Már tavaly is nagyon szerettem volna ott lenni a Suhanj!6 futóversenyen, de akkor sem a felkészültségem, sem pedig egyéb okok miatt nem jutottam el Szigetmonostorra, a Duna-partra futni. Idén viszont amint megláttam a kiírást, eldöntöttem, futnom kell ezen a versenyen.

A 6 órás versenyek idén a "kedvenceim", ez az az ultra táv, ami egyelőre leginkább vállalható számomra, végig tudom futni, fejben és izomzatilag is egészen jól bírom. Különösebben nem készültem, nem paráztam rá, igyekeztem nem sokat agyalni a futás előtt azon, hogy mi lesz. Persze azért azt tudtam, hogy mennyit szeretnék futni: a vágyott 60 kilométert terveztem elérni. Szeretek éjszaka futni, de kicsit féltem, hogy bírom majd az egész éjszakás ébrenlétet úgy, hogy az elmúlt lassan másfél évben igen sokszor voltam mínuszban az alvást illetően. Mostanában nem alakultak rosszul az éjszakáink, de ha csak rajtam múlna, tudnék még többet szunyálni. Gabi figyelmeztetett, hogy éjszaka ugyanazzal az energiabefektetéssel lassabb leszek, kisebbet lépek majd, mert a szervezetet nem kifejezetten arra tervezték, hogy éjszaka futkorásszon órákon keresztül - ezt az eszembe véstem, de reménykedtem, hogy ki tudok majd fogni saját magamon. A hőmérséklet csökkenése is nekem kedvezett, igazi szuper futóidőt kaptunk az égiektől.

A verseny napján Milcsit a mama és a dédi gondjaira bíztuk, mi pedig Milánnal elindultunk Szigetmonostorra. Hamar odaértünk, beálltunk felvenni a rajtszámainkat, vettünk tombolát, váltottunk pár szót a már ott lévő ismerősökkel, majd Milán kitalálta, hogy aludjunk egyet a kocsiban. Meg is próbálkoztunk vele, de kb. 20 percnyi szenvedés után úgy döntöttem, jobban járok, ha inkább sétálok és bandázom az ismerősökkel, mert aludni azt nem tudtam. Milán sem, így mentünk a versenyközpontba, hogy szétnézzünk. Szinte azonnal ismerősökbe botlottunk, így meg is volt oldva a program: sok dumálás, nagy nevetések, és még több ismerős. Közben azért készülődtünk is, előkészítettük a frissítőinket, átöltöztünk, beüzemeltük a fejlámpákat. Szinte észrevétlenül eljött az éjfél, és már mehettünk is a rajtba. Hihetetlen sokan voltunk, egyéniek és váltók, drukkerek és szervezők, mindenki a dudaszóra várt, hogy elrajtolhassunk.

A pálya a gáton volt kijelölve, 2 kilométer hosszan oda-vissza, L alakban, benne egy kis lejtővel, ami visszafelé emelkedő, középen a rajtkapuval és az időmérő szőnyeggel, így minden kilométernél rögzítették az időnket. Elrajtoltunk, igyekeztem lazán futni, nem elrohanni az elejét, a tömegben mondjuk nem is tudtam volna. A fordító után hihetetlen látványt nyújtottak a szembe futó fejlámpák fényei, mintha hatalmas szentjánosbogarak lettek volna.

Érzésre jól futottam, erősnek és összeszedettnek éreztem magam, úgyhogy tempóztam, hogy az elején a lehető legnagyobb előnyre tegyek szert magammal szemben - vagyis később, amikor már fáradok, tudjak lassulni. Figyeltem az előttem futó lányokat, erre szuper volt az oda-vissza pálya, láttam, hogy jópáran vannak előttem, de nem akartam erősíteni, hiszen 6 óra az 6 óra, lesz még időm feljönni rájuk. Jólesett és jól ment a futás az első két órában, mégis döbbenten tapasztaltam az eredményjelzőt látva, hogy 1 óra 58 perces félmaratont futottam csak - úgy éreztem, ennél jobban megyek. Csak összehasonlításképpen, a júniusi szenvedős K&H félmaratonon futottam ilyen időt, ég és föld volt a két futás a mostani javára, mégis csak kb. fél perccel lett most jobb az időm. Itt be is villantak Gabi szavai a rövidebb lépésekről, konstatáltam, hogy sajnos igaza volt, ez van, futnom kell tovább.

A frissítésre szokás szerint igyekeztem figyelni, folyamatosan kortyolgattam vizet és izót, kaja gyanánt pedig barackot fogyasztottam, amivel eddig sosem lőttem mellé, későbbre pedig gélt tartogattam. Két és fél óra futás után sajnos olyasmi történt, amire már rég nem volt példa: begörcsölt a gyomorszájam. Nem voltam tőle túl boldog, lassultam is miatta, mert ilyen érzéssel egyáltalán nem kellemes futni, viszont gondoltam, hogy gyorsan úrrá leszek a problémán egy magnéziummal. A frissítőnél be is toltam egy ampullával, rá ittam pár korty kólát - majd elkezdtem öklendezni. Mindig utáltam a magnézium ízét - remek, úgyis régen futottam már hányingerrel. Azért mentem tovább, igyekeztem visszatartani a gyomrom tartalmát, gyalogoltam, büfögtem, futottam, büfögtem, ami épp jött. Szerencsére ki nem jött semmi. :) Bíztam benne, hogy hamar abbamarad ez a szenvedés, és inkább a futásra koncentráltam. Haladtam ugyan, de nem úgy, ahogyan korábban, 6 perces alá lassultam, és aggasztott, hogy a magammal szemben megszerzett előnyöm csökken, és így nehezebb lesz elérnem a vágyott 60-ast.

A fránya gyomorbajok nem nagyon akartak enyhülni, először azt gondoltam, hogy akkor innentől nem eszem, csak iszom, és attól majd csak jobb lesz, de aztán meggondoltam magam, mert kellett az energia. Úgyhogy az egyik gél felét megettem, és ittam rá vizet, remélve, hogy nem akar visszajönni. Meglepő módon kicsit jobb lett tőle a gyomrom, és új erőre kaptam. Aztán megint rosszabb lett, és aztán ismét jobb. Ez így ment kb. a verseny végéig. Frissítettem végig, megettem még két fél gélt, futottam, amikor tudtam, sétáltam, amikor nem éreztem jól magam.

Fejben egyben voltam, nem hagytam, hogy ez a gyomros közjáték kizökkentsen és megzavarjon. Tudtam, hogy a 60 így nem lesz meg, de törekedtem arra, hogy lehetőleg minél közelebb kerülhessek  hozzá. A versenytársak közül közben többen kiszálltak, így előrébb kerültem az összesítésben, az 5-7. hely között ingáztam, mert a frissítések, wc-zések miatt többen kerülgettük egymást. Közben akivel tudtam az ismerősök közül, váltottam pár szót futás közben, mindenkitől jöttek a hajrák, Maráz Zsuzsi valami elképesztő tempót diktált, mosolyogva ment végig, Nóri és Nodari Zsuzsi nagyon szépen futottak az első 6 órásukon, a BMW csapat is jól tolta, Sanyosz mester és Edina is drukkolt, Kata is feltűnt a szurkolók között, Dóri és Zoli is befutottak a szombathelyi verseny után. Igazi szuper hangulat volt végig, tényleg.

Milánnal is többször előzgettük egymást, végül az utolsó 40 percben már végig együtt futottunk. Persze 20 perccel a vége előtt a hasam teljesen megadta magát, pár iszonyú görcs után azon drukkoltam, hogy a toi-toi szabad legyen, mire odaérek. Ott pihentem kicsit, szidtam az Immodiumot, ami nem tudta megakadályozni, hogy kihúzzam még a maradék időt. Hát ez van. Az utolsó 10 percet igyekeztünk meghúzni Milánnal, végül 57 kilométert és 227 métert sikerült a 6 óra alatt összekaparnom. A csalódottságomat feledtette, hogy együtt futhattunk, jó érzés volt együtt befejezni a versenyt. És a tombolán nyert kulacs is javított a hangulatomon. Szomorú persze nem voltam, és nem is vagyok, csak bosszantó, hogy tudom, bennem van a 60, csak nem akar kijönni - helyette a gyomortartalmam kívánkozott kifelé, de azt meg nem hagytam. :)

Most ezt dobta a gép, ezt hozta az éjszaka, erre voltam képes. Azt legalább látom, hogy az 57-58 kilométert kb. minden körülmények között tudom hozni egy ilyen hosszúságú versenyen, legyen az kánikulában, vagy éjjel, kialvatlanul. Ez mindenképpen jó. Viszont sajnálom, hogy a célom most megint nem tudtam megvalósítani. Részben rajtam múlt, részben nem. Egyszer majd csak sikerül. De a verseny nagy élmény volt, jövőre is ott a helyem, hogy suhanhassak az éjszakában!

Nem tudom igazán, hogy mitől és hogyan tört elő belőlem a vágy, de jó futó akarok lenni. Az elmúlt időszakban sokat motoszkált ez az agyamban. Eddig nem akartam jó futó lenni, csak futni, magamnak megfelelni, a saját kitalált kihívásaimat végrehajtani. Most viszont úgy érzem, hogy ez kevés. Jó akarok lenni.

Hogy valaki mitől lesz  jó futó, és hogy egyáltalán kit nevezünk jó futónak, nem tudom. Talán azt, aki folyamatosan megdönti a saját egyéni csúcsait, sikerrel győz le egyre hosszabb és hosszabb távolságokat, semmi nem tántoríthatja el a céljai elérésétől. Lehet, hogy az a jó futó, aki minden versenyen ott van, mindenhol célba ér, gyűjti az emlékérmeket, okleveleket és dobogós helyezéseket. De az is lehet, hogy az a jó futó, akit mindenki ismer, mindenki elismer, mindenki irigyel, beszélnek róla, emlegetik, felnéznek rá, példaképként kezelik. Nem tudom. De én mind egyszerre akarok lenni.

Pedig szinte egyiknek sem felelek meg. Csinálom az edzéseimet lelkiismeretesen, igyekszem nem kihagyni egyet se, de néha azt érzem, többet kellene futnom. Pedig fejlődöm, szerintem egész jó ütemben, de van, hogy ezt kevésnek érzem. Eljárok versenyekre, végigcsinálom őket, célba érek, élvezem, szeretem. Növelem a távokat, apránként, de javítgatom az időimet. De mégsem érzem elégnek ezeket, mennék szívesen több versenyre is, és jobb lenne, ha mindig jobb és jobb időket tudnék futni, vagy ugyanannyi idő alatt hosszabb távot tudnék megtenni. És bosszant, ha egy versenyen nem sikerül azt elérnem, amiért valójában odamentem.

Figyelem mások eredményeit, és valahogy kevésnek érzem magam. Még akkor is, ha teljesen mások a körülményeink, az edzéseink, az egész életünk. Örülök mások sikereinek, nem vagyok irigy a többiekre, és nem vágyom más életre, mint ami van, és azt sem biztos, hogy képes lennék olyan edzésmennyiség végrehajtására, meg olyan tempóra, mint amit sokan lenyomnak, mégis van bennem egy kis hiányérzet.

Lehet, hogy ez azért van, meg megízleltem, milyen finom is a dobogón állni, és szeretném ezt minél többször újra átélni. Ehhez viszont tennem is kell, de nem csak rajtam múlik, hogy hányadik leszek. Olyan "izé" ez az egész helyzet. Mert ha összehasonlítom mostani önmagamat a 2 évvel ezelőtt próbálkozó önmagammal, ég és föld, csak az akaraterő azonos, akkor szenvedtem, kínlódtam, bár magamnak sem mertem bevallani, most meg minden sokkal könnyebb és jobb. De én ezt még mindig nem érzem elégnek.

Ez vajon normális? Hogy még jobb akarok lenni? Hogy még többet akarok? Vajon mitől leszek jobb futó? És egyáltalán ki a jó futó?

(Félreértés ne essék, nem fenéknyalást és hízelgést várok, hogy "de te igenis jó futó vagy", hanem véleményeket!)

Amikor Sárvár után elkezdtünk további verseny után nézelődni, majdnem egyértelmű volt, hogy ott a helyünk a kecskeméti OptiVita Ultrafutó Kupa állomáson. Milán kiszemelte a 12 órát, én pedig a 6-ot, és Gabi is leokézta. Viszont mivel én már idén a nagy tavaszi-nyári célversenyt letudtam, úgy készültem, hogy teher nélkül, stressz nélkül, az esélytelenek nyugalmával futok majd, ahogy esik, úgy puffan alapon.

Edzeni természetesen továbbra is edzettem, de kicsit kisebb intenzitással, inkább rövidebb, de gyorsabb futásokkal. A jól sikerült Ultrabalatonos futások biztosítottak róla, hogy ha akarok, akkor tudok egész gyorsan futni (magamhoz képest), a hirtelen melegben lefutott K&H félmaraton eredménye pedig megmutatta, hogy nehezebb körülmények között, szenvedések közepette is. A 6 óra nem könnyű, de nem is a legnehezebb ultratáv, az én felkészültségemhez idén ez illik a legjobban - legalábbis én ezt így érzem.

