Újabb ultraversenyen vagyok túl, méghozzá életem egyik legnehezebb versenyén. Az OptiVita Ultrafutó Kupa budapesti állomásán ismét 12 órán indultam, idén másodszor, összességében negyedszer, de azt kell mondanom, hogy ez volt közülük a legnehezebb. Vártam a versenyt, és szerettem volna egy jót futni. Nem igazán az eredmény "jósága" motivált, hanem az, hogy lehetőség szerint lazán, élvezettel, örömfutás jelleggel tudjak menni - már amennyire a 12 óra örömfutás tud lenni persze. A fő célom pedig az volt, hogy végig a pályán maradjak, mert az OptiVita kupasorozat összetett versenyében (amibe egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny eredménye számít bele) az előkelő 2. helyre sorolhattam előre ezzel a versennyel.

A verseny hetében pont szabadságon voltam, így többet tudtam pihenni, úgy gondoltam, ez jól fog jönni a futás során, nem izgultam, megcsináltam a heti edzéseimet, kedden megérkezett az új Hokám, így kétszer tudtam is benne futni. Úgy éreztem, minden rendben lesz. Jó volt, hogy nem kellett messzire menni, csak a Stadionhoz, és jó érzés volt tudni, hogy Milcsi és anyukám egyszer csak megjelennek majd, és szurkolnak nekünk egy kicsit. Nem kellett korán kelni, gyorsan megérkeztünk, beszélgettünk, kipakoltunk szokás szerint a Márton-Team mellé, készülődtünk. Az idő jónak ígérkezett, így ujjatlan mellett döntöttem, felvettem az új nadrágom és az új cipőm (persze mindkettőben futottam előtte már). Beálltunk a rajtba, és már indultunk is, jöhetett a 12 óra futás.

Már az első körben éreztem, hogy valami nem stimmel, egyszerűen nem mentek a lábaim, nem pörögtem, nehézkes, lassú voltam, nem volt bennem erő, nehezemre esett a futás. Nem volt jó sehogy sem. Ugyan nem tettem órát, de éreztem, hogy még a 6 perces tempó is nehezen megy. De mivel a célom a verseny végigfutása volt, hát haladtam, ahogy tudtam. Körözgettem, aránylag hamar, a nehézkes mozgás ellenére is a 4. helyre kerültem Makai Viki, Gyebnár Évi és Druskó Zsófi mögé. Mivel ők mind jobbak nálam, ez a helyzet nekem tökéletesen megfelelt, főleg azért, mert a kupasorozatban még érdekelt "vetélytársak" mögöttem voltak. De mivel 12 óra alatt bármi megtörténhet, nem könyvelhettem el a "sikert", mennem kellett, hogy mögöttem is maradjanak. De a futás gyötrelmesen ment. Dóri a pálya szélén kérdezgette, mi van, de azon kívül, hogy azt mondta "nem baj, fussál", nem tudott segíteni. Nem hisztiztem persze, elkönyveltem, hogy hát ez most ilyen, ezt kell kibírni, nem lehet mindig egyszerű az élet, valahogy "meg kell bűnhődnöm" az UB-ért.
2 óra futás után még mindig szenvedtem, már kicsúsztam a 6 perces átlagból is. A nadrágom is borzalmasan idegesített, a fenekemen felcsúszott, elől le, a rajtszámtartó fel-le vándorolt a derekamon, folyamatosan igazgattam magam. Eldöntöttem, hogy lecserélem a jól bevált shortra, hátha egy gonddal kevesebbre kell figyelnem. Jó döntés volt, a nadrágváltás után ezzel már nem volt problémám többet. A cipőn is agyaltam, hogy azzal mi legyen, mert még nem volt rendesen betörve, éreztem kicsit a jobb bokámat (amit előrelátó módon betape-eltettem, már csak pszichés alapon is), de aztán úgy döntöttem, adok még egy esélyt az új Hokának ezen a versenyen - szerencsére innentől kezdve nem volt baj a cipővel, és a lábam sem kezdett fájni.
Futottam körbe-körbe az 1087 méteres pályán, közben figyeltem a többieket, Viki, Zsófi, Évi többször elszáguldottak mellettem, a többi lány mögöttem volt. Milántól is kaptam köröket, örültem, hogy neki jól megy a futás. Néha akadt társaságom egy-két körre, Járosi Tamás és Toncsi főleg, Badics Attilával poénkodtunk többször, Márton Attilával is futottam egy kört, Zoli is hajlandó volt párszáz métert velem jönni. Ha meg egyedül maradtam, próbáltam a fülemben szóló zenére koncentrálni. Ha szurkolt valaki, mosolyogtam, folyamatosan ettem, ittam, sótablettát, magnéziumot vettem be, lemostam az arcom, vizet locsoltam a fejemre és a hátamra, mert iszonyú melegem volt. Telt az idő, én meg csak nem haladtam úgy, ahogy akartam. A gyomrom tökéletesen működött, és ha már nem haladtam olyan jól, és sokszor meg-megálltam frissíteni, kicsit kísérleteztem is: először ittam sört verseny közben (alkoholmentes grapefruitosat), és jólesett, kár, hogy felmelegedett, és a kókuszrúd sem akart visszajönni, miközben elrágcsáltam. A gélek szépen csúsztak, nem émelyegtem tőlük szerencsére.

Eltelt 4 óra a versenyből, amikor valami kezdett megváltozni, egy picit mintha kezdtem volna jobban lenni, mintha bemelegedtem volna. Dóri beállt hozzám futni, jó volt, hogy jön velem és beszél hozzám, nagy dumálásra nem voltam képes, de éreztem, hogy kezdek alakulni kicsit. Nodari Zsuzsi is megérkezett közben, ő is beállt hozzám, mesélte, milyen volt a Runway Run a reptéren. A két lány társasága és segítsége kirángatott a szakadékból, amiben voltam, így már csak egy árokban rohangáltam.

Az idő nagyon lassan telt, de nagy nehezen eljött a 6 órások versenyének lefújása, így volt "program": futás közben gratulálni nekik (a 2 és 4 órásokkal is így tettem), és végre az is megtörtént, hogy én gratulálhatok Pecsenyének, mert én futok tovább és nem ő. Kiürült a pálya, a "sprinterek" kiszálltak, maradtak a 12 órások. Egyre inkább kezdtem magam összekaparni, és néha sikerült kilépnem az árok szélére, ott maradni, és csak később lépni vissza bele. Kezdtem jobban lenni, és bár már fáradtam, de végre elkezdtem érezni, hogy futok. A tempóm nem volt acélos, de azért haladtam. Méghozzá egy ideje már a 3. helyen stabilan, Zsófi ugyanis 50 km megtétele után kiszállt a versenyből, Viki és Évi voltak csak előttem.

