Az elsők minden ember életében fontos szerepet játszanak. A futóknak szerintem mindig emlékezetesek a futós-elsőik, én legalábbis így vagyok ezzel. Ezek az én elsőim.

Első élvezetes futásom

Amikor már nem volt kötelező futnom, kb. 17 évesen, miután abbahagytam a kézilabdát. A 11. kerületben indultam el, akkor ott laktam kollégiumban, a kolesz körüli utcákban döcögtem olyan 20 percet. Utána pedig mérhetetlenül büszke voltam magamra.

Első "futóversenyem"

Általános iskolában, a suli szervezésében a Fut a Dózsa nevű futóverseny, ami kötelező volt, minden évben, elsőtől. Kb. 200 métert futottunk az osztálytársaimmal, utána pedig lesétáltuk a távot. Futni nem szerettünk, de kötelező volt elindulni és célba érni. És ott nem volt záróbusz. :)

Első dobogóm

Egyetlenegyszer álltam eddig dobogón futóversenyen, méghozzá a Fut a Dózsán, de akkor már nem voltam Dózsás. Középiskolásként, amikor már szerettem futni, elmentem a futásra. Harmadik lettem! Az érem azóta is megvan, az egyetlen érmem, amit helyezésért, és nem a teljesítésért kaptam.

Első futóversenyem nem futóként

2007 június legvégén a hortobágyi Délibáb Futás volt az első, amin BSI dolgozóként részt vettem. Magával ragadott a hangulat, pedig akkor még nem voltak annyian a futáson, és én még csak nem is sejtettem, milyen egy Nike félmaraton vagy egy maraton hangulata.

Első edzésnaplós bejegyzésem

2008. március 3-án írtam be az első edzésem az Edzésonline-on. 5,5 km 40 perc alatt. Volt honnan fejlődni!

Első igazi futóversenyem

2007 szeptemberében az Ablon Business Run-on vállaltam kemény 2,5 km-t két kolléganővel, BSI-s csapatban. Nem volt rossz, de ahogy emlékszem, majd megpusztultam a végére. Akkor még alig-alig voltam edzésben, csak a lelkesedés és a szívem vitt, hogy ne miattam maradjon szégyenben a csapat.

Első 10 km-em

Prágában a maratont futottuk le 4 fős váltóban Milánnal, egy volt kolléganőmmel és az ő párjával. Sajnos a váltósokat nem engedték el a maratoni mezőnnyel, és csak kb. 30-35 csapat volt. Én rajtoltam, és nagyon kellett tepernem, hogy a többi váltós ne hagyjon faképnél pillanatok alatt. Az elejét szépen elfutottam, majd elrontottam a frissítést (azóta nem eszem banánt futás közben), de végül szépen lassan sikerült teljesítenem a távot. 7 perces tempóban.

Első félmaratonom

Hirtelen felindulásból elkövetett versenyeim első példánya a félmaraton volt. Valamikor október elején kitaláltam, hogy le akarom futni a félmaratont novemberben Siófokon, és el is kezdtem készülni. Párszor futottam 16 km-t, és azt hittem, hogy a maradék 5, ami még a félmaratonhoz kell, majd könnyen fog menni. Hát nem. 16 km-ig egész jó voltam, aztán ott elszomjaztam. Úgy tudtam célba érni, hogy egy babakocsival futó srác elővarázsolt nekem egy fél literes vizet a babakocsiból, illetve Milán visszafutott elém, és segített, hogy ne sétálva fejezzem be a versenyt. De azért annyira nem lett rossz, 2:11:02.

Első maratonom

Hirtelen felindulásból elkövetett verseny No. 2. 2010. június 28-án felmondtam a BSI-ben, és azzal a lendülettel mentem is a nevezési irodába, hogy benevezzek a maratonra. 3 hónappal a Budapest Maraton előtt. Fejben már régóta akartam a maratont, de készülni szinte semmit nem készültem rá addig. Na, onnantól kezdve viszont igen. Fájdalmas és szenvedős volt, a testem nem akarta, a fejem viszont igen - a fejem nyert. Lefutottam.

Első ultrám

Hirtelen felindulásból elkövetett verseny No. 3. A maraton után futkostam még, de azért nem túl sokat. Aztán jött egy szemműtét, meg egy arcüreggyulladás, és egy csomó kihagyás, ennek ellenére sikerült kitalálnom, hogy én bizony 12 órát akarok futni. Volt két hónapom a felkészülésre. Máig nem értem, hogy gondoltam akkor, hogy menni fog, de érdekes módon sikerült. 2011. április 16-án Sárváron lefutottam az első ultrámat is. És azóta sem bántam meg!

Hogy mi lesz a következő elsőm, még nem tudom. Új életem első félmaratonja már megvolt. Biztos lesz új életem első maratonja és ultrája is. Meglátjuk!