A rajtlistát nézegettem, láttam, hogy vannak még jópáran, akik a 6 órára neveztek, de azok a nagy nevek, akik a székesfehérvári állomáson ott voltak, most vagy nem jöttek, vagy más távon indultak, volt viszont sok eddig ismeretlen nő, akikről semmit sem tudtam. Úgy voltam vele, hogy ha végig tudok menni, talán még a dobogóra is felférhetek, de erre nem vettem volna mérget, főleg, hogy egy ultrán bármi megtörténhet még a legjobbakkal is, velem meg pláne, és bárki futhat egy nagyot úgy, hogy előtte még nem próbálkozott ultrán.

A verseny hetében már iszonyú meleg volt, én pedig köztudottan, bizonyítottan nem bírom és nem is szeretem a meleget. A hétközi futásaim nem voltak túl kellemesek, a szerdait egyenesen borzasztónak könyveltem el, és bíztam benne, hogy ez volt a hét legrosszabb futása, a verseny ennél jobban fog menni. Ennek érdekében igyekeztem a lehető legjobban felkészülni a frissítésre, átgondolni, mit fogok enni és inni, hogyan hűtöm magam, hogy ne forrjon fel az agyvizem futás közben. A lábaimban ugyan bíztam, de a testem többi részére nagyon oda kell figyelnem, hogy a lábaim szuperáljanak. A gélek beváltak, úgyhogy azokból bevásároltunk, vettem pár szénhidrátos és L-karnitines szeletet a DM-ben, illetve narancsot és sárgadinnyét pakoltam fogyasztásra kész állapotba, behűtve, kólát, alkoholmentes sört, sótablettát tettem még a frissítőcsomagba, az izót és a vizet pedig a központi frissítőasztalról akartam inni. A hűtéshez Milcsitől kölcsönöztem textilpelenkát, mert Sárváron a törölközővel sokat szenvedtem, hogy jól el tudjam helyezni, a pelus könnyebben kezelhetőnek ígérkezett. A ruházatomat tekintve úgy döntöttem, félreteszem hiúságomat, és topot veszek (hasra még dolgoznom kell, hogy bátran mutogassam), rövid shortot, kompressziós zoknit, és sapkát. Zenékkel is készültem, töltöttem le új számokat, és úgy állítottam össze a playlist-et, hogy az elején ráhangoló, majd szinten tartó zenék jöjjenek, az utolsó órában pedig a Linkin Park üvöltsön a fülemben. Zenetöltés közben Milcsivel buliztunk is, erre a számra.

Péntek este megérkezett a két Milcsiszitter Anyukám és Flóra személyében, szombat reggel pedig már mentünk is Kecskemétre Judittal és Mariannal kiegészülve. A verseny helyszínét gyorsan megtaláltuk, egy csodaszép, hangulatos szabadidőközpontba kellett mennünk, ahol egy nagy domb körül, egy szép tó partján futkorásztunk végül. Még a bejáratnál összetalálkoztunk Dórival, Zolival, Jocival, így együtt mentünk befelé. A Makai család és Attiláék már kijelölték a Márton-team főhadiszállását, mi pedig gyorsan letáboroztunk melléjük a cuccainkkal egy árnyékos kanyarban, hogy egyesítsük erőinket. Innen csak kb. 200 méterre volt a rajtkapu és a sátrak, ahol átvettük a rajtcsomagokat, majd teszteltük a toi-toi-t. Már reggel 9 előtt dög meleg volt, tudtuk, hogy ennél csak melegebb lesz, de a szervezők nagyon készültek, mélyhűtő, jég, kb. ötmillió liter frissítő, lavórok, a tóparton pedig hűsítő zuhanyok vártak minket. Ekkor még nem éreztem magamban a lelkesedést és az erőt, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy én itt akár csak fél órát is futni fogok, nem hogy hatot. Aztán a sok ismerős arcot látva valahogy kezdett megjönni a kedvem, átöltözés után pedig megszállt valami, és már vártam is, hogy futhassak.

Beálltunk szépen a rajtba, és vártuk, hogy indulhassunk - és egyszer csak meg is indultunk. Milán pár méter után kilőtt mellőlem, én pedig igyekeztem megtalálni a saját tempómat. Az órámat befordítottam belülre a csuklómra, hogy ne tudjak csak úgy rápillantani, és tempóra állítottam, hogy azt lássam rajta, milyen iramban haladok. De inkább a testemre figyeltem, hogy megtaláljam a megfelelő tempót. Egy fél kör erejéig Viki és Kicsi mögött futottam, figyeltem, hogy a két szuper ultrás példakép milyen könnyedén, milyen szépen halad, egyszerre léptek, mosolyogtak, egyszerre élvezettel és irigykedve figyeltem őket, olyan szépen mozogtak. Dóri is mellém ért, aztán el is hagyott, és én is kiléptem a lányok mögül, hogy megpróbáljam a magam tempóját futni úgy, ahogyan érzem.

Nagyon meleg volt, szerencsére a pálya kb. fele árnyékos volt, és egyébként nagyon szép, hangulatos, ellazulós pályát jelöltek ki a szervezők, nem volt olyan kanyargós, koncentrálós, mint a fehérvári, éreztem, hogy itt ki fogok tudni kapcsolni futás közben. A tópartra kiérve nagyon tűzött a nap, és megcsapott a pára, de az egyenes végén ott volt a megváltó zuhany, kanyar, ott állt az asztalunk a Márton-team cuccai mellett, még egy kanyar, és jött a célegyenes. Kb. két kör után magamhoz vettem a kikészített pelenkát, és már csaptam is a nyakamba, törölgettem vele az arcom, hűtöttem a testem, ahogy tudtam. Nem akartam kockáztatni, hogy túlhevüljek, csak így volt esélyem. Szinte azonnal elkezdtem inni is, hogy pótoljam a kiizzadt folyadékot, és már a rajt előtt vettem be sótablettát, mert pillanatok alatt kinyomom magamból a sót az izzadással.

Szépen haladtam tehát, hallgattam a zenéimet, ha mellém ért ismerős, váltottam vele pár szót, feltérképeztem a versenyzőket, ki melyik számban indul, ki hogyan mozog, ki milyen ruhában van, mindennel foglalkoztam, csak hogy ne gondolkodjam. Valaki mindig szurkolt valahol, így a mosolygás, a szurkolásnak örülés is segítette a továbbhaladásomat. Valahogy nem éreztem teljesen komfortosan magam fejben, és nem akartam magam felhergelni valami hülye gondolattal. Közben kiderült, hogy a köridőket, helyezéseket kijelző nagy tévé valamiért nem szuperál, így egyáltalán nem láttam, hogy hogy megyek, hányadik vagyok. Ez nekem nagyon jó volt, ha akartam volna sem tudtam volna azzal foglalkozni, hogy hogy állok, mentem tovább szépen érzésre. Ittam, vizeskedtem és futottam - főleg futottam, a pancsolásra igyekeztem a lehető legkevesebb időt fordítani, csak annyit állni, amennyi a továbbhaladáshoz szükséges. Tudtam, hogy erre mindenképpen szükségem van, mert ha nem hűtöm magam, és nem frissítek rendesen, akkor elég egyetlen óra, és fejre is álltam. Attila többször nyomott jeget az én kezembe is, nem csak a tanítványaiéba, nagyon jólesett, hogy velem is foglalkozik. És bár úgy érkeztem a versenyre, hogy ez az a futás, aminél ha kell, ha úgy alakul, gondolkodás nélkül ki fogok szállni, azért ezt mégsem akartam - mert talán magam sem gondoltam komolyan, hogy ki akarok állni, valószínűleg végigküzdöttem volna a versenyt. Nagyon meglepő volt tapasztalni, hogy megfelelő hűtéssel és frissítéssel milyen jól bírom a meleget. Én, aki sosem bírtam a meleget még futás nélkül sem, nem úgy, hogy futok. Most meg mégis. Mondjuk mindent meg is tettem érte, hogy így legyen. A jég végig hű társam volt, teleraktam vele a topom, vicces volt, hogy még a zenén keresztül is hallottam a jégkockák koccanását, és a sapkám alá is elhelyeztem egy-két darabot, hadd hűtsön fentről is.
Enni is hamar elkezdtem, a sárgadinnye nagyon bejött, majd sótabit nyomtam, magnéziumot kólában, a frissítőben barackot, két óra futás után pedig egy fél gélt is. A gyomrom remekül szuperált, nem lötyögött benne sem a folyadék, sem a kaja, nem akart sem alul, sem felül kitörni - azt hiszem, megvannak azok a dolgok, amik jók nekem futás közben.

Igazából, mivel nem történt velem semmi váratlan, így a versenyem nagy része futással, fürdéssel, evéssel és ivással telt, illetve azt hiszem, kétszer álltam meg befújni Perskindollal a térdemet, mert a jobb bejelzett, és inkább tettem ellene, hogy komolyabban fájni kezdjen.

Volt egy-két gyengébb pillanatom, például amikor a fülemben megszólalt a Boogie Wonderland, lelki szemeim előtt pedig felsejlett Milcsi arcképe, ahogyan egy nappal korábban közösen viháncoltunk a dalt hallgatva - ott majdnem eltörött a mécses, de végül összeszedtem magam, és a számat összeszorítva haladtam tovább.

A 4 órás versenyszám végéhez közeledve Dórival futottunk együtt egy keveset, aztán szépen elhúzott mellőlem a hajrában, de jól is tette, mert jól megnyerte a női versenyt, jól nézett ki később a dobogó tetején.

Az 5. óráig nálam tényleg semmi probléma nem adódott, akkor viszont jött kettő is. Az egyik, hogy akármilyen hosszú ultrát is futok, az utolsó órát utálom, és nagyon unom. Ezen azért igyekszem túllépni, ilyenkor jön jól a Linkin Park, ami képes teljesen kikapcsolni az agyamat, és a hatására elkezdhetem nyomni a futást, ahogy csak bírom. Ez most is megtörtént, meg is indultam szép tempósan, Dóri mondta is, hogy menjek, mert most jövök fel helyezést, és Joci is odaszólt, hogy török fel, mint a talajvíz. Ettől kicsit vérszemet is kaptam, mert bár nem tudtam, hogy hogy is állok, sejtettem, hogy eléggé elöl vagyok a versenyben, mert nem egyszer köröztem le több 6 órás nőt, kb. ketten voltak, akiket talán nem. Futottam hát, egészen a második probléma eljöveteléig. A pancsolás hatására ugyanis kissé vizesek lettek a cipőim, és a jobb cipőben már úgy csúszkált a lábam, hogy begyűrődött a talpbetétem (a cipő eredeti talpbetétje) a lábboltozatom alá. Gondoltam, hogy akkor futok így tovább, de annyira rossz helyre csúszott a betét, hogy meg kellett állnom. Cipő le, betét megigazít, cipő vissza, majd futás tovább, hogy az elvesztegetett időt behozzam, és a megakadó lendületet még visszaszerezzem. Fél körig volt nyugtom, aztán a talpbetét ismét elcsúszott - szerencsére épp odaértem a cuccainkhoz, és gyorsan döntöttem: hangos és igen csúnya káromkodások közepette lerúgtam a jobb cipőmet, a táskából előkotortam a reggel az utolsó pillanatban betett másik cipőmet, annak is a jobbját, felvettem, megkötöttem, és úgy, felemás cipősen indultam tovább - remek reklám lehetnék, az egyik lábamon egy Nike Lunarglide-dal, a másikon egy Adidas Boost-tal. Olyan mérges voltam, hogy azt el sem tudom mondani, még egy kicsit mondtam félhangosan a magamét, aztán megnyugodtam, viszont az addigi lendületem teljesen elveszett.

Innentől jött megint a sárvári módszer: körönként néztem a rajtkapun az órát, és számoltam, hány körnek kell még beleférnie a végéig, majd számoltam vissza. Aztán egyszer csak vége volt a 6 órának, megálltam, ledobtam a rajtszámomat, és bevetettem magam a susnyásba, mert a sok folyadék már vagy 2 órája kikívánkozott belőlem - ez is igazolja, hogy jól sikerült a frissítés, elegendőt vittem be, mert nem állt le a vesém, hogy minden bevitt cseppet fel tudjon használni a szervezetem, és a szám sem cserepesedett ki teljesen, mint szokott. A tört kör lemérése után visszaslattyogtam, útközben leültem egy kicsit, hosszú idő után végre beszélgettem egyet Évával, aki váltóban futotta a 6 órát. Ezalatt kipihentem magam annyira, hogy aztán Milánt tudjam segíteni, szereztem neki jó hideg vizet, bekéreckedtem a söreinkkel a fagyasztóba, és igyekeztem valamit enni - most nem émelyegtem, mint általában szoktam, hanem szívesen ettem. Zsuzsi mondta, hogy én lettem a második, legalábbis ő úgy látta, aminek nagyon örültem, de azért gondoltam, a nagy vidámkodással azért megvárom a tényleges eredményhirdetést. De Zsuzsi nem tévedett, valóban én lettem a második a 6 órás nők között, a hivatalos mérés szerint 58,204 kilométerrel, egy éremmel és egy üveg borral gazdagodtam a sikerélmény mellett.

