Gyula, azaz a gyulladás tényleg nem a barátom, igyekszem őt mielőbb eltávolítani a közelemből.

Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem fogok elpatkolni, a lábamat sem kell levágni, sérvem sincsen, nem fáj a derekam sem, és már - remélhetőleg - gyógyulok. A kényszerpihenő még tart, de talán már nem túl sokáig, és bízom benne, hogy mivel tanulok ebből az esetből, többé ilyesmi nem fordul elő.

Kedden Vandánál, a gyógytornász-manuálterapeuta ismerősömnél kezdtem a napot, elmeséltem neki az előzményeket, a szétfutott cipőt, a rossz lábtartást, a fájdalmakat és azok alakulását, ő pedig alaposan megvizsgált, végignézett, hogy mi a helyzet. Kicsit helyre kellett tenni a medencémet és a keresztcsontomat, amik valószínűleg a rossz, elhasznált cipő miatti szokatlan lábtartás miatt, és a terhelés hatására elmozdultak. Az ezek elmozdulása miatti nyomás következtében keletkezhetett a fájdalom a szeméremcsontnál és a jobb belső combomban, amik miatt nem tudtam futni. Ahogy helyre kerültek a dolgok, érezhetően tehermentes lett a fájdalmas terület. Kaptam egy tapaszt is a csípőmre, hogy segítsen annak megfelelő helyen tartásában, Vanda ajánlott gyakorlatot, amit csináljak, és mondta, hogy másnap óvatosan próbáljak meg futni, de ne sokat, és ne terheljem magam túl magam. Örültem. Közben Gabival is leveleztem, írta, hogy legyek óvatos, és jelezzem majd, mi a helyzet.

Másnap reggel felöltöztem újra futónak, 7 nap kihagyás után, és miután leadtam Milcsit az óvodában, óvatosan nekiindultam. Az első elindulás nem volt rossz, picit éreztem, hogy belül, ahol korábban nyomás volt, fáj, de ahogy picit bemelegedett, jobb lett. Az első piros lámpánál megállás és elindulás után viszont rosszabb lett a helyzet, az elrugaszkodáskor volt a legrosszabb. Úgyhogy nem sokáig próbálkoztam, 2,7 kilométert sikerült futni. Nagyon elkeseredtem. Pityeregtem egy sort, nem a fájdalom, hanem a tehetetlenség miatt, hogy miért nem lett jobb a helyzet, pedig a helyére kerültek a testrészeim. A nap ilyen hangulatban telt, elkezdtem Voltarent szedni, közben konzultáltam Vandával és Gabival, mindketten teljes pihenőt ajánlottak. Sejtettem, hogy valami gyulladás lehet a dologban, és Vanda is erre gyanakodott, azt tanácsolta, hogy adjak magamnak időt, próbáljam meg csökkenteni a gyulladást, és ha jövő hét elejére sincs javulás, akkor keressek fel egy ortopéd orvost.

Elkezdtem intézkedni. Mivel két kolléganőm is küzd ilyen-olyan mozgásszervi panasszal, érdeklődtem tőlük, hogy kb. mennyi idővel előre kértek időpontot orvoshoz, mondták, hogy egy-két héttel későbbre kaptak. Hogy ne húzzam sokáig a dolgot, és ne akkor kezdjek el orvos után kutatni, amikor azt tapasztalom, hogy nem lett jobb, előrelátóan megkerestem annak az ortopéd doktornőnek az elérhetőségét, aki már több cikkemnek volt szakértője, hogy hátha tudok hozzá időpontot szerezni jövő hétre - legfeljebb majd lemondom, ha úgy alakul. Nem akartam azzal szembesülni, hogy jövő héten majd hetekkel későbbre kapok valahová időpontot, és ezzel is csúszik a problémám megoldása. Telefonáltam, és kiderült, hogy már aznap is tudnék menni a doktornőhöz. Beszéltem Milánnal gyorsan, hogy ő mit gondol, mondta, hogy menjek aznap, addig úgysem nyugszom, és közben Kriszta kolléganőm is kapacitált, hogy menjek mielőbb - persze, hiszen ők is isszák a szerkesztőségben annak a levét, hogy idegbeteg vagyok, mert nem tudok futni.