Mindenki másért fut, de mindenkinek van valamilyen motivációja, amiért csinálja ezt az egészet. Egészségmegőrzés, fogyás, alakformálás, élménykeresés, versenyzés, szabadságérzés, fejszellőztetés. Ki-ki külön kapaszkodik bele egyik-másikba, van, aki az összesért együtt húzza fel a futócipőjét.

Én miért csinálom? Néha én magam sem tudom. Van, hogy utálom az egészet, és nem is értem magam, miért ragaszkodom évek óta a futáshoz, és miért kötök ki újabb és újabb sportok kipróbálása után ismét a futópályán. Van, hogy tök lusta vagyok edzeni, van, hogy nem esik jól elindulni, van, hogy majd' megdöglöm az edzés végén, de egyszerűen nem tudok "nemszeretem" dologként gondolni a futásra. Mindig szeretem.

Persze volt olyan időszak, amikor nem szerettem futni. Amikor kötelező volt. Tesiórán, kézilabda edzésen. Kínszenvedés volt minden méter, egy pillanatig sem élveztem, de szükséges rosszként megtettem minden tőlem telhetőt. Aztán amikor már nem volt kötelező, valahogy megszerettem. Mert úgy futhattam, ahogy nekem jólesett. Nem mondta meg senki, hogy mennyit kell futnom, milyen gyorsan, hányszor egymás után sprinteljek. Egyedül voltam magammal, a testemmel és a lelkemmel, én szabályozhattam, hogyan is akarok futni. Innentől kezdve akartam futni, szerettem futni. Mert már nem volt kötelező.

Sok tényezőből áll össze nálam a futás szeretete, mindegyik tényező hozzáad egy kicsit ahhoz, hogy miért is futok.

Fontos az alakformálás. Kb. mióta az eszemet tudom, elégedetlen vagyok a külsőmmel. Félek a hízástól, ezért is tartom fontosnak a rendszeres mozgást. Próbálgattam mindenféle sportot a kézilabda abbahagyása után, a futás vált be legjobban. Jól átmozgat, nem kell érte fizetni (egyetemistaként ez fontos volt), formálja a kritikus testrészeket, hatékony. Nekem ennyi elég.

Szeretnék hosszú és egészséges életet élni, lehetőség szerint megelőzni olyan betegségeket, amik a mozgásszegény életmódból következnek. Emellett szeretnék jó példát mutatni a gyermekemnek azzal, hogy sportolok, szeretném, ha ő is mozogna majd, ezáltal egészséges és boldog lenne.

A futás nagy szabadságot nyújt. Fogom magam, elindulok, egyedül vagyok, azt csinálok, amit akarok, arra futok, amerre akarok, gondolkodom vagy épp nem gondolkodom. Magammal vagyok, magammal foglalkozom, feltöltődöm, kiszellőztetem a fejem, elengedem a gondjaimat. Sokszor jutnak eszembe jó ötletek futás közben (kár, hogy sokszor el is felejtem őket, mire hazaérek), és sokszor szebbnek látom a világot futás után, mint előtte. Levezetem a feszültséget, kitisztulok, kiizzadom magam, megújulok, jobb lesz nekem, én is jobb(an) leszek.

Aztán ott van a flow élmény. Nálam ez úgy nyilvánul meg, hogy futás után nem emlékszem a futás bizonyos szakaszaira, csak annyi biztos, hogy futottam. Annyira átszellemülök, hogy minden kiesik. Szerencsére arra mindig emlékszem, hogy mikor nem emlékeztem valamire: a legnagyobb flow-jaim a sárvári 12 órás, az Ultrabalaton utolsó 52 km-e, az első maraton és a legutóbbi Nike félmaraton voltak.

A versenyzés, a futóversenyekre járás nekem nagyon sokat ad. Persze nem azért, mert tudom, hogy nyerhetek, esetleg dobogóra állhatok, attól nagyon messze vagyok. De versenyezhetek önmagammal, küzdhetek azért, hogy a korábbi futó-énemnél jobb legyek, jobb eredményt érjek el, vagy csak jobban élvezzem a futást. Találkozhatom más futókkal, beszélgethetek, tanulhatok tőlük. A futóké egy remek közösség, mindig van közös téma, mindig mindenkinek van pár jó szava a másikhoz, lehet egymást biztatni, segíteni.
A versenyek hangulata pedig leírhatatlan. Életem első nagyszabású futóversenyén rendezőként vettem részt, és míg el nem rajtolt a mezőny, nem teljesen értettem, miért vannak itt ennyien, miért jó nekik, hogy eljöttek. Aztán elrajtoltak, engem pedig rázott a hideg, potyogtak a könnyeim, közben pedig vigyorogtam, mint a tejbetök. Éreztem, miért jöttek az emberek. Tudtam, hogy én is akarom, köztük akarok lenni, futóként érezni azt, amit ők éreznek. És mikor megadatott, hogy én is ott álljak futóként egy rajtban, éreztem is. Azóta is érzem, mindig, akár 40-en, akár 4000-en vagyunk a rajtnál.