Kicsit sajnálom, hogy a 60 km most sem jött össze, de tudom, hogy ha nem szánok időt a frissítésre és a hűtésre, még ennyi sem lett volna. Annyi biztos, hogy ilyen körülmények között képes vagyok jó eredményre (állítólag a napon 42, amúgy meg 36 fok volt), és ebből kiindulva képes lehetek egy 60 fölötti futásra is, ha kicsit ideálisabb futóidő van.
Örömmel léptem hát fel a dobogó második fokára, az 1. helyezett 1 kilométerrel végzett előttem, a 3. pedig kb. féllel mögöttem, tehát elég szorosan voltunk együtt mi hárman. Az eredményeket és a köröket megnézve kiderült, hogy Klárival, aki a 3. lett végül, óránként váltogattuk egymást a 2-3. helyen, hol ő volt előrébb, hol én, a végén pedig nekem jött ki jobban a lépés annak ellenére, hogy gebasz volt a cipőmmel.

Az eredményhirdetés után pihentem, beszélgettem, szurkoltam, segítettem Milánnak, és hagytam, hadd ülepedjenek az élmények, és sokat beszélgettem Attilával a futásról és az edzésekről. Egyébként végig folyamatosan figyeltem a többieket, futás közben és utána is, Dórit, Zolit, Jocit, Vikit, Kicsit, és persze Milánt, hogy kivel mi van, kinek hogy megy - hááát, úgy láttam, mindenkinek voltak nehéz szakaszai, de mindannyian össze tudták szedni magukat, és újra talpra tudtak állni. Attila mondta később, hogy ez az a verseny, amit a lefújás pillanatában mindenkinek azonnal el kell felejtenie, én viszont azt gondolom, hogy itt mutatkozott meg mindenkiben az igazi ultrás. Volt hányás, hasmenés, nagy belassulás, szédelgés, nyűglődés, fájdalom, sírás, mégis mindenki össze tudta szedni magát, és meg tudta mutatni a benne rejlő erőt, keménységet, akaratot és motivációt, és végig tudta csinálni ezt a versenyt. Örülök, hogy ismerhetem őket, láthatom őket futni, tanulhatok tőlük - mindannyiukat egytől egyig példaképnek tartom!

Milán végül 95 kilométert szedett össze a 12 óra alatt, az utolsó 2,5 körében vele voltam, "romantikáztunk" egyet a fáklyákkal kivilágított, hangulatos pályán, majd az eredményhirdetés után hazajöttünk.

Összességében elégedett vagyok az eredményemmel, örülök a dobogónak, mert ez mind az elvégzett munkám eredménye. Persze ettől még nem vagyok igazi ultrafutó, de azért próbálkozom, igyekszem futni és tanulni, hogy minél jobb lehessek, és minél nagyobb teljesítményre lehessek képes.

Fotók: OptiVita hivatalos fotók, Lala Nudli, Éva

Ez vagyok én. Mindenbe, amibe belekezdek, jó szeretnék lenni, és elérni a vágyott céljaimat. Minden dologra, amit szeretek, 100 százalékosan igyekszem koncentrálni. A család, újságírás, futás hármas körül forog az életem, de talán más nem is kell most, így vagyok boldog.

De, hogy mi is bizonyítja mániákus mivoltomat? Egy érem. Sikerült végre teljesítenem a Félmaraton Mániát, vagyis négy félmaratont egymás után, négy évszakban. Ultrafutó-kezdeményként ez végül is annyira nem nagy dolog, mert a hétvégi legrövidebb edzéseim is kb. félmaraton hosszúságúak - a teljesítésnek eddig inkább az volt a nehézsége, hogy mindig közbejött valami. De most ez is ki van pipálva: tavaly ősszel kezdtem a Nike-n, aztán novemberben a Balaton, áprilisban a Vivicitta, most pedig a nyári, utolsó félmaratont, a K&H-t is kipipáltam.

Annak ellenére, hogy ultrákat futok, a félmaraton a mumusom, mert akármennyire is szeretnék egy jót futni, valahogy sosem jön össze. A félmaratonon gyorsan kell futni, koncentráltan, összeszedetten, nem elfutni az elejét, de azért tempósan kezdeni, mégis úgy, hogy a végére maradjon erő gyorsítani. Sokat számít az időjárás, sem a meleg, sem a szél, sem a túl hideg nem jó, mindegyik hátráltathat - mondjuk ideális időt kifogni szinte lehetetlen. És ott a frissítés is. Egy félmaratonnál pár kortyra van idő a frissítőállomáson, meg esetleg útközben egy gélre, de ezeket is futás közben kell felhajtani, hogy ne essen ki a ritmusból az ember - és közben vigyázni, meg ne fulladjon. Ezek nekem valahogy mindig rosszul jönnek össze. Edzésen, hosszabb versenyen részidőként mindig jobbat futok a félmaratonon, mint egy hivatalos versenyen. Bosszant is, meg nem is, de majd alakul a jövőben. Azért az mindig bennem van, hogy jó lenne végre egy - hozzám képest - jó eredményt elérni.

A K&H félmaratont csak azért engedte futnom Gabi, hogy a Félmaraton Mánia teljesítést meg tudjam csinálni, így egy közepes félmaratonban állapodtunk meg. Nagyon szerettem volta a lelkem mélyén azért egyéni csúcsot javítani, hiszen az előző héten az UB-n harmadik futásra, éjszaka tudtam 1:54-et, ha ez sikerült volna hivatalos félmaratonon is, jó lett volna. De nem így történt.

A verseny napján iszonyú meleg volt már reggel, így az egyéni csúcsot el is engedtem, maradtam a közepes teljesítésnél - lehetőleg azért 2 órán belül. A rajt előtt rengeteget ittam, és eszegettem is, plusz vittem gélt magammal, mert ez a verseny jó alkalom volt a frissítés gyakorlására. Nekem most ez az egyik legfontosabb, hogy végre megtaláljam, mivel tudok hatékonyan frissíteni, mi az, ami jó lehet az ultrákon is, ezért próbálkozom a gélekkel, pedig korábban nem akartam kifejezetten ezekre hagyatkozni. 

A félmaraton 4 kör volt a Városligetben, rengeteg fordítóval, már a pályarajzot látva szédültem. A tömeg nagy volt, lévén hogy ez eredetileg egy 3 és 6 fős váltóverseny, amibe belecsempésztek egy félmaratont is a mániákusok kedvéért - ennek nagyon örülök, mert korábban a Hortobágyra kellett menni a negyedik felesért, ahová fogadalmam szerint nem teszem be futócipőben a lábam.

A rajt után nekiindultam, éreztem magamban az erőt, de két tempósabb kilométer után a lassítás mellett döntöttem. Kacskaringóztam a mezőny után, figyeltem a szembe futókat, integettem, szurkoltam, kiabáltam az ismerősöknek - emiatt szeretem a fordítókat, de csak emiatt. A nap egyre jobban tűzött, a kör nagy része pedig napos volt, ahol jött egy kis árnyék, az nagyon jólesett, csakúgy, mint a frissítőkön magamra locsolt hideg víz is. Okosan akartam futni, hogy a meleg ne vágjon fejbe, legyen erőm végig, és ne szenvedjek nagyon.

A második kört már kevésbé szerettem, itt kúszott be a fejembe a gondolat, hogy még 3 hátravan. Próbáltam elhessegetni a negatívumokat, meg arra gondolni, hogy egy ultrafutó-kezdeménynek ez meg sem kottyan, mert 90-100 kört is képes akár futni (jó, azt 1 km-es pályán), de ez pont olyan hosszú kör, ami már hosszú. Szigetkörből sem szeretem a négyet. A frissítésre figyeltem, az egyik állomáson jó nagy pohár izót toltam be, akkor belesétáltam, hogy ne nyeljek félre - majd félreálltam a cipőm nyelvét megigazítani, mert nagyon nyomott.

A harmadik kör elején elővettem az addig a nadrágom zsebében rejtegetett koffeines-mézes Sponser gélemet, benyomtam a felét. Jó, hogy ez nem olyan édes, hogy azonnal inni kelljen rá, szépen leért, én meg elértem a frissítőig, és ittam rá. Ezután bambán döcögtem tovább, amikor is mellém ért Süni, de csak akkor vettem észre, mikor szólt, annyira bambultam. Rendes volt, és kitalálta, hogy meg akar ölni. :)  Beállt szépen rézsútosan elém, és nem akart otthagyni, hiába mondtam neki, hogy de menjen csak nyugodtan, ő kitartott az álláspontja mellett, és haladt szépen pont annyival előttem, hogy ne tudjam a saját kényelmes tempómat futni, hanem kicsit húzzon. Jó volt, hogy nem vagyok egyedül, mert lassultam volna, így viszont picit kiestem az addigi szerepemből, miszerint zenét hallgatva döcögök. Hát nem, futottam Süni után. :) Viszont neki köszönhetően jó sok szurkolást kaptunk, ami sokat segített. Egy egész kört futottunk így, amikor a negyedik kör elején a frissítőnél felbukkant Dóri. Gyorsan megbeszéltük, hogy Süni milyen kegyetlenül bánt velem, és úgy döntöttünk, hogy együtt erősebbek vagyunk, és lassabban fogunk kicsivel futni. Süni persze nem tágított, még így is húzott minket, de nem adtuk fel a lassítás gondolatát. Ekkor már egyáltalán nem szerettem ezt a félmaratont, csak az éremért csináltam, alig vártam, hogy vége legyen. A sok fordító, ide-oda tekergés meggyötört, néha azt sem tudtam, a pályának melyik részén vagyunk éppen, és alig vártam, hogy beérjünk az árnyékos részre. Süni közben más ismerősöket fedezett fel, és őket szemelte ki áldozatául, Dórival így ketten maradtunk az utolsó 2-2,5 kilométerre. Megbeszéltük, hogy majd a célegyenesben gyorsítunk, addig nem.
Aztán végre sikerült befutnunk, az időm 1:58:53 lett, azaz egy jó közepes félmaraton. De túl vagyok rajta, ez a lényeg.

Érzésre, eredményre, hangulatra nem volt túl jó futás, de a társaság jólesett, úgyhogy köszönöm! :) Azt megállapítottam, hogy nem véletlenül tendálok az ultrafutás felé, hiába a hosszabb táv, ott nem kell szaggatni, ha nem akarok, nem gyötör ennyire a teljesítménykényszer, a jó időeredmény utáni vágy. Ha úgy érzem, belesétálhatok picit, a frissítésnél nem kell belefulladnom az italba, hanem szépen megihatom, erőt meríthetek, megújulhatok, vagy épp kiadhatom magamból a feszültséget. Egy félmaraton erre rövid. De nem adom fel azt a vágyamat, hogy egyszer, valamikor fussak egy jó félmaratont.

A Félmaraton Mánia megvan, egy 2:05:47-es Nike, egy 1:58:26-os Balaton, egy 2:03:51-es Vivicittá és egy 1:58:53-as K&H félmaratonnak köszönhetően.

A sprinteknek most vége, június 22-én Kecskeméten az OptiVita Ultrafutó Kupán futok 6 órát.

Nagy izgalommal vártam az idei Ultrabalatont, egyrészt a korábbi jó élmények miatt, másrészt pedig azért, hogy végre idén is ott lehessek, harmadrészt pedig amiatt, hogy egy csapat részese lehetek. Mint ahogy korábban írtam, a BMW által összerántott médiás társasággal készültünk az UB-ra, három csapattal. A mi csapatunknak végül én lettem a megbízott csapatkapitánya, emiatt még lelkesebben vetettem bele magam a készülődésbe. Fontosnak éreztem magam, leveleztem, intézkedtem, számolgattam, ötleteltem - talán néha túlzásba is vittem, de szerencsére sem a csapattársak, sem Milán nem mondta, hogy most már állítsam le magam.

Eredetileg 8-an lettünk volna, 4 fiú - Dani, Barna, Milán és Csabi -  és 4 lány - Janka, Juli, Nóra és én - , de sajnos az egyik srác, Csabi a verseny hetében kórházba került, így nem tarthatott velünk. Ez annyi nehézséget okozott, hogy az általa vállalt 28 kilométert fel kellett osztanunk, de ez pikk-pakk ment, mindenki vállalt egy picit többet, és meg is volt a beosztás. Csütörtökön felvettem a rajtszámainkat és a pólóinkat, majd ez utóbbiakat le is adtam feliratozásra - mindenkinek rákerült a hátára a beceneve, és az RR Ghosts csapatnév.