Aztán egyszer csak a pálya szélén feltűnt az én drága kisfiam (meg az anyukám), és ez nekem annyira jó volt, hogy még jobban összekaptam magam. Nehogy már Milcsi azt lássa, hogy anya gyenge és szenved! Arról szó sem lehet! Megölelgettem, megpuszilgattam, erőt merítettem belőle, és mentem tovább. Dóri jött velem ismét pár kört - ekkor történt az, hogy Milcsi egy körben meglátott és sírt, én pedig nem álltam meg hozzá, hanem mentem tovább. Tudtam, hogy nincs semmi komoly baja, és igazam is lett, a következő körben már hangosan kiabálta, hogy "Hajjá Anya!". Dóri aztán kiállt, Badics Attilával futottunk egy kicsit együtt, és a stadion túlsó oldalán a fűben megláttunk egy srácot feküdni, mentünk, néztük, hogy rosszul fest, futottunk tovább, hogy küldjük érte a mentőt, közben anya és Milcsi odaértek, és vigyáztak rá, míg meg nem érkezett a segítség.

Érdekes módon, egész jól éreztem magam, lehet, hogy attól, hogy lehűlt az idő, lehet, hogy attól, hogy nem görcsöltem azon, hogy nem megy a verseny, csak mentem, ahogy épp tudtam. De itt már egész jól haladtam az első 4 órához képest érzésre. Közben szólt Dóri, hogy Évi is kiszállt, és csak 3-4 körrel van előttem, fussak szépen, ügyesen tovább, és meglesz a 2. hely. Mondanám, hogy erre vérszemet kaptam, de nem pont így történt, mert még mindig nagyon hosszú idő volt hátra a végéig, így nem könyveltem el magam másodiknak, nem éltem bele magam, arra koncentráltam, hogy fussak. Pár kör múlva a kijelzőn viszont már a kettes szám villogott a nevem mellett, csak Viki volt előttem, igaz, ő fényévekkel, ezt mondjuk nem tartom szégyennek, mert annyival jobb nálam. Annyit azért eldöntöttem, hogy ha kell, versenyezni fogok a 2. helyért, menni és küzdeni, nem hagyom magam csak úgy "legyőzni" senkinek sem. De végül "harcra" nem került sor, stabilan tartottam a 2-3 körös előnyömet, amiből a végére még több lett.
Ahogy kezdett sötétedni, úgy éreztem magam jobban, összeálltunk négyen Milánnal, Tamással és Zsuzsival, és mentünk szépen körbe-körbe, még az eleredő eső sem zavart. Végül a négyesfogat az utolsó 2 órára feloszlott, mindenki futotta a maga versenyét, Zsuzsi pedig a pálya széléről buzdított minket tovább.

Eljött nagy nehezen az utolsó óra is, én pedig most először nem éreztem azt egy körözős ultrán, hogy halálosan unom az egészet, legyen már vége, hanem koncentráltan tudtam haladni. Mentem a 100 kilométeremért. Az első 4 órában egy fillért nem tettem volna rá, hogy összejön a 100, de végül 9 óránál láttam, hogy meglehet, 22 kilométerem volt 3 órára, ezt meg kellett tudnom csinálni. A segítők, szervezők az utolsó órán sorfalat állva buzdították a pályán lévőket, úgy éreztem magam, mint Sárváron a 24 óra utolsó órájában, ugyanaz a hangulat volt, sztárok voltunk arra a 60 percre. 16 perccel a vége előtt meglett a 92 kör, ami a 100 kilométerhez kellett, örültem, és mentem még két kört, mert még belefért. Pont az asztalunknál ért a végét jelző kürt, úgyhogy hamar lemérték a tört körömet, mehettem kicsit rendbe szedni magam.

Második lettem Viki mögött, 102,2 kilométerrel (majd' egy huszast vert rám). Az eredmény nem valami fényes (bár nekem ez a 2. legjobbam), hiszen hazai és nemzetközi viszonylatban is sokan tudnak ennél többet, de nem vagyok elégedetlen. Amiért mentem, megcsináltam, végig a pályán voltam, és feljöttem a kupában az összetett 2. helyére, kb. 30 km az előnyöm a 3. helyezetthez képest, és már csak egy 6 órást kell futnom, ahol még egy közepes teljesítménnyel is megőrzöm azt. Hogy 2. leszek/vagyok, majd csak akkor jelentem ki, ha a 6 órást lefújták, és kihirdetik az összetett eredményt, nem kiabálok el semmit.

A 12 órás családi csúcsot ezen a versenyen "átadtam" Milánnak - vagyis inkább ő vette el, mert nagyon szépen versenyzett, 107,1 kilométert futott végül, így megérdemelten ő az új rekorder a famíliában. Nekem még ott a 24 órás és az UB idő-csúcs.

Úgy érzem, ezen a versenyen tapasztaltam meg, milyen igazán az ultrafutás. Mik a mélységei, nehézségei, milyen az, amikor már az elejétől kezdve minden rossz, és milyen az, amikor egyszer csak ezeken túl tud lendülni az ember. Küzdöttem, nem adtam fel, mentem és csináltam, erőt merítettem, amiből tudtam, kapaszkodtam, amibe lehetett, átlendültem a holtpontokon, és végül feltámadtam, amit eddig csak másoktól láttam. Most már én is tudom, hogy lehetséges.

A folytatásban jön a Wizz Air Budapest Félmaraton, ahol 2 órás iramfutó leszek, egy héttel később Dórival megyek a Szimpla Élményre (36 km és majd' 2000 méter szint a Mátrában), októberben jön a SPAR Budapest Maraton, novemberben, a 31. születésnapom előtt egy nappal pedig a 6 órás OptiVita, ami egyben OB is. Utána pedig azt hiszem, pihenek egyet, mert igencsak hosszú és nehéz ez az év - ennek ellenére élvezem.

Fotók: Ironphoto, Ironteam

Röviden és tömören a lényeg annyi, hogy 4 óra 9 percnyi, 40 kilométernyi futás után kiszálltam a Suhanj!6 6 órás versenyről. Életemben először adtam fel versenyt. Hogy ez megtörtént, annak sok oka van, amik valószínűleg egymást generálták. Ettől függetlenül nem vagyok szomorú, nem érzem pofonnak ezt a feladást, én magam döntöttem róla észérveket felsorakoztatva. Úgy érzem, ez volt a helyes döntés, és sokat tanulhatok ebből a számomra teljesen új helyzetből.

Ha hosszabban szeretném elemezni a dolgokat, hosszú hetekre előre kell visszanyúlnom. Ha jól számolom, 6 héttel ezelőtt kezdtem el újra dolgozni, emiatt sok mindenen változtatnom kellett, a futásaimon is, elsősorban azok időpontján. 5-kor kelek, fél 6-kor megyek futni reggel, munka előtt, ezt tartottam a legjobb megoldásnak. Az első hét gyötrelmes volt, a második és a harmadik már jó, jól is ment a futás, simán megcsináltam mindent, amiket Gabi kért, mentek a tempófutások, gyorsultam. A negyedik héten valami megváltozott, a lábaim hatalmas betontömbökké változtak, nehezen ment a futás, fáradt voltam, szenvedtem, rosszul éreztem magam. Amikor nem futottam, akkor nagy kedvem lett volna menni, de amikor elindultam edzeni, kb. 2 kilométer után vissza akartam fordulni, vagy legalább lefeküdni egy bokorba pihenni. Ennek ellenére megfutottam az edzéseket, ahogy tudtam, legfeljebb a hétvégi hosszú futást rövidítettem le. Az ötödik hét hasonlóan telt. Féltem, aggódtam, hogy így mi lesz velem a Suhanj!6-on, ahol szerettem volna végre egy 60+-os eredményt elérni, hiszen az idei évem alapján erre képes vagyok. A lelkem mélyén örültem, hogy a kecskeméti 12 órás OB-ra nem neveztem, bár a szívem nagyon fájt, amikor a pálya szélén állva néztem a futótársakat. Bíztam benne, hogy a Suhanjra helyre tudom magam pofozni. Úgy látszik, most jött ki rajtam az éves fáradtság, a sok, számomra hosszú verseny, a sok edzés. (Tavaly összesen futottam 2700 km-t, most meg már 2200-nál tartok.)