Úgyhogy csütörtökön este már az ortopéd orvosnál voltam. Elmondtam neki, hogy mit sportolok, és mi a gondom. Szerencsére nem kapott sokkot az ultrafutás hallatán, mondta, hogy volt már pár futóbolond betege, de én vagyok az első ultrás - és nem is akart lebeszélni róla, hanem partner volt abban, hogy segítsen mihamarabb meggyógyulnom. Megnézte, hogy járok, megmutattam, hogy futok, megmutattam, hol fáj, megnézte a végtagjaim mozgását, megbeszéltük, hogy voltam már gyógytornásznál, aki amit tudott, megtett értem, és hogy gyulladásra gyanakszunk. Mondta, hogy ez valóban így van, a csonthártya és valószínűleg ínhüvely is érintett a gyulladásban. Megnyugtatott, hogy ezt lehet kezelni, szigorú pihenővel, óvatos jegeléssel, kenegetéssel, és belső gyulladáscsökkentéssel. (Volt szó injekciós terápiáról és lökéshullám-terápiáról is, de ezeket elvetette, mondván, elég hülye helyen fájok, és ott nem szívesen szúrna meg vagy lökéshullámozna.) Felírt egy erős gyulladáscsökkentőt, amit egy hétig kell szednem, és ami pár (3-4) nap alatt meg tud szabadítani a gyulladástól. De mindenképpen pihenjek. Mondtam, hogy így lesz, mert szeretnék mielőbb helyrejönni. "Megdicsért", hogy így gondolkodom, és nem húzom-halasztom a dolgot, nem menőzök azzal, hogy fájdalommal futok, amivel nem hagyom, hogy meg tudjon gyógyulni a fájdalmas terület.

Most minimum jövő hét csütörtökig még pihenek, szedem a gyógyszert, jegelem és kenegetem magam. Fájdalmat nem érzek, inkább csak egy fura érzés van a problémás területen, olyan, amikor nem fáj, de az ember tudja, hogy ott valami még nem száz százalékos. A futást nem próbálgatom még egy-két lépés erejéig sem, igyekszem ülni vagy feküdni, amikor lehet, hogy akkor se mozogjak. Az erősítésről és a nyújtásról is le lettem tiltva, egy kis felsőtest erősítés engedélyezett, de más nem, hogy ne bolygassak semmit, mert elég sok izom tapad az érintett területen.

Most fejben jobban érzem magam, megnyugodtam, hogy aránylag kicsi a baj, talán nem kell már túl sokat kihagynom, és remélhetőleg ez nem befolyásolja majd nagyon a szezonomat. Bízom benne, hogy ez a kihagyás nem gyengít le túlságosan és nem veti vissza a felkészülésemet a továbbiakban. Lehetséges, hogy a sárvári 24 órásról le kell mondanom, ami - bármennyire is a szívem csücske, és nagyon rossz lesz, ha tényleg ki kell hagynom - még mindig a legkisebb veszteség. A teljes gyógyulás a legfontosabb most.

Ebből az esetből sokat tanultam. Az biztos, hogy mivel az újabb Hokák úgy néz ki, kevesebbet bírnak, mint a korábbiak, úgy kell bevásárolnom a cipőkből, hogy ne legyen még egy olyan helyzet, amikor az elhasználódott régi cipőt nem tudom mire lecserélni, legfeljebb egy még több kilométeres cipőre. Inkább veszek egyszerre két cipőt, még ha sok pénzbe is kerül, de az egyik  inkább álljon a szekrény aljában három hónapot, minthogy megint valami bajom legyen egy rossz cipő miatt. Főleg a Spartathlon miatt érzem ezt fontosnak. A "behívóban" bízva erre koncentrálva készülök a következő fél évben, mert ez az álmom, és meg szeretném valósítani. Remélem, a peches dolgok is elkerülnek mondjuk október másodikáig, és meg tudom csinálni, amit elterveztem.

Gyula, te meg most már tűnj el gyorsan, mert nem vagy a barátom, ne is lássalak többet! Futni akarok!