A péntek már nagy pörgéssel telt, bevásárlás, bepakolás, aztán irány ki a BMW-hez átvenni az autót, majd vissza, összeszedni az utazó csapattársakat, majd irány a Balaton. A nagy rohanásban pár dolog itthon maradt - pedig én aztán nagyon tudok pakolni - , de semmi olyan, ami életbevágó lett volna. A legfontosabb dolog azért mégis itthon maradt: Milcsi Anyukámmal és Flórával töltötte a hétvégét, míg a kegyetlen és elvetemült szülei elmentek körbefutni a nagy tavat. Persze jó kezekben és jó helyen volt, jól is érezte magát, csak nekem volt rossz érzés, hogy nem viszem magammal, és a hobbim felülkerekedik az anyaságomon - de ilyen is kell néha.

Pénteken délután négyen indultunk útnak a csodakék BMW-vel - amit aztán annyian megnéztek a hétvégén: Barna, Janka, Milán és én. A dolog érdekessége, hogy csak mi ismertük egymást Milánnal, de az autóúton pillanatok alatt összerázódtunk, és beszélgetve, jókedvűen érkeztünk meg Balatonaligára, a versenyközpontba.

Ott aztán elszabadult a pokol: 5 méterenként jöttek az ismerősök, vigyorgás, ölelkezés, örömködés, dumálás mindenkivel. Hihetetlen jó érzés volt, hogy ennyi ismerős arc vesz körül minket, mintha hazajöttünk volna - pár évvel ezelőtt pedig sután néztünk körbe, hogy mit keresünk mi itt. Felvettük a chipet, begyűjtöttük az ajándékokat, majd nekiálltunk tésztázni, a fiúk pedig önfeláldozóan pusztították a csapat söradagját. Aztán mentünk még pár kört, újabb ismerősök, újabb söröket, pezsgőt és egyebeket gyűjtöttünk be, és megismerkedtünk Nórával is. Egészen este negyed 11-ig bandáztunk a partisátorban, közben jött a másik két BMW-s csapat is, és megkaptuk a feliratozott pólóinkat is. Ezután pedig Barnáék nyaralójában tértünk nyugovóra, várva a másnap reggeli rajtot.

Reggel összekaptuk magunkat, majd irány a Club Aliga, találkozó Nórával, aki az első szakaszt vállalta. Dani még úton volt, Juli pedig Csopakon várt minket, így nélkülük rajtoltunk el - azaz mi futottunk kb. 100 méter Nórával, majd kiálltunk. Időközben megjött Dani, így vele kiegészülve indultunk az első váltóhelyre, Kenesére.

Nóra nagyon hamar jött is, Milán váltotta, mi pedig indultunk tovább a két autóval Almádiba, Nóra már nem jött velünk tovább. Almádiban én következtem, gyorsan felkaptam a futóruháimat, aztán elrobogtam toalettre - mert hát azt muszáj. Mit mondjak, nagy szerencsém volt, ugyanis pofátlanul előrekéreckedtem a sorban, kb. 15 jó fej ember engedte, hogy gyorsan elintézzem a dolgom, aztán sprinteltem a váltóhelyre - ahol már Milán kb. 2 perce várt. Hoppá, gondoltam, akkor hajrá, ne ezen menjen el egy csomó idő, elkezdtem nyomni, mint az őrült. Aztán picit visszavettem, hogy bírjam végig a rám váró 12 km-t (10 helyett ezt a szakaszt 12-re növelték a szervezők valami miatt). Tempóztam, az első 6 km-t 29:33-ra futottam, ilyen gyors még sosem voltam. Közben eleredt az eső, először csak szemerkélt, majd konkrét felhőszakadás lett belőle, egy perc alatt három liter vizet szedett össze a csapatpólóm, és a nadrágom is húzta lefelé a víz. Szeretem az esőt, úgyhogy annyira nem zavart, és magamban mosolyogtam, hogy Dani előrelátóan telepakolta a kocsikat hatalmas fürdőlepedőkkel, amint célba érek, szükségem is lesz egyre. Az addig aránylag sík terep egyre inkább vált dimbes-dombossá, de az emelkedőkön sem akartam lassítani, sétálni meg végképp nem, nyomtam, ahogy bírtam felfelé is. Aztán sikerült elkavarnom - mentem ugyanis az előttem futók után, egy kanyarban balra fordultam, mert a verseny lényege, hogy mindig balra legyen a Balaton. Végül egy bringás srác jött utánunk, hogy gyorsan forduljunk vissza, mert amarra kell menni - ebből lett 800 méter plusz. Kiderült, hogy egy pocsolya takarta a földön lévő nyilat.  Ezen bedühödve próbáltam fokozni a tempót, nehogy már, elcseszem a váltás a pisi miatt, utána eltévedek, ez milyen gáz. Innentől is sok emelkedő volt, az eső még jobban zuhogott, én meg csak futottam, ahogy tudtam. Nem érdekelt a vízzel beterítő autó, a dombról lefelé hömpölygő, bokáig érő víz sem, csak mentem. Persze sokat jártak a fejemben az egyéniek és a párosban induló futóbarátok, hogy mennyire rossz lehet nekik ez az eső, örültem, hogy én nemsokára átöltözhetem. Egyszer csak feltűnt a Csopak tábla, aztán a váltópont a többiekkel, már adtam is át a chipet és a rajtszámot Julinak, és meg is állhattam. A 12,8 km (elkavarással) lett 1 óra 5 perc, ami 5:06-os átlag, ez tőlem rohadt jó, én ilyet nem tudok, vagyis eddig nem tudtam.

A váltóhelyen póló le, kb. 3 liter vizet csavartam ki belőle, a srácok azonnal hozták a törölközőt, amibe bebugyoláltam magam, és úgy ültem be a kocsiba. Fűtés fel, mert az eső nem meleg volt, hanem elég hideg. Indultunk tovább, közben néztük, hogy mindjárt dél, kellene valamit enni, útközben megbeszéltük, hogy Balatonfüreden a Tagore sétányon nézünk valami kajáldát, és frissítünk, aztán sietünk tovább. Füreden sikerült összeállnunk egy négyes BMW konvojba, mert összetalálkoztunk az egyik csapattal, az ablakokon kihajolva konzultáltunk, kivel mi a helyzet. A sétányon becéloztunk egy pizzériát, én és a száraz cuccaim meg a pizzéria mosdóját, gyorsan átöltöztem, addig a többiek leültek. Ekkor kiderült, legalább fél óra még, mire ételhez juthatunk, az pedig nem fért bele, úgyhogy továbbálltunk egy hamburgeresig. Ott megtömtük a pocakjainkat hamburgerrel, közben Juli elhaladt mellettünk, hangosan kurjongatva drukkoltunk neki, nagyon jól ment - ekkorra már nem esett az eső sem. Kaja után visszapattantunk a kocsikba, és irány a váltóhely, Aszófő, ahonnan Milánnak jöttek az UB dimbes-dombos-hegyes szakaszai. Juli hamar érkezett is, ő is jóval az előzetesen megadott tempóján belül jött, úgyhogy Milán már mehetett is. Mi fényképezkedtünk egy sort, dumáltunk kicsit, majd Julitól elköszönve mehettünk tovább. Útközben több ismerőst láttunk, dudáltunk, kiabáltunk, szurkoltunk nekik, én ezt a részét nagyon szeretem a versenyeknek. Milán szépen tolta, beértük, frissítettük, aztán haladtunk tovább Dörgicsére.

Itt eredetileg én futottam volna, Dani lábában azonban már nagyon benne volt a bugi, így gyors tanakodás után úgy döntött, ő futja az én 10,9-emet, én meg majd az ő első szakaszát kicsit később. Így amikor Milán beért, Dani nekiiramodott, mi többiek pedig suhantunk tovább, hogy Barna tudjon készülődni, ő volt a következő futó. Közben gyönyörködtünk a tájban, a kis falvakban, drukkoltunk, dudáltunk, kerülgettük a futókat, bringásokat. Itt már eléggé összetorlódott a mezőny, a sok kísérő kocsi a váltóhelyek környékén budapesti dugót csinált.

Zánkára érve sikerült pont egy másik BMW-s csapat mellé parkolni, gyorsan megbeszéltük az élményeinket, ők is nagyon szépen haladtak és élvezték a versenyt. Barna készülődött, és vele együtt az esőfelhők is, aztán egyszer csak megint leszakadt az ég. Hát, őszintén örültem, hogy most nem én futok, mert a második cipőm is totálisan elázott volna, és nem igazán tudtam volna a harmadik szakaszomat miben futni... Helyettem most Dani ázott bőrig, én csak a nadrágom vizeztem össze térdig, míg vártuk a váltást az ömlő esőben.

Barna Dani érkezésekor elindult, reméltük, hogy nem sokáig kapja az áldást fentről, és a laza 20 km-es szakaszát kellemesebb körülmények között tudja teljesíteni. Végül az eső ismét elállt, Barna is megszáradt futás közben, Dani is megszárítkozott, nyomás tovább Badacsonytördemicre. Gyorsan öltöztem, előkészítettem a gélt, hogy majd indulás előtt megeszem, hogy legyen bennem valami cucc, viszont nagyon kellett már pisilnem - igen, megint. Futásra készen, ám gél nélkül elrobogtam kétbetűst keresni, meg is találtam, előtte egy 4 fős sorral. Reménykedtem, hogy hamar sorra kerülök, erre látom, hogy Barna befut és keres. Na, ez nem igaz, gondoltam, már megint elpisilem a váltást. Gyorsan átvettem a rajtszámot, chipet - és visszaálltam a sorba. Az előttem álló fiú nem volt túl készséges, nem engedett előre, így kivártam a sorom, elintéztem, amit kell, kirobbantam a toi-toi-ból, és nekilódultam. Evés-ivás elmaradt, fogalmam sem volt, hogy hol lesz frissítő, meg hogy egyáltalán milyen a szakasz, annyi volt biztos, hogy 10,7-et kell futnom. Úgy döntöttem, próbálom a délelőtti tempót hozni, be is kezdtem szépen, aztán az emelkedő kissé visszavett a tempómból, de azért haladtam. Benyomtam kedvenc Linkin Park albumomat, és csak mentem előre. Egyre közeledett a szigligeti vár, nagyon szép volt, az út persze alattomosan emelkedett, aztán végre lejteni kezdett. A vár után egy sátorban a Bébusok üzemeltettek frissítőt, gyorsan bepattantam, kérdezték, víz vagy fröccs, mondtam, víz, és reménykedtem, hogy valóban azt is kapok. Ledöntöttem, és mentem tovább. Víz volt szerencsére, bár fura volt az íze. Tempóztam tovább, a hivatalos frissítőnél ittam egy izót és bekaptam két falat barackot, míg jött a vonat. Ezután elhaladtam pár egyéni mellett, Wojtek, Csákány Kriszti, Farkas mellett, és a párosban futó Bozóttal is váltottam egy hajrát. Majd egyszer csak jött is a váltópont, adtam a chipet Daninak, aki már ment is tovább. A táv végül 10,4-re jött ki, ez rövidebb volt, az időm 53.15 lett, ami 5:07-es átlag - szintén jól sikerült. Kifújtam magam, kis ivás, és mentünk is a kocsihoz. Keszthelyen bementünk a Tescoba mosdóba, a meleg víz általi mosakodás következtében szinte újjászülettem - vagy legalábbis a só már nem akarta szétmarni az arcomat.

Keszthelytől már hosszabb szakaszok vártak ránk, Milán volt a következő futónk 21-gyel, utána Janka jött 25-tel, én szintén 21-gyel, majd két sprint a végére Barna és Dani jóvoltából. Milán elindult Keszthelyről, amint Dani befutott, összeszedelőzködtünk, és kétfelé váltunk. Jankával mi mentünk Milán után, Dani és Barna pedig elmentek Barnáék nyaralójába kicsit pihenni és a vizes cuccokat szárítgatni. Milánnal azt beszéltük meg, hogy az első szakasza végén várjuk majd, de útközben megláttam, hol fut a kis kék pont, vagyis a férjem, így az út mellett bevártuk, szurkoltunk neki, és úgy mentünk tovább. A váltóhelyen frissítettük, majd előrementünk Balatonmáriafürdőre, Janka váltóhelyére, hogy ő is el tudjon készülni. Ő most futott először, pedig már jó 10 órája úton voltunk. A váltóhelyen többen megbámultak bennünket, amikor kiszálltunk a hatalmas BMW-ből - biztos azt találgatták, mit kellett ennek a két csajnak csinálni azért a kocsiért. :)

Jóval az előzetesen tervezett időkön belül voltunk, így folyamatosan számolgattuk, hogy a kisokos táblázathoz képest hol tartunk - itt már volt 35 perc előnyünk magunkhoz képest. Milán hamar jött, így útnak indítottuk Jankát fejlámpával felszerelve, mert már kezdett sötétedni. Mi pedig romantikusan megvacsoráztunk - vagyis Milán rendelt kaját, én meg csipegettem belőle, mert nekem még futnom kellett, és nem akartam rosszul lenni a kajától. Viszont most végre felkészültem: magnéziumot ittam, ettem egy L-karnitines szeletet, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, végre kipróbálom a Sponser koffeines gélt. Elindultunk Janka után, aki olyan tempóban hasított, hogy jóval a megbeszélt találkozási pont után értük utol, úgyhogy miután megbizonyosodtunk, hogy minden oké vele, mentünk is a váltóhelyre. Addigra már tök sötét volt, és le is hűlt a levegő, úgyhogy "beöltöztem" háromnegyedes gatyába és kompressziós zokniba, felülre vékony hosszút és rövidet is vettem, a gélt eltettem, a koffein shotot pedig megittam, hogy felébredjek, és legyen kedvem futni. Illetve kedvem az volt, csak az erőt nem éreztem hirtelen a megindulásra. De míg Janka megérkezett, szépen bemelegedtem, és a váltás után - amit nem rontottam el pisiléssel - elindultam.