Gabi, a "szenvedésemet" látva mondta, hogy talán jobb lenne, ha kihagynám ezt a versenyt, mint hogy leamortizáljam magam a szeptemberi 12 órás verseny előtt. De hát erre nem voltam hajlandó, csak arra, hogy edzésnek fogom fel, és ha gond van, akkor kiállok. Persze reméltem, hogy erre nem kerül sor, de ezzel a megbeszélt taktikával vágtam neki a versenynek.

Egy éjszakai verseny, főleg olyan éjszakai, ami előtt az ember nem futja át a napot, mindig okozhat meglepetéseket. Nehéz előtte rendesen pihenni, nehéz eldönteni, mit egyen az ember és mit nem, és hát a bioritmus mellett az emésztést is eléggé össze tudja zavarni az éjszakai ébrenlét. Nekem is ez lett a vesztem.

Dórival, Zolival és Bogival utaztam ki Szigetmonostorra, Milán és Milcsi otthon maradtak éjszakára. Dóri vállalta, hogy segít a frissítésben - igazán megtisztelőnek éreztem, hogy egy 12 órás OB-2. gondoskodik majd rólam, még akkor is, ha egyébként a barátnőm. :)
Indulás előtt kb. 3 órán keresztül jártam a wc-re, próbáltam megszabadulni a hasamban felgyülemlett dolgoktól, sajnos, sikertelenül. Ezt a próbálkozást a helyszínen is folytattam, összesen 3 alkalommal látogattam meg a toi-toit, szintén eredmény nélkül. Tudom, úrinő erről nem beszél, de innentől kezdve ez a dolog határozta meg a versenyemet. Mivel ki semmi nem jött, úgy döntöttem, hogy akkor próbálom benttartani, bevettem hát egy Immodiumot (amit idén már egyetlen versenyen sem használtam), hogy hátha segít megakadályozni a "kitörést".

Éjfélkor elrajtoltunk, és már az első pár száz méteren éreztem, hogy jólesik a futás, nyoma sem volt a lábaimra addig jellemző ólmos fáradtságnak, könnyűnek éreztem magam, és még lelkes is voltam. Igyekeztem felvenni egy kényelmes, tartható tempót, és mentem. Az első két órában Nicol és Tandi csapattársaként is futottam, mivel Bocsi kiesett a csapatból, engem kértek meg, hogy ugorjak be helyette, amit örömmel vállaltam.

A lábaim mentek, jól éreztem magam, közben figyeltem a többi futót, előzgettem, engem előzgettek, teltek-múltak a körök. Egyetlen dolog zavart, méghozzá az, hogy csak az egyik fülünkben lehetett zenét hallgatni a szabályok szerint, így viszont nem tudtam teljesen magamba mélyedve futni, ahogy szerettem volna, valahogy nem ment a külső dolgoktól való elvonatkoztatás. Folyamatosan igyekeztem inni, 1,5 óra után kértem gélt Dóritól a tervezettnek megfelelően. Úgy 17-18 km környékén éreztem, hogy picit megmozdultak a beleim, és mégis kikívánkozna belőlem a tartalom. Mivel 2 óra futást vállaltam a csapatban, úgy döntöttem, hogy addig mindenképp próbálom eltolni a wc-látogatást, hogy a csapat idejét ne húzzam vele, és hátha addig meg is nyugszik odabent minden. Hol jobb volt, hol rosszabb, mindenesetre nem tekeredtek meg annyira a dolgok, hogy azonnal a kék bódék valamelyikébe be kelljen rontanom. A váltás körében azonban már erősen sietnem kellett, átadtam a chipet Nicole-nak, és robogtam a toi-toi-ba. Szerencsére gyorsan sikerült elintézni az elintéznivalót, jelentősen megkönnyebbültem.

Az "ücsörgés" azonban eléggé megzavarta a lábaimat és a fejemet is: alig tudtam újra futómozgásba lendülni, nehezen mentek a lábaim, és iszonyú fáradtság lett úrrá rajtam. Próbáltam felvenni a tempót, és összeszedni magam, de kellett 1-2 km, mire ez sikerült. Közben pedig elkezdett görcsölni a gyomrom. Mit ne mondjak, örültem. Igyekeztem ezen is túllendülni, hol jobb, hol rosszabb volt a gyomrom, de azért tudtam haladni. A bevett magnézium egy kicsit javított a helyzeten. A 32. km-nél azonban jött a krach, olyan szinten elkezdtek csavarodni a beleim, hogy kedvem lett volna azonnal beugrani egy bokorba. Hogy jobb legyen, bele-belesétáltam, majd robogtam Dórihoz, kértem a nedves törlőkendőt, és mentem be a toi-toi-ba. Ott biztosan elidőztem 5-6 percet, bár egy örökkévalóságnak tűnt. Közben azon gondolkodtam, hogy valóban imbolyog-e velem a bódé, és beborulok-e a Dunába, vagy sem - szerencsére nem borultam be, és mikor a mellettem lévő wc-be bement valaki, akkor még jobban mozgott a "doboz", szóval nem hallucináltam.

A jelentős megkönnyebbülés után próbáltam folytatni a futást, de egyre erősödött bennem a gondolat, hogy ezt a versenyt én nem fogok végigcsinálni. A tempóm jelentősen visszaesett, futottam ugyan, de elengedtem azt a 60+-t, ami azért a lelkem mélyén még bennem volt, tudtam, hogy ebből már jó eredmény nem lesz. Átgondoltam, hogy van-e értelme végigfutni, menni mondjuk 55-56 km-t, végigfutni az éjszakát háborgó gyomorral és belekkel, elfáradni, ezzel késleltetni a regenerációt. Arra jutottam, hogy nincs, csak addig érdemes mennem, míg azt érzem, van edzésértéke ennek a futásnak, és nem csap át egy nagy szenvedésbe az egész. Enni nem tudtam, erőtlennek éreztem magam, inni csak vizet kívántam, de attól is nagyokat büfögtem, egyre kevésbé éreztem komfortosan magam. Közben csatlakoztam Vincához és Nicolhoz, velük dumálva kicsit jobb volt a helyzet, elterelték a figyelmem a kellemetlenségekről, de nem annyira, hogy a folytatás mellett döntsek. Szóltam Dórinak is, hogy ki fogok állni, próbált ugyan segíteni, kérdezte, mit adjon, mit segítsen, de a gyomrát és a bélrendszerét nem tudta volna kölcsönadni. Úgy határoztam, hogy 4 óránál kiállok, majd végül 40 kilométerben határoztam meg a befejezést. 4 óra 9 percnél el is értem a 40-et, ott megálltam, és lesétáltam a gátról. Toi-toi látogatás után elmentem mosakodni, átöltöztem, majd elfoglaltam a frissítőasztalunknál lévő egyik széket, és szurkoltam a többieknek.

Azt hittem, rosszabb érzés lesz kiszállni egy versenyről, és a végére meg fogom bánni, hogy feladtam, de nem lett így. Úgy érzem, hogy okos döntést hoztam, a számomra megfelelőt, főként a további versenyeim érdekében. Nem lett volna értelme végigküzdeni a maradék két órát. Tudom, hogy ha kell, akkor tudok küzdeni, de idén elég sok küzdelemben volt már részem, most kedvem sem volt hozzá. A 6 óra elég rövid táv ahhoz, hogy ne legyen idő arra, hogy megvárjam, hogy jobban leszek. 12 vagy 24 órán belefér egy-két kör séta, egy-egy hosszabb wc-zés, hányás, feltámadás, ott türelmesebb tudok lenni magammal, és jobban ki tudom várni, hogy túllendüljek egy-egy nehézségen. Itt most ezzel nem akartam foglalkozni, és azt gondolom, jól döntöttem. Úgy tudtam befejezni ezt a versenyt, hogy végül egy egész jó hosszú edzés kerekedett belőle, nem vertem szét a lábaimat, nem sérültem le, nem fáj semmim, és emiatt remélhetőleg könnyebben kipihenem magam. És azt is meg kellett tapasztalnom, milyen érzés a feladás, és meg kellett tudnom, hogy nekem sem sikerülhet minden. Ebből is tanulok, ettől is fejlődöm - én legalábbis így gondolom.

A következő négy hétben a budapesti 12 órás OptiVita állomásra készülök, szeretném végigfutni a versenyt, annak pedig örülni fogok, ha valamilyen szép eredményt érek majd el magamhoz képest. Nagy elvárásaim nincsenek, hiszen életem legnehezebb futóévét csinálom éppen, a nagy álmom már megvalósult, innen már minden újabb siker és eredmény ajándék.

Ha meghallom azt, hogy Salomon, akkor egy remek terepfutócipő-márka ugrik be róla. Egy olyan márka, amiből nekem nincsen cipőm, ugyanis annyira ritkán futok terepen, hogy eddig nem gondoltam, hogy be kellene ruháznom egy terepcipőre. A terep iránti vágy megvan, tudom, hogy jót tenne, ha nem csak aszfalton edzenék, és egyébként szeretek is terepen futni, ha valahogy odakeveredem. Jó élmény volt az a Balboa-kör, amit lefutottam, és még jobb élmény volt a tavalyi Zsákbamacska futás, ahol az aszfaltos cipőmben végül második lettem.

Nemrég azonban lett egy Salomon cipőm, a hazai forgalmazó AmerSports jóvoltából. A márka ugyanis gondolt egyet, és csinált egy „városi terepfutócipőt”, elindítva ezzel a CityTrail fantázianevű vonalat. A marketingszöveg szerint „a CityTrail futó a városban lakik és a futás napi szinten része az életének. Inspirálják a hegyek és a természet, és szeretné átélni a terepfutás élményét a városi környezetben is. A betonon futás nem elégíti ki, terepeket keres a városban, fut a parkokban, lépcsőkön, hidakon, emelkedőkön fel és le, minél változatosabb az útvonal, annál jobb. Kipróbál mindent és végigfut mindenhol, mert ki szeretne zökkenni a mindennapok monoton rutinjából, minél távolabb az utcai futás egyhangúságából. Ehhez már csak egy agilis futócipőre van szüksége, mely kiválóan alkalmazkodik a gyors váltásokkal járó és változatos mozgáshoz, egyedülálló a tartása és a megjelenése. Persze párnázottságra és érzetre hasonlítson az utcai futócipőkhöz, de illeszkedés és védelem szempontból teljesítsen úgy, mint egy terepfutócipő.” Ez tehát az irányvonal, amihez elkészültek a cipők, és ebből kaptam én egy szép rikító sárga X-Scream modellt.

Őszinte leszek, mióta márciusban a 12 órás versenyen egy vékony talpú cipőben szétvertem a jobb bokámat és talpamat, és utána megvettem a Hokámat, ami viszont minden probléma nélkül végigvitt a 24 óráson és az Ultrabalatonon is, minden vékony talpú cipőtől félek. Nem szívesen veszem fel őket, mert tartok attól, hogy – bár a lábam helyrejött, megerősödött, és tudatosan figyelek is a helyes lábtartásra – a probléma újra előjön. De egy-egy új cipőnek azért mindig adok esélyt, hogy meggyőzzön, nem kell félnem a vékonyabb talpú cipőktől.

A Salomon CityTrail X-Scream külsőre már az első pillanatban elnyerte a tetszésemet, szerintem nagyon szép kivitelezésű cipő, többféle színben kapható. Egyetlen dolog nem az igazi számomra, a gyorsfűző, azzal soha nem voltam kibékülve, nem tudom vele úgy meghúzni és befűzni a cipőt, ahogy az nekem kényelmes, valahol mindig szorít, hiába lazítgatom, igazgatom. Az viszont tetszik, hogy a gyorsfűző végének egy helyes kis zsebet csináltak a cipő nyelvén, ahová be lehet tűrni, így nem zavaró, nem fityeg, nem balesetveszélyes.

A cipő felső része elég szűk, de nem szoros, nem kellemetlen, tökéletesen illeszkedik és simul a lábfejre, jól tartja azt, de van elég hely a mozgáshoz is. A nyelv hosszan össze van varrva a cipő felső részével, így nem mozog el, nem dörzsöl, és varrás miatt a kövek, sár, fű nehezen jut be a cipőbe. A szellőzése rendben van, nem éreztem, hogy nagyon melegedne benne a lábam.

A cipő talpa elég vékony, és a számomra megszokotthoz képest keményebb, de futás közben mégsem éreztem kellemetlennek – igaz, ha ebben a lábbeliben futottam, fokozottan figyeltem a lépteimre, hogy a lehető legpuhábban, a lábam odacsapása nélkül érkezzek le a talajra. A talpkialakítás ösztönzi az embert arra, hogy helyes futótechnikával fusson, ne sarokra érkezzen, hiszen a sarokrésznél nem túl erős a csillapítás. A talp nem sima, mint egy aszfaltos cipő esetében, hanem recés kialakítású, hogy vegyes talajviszonyok között ne csúszkáljon, emellett hajlékony és rugalmas.

Az X-Scream nagyon könnyű és gyors cipő, futás közben alig éreztem, hogy a lábamon van. Kipróbáltam aszfalton, füvön és murvás felületen is, mindhárom borításon jól tapadt, nem csúszott, nem fordult ki benne a bokám, nem csúszkált el, stabilan tudtam benne futni. „Rendes” terepen, tehát erdőben nem próbáltam ki, ott a férjem vitte el egy körre, és bár tetszett neki a cipő és kényelmesnek találta, ő is inkább a vegyes, városi talajra érzi ideális választásnak, első számú terepfutó cipőnek nem fogná be.

Azt gondolom, hogy a Salomon X-Scream jó választás azoknak a futóknak, akik heti 2-3 alkalommal, alkalmanként max. 15 kilométert futnak aszfalton, füves, murvás, salakos felületen – vagyis a CityTrail „elgondolásnak” megfelelően alakítják az edzéseiket. Gyorsan futni nagyon jól lehet benne, a speciális talpkialakítás remekül segíti az elrugaszkodást és a csúszkálás-mentes talajfogást.

Összességében egy jó cipőnek tartom ezt a modellt, és második-harmadik számú futócipőnek a rövidebb edzéseimre rendszeresen használom a továbbiakban is.

A cipőtesztelésbe természetesen a család legfiatalabb tagja is beszállt (önként), bár ő csak az előszoba és a konyha között, vegyes talajon (parkettán és metlachin) tesztelte a lábméreténél mindössze 19 számmal nagyobb cipőt, de nagyon élvezte a dolgot! :)

Az esetek többségében zenével a fülemben futok. Egyrészt, mert szeretem a zenét, másrészt pedig "doppingol", erőt ad, eltereli a figyelmem, társaságot nyújt, plusz programot ad a zenehallgatás a futás mellett. Az elmúlt években számtalan kedvenc zeném lett futáshoz, amiket bármikor, és egymás után akár megszámlálhatatlan alkalommal meg tudok hallgatni. Mindegyik daltól kaptam valamit, mindegyik dalhoz fűződik valami emlékem, ami azonnal előjön, ha meghallom a számot. Most ezeket szeretném megosztani.

Linkin Park
Futózenéim non plus ultrája. Mindig ott van minden albumuk az mp3 lejátszón, mert ha mélyponton vagyok, elegem van, fáradok, akkor elég benyomnom valamelyik számukat, és megindulok, mint a gép. Nem tudom, hogy csinálja Chaster Bennington, az énekes, de a hangjától olyan erő költözik a testembe, mint egyetlen energiagéltől sem. Kíváncsi leszek, élőben milyenek, novemberben Bécsben megnézem (és végigugrálom) a koncertjüket.
UPDATE: Iszonyatosanelképesztőenzseniálisanjók, imádtam a koncertet, mennék naponta, ha lehetne, soha nem unnám meg!

Ha külön kellene számokat kiemelnem tőlük, nagy kedvencem a Castle of Glass, valamiféle módosult tudatállapotot képes nálam okozni. És a klipje is üt, talán azért, mert igen szoros kapcsolatom van egy katonával.

Linkin Park x Steve Aoki: A Light That Never Comes

A tavalyi frankfurti maratonról hazafelé hallottam először a kocsiban. Aztán ez lett a sárvári éjszaka dala nálam, amikor a tök sötétben tizeniksz órányi futás után már a napfelkeltét vártam, ami úgy tűnt, soha nem akar eljönni. 

OneRepublic - Counting Stars

Egész télen ezt a számot hallgattam a sötét, hideg futásaimon, ez volt az UB-ra spanolós zeném, mikor ezt meghallottam, elképzeltem, hogy valahol a Balaton partján futok, majd azt is, ahogy befutok az elém kifeszített célszalagomat "átszakítva". Talán azért sem tudtam teljesen katartikus élményként megélni az Ultrabalatont, mert ez a hónapokon át a fejemben érlelgetett kép, amire támaszkodtam, ami erőt adott, végül nem valósulhatott meg teljes egészében, csak befutás volt, a szalagomat csak később sikerült előkeríteni a célban.

Armin van Buuren - Save My Night

Van pár tüctüc szám, amit szeretek, ez is olyan. A sárvári nagy éjszakai feltámadásom zenéje, amikor a kellemes hányás után magamhoz tértem, és végre elkezdtem futni, mentem, mint a gép előre. Az éjszaka a barátom. 

Barthezz - On The Move

Középiskolás éveimet juttatja eszembe, akkor tomboltunk erre a zenére. Szigorúan a 8 perces verziót hallgatom futás közben.  

Bastille - Of The Night

Régi, mégis új zene, nekem ez az idei Ultrabalaton dala. Az a kép ugrik be róla, hogy a tűző napsütésben tempózom felfelé a dombra valahol a Káli-medencében, jól vagyok, élvezem a futást, és tudom, hogy célba fogok érni.

Hien - Blue Sky

A rádióban hallottam, megtetszett és felkerült a lejátszómra. A székesfehérvári 12 óráson hallgattam is, és valahogy a refrén segítségével elhittem, hogy amiért odamentem, azt meg is tudom csinálni. És azóta valahogy mindig mindent elhiszek.

Sum 41- Noots

A "gyorsanfutós" zeném. Ha edzésen vagy versenyen magamhoz képest tempósan akarok futni, akkor ezt nyomom be. Garantált az 5 perces vagy gyorsabb tempó!

H-Blockx - Countdown To Insanity

Bár ez a Red Bull Air Race hivatalos zenéje, nálam mégis az ultrafutás zenéje lett. Mert az ultrások mind őrültek. :)

Két hete már, hogy lement az Ultrabalaton, de olyan, mintha egy éve lett volna, és olyan, mintha nem is velem történt volna. Pedig velem történt, én csináltam meg, nem más. Még mindig nagyon boldog és büszke vagyok erre a teljesítésre, hogy sikerült, de ettől igyekszem nem elszállni. Beletettem a munkát, kivettem belőle egy eredményt, a teljesítés eredményét. De ettől még nem lettem jobb futó, nem érzem azt, hogy enyém az egész világ. Nem akarok Spartathlonon indulni (egyelőre, mondjuk a következő 10 évben), és nem akarok vérszemet kapni és minden létező ultraversenyen elindulni.

Próbálok okosan, a megkezdett úton, a felépített vonalon tovább haladni, fokozatosan, élvezettel. Jelenleg három nagyobb versennyel kalkulálok az év hátralévő részében: augusztus 9-én a Suhanj!6 6 órás versennyel, szeptember 6-án a budapesti 12 órás Optivita állomással, és a november 8-ai velencei 6 órás Optivitával.

A két Optivita állomást szeretném minél jobban teljesíteni, hogy év végén a négy verseny összesítése után (Optivita Ultrafutó Kupa 4 állomása, egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny kell hozzá) minél jobban álljak az összetettben. Jelenleg a 2. helyen állok két verseny után, de év végéig még bármi megtörténhet, bárki feljöhet és megelőzhet, ettől függetlenül szép lenne dobogós helyen végezni.

A Suhanj!6 tavaly nagyon jó élmény volt, remélem, idén is az lesz, és abban is bízom, hogy végre sikerül 60 kilométer fölé mennem egy 6 órás versenyen. Vicces, de az 58-59 kilométert minden esetben stabilan tudom hozni 6 óra alatt, legyen az 12, 24 órás, vagy 212 kilométeres verseny, most itt az ideje kicsit összekapni magam, és egy 6 órás versenyen behúzni azt a hatvanvalamennyit.

A szeptemberi 12 óráson sem titkolt célom az egyéni csúcsjavítás, nagyon jó lenne 110 kilométer fölé jutni. Ha egy dombos pályán (az UB-n) ment a 108, akkor ez egy sík körpályán reális lehet. A novemberi 6 órást meg majd meglátjuk.

Ezek mellett a versenyek mellett, ha úgy alakul, lehet, hogy lesznek még kisebb, más versenyek is, például a Zsákbamacska futás, ahol tavaly 2. lettem, így idénre van egy meghívásos nevezésem, de akár egy maratont is szívesen futnék,  ha belefér a felkészülésbe.

Az elmúlt két hét rövid, kényelmes futásokkal telt, hogy kipihenjem az UB fáradalmait, a héten viszont kezdődik a komoly munka, gyorsító edzésekkel. Jövő héten pedig az igazi munkám is elkezdődik, 2 év és 4 hónap itthonlét után ismét dolgozni fogok (bár itthonról eddig is dolgoztam, de nem napi rendszerességgel, bejárósan). Szóval eléggé új helyzet lesz ez most nekem, de igyekszem megoldani a rám váró feladatokat.

Teljesült a nagy álmom, hogy körbefussam a Balatont, megcsináljam a 212 kilométeres Ultrabalatont. Az az út, ami számomra eddig a célig vezetett, véget ért. Az az út, ami 2012. május 2-től 2014. június 1-jéig tartott, a 2,5 kilométeres, szülés utáni újrakezdő futástól a 212 kilométeres Ultrabalatonig.
De ez a célba érkezés nem valaminek a vége, hanem valami újnak a kezdete - hogy minek, az még a jövő kérdése, viszont biztos, hogy a futással, az ultrákkal nem állok le, nekünk még dolgunk van egymással.

Hosszú volt a felkészülés, feszített a tempó, számomra szokatlanul sűrű az idei szezon, de minden azért történt, hogy június 1-jén Balatonaligán a kezembe foghassam a nevemmel ellátott célszalagot. A téli alapozás nehéz pillanataiban ezt a képet láttam magam előtt, ez adott erőt, hogy elinduljak edzeni, hogy otthon hagyjam a fiamat és a férjemet, hogy benevezzek egy 12 és egy 24 órás versenyre. Voltak bennem kérdések, kételyek, de a végén valahogy mindig oda lyukadtam ki, hogy nem érdekel senki véleménye, oda fogok állni a rajthoz, és körbe fogom futni a Balatont. Lehet, hogy ez túl nagyképűnek tűnik, túl magabiztosnak, főként az eddigi eredményeim tükrében (idén jutottam 12 órán először 100 km fölé, 5 héttel az UB előtt indultam az első 24 órásomon), és annak tükrében is, hogy egyetlen ultrán sem lehet biztosra menni, mert bármi megtörténhet. De én ezzel nem voltam hajlandó foglalkozni, csak azzal, hogy meg fogom csinálni, mert olyan nincs, hogy nekem ez ne sikerüljön. Kaptam negatív kritikákat, aztán meg még több pozitívat, és annyian lettek rám kíváncsiak, hogy ettől kicsit meg is ijedtem, de végül ez is inkább doppingolt, hogy csak azért is megmutassam nekik, hogy meg tudom csinálni.

Az utolsó hét

Be kell valljam, a verseny hetében iszonyatosan ideges voltam. Addig vártam, hogy jöjjön már, legyünk már ott, fussunk, aztán az utolsó héten azt kívántam, hogy bárcsak lenne még időm készülni, gyengének és szerencsétlennek éreztem magam, és féltem. Hullámokban tört rám az idegesség, sokszor lett volna kedvem sírni, és visszamondani az egészet. Soha egy verseny előtt nem éreztem még így magam. Ezt sikeresen tetézte az Indexes-BMW Média Maratonos futótárs, Anita felkérése is arra, hogy az Index hadd kövesse és közvetítse a futásomat. Persze azonnal igent mondtam, majd a lelkesedés átcsapott rettegésbe, hogy mit akarok én ezzel a "celebkedéssel", mi van, ha leégek. De végül megbeszéltem magammal, hogy ez is csak egy pozitív doppingszer lesz számomra, és az érdeklődést a saját hasznomra fordítom majd, erőt merítek belőle.
Az egész hét a készülődés jegyében telt, frissítőket vásároltam, pótoltam a hiányzó felszereléseket, pakoltam, listát írtam, listát pipáltam. A konyha úgy nézett ki, mint egy komplett frissítőállomás, Milcsi pedig minden nap többször elmondta, hogy "Apa és Anya elmegy köjbefutni Bajatont". Ő ugyan még szerintem nem fogja fel teljesen, hogy nekünk mit jelent a futás, de akaratlanul is ösztönöz és támogat minket a maga 2 éves módján. Tudtam, hogy érte is küzdenem kell, és az apjáért is, aki nem csak az életben, hanem a futásban is társam.

Pénteken délután indultunk útnak két barátunkkal, Tibivel és Tomival kiegészülve, ők vállalták, hogy segítőink és kísérőink lesznek a nagy úton autóval és bringával, etetnek, itatnak és istápolnak minket szükség szerint. Mivel kettőnket kellett segíteni, benne volt a pakliban, hogy lesznek nehézségek, de bíztunk benne, hogy Milánnal nem távolodunk majd annyira el egymástól, hogy nehéz legyen a dolguk, és nagy távolságokat kelljen köztünk bejárni. Jó hangulatban utaztunk, lepakoltunk a szálláson, a balatonkenesei Honvéd Üdülőben, majd átmentünk Aligára a rajtba a tésztapartira és a chipet felvenni. Szinte azonnal ismerősökbe botlottunk, mindenkivel váltottunk pár szót, de azért ekkor még érezhető volt a feszültség mindenkiben, főleg az egyéni indulókban, és főleg az először egyéniben indulókban. Nem bandáztunk túl sokáig, visszamentünk a szállásra, beszélgettünk, eszegettünk, majd igyekeztünk korán lefeküdni.

A nagy nap - az első

Reggel viszonylag nyugodtan ébredtem, de a készülődés közben mégis fokozódott az izgalmam. Ez mondjuk minden verseny előtt így van. Felvettem a versenyszerelésemet, a szokásos lila Nike felsőt (Mielőtt valaki azt feltételezné, hogy csak ez az egy lila felsőm van, és csak abban futok, közölném, hogy nem, két tök egyforma van belőle!), a fekete Adidas rövidnadrágot, a lila Compressport kompressziós szárat, és a Hokámat. Karomra felcsatoltam a tesztelésre kapott Suunto Ambit 2-t, hogy végig, a teljes távon mérni tudjam a dolgokat, az 50 órás akkumulátorkapacitásnak köszönhetően.
Összekészítettem az éjszakai cuccot egy kis zsákba, hogy majd csak be kelljen dobnia a fiúknak a bringás induláskor, és a hűvös miatt egy vékony hosszú ujjút még magamra húztam. Derekamra került a Spibelt, benne a telefonom, zsebkendő, mp3 lejátszó, majd a rajtszámtartó öv is, benne egy géllel. Tibi átvitt minket a rajtba, majd visszament a szállásra, hogy összepakoljanak és összekészüljenek Tomival, azt beszéltük meg, hogy úgy 15-20 kilométernél találkozunk majd. A rajtnál már ott volt a rengeteg futó, számtalan ismerős, akivel tudtunk, váltottunk pár szót, mindenki izgult, mi is. Milánnal összeölelkezve megbeszéltük, hogy megcsináljuk, célba fogunk érni mindketten. Itt egy kicsit pityeregtem, de valahogy ki kellett engednem a gőzt a hosszú út előtt, ne vigyem magammal, ha nem muszáj.

Minden egyéni futó kapott egy-egy lufit, amit a rajt pillanatában elengedtünk, majd nekilódultunk. Rögtön egy emelkedőn kellett felfutnunk a Club Aligából, szerencsére így nem tudtam elfutni az elejét, könnyebb volt így felvenni a tervezett tempót. Igyekeztem jólesően menni, hangolódni, beszélgettem jópár futóval, ismerősökkel és ismeretlenekkel is. Milán hamar ellépett, de megbeszéltük, hogy mindketten elsősorban magunkra koncentrálunk, és úgy futunk, ahogy jólesőnek érezzük - innentől sokáig csak messziről láttam a hátát, hol kicsit távolabb volt, hol közelebb. Keresztülfutottunk a kenesei Honvéd Üdülőn, itt kellemes érzések fogtak el: 3 éve én futottam itt, amikor párban mentünk, másfél hónappal utána pedig itt derült ki, hogy már nem ketten, hanem hárman vagyunk.

Tartottam a tervezett 6 percen belüli tempót, nem szerettem volna gyorsabban, de lassabban sem menni, nézelődtem, pozitív gondolatokkal voltam elfoglalva, a rajt előtti izgalmam is megszűnt. Hiszen csak futnom kell, haladnom, okosan és ügyesen, közben pedig ennem, innom, és lehetőség szerint jól érezni magam. A fiúk is felbukkantak hamarosan, oda is adtam nekik az azóta levett hosszú ujjú felsőt, és megbeszéltük, hogy kérek majd egy gélt, és megitattak izóval. Zenét egyelőre nem hallgattam, próbáltam kitolni azt az időtartamot az elején, amíg nem veszem igénybe a zenei segítséget. Már Almádiban voltam, 30 kilométernél, amikor hívott Anita az Indextől, hogy mi újság, futás közben gyorsan ledaráltam, hogy minden oké, jól vagyok, és tartom a tervezett tempót. Egyébként úgy terveztem, hogy Aszófőig, 48 km-ig, a dimbes-dombos szakasz kezdetéig igyekszem 6 perces átlagot hozni, mert onnantól úgyis lassulni fogok. Féltem a szintes résztől, ezért próbáltam odáig egyrészt előnyt szerezni magammal szemben, másrészt pedig tartalékolni. A srácok közben folyamatosan felbukkantak, etettek, itattak, informáltak, hogy Milán mennyivel van előttem, és minden oké vele. Én meg futottam, beszélgettem, mosolyogtam. És volt, hogy nem mosolyogtam, főleg, amikor szemből és hátulról is bringások jöttek a szűk bringaúton, és nekem kellett leugrálnom az útról, hogy ne üssenek el. Szuper, hogy ennyien sportolnak, de az egymásra való odafigyelés még sokaknak nem megy, mint ahogyan egy "légyszi engedj el", vagy egy "köszönöm" kipréselése is problémát jelent.
Tihanynál ért utol Viki, bringán követte őt Kata, jó volt őket látni - óriási csatában Viki és Dóri párosa nyerte a női párosok versenyét, aminek nagyon örültem.

Aszófőre sikeresen elértem 6 percen belüli tempóban, ekkor már zenével a fülemben. Megkezdődtek az emelkedők. Úgy döntöttem, hogy amelyik nem tűnik gyilkosnak, azt igyekszem megfutni, de nem erőből, hanem okosan. Kezdett melegedni az idő, én is kezdtem kimelegedni, úgyhogy levettem a pólóm, és egy szál topban (ami természetesen lila) futottam tovább. Emelkedőn fel, lejtőn le. A lejtőkön próbáltam visszaszerezni az elvesztett időt, de csak úgy, hogy ne csapjam szét magam a lefelé futással. Nem éreztem fáradtnak a lábaimat, jó hangulatban mentem, és a frissítés is jól ment, sehol egy gyomorgörcs, öklendezés vagy hányinger. Nyomtam befelé a géleket, a sós perecet, a fiúk adagolták a sótablettát, izót és vizet, lesték a kívánságaimat. Ekkor már éreztem, hogy pisilnem kellene, de az út mentén nem találtam számomra alkalmas helyett, és még nem voltam olyan állapotban, hogy minden mindegy legyen. Vártam a megfelelő alkalomra. Az egyik frissítő-váltóponton meg is pillantottam a szép zöld toi-toi-okat, előtte néhány emberrel. Odakocogtam, és megérdeklődtem, előre tudnának-e engedni, hogy minél előbb megszabaduljak a kb. 20 kilométer óta tartogatott cuccomtól, és utána tovább haladhassak. Nagyon rendesek voltak, mert rögtön pattanhattam is be a wc-be, majd mentem is tovább. Emelkedőre fel, lejtőn le, erről szólt ez a Balaton-felvidéki szakasz. Csodálatos környezet, tiszta, rendezett falvak, frissen aszfaltozott út, pipacsok az út mentén, búzamezők, gyönyörű volt. Lehet, hogy ez segített, de meglepően jól ment ez a rész, amitől annyira féltem.

A nap egyre erősebben sütött, a só kiült az arcomra, teljesen kidörzsölte, megváltás volt, amikor Tibi és Tomi odaadták a vizes törölközőt, hogy megmosakodhassam. Szinte gond és holtpont nélkül mentem, a frissítőkön megálltam, dumáltam, ha valakivel összeakadtunk, kerülgettük egymást több futóval, figyeltem, lesznek-e ismerősök a mellettem elhaladó autókban. Sajnos azt tapasztaltam, hogy az elhaladó váltósok és autóik alig-alig szurkoltak, pedig jó sokan mentek el ekkor már mellettem. Tavaly mi végig a dudán feküdtünk és üvöltve visítottunk ki a kocsi ablakán mindenkinek. Akik viszont drukkoltak, azoknak megköszöntem, és hajráztam én is, erőt merítve ebből. Különösen jólesett, amikor valaki név szerint szurkolt, vagy a blogomat emlegette, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan olvassák és ilyen sokat fel is ismernek, köszönöm mindenkinek! :)

Az előzetes számításokhoz képest egy óra előnnyel érkeztem meg Zánkára - és ettől szét is estem fejben. Nagyon vicces, de nem tudtam feldolgozni, hogy túl vagyok a rettegett szakaszon, méghozzá ilyen könnyedén és jólesően. Kellett egy kis gyaloglás, hogy összekaparjam magam, és sokat segített egy DK-s futó, aki utolért, és gyalogolt velem beszélgetve, elmesélte a történetét, hogy hogyan kezdett futni, és honnan jutott odáig, hogy most itt jön mellettem. Megköszöntem, és útjára engedtem, majd én is igyekeztem újra futni. Zánka után ismét hullámos szakasz következett, de ettől már nem nagyon féltem. Viszont jó kis időzavarban szenvedtem, azon gondolkodtam, hogy este 7-kor miért tűz még mindig ennyire a nap, aztán mikor ránéztem az órára, láttam, hogy még csak fél 6 van. Úgy döntöttem, hogy felhívom anyukámat és Milcsit, hogy velük mi újság, és ebből picit táplálkozom. Épp a játszótéren voltak, a fiam épp a szökőkútba készült beesni, de azért küldött puszit, és kiderült, hogy minden rendben van. Beszámoltam, hogy nálunk is minden oké, Milán előttem van, 5-15 perces különbségekkel követem a domborzati viszonyok és a frissítésre szánt idő függvényében. Jót tett a beszélgetés, feldobódtam, mentem tovább.

Kb. 90 kilométernél a srácok mondták, hogy Milán itt van pár száz méterrel előttem, most volt egy kisebb holtpontja, de semmi baj nincsen. Mentem tovább, és megláttam a férjem szürke pólóját. Nem akartam gyorsítani, gondoltam, ha utol kell érnem, akkor majd utolértem. Közben beértem Denit, aki sétált, és később kiderült, hogy ki is szállt. Ezután szép lassan Milánt is utolértem, becsatlakoztam mellé, és együtt futottunk be Badacsonytördemicre. Itt én megálltam ismét wc-zni, majd a vasúti átjárónál jött a vonat, úgyhogy ott is meg kellett állnom. Egy aranyos kisfiú volt ott az időmérő dobozzal, mondta, hogy én vagyok az első, akinek csipogtathatja a chipjét. :) Itt aztán érdekes volt újra kitéve látni a 95,8 kilométeres táblát, ugyanis a wc-nél is az volt, meg kb. 1 kilométerrel utána is. Itt értem ki a szigligeti vár előtti szakaszra, ahol összeakadtam Zsoltival. Sárváron nem futottunk együtt, de megbeszéltük, hogy majd most, hát itt volt rá a lehetőség. Közben próbáltam felidézni, hol a 100. kilométer, hol volt tavaly a tábla, most ugyanis nem volt kirakva, oda nem, ahol vártam. Közben az Indexesen utolértek autóval, Anitával konzultáltunk, hogy mi a helyzet, és hogy jól vagyok, mindjárt itt a 100 kilométer. A fiúk vártak az út mellett, frissítettek, aztán felbukkant Gergő, Nóri és Viki is, kérdezték, kérek-e valamit és szurkoltak. Majd jött egy frissítő, rajta a 100-as táblával, de ez szerintem legalább 103 körül volt, ugyanis a 105,5-ös pont nagyon gyorsan jött utána. Ott lefotóztam a táblát, és nagyon boldog voltam, ugyanis megvolt a táv fele párszáz méterrel később, és mindeközben sikerült 12 órán belül eljutni idáig. A 12 órás csúcsom 105,7 km, amit síkon értem el, most pedig ezt tutira megjavítottam, egy 212 km hosszú szintes versenyen.

Itt engedélyeztem magamnak egy kis gyaloglást, közben neteztem kicsit a telefonomon. Jöttek szembe a fiúk, és mondták, hogy itt a 106-os km, menjek már, itt a fele. Mondom, az vicces, mert hogy a 105,5 és a 106 közötti távolság tutira nem 500 méter, hanem jóval több - ennyit a helyes km jelölésről. Itt újra összeálltunk Zsoltival, és együtt futottunk tovább, a 12 órás részidőnél 108 km-nél voltunk. A vonyarcvashegyi vasútnál celebkedtem kicsit, két Edzésonline-os srác elkapott, hogy csináljanak velem egy fotót, vicces volt, aranyosak voltak. Utána kértem egy kis comblazító krémezést, Tomi pedig elkezdett készülődni a biciklizésre, megbeszéltük, mit pakoljon el, mit hozzon, kaptam hosszú ujjú pólót, és indultam tovább, Tomi meg jött utánam. Beért Anita, ő volt az aktuális Indexes futó, közben pedig meginterjúvolt, hogy vagyok, mi újság. Itt meg is nézhető, milyen összeszedett tudtam lenni 110 km után. :)

Lassacskán beértünk Keszthelyre is, a nagy pontra, 119,5 kilométerhez. Itt akkora forgatag volt, hogy csak kapkodtam a fejem. Először Lami Julival találkoztam össze, cuki volt, lefotózott, és feltett az Instagramra. Aztán Németh Györgyi jött szembe, vele is beszélgettem, a frissítős lányok mondták, hogy olvassák a blogom, és az előbb volt itt a férjem (hogy hogy ismerték fel, nem is értjük), majd Józsa Laci videózott minket Zsoltival. Ettem pár falatot, majd megrohamoztam a toi-toi-t, pofátlanul előre kéreckedtem, de nagyon aranyosak voltak a sorban állók, mert előre engedtek. Itt ért utol Gyebnár Évi, a párjával napközben sokszor találkoztam, mondta, hogy Évi mögöttem van, ami hihetetlen volt, de tudtam, hogy éjszaka úgyis bedarál, hát ez megtörtént, teljesen várható volt. Aztán nekiindultunk Tomival, és a félhomályban egy ismerős formát pillantottam meg, mondtam is Tominak, hogy az a fiú úgy néz ki, mint Milán, Tomi meg közölte, hogy azért, mert ő az. Éppen Tibivel pakolásztak, frissítettek. Én is kértem még pár cuccot a továbbiakra, majd elindultunk tovább, együtt Milánnal. Bár nem beszéltük meg konkrétan, hogy innentől kezdve végig együtt maradunk, de szerintem mindketten úgy éreztük, hogy ennek így kell lennie, innentől már nem szakadunk el egymástól, együtt fogunk célba érni. Tomi jött mögöttünk a bringával, mi ketten futottunk.

Az éjszaka

Ránk szakadt az éjszaka, a sötétség, itt egy baromi sötét, kivilágítatlan szakasz jött, itt fordul át az út a déli partra, amit vártunk már nagyon, de valahogy csak nem akart vége lenni. Futottunk és gyalogoltunk felváltva, a sötétből sorra bukkantak fel mögöttünk a csapatok, köztük Anikó, aki olyan hirtelen ugrott a nyakunkba, hogy azt sem tudtuk, mi van, de jólesett, hogy ennyire drukkol nekünk. Majd Csabi és Janka értek utol minket, a tavalyi csapattársaink, nekik is nagyon örültünk, jó volt látni őket. Egyre hűlt a levegő, én pedig a fáradtság miatt is eