az enyém is ott volt tartaléknak, ha kellene – , majd irány a rajt. Karomra csatoltam a Garmin Endurot, ami simán bírja végig és szép tracket csinál (a pulzuspántot sikeresen otthon felejtettem, de sebaj, mert így kimaradt a mell alatti hegtetkó gyártás).

Összeálltunk a Gizionokkal egy képre, Zsuval, Szilvivel és Lacival megölelgettük egymást, közben elcsíptem Mónit, Palit és Gábort is, nekik is kiosztottam egy-egy ölelést. A rajtban rengeteg ismerős volt, nem győztem kapkodni a fejem, Lubics Szilvivel is megöleltük egymást, és Karcsi is odajött sok szerencsét kívánni. Tiszta fejjel, nyugodtan, jókedvűen vártam az indulást, teljesen természetes volt, hogy ott állok és 210 kilométert fogok futni a következő egy napban. Ellőtték a rajtot, Zsuval és Szilvivel együtt indultunk viszonylag a mezőny végéről. Könnyű, kényelmes tempóban kocogtunk ki a rajtból, én főleg arra figyeltem, hogy a köves-sziklás lejtőn el ne zúgjak és törjem szét magam. A bicikliútra kiérve elléptem a csajoktól, nem volt komfortos a mozgásom abban a tempóban, meg akartam találni az optimális futótempómat, ez 2-3 kilométer alatt sikerült is, közben feltűnt előttem Csákány Kriszta, akivel sokszor futottunk már együtt versenyeken, így mellé érve beszélgetni kezdtünk. Nem vagyok egy nagy együttfutó, de Krisztával nagyon harmonikusan tudtunk együtt mozogni, ha úgy volt, beszéltünk, ha meg úgy, akkor nem. Semmit nem erőltettünk a másikra, ha bármelyikünk jobban akart volna haladni, akkor ment volna.



A fiúkkal úgy beszéltük meg, hogy az első 15-20 km-en elvagyok, addig reggelizzenek, kávézzanak, aztán jöjjenek utánam, és akkor cseréljük ki az egyik nálam lévő GU Roctane italos kulacsot, addigra megiszom. Így is lett, gyors kulacsozás után mentem is tovább Krisztával. Majd Kriszta is frissített, így egyedül haladtam tovább. Jó volt, hogy a Balaton-felvidék kimaradt, bár nagyon szép, de nem hiányoztak az emelkedők, mondjuk itt is akadt belőlük egy-két meglepetés. Egy kisebb domb megmászása után géleztem is egyet, a frissítőnél vízzel mosakodtam, kezdett elég meleg lenni, nem nagyon volt ilyen hőmérséklet az utóbbi hetekben, erősen sütött a nap. A fiúk innentől már 5-6 km-enként feltűntek, volt kulacscsere, gél-utántöltés, kaptam sót és BCAA-t, pár korty kólát is ittam. Igazából eseménytelen volt minden, előztem pár embert, engem is előztek, ittam, frissítettem, voltam egy kétbetűs kitérőn, kaptam jeget a Mónit kísérő Krisztától, a Gábort kísérő Gergő futóm is többször felbukkant, szurkolt, fényképezett, Gabi és Zsóka is többször feltűntek, Pecsenyétől is gyűjtöttem egy ölelést útközben. Fizikailag és lelkileg is teljesen jól voltam, minden jó volt, és szépen, 6 perces körüli tempóban haladtam, ennél nem is akartam gyorsabban, hogy legyen erőm minél tovább a normál futómozgásra.

35 km körül éreztem, hogy feszít és görcsöl a hasam. Szerencsére nem a gyomrom, hanem lejjebb, de nem kellett wc-re sem mennem, csak nem volt jó érzés. Igyekeztem függetleníteni magam tőle, de óvatosabbra vettem a frissítést, mert azt éreztem, hogy ha továbbra is a folyadék lesz a fő szénhidrátforrásom, az nem lesz elég, nem tudok belőle eleget inni, és nem fog szívódni. Ekkor átálltam a gél-vízre, mellé ment az elektrolit is, így a gyomor részen továbbra sem volt gond, persze néhányat azért büffentem, hogy hátha könnyebbülök.

Közben a történelem ismételte önmagát: 2015-höz hasonlóan ismét megmászattak velünk egy szőlőhegyet, ami nem volt annyira izgi, főleg hogy Krisztával beszéltünk is erről az élményről pár kilométerrel odébb. A Varga pincészetnél ismét összetalálkoztunk Krisztával, így együtt mentünk le a pincébe, aztán irány tovább.  Itt nem sokkal később vártak a fiúk, elmeséltem, hogy szar a hasam, de nem nagy a gond, majd túl leszek rajta, a frissítés megy, semmi nem akar kitörni, úgyhogy minden menjen tovább. Itt Mónival is találkoztunk, kicsit kerülgettük egymást többször. Jött a Római út és Badacsony, amit nagyon szeretek, végig megfutni nem tudtam, sok emelkedősebb részt inkább gyalogoltam, de haladtam teljesen jól, és a frissítés bevitelére koncentráltam. Káldi Petivel is mentünk kicsit együtt, felelevenítve a spártai célban történt élményeket is. A fiúk Szigliget előtt vártak megint, itt jött a számomra új rész, mert még sosem futottam „hátulról” Szigligetet, és nem is lesz így a kedvencem, de legyűrtem. Itt talákoztam Mag Erikával, begyűjtöttem egy ölelést Márkus Öcsitől, majd tankoltam a fiúknál.

Kiérve a 71-es mellé a bicikliútra beálltam egy stabil futómozgásra, hiszen ez itt az én egyik kedvenc szakaszom, ahol mindig jól tudtam menni. Egy sráccal együtt haladtunk, ő ment elől, majd picit lassult, próbáltam előreállni, hogy akkor vezessek én, de már nem jött, lemaradt. A srácok közben vettek jeget, úgyhogy elkezdtem pakolni a topba és hátra is a nyakamhoz, hátamhoz, hűtöttem az arcom, homlokom, csuklóm, jólesett a hűvös. A golfpályánál lévő pontnál a fiúk lemaradtak rólam, így a györöki állomáshoz jöttek, majd irány tovább. Ezt a részt is szeretem, és a hasfájás ellenére elég összeszedetten haladtam, egész jó tempóban, problémamentesen. Az agyamat kikapcsoltam, a lábaim mentek előre, kb. semmi történés nem volt, szinten nem is gondolkodtam, csak futottam, és ez így tökéletes volt. Alsógyenesen Nati (futóm) várt egy kis szurkolással, jó volt látni, örültem neki, hogy kijött. Keszthelyen a parton csodálkozva láttam, mekkora házak épültek, mióta nem jártam arra (mondjuk ez az egész Balatonra igaz, hogy elképesztő építkezések mennek mindenütt). A keszthelyi ponton Edit toppant elém, nagyon megörültem neki, tőle is gyűjtöttem ölelés, és mondtam neki, hogy Krisztával pont emlegettük, jön ő is szerintem mindjárt. Gabi és Zsóka is felbukkantak a ponton és hajtottak tovább, de itt kicsit gyalogoltam, mert a hasam eléggé feszített, úgy gondoltam, hogy a fenékpusztai ponton pont jó lesz egy kis toi-toi látogatás. A fiúk ott vártak, mondtam, hogy be kell mennem, hátha segít valamit. Kicsit lassan jutottam be, ideges is lettem, hogy ezzel megy az idő, de aztán enyém lett az egyik doboz, ahol nem történt semmi.

Haladtam tovább Balatonberény felé a totálisan új építésű bicikliúton, ledöbbentem, hogy a pár éve itt lévő erdős, bozótos kedves részből mit csináltak. Itt futott el mellettem Tibi (futóm), aki párosban ment, nagyon jól haladt, meg is dicsértem. Közben szóltam a fiúknak, hogy valahogy be kéne kennem magam, mert érzem, hogy az izzadság dörzsöl, egy kanyar utáni erdős részen vártak, hogy el tudjak húzódni, és rendbe tudjam tenni magam. A hasam még mindig szórakozott, és a derekam és a hátam is fájt. Itt kicsit szenvedősebben haladtam, de toltam magam előre és egy percig sem hagytam el magam, hiszen menni kellett, de már 80 km fölött jártam, nőtt a megtett táv. Berényben a fiúk megint feltankoltak, feltűnt Zsó is, akit körbeölelgettem, majd a focipálya egyik padjánál kértem Milánt, hogy ropogtassa ki a hátam, elég durva hangokat hallatott, de utána jobb lett, és nem sokkal később teljesen megszűnt a hátfájásom.

Lassan jött Balatonmáriafürdő, az egyik leghosszabb település a parton (vagy a világon?), ahol a frissítőnél Sallai Zsuzsitól kaptam ölelést, és Gabitól is, ittam pár korty levest, majd feltűntek a fiúk két üveg barackbefőttel, hogy a levét meg tudjam inni, hogy legyen bennem cukor. Éreztem, hogy kell az energia, de nem mertem nagyon sűrűn gélezni, hogy ne legyen rosszabb még véletlenül sem a hasam, viszont a befőttlé eddig mindig segített rajtam, ezért szerezték, innentől kezdve többször iszogattam ezt, és jobb is lett tőle. Egyébként teljesen jól voltam izomzatilag, tudtam futva haladni egész jó tempóban, itt sokat kerülgettük egymást két olasz futóval és Krisztával, és Zsu is utolért és el is hagyott, nagyon klasszul ment. Egyébként nekem összefolynak teljesen a balatoni települések, egy-két kivételtől eltekintve fogalmam sem volt, hogy épp hol vagyok, csak mentem, amerre kellett.

A yacht klubos ponton láttam, hogy van rendes wc, gyorsan bementem, hogy hátha lesz valami a hasammal, de semmi, viszont a meleg vizes-szappanos mosakodás új életre keltett. Itt jött a 100 km az órám szerint, úgyhogy jó szokásomhoz híven elénekeltem a Cifra palotát. Egyébként végig zenét hallgattam, a sajátjaimat, és a lejátszó lemerülésére készülve kértem Milánt, hogy az ő lejátszójára tegyen nekem fel meglepetészenéket, amiket hallgathatok.

Örültem, hogy megvan a 100-as, és nem estem kétségbe, hogy még 110 van hátra. Nem számolgattam előre semmit, csak arra koncentráltam, hogy menjek előre, és hogy a fiúk 4-6 km-enként vártak valahol a pontok környékén. De jellemzően azt is elfelejtettem megnézni, hogy hol a következő pont. Fonyódnál kissé szédelgősben voltam, a ponton ott volt Gabi és Zsó, de mentem szépen tovább, a fiúk meg jöttek utánam, közben voltak boltban, hoztak pogácsát és gyümölcslét, hogy azokkal is tudjak frissíteni. Én rendületlenül toltam a géleket, nem mindig esett jól, de lementek. Találkoztam Toncsival, Márton Attilával, a Tóth Attilát kísérő Csőre Ernővel, mindenkitől kaptam ölelést, ezzel együtt egy kis erőt is.

Közeledett a sötétség, az éjszaka, a barátom. Már vártam, mert szeretek éjszaka menni, különleges hangulata van, és valamiért én éjszaka tudok hozni sokat vissza abból, amit nappal elherdáltam. Kaptam láthatósági mellényt, fejlámpát, és kértem pulcsit is, hogy ne fázzak, ennyi volt az öltözés. A sötétben nagyon sokszor egyedül haladtam, de nem zavart, a parton több helyen voltak horgászok, én meg gyűrtem a kilométereket. A hasam még mindig feszített, de minden bent maradt. Kicsit nyünyögtem az egyik ponton a fiúknak, hogy kéne energia, de mintha semmi nem lenne jó, ekkor Milán erélyesen rám szólt, hogy akkor most szépen megeszem egy barackot, meg egy gélt, és csak utána megyek tovább, és mire találkozunk, a nálam lévő másik gélt is egyem meg. Így tettem, mert tudtam, hogy igaza van, le kell tolni, és bízni benne, hogy nem lesz gond. Haladtam, fogyott a táv, nem volt semmi különösebb bajom izomzatilag, persze fáradtam, de tudtam futni elég rendesen.

Földváron jött a fordulat. Épp letuszkoltam egy kólás gélt, mire a pontra értem, a fiúk mondták, hogy kértek nekem egy meleg teát, már iható, és van leves is, kérek-e. Kértem, húslevest, azt a fiúkra bíztam, és a teát kortyolgatva gyalogoltam, majd kocogtam, a fiúk utolértek kocsival és kiadták az addigra ihatóra hűlt levest. Egy életem, egy halálom, a kólás gélre ugye ráküldtem a teát, majd a nagyon finom levest, a hasam zuborgott és kuttyogott vagy hármat, és a 12 órán keresztül feszítő hasfájásom elmúlt. El sem akartam hinni! Végre jól éreztem magam hasilag, minden oké a lábaimmal, éjszaka van, a barátom, és haladok szépen előre!

Épp elértem Szántód határát, ahol elmondtam a „Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk” elhíresült mondatot az érettségi előtti utolsó osztálykirándulás emlékére, és jól éreztem magam. Jött Zamárdi, ahol régen borzalmas állapotú úton kellett menni, most meg klassz új bicikliút vezetett végig, ez is boldogság volt. A ponthoz kicsit kacifántosan értem el, mert nem volt egyértelmű, hogy merre kéne menni, de egy oda-vissza szakasszal megérkeztem, közben pont jött Zsu, aki azt hittem, sokkal jobban elhagyott már, de nem. Itt már Milán zenéit hallgattam, volt egy kis katyvasz, mert néhány számot nem játszott le a lejátszó, így kb. a zenék fele ment, de nagyon jókat rakott nekem össze, kedvem volt rájuk futni. Aztán mikor elég volt, rájöttem, hogy az ő lejátszóján van rádió is, úgyhogy rádiót is hallgattam. Jött Siófok, az egyik legkevésbé kedvelt rész nekem, mert baromi hosszú és unalmas, plusz most még mindenféle extra kanyarokat betettek az útvonalba, azt hittem, sosem lesz vége. Közben Ivettel kerülgettük kicsit egymást, elhúzott Öcsi is futva, Zsut is utolértem és el is hagytam.

Nyomtam, haladtam, érzésre lassabban, mint ahogy ideálisnak éreztem volna, de nagyrészt futva, próbáltam ponttól pontig a lehető legtöbbet futva menni. Ahogy leszállt a sötétség, én elkezdtem Red Bullt inni, cukor, koffein, majd csak ébren tart. Ha futottam, nem volt gond, ha gyalogoltam, kicsit beszédültem és elálmosodtam, úgyhogy ez is motivált, hogy fussak. Nagy nehezen megküzdöttem a sóstói alattomosan emelkedő úttal is, elértem a világosi magaspartra, túl voltam több mint 160 kilométeren. Itt 2019-ben már nagyon rosszul voltam, nagyon fájt a lábam, és bőven világos volt már, most meg vaksötétben mentem tökegyedül a pályán. Ez is erőt adott, hogy jól megyek, jól csinálom a dolgom, és meglesz, amiért jöttem, nem rettentett el, hogy még van hátra 50 km, mondjuk nem is gondoltam erre, csak mentem. Aligán a hátsó üdülősoron max lámpával mentem, brutál sötét volt, azt éreztem, hogy épeszű ember itt nem mászkál csak úgy éjszaka, és hogy sosem érek ki az akarattyai pontra. De kiértem, ott vártak a fiúk, leültem a kocsi csomagtartójára és ordítva bőgtem kb. 2 percig, hogy rohadt fáradt vagyok, mindjárt elalszom, mit gondoltam, hogy majd jó lesz éjjel futni úgy, hogy 2 éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Kiadtam magamból a feszültséget, lehúztam egy fél Red Bullt, aztán továbbindultam, lekocogtam a nagy lejtőn, majd irány Kenese. Itt eléggé fel volt túrva minden, sokszor inkább belegyalogoltam, hogy biztonságosabban haladhassak. A Honvéd Üdülőnél jó érzés töltött el, eszembe jutott, hogy a 2011-es UB után itt derült ki, hogy Milcsivel terhes vagyok, amikor ott nyaraltunk.



A kenesei ponton vártak a fiúk és ott voltak Gabiék is, Gabi megölelgetett és megdicsért, hogy milyen szépen megyek, mondta, hogy Laci itt van nem sokkal előttem. Ittam egy teát, kaptam a szokásos energialöketet, leadtam a lámpát és a láthatósági mellényt, közben pont lemerült Milán lejátszója, így visszakértem a sajátomat, jöhetett a Linkin Park, és futás tovább. Lacit a susnyás rész előtt értem utol, próbáltam futásra motiválni, de nem jött, így haladtam szépen saját tempóban. Megtettem 180 kilométert, 30 volt hátra, és még mindig nem telt el 24 óra sem. Milán mondta, hogy szerinte simán meglesz a 24 órás legjobbam, ha így haladok, és bár nem ezért jöttem, de végül is motivált, hogy jobb legyek a 2015-ös futott eredményemnél. 194-195 km körül lett végül a 24 óra – ennek örömére ekkor szakadt szét a jobb talpamon a bőr, és lett egy szép trutyifolt a cipőmön. Még jó, hogy mondta Karcsi, hogy össze ne vérezzem a szép krémszínű Hokám… A másik talpam sem volt százas, de sem cipőt, sem zoknit nem akartam cserélni, hogy ezzel húzzam az időt, meg akkor az új máshol dörzsöl, nem kell a kelleténél több sérülés, ha nem muszáj, nem fájt annyira, hogy ne tudtam volna könnyedén elviselni.

A fiúk minden ponton ott voltak, vártak a bikás italommal, adtak gélt, utántöltötték a vizemet, kaptam elektrolitot, és irány tovább. Toltam befelé mindent, hogy legyen energiám, végig bírjam. A hasammal semmi nem volt, pisilni kellett megállni többször, de az meg nem baj, tudtam, hogy így rendben van a hidratálásom. Átmentem Fűzfőn, Almádiban ölelést gyűjtöttem Sáringer Zolitól, jött a végjáték, az utolsó 10-15 km. Tudtam, hogy itt már nincs alibizés, menni kell, minél előbb be akarok érni, minél közelebb akarok lenni a 25 órával kezdődő eredményhez, amit megálmodtam magamnak. Levettem már a pulcsit, kaptam a Gizonos pólót a végére, és megbeszéltük, hogy még Csopakon frissítek egy nagyot, onnan irány Füred, az utolsó ponton pedig leveszem a mellényt, és besprintelek a célba. Mindenütt futottam, ahol tudtam, még az emelkedőket is, nem akartam gyalogolni, szüttyögni, be akartam érni a célba minél előbb. Éreztem, hogy ez az én versenyem, hogy erős és stabil vagyok, hajtottam magam, úgy, ahogy régen soha. Nem voltam teljesen elégedett, azt éreztem, hogy be-belassulok, de a fiúk szerint nem, mert úgy haladtam, ahogy vártak, sőt, előbb is érkeztem.


A füredi utolsó pont előtt Betti várt az úton a szállásuk előtt, akkor én már tudtam, hogy Pali 24 órán belüli remek eredménnyel beért, Móni és Gábor pedig kiszálltak a versenyből. Betti lekocogott velem a pontra, addig mesélt, hogy hogy van Pali és milyen volt a verseny, a ponton ledobtam a mellényt, lehúztam egy fél doboz Red Bullt, majd ráfordultam a füredi 12 órás pályájára, ahol PB-t futottam, és nyomtam. Milán mondta, hogy 26 óra 15-ös időre szerinte beérek, úgyhogy gondoltam, legyen igaza. A Tagore elején Hanka Team-es feliratok vártak Sándor Mónitól, gondolatban küldtem neki puszit, majd a sétány végén Yvett (futóm) szurkolt, nagyon örültem neki, hogy őt is látom. Innen már flowban toltam végig, nyomtam, mint a gép, 6 perces körüli tempóban, vigyorogva, aztán át az úton, és fel a borzalmas köves izén a célba az utolsó csippantásig. A talpam utálta, de leszartam, felfutottam végig, csippantás, majd be a célba. Helló, itt vagyok, megjöttem a szalagomért! Kozma András szpíker fogadott, megkaptam a szalagom, az érmem, Szabó Áron fotózott, majd ölelés Mikinek és Milánnak, akik végig maximálisan támogattak, nekem tényleg csak futnom kellett!



26 óra 10 perc 36 másodperc (női 9. hely, összesített 33. hely, 107 célba érkező, 182 induló). Ennyi idő kellett, hogy legyűrjem az Ultrabalaton (most éppen) 210 kilométerét, és megszerezzem a harmadik célszalagomat, harmadik próbálkozásra. 7 évvel a második célba érkezés után, két héttel a lányom második születésnapja előtt. Amiért mentem, megkaptam, amit lehetett, kihoztam ebből a futásból, koncentráltan, fókuszáltan, a lehető legtöbbet futva, kisebb problémákat leküzdve. A végén nem volt katarzis, csak megnyugvás és elégedettség. Mert megbizonyosodtam róla, hogy megy ez nekem, tudok jó ultrát futni, csak el kellett magamról végre hinnem így sok év és sok kilométer után, hogy nem a futottak még kategória vagyok. Hogy tudok futni, stabilan, megbízhatóan. Hogy két gyerek után, a 40-hez közeledve is tudok még fejlődni, és hogy van még bennem nagyon sok. És hogy ezt a sokat ki is akarom magamból hozni.



Hogy vagyok a verseny után? A hasam tökéletesen kitartott, a célban kellett csak könnyíteni magamon, de akkor is a célsör miatt, amúgy minden maximálisan felszívódott, a GU termékek tökéletesek nekem. A lábaim izomzatilag rendben vannak, semmi sérülés, egy kis izomláz, de a hengerezés és nyújtás segít. Másnap már intéztem a mosást, főzést, a gyerekeket. A két talpam nem a legszebb, de javulnak, kezelem őket. Ha kellene, már tudnék futni, de még nem akarok, most jár a pihenő, utolérem magam kicsit az alvásban, munkában, a gyerekek körüli dolgokban.

Megyek-e még UB-ra? Nem tudom. Ott közben azt gondoltam, hogy nem, és nem azért, mert szar volt vagy nehéz. Most azt gondolom, hogy talán. Izgat az a 25 órával kezdődő idő, sőt, a 24 órával kezdődő is. Meglátjuk, mi lesz jövőre – hátha addig ki is alszom magam legalább egyszer. :)

Köszönöm Barát Gabi edzőmnek a felkészítést, barátságot, bizalmat, mindent. Köszönöm Milánnak és Mikinek a profi kísérést, Anyukámnak, hogy vigyázott Mirára és Milcsire. Köszönöm a Hanka Team tagjainak, hogy bíznak bennem edzőként, büszke vagyok rátok, történjen bármi! Köszönöm mindenkinek a drukkolást, akár távolból, akár a pálya mellől kaptam! Köszönöm a Garminnak az órát, ami végig szuperjól mért mindent!

Fotók: NN Ultrabalaton - Szabó Áron, Varga Pincészet, Gergő, Betti

A koronavírusos időszak okozta változások hatással voltak az edzésekre, versenyekre, és szinte biztos, hogy a motivációra is. Van, aki talán elhagyta magát, van, aki viszont igyekszik még inkább a maga javára fordítani ezeket a heteket a futás szempontjából is. Ha az előbbi csoportba tartozol, lassan itt az ideje, hogy újra megtaláld a téged motiváló dolgokat!

Aki szeret futni, és fontos számára ez a mozgás, az szinte biztos, hogy nem állt meg és nem hagyta abba a rendszeres edzéseket – már csak azok jótékony, stresszmentesítő hatása miatt sem, ám az biztos, hogy mindenkinek megcsappant a motivációja legalább egy kicsit.
Célok biztosan mindenki fejében felmerültek, és ezek érdekében érdemes újragondolni a motivációt is!
 

Ha tehát valaki eddig éremért vagy egy konkrét cél (pl. a maraton teljesítése) miatt futott, most érdemes átgondolnia, mit ad neki csak úgy önmagában a futás, tudja-e a futás élménye miatt csinálni az edzéseket, vagy kizárólag a következmények miatt érdekes számára ez a sportág?


 

Gondolkodjunk hosszú távon

Dolgozzunk a gyengeségeinken

Legyenek rövid távú célok is

A hosszú távú célokat úgy tudjuk a legjobban elérni, ha rövid távon elérhető céljaink is vannak. Érdemes 3 hetes blokkokban gondolkodni és megtervezni az edzéseket, ezalatt pedig a kulcsterületek fejlesztésére koncentrálni, úgy mint az állóképesség javítása, a gyorsaság fejlesztése, esetleg a fogyást segítő edzések beillesztése. A tervezés minden esetben segíthet a motiváció fenntartásában, ezért is érdemes gondolkodni a rövid távú célokon is.


 

Értékeljük magunkat és erőfeszítéseinket

Nem könnyű a helyzet most a világban a koronavírus járvány miatt. A futóeseményeket törölték, a közösségi futásokat elnapolták, a futók motivációja megcsappanni látszik. De aki szeret futni, az próbál nem megállni, és amíg teheti, folytatja az edzéseit.

Biztonságos-e a kinti futás?

Mi a helyzet a közösségi, csoportos futásokkal?

Nem véletlenül fújták le szinte az összes ilyen megmozdulást. Bármennyire is ösztönző és jó hangulatú egy közösségi futás, most jobb, ha egyedül megyünk – vagy esetleg olyannal, akivel egy háztartásban élünk. Ha mégis többen futnánk együtt, akkor mindenképpen kerüljük a fizikai kontaktust, ne puszival köszönjünk, ne pacsizzunk, ne fogjunk kezet, ne ölelkezzünk egymással, futás közben pedig próbáljunk egymástól legalább 1 méteres távolságot tartani. Futás után az első dolog legyen az alapos kézmosás, az izzadt futóruhák levétele, mosása, és persze az alapos zuhanyzás.

Karanténból ki lehet-e menni futni?

Megérinthetem-e a zebránál a jelzőgombot, ha át szeretnék menni?

Terjed-e a koronavírus izzadsággal?

Fertőzhet-e, akinek nincs tünete?

Mi a helyzet az immunrendszerrel egy kemény edzés vagy verseny után?

A komoly sportteljesítmény hatására az immunrendszer legyengülhet, nem véletlenül betegszenek meg sokan egy maraton teljesítése után. Ilyenkor a szervezet fogékonyabb a fertőzésekre, a fizikai és mentális stressz is növelheti a betegségek esélyét.
A vírusos időszakban épp ezért érdemes inkább a könnyebb, kevésbé intenzív futásokat, edzéseket előnyben részesíteni, nem túltolni, odafigyelni a pihenésre, regenerálódásra, vitamin- és ásványianyag-bevitelre futás után. Ezek segítenek az immunrendszer erősítésében.

Biztonságosak-e az edzőtermek?

Törölték a versenyt, amire készültem, lefussam egyedül, vagy a helyszínen „illegálban”?

Régóta adós vagyok egy bejegyzéssel egy tréningről, amin az okosodás jegyében részt vettem, úgyhogy nem tolom tovább magam előtt, végre megírtam! (vastapsot kérek!)

Még áprilisban töltöttem egy hétvégét ismét a Thor Gym-ben, az FMT képzés helyszínén, méghozzá egy Heart Rate Trainingen, azaz egy pulzusméréssel kapcsolatos fejtágításon. Így három hónap távlatából is azt mondom, hogy nagyon érdekes és hasznos két nap volt, amit Tanos Bálint vezetésével és 6 társammal együtt töltöttünk.

Futóként ugyan sosem futottam igazi pulzuskontrollal, mert úgy érzem, gúzsba kötne, ha az órámon folyton számokat kellene figyelnem (bölcsész vagyok, bocs), és élvezhetetlenné tenné a futásaimat, de mindemellett tudom, hogy mennyire fontos az, hogy ismerjem a szívemet, annak működését, és úgy alakítsam az edzéseimet, hogy az a szívemnek is kedvezzen, azaz ne terheljem túl és alul, vagyis pont megfelelően eddzem a kardiovaszkuláris rendszeremet.

Kifejezetten örültem neki, hogy ezen a tréningen nem éreztem magam kívülállónak, mint sokszor az FMT-t az edzőtermi, súlyzós tapasztalatlanságom miatt (amit mindezek ellenére nagyon szerettem, mert tanulhattam, és nagyon jó volt a társaság is!), hosszútávfutóként elég sok tudást összeszedtem már a pulzusos témában, és hozzá is tudtam szólni értelmesen a hallottakhoz.

Miről szólt a tréning?

Először egy kis elméleti felvezetést tartott Bálint arról, hogy mit tud a szívünk, miért fontos rá vigyázni (pl. azért, mert a szív-érrendszeri elégtelenség a vezető halálozási ok Európában és az USA-ban is), milyen szívvel kapcsolatos "értékekkel" függ össze a halálozási kockázat - ergo megtudtuk, hogy a szívünk igencsak fontos ahhoz, hogy éljünk, na! :)

Ezután mindenféle pulzusméréshez kapcsolódó alapfogalmat vettünk végig, melyik micsoda, miért fontos, mit mutat meg, és persze a szív anatómiája sem maradhatott ki. Ezekről mindről nagyjából volt már tudomásom, de nagyon jó volt így egyben, összeszedve megismételni ezeket a témákat, fogalmakat. Bálint szerintem nagyon jó előadó, nagyon alapos, érthetően magyaráz, válaszol a kérdésekre, egyáltalán nem esik az ember nehezére odafigyelni rá. 

Mivel a Thor Gym fő profilja a funkcionális és erőedzés, nem pedig elsősorban valami kardionak nevezett mozgás (futás, bringa, aerobik), ezért Bálint ebből a megközelítésből építette fel a továbbiakat a képzésen. Vagyis abból a szempontból haladtunk tovább, hogy az erősítő edzést hogyan lehet úgy csinálni, hogy közben annak kardiovaszkuláris jótékony hatása is legyen. Megnéztük, hogy a megfigyelések szerint milyen hatással van a szív- és érrendszerre az erőedzés, hogyan "növekszik" meg a szívizom is, amikor valaki erősítő edzéseket végez, és ennek milyen következményei vannak. Számomra ezek nagyon érdekesek voltak, mert ebből a szempontból még sosem gondolkodtam el az edzés hatásain.

Megismertük a kardiovaszkuláris edzés hatásait is - ezeknél már tudtam bólogatni, hogy igen, ezeket én is tudom, jött a VO2max és társai, pulzus, laktát, kalória, mi micsoda, mit jelent. Végigmentünk a test energiarendszerein is (aerob, anaerob), mikor milyen energiaforrást használ a szervezet. Számomra ezek rendkívül érdekesek voltak, gondolatban mindenhez igyekeztem saját személyes példát és élményt társítani, hogy amikor futok, akkor mikor mi történik a szervezetemben.

Sorra vettük a pulzustartományokat, melyikben mit és hogyan lehet edzeni, az adott edzés miért jó, miért fontos, hogyan tudunk pulzusteszteket végezni a vendégeken, ha edzők vagyunk, és mikor ne próbálkozzunk ilyenekkel. És aztán elkezdtünk teszteket is végezni, hogy ne csak beszéljünk róla, hanem próbáljuk is ki őket. Többféle tesztet csináltunk mindkét nap, pl. Rusko HR tesztet, YMCA step tesztet, burpee-ztünk metronómra, eveztünk, és saját "kedvenc" gyakorlatunk segítségével megkerestük a saját max pulzusunkat - én ehhez 250 db goblet guggolást csináltam meg egy 16 kg-os kettlebellel a kezemben. Szóval a saját bőrünkön próbáltunk ki mindenféle pulzustesztet, majd azt is végigvettük, hogy milyen célokra hogyan érdemes edzést összerakni.

Nekem ez merőben más volt, mintha futottam volna, más érzés, más fáradtság, más terhelés az izmaimnak és a keringésemnek is, viszont nagyon jó tapasztalat volt, mert most már tudom, hogy a klasszikus kardioedzések mellett milyen módon fejleszthetem még a szívemet, ha szükség lenne rá (például ha valami miatt nem tudok futni, akkor is szinten tudom magam tartani az erősítő edzés segítségével). Úgy érzem, hogy egy nagyon hasznos két napos kurzuson vettem részt, érdemes volt rászánni az időt, sok újdonságot tudtam meg, jó hangulatban, jó társaságban telt el a hétvége. Ajánlom mindenkinek!

A tavalyi érfelvágós hangulatú évértékelő írásom után idén ne számítson senki negatív hangulatra, meg önostorozásra! Mert ilyen most nem lesz! Amilyen szar volt a 2016, olyan jó lett 2017, és úgy gondolom, hogy ezt most nagyon MEGÉRDEMELTEM, így, csupa nagy betűvel.

Több mint 4 év munkájára került fel a korona szeptember 30-án, a fejemre pedig az a koszorú, amiért szinte mindent csináltam. Ott és akkor volt a csúcspont, egy út vége, de mégsem a vége. De megyek szép sorban elölről, felidézem a legfontosabbakat, képekkel tarkítva.

Január és február az alapozásé volt, egyre jobban mentek a hosszú futások is, különösen emlékezetes volt az a 40 kilométeres futás, amit mínusz 18 fokban, frissítés nélkül futottam (mert 20 perc után minden frissítőmből jég lett, és érthető módon nem tudtam őket kiolvasztani), és arra az edzésre is szívesen emlékszem vissza, amikor a maratoni egyéni csúcsomat is megjavítottam - volna, ha nem csak 40-et futok. Na meg a rám fagyó ónos eső. Közben az esélytelenek nyugalmával beneveztem a Spartathlonra. Azt gondoltam, ha kisorsolnak, boldog leszek, ha nem, akkor jövőre megpróbálom újra, adok még neki egy évet.

Szóval volt itt minden, de én edzettem szépen, mert márciusban várt rám a 100 kilométer, és tudat alatt egy revans az előző évi feladásért. Amiért mentem, sikerült, 10 óra 19 perc alatt, ha nem is mindig könnyen, mert a frissítést elszúrtam, de legyűrtem a százast, összetettben 5. lettem, sőt a nem OB résztvevők nyílt versenyét én nyertem. Visszatértem az ultrákhoz, legyőztem egy mumusomat, és ezzel az eredménnyel a következő két évre biztosítottam azt, hogy nevezhessek a Spartathlonra.

Fotó: Szabó Áron

A 100-as utáni jónéhány napban szinte lebegtem. Egyrészt a 100-as teljesítése, a sikeres visszatérés miatt, másrészt mert ekkor készült el a Főnixem, amiből úgy éreztem, erőt tudok majd meríteni, harmadrészt mert ekkor volt a Spartathlon sorsolás, és egyenes ágon bekerültem az indulók közé. Azt sem tudtam, hol vagyok, de tényleg, lila ködben léteztem. Egyet viszont biztosan tudtam: megyek a Spartathlonra, és meg is fogom csinálni, ha beledöglök is!

Áprilisban Sárvár jött a megszokott módon, de se nem 24, se nem 12 órán indultam, hanem kivételesen 6 órán. A frissítésem természetesen itt is elcsesztem, de így is sikerült egyéni csúcsot menni, 63,1 kilométert, bár a 65 volt az eredeti cél, de nagyon örültem neki. Korosztályos 2. lettem, így most is vittem haza egy serleget.


Májusban aztán megkaptam az idén nekem járó pofont, de még pont időben ahhoz, hogy összekaphassam magam utána. Az Ultrabalatont nem sikerült befejeznem, utáltam az első métertől, nem ment a futás, elcsesztem a frissítést annak ellenére, hogy ötcsillagos csapat kísért. Rosszul voltam, szédelegtem, 30 fokban rázott a hideg, hánytam, hasmenésem volt. Ezekből még összekapartam magam, de annyira nem voltam ott fejben, annyira nem tudtam koncentrálni, hogy nem is akartam igazán az egészet. 124 kilométernél kiszálltam. A bokám adta fel a harcot, és az év további része miatt nem akartam még jobban szétverni. De ha őszinte akarok lenni, akkor a fejem volt a fő problémaforrás. A bokám hamar helyrejött, de tudtam, hogy a fejemen és a frissítésemen is sürgősen dolgozni kell, ha nem akarok a Spartathlonról leszegett fejjel, szégyenteljesen hazakullogni. Elég volt az UB-n ezt érezni, de megérdemeltem, és kellett. Mennem kellett tovább.

Az Ultrabalaton utáni csalódást a VOLT fesztiválon vezettem le, végigüvöltöttem és végigugráltam a Linkin Park első magyarországi koncertjét. Fantasztikus volt, energikus, erőt adó, feltöltött, eltettem magamnak azt, ami ott volt, ahogy Chester és Mike énekelt, ahogy a Rob, Dave, Brad és Joe nyomták. A mai napig ráz a hideg, ha rágondolok. Főleg, hogy három hétre rá Chester örökre elment. De a zene itt maradt, azóta is Linkin Parkra futok.

Mivel szeretem a tavakat, és kellett egy hosszú futás versenyen az UB feladás után, ahol bizonyíthatok magamnak, és ahol tesztelhetem az új frissítést, amit a Panhellen dietetikusával, Szarka Dorottyával raktunk össze, beneveztem az első Ultra Tisza-tóra. 111 kilométer, pont jó lesz. Nem kértem kísérőcsapatot, egyedül akartam futni, leadott frissítéssel és a mellényemben, hogy gyakoroljak. És ment! Az lett az addigi legjobb versenyem, ment a frissítés, ment a koncentráció, jókedvű voltam, összeszedett, és bár a 12 órán belüli idő nem jött össze, mégis boldog voltam, és Milánnal sikerült közösen befutnunk. Ott éreztem először azt, hogy rendben vagyok, meg fogom tudni csinálni, amit szeretnék.

Egész nyáron végig edzettem, próbáltam a legnagyobb melegben, hogy szokjam, tanuljam, erősödjek benne. Nem volt mindig könnyű, de amit Gabi előírt, azt lenyomtam legjobb tudásom szerint. Semmin nem lepődtem meg, még az olyan edzéskombinációkon sem, amikor nappal 35 kilométer, majd még aznap éjjel a Suhanj6 várt rám. Meg kellett csinálnom, úgyhogy megcsináltam. Jó volt, hogy óriási Gizion team volt ott a versenyen, élmény volt a csapattársaimmal együtt futni.
A fejbéli erősödésben dr. Paál Emőke sportpszichológus, nem mellesleg fantasztikus terepultrás volt segítségemre, akihez nyár közepétől kezdtem el járni, hogy rendbe tegyük, amit rendbe kell. És úgy éreztem, rendben vagyok, rendben leszek.

A szeptember nagyon hamar eljött. Közeledett a Spartathlon. De valahogy éreztem, tudtam, hogy képes vagyok rá, ott a helyem, van ott keresnivalóm, megérdemlem, megdolgoztam érte, hogy ott lehessek. Úgy mentem oda, hogy meg fogom csinálni, Milán és Gabi segítenek benne, nekem csak futnom kell, és csak én ronthatom el, de azt meg ne fogom, nem ronthatom el. És nem rontottam el. Életem legjobb versenyét csináltam meg a világ egyik legnehezebb ultraversenyén.
Úgy mentem, mintha nem lenne holnap, kikapcsoltam mindent, és csak arra gondoltam, hogy kell a koszorú, megyek és elveszem. Mentem és elvettem, örökre az enyém. Minden klappolt, nem rontottam el semmit, erős és összeszedett voltam. 33 óra 55 perc alatt megtettettem 246 kilométert Athén és Spárta között, egy ismeretlen országban, addig ismeretlen útvonalon, és végig azt éreztem, otthon vagyok, hazaértem. Megcsináltam életem versenyét, én lettem a 10. magyar nő, aki odaért Leonidász szobrához. Amúgy még a mai napig is hihetetlen, pedig megtörtént, de ha visszagondolok rá, olyan, mintha nem is én lettem volna ott, nem is én csináltam volna, pedig én voltam. Még mindig emésztem. De tudom, hogy megérdemeltem, kellett, járt. Imádtam az egészet, és vissza fogok menni, mert újra át akarom ezt élni.

A Spartathon után kivettem a jól megérdemelt lazító időszakomat. Az eddigiekhez képest keveset és lassan futok, letudtam egy betegséget, megcsináltattam a tetoválást, amit szerettem volna.

Egyelőre nem tervezek semmi komolyat 2018-ra, hagyok magamnak időt, főleg fejben, hiszen hosszú időn keresztül a futás volt a legfontosabb a család és a munka mellett, most próbálom tanulni, milyen az, amikor cél nélkül futok, és igyekszem olyan dolgokra időt szakítani, amikre a futás miatt nem volt elég időm. Az tuti, hogy az ultrák nem menekülnek meg tőlem, mert a futásnak ezt a vonalát érzem magaménak, itt tudok leginkább kiteljesedni és ebből nyerek örömet és energiát.

2017 szuper volt, megvalósult az álmom. Köszönöm az ebben való közreműködést Milánnak és Milcsinek, a két legszuperebb pasimnak, Barát Gabinak, az edzőmnek, a szüleimnek és a testvéreimnek, és azoknak a szakembereknek, akik folyamatosan segítettek és segítenek nekem: Filip Krisznek a masszázst, Kelemen Vandának a manuálterápiás kezeléseket, Szarka Dorottyának és a Panhellennek a táplálkozási tanácsokat és a frissítést, dr. Paál Emőkének a sportpszichológiai segítséget. A Gizionoknak pedig hálás köszönet a Hankathlonért! :)

Jöhet 2018!

Athén, szeptember 29. hajnali 2 óra. Fekszem a szobában az ágyon, és hallgatom a szél süvítését. Aludnom kellene, de nem tudok. 10-kor lefeküdtem ugyan, de még éjfélkor is csak forgolódtam, nehezen sikerült valami alvásféle állapotba kerülnöm, az sem tartott sokáig. 3 óra múlva csörög az ébresztő, kelnem kell. Vár az Akropolisz lábánál a Heródes Atticus színház, és a Spartathlon rajtja. A Spartathloné, azé a versenyé, amire egész évben készültem. És most itt vagyok. Átvettem a rajtszámomat, a hozzá tartozó csomaggal, leadtam a frissítőimet a megfelelő pontokra, bandáztam a magyar csapattal, megvolt a technikai értekezlet. Izgulok, de mégsem. Keresem a helyem, de mégsem. Mert valahogy azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Itt a helyem Athénban, ott a helyem a mezőnyben, ott kell futnom az úton, Spárta, Leonidasz szobra felé. Ezért vagyok itt, és pont ezért nem kérdőjelezhetem meg saját magam. Ezért edzettem, ezt akartam, erre készültem, ezért jöttem, ezért vonszoltam magammal Milánt és Gabit, hogy velem legyenek. Nincs más dolgom, mint futni. Meg előtte aludni egy kicsit, mert hosszú lesz a következő két nap.

5 óra. A telefonomból üvölt a Final masquerade. Ideje felkelni. Készülődöm, kávé, wc, megkenek egy kenyeret sajtkrémmel, és megpróbálom magamba erőltetni, nehezen, de lemegy, ennem kell, közben megkenek még pár szendvicset és elcsomagolom, ez is a frissítésem része lesz. Gabi és Milán is készülődnek, én bénán ténfergek a lakásban, de aztán magamra aggatom az eltervezett szettemet, minden megvan, tőlem mehetünk. Irány az Akropolisz. Hamar ott vagyunk, leparkolunk, a mellettünk lévő autóban Szilárdék ülnek, próbálunk poénkodni, de mindketten idegesek vagyunk, bár talán én kevésbé. Milán csinál rólam egy fotót, háttérben a kivilágított Akropolisz, elküldöm Mikinek, ma van a 25. születésnapja, a nagy őrület előtt még felköszöntöm, neki is nagy szerepe van abban, hogy most itt állok, hiszen jópár versenyen frissített. Irány a rajthelyszín, már gyülekeznek a futók. Csákány Kriszta mellé telepedek egy padra, váltunk pár szót, majd megjelenik egy kamerás ember, aki arra kér, babráljunk a Hokáinkkal, mert felvenné, valami film készül a márkáról, úgyhogy lelkesen csinálunk úgy, mintha muszáj lenne újra bekötni és megigazítani a cipőinket. Aztán célba vesszük a toi-toi-t, kiálljuk a sort, majd vissza a rajthoz. Közben Lőw Andrástól megkaptam a jeladót, Milán elhelyezi a mellényemben. Nem nagyon tudok mit kezdeni magammal, odamegyek a falhoz és az egyik kiszögelésben megállok, megtámaszkodom, lehajtom a fejem. Átgondolom, miért vagyok itt, mit szeretnék, elmormolom a monológomat, hogy célba szeretnék érni, Leonidasz vár, a félelmeimet pedig most itt hagyom ennél a falnál, nem viszem magammal. A könnyeim csorognak végig az arcomon, mégiscsak feszült vagyok, kiengedem, amit tudok. Jön Milán, átölel, a karjaiban rázendítek, és kicsit kisírom magam. Elmondja megint azt, amit már megbeszéltünk, hogy hisz bennem, meg tudom csinálni, ezért vagyunk itt, ezért jöttek Gabival, támogatnak, és ott lesznek velem végig az úton. Megnyugszom. Közben körülöttünk összegyűlt a magyar csapat, összeállunk egy fotóra, majd egyesével, mindenki mindenkit megölel, sok sikert, jó utat kívánunk egymásnak. Jön a rajt, nincs más feladat, mint futni.

7 óra. Rajt!

A magyarok gyűrűjében, Edittel, Péterrel, Pecsenyével rajtolok, pacsizom Karcsival, hallom, ahogy Gabi és Milán kiabál. Próbálok okosan, elesésmentesen lefutni a köves úton, szerencsére nem szaggatunk túl gyorsan, nem visz úgy a tömeg, mint amire számítottam. Hűvös van, közben teljesen kivilágosodik, de a nap még sehol, felhős az ég, jólesik a karszár melege. Lassacskán bemelegszem, a lábaim teszik a dolgukat, megtalálom a tempómat, haladok a mezőnyben, kicsit futunk együtt Krisztával is, de főleg egyedül haladok. Átverekedjük magunkat a péntek reggeli athéni csúcsforgalmon, sok az ideges autós, mögöttem araszol a busz, hogy felvehesse az utasokat, pár kóbor kutya verődik a mezőny mellé. Már a városon belül kapunk egy alattomos emelkedőt, de nagyon szépen meg tudom futni, lendületesebben, könnyedebben megyek fel rá, mint a dombos edzéseimen az emelkedőre - de talán nem vág pofán az, hogy nem lassítottam. 6 percesre lőttem be az első 42 kilométer átlagtempóját, ezt nagyon jól tartom, közben kiérünk Athénból az autópálya leállósávban. Nem túl ingergazdag környezet, elképesztő mennyiségű a szemét, de ez van, futok, a többi nem érdekel. Nem gondolok semmire, csak futok, tök jól vagyok, minden oké, mire feleszmélek, jön az első olyan pont, ahová frissítőt adtam le, jöhet az első kulacs-utántöltés. Persze béna vagyok, és az izó por negyedét a mellkasomra borítom, ezzel a futás közbeni kevergetéssel mindig meggyűlik a bajom, de az italom elkészült, és nedves zsepivel a dekoltázsomról is eltüntetem a ragacsos rózsaszín port. Az üres zacskóimmal van bajom, eldobni nincs szívem, kuka sehol - kapóra jön pár magyar drukker az út szélén, a kezükbe nyomom a szemetemet, mondjuk ha ezt szervező látja, tuti kapok egy sárgalapot, de szerencsére nincs gond, és én is figyelmesebb vagyok ezután a kontaktálással, az kéne még, hogy kizárjanak. Eszem a gélt, iszom az izót, kéne egy szeletet is enni, de csak a felét tudom 10 perc küszködés alatt legyűrni, nem megy, pedig finom, szeretem, de most nem megy. A Sponser izó sem esik jól, 2 kulacsnyit tudok meginni belőle, legközelebb a Panhellent keverem be, az jólesik. Kész a terv: a szeletek maradnak, Sponser kuka, gél és Panhellen, meg víz, ezeket fogom használni. A frissítőpontokon lelkes csapatok várnak minket, töltik a kulacsokat, öntik a kólát, felírják a rajtszámot. Tria triata, ez vagyok én, a 330-as, a huszadikra sikerül is megjegyeznem, görögül kiabálom a pontőröknek, vigyorognak lelkesen, hogy megtanultam a számot.

Az útvonal "változatos", autópálya, olajfinomító, szemét, de az út mentén felbukkannak szurkoló iskoláscsoportok, akikkel felemelő érzés pacsizni, ki nem hagynám! Az egyik olajfinomító izé mellett megkötöm az első barátságomat: egy német kolléga ér mellém, kérdezi, hányadik Spartathlonom és honnan jöttem. Mondom, hogy első, és magyar vagyok, erre elkezd magyarul szövegelni, és előadja az "Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék" című nótát, csak lesek, röhögök, mire meséli, hogy sokat járt hozzánk egy időben. Párbeszédünknek egy cipőmbe ékelődő kő vet véget, lemaradok és kihalászom a bokacsontom mellől, majd megyek tovább. Eszem, iszom, a frissítésem oké, a gyomrom oké, erőnlétileg tök jól vagyok, tartom a 6-os átlagot. A pontokon van jég, veszek el belőle, bár egyáltalán nincs meleg, jólesik magam hűteni, lemosom vele az arcom, teszek a topomba, és a letűrt karszárba is a csuklómhoz. Negatív gondolat egy szál se, a világ legtermészetesebb dolga, hogy én most itt Spartathlont futok. A király vár, kell a koszorú, megyek érte, ez a feladat. Közeledik az első nagy találkozási pont Megaránál - de előtte remek társaságot kapok Lőw András és Káldi Péter formájában. Főleg Andrással dumálunk, 3 perc után előkerülnek a kakilós sztorik, András olyanokat mesél, hogy ráz a röhögés, alig tudok futni, egy frissítőnél picit le is maradok, hogy rendezzem a soraimat. Végül befutok Megarába a nagy pontra, Milán és Gabi már várnak, kapok friss izót bekeverve, de mondom, hogy újratervezés van, csak a Panhellen port kérem, azt keverjük be gyorsan a nálam lévő kulacsba, és csak a géleket viszem el, a szeletek maradnak náluk. Felpakolok, iszom egy kólát, majszolok egy kicsit a kapott sajtkrémes szendvicsből. A tempóm szinte tökéletes, 6:03-as kilométerátlaggal érkeztem meg. Az első szakasz megvan, az első maraton terv szerint pipa. Mintha nem is én lennék, ennyire tudatosan még sosem sikerült futnom, de hát ezt is el kell kezdeni, és ezek szerint nem hiába készültem fejben is annyit. A szakasz feladatát teljesítettem.

Megara - Korinthoszi csatorna (42-80 km)

A találkozó után továbbállok a pontról, nem időztem sokat, így is terveztem, nincs lassongás, nincs szüttyögés, haladás van tovább. A Kreidl család szurkol a kocsiból, majd látom, hogy egy japán pasi az út szélén fekszik vérző fejjel, már ápolják, de azért nem túl jó látvány szegény. Kikanyarodunk az autópályára, tempósan gyalogolok felfelé, közben még eszem pár falatot, majd nekiállok futni. Jön a tengerpart, kanyargás, fel-le hullámvasút, csodás a látvány, már ezért megérte idáig eljönni. Simonyi Balázzsal akadok össze, mondja, hogy élvezzem ki a látványt, mert nem lesz ilyen sokáig, aztán egy magyar vonatba csatlakozom be, Pecsenye, Krisztián, Laci, Péter fut körülöttem, Kriszta és Margit is látható távolságban. Péterrel haladunk együtt a legtöbbet, síkon és lejtőn szigorúan futunk, emelkedőn kocogunk, néha belegyaloglunk. Az egész versenyre a fő szabályom az, hogy síkon és lejtőn futok - hiszen lefelé még a szar is gurul! Közben eszem, iszom, a Hammer gél, víz, és a Panhellen ital jól működik, van energiám, jó a gyomrom, néha ugyan böffenek egyet, de semmi hányinger vagy egyéb gyomorbántalom, amit el szeretnék kerülni. Hiszem, hogyha elhiszem, hogy a frissítésem működni fog, és minden bent is marad, akkor az úgy is van. Nem hiába dolgoztunk rajta annyit Dorkával! Bár le kellett redukálni kicsit, de amit megtartottam, az működik. Fejben tökéletesen egyben vagyok, sehol egy negatív gondolat, hiába gyakoroltuk Emőkével a gondolatstop módszerét, egyszerűen nincs mire alkalmazni, nincs rossz gondolat, amit meg kéne állítani. De nem is baj, legalább nem húzom le magam. Viszont lassan pisilnem kell, de nem nagyon találok rá megfelelő helyet, épp egy főúton menetelünk a fehér vonalon egymás mögött sorban, balra szalagkorlát, jobbra jönnek szemből a kocsik és a kamionok, próbálok nem kilengeni és beesni a kerekek alá. A sor elején valaki nekiáll gyalogolni, megáll mögötte mindenki, előzni nem lehet, szerencsére a sort vezető delikvens rájön, hogy jobban jár, ha fut, úgyhogy fut. Futunk, haladunk, jött egy pont, előtte egy toi-toi, hát ez engem vár ott, gyorsan be is megyek, majd felveszem a csomagomat. A ponton megdicsérnek, hogy milyen csinos lila a szettem, ez tök jólesik. Már csak egy huszas a Korinthoszi-csatorna, és szépen haladok, idővel jól állok, 6:30-as átlagot terveztem odáig, és ez rendben is van. Oldalt mindenféle olajfinomítók, "fincsi" az illatuk, de nem zavar, jelzik, hogy közeledünk a csatornához. Megmászom az autópálya felhajtót, majd balra feltűnik valami, amit a csatornának vélek, és tényleg az, eszembe jut Milcsi, akivel együtt olvastuk el a csatorna jellegzetességeit, persze most az ég világon semmi nem jut eszembe ezekről, a csatorna fölött átfutni viszont fantasztikus, lenézek, hihetetlen a mélység, és beleborzongok a gondolatba, hogy az egészet mesterségesen vájták ki a sziklából, és hogy ebben magyarok keze van. Újult erővel nyargalok be a pontra, rögtön kiszúrom Milánékat, kapom a kért frissítést, elmondom, hogy minden oké, jól vagyok, az órámon látom, hogy 6:25-re jöttem be, tökéletes. Mehetek tovább, a szintidő legszűkebb része megvan, van egy kis előnyöm, feladat teljesítve.

Korinthoszi-csatorna - Ősi Korinthosz - Zevgolatio (102 km)

Innentől kezdve rövidebb szakaszokat kell teljesen egyedül futnom, gyakrabban találkozhatok a kísérőkkel. Jó látni őket, de eddig túl sok feladatot nem adtam nekik, remélem, ezután sem lesz nagy gond, ami miatt jobban igénybe kell vennem őket. A ponton jó sok magyar volt egyszerre, Margit, Laci, Misi, Pecsenye is a környékemen ért oda és indul tovább. Lacival akadunk össze és futunk együtt, beszélgetünk, néha belegyaloglunk, de tempósan haladunk. Ez a szakasz jó arra, hogy előnyt szedjek össze, ez egy fontos cél, jó erőben vagyok, minden oké, tudok haladni. Kétoldalt olajfák, lime-ligetek, kicsit nyugalmasabb, mint az út mellett, kamionok szomszédságában futkorászni. Ősi Korinthoszra befutva azonnal a wc-t keresem, Milán bekísér, ott "pihenek" egy kicsit, majd szappanos vízzel megmosakszom, kapom a muníciót, és indulok tovább az ősi oszlopok szomszédságában. Énekes német barátom fut el mellettem, magyarul nótázik, röhögünk, majd elkocog. Folytatom az utam a ligetek között, és azon tűnődöm, vajon Pheippidész idején vajon milyen lehetett erre a táj. Kicsit motiválom magam egy-két velős mondattal, emlegetek valami főnixet, futógépet, folyosót, eszembe jutnak a Gizionok, akik reggel 6 óta folyamatosan futnak velem. Énekelni támad kedvem, eszembe jut az In the end, de csak úgy a szöveges részeket zenei alap nélkül nem tudom úgy mondani, hogy az ritmust adjon a futásomnak. Próbálkozom még a One step closerrel is, de nem az igazi. Maradnak a gyerekdalok. Ebből elég sok eszembe jut, és ezeknek pont futóritmusa van, haladok is szépen. Közeledem a 100 kilométerhez, ekkor eléneklem a Cifra palotát Korányi Balázs tiszteletére, ez már bevált a Tisza-tónál. A limefák nagyon hívogatóak, Milcsi imádja a lime-ot, ezért szakítok neki egyet és magammal viszem, kell a gyereknek egy igazi görög lime. Zevgolatioba érve 20 méterenként elémugranak autogramm kérő gyerekek, hát persze, hogy aláírok, 330, Hanka, Hungary, csak hogy be tudjanak azonosítani - régebben állítólag versenyeztek, kinek van több célba érkezőtől aláírása, hát rajtam ne múljon! Kiosztok vagy 15 aláírást, majd ott van végre a pont. Kapok tiszta pólót, muníciót, üzenek a Gizionoknak, hogy jókat énekeltem, leadom a lime-ot Milánnak, hogy tegye el, Gabi rám aggatja a láthatósági mellényt, megkapom a fejlámpát is, mert már nem érnék el világosban a következő találkapontra. Egyelőre a karomra tekerem, hogy addig se legyen a fejemen, és indulok tovább, egy kutya jön velem pár métert, majd leakad.

Zevgolatio - Ősi Nemea - Lyrkia (148 km)

Forgalomtól mentes utakon haladok, előzgetek embereket, engem is előznek néhányan, néha belegyaloglok, kanyargok, emelkedik, kezd sötétedni. Jön az este, az éjszaka, itt vagyok egy vadidegen országban, fogalmam sincs, hogy pontosan hol, csak követem a felfestett nyilakat, és egyáltalán nem félek. Várom a sötétet, az éjszaka a barátom, nem félek, jól vagyok, örülök, hogy itt lehetek. A feladatom, hogy haladjak tempósan, és az emelkedőket is fussam meg, hát igyekszem, hiszen itt is tudok előnyt szerezni a szintidőhöz képest. Pontosan nem tudom, hogy állok, de tudom, hogy minden oké, erős vagyok, spanolom magam, a frissítőállomásokon nem vesztegetek sok időt, pár korty kóla, igény szerint víztöltés, felmarkolok egy kis sós krékert, és megyek tovább. Mellém ér egy futó, haladunk kicsit együtt, bemutatkozunk, ő Mike Németországból, angol-német keveréknyelven beszél, én angolul, de jól megértjük egymást, először van itt és a felesége kíséri, ezután lelkesen kiabáljuk, hogy "We can do it", majd valahogy elszakadunk egymástól a sötétben. Felrakom a lámpát a fejemre és felkapcsolom. Maximumra állítom, hogy lássak, és kacskaringózom felfelé, nem sok ember van körülöttem, előzök két japán futót, majd engem hagy le emelkedőn felfelé futva egy pasi, elismerően szólok utána, hogy ez igen. A frissítőnél utolérem, onnantól együtt haladunk, Manolisnak hívják, görög, elsőbálozó, folyamatosan beszélgetünk, én úgy nyomom az angolt, mint akkor, amikor még tudtam angolul, simán beszélek, előzünk, Blue-t és Balázst lehagyjuk, együtt érünk Nemeába, a ponton sok sikert kívánunk egymásnak. Gabiék már várnak, kapok levest, a gél-izó muníciót, lehet, hogy már kicsit nyersebb vagyok, de így 123 kilométernél ez talán elfogadható. Indulok tovább, felfelé vezet az út, örülök, hogy néha felmentem a János-hegyre, de többször kellett volna, mindegy, ez van, ebből dolgozom, a lábaim jók, tudok futni, egyben vagyok, úgyhogy megyek tovább az éjszakában. Pár angol futóval kerülgetjük egymást, hol ők előznek, hol én őket, lefelé tolom, ahogy tudom, haladni kell, erősnek lenni, ezzel próbálom magam spanolni, valahogy le kell győznöm a fáradtságot. Megint jönnek a mantráim, az önmotiváló mondataim, próbálok énekelni, de megint nem találom a ritmust, iszonyatosan hiányzik egy jó üvöltős Linkin Park koncert, próbálom felidézni a Voltot, hogy ott mekkora feeling volt, meg is könnyezem, hogy már soha többé nem élhetem át még egyszer. Kezdek álmosodni, amire nem számítottam, de kotorok két Panhellen koffeint és betolom, a ponton iszom egy kis kólát is, és várom a hatást. Jön is szerencsére hamar, és a fejlámpám villanása is felébreszt, ugyanis merül az elem durván, már csak közepesen ég, az se sokáig. A francba, ez így szar lesz, nem kéne itt maradnom a tök sötétben. Hívom Gabit, hogy a lámpám merül, hol vannak, kéne új elem, valahol adjanak le nekem, mondja, hogy előrébb vannak, de bevárnak és megoldjuk. Közben a lámpám a leggyengébb fokozatra vált, kellett nekem maxon használni, azt hittem, ennél jobban bírja majd az elem, na mindegy, ettől még haladok. Leszegett fejjel gyalogolok valami köves földúton, kb. annyit látok, amit a lábam elé világítok. Ha teljesen lemerül a lámpa, még mindig itt a telefonom, azzal tudok világítani. Haladok a földúton, néha belefutok, de persze úgy nem látom, hova lépek, rögtön 3 lépés alatt 2 gödröt fogok ki, inkább tempósan gyalogolok. Utólag megtudom, hogy itt mentem keresztül a szeméttelepen - így legalább nem láttam belőle semmit. A földút végén ott a pont, iszom, a ponton pedig ott vár Milán, gyorsan lámpát cserélünk, innentől csak a közepes fényen használom, ezzel is tök jól látok, haladok tovább, ismét kocogok. Egy nehézségen túl vagyok, a lámpamizéria megoldódott, nem maradtam a vaksötét görög éjszakában. Futok, haladok, összességében jól vagyok, Malandreninél ismét van egy találkahely, amire nem számítottam, de örülök Milánéknak, belémdiktálnak egy meleg levest, pisilek egyet, leülök egy kicsit, egy segítő kérdezi, nem akarok-e kezet mosni, önt nekem vizet, kezet, arcot mosok, majd 2 perc ülés után megyek tovább. Jólesett ülni, de mennem kellett tovább, azért jöttem, hogy fussak, és Spárta még mindig nagyon messze van. Készülök arra, hogy hamarosan jönnek az erősebb emelkedők, bár a Hegy még odébb van, de előtte sem lesz könnyű dolgom. Erősen küzdök az álmossággal, hangosan ordibálok magammal, hogy felébredjek, hideg vízzel mosom az arcom, a nyakam, magyarázok magamnak, hogy ébren vagyok, erős vagyok, haladnom kell, minden oké, megcsinálom. Nagy nehezen életre keltem magam, egy ponton iszom egy meleg teát, kiszórom a cipőmben tényleg ott lévő kavicsokat. Elküzdöm magam Lyrkiáig, túl vagyok egy holtponton, de még mindig tudom, mit keresek itt, és nem teszem fel a jól megszokott "mi a f.szt keresek én itt?" kérdésemet magamnak, mert pontosan tudom rá a választ. A ponton kapok egy nagygenerált, a szokásos gélt, italt, és Gabi kerít nekem egy levest is. Mondjuk levesnek nem mondanám, kb. húslé az egész, de megiszom, mert meleg folyadék, Gabi mondja, hogy egyem ki a tésztát is belőle, nézem, hogy de hát egy tömb főtt hús van benne, az nekem nem kell.

Lyrkia - a Hegy - Nestani (171 km)

Elhaladok a temető mellett, és nem megyek be lefeküdni, na jó, nem is akartam, szépen kocogok. Milán szavai csengenek a fülemben, azt mondta, 9 perces kilométerekkel lenne jó haladnom a hegyig, mert úgy tudom tartani az előnyöm a szintidővel szemben. Ő az informatikus-mérnök, én egy szimpla összeadással is megszenvedek néha, annyira nem vagyok jó matekos, főleg nem futás közben, úgyhogy hiszek a férjemnek, nézem a tempót, benyomok két koffeint, meg egy kávés gélt, és futok. Az emelkedős részeket is futom, egész jól haladok - egy darabig, amíg el nem kezdenek nehezedni az emelkedők. Bassza meg, tolom, ahogy tudom, veszekszem magammal, hogy ne bénázzak már itt, tessék haladni. Utolér egy csapat angol futó, megelőznek, próbálok rájuk tapadni, de nem nagyon megy, tisztes távolból követem őket Kaparelli szűk és meredek utcáin, majd ráfordulunk a szerpentinre, ami a hegyre vezet. Hosszú, meredek, kemény, elátkozom magam százszor, hogy nem mentem többször hegyre, de kaptatok felfelé, csak egy-egy meleg teáért állok meg a frissítőkön. Közben erősen szitál az eső, felhúzom a karszárat, de nem fázom, pedig csak egy szál póló van rajtam, teperek felfelé, előre, látom az autópálya fényeit, és azt kívánom, hogy bárcsak már fent lennék, de még mindig nagyon sok van hátra. Az angol csapat lámpáinak fényeit látom pislákolni egy kanyarral feljebb, és majdnem sírok, hogy én miért nem tudok gyorsabban menni. Fáradt vagyok, de nem annyira, mint mondjuk egy órával ezelőtt, a frissítést sem hanyagolom el, kell az erő a Hegyre. Egyszer csak szembe jön valaki, Milán az, meg egy esőkabát, mondja, hogy már csak pár száz méter a pontig, rám adja a szatyor-esőkabátot és kicsit beszélgetünk, majd fel is érünk a pontra. Ott kisebb káosz uralkodik, autók minden irányból, köd, hideg szél, eső, tömeg, de becsekkolok a ponton, feltöltenek, megkapom a dzsekimet, és egy új fullos fejlámpát. Hanka megy a Hegyre. A lábánál rádión felszólnak, hogy 330 elindul, elköszönök Milánéktól, és tényleg elindulok. Az eleje meredek, köves, sziklás, viszont ki van szalagozva, a ködben is jól látom, merre kell menni. Aztán beindul a kaptatás, lépésről lépésre haladok, néha felnézek, de a szél megingat, inkább előredőlök, nem nézek oldalra, csak előre, nem akarom látni, milyen szakadék van oldalt, csak azt nézem, hogy hová lépjek legközelebb, és az a lépés biztos legyen. Lámpák, szalagok, fényvisszaverők mindenütt, a nagyobb kanyarokban több helyen biztosító emberek ülnek, mindegyiküknek megköszönöm, hogy vigyáznak ránk. Magabiztosan haladok, megelőzök jópár embert, utolérek egy nagyobb csapatot, őket már nem tudom kikerülni, úgyhogy megyek utánuk. Végül, érzésre hamarabb, mint vártam, felérek, fent becsekkolok, és már indulok is lefelé, mert olyan szél és hideg van, hogy jobb innen továbbállni, plusz kb. az orromig láttam a ködtől. Jöhet a lefelé, ami csúszik, sáros, köves, és sokkal rosszabb, mint felfelé volt. Haladnék, de nem tudok, a cipőm lépésenként 3 kiló sarat szed össze, azt néha letörlöm, úgy megyek tovább. Iszonyatos koncentrációt igényel a lefelé haladás, hogy ne essek el, ne üljek seggre, viszony mielőbb lejussak. Megváltás az aszfaltra érni, a felfelé sokkal jobb volt, mint a lefelé, de lent vagyok, és csak pár száz méter a következő pont. Kérek egy meleg teát, és míg főzik, leülök és kipakolom a cipőmből a köveket, majd teástul indulok tovább, megiszom, és futásra váltok. Az esőkabátom idegesítően csörög, utálom az ilyen monoton hangokat, próbálom megkötni magamon úgy, hogy minél kevésbé sustorogjon, de csak nem hagyja abba. Pont emiatt igyekszem lendületesen futni, már nincs messze Nestani, a következő nagy pont, futok az aszfalton, csak egy pisiszünetre állok meg, a többit már a ponton szeretném intézni. Be is robbanok a pontra, a ponton egy fogadó van, ott irány a wc. Három van belőle, de mind foglalt, persze mindegyik emberre megpróbálom rátörni az ajtót, Simonyi Balázs az egyik. Várnom kell, addig keresek nedves törlőt, kezet és arcot mosok, és a közben betoppanó újabb futóval hörögve közlöm, hogy én leszek a következő, aki bemegy. Bejutok végre és "pihenek" egy hosszabbat a kétbetűsön, jelentősen megkönnyebbülök. Mikor kimegyek, még kicsit leülök, eszem pár falatot, konzultálok a segítőimmel, mondom, hogy még nem kérek száraz ruhát, csak ha felkelt a nap, és tovább indulok.

Nestani - Tegea (195 km)

Kicsit leeresztek, mert a Hegyről lejövetel kifacsart, és kicsit meg is nyugodtam, hogy túl vagyok rajta, van előnyöm a szintidőhöz képest, és közeledik a reggel. A pontról kikocogok, de aztán inkább gyaloglok, Milánék utolérnek, látják, hogy nem vagyok a topon, a csörgős esőkabát az idegeimre megy, úgyhogy bedobom a kocsiba, Milán pedig kérdezi, kérem-e a papíromat a pozitív gondolatokkal, de nem kell, úgy érzem, most mindegy, amúgy sincs kedvem olvasgatni. Az út szélén egy futó fekszik, de nincs baja, csak lefeküdt pihenni, én megyek tovább. A következő frissítőpontra kissé szétcsúszva érkezem, kérdezik, mit kérek, de nem tudok válaszolni, iszom egy kólát, abból baj nem lehet, és megyek tovább. Nem tudom, hol vagyok, csak azt, hogy már 24 órája jövök, és több mint 175 kilométert tettem meg. Jól állok, de nem vagyok csúcsformában. Kéne egy kis erő. Spanolom magam, kiabálok magammal, hogy felébredjek, de iszonyatos álmosság van rajtam. A koffein hatását várom, de nem akar jönni, belekocogok, de igazából a gyaloglás jobban esik, bár akkor meg cikk-cakkban közlekedem, próbálom erőltetni a futást. Bazi nagy holtpontom van, jó sokáig kitart, és egy örökkévalóságnak tűnik az a 14 kilométer, amit a következő találkozási pontig meg kell tennem. Annak tűnik, és az is, mert úgy érzem, gyök-kettővel haladok, futót sem sokat látok, küzdök, magyarázok magamnak, szidom magam, ösztönzöm, kiabálom, hogy futógép vagyok, meg főnix, meg folyosó, meg hogy ez az én harcom, ezért jöttem, meg fogom csinálni, meg kell csinálnom, mert nem baszhatom el, csak én baszhatom el, de nem fogom. Sírdogálok is kicsit, az egyik frissítőre pont így érkezem, rögtön ugrik a pontszemélyzet, hogy mi baj, mit segíthetnek. Mondom, hogy fáradt vagyok, de tudom, hogy majd elmúlik, mondják, hogy a célegyenesre tartogassam a könnyeimet, és igazuk is van, jól állok, nincs gond, csak haladjak. Az egyik helyes pontőr srác mézes kenyérrel kínál, a kedvéért elmajszolok egy felet, és iszom egy kólát, befejezem a bőgést és haladok tovább. Még mindig fáradt vagyok, de jobb, próbálok futni, hiszen főleg sík a terep, tudok is, úgyhogy erőltetem. Fogynak a méterek, közben megismerkedem egy dán futólánnyal, kicsit megyünk együtt, aztán elhagyjuk egymást. Nagy nehezen beérek az újabb Zevgolatio nevű helyre, örülök, hogy látom Milánékat. Milánt kicsit megdolgoztatom, mert hoz tiszta pólót, de az nem jó, amit akar adni, mert hosszúujjú, kérek rövidet, erre hoz ujjatlant, aztán harmadjára hozta, amit szerettem volna, levetem a dzsekit, pólót cserélek, wc-zek, töltök, itt talán egy picit többet szüttyögök, de szükségem van rá, kapok egy meleg teát is, kortyolok belőle, és indulok tovább. Úgy érzem, nagy nehezen átvészeltem azt az iszonyú álmosságot, ami rám támadt, ismét érzek magamban erőt, és tudok kocogni. A következő kilométerek nagyjából eseménytelenül telnek, kocogok, gyalogolok, letolom ki tudja hányadik gélt, még mindig nem hánytam, a gyomrom még mindig egyben van, és haladok. Jól van, így van, ezt kell csinálni, ezért jöttem, közeledem Spárta felé. Viszont a fejem iszonyatosan fáj, tuti a fáradtságtól, szenvedek tőle, húz, szédelgek, de ismerős az érzés, volt már ilyen, beveszek egy gyógyszert, majd csak segít. És végre befutok Tegeába, 195 kilométer pipa.

Tegea - Emlékmű (223 km)

A ponton Gabi fogad, azzal, hogy most jön egy hosszabb emelkedő, aminek a kétharmadát 12 kilométer alatt le is darálom, Milán meg hozzáteszi, hogy kocogható emelkedők jönnek. Az elején kocogok is, aztán meglátom, hogy konkrétan egy hegy áll előttem, és gyaloglásra váltok. Utolér Simonyi Balázs, innentől együtt menetelünk, ő elöl, én utána, beszélgetünk, Balázs rutinos, bízom benne, hogy ha így együtt haladunk, akkor nagy gond nem lehet. Az emelkedőt gyalog nyomjuk le, szemből zúznak az autók, annyira nem barátságos és biztonságos ez a szakasz, viszont jön egy lejtő, amin örömködve elkezdünk futni. Az első 5-6 lépés marhára fáj, de aztán visz a lendület, a felfelé vánszorgáshoz képest csapatunk lefelé, éljen. Valahol elhagyom Balázst, kissé lemarad, nekem jobban esik a lefelé gurulás, és ismerős alakot pillantok meg a távolban: Erika gyalogol. Utolérem, mondja, hogy begyulladt a lába és nagyon fáj neki, de azért halad, együtt tempózunk, kocogunk, sétálunk, ahogy tudunk, Balázs is követ minket, és utolérjük Pecsenyét. Túl vagyunk 200 kilométeren, 206-nál van egy találka, kicsit nyöszögök, de tudom, hogy már csak 40 kilométer van hátra, és erre van 7,5 órám, hason csúszva is be kell érnem, nem fogom elcseszni, ez a gondolat erőt ad, és mondhatni a hajamnál fogva kirángatom magam a gödörből. És végre vannak lejtők, ahol futhatok, kemény 6:30-6:40-es kilométereket tudok kipréselni magamból - de az érzés, hogy futva haladok, nem pedig gyalog, fantasztikus. Tudom, hogy bármikor tudok futni, csak akarnom kell, a lábaim visznek, bírják, bár fájnak az izmaim, de működnek és visznek előre a cél felé. Ismét elnyomom a motivációs monológomat, hangosan, hosszan, és megyek előre. Szinte pillanatok alatt elrepül az a 6 kilométer, ami a 212-es találkozási pontig vár rám, szinte kicserélve érkezem. 29 óra 12 alatt értem ide, 1 órával gyorsabban, mint amennyi idő alatt a 2014-es Ultrabalatont megtettem. Adok magamnak egy hátbaveregetést, Emőkétől ezt tanultam, hogy bizonyos fontos pontokon érdemes ezt alkalmazni, majd újult erővel csapatom tovább. Örülök, hogy egyre kevesebb kilométer van hátra, és tudom, hogy be fogok érni a célba. Futva, nem pedig gyalogolva. Visszatért az erőm, energikus vagyok, persze az állapotomhoz képest, de ez szuper. Összetalálkozom Manolissal, a görög barátommal az éjszakából, váltunk pár szót, mondja, hogy ha odaértem, ne a lábát, hanem a király golyóit szorongassam meg, mondom neki röhögve, hogy azt meghagyom neki, nekem jó lesz a lába is elsőre.
Kocogok lefelé a spártai főúton, jól haladok, folyamatosan előzök embereket. Szemből az autók dudálnak, integetnek, iszonyú jó, hogy szurkolnak. Csupa pozitív gondolat van bennem, mágnesként vonz a cél, csak megyek, futok, csak akkor gyaloglok, ha eszem vagy iszom, a pontokon becsekkolok, és sietek tovább. Szinte repülnek a kilométerek, és azok a tizen-kilométerek, amik a nagy találkozási pontok között vannak, gyorsan telnek, nem úgy, mint ma reggel, amikor csak vonszoltam magam. A szintidővel szemben fokozatosan növelem az előnyöm, nagyon jól állok. Az emlékműnél óriási magyar csapat szurkol, Káldi Péter kísérőivel kiabálunk egymásnak, majd Gabiék kezelésbe vesznek gyorsan - majdnem kiveszi Gabi a zsákomból a jeladót, hogy ezt minek cipelem, úgy teszi végül vissza, hogy de az kell. Irány tovább, Gabi mondja, hogy a fiúk, Misi és Laci 2 perccel előttem mentek el, próbáljak meg rájuk felmenni. Mondjuk pont egy emelkedőre kell épp felmenni, de már ettől sem akadok ki, szépen felkaptatok az autópálya leállósávban, és örülök, hogy már csak egy félmaraton van hátra, úristen!

Emlékmű - Spárta (246 km)

Az autópálya leállósávja nem túl ingergazdag környezet, de ez már nem zavar, az autósok dudálnak, integetnek, és senki nem akar elütni sem. Felkaptatok az emelkedőn, és megpillantom a Spárta körüli hegyeket. Csodálatosak. És egyben örülök, hogy egyiket sem kell megmászni, innentől szinte végig lefelé vezet az út. Utolérek pár japán futót, és a német Marikát, az otthonkás futónőt, egy másik német nővel halad, utoljára Nemeánál láttam őket, innentől egymást kerülgetve haladunk, és feltűnik a dán lány is, akkor előz meg, amikor épp pisilek az út szélén. Lefelé végig futok, és jutalmul kihangosítva meghallgatom a Catalyst-ot a telefonomon a Linkin Parktól, iszonyatosan hiányzik a zene, de nagyon jól bírtam ahhoz képest, hogy sosem futok zene nélkül. Egyre közeledem, és egyre jobban érzem, hogy meglesz, célba fogok érni, ezt már senki nem veheti el tőlem, meg fogom csinálni. Jön a benzinkút, 10 kilométerrel a cél előtt az utolsó találkozási pont - bár azt érzem, sosem érek oda, össze-vissza kanyarog az út, és sehol nem bukkan ki a benzinkút a kanyar mögött. Végül mégis odaérek, Gabi azzal fogad, hogy ha még tudok szépen haladni az utolsó tízesen, akkor meglehet a 34 órán belüli idő. Hopp, erre nem számítottam, csak lesek, nem is nagyon fogom fel. Milán próbál belém tukmálni egy gélt, de elhajtom, és indulok tovább. Megnézem az órám: 80 percem van a 34 óráig, az 8 perces kilométereket jelent, azt meg tudom csinálni, simán! És, a fene egye meg, mégis megeszek egy gélt, aztán indulok, és nyomom, ahogy bírom, simán 7 percen belül futok.10 kilométerem van hátra, és most már megengedhetem magamnak, hogy gondolkodjam azon, milyen legyen az új tetoválásom. Közben utolérem Bogit, gyalogol, hívom, hogy jöjjön, fussunk, de nem tud, nem néz ki túl jól, a kísérői ott vannak a közelben, mondom nekik, hogy figyeljenek rá nagyon, és futok tovább. Utolérek egy nagyobb futócsapatot, és el is lépek mellettük, elismerően bólogatnak, de nem követnek. Egy rendőrautó figyel a futókra, amikor kissé távolabb halad, még gyorsan pisilek egyet, hogy ne a célban kelljen, majd pár perc múlva utolérem Lacit és Misit. Futásra bírom őket, együtt haladunk sorban Spárta felé, itt vagyunk, mindjárt itt vagyunk, Leonidasz, jövök! Az Evrotasz messziről látszik, a hídján Spartathlonos molinók kifeszítve, integetek Szilvi képmásának, majd mosolygok a fotósnak, és tudom, hogy ez most már megvan, innen békaügetésben is beérek szintidőn belül!

This is Sparta! 

Átkeltem az Evrotaszon, 2 kilométert kell futnom, és megérinthetem Leonidász szobrát. Azt a lábat, amire annyit gondoltam, azt a szobrot, amit annyit nézegettem képeken, ami kint van az irodában a falamon, hóval borítva. Itt vagyok Spártában, teljesítem a Spartathlont, a világ egyik legkülönlegesebb ultraversenyét. Én, egy közel sem tehetséges, de annál elszántabb futó. Érzem, hogy nő a gombóc a torkomban, hogy mindjárt előtörnek a könnyeim. Tartom magam, de egyre inkább elöntenek az érzelmek. A két lábamon jöttem el idáig, én, az a kislány, aki általános iskolában 800 métert sem tudott lefutni, aki a kézilabdacsapat leggyengébb futója voltam. A spártai utcán haladok, és közben minden irányból taps, drukkolás, szeretet árad felém. Nem győzök integetni, thank you-zni a spártai lakosoknak. Szemből egy autó jön, dudál, mint az állat, Karcsi és Anita lógnak és üvöltenek kifelé belőle, ezek szerint Roskovics Miki beért, és már mennek pihenni a szállásra, kézzel-lábbal integetek nekik. Egyre közelebb vagyok a célhoz, Leonidasz hív, húz, vár. Molon labe. Sokat gondoltam erre. Gyere és vedd el. Jövök, és elveszem, az enyém lesz az a koszorú, azért jöttem. Jövök, repülök, ahogyan tőlem telik, 7 percen belüli tempóban szaggatok, a rendőrök is drukkolnak, és végre befordulhatok a sarkon. Nem kapok levegőt, tele az orrom könnyel, zsebkendőm persze nincs, megállok egy drukkoló nő mellett, megköszönöm a szurkolást és kérek tőle zsepit, meglepődik, de ad, trombitálva megyek tovább. És végre megint egy kanyar, ráfordulok a spártai főutcára. Zászlók mindenütt, az erkélyeken, ablakokban emberek, mind nekem tapsolnak, a kávézókból ováció, minden irányból, vigyorgok, könnyezek, integetek mindenfelé. Bassza meg, egy kibaszott rocksztár vagyok - legalábbis ennek érzem magam! Úristen, de jó itt lenni! Ezért jöttem, ezt akartam átélni, ezt az utolsó 1-2 kilométert, amikor minden fájdalom elmúlik, és csak én vagyok, és csak futok, repülök a cél felé. Lepacsizok pár gyerkőccel, akik kocognak utánam, Márkus Öcsivel is, és megyek a cél felé.

Végre itt vagyok. Gondolatban annyiszor jártam már itt, annyiszor lejátszottam fejben ezt a jelenetet, annyiszor láttam már magam a szobor felé futva, és most végre tényleg itt vagyok, nem álom, nem képzelet, hanem valóság. Ezért edzettem, erre készültem, ezért volt minden, az enyém ez az érzés, és ezt soha senki nem veheti el tőlem. Itt vagyok, megcsináltam, elveszem, amiért jöttem. Fantasztikus, felemelő érzés. Végre meglátom Milánt, mosolyog, odaszaladok hozzá, megpuszilom, a mellényemet egy magyar zászlóra cserélem, és nyargalok tovább, mintha nem lenne holnap. Gyuri jön velem és közvetít, kurjongatok, integetek, pacsizom, örülök. A gombóc ott van a torkomban, a szívem majd kiugrik a helyéből, a lelkem feszít, elmondhatatlanul boldog vagyok.

Megcsináltam, itt vagyok! Fellépkedek a lépcsőn, ránézek a szoborra, megállok. Megérkeztem. Azt érzem, hogy itthon vagyok. Hogy itt a helyem. Hogy mindig is itt akartam lenni. Hogy megérte, minden perce, minden órája megérte azért, hogy itt lehetek. A szobornál épp elég nagy a forgalom, de kivárom a sorom, míg Leonidasz elé vezetnek. Odalépek, megérintem a lábát. Majd felnézek a királyra, és halkan köszöntöm, itt vagyok, megjöttem, eljöttem, ahogy ígértem. Majd leveszem a sapkám, iszom az Evrotasz vizéből, megkapom a koszorúm. Ez most már az én koszorúm, ezért jöttem, megszereztem. Ellépek a szobor elől, jöhet Laci és Misi, ők is befutottak. Odalépek Milánhoz, a nyakába borulok, zokogni kezdek. Jó, hogy itt van velem, és hogy végig velem volt, és támogatott, hálás vagyok érte. Elengedjük egymást Milánnal, már jöttek értem, vinnének az egészségügyi sátorba lábat mosni, de elmenekülök, először Gabit akarom, ott van a kordonnál, az ő nyakában is bőgök egy sort, csak azt mondogatom, hogy köszönöm, köszönöm.

Me and Leonidas #running #spartathlon #leonidas #finisher #246km #ultrarunning #runlikeagirl #mydream

Hanka / Haanchee (@haanchee) által megosztott bejegyzés, 2017. Okt 6., 04:20 PDT

Megnyugszom, majd a koszorúm szorongatva megyek ápolásra, mosolygós fiatal görög srác veszi kezelésbe a lábam. Mit mondjak, elég perverz dolog hulla fáradt futók büdös és ronda lábait mosogatni, de itt ez a szokás, leülök, leveszi a cipőm, a zoknim, a kompressziós száram, kapok egy lavor meleg, habos vizet, belemártom a lábaim. Nem merek lenézni, de aztán mégis felmérem a károkat, a lábam gyönyörű, két nagyobb hólyag a nagylábujjaimon, a bal talppárnámon egy kisebb, és a szokásos jobb kislábujjamon gyűrődött fel a bőr. Ennyi. Szilvi pedikűrje ennyit tett! A srác lemossa, majd egy lány segítségével megtörölgeti a lábam, kapok egy steril papucsot, és lefertőtlenítik mindenemet. Milán és Gabi elmentek bejelentkezni a szállásra, én meg ücsörgök, kérdezgetik az eü-sök, hogy jól vagyok-e. Mondom, hogy most még igen, viszont mindenképp szeretnék kérni egy infúziót, mert hajlamos vagyok az ájulásra, és valószínűleg ki is száradtam kicsit. Furán néznek, mert látszólag semmi bajom, de úgy látszik, én vagyok a főnök, mert átvezetnek egy matracra, ahová leültetnek, jön egy nő, beköti az infúziót, én pedig lefekszem, pihenek. Jól esik vízszintesben lenni, mellettem egy ággyal Laci pihen, és Krisztián "vigyáz" ránk, ő sajnos 130-nál kiszállt, de itt van a célban. Amikor lement az infúzió, a néni felültet, kérdi, hogy jól vagyok-e, ha igen, akkor kiveszi a cuccot belőlem. Jól vagyok, nincs baj, mondja, hogy akkor üljek át egy székbe. Krisztiánnal közösen felszednek a földről, majd áttotyogok egy székhez, leülök. Ücsörgök, nézelődöm, örülök. Közben kezdek fázni, jön a hidegrázás, kérek egy plédet, betakarnak. Hallom, ahogy a mögöttem futó magyarok közül beér Balázs, Erika, Péter, Bogi, örülök nekik, Erikát és Pétert mellém ültetik le, Balázs szemben pihen, mindenki koszorúval a fején. Amúgy olyan egész, mint egy katasztrófafilmben, tolókocsis, ájult, infúzióval fekvő, totyogó, hulla fáradt emberek mindenfelé. De mégis iszonyatos erő van az egészben. Itt vagyunk, megcsináltuk.

Jön Milán és Gabi, megkapom a Hoka papucsom, felállok, kicsit labilis vagyok, de nincs gond, a saját lábamon megyek el a szállásig. Lőw András jön szembe, megölelget, iszonyú jólesik tőle a dicséret, újult erővel totyogok tovább. A hotel aljában az étteremben magyar különítmény eszik, Zsuzsi, Edit, Robi, gratulálunk egymásnak, majd felliftezünk a negyedikre. Jöhet a jól megérdemelt zuhany. Még jó, hogy a lábam már tiszta, mert sem lehajolni nem tudok, sem felemelni nem tudom, hogy megmossam, de a meleg víz megváltás, lemosom magamról az út porát, meg azt a semmihez nem hasonlítható futószagot. Picit fekszem, majd lemegyünk az étterembe. 3 falat leves után a gyomrom tiltakozik, és rossz ülni, Milán felkísér a szobába, pizsamát veszek és magzati pózban vacogok a pléd alatt. Aludni nem tudok, csak fekszem, mint egy darab fa. Amikor jobban leszek, magamhoz veszem a telefonom, áradnak az üzenetek, próbálok olvasgatni, válaszolni, ha már aludni nem tudok. Több mint 40 óra ébrenlét után nagy nehezen elszenderedem. Hajnali 3-kor arra ébredek, hogy pisilni kell. 5 percig ülök az ágy szélén, mire van erőm, hogy felálljak, kibotorkálok a mosdóba, elintézem a dolgom, majd újabb 5 perc, mire feltápászkodom. Érzem, hogy nagyon rosszul vagyok, de a fürdőben nem találok fájdalomcsillapítót a neszesszeremben. Bevánszorgok, de nem jutok el a másik szütyőmig, az ágyra dőlök, és Milánt szólongatom, hogy nagyon rosszul vagyok. Szegény azt sem tudja, hol van, de felpattan, vizet hoz, gyógyszert ad, elhelyez úgy az ágyon, hogy a falra fel tudjam tenni a lábam. 10 perc múlva jobban vagyok, lefekszünk és alszunk. Reggel, úgy 4 óra alvás után mondhatni kipihenten ébredek, farkaséhes vagyok, reggelizünk, majd meglátogatjuk Leonidaszt. Most több időnk van, fotózkodunk, mert ki tudja, mikor találkozunk újra.

Mert lesz újra, az biztos. Tudom, hogy egyszer, valamikor vissza fogok jönni, mert vissza kell jönnöm. Nekem még dolgom van itt. Annyi, de annyi mindent kaptam ettől a Spartathlontól. Hitet, erőt, önbizalmat, tartást, koncentrációt, dolgozni, küzdeni tudást. Azt hittem, hogy mindenemet itt kell majd hagynom, hogy testileg és lelkileg is le kell majd mennem a legmélyére, hogy le kell csupaszodnom, hogy mindent ki kell majd adnom magamból, hogy célba érhessek. Ehelyett csak kaptam, kaptam és kaptam, töltekeztem, erősödtem. Ha 100 mentális forinttal indultam el Athénból, akkor 150-nel érkeztem Spártába, annyi pluszt szedtem fel útközben. Soha ennyire koncentráltan, tudatosan, összeszedetten nem futottam még, de itt most mindent bele tudtam adni, mindent bele tudtam tenni, amit kellett, és ettől nem gyengébb, hanem még erősebb lettem. Még mindig nem fogom fel teljesen, hogy ez így sikerült, hogy megcsináltam, és hogy ilyen jól sikerült minden. Nehéz volt, de mégsem volt annyira nehéz, mint amire számítottam. Mentem, mint egy kib. futógép, feltámadtam, mint egy kib. főnix, én magam voltam a kib. folyosó. Egyedül voltam az úton, de mégsem voltam egyedül, velem volt Milán és Gabi, velem volt a családom, velem voltak a Gizionok, akik végig váltva futottak, míg én futottam, és velem volt az a sok-sok ember, aki drukkolt és támogatott. Ezekből végig tudtam építkezni, végig tudtam erőt meríteni, és soha egyetlen pillanatra nem hagytam el magam, és nem vesztettem szem elől a célomat. Tudtam, miért megyek, és magam mögött hagytam minden félelmemet. Megcsináltam a Spartathlont.

Mindez nem sikerült volna egy csomó fantasztikus támogató ember nélkül!
Milán, Milcsi, Gabi, Anya, Apa, Miki, Flóra, Vanda, Krisz, Emőke, Dorka, köszönök mindent.
A munkahelyemnek, a Central Médiacsoportnak köszönöm a nevezési díjban nyújtott támogatást, a Panhellennek pedig a frissítőcsomagot!

Az Ultrabalaton idén szépített velem szemben, 2:1-re javította az egymás elleni mérkőzéseink arányát. Nem örülök neki, de ez van, már nem tudom visszacsinálni. Ez nem az én versenyem volt, egyáltalán nem, de nagyon sok olyan dolog történt, amiből tanulhatok és amit hasznosíthatok. A kudarcélmény megélése és az önsajnálat helyett tiszta fejjel igyekszem kezelni ezt a helyzetet, és beépíteni a további futásaimba a tanultakat.

Nincs sok feladott versenyem, ezzel együtt összesen három, de ez volt az első, amit nem "csak úgy" befejeztem, mert nem ment, hanem sérülésveszély, a komoly sérülés elkerülése miatt hagytam abba. Pont emiatt nem tudom magam gyötörni, hogy miért nem fejeztem be, miért álltam ki, hiszem, hogy az adott helyzetben a legmegfelelőbb döntést hoztam meg, persze ennek ellenére szomorú vagyok.

No de kezdjük az elején. Nem vagyok könnyű eset, ami a versenyekre való készülést illeti, és ez itt most hatványozottan igaz volt. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam annyira lazán kezelni a szituációt, miszerint egy 220 kilométeres futásra készülök, mint terveztem. Izgultam, aztán mégsem izgultam, és ennek ugyanaz az oka volt: tudtam, mi vár rám. Nem voltam túl összeszedett, eközben próbáltam dolgozni, közben idegesített a csípőm is, amivel Sárvár után kisebb problémák voltak, a körözés miatt megint kissé szétcsúszott, de Vanda kezelte, Krisz is megmasszázsolt, én mégis azt éreztem, hogy fáj, meg minden más helyen fáj valami - oké, fantomfájások, de akkor is. Végül körbetapaszoltam magam, és bíztam benne, hogy tényleg nem lesz semmi gond sehol. Péntekre aránylag megnyugodtam, időben elindultunk Tibivel és Mikivel, ők kísérték Milánt, és Siófokon a szálláson találkoztunk Nicollal és Bocsival, akik az én frissítésemet vállalták. Szerencsére a chipeket idén a rajtszámmal együtt át lehetett venni, így nem kellett a versenyközpontba bemennünk, hogy ott elhúzzuk az időt. A korai rajt miatt bevásárlás és "taktikai értekezlet" után csak egy vacsorát terveztünk a Gizionokkal, majd korán fekvés és alvás. Mondjuk ez utóbbi nem sikerült túl jól, eleve nem vagyok jó alvó, verseny előtt, nem a saját ágyamban pláne. Azért nagy nehezen sikerült vagy 3 órát aludni, 3.10-kor keltünk, elég durva hányingerrel ébredtem, valószínűleg a korai ébredés miatt. Egy kis kávét sikerült innom, majd toalett, az evést nem erőltettem, ilyen korán nem tudok enni, és futás előtt nem is szoktam soha, emiatt egy gyümölcspürét tettem az övtáskámba, hogy futás közben megegyem.

Fél 5-re értünk a rajthoz, Tibi vitt át minket, a többiek a másik autóval később indultak utánunk és menet közben csatlakoztak be. Gyorsan interjúztunk egyet a 24.hu-s kollégákkal, majd be is álltunk a rajtba, idegeskedésre nem volt idő szerencsére, már indultunk is.

Elég darabosnak éreztem a mozgásom, és ugyan nem akartam gyorsan kezdeni, hanem 5:40-5:50 körül kényelmesen, de még a 6 perces is iszonyú nyögvenyelős volt, egyáltalán nem esett jól a futás. 7 km környékén ettem meg a pürét, a frissítőknél pedig vizet és kólát kortyoltam. Haladtam, de nem éreztem egyben magam testileg, ezért fejben próbáltam átbillenteni magam mindenféle motiváló mormogásokkal, hogy minden oké, nem kell rohanni, tök jól vagyok, tartalékolok, hiszen hosszú a verseny, kell az energia. Szóval döcögtem, kicsit futottunk Badics Attilával, Csákány Krisztával, Marton-Mlecsenkov Évivel, de tartósan senki mellett nem maradtam meg, nem volt ritmusom még magamhoz sem, nemhogy máshoz. Egy vasúti átjárónál kaptunk egy kis "pihenőt", de 10 kilométernél erre nem is volt még szükség, Krisztával emlegettük, hogy 2 éve pont együtt állított meg minket egy vonat 50-nél, és annak nagyon örültünk. A megállás most nem esett jól, kellemetlen volt újra elindulni, nehezen vettem fel újra a fonalat, a mozgásomat futás helyett inkább a döcögéshez hasonlítanám. Egyszer csak eszembe jutott, hogy miért is nem hallgatok zenét, az majd segít, úgyhogy be is tettem, egy kicsit jobb is lett, de nem túlzottan.

Nicolék a megbeszéltek szerint 5 kilométerenként bukkantak fel, mindig kaptam valamit inni és kínálgattak kajával is, de még nem kívántam nagyon enni, csak később kezdtem el eszegetni, akkor sem sokat. Az öltözékemet sikerült jól megválasztani, a rajtnál viselt vékony hosszúujjút hamar levettem és trikóban futottam, hogy ne kelljen össze-vissza húzgálnom magamon a különféle pólókat. Az idő kellemes volt, de nagyon erős szél fújt, főleg szemből és jobbról, nem könnyítette meg a haladást, és néha arrébb is tett. Kerékgyártó Petivel is futottam picit, aztán "elzavartam", hogy ne miattam rontsa le a Sallyvel és Balázzsal alkotott csapat átlagát.

Bár a frissítések kivételével végig futottam, mégis sokszor azt éreztem, hogy szívesebben sétálnék, de csak a meredekebb emelkedőkön gyalogoltam. Füreden kértem jeget, mert éreztem, hogy közelít a meleg, igazam is lett, jól tettem, hogy hamar elkezdtem magam hűteni, teletömtem a topom és a sapkám, és a nyakamat és a karomat jégkockákkal hűtöttem - végig ezt csináltam és így nagyon jól átvészeltem a meleget, plusz ahol lehetett, locsoltam a fejem is. Hogy ne égjek vörösre, alaposan bekentek naptejjel többször is, így csak barnultam ott, ahol kilógtam a trikóból.

Aszófőnél tartottam egy kb. 3 perces leülős pihenőt, próbáltam magam összerántani, ettem gélt, ittam, mielőtt nekivágtam a dombos szakasznak - és örültem, hogy itt majd lehet gyalogolni. Egész tűrhetően ment innentől a futás, összébb kaptam magam, jól haladtam, különösebb gond nem volt. A frissítés nem nagyon ment, de azért pár falatokat eszegettem, és folyamatosan ittam. Sajnos azt a hibát elkövettem, hogy az izót mellőztem, valószínűleg ez nem volt jó döntés. Zánka előtt Bocsi kicsit beállt hozzám futni, de aztán elhagyott, legalább edzett egy jót, én meg haladtam saját tempómban. Köveskál felé közeledve utolértem Milánt, de nem tudtunk együtt haladni, csak kerülgettük egymást, mert őt máshol frissítették, mint engem. Eszter barátnőm, aki párosban indult is itt került a látóterembe, picit beszélgettünk, majd ki-ki ment a maga tempójában. A köveskáli ponton Benes Bea és csapata bukkant fel, de mivel pillanatnyi életcélom egy sós leves beszerzése volt, így vele csak egy hellót váltottam. Leves az nem volt, így mentem tovább, jeleztem Nicolnak, hogy leves az nem volt, így ők főztek nekem gyorsan egyet, amit valahol Salföld előtt megittam, míg kaptam egy gyors lábmasszázst is. Ekkor már nagyon kellett wc-znem, úgyhogy azért igyekeztem haladni, hogy elérjek a váltóponti wc-ig, de az csak nem akart jönni, úgyhogy futottam. Nodari Zsuzsiék száguldottak el mellettem autóval, majd megálltak és kiszállva drukkoltak, nagyon örültem nekik, hogy jöttek szurkolni.

Salföldön megtartottam a kétbetűs kitérőt, mondhatni pihentem egyet a zöld bódéban, bár utána olyan érzés volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger, picit legyengültem tőle. Ekkor találkoztam a céges csapattal, a kollégák ekkor értek utol, pár szót váltottunk, majd mentem tovább, ők meg várták a váltást. Frissítettem egyet, de a futókám teljesen elveszett. Kocogtam, de inkább gyalogolni volt kedvem, főleg amikor az autó között kellett kommandózni, és a forgalomirányítók is össze-vissza mutogattak, hogy erre menjek, ja mégsem, amarra, plusz megint kaptam egy sorompót, ahol meg kellett állni. Utolért Szászi Tomi, vele haladtunk egy kicsit együtt, próbáltam vele kocogni, de nem ment, inkább gyalogoltam. Egyre rosszabbul éreztem magam, alig haladtam, fájt a fejem, szédültem, és kezdtem fázni, a hasam is fájt.

A Varga Pincészethez felvonszoltam magam, közben telefonáltam Nicolnak, hogy ha tudnak, jöjjenek elém, mert szarul vagyok, baj van. Szerencsére hamar megtaláltuk egymást. Leültem a kocsi csomagtartójára, felvettem a hosszúujjú pólómat, betakartak egy pléddel, picit nyekeregtem, hogy nagyon rosszul vagyok, találjunk ki valamit, hívjuk fel Gabit, hogy szúrjon le, hogy menjek tovább. Úgy éreztem, hogy én nem tudok gondolkodni, kell valaki, aki kitalálja helyettem, hogy ilyenkor mi van. Csak annyit tudtam, hogy küzdenem kell. 

Gabi kiadta a feladatot, felállni, tovább menni, gyalogolni, haladni, és óvatosan eszegetni, kólát és ropit, vagy valami sósat. Nicol felszerelkezett, ő gyalogolt velem, Bocsi pedig kicsit mindig előrement a kocsival, majd visszajött hozzánk. Nem jutottunk túl messzire, egy füves résznél lehajoltam, majd hosszas öklendezés után végre sikerült magamon könnyíteni, nehezen, de szépen kijött minden belőlem. Amikor jobban lettem, vánszorogtam tovább. Nem tudtam a sétatempóban haladó Nicolt követni, időnként megálltam öklendezni, a szédelgés, fejfájás nem akart enyhülni, és éreztem a bal bokámat, hogy nem az igazi. Nicol kb. 20 percenként belém diktált 2 falat Daubneres gouda sajtos pogácsát kólával vagy vízzel, ha bent maradt, akkor kaptam még. Így haladtunk. Egy örökkévalóságnak tűnt a következő 10 kilométer megtétele, főleg Badacsonyban a Római úton, ahol bár minden csodaszép, egy egyenes méter nincs. Sok futó utolért, elment mellettem Dóri is (Nórival ismét nyerték a női párost), jött bringán Böki, majd Kriszék is felbukkantak csapatostul, ki is szállt megölelni, majd mentek tovább. A gyomrom javult, de a fejem még mindig nagyon rosszul volt, kaptam 5 perc ülős pihenőt, meg egy fájdalomcsillapítót a kaja mellé, majd mentünk tovább. Életem leglassabb 10 kilométere volt ez. Badacsonytördemicen Bocsi átvette a kísérésemet, első utunk a toi-toi-hoz vezetett, aztán bandukoltunk tovább, kaptam a kaját és a kólát, elmúlt a fejfájásom, jobban lettem, és megbeszéltük, hogy lassan meg kéne próbálni kocogni. Szigligethez közeledve a Kisházi házaspár fogott be hátulról, Gábor futva, szépen egyben volt, Erika bicajon kísérte, kérdezték, tudnak-e segíteni, majd mentek szépen tovább.

Bocsival kocogásra váltottunk, majd a Szigligeti vár bevezető útjánál Nicol várt minket, ott mondtam, hogy akkor most már megpróbálok egyedül menni, levettem magamról Nicol dzsekijét, benyomtam a zenét, és elkezdtem kocogni. Mit kocogni, futni! 6:30 körüli tempóban. És az egész Ultrabalaton során először azt éreztem, hogy van bennem egy kis erő. Kár, hogy kellett hozzá 105 kilométer, meg egy olyan pokoli mélység, ahol még sosem jártam. Kitisztult a fejem, motivált lettem. Mentem, futottam, visszaelőztem pár embert, és egész jól éreztem magam. Ezt a szakaszt amúgy is nagyon szerettem mindig, közeledett a golfpálya, majd bekanyarodtam Balatongyörök felé. Itt hívott Milán, mert tudta, hogy rosszul vagyok, tudni akarta, mi van velem. Beszélgettünk egyet, 9 kilométerrel volt előttem, motivált volt, célba akart érni ő is.

Utólag itthon mondta egyébként, hogy neki nagyon kellett volna egy kis lelkizés menet közben, hogy jó lett volna együtt is futni, de pont nem egy ritmusban mozogtunk és frissítettünk, így ez nem jött össze, és aztán ezért is hívott telefonon, hogy velem mi van. Én pedig pont az ellenkezőjét akartam, önző akartam lenni, mert a lelkizés engem már annyiszor elvitt versenyen, és utána ezért volt nehéz felállnom, most ezt nem akartam, mert tudtam, hogy ezután az UB után nagyon hamar újra teljes erőbedobással kell futnom, nem hagyhatom ott a lelkem idén a Balatonnál, senki miatt, még a saját férjem miatt sem. Csúnya, de ez van.

Közben elkezdett sötétedni, aminek én örülni, mert az éjszaka a barátom, szeretek este futni, mindig erőre kapok tőle. Most ezt mégis másképp alakult, brutálisan hűlt le a levegő és iszonyú szél volt, én meg akkorákat ásítottam és úgy húzott a fejem, hogy azt sem tudtam mi van, olyan álmos voltam. A következő találkozónál már várt a fejlámpa, láthatósági mellény, töltő az órámnak, de kértem gyorsan a kisgatya helyett a térdnadrágot és a pulóvert, gyorsan nadrágot cseréltem (más öltözéssel nem akartam időt húzni), a pulcsit a derekamra kötöttem és mentem is tovább. Pár méter után mégis úgy döntöttem, hogy kell a pulóver rendesen, úgyhogy felvettem, szép mutatvány volt fejlámpát, sapkát, láthatóságit és futómellényt levenni, fel a pulóver és minden más vissza, mindezt gyorsgyaloglás közben. Aztán kocogtam, egész jólesően. De egyszer csak egy kellemetlen érzés hasított a bokámba és volt egy kis reccsenés is, káromkodtam egy csúnyát és gyaloglásra váltottam, mozgattam a bokám, hogy mi van. Olyan volt az érzés, mint három éve, amikor a fehérvári 12 órán a jobb bokámat szétvertem a balra lejtő pályán, de az utolsó 2 órát még lenyomtam vele kínkeservesen, na ezt még egyszer nem akartam. Próbáltam párszor belefutni, de borzasztóan fájt, nem tudtam rendesen rálépni, úgyhogy inkább bicegve gyalogoltam, és nem akartam elhinni, hogy ez van, hogy a talpra állás után lerobbanok.

Itt jött az a váltópont, ahol Moes és Judit a nyakamba ugrottak, de csak annyit tudtam mondani nekik, hogy nem tudok rálépni a lábamra és mentem tovább. Moes utolért aztán és hívott, hogy fussak vele, de nem tudtam. Ekkor hívtam Nicolt, hogy ennyi volt, ha tudnak, jöjjenek elém, de amúgy már pont ott is voltak a közelben, így kb. 5 perc múlva már a kocsiban ültem. És nagyon szomorú voltam. Főleg azért, mert abból a mélységből még össze tudtam kaparni magam Nicolék segítségével és Gabi instrukcióival, tudtam futni, végre éreztem magamban az erőt, amit egészen addig sehol nem találtam. És hogy mondhatni hiába volt az egész. De azért mégsem, mert nem baj, hogy ezt a mélységet is megtapasztaltam, mert tanulhatok belőle, de mégis csalódás volt az egész, hogy nem tudok végigmenni. A kocsiban kocogtak a fogaim, annyira vacogtam, és picit pityeregtem is. 124,5 kilométernél számomra véget ért a 2017-es Ultrabalaton. Innentől kezdve Milánt követtük és próbáltuk segíteni, ő megküzdött az éjszakai felhőszakadással és viharral, és 160 km-nél szállt ki végül. Idén nem hoztunk haza egy szalagot sem sajnos. Ez van.

Mint ahogy feljebb írtam, szomorú vagyok, hogy nem tudtam végigmenni, de mivel nem kockáztathattam komoly sérülést, így meg kellett hoznom ezt a döntést. Az év fő versenye a Spartathlon, az előttem álló négy hónapot nem sérülésből való lábadozással, hanem tisztességes felkészüléssel akarom tölteni. Előzetesen tisztáztam magammal, hogy bármi, tényleg bármi történjen, nem ebből a versenyből kell levonnom a következtetéseket, hiszek, bízok, készülök a 246 kilométerre.

Még ki kell majd alaposan elemezni a dolgokat. Az biztos, hogy követtem el banális hibákat, főleg a frissítésben (én, és nem a segítőim!), ezt valahogy össze kell raknom, hogy végre működjön, többet kell ennem, tudatosabban, összeszedettebben, megtervezve, a tervet végrehajtva. Ami jó volt szerintem, hogy fejben egyben voltam, küzdöttem, és fel tudtam állni egy olyan mélységből, amit még sosem tapasztaltam meg, ez egy jó tapasztalat. A körülményektől igyekeztem magam a lehető legjobban függetleníteni, mindenkinek ugyanazok voltak a körülményei, mint nekem, ezekre nem szabad fogni semmit, és nem is teszem. Nicol és Bocsi remek segítők voltak, és Tibi és Miki is mindent megtettek Milánért, köszönjük nekik a segítséget, jó tudni, hogy ilyen jó emberek vesznek minket körül. Egy kis hiányérzet van bennem, de igyekszem túllépni ezen, és előre koncentrálni. A bokám javul, még egy picit fáj, remélhetőleg ez is el fog múlni pár napon belül. Ami durva, hogy szombat éjjel óta iszonyú hasmenésem van (4 napja), úgyhogy elképzelhető, hogy benyeltem valamit, és ezért lehetett az erőtlenség, de igazából mindegy, nem akarok ezzel takarózni. Ez az Ultrabalaton nem az én versenyem volt, de tapasztalatgyűjtő hosszú "futásnak" fogjuk rá, hogy elfogadom.

Fotók: Nicol, Nodari Zsuzsi, Sally

Télen sokan felhagynak a szabadban való sportolással, leginkább azért, mert nem tudják, hogyan érdemes és ajánlott kint mozogni. Ha idén télen te is a szabadban futnál a futópad helyett, fogadd meg ezeket a jó tanácsokat. - cikkem a Wellness magazin 2016 novemberi számából. 

Tanulmányok bizonyítják, hogy a futás endorfint szabadít fel a testben, ami különösen a hideg évszakban van különösen jó hatással az emberre. A sötétség, a hideg kedvetlenséget, enyhe depressziót is okozhat, a mozgás elhagyása miatt „kieső” endorfint sokan hajlamosak nassolással pótolni, ez pedig rossz hatással van a testre és a lélekre is. Jobban jársz tehát, ha inkább a futásra szavazol, és így szerzed meg a szükséges boldogsághormonokat! A hidegben még a kalóriákat is hatékonyabban fogyaszthatod: akár 25 %-kal többen elégethetsz belőlük, ha kint mozogsz!

Mínusz 10-15 fokos hőmérsékletig nyugodtan futhatsz kint, de fontos, hogy fokozatosan szoktasd magad a kinti téli mozgáshoz, ne a leghidegebb téli napon dönts úgy, hogy mostantól kint sportolsz. Ha ősszel is kint futsz, tapasztalod az időjárás változását és a hőmérséklet fokozatos csökkenését, nem lesz gond a hozzászokással.

Öltözz okosan és rétegesen

A téli futás lényege a réteges öltözködés, de ne csinálj magadból Michelin babát. Több vékony réteget viselj egymáson: válassz egy aláöltözőt, ami második bőrként védi, szigeteli a tested, és elvezeti az izzadságot, erre vehetsz egy futópulóvert, majd dzsekit vagy mellényt attól függően, hogy mennyire van hideg, mennyire vagy fázós.

Alulra vegyél hosszú, testhez álló, bélelt futónadrágot, nagy hideg esetén alá vagy fölé vehetsz még egy rövidnadrágot, hogy az is melegítsen. Sapkát, csősálat, kesztyűt is viselj, hogy melegen tarthasd a tested. A nyáron használd cipőd ilyenkor is használhatod, csak húzz bele egy vastagabb (akár gyapjú) zoknit, de akár vastagabb felsőrészű futócipőt is vásárolhatsz.

Mindenkinél egyéni, hogy hány réteg ruhában érzi jól magát, próbáld meg megtalálni, számodra milyen az ideális téli futóviselet. Nem kell túlöltözni, nem baj, ha elinduláskor picit fázol, a mozgás során a tested hőt termel, így pont jól fogod magad érezni futás közben. Tudd, hogy a megfázás nem futás közben fenyeget, hanem akkor, amikor abbahagyod a mozgást és nedves ruhában vagy kint a hidegben. Ha nem háztól házig futsz, legyen nálad valamilyen száraz, meleg ruhadarab, amit megálláskor fel tudsz venni, és igyekezz mielőbb meleg helyre menni. Futás után azonnal vedd le a nedves, átizzadt ruháidat és zuhanyozz le.

Télen rövidnadrágban futni nem menő, erre hívd fel a pasid figyelmét, az izmok és ízületek sokkal lassabban és nehezebben melegednek be, a hideg okozta sokk pedig ízületi gyulladást, izomfeszülést, izomgörcsöt is okozhat.

Just run! #running #runlikeagirl #morningrun #winterrun #coldrun #snowyrun #hokavanquish2 #nike #runningsucks #ultrarunning #workhard #trainhard #motivation

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett videó, 2017. Jan 9., 23:47 PST

A technikai a nyerő

A ruháid legyenek futáshoz tervezett technikai darabok, felejtsd el a vastag pamut melegítőfelsőket. A speciális futóruhák könnyűek, kényelmesek, szabadon tudsz bennük mozogni, nem dörzsölnek, elvezetik és elpárologtatják az izzadságot a testedről, nem áznak át, így nehezebben hűlsz át bennük, mint egy pamut ruhában. Ha szeretnél télen is futni, érdemes beszerezni egy téli szettet, nem fogod megbánni!

Alaposan melegíts be

A bemelegítés télen sokkal fontosabb, mint máskor, ilyenkor a hideg miatt az izmok kevésbé rugalmasak, így nagyobb a sérülésveszély. A hidegben való sportolás során a testnek, az izmoknak, ízületeknek és szalagoknak hosszabb idő kell a bemelegedéshez, a szükséges üzemi hőfok eléréséhez. A bemelegítés felkészíti a tested a mozgásra, beindítja az izmokban a véráramlást, így könnyebben és kevésbé sérülésveszélyesen tudsz sportolni, semmiképpen se hagyd ki!

...and another fckn cold morning... #running #runlikeagirl #runningsucks #morningrun #winterrun #motivation #coldrun #ultrarunning

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép, 2017. Jan 1., 23:10 PST

Haladj óvatosan

Télen érdemes a megszokottnál lassabb tempóban futni, ilyenkor nem a sebesség a lényeg, hanem maga a mozgás, a kilométergyűjtés, ne télen akard megdönteni az egyéni csúcsaidat. Gyakran havasak, jegesek, csúszósak az utak, ezért érdemes lassabban, koncentráltabban futni, rövidíteni a lépéseket a biztonságos haladás érdekében. Hóban futni fantasztikus érzés, ezt mindenképpen próbáld ki, de figyelj, hová lépsz, a hó alatt lehetnek csúszós, jeges részek és akadályok (úthiba, kiálló gyökerek), amelyek miatt eleshetsz – jobb, ha úgy futsz, hogy számítasz ezekre. Ónos eső és jegesedés esetén viszont jobb, ha nem mész ki, ilyenkor biztonságosabb a futópad!

Fő a biztonság

A hobbifutók általában kora reggel vagy munka után edzenek, a téli időszakban legtöbbször sötétben. Testi épséged miatt törekedj a láthatóságra: a ruhádon legyenek fényvisszaverő csíkok, tegyél fel fényvisszaverő pántot a karodra és a bokádra, ha pedig kevésbé kivilágított helyen futsz, viselj fejlámpát. Mindig tudasd valakivel, merre és mennyi ideig tervezel futni, legyen nálad telefon, és ha teheted, szervezz magad mellé futótársat, hogy ne legyél egyedül. Ne menj sötét, ismeretlen, kevésbé forgalmas helyekre, inkább frekventáltabb, kivilágított helyszínt válassz a sportoláshoz.

Hidratáld magad

A hideg miatt azt hiszed, hogy nincs szükséged folyadékra futás közben, de ilyenkor is érdemes kellően hidratálni a szervezeted: futás előtt és után is törekedj a folyadékfogyasztásra, és akár az edzésre is vihetsz magadnak frissítőt.

Ice Ice Baby #running #runningsucks #morningrun #winterrun #coldrun #ultrarunning

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép, 2017. Jan 8., 23:24 PST

Vigyázz a bőrödre

A hideg kiszárítja, kipirosítja a bőrt, emiatt jól teszed, ha zsírosabb, testesebb hidratáló krémmel ápolod. Az ajkaidat is ápold hidratáló ajakbalzsammal, hogy megelőzd a kiszáradását. Napsütéses időben a krémed legyen UV-szűrős, hiszen akár télen is lepirulhatsz.

Alapozd meg a tavaszod

A tél a legtöbb futónál az alapozás időszaka: a téli edzéseken szerzed meg azt az állóképességet és erőnlétet, amire aztán később építhetsz, amiből gyorsulhatsz és erősödhetsz, hogy aztán a tavaszi futószezonban kihozhasd magadból a legjobbat. Télen a kilométergyűjtés legyen a fő célod, törekedj arra, hogy rendszeresen eljárj futni mondjuk három, vagy akár négy alkalommal is. Ha így teszel, biztos lehetsz benne, hogyha beköszönt a tavasz, jó formában és magabiztosan tudsz odaállni a kiszemelt futóverseny rajtjához, és a célban is büszke leszel majd magadra.

A fehérje a szénhidrát és a zsír mellett az egyik legfontosabb makrotápanyag, amit be kell vinni a szervezetbe. Minden embernek szüksége van fehérjére, hiszen ez építi az izmokat, megakadályozza azok leépülését, valamint az agy- és a sejtműködéshez is szükséges, segít a vérkeringés szabályozásában, az immunológiai, hormonális, anyagcsere és egyéb élettani folyamatok zavartalan működéséhez is.

Aki sportol, annak a fokozott izommunka és terhelés miatt még inkább szüksége van a fehérjére, és nem csak akkor, ha testépítő vagy fitneszversenyző, hanem akkor is, ha futó. A mindennapi táplálkozás során sok ételből tudunk fehérjét bevinni, mindenki ismeri a fehér húsokat (csirke, pulyka), a halat, a tojást, a hüvelyes növényeket és a tejtermékeket, ezek mind remek fehérjeforrások. Ám van, amikor koncentrált, gyors felszívósású fehérjére van szükség, például edzés után: ilyenkor kerülnek elő a fehérjeturmixok.

Mi történik az izmokban futás közben?

Amikor futsz, az izmok szerkezetében és az ízületekben változások történnek, mikrosérülések (apró szakadások) keletkeznek bennük, emellett a fehérjebontás mértéke is felgyorsul, hiszen az izmok is képesek energiaforrásként működni, azaz ha a szervezetnek már nincs elegendő energiája szénhidrátból, akkor képes elkezdeni lebontani az izmokat, hogy ebből nyerjen energiát. Ha nem szeretnéd elveszteni az izmaidat, akkor ezt a fehérjebontó folyamatot a sportolás után azonnal meg kell állítani és vissza kell fordítani, azaz tenni kell valamit annak érdekében, hogy az izmok inkább épüljenek, mint lebomoljanak. Az izomtömeg megtartásához, az izmok fejlesztéséhez, a mikrosérülések regenerációjához ezért szükség van a mielőbbi fehérjepótlásra és a rendszeres, tudatos fehérjebevitelre.

Rögtön futás után érdemes fehérje alapú étrendkiegészítőt fogyasztani, a legjobb a már említett turmix, hogy megóvd az izmaidat. A legjobban hasznosuló fehérjeforrások a tejsavó fehérje izolátum és hidrolizátum alapú készítmények.

Mit érdemes tudni a fehérjéről?

A fehérjék tehát az aminosavakból épülnek fel, a fehérjék szerkezetének kialakításában 20 aminosav vesz részt. Az aminosavak között vannak, amiket az emberi szervezet képes előállítani, ezek a nem esszenciális aminosavak, az esszenciális aminosavakat pedig a táplálkozás során kell bevinnünk. És vannak feltételesen esszenciális aminosavak is, amiket ugyan a szervezet képes előállítani, szintetizálni, de stressz és a sport miatt megnövekedett igények miatt mégsem tud annyit, amennyire valójában szükségünk lenne.

A futók számára talán legfontosabb aminosavak a BCAA-nak nevezett elágazó láncú aminosavak csoportja. Ebbe a csoportba az izoleucint, leucint és valint soroljuk, ezek az izomszövet-állományunk aminosavtartamának 35 százalékát adják, az izmokban bomlanak le, így az izmok részeivé és energiaforrássá válnak, edzés után pedig megakadályozzák az izmok leépülését.

A másik fontos aminosav a feltételesen esszenciális glutamin, ami az izmok aminosav-állományának 60 százalékát adja, fokozza az izomnövekedést és a teljesítményt, immunerősítő hatású, és képes feltölteni a glikogén-raktárakat annak ellenére, hogy nem szénhidrát. Mivel a glutamin részt vesz az anyagcsere-folyamatokban, alapból csökken a mennyisége a szervezetben, ha pedig fokozott megterhelést kap a szervezet, akkor még kevesebb marad belőle a testben.

A szénhidrátot és a zsírt képes a szervezet raktározni, míg a fehérjét sajnos nem, így ezt napról napra pótolni kell. Elvileg naponta testsúlykilogrammonként 1,5-2 gramm fehérjét lenne ajánlott fogyasztani úgy, hogy az összes nagy étkezés alkalmával viszünk be belőle. Tehát nem egyszerre kell a mennyiséget elfogyasztani, hanem folyamatosan kell adagolni, a normál táplálkozással és a fehérjeturmix-szal vegyesen. Érdemes minden étkezés során enni valamilyen fehérjét tartalmazó élelmiszert, edzés után, vagy esetleg egyszer-egyszer étkezéshelyettesítőként pedig jó a turmix. Így vegyes, változatos forrásokból jut fehérjéhez a szervezet.
Fontos, hogy a fehérjebevitelt nem szabad és nem is érdemes túlzásba vinni, mert megterhelheti a vesét, dehidratációt, fáradékonyságot, ingerlékenységet okozhat.
(Forrás: Sportorvos.hu)

Milyen fehérjét érdemes választani?

Az utóbbi időben egyre többféle fehérjetípus jelent meg, van tojás-, marha-, tejsavó-, kazein-, szójafehérje, de még rizs- és borsófehérje is.

A fehérjék szempontjából fontos a biológia érték fogalma, azaz hogy egy adott élelmiszer fehérjéinek hány százalékát tudja a szervezet a saját fehérjéinek felépítésére használni. Az etalon az anyatej (amit ugye csak a babák fogyasztanak egy bizonyos ideig), illetve a tojás, ezek biológiai értéke 100, azaz teljes mértékben hasznosulnak a szervezetben. A tehéntej és marhahús biológiai értéke 88-95 között mozog, a csirkehúsé 82. A növények közül a szója a nyerő 75-78-as biológiai értékkel.

A fehérjeturmixok alapjául szolgáló fehérjék biológiai értéke a következőképpen alakul: a tejsavó fehérje izolátum biológiai értéke 159, a tejsavó fehérje koncentrátumé 104 – ezek nagyon hatékonyan tudnak hasznosulni. A tojásfehérje koncentrátum 91, a marhafehérjéé 80, a kazeiné 77, a szójafehérje koncentrátumé 74-es biológiai érték. Ezekből a számadatokból kiderül, hogy elsősorban a tejsavó fehérjét tudjuk sportolás után a legjobban hasznosítani, érdemes ilyen fehérjeport választani.

A tejsavó a sajtgyártás során keletkező, nagyon magas fehérjetartalmú melléktermék, ebből finomítási eljárás után lesz tejsavó fehérje koncentrátum, izolátum és hidrolizátum. Ezeket hőkezelés során állítják elő, feldolgozzák őket. A legkevésbé feldolgozott a koncentrátum, ezt magas hőmérsékleten hőkezelik és magas a tejcukor- és a zsírtartalma – leginkább tömegnövelés esetén érdemes ilyet választani. A tejsavó izolátumot alacsonyabb hőmérsékleten szárítják majd szűrik, könnyebben és gyorsan emészthetőbb emiatt a fehérje, mint a koncentrátum esetén, alacsonyabb a zsírtartalma és a laktóztartalma is. A hidrolizátum a legjobb minőségű tejsavó fehérje, itt az izolátumot még tovább bontják, így még gyorsabb és hatékonyabb a felszívódása és a hasznosulása. Az izolátumot és a hidrolizátumot diéta, szálkásítás és izomtömeg-megőrzés esetén érdemes választani.
(Forrás: Panhellen)

Én tolom a fehérjét!

Én személy szerint nagyon fontosnak tartom a fehérjefogyasztást, a saját bőrömön tapasztaltam már, milyen az, amikor valaki izomból fogy, és azt szintén tapasztaltam, hogy milyen nehéz egyébként magamra szedni egy kis izomtömeget. Edzés után mindig iszom egy fehérjeturmixot – annak ellenére, hogy általában nem vagyok éhes és a gyomrom egyáltalán nem kíván befogadni semmit. De tudom, hogy a megfelelő, gyors regenerációhoz szükség van a táplálékra, elsősorban fehérjére, valamint egy kis gyors felszívódású szénhidrátra is, épp ezért szoktam tejben feloldani a fehérjeporomat, és az edzés után fél órán belül el is kortyolgatom a minél jobb hasznosulás és felszívódás érdekében. Többféle fehérjeport próbáltam az utóbbi időben, voltak közöttük jók és kevésbé jók, de általában 2-3 féle van itthon és azokat váltogatom. Jelenleg a Panhellen Nutellás ízű fehérjéjét iszom, ami elképesztően finom, cukormentes, könnyen és gyorsan oldódik, és minden nap meg tudom inni! Ez nálam nagyon lényeges, mert mostanáig még nem találtam olyan fehérjét, amit naponta tudok fogyasztani (ezért van többféle itthon), hamar megcsömörlök egy-egy íztől és nem bírom meginni a turmixot – ezzel a mogyoróssal viszont eddig semmi gondom, nagyon finom, szeretem, iszom!

Fotó: Pinterest

Régen írtam már, mert nem volt nagyon miről beszámolni, vagy ami történt, azt megosztottam a Facebook-oldalamon egy-egy rövid bejegyzés vagy kép formájában. De most már itt az ideje egy összefoglalónak, ha másért nem, hogy majd egyszer vissza tudjam nézni, milyen volt ez az időszak számomra.

Lekopogom, a sérülésem rendbe jött. Örök hálával tartozom Vandának és Krisznek, akik kezelésbe vettek és segítettek, hogy az a húzódó, feszülő, letapadt izom a belső combomban végre helyrejöjjön. Szerencsés vagyok, hogy ilyen szakemberek vannak a közelemben - és ez nem nyalás, mert tényleg így van, mindketten szuperek! - és bármikor számíthatok rájuk, azonnal segítenek rajtam. Szóval a lábam végre rendben, lehet építkezni.

Ennek megfelelően elkezdtem újra "rendesen" futni, azaz próbálkozom a heti 5 edzést megcsinálni, egyelőre több-kevesebb sikerrel. A hétköznapi edzések rendben is vannak, de a hétvégire nagyon nehezen tudom rávenni magam, arra még fejben erősíteni kell, hogy újra elinduljak vasárnap reggel és lefussam a hosszúmat. Marhára elszoktam tőle a sérülés időszaka alatt - és azért több mint két hónap alatt ez érthető is.

Azért vannak gondjaim. Nehezen megy a futás, a pulzusom az egekben, az izmaim gyengék, a tempóm siralmas, sokszor bele is kell sétálnom. Gyakran eszembe jut, milyen jól ment március elején, ez pedig kicsit elkeserít. De tudom, a kesergésnek nincs értelme, attól nem leszek erősebb vagy gyorsabb, úgyhogy inkább megyek és csinálom, néha összeszorított fogakkal, néha meg könnyebben, mosolyogva. Inkább próbálok arra gondolni, hogy annak idején honnan indultam, és mit értem el saját erőmből, a kitartásommal és az akaraterőmmel.

Nagy célverseny idénre nincs, bár ha csak rajtam múlt volna, simán beleugrottam volna eszement módon akár egy 24 órásba is, de Gabi leállított, és igaza is van. Most építkezhetek, újra majdnem a nulláról, mert ugyan szerencsére nem veszett el minden, de azért van mit visszahozni. Az erőnlétem és az állóképességem jelentősen csökkent, a sosem volt gyorsaságom szintén, ezeket kell most újra összeszednem, és míg ezek nincsenek meg, nem nagyon van értelme célt kitűzni, versenyt tervezgetni. Úgyhogy ez az idei év ilyen, egy versenyen voltam, ott is kiszálltam, a sárvári 24 órás elment, az Ultrabalaton elment, a Spartathlon is elment. Szomorkodhatnék rajta, de már nincs értelme. Célverseny nincs, de cél van: újra visszakerülni arra a szintre, ahol a sérülés előtt voltam. Elég messze vagyok még tőle, de nem sietek, ez az év erről fog szólni, jövőre meg úgy odacsapok, hogy csak na! (Remélem mindenki hallja sátáni kacajomat, bruhaha!!!)

Apropó, sérülés. A sérülés mindig azt jelenti, hogy az ember valamit nem jól csinál. Aki jól csinálja a dolgát, az nem sérül le. A sérülés nem megszokott dolog, még akkor sem, ha sok futóval előfordul. Azért fordul velük elő, mert valami nem stimmel, valamit túltoltak, valamit nem jól csinálnak. A sérülés számomra is egy jel volt, hogy valamit nem jól csináltam. Szerencsére ez nem a futás volt, hanem az erősítés. Amíg csak futottam, nem volt semmi gond, legfeljebb egy-egy apróság, de azt ugyanolyan apró változtatással és egy kis szakemberi segítséggel már orvosolni lehetett. Az erősítést viszont túlzásba vittem, túlságosan rákaptam, mert láttam az értelmét - csak mire ki tudtam volna belőle venni valamit, addigra sikerült megsérülnöm. Szóval ezt át kellett értékelnem. Jobban oda kell figyelnem magamra, mértéket kell tartanom, hogy meglegyen az egyensúly. A fő hangsúly a futáson van, emellé kell odatennem azt az erősítés és nyújtás kombót, ami még pont hatékony és szükséges a futásban való fejlődésem szempontjából. Nagyon figyelek magamra, nagyon figyelek a testem jelzéseire, és sokkal jobban figyelek a regenerálódásra. 

UPDATE: Gabi kérte, hogy idézzem be, mint mondott: "ha még egyszer meglátom a kettlebellt a kezedben... biiiip, biiiip, biiiip (és itt ki kell sípolni)"
(Zárójel, mielőtt valaki megijed: a kettlebell nem rossz, lehet vele edzeni, csak csináljátok okosan, és ne 1000 darab guggolást csináljatok vele, mint én.) 

És akkor pár szó arról, mik is voltak a lényeges történések mostanában.

- Régóta áhítoztam egy kompressziós nadrág után. Hát most megszereztem a Compressport gatyát, és rögtön teszteltem is, 25 kilométeren, nagyon tetszett, majd két nappal később is éreztem a hatását, amikor a fáradt izmaimra felvettem és úgy futottam.  

Under compression #newshort #compressport #running #runlikeagirl #bestrong #behard #runningsucks #fuckyeah #ultrarunning

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép, 2016. Jún 17., 22:42 PDT

- Ismét részt vettem a Kvázibárki Gerilla Maraton és Félmaratonon,  ott futottam le azt a 25 kilométert, amit az előtte lévő három hétben nem sikerült abszolválni. Kapóra jött, hogy a maraton első fele a közelből rajtol és oda is ér vissza, úgyhogy csatlakoztam. Igazából rácsatlakoztam Eszterre, akivel együtt futottuk le a távot, beszélgetve, jó hangulatban - mondhatnám, hogy egymást húzva, de inkább Eszter húzott engem és nem én őt. De legalább nagy nehezen meglett a 25.

Hát nagyjából most ennyi a helyzet, igyekszem magam szépen apránként összekaparni, aztán meglátjuk.