A célba érkezés öröméhez fogható élmény euforikus. Fantasztikus érzés. Megcsináltam, megtettem minden tőlem telhetőt, elértem a célom. Minden célba érkezésem emlékezetes. Főleg az "elsők": az első félmaraton, az első maraton, az első 12 órás, az első Ultrabalaton, az első félmaraton a szülés után. A legtöbbet megkönnyeztem. És legtöbbször nem voltam egyedül, velem volt a másik felem, ami még inkább hozzátett az élményemhez, és még inkább erősítette az amúgy is erős kapcsolatunkat.

És végül, de nem utolsó sorban a fejlődés miatt is futok. Hogy mindig jobb és jobb legyek, jobb időket fussak a jövőben, hosszabb távokat legyek képes teljesíteni, edzettebb, kitartóbb legyek. És mert úgy érzem, jobb ember vagyok a futás által.

Hát én ezért futok. És téged mi motivál?

2012. március 29-e óta számítom az új életemet. Azóta vagyok Anya. A régi életem is szuper volt, de az új életem Milcsi érkezése óta még szuperebb, ez a kis ember beragyogja a napjaimat, minden pillanatban boldoggá tesz, még a legfáradtabb, legnyűgösebb pillanatokban is. Minden más lett, én is, de valahogy minden jobb, és minden átértékelődött. A régi életem fontos dolgait azért igyekeztem megtartani, köztük a futást is.

A Nike félmaratonra május legvégén kezdtem el készülni egy szépen és tudatosan felépített edzésterv segítségével. Eddig minden nagyobb versenyemre a lehető legrövidebb idő alatt készültem fel, most viszont elhatároztam, nem sietek, itt a lehetőség, hogy a nulláról felépítsem magam - szerintem ez jól sikerült. Végigfutottam a nyarat, hol Milcsivel a babakocsiban, hol nélküle - szegény gyerek már most "futtatva" van, szerintem legalább 250 kilométere van már neki is. :)

A Nike hétvégéje igen mozgalmasra sikerült számunkra, szombaton ugyanis Balatonalmádiba mentünk a 12 órás OB-re, ahol Milán indult. A baba miatt úgy döntöttünk, hogy aznap reggel utazunk, így hajnali fél 4-kor keltünk, hogy a 7-es rajtra odaérjünk. Almádiban lenyomtuk a 12 órát, majd irány haza, alvás, vasárnap 6-kor pedig ébresztő, irány a Nike.

Milán szerencsére reggelre kipihente magát annyira, hogy vállalta az egyéni iramfutó nyúl szerepét, mint ahogy előzetesen is szó volt róla. Hogy mi ketten tudjunk futni, Milcsit a két nagynénjére bíztuk, ők hárman a rajt-cél melletti VIP területen vártak minket és szurkoltak. Tudtam, hogy nem lesz semmi gond, így igyekeztem nem gondolni a kisfiamra - csúnya dolog, de az edzések során tapasztaltam, hogy nem szabad hagynom elkalandozni a gondolataimat ilyen irányba, mert akkor nem tudok a futásra koncentrálni.

A rajt előtt beszélgettem pár ismerőssel, elköszöntünk Milcsitől és a lányoktól, majd Milánnal elindultunk a rajtzónánk felé. Beálltunk a tömegbe, én pedig igyekeztem koncentrálni a rám váró feladatra. Persze nagyon megható volt az egész rajtprocedúra számomra, utoljára az Ultrabalatonon éreztem ezt tavaly. Ellőtték a rajtot, nekünk még majdnem 5 perc kellett, hogy a rajtkapuhoz érjünk. Milcsiék ott szurkoltak, kiabáltunk és integettünk egyet, majd irány a félmaraton. A kis drágám látványa nagy erőt adott. :)

Milán nagyon szépen igyekezett lassítani az elején, kértem is tőle, hogy ne hagyja, hogy elkezdjek döngetni az elején, mert akkor a versenyemnek annyi. Jól éreztem magam, valahogy bennem volt, hogy ebből egy nagyon jó futás lehet, ha okosan csinálom. Az Andrássy útra kiérve sokan előzgettek minket, de ez nem zavart, mert 6 percesnél nem akartunk gyorsabban haladni, hogy legyen végig erőm. Szépen haladtunk, és bár meleg volt, ezt is igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Az első frissítőnél betáraztunk 3 zacskós vizet - ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert így nagyon sokáig tudtam inni és locsolni magam, és meg sem kellett állnom közben. A frissítésnél az volt a taktika, hogy Milán hoz nekem, amit kérek, én pedig nem állok meg, hanem futok, hogy ne essek ki a ritmusból és ne lassuljak le. Ezt jól sikerült alkalmazni, a frissítők előtt mindig egyeztettünk pár szóban, mit kérek, ha úgy alakult, én is vettem el vizet vagy izót, és Milán is hozott nekem, a zacsis víz pedig kb. 13 kilométernél fogyott el végleg.

Fejben nagyon egyben éreztem magam, nem gondoltam semmire, ami megzavarhatott volna, nem frusztráltam magam azzal, hogy még mennyi van hátra, nem néztem az addig eltelt időt, az órám direkt úgy volt beállítva, hogy a tempót lássam rajta, arra néha ránéztem, de ennyi.

A budai oldal hamar eltelt, a Szabadság híd közepétől, ahol lejteni kezdett a híd, lazítottam a lábaimon, jólesett egy kicsit lefelé futni. A pesti rakpart sem tűnt most olyan hosszúnak, jó volt a váltóhelyeken áthaladni a szurkolók között, a Parlamenttől a Dráva utcáig tartó szakasz pedig hazai pálya, annyiszor futottam a felső részen Milcsivel. Itt a fordítóig majd vissza a szembe futó embereket figyeltem, hátha látok ismerőst köztük, és addig sem saját magamra figyelek. A fordító után hamar jött a 15. kilométer, innentől pedig úgy éreztem, lassan fokozni illene a tempót, ha már eddig eljöttem holtpont és belesétálás nélkül. Éreztem, hogy van még erőm, és tudok majd, ha csak egy kicsit is gyorsítani. Folyamatosan előzgettünk futókat, ez is erőt adott, sőt, a Nyugati felüljárót is szépen sikerült megfutni, pedig nem igazán szeretek emelkedőre futni. Lefelé ismét lazítottam a lábaimat, majd a Ferdinánd hídnál még egy utolsót frissítettem. Onnantól igyekeztem még inkább fokozni a tempót, Milán szépen húzott magával, és bár a Dózsa György úton eléggé szenvedtem, nem lassultam szerencsére. Az utolsó emelkedőt nagyon nem kívántam, de a 20-as kilométertábla láttán már semmi nem érdekelt. Az utolsó kilométert sikerült a leggyorsabbra futni, a célegyenesben pedig sprintelni. A célkapu előtt pedig ott drukkolt a drága picikém, nagyon cuki volt, és nagyon megható.

A nagy óra 2:10-et mutatott, így gyorsan konstatáltam, hogy nagyon szép eredményt sikerült futni - a saját órám leállításakor pedig láttam, hogy 2:05-tel kezdődik az időeredményem! Egyéni csúcs, te jó ég! És valóban, 2:05:47-tel sikerült teljesíteni a távot, ami pontosan 1 perccel jobb az eddiginél. Nagyon boldog voltam, megölelgettem Milánt, és megköszöntem a segítségét - nélküle biztosan nem sikerült volna így ez a verseny. Az biztos, hogy egyedül is végig tudtam volna futni, de a frissítésnél nyújtott segítsége, és az utolsó pár kilométeren a tempó megtartása volt a döntő. És persze nem szabad megfeledkeznem Gabiról sem, aki hétről hétre írja nekem az edzéstervet, emellett pedig lelki támogatást is nyújtott, amikor nem úgy ment a futás, ahogy szerettem volna. Köszönöm szépen!

Az új életem első félmaratonja tehát remekül sikerült, azt hiszem, a kisfiam nem csak az Apukájára,  hanem az Anyukájára is büszke lesz majd, ha már fel tudja fogni, miket is csinálunk. Lehet, hogy hülyeség, de nekem ez fontos nagyon, és nem csak magam miatt, hanem Milcsi miatt is csinálom. Nagyon szeretek futni, és bár voltak hülye gondolataim, mikor újra elkezdtem edzeni, beláttam, hogy nekem jár ennyi. Úgy tudok jó anyja lenni a kisbabámnak, ha valahogy én is ki tudom szellőztetni a fejem, ki tudom magam hajtani, le tudom vezetni a feszültséget (még ha abból nincs is sok). Úgy érzem, az anyaság jobb futóvá tett, és a futás jobb anyává. Mert keményebb vagyok, kitartóbb, kiegyensúlyozottabb, magammal is foglalkozom egy picit, nem frusztrál, hogy nem mozgok, így nem leszek tunya és dagadt asszonyság (persze ezt nem is engedem meg magamnak).

5 hónappal a kisfiam születése után tehát visszatértem a futók közé, és a visszatérésem nem is sikerült rosszul. :)

A nyári forróságban sem szeretnél lemondani a futás öröméről, ám nem tudod, mire érdemes odafigyelned?