Úgy döntöttem előzetesen, hogy ezt a szakaszt lassabban futom, mint a két korábbit, mivel ez pont kétszer hosszabb az eddigieknél, 21 km. Este negyed 12 volt, és ismét megállapítottam, hogy szeretek éjszaka futni. A hongkongból importált fejlámpa hatalmas fényt csinált, mindent bevilágított, de ennek ellenére, bár nem vagyok félős, valahogy nem volt kedvem egyedül futni. Emiatt egy jópár méterrel előttem futó srác után eredtem, bízva benne, hogy ha kissé utolérem, akkor nem megy majd túl nagy tempót, és bírok menni vele. Beértem, és örömmel állapítottam meg, hogy ez a tempó remek lesz, ezt végig bírnom kell. A frissítőnél ittam, majd irány tovább, ekkorra a srác viszont megelégelte, hogy jövök mögötte és bevárt, mondván, nagyon tolom előre, és gyorsabban fut, mint ahogyan eredetileg tervezte. Megbeszéltük, hogy akkor haladjunk együtt, kiderült, hogy jó darabon tudunk együtt menni, egy szakasszal előbb száll ki, mint én. Úgyhogy futottunk szépen 5:30 körüli tempóban, és végig beszélgettünk - 11 km-en át. Közben megettem a gél felét, szerencsére nem olyan édes, hogy víz nélkül elviselhetetlen legyen. Egyszer csak nagy fénnyel feltűnt a váltóhely, a sráccal elköszöntünk egymástól, Milán frissített, ekkor picit sétáltam vele. Kérdezgette, hogy jól vagyok-e, minden oké-e, meg is lepődtem, hogy ennyire szarul nézek ki, vagy mi van. Utóbb kiderült, hogy elszámolta magát, és korábbra várta az érkezésem, így azt hitte, baj van. De semmi baj nem volt, mentem tovább. Egészen addig, míg valahonnan egy kő nem került a cipőmbe. Eleinte a sarkamnál volt, gondoltam, míg ott van, tudok vele futni. Erre bebújt a talppárnám alá, úgyhogy meg kellett állnom kiszedni. Ekkor páran megelőztek, de annyira, hogy utol sem tudtam őket érni, így innentől egyedül maradtam a zenémmel - de nem volt baj, mert legalább elmélkedhettem egy sort a futásról, azon belül is az ultrafutásról, és azon belül az UB egyéni indulásról. Ami nagyon mozgatja a fantáziámat, és meg akarom, meg kell csinálnom. Egyszer, valamikor, minél előbb. Haladtam szépen, kényelmesen, közben a gondolatok és a zene váltották egymást a fejemben. A Suhanj frissítőponton megittam egy pohár izót, és eldöntöttem, hogy mivel innen már csak 3 km van a váltóhelyig, sebességet váltok, és gyorsítok. Ez olyan jól sikerült, hogy nekiálltam stabil 5:15-ben futni 18 km-től. Igen ám, de 21-nél nem jött a váltópont, ahogyan kellett volna neki. Viszont mivel megelőztem egy csomó srácot, a büszkeségem nem hagyhatta, hogy most visszalassuljak, és visszaelőzzenek, inkább toltam tovább. Nem esett túl jól, de mentem. És egyszer, egy sarkon végre feltűnt a zamárdi váltóhely, bezuhantam, Barna átvette a cuccokat és már ment is a sprintszakaszára. Azért a 23,6 km-n, amit végül mértem 2 óra 7 percet mentem, 5:24-es átlagra. A váltás után határozottan elkezdtem émelyegni. Beültünk a kocsiba, irány tovább, közben Milán mesélte, hogy Janka nem volt jól, mondtam, hogy hát annyira én sem érzem jól magam, és úgy vezessen, hogy ne rakjam tele a BMW-t a gyomrom tartalmával (egy pohár izóval). Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a váltóhelyre értünk, ahol kiszálltam a kocsiból, és úgy döntöttem, ideje felnevelnem egy kis rókát. Róka koma jelentősen könnyített rajtam, remélem a füvet nem marta ki az izó, amivel meglocsoltam. :)

Barna iszonyú gyorsan jött, persze, mert hogy az ő szakaszából elvették, amit az enyémhez hozzáraktak, innentől Danié volt a terep, az utolsó két szakasz, és vége a 2013-as Ultrabalatonnak. Irány Aliga, hogy közösen futhassunk be. Megérkeztünk, leparkoltunk, leballagtunk az utolsó nagy lejtőn, elhelyezkedtünk a célkapuval szemben, és vártunk. Dani jött, mint a villám, mi öten pedig, aki végig együtt voltunk és megtettük a teljes kört, megragadtuk egymás kezét, és üvöltve befutottunk a célba.

Az RR Ghosts 18 óra 42 perc 44 másodperc alatt futotta körbe a Balatont!

Szuperjó verseny volt, minden percét élveztem, a futást, a társaságot, az autózást, a szurkolást. Persze előjött belőlem elég gyakran az anya, sokat gondoltam Milcsire, és többször hívtam is őket, de mivel minden rendben volt, átadtam magam a futás és a verseny élvezetének.

A többi BMW-s csapat is nagyon jól teljesített, gratulálok nekik is, de azért jó érzés, hogy a mi csapatunk, a mi 7 fős csapatunk lett a leggyorsabb - Dani jól gyűjtötte össze az embereket a bandába, és mi lett volna, ha még Csabi is velünk van és fut? :) Jó érzés volt egy csapat tagjának lenni, értük, velük együtt futni, teljesen más élmény, mintha csak magáért fut az ember - ebből pedig nagyon sokat lehet tanulni, és nagyon sokat lehet meríteni egy-egy egyéni verseny során. És az is kiderült, hogy tudok gyorsan futni, ha akarok, és ez is nagyon hasznos nekem.

Köszönöm Milánnak, Jankának, Daninak, Barnának, Julinak és Nórának ezt az élményt, hogy egy csapat lehettünk, a BMW-nek, hogy mindezt lehetővé tette, segített minket és alánk rakott két szuper csapatautót. Jövőre is mindenképpen szeretnék indulni az UB-n, de hogy milyen formában, az a jövő zenéje. Csapat megvolt, páros megvolt, már csak az egyéni hiányzik...

A sárvári 12 órást kipihenvén újabb célokat sikerült kitűznöm magam elé, ám a nagy tervek megvalósítása mellett természetesen kellenek élvezetes bulifutások is, amikor nem a nagy egyéni célért, hanem az élvezetért, a szórakozásért, a futás öröméért hajtom magam. Persze ezek egy-egy célverseny esetén is megvannak, de valljuk be, egy 12 órás futás azért van, hogy fáj - aztán egyszer csak megszépül, mondjuk pontosan a lefújás pillanatában.

Az én "élvezeti versenyem" most az Ultrabalaton lesz, méghozzá csapatban. Nem egyéni, nem páros - mindkettő benne volt a levegőben, de aztán gyorsan el is hessegettem őket, az egyénivel ráérek (még legalább egy évig), a páros meg már megvolt. Most jöhet a csapat.

Január óta rendszeresen futok együtt a BMW Média Maraton csapattal. A bandát a BMW rántotta össze, újságírókból, médiában dolgozókból, akikben a média szeretete mellett a futás szeretete is közös. A kezdeményezés 2012-ben indult, akkor a csapat egy része közösen, edzői segítséggel készült fel egy őszi maratonra, és mivel sikeresnek ítélte a programot, a BMW idén bővítette a csapatot. Valahogy én is kaptam egy ilyen meghívó e-mailt, hogy újaknak is lehet csatlakozni. Éltem a lehetőséggel, a csapat pedig befogadott annak ellenére, hogy futottam már maratont, és hogy az ultrákkal kacérkodom. A társaság jó, a közös edzések hangulatosak, emellett nem futós bandázások is szoktak lenni - volt például gasztroest, ahol közösen főztünk. Több okból is szeretem: új emberekkel ismerkedhettem meg, ami egy itthon ülő és itthon dolgozó anyukának nagyon jót tesz, és nem kell mindig egyedül futnom.

A társaság egyik felkészülési versenye - mert hogy idén is a maraton a fő cél - az Ultrabalaton, három csapattal indulunk. Én az RR Ghosts 8 fős csapatában kaptam helyet, méghozzá Milánostul, mert a médiások közül nem tud mindenki részt venni, így hozzátartozókkal lehetett bővíteni a bandát. Már csak egy hét van hátra, én pedig izgatottan várom a versenyt.

Az UB az egyik kedvenc versenyem, mindig örömmel gondolok vissza a 2 évvel ezelőtti páros teljesítésre, ami után sikerrel legyártottuk Milcsit. :) Tavaly nem voltunk, mert még pici volt babó, hogy elmenjünk, és én akkor kezdtem épp hogy újra futni. De most ismét ott leszek, és ismét futok is. Annyira nem sokat, mint 2 éve, most "csak" 37 kilométert vállaltam, de ezen a távon igyekszem nagyon odatenni magam, és jól futni a csapatért.

Június 1-jén 8.25-kor rajtolunk, és előzetes becsléseink alapján kb. 20 órára lesz szükségünk a Balaton körbefutásához. Bízom benne, hogy minden rendben lesz, és egy újabb jó futóélményt kapok. A bulifutás után pedig jöhetnek újra az ultrák - addig viszont hajrá Szellemek!

Nem vagyok százas, ezt több értelemben is elmondhatom magamról, de egy cseppet sem bánom, hogy így alakult, a cím ne tévesszen meg senkit, ez nem egy elégedetlenkedő írás lesz.

A lényeg nem mindig a számokban rejlik, a számok nem mindig tükrözik a valóságot, és nem mindig mutatják meg világosan, mi van mögöttük. Ám ha már számok: 12 óra, 98,761 km, női összesített 4., korosztályos 2. hely. Ezt sikerült elérnem. Megküzdöttem érte keményen, nagyon mélyről hoztam vissza, ehhez el kellett engednem a 100 km-es álmomat. De nem vagyok elégedetlen, ez az én eredményem, erre vagyok képes most,egy 13 hónapos kisfiú mellett, újrakezdő anyaként. Mindezért cserébe dobogóra állhattam, annak is a 2. fokára, és megkaptam életem első serlegét, amire büszke vagyok. Nem gondoltam volna, hogy így alakul számomra a sárvári verseny. Persze ehhez a helyezéshez kellett, hogy sokan ne nevezzenek, sérülés miatt lemondják, és a verseny úgy alakuljon, ahogy. De azt gondolom, hogy ez az én érdemeimből semmit nem von le, mert én ott voltam, én futottam végig a 12 órát, az én teljesítményem kellett ahhoz, hogy jobb legyek másoknál, akik még rajthoz álltak rajtam kívül. Úgyhogy nagyon örülök a korosztályos 2. helyezésnek és a serlegnek, megdolgoztam érte.

Viszont a verseny alatt rájöttem, hogy egy 13 hónapos, még mindig össze-vissza alvó gyerek mellett még "csak" ennyire vagyok képes, és nem várhatok el magamtól komoly ultrafutó teljesítményt, akármennyire is hittem, hogy majd jó leszek. Az edzésmennyiséggel nincs gond, viszont a pihenéssel igen. Fáradt vagyok, és nagyon szeretném kialudni magam végre, de nem tudom, erre mikor lesz lehetőségem. Az éjjeli ébredések és a hajnali kelés mellett ez van. De a gyerekem és a futás is kell, úgyhogy amíg ez van, addig így tudom csinálni, csak a céljaimat kell hozzáigazítani a körülményekhez.

A verseny hetében már csak laza átmozgató edzéseket végeztem, tényleg nagyon lazákat. Fejben is hangolódtam, bár igazából az esélytelenek nyugalmával készültem, mert nem másokkal versenyezni, hanem magammal küzdeni mentem, és nem érdekelt, hogy első vagy huszadik leszek a mezőnyben. Szinte egyáltalán nem izgultam a futás miatt, ha volt is bennem izgalom, az inkább Milcsi miatt volt, hogy vele minden rendben legyen, míg futunk. A péntek délelőtt a pakolás és készülődés jegyében telt, felpakoltuk a fél házat, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, igyekeztem mindenre gondolni. Ebéd után indultunk el Sárvárra öten, a két futó, Milán és én, és a három segítő-szurkoló: Milcsi, Flóra és Zorka. Elfoglaltuk az apartmant, kipakoltunk, pihentünk kicsit, majd irány a tésztaparti és rajtszámfelvétel. Most is a 198-as rajtszámot kaptam, mint 2 éve, bíztam benne, hogy szerencsét hoz.

Jó volt a rég látott ismerős arcokat üdvözölni, sokakkal beszélgettünk, böngésztük a rajtlistát - ekkor láttam, hogy a 34 év alatti korosztályban hárman indulunk, Makai Viki, Szabó Kriszti és én, de ezzel még nem akartam foglalkozni - bár minek is foglalkoztam volna vele, mikor tudom, hogy Viki sokkal jobb futó, Krisztit pedig nem ismertem ugyan, de sejtettem, hogy ő is jobb. Ettünk, beszélgettünk, majd visszamentünk a szállásra, hogy lehetőleg korán le tudjunk feküdni. Milcsi egész jól átvészelte az éjszakát, de nem tudtam maradéktalanul kipihenni magam, reméltem, hogy ez nem nehezíti meg nagyon a dolgom.

Reggel ébredés után összekaptuk magunkat, és irány a pékség, ahol elfogyasztottuk a reggelinket ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt - a mellettünk lévő asztalnál Lőw András és Lesi Zoli reggelizett ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt.

Az idő melegedett, de szeles volt, aminek örültem, de minél kevesebb ruhát akartam felvenni. A lányok megszavazták a lila-tarka Nike nadrágomat, én megszavaztam az ujjatlan fekete trikót, és a rajtig rávettem egy rövidujjút. Lepakoltuk a cuccainkat a panzió elé a pálya mellé, frissítők, vizezni való törölközők, váltás ruha, ha kellene. A lányok előre készítettek ki nekem kólát mézzel és magnéziummal, hogy ha kell, csak be tudjam dönteni, és mindent úgy pakoltak ki, hogy ne nagyon kelljen keresni az asztalon. Féltem a melegtől, hangoltam magam, hogy ki kell bírnom, de a múlt heti Vivicitta utáni majdnem ájulás miatt azért nem voltam nyugodt.

10 előtt beálltunk a rajtba, köszöngetés, üdvözlés, mindenki izgul, még mindenki vidám, a hangulat szuper, aztán máris indulhat a futás! Már csak 12 óra van hátra! Milánnal futottuk az első pár kört, kényelmes tempóban, nem gyorsan, de 6 percen belül. Aztán elszakadtunk egymástól, egyedül haladtam, közben figyeltem a többieket, mentek a hajrázások, intések, előzgetések. A meleg fokozódott, kértem is a vizes törölközőmet, és már csavartam is a nyakam köré és a hátamra - innentől jó pár órán keresztül hű társam volt. Sokat segített a hűtés, de nem eleget, éreztem, hogy ez így nem lesz jó, fájt a fejem, izzadtam. A frissítést szinte a rajt után azonnal elkezdtem, de folyamatosan szomjasnak éreztem magam, és lassabb is voltam, mint ahogyan szerettem volna haladni. Jó lett volna, ha óránként 10 km-t meg tudok tenni az első 5 órában, de ez hamar elúszni látszott. Frissítettem, mézeztem, nyomtam be a sótablettákat, az izót, a vizet, hogy ne álljak fejre a melegben, de egyre inkább utáltam a hőséget. Hol kicsit jobb lett, hol rosszabb.

Olyan 20 kilométernél elengedtem mindent. A 100 kilométeremmel kezdtem. De félő volt, hogy ebben az állapotban egyáltalán a 2 évvel ezelőtti eredményem meglesz-e. Futottam, frissítettem, főleg ittam, a kajákkal még mindig nagy bajban vagyok, mert tudom, hogy kéne ennem, de nem kívánok semmit. A géleket nem szeretem, mert annyira édesek, hogy összeragad tőlük mindenem, a szilárd kaját rágni kell, és utána sétálni, hogy bent maradjon. A kókuszgolyóval szerencsére nem volt gond, jól megolvadt, így szinte csak szopogatni kellett, és a benne lévő baracklekvár miatt nem volt annyira édes sem - de kellett azért utána a kajabenttartó séta. Aztán valakinél megláttam narancsot, és megkívántam, úgyhogy felmarkoltam a frissítőből, és bezabáltam belőle. Hatott. Jó lédús volt, finom, elcsócsáltam, és nem is akart visszajönni.

Az ismerősök szépen futottak, Mateve, Lesi Zoli, Joci, SüniZoli, Toncsi, Blue, Zsuzsi, Mariann is gyönyörűen haladtak, Lipóth Kriszta gyönyörűen gyűrte a köröket az első ultraversenyén, a párja, Janó szintén jól haladt. Akivel egymás mellé keveredtünk, azzal igyekeztem beszélgetni kicsit, Vinca is intézett hozzám pár biztató mondatot, Bozót szintén. Milán is szépen haladt, a frissítőasztalunknál néha találkoztunk, és a körön is, futottunk is együtt, sétáltunk is együtt. Úgy láttam, hogy sokakat nem visel meg a meleg, csak én szenvedek nagyon. Hűtöttem magam, Pecsenyétől az erőt adó mosoly mellé még jégkockát is kaptam. Azért az benne volt a fejemben, hogy ha ilyen meleg lesz végig, akkor nem fogok tudni kitartani, és nem tudom végigfutni a 12 órát, de amíg bírok, addig a pályán leszek.

És aztán megkönyörült rajtam az ég. Felhők jöttek, szél lengedezett, a nap elbújt, és úgy is maradt. Én pedig olyan 4 óra futás után végre elkezdtem futni. Miután már mindent elengedtem, és miután már semmi nem érdekelt. Mintha csak akkor kezdtem volna el futni, jött valami erő, belém költözött, és elkezdtem haladni. Nem eszeveszett tempóban persze, de szépen, ütemesen raktam a lábaimat. Korábban már láttam, hogy Makai Viki többször bokrozott, aztán egyszer csak eltűnt a pályáról, nem láttam sehol. Dóritól tudtam meg, hogy rosszul van, és kiszállt. Nagyon megdöbbentett a dolog, nem is tudtam hirtelen hová tenni a helyzetet. De nekem futnom kellett tovább.

Az izmaim egész jól voltak, nem fájtak még a lábaim, azt viszont éreztem a talpamon, hogy a cipő kikezdte, és kavics is volt benne. Kiszórtam, megnéztem, hogy már van hólyagom, visszavettem a zoknit és mentem tovább. Próbáltam nem alibi-depózni, amikor megálltam, annak oka volt, főleg, hogy nagyon rossz volt újra elindulni, nehezen indultak be újra a lábaim, de amikor beindultak, akkor 6-6:30-as tempókat futottam. Közben a fülemben szólt a zene, volt, hogy énekeltem, inkább hang nélkül, mint hangosan, de ez segített, hogy lendületben tudjak maradni. Csak a frissítőnél sétáltam, illetve ha kaját akartam benntartani, hogy haladjak, ne veszítsek túl sokat.

A köridőket, körszámokat alig néztem, ezzel nem akartam magam stresszelni, hogy hogy haladok, hány köröm van, milyen idővel. Az 54. kör után elmentem wc-zni (ez biztos, mert Milánnal mentünk előtte, és megnéztük, hogy pont egy körben vagyunk), ott pihentem egyet, mert kb. semmi nem történt. Utólag mondhatnám, hogy 1 kilométert elszartam, és a 100-asom is itt ment el, ha valóban lett volna mit produkálnom. :)

Közben félidőhöz érkezett a verseny, 53 kilométernél jártam, ami annyira nem rossz, a körülményekhez képest pláne nem. Viszont már azt éreztem, hogy halálosan álmos vagyok. Legszívesebben befeküdtem volna egy bokorba, és aludtam volna 6 órát. De állva is jó lett volna, csak hadd aludjak. A lábaim nem tiltakoztak a futás ellen, de a testem többi része igen. Kijött a kialvatlanság, ami több mint egy éve gyötör. Valahogy életet kellett lehelnem magamba, úgyhogy kortyoltam egyet a Milánnak vett koffeines izo izéből, ami lórúgásként hatott, álmosság el, úgyhogy futás tovább.

Haladtam, köröztem szépen, Bozóttal találtunk egymásra, és pár kört beszélgetve toltunk együtt, szép tempóban, aztán ő kiállt technikai szünetre, és a verseny végéig már nem tudtunk együtt menni, pedig jó volt közösen futni. Faxauval is futottunk együtt, őt is megviselte a meleg, de szépen gyűjtögette a kilométereket. Csapattársa, Zsuzsi végig mosolyogva, vidáman tolta, eszméletlen volt, ahogy ment. A szurkolás nagyon jó volt, Pecsenye, Vajda Anita folyamatosan drukkoltak, Dóri pompomlányokat megszégyenítően ugrált nekem, Nóri és Linda is sokat segítettek a mosolyukkal.
És hát a legfontosabbat, Milcsikémet sem hagyhatom ki, aki végig vidám volt, jól viselkedett, erőt adott a látványa, az édes kis pofija. Flóra és Zorka nagyon szépen lefoglalták, és emellett mindig ugrottak, ha kértem valamit, izót kevertek, vizet hoztak, zsebkendőt adtak, naptejjel kentek.

A 6-10. óra egészen jól telt, valamikor ekkor szabadultam meg a törölközőtől, már nem volt rá szükségem, hogy a nyakamban cipeljem. Futottam, haladtam, frissítettem, és valahogy a gyomrom is befogadóbb lett, ettem meggybefőttet, sajtos chipset, pár falat zabszeletet is. Sétálni csak keveset sétáltam, mert az rosszabb volt a futásnál. A lábaimon lévő hólyagok már nem fájtak, vagy legalábbis nem éreztem őket.

A mélypont akkor jött el, amikor a 10. óra letelt. Tudtam, hogy a nagy része már megvolt, de még mindig hátravan 2 kemény óra, amit le kell darálnom. Egy kis bőgés formájában ki kellett eresztenem a gőzt, szerencsére Milán kapta meg a bajaimat, és az ölelésével meg tudott nyugtatni. Nem az volt a gond, hogy futnom kell, nem is az, hogy ez nem lesz 100, hanem hogy mit akarok én az ultráktól, fáradt vagyok, kialvatlan, kisgyerekem van, mit várok magamtól ebben a helyzetben, még nem biztos, hogy kell nekem a 12 óra, elég a 6 is akár. És hogy jövőre nem indulhatok el az UB-n egyéniben, arra még kell 3-4 év. Milán sétált velem egy kört, kibőgtem magam, majd elindultam. Azért addigra már megvolt a 80 km, meg is nyugodtam, hogy felül tudom múlni önmagam. Aztán mentem, igyekeztem minél kevesebb időt frissítésre fordítani, hogy minél több kilométer férjen még bele. Mert csakazért sem adom fel!

Az utolsó órát már halálosan untam, szerettem volna előretekerni az időt, de az valahogy nem akartak fogyni a percek. Fejszámolásban sosem voltam jó, pláne nem ultrafutás közben, de sikeresen kiszámoltam, hogy 95 kör mindenképpen bele kell férjen az időbe a futott tempómban. Innentől számoltam vissza: már csak 5, már csak 4, és így tovább. A cipőmet meg kellett lazítanom, mert már iszonyúan szorított, aztán mentem tovább. A levegő beszorult, beszúrt az oldalam, lelassultam, de futottam. Így értem be Toncsit, aki mellett sétáltam pár métert, és aki volt olyan drága, hogy beállt nekem nyulazni. Ment előttem, diktálta a tempót, nekem csak követnem kellett, így lett meg a 95. kör. A célkapun áthaladva Dóri várt, és beállt mellém a sérült térdével futni az edzői tiltás ellenére, és majdnem meg is bőgetett, olyanokat mondott. Már nem volt sok hátra, futottunk, Dóri kicsit előttem, én utána, ő beszélt, én nyögtem és próbáltam nem bőgni. Aztán felharsant a sziréna, ami a 12 óra végét jelentette. Vége, megállhatok! Megcsináltam. Dórival megöleltük egymást, megköszöntem a segítségét, és leültem az út szélére. Közben jöttek a 24 órások, végig mindenki gratulált, pacsizott, megölelt, hihetetlen jó érzés volt. Ezért jöttem, ezért az érzésért, a tudatért, hogy én is ide tartozom, ezek közé a kőkemény, remek emberek közé, akik befogadtak, akik elismerik a teljesítményem.

Megérkezett Milán is, vele is megölelgettük egymást, és megbeszéltük, hogy van 95 köröm, meg még majdnem egy teljes, és ekkor néztem meg, mit mért az órám - hát ő 101-et mutatott, ami a nem ideális íven való haladás, a wc látogatás és miegymás is, de ugye az nem hivatalos, bár nekem fejben sokat jelent a tudat, hogy mindennel együtt azért megtettem 101 kilométert. Sokat dolgoztam érte, megcsináltam, most ez jött ki belőlem.

Megvártuk a tört kör lemérését, majd elindultunk visszafelé, közben mindenkivel, aki jött, gratuláltunk egymásnak, és hajráztunk a 24-eseknek. Milán közben úgy döntött, kiszáll a versenyből, így mindketten leadtuk a chipünket. A séta nem esett túl jól, de elballagtunk az apartmanba, ahol rendbe szedtem magam, lezuhanyoztam, megköszöntem Zorkának és Flórának a segítséget, és megcsodáltam alvó Milcsikémet, aki jól viselte a napot, leszámítva a vacsorát és a fektetést, amit egy másfél órás hisztivel tarkítva sikerült abszolválnia.
Tisztálkodás után elmentem gyúratni, közben beszélgettem a pálya mellett lévő szurkolókkal, gyúrás után pedig megnéztem az eredménylistát, ami sokkolt. 98,761 kilométerem lett, összetettben 4., korosztályos 2. lettem. Hihetetlen! Vicces, hogy 1,5 kilométernél kevesebb kellett volna a 100-hoz, ugyanúgy, mint a 6 óráson a 60-hoz. Legközelebb ennyivel fölé kell lőnöm az álmaimat.

Az éjszaka nem volt eseménytelen, de ezt nem a futásnak, hanem Milcsinek köszönhettem, bár tudtam pihenni.Délelőtt megvártuk a 24 órásokat, szurkoltunk nekik, felemelő érzés volt látni ezeket a hősöket az utolsó órában, ahogy még mentek előre és futottak. Joci hatalmas PB-t ment, Mateve pedig zseniálisan, erősen, koncentráltan gyűrte a köröket, igazi példakép, aki nagyon megérdemelte a győzelmet.

Az eredményhirdetést izgatottan vártam, és rögtön a mi kategóriánkkal kezdődött, Szabó Kriszti mellé én állhattam fel a dobogó 2. fokára - ügyesen, egyedül fel tudtam lépni! Viki nem várta meg az eredményhirdetést, remélem, hogy jobban van, és a következő versenye úgy sikerül, ahogyan azt eltervezte.

Hogyan tovább? Összegezve a versenyt, nem vagyok elégedetlen és nem is akarom lebecsülni a saját teljesítményemet. Egy évvel a szülés után ez most így sikerült, a körülmények erre predesztináltak. Látom, hogy fejlődőképes vagyok, tudom, hogy a fejem jó ehhez a sporthoz, a lábaim is szépen edződnek. Jövőre valószínűleg megpróbálom újra a 12 órát, akkor már tapasztaltabban, több kilométerrel a lábamban, és talán kipihentebben is. Ezt az évet a továbbiakban arra szeretném szánni, hogy ősszel fussak egy jó maratont, mert azzal még van elszámolni valóm. Addig félmaratonokon is szeretnék javítgatni, gyorsulni, és legalább egy 6 órás versenyt még tervezek teljesíteni, hogy gyűjtsem a tapasztalatokat.

Köszönettel tartozom ismét Gabinak, az edzőmnek, aki nélkül ez az eredmény nem születhetett volna meg, és aki ismer annyira, hogy meg sem próbál lebeszélni az őrültségeimről, inkább hagyja, hogy csináljam, és magam jöjjek rá, mi való nekem. :)

Milánnak és Milcsinek szintén köszönöm, hogy vannak nekem, irántuk érzett szeretetem, és a boldogság, amit ők adnak nekem, mindenen átsegít. Flórának és Zorkának pedig köszönöm, hogy bevállalták ezt a fárasztó hétvégét velünk, és ügyesen pesztrálták Milcsit.

Fotók: Vinca, Linda, Pecsenye, saját

Köridők: http://www.sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=183&bib=198

A 6 órás fehérvári verseny után sem álltam meg, hanem folytattuk a terhelést, hiszen meg kellett nézni, hogyan tudok regenerálódni. Egészen jól, magam is meglepődtem rajta. A verseny utáni hétvégén 30, aztán 40 kilométer várt, míg végre jöhetett a pihenőhét.

Ám nem volt minden felhőtlen az utóbbi időben. Kicsit leeresztettem, és volt egy-két gyengébb napom, amikor elhagytam magam. Szégyen-gyalázat, de volt egy edzés, amit ki is hagytam. Igen, ez is elő tud velem fordulni. De ez természetes, és talán szükséges is volt, hogy kicsit érezzem, nem az enyém az egész világ, és nem megy mindig minden jól. Fel kell állni, előre kell nézni - és jó, hogy most jött el ez a kis gödör, nem verseny előtt.

A rövidke napsütéses napokat kihasználva kétszer futottam háromnegyedes nadrágban, és ennek következtében, amikor ismét elkezdett esni a hó, meg az az eső, egy csütörtöki napon egyszerűen nem voltam hajlandó kimenni futni, elég volt egy szétázás délelőtt gyerekestül. Utána persze nagyon rosszul éreztem magam, hogy nem mentem edzeni, de visszacsinálni nem tudtam. De tudom, hogy nem az a kihagyott 12 kilométer okozza majd a vesztemet.

A verseny utáni második hetet is megszenvedtem. Minden edzésre kimentem, de kissé kedvetlen voltam. Olyan dolgok tartották bennem a lelket, mint az új cipőm felavatása - kár, hogy csak az első futás számít felavatásnak, utána ez már nem motiváló erő. A vasárnapi 40-est megszenvedtem, ott nagyon küzdöttem, és el is lógtam a végét, 36 lett a 40 helyett. Igen, tudom, ott kellett volna még összekaparnom magam valahogy, és továbbmenni, de így is jellemformáló volt az a futás, aminek a legjobb pillanata az volt, amikor utána beállhattam a forró víz alá.

Aztán egyszer csak elindultam kifelé a gödörből. Jött a vágyott pihenőhét, 3 kemény után szinte megváltás volt. Én pedig magamra találtam végre, nem zavart sem a hóesés, sem az eső, végre ismét élveztem a futást. Olyannyira élveztem, hogy 5 és 10 kilométeren, meg 1 mérföldön is megjavítottam az egyéni csúcsaimat - mindet úgy, hogy hosszabb távon mentem, tehát nem arra koncentráltam, hogy ezek ilyen jók legyenek. Úgy érzem, tudok még fejlődni, tudok még gyorsulni, ezt bizonyítja az egyik edzésen lenyomott 3 db 4:55-ös kilométer, egymás után, stabilan, nagyhalál nélkül.

Még egy kemény hét van előttem, aztán utána már kevesebb lesz a terhelés, mert alig négy hét múlva itt van a nagy verseny, amire szeptember óta készülök. Ott majd eldől, mire vagyok képes. Addig meg futás tovább!

Már jó ideje ez a verseny járt a fejemben. A 6 órás futás. Pont a fele a sárvári 12-nek, ami még régebb óta a fejemben van. Pontosan szeptember óta, mióta a félmaratonnal visszatértem a futáshoz. Akkor döntöttem el, hogy áprilisban ott kell lennem - addig azonban hosszú az út.

Januárban megkezdtük az alapozást, februárban pedig bekeményítettünk, Gabi az edzéstervben, én meg a futásban, így megy a közös munka nálunk. Jöttek a hétvégi hosszúk, 25, 30, 40 kilométerek, és a kérdés, akarok-e futni Székesfehérváron. Akarok, futok. Mennyit fussak? 4 órát? Dehogy! 6-ot! Hát legyen, állok elébe!

Amióta beneveztem, sokat gondoltam a versenyre. Remek erőfelmérő lesz, hol tartok, mit tudok, és remekül meg tudja mutatni azt is, mire nem vagyok még felkészülve. Persze pozitívan álltam hozzá, hogy megteszem, amit tudok, hiszen én akarok futni, én akarok újra ultrázni, végre most már normálisan, nem csak olyan "hűbeleBalázs" módjára, mint régen. Felkészülök, ahogy tudom, odateszem magam, beleadom a testem és a lelkem, mert ezt akarom csinálni, és azt akarom, hogy minél jobban menjen. Igen, bennem volt az is, hogy jó-e ez nekem, és jó-e ez a kisfiamnak, de valahányszor átgondoltam, arra jutottam, hogy igen, csinálni akarom, be akarom magamnak és neki is bizonyítani, hogy képes vagyok rá.

A versenyre az esélytelenek nyugalmával készültem, hiszen nagyon erős mezőny gyűlt össze a 6 órás csajok között: Lubics Szilvi, Gyebnár Évi, Dóri, a két esztergomi lány, Ági és Zsuzsa, mind jobb futók nálam, több tapasztalattal, jobb eredményekkel. Mondjuk nem is velük, hanem inkább magammal akartam küzdeni, de nagyon motiváló volt a tudat, hogy velük egy mezőnyben leszek majd. A legnagyobb félelmem, ha annak lehet nevezni, az volt, hogy hogy fogom fejben viselni, hogy Milcsi ott lesz a pálya szélén, és látom, de nem foglalkozhatok vele, mert futnom "kell".

Gabi előzetesen azt mondta, úgy fussak, hogy ez egy hosszú edzés, nem célverseny, ne szaggassam szét magam, okosan, szépen, frissítést gyakorolva menjek. Távra is adott "utasítást": 55 kilométer fölött minden ajándék. :) Oké, vettem, meglesz!

Előző este összekészültem, hideg-meleg ruhával, frissítővel, Milcsi cuccaival, mindennel, amire szükség lehet. Az éjszaka nem volt ideális, az eddig nyugodtan alvó és max. egyszer ébredő (de újabban már egyszer sem ébredő) kisfiam négyszer keltett fel. Ennek ellenére aránylag pihentnek éreztem magam. Szerencsére Fehérvár nincs messze, úgyhogy gyorsan odaértünk, eljött Milán húga is segíteni, egyrészt hogy szokja Milcsit, másrészt hogy szokja az ultraversenyeket, mert húgommal ők lesznek majd Sárváron a bébiszitterek.

Érkezés, parkolás - Zoli és Dóri ismét a szomszédban, mintha itthon lennénk. Rajtszámátvétel, örömködés az ismerősökkel, ismerkedés az eddig csak a netről ismert futótársakkal, mindenki vigyorog, én is, jó újra ultraversenyen lenni, hiányzott. A pálya ismerős, Milánék anno a tópart túloldalán laktak, sétáltunk itt jópárszor.

A hőmérséklet remek, nincs hideg, se meleg, futásra nekem tökéletes. Ruházatom háromnegyedes nadrág, kompressziós zokni (gondoltam gázul néz ki, de sokan így nyomták, úgyhogy nem érdekelt), vékony hosszú ujjú, rá rövid ujjú póló, és sapka. Óra, mp3 beüzemelve. Rajt előtt fél órával betolok egy adag tejpépet üzemanyag gyanánt, frissítőnek bekészítve kóla, izó, méz, kókuszgolyó, két energia-sportszelet.

A rajt előtt semmi izgalom nem volt bennem, 10 perccel előtte még Milcsit pelenkáztam a női mosdóban, majd puszilkodás, és beállás a rajtba. Persze azért bennem van, hogy jó lenne megközelíteni a 60-at, de nem stresszelem magam ezzel. Milcsiért sem aggódom, mert jó kezekben van, és majd csak nem lesz semmi olyan gond, ami miatt ki kéne állnom, és amúgy meg talán függetleníteni tudom magam a fiamtól.

10-kor rajt, ismerősök körében, Dóri, Kata és a többi lány az SZTK-ból, Matevével is váltok pár szót, aztán már megyünk is. A zenét azonnal beteszem, és igyekszem magamra figyelni, nem hagyom, hogy a többiek tempója elvigyen, hagyom, hadd menjen mindenki, ahogyan tud és szeretne, innentől csak magamra figyelek.

A pálya nem rossz, bár a közepén a salakos rész alattomosan emelkedik, pont annyira, hogy picit érezhető és utálatos, főleg a verseny második felében. Viszont amint újra jön a beton, jön a lejtő, ami visszaadja, amit az emelkedő elvett - ez a pálya "szeretem" része annak ellenére, hogy az aszfalt elég rossz minőségű, és néha szűk helyen kell futnunk. Nem foglalkozom semmivel, csak magammal és a futással, Milcsi a pálya szélén szurkol, rázza a kis rumbatököt, sikongat, édes nagyon, integetek neki. A látványa, az érzés, hogy velem van, erőt ad, nem gyengít, tudom, hogy egyszer majd büszke lesz rám. Milán figyel, kérek-e valamit, de az első fél órában semmit.

Órát, tempót nem nézek, hagyom, hogy vigyenek a lábaim, ahogy jólesik, de igyekszem kontrollálni őket, hogy ne fussak gyorsabban, mint ahogy kellene. Fél óra után iszom egy izót a frissítőből, finom, jó lesz - később is ezt ittam, mert egy idő után a Powerade elkezd savat csinálni és visszafelé jönni, ezzel az izóval viszont nem volt gond. Innentől sokszor iszom pár kortyokat, vizet és izót felváltva, kaját egyelőre nem kívánom. Milántól kérek kólát, benne magnéziummal és mézzel. A frissítőből többször sósat csipegetek, miután érzem, hogy az arcomra kiült a só.

20 km után picit lassítok, kell még az erő, egy kis előnyt szereztem magamhoz képest, innen meg kell találni azt a tempót, amit a végéig bírok, lehetőleg 6 perces környékén. Néha nézem a tempót, próbálom belőni, hogy is menjek. 30 környékén kicsit érzem, hogy kezdek szétesni, nem mozgásban és fejben, hanem agyban - kezdek szédelegni, most kell figyelnem, mert baj lesz. Ugrasztom Milánt, elő a mézet, ide nekem az üveget és a kanalat, benyomok két hatalmas adagot belőle, rá víz - ha ez nem segít, akkor fejre fogok állni, de bízom a mézben, az UB-n is az volt a csodaszerem. Picit sétálok, hogy ne lötyögjön a hasamban a cucc, majd ismét megindulok, megállapítom, sétálni rosszabb, mint futni. Pár száz méter után bemelegszem, megy a futómozgás. 2 kör múlva a fejem is oké, magamhoz tértem, döcögök tovább.

Fejben továbbra is egyben vagyok, de most valahogy nem jön a flow, amikor teljesen ki tudok kapcsolni, szerintem a pálya az oka, kanyarog, salak, beton váltja egymást, vannak bukkanók, úthibák, egy helyen elég szűken lehet elférni, végig figyelni kell, hiányzik ez a kikapcs, amikor nihil van a fejemben.

40 km körül tartok egy nagy frissítést, ismét méz, kóla, magnézium, pár kókuszgolyó, pici nyújtás. Aztán összeszedem magam, és megyek tovább. Lassultam, de a maratonom így is 4:15-4:18 környékén van, háromnegyed órával jobb részidőként, mint az egyetlen eddigi maratonom. A gyomrom oké, nem görcsöl, de enni nem nagyon kívánok, a gondolattól rám jön a hányinger, és ennek nem örülök, mert ez így hosszú távon nem lesz jó... A lábaim mennek, innentől futok szépen, igyekszem csak a frissítőnél belesétálni, míg megiszom a pár korty itókát, és aztán futni tovább.

Jó a szurkolás, Vajda Anita, Lubics  Szilvi barátnője-segítője sok-sok körben drukkol, biztat, Éva néni szintén. A pályán Mateve, Pecsenye, Zoli, Viki, Joci, Kabóca is mindig biztattak, mondják, hogy szépen mozgok, jól futok, jólesik, hogy foglalkoznak velem is picit, ettől is érzem, hogy jó helyen vagyok én itt. Igyekszem emelni a lábam és tisztességesen futni, hogy haladjak. Nyávogás nincs, miért is lenne, mosolygok, mert még tudok. Milcsi azért picit megbőget, annyira cuki, ahogy Milán karjában szurkol a pálya szélén, megható,  hogy látom, de gyorsan össze kell magam szedni, mert úgy nem kapok levegőt, ha hüppögök. :)

Az utolsó óra szinte örömfutás, csak a pár korty frissítő erejéig sétálok, majd ismét futás, egyenletesen, kapom a dicséreteket, hogy szépen mozgok, mindjárt vége, csak így tovább. A végén látom, hogy még 14 perc van, abba még két körnek bele kell férnie - bele is fér, mert még van erőm, visz az adrenalin. Másfél perccel a vége előtt "összeszedem" Kabócát, épp sétál, mondom neki, mennyi van még hátra, fussunk! Megindulunk, közben beszélgetünk, de nyomjuk, mindjárt vége. Hallom a kürtöt, megállok, óra lenyom, örülök nagyon. 54 teljes kör, meg még egy kicsi - 58,546 km. Óra szerint 59,5, de tudom, hogy többet mért a hivatalosnál a kanyarok, kerülgetések miatt. Nyújtok, közben sok 12 órás gratulál, pacsik, vigyorok, gratulációk, közben jönnek Milánék, megölelgetem őket, és várjuk a törtkör mérést. Aztán irány a kocsi, megyek átöltözni, ehhez kell egy kis lépcsőmászás, a 3. emeleten van az öltöző. :)

Utána próbálnék enni, de két falat után hányinger tör rám, inkább iszom kicsit. Jön hamarosan az eredményhirdetés, előtte bandázunk kicsit, Milcsi bemutatkozik mindenkinek, akinek csak lehet. :) Aztán elindulunk haza. Itthon jó kis zuhany, teljesen jól vagyok, Milcsit elrendezem, majd végre tudok enni is. Másnap reggel kicsit robotos a mozgásom, érzem a térdeimet, de délutánra kutya bajom, még kedvem is lenne futni, de ez a nap a pihenéssé - este pedig jön a következő heti, nem pihentető edzésterv. Hiszen folytatjuk Sárvárra a felkészülést.

Volt pár gondolatom a verseny alatt, amik megfogalmazódtak bennem.
- Nem tudom, hogy hogy mertem 2 évvel ezelőtt elindulni Sárváron a 12 órán. Ez a 6 óra nem sikerült rosszul szerintem, de ezután van még ugyanennyi, ami baromi nehéz, hogy a fenébe tudtam megcsinálni? Erre valahogy nem emlékeztem eddig, hogy hogy vészeltem át akkor azt a versenyt. Nagyon felértékelődött bennem az a 86,5 km.
- Hosszú az út még a 12 óráig, de nem teljesíthetetlen, meg fogom csinálni. :)
- Nem zavar, ha leköröznek, és nem érdekel a többi futó eredménye addig, amíg tart a verseny. Magamért futok, magammal versenyzek, magamnak bizonyítok és a családomnak.
- Nem szabad arra gondolnom, mennyi van még hátra. És nem is gondolok rá, csak az utolsó egy órában. Akkor meg futok, ahogy bírok.
- Nem szabad órát néznem, max. néha egy-egy tempót, az érzéseimre kell hagyatkoznom, úgy az igazi, így nem stresszelem magam semmivel.
- A zene nekem továbbra is kell, meg sem próbálok anélkül futni, segít, eltereli a figyelmem a nehéz pillanatokban, és segít, hogy még véletlenül se foglalkozzam másokkal. Edzésen jó beszélgetve futni, de versenyen max. pár szót szeretek váltani a többi futóval.
- 21 hónapja nem futottam ilyen hosszút, rohadt régen volt. :)

Összességében jóra értékelem a teljesítményemet, hiszen csak május óta futok újra, és a fiam sincs még egy éves, szerintem jó úton haladok, és ha így tudom folytatni, akkor nem lesz ez rossz a továbbiakban sem. :)

Kissé elmaradtam az írással, pedig voltam versenyeken, és tisztességesen edzettem is. Ott kezdeném, hogy a Nike félmaraton után erősen gondolkodni kezdtem azon, hogy lefutom a maratont. Aztán végül ez megmaradt gondolati szinten, talán jobb is így, nem biztos, hogy a szülés után fél évvel neki kell ugranom a 42 kilométernek. Biztos ment volna, de nem sikerült volna úgy, ahogyan én azt szeretném, hogy a következő maratonom sikerüljön.

Judit, a volt kolléganőm viszont felvetette, hogy Tündivel hárman (szintén volt kolléganő) lefuthatnánk váltóban a maratont. Benne voltunk, és el is kezdtük a szervezést. A háromfős váltó 11,4-21-4-9,4 kilométeres szakaszokból állt, úgyhogy el is kezdtünk gondolkodni, hogy akkor ki fussa a középsőt. Judit nem akarta, Tündinek rosszalkodik a térde, így ő a Nike-t ki is hagyta, én meg nem akartam a csapat teljesítményét rontani azzal, hogy én lassongok a leghosszabb szakaszon. Aztán bevillant valami, hogy na akkor én vállalom a 21-et, ha már az motoszkált az agyamban, hogy maraton, ne legyek már olyan nyuszi, hogy nem merem én elvinni a hosszú szakaszt. Úgyhogy "hősiesen" bevállaltam. Judité lett az eleje, Tündié a befutó. Ez egész gyorsan ment, a csapatnév kiötlése ennél hosszabbra sikerült, de végül mi lettünk a Nevenincs Trió, a rajtszámokat és a rajtcsomagokat is sikeresen felvettük és szétosztottuk egy kisebb logisztikai bravúrral.

Október 7, vasárnap, a verseny napja. Milán nem futott, úgyhogy ő volt Milcsivel, én pedig "kimenőt", vagy inkább "kifutót" kaptam. A váltóhelyem a Lánchídnál volt, úgyhogy kis családommal felkerekedtünk, és kibattyogtunk, közben az élmezőny már jött a rakparton, tudtunk is nekik szurkolni. A váltóhelyen ezernyi ember, de sikerült összefutni Mártival, volt egyetemi csoporttársammal, aki egy ötfős váltót erősített, gyorsan dumáltunk egyet, aztán beálltam a toi-toi sorba. Röpke 30 percet sikerült sorban állással töltenem, mire bejutottam a kettő közül az egyik bódéba. Aztán rohanás a váltózónába, még a nadrágom sem sikerült bekötni, csak az mp3 lejátszót és egy energiaszeletet elvenni Milántól, amikor már hallottam, hogy Judit a nevem kiabálja. Kiderült, hogy már 2-3 perce ott állt és várt... Gyorsan átvettem a chipet, és a kezemben minden cuccal, bemelegítés nélkül nekiiramodtam. Az első pár száz méter pakolással telt, gyors óraindítás, eltettem az energiaszeletet, beüzemeltem a zenét és bekötöttem a gatyám is. Aztán próbáltam nem elfutni az elejét. A Lánchídtól az Erzsébet híd felé kellett futni, majd volt egy fordító, ott becsatlakozott a 30 km-es mezőny, és mentünk fel a Lánchídra, hogy átfussunk Budára. A Lánchídra való felkaptatás közben megláttam a fiúkat, Milán úgy fordította a babakocsit, hogy lássam kis Milcsikémet, és még a Futóbolondos tapsoló-szurkoló izét is a kezébe adta. Hát, majdnem elbőgtem magam, úgy kellett nyugtatni magam, hogy nehogy már az első kilométer előtt megfulladjak, mert csak kapkodtam a levegőt. A Lánchídon már a futásra igyekeztem koncentrálni, de azért nézelődtem, hátha látok ismerőst. Érdekeset mindenesetre láttam: egy futó csajnak a karjára egy sárgarépa volt tetoválva. :)

A híd után egy kis kanyargással ledöcögtünk a rakpartra, és kezdetét vette a szinte végeláthatatlan egyenes. Hömpölygött előttem, utánam a tömeg, szemből pedig már jöttek a gyors futók, akik már elértek az Árpád hídig, és vissza is jöttek onnan. Sokan utálják a hosszú egyeneseket, én sem rajongok értük igazán, viszont amikor úgy van megoldva a dolog, hogy szembe fut egymással a mezőny egy fordító miatt, no, azt szeretem. Ilyenkor nézem a szembejövőket, figyelem az ismerősöket, lehet integetni, drukkolni, és ez remekül eltereli a figyelmet a futásról. Nem is éreztem, hogy futok, csak szedtem a lábaimat, és közben sasoltam a szembemezőnyt. És egyszer csak ott is voltam a fordítónál. Irány visszafelé. Mivel mögöttem még sokan jöttek, visszafelé is tudtam kukkolni a többi futót, sőt, pacsiztam is az 5 órás iramfutó Marky-val. Szinte észre sem vettem, a félmaratont jelző kapunál voltunk - ez nekem 10 kilométert jelentett. Néha addig is ránéztem az órámra, hogy milyen tempót megyek, 10-nél pedig láttam, hogy 57 percnél vagyok. Jól esett, jól ment a futás, próbáltam tudatosan figyelni, hogy ne fussam el magam, de valahogy nem bírtam lassabban menni. Tartottam hát ezt a tempót, lesz, ami lesz alapon. Csak mentem előre, közben nézelődtem, a zenémre koncentráltam, a szurkolókat figyeltem, és változatlanul jól éreztem magam. A Lágymányosi híd hamar eljött, és bár az ottani fordító szakaszt annyira nem díjaztam, örömmel konstatáltam, hogy most már megyek is vissza a váltóhelyre, már nem sok van hátra. A Szabadság híd lejtője jól esett a lábaimnak, lazítottam kicsit rajtuk, de a rakparton visszafelé sikerült kissé megborulnom. Nem nagyon, de azért kezdett fájni kicsit. Próbáltam tartani a tempót, nagyjából sikerült is, de azért a 19-es kilométerem 6 percen kívülire jött össze - szerencsére csak ez az egy lett ilyen lassú. A Lánchidat látva erősítettem - sokat jelentett fejben, hogy nem csak magamért, hanem a lányokért is futok. No meg láttam az órán, hogy ebből félmaratoni egyéni csúcs lehet. Meg is lett, 2:01:40-et mértem a 21 kilométerre, ami olyan 2:02-es félmaraton - a Nike-s időmből így bő 3 percet sikerült faragni! A váltóhelyen Tündi már várt, gyorsan átvette a chipet, váltottunk pár szót, és már futott is. Én picit lihegtem, nyújtottam, majd elindultam hazafelé a rakparton, közben szurkoltam a maratonistáknak.

Jó volt részt venni ezen a versenyen, igazi 3 in 1 volt: maratonon voltam, félmaratont futottam, csapatban versenyeztem! A Nevenincs Trió végül 4:04:58-as idővel ért célba, a Staféta női csapatok közül a 16. helyen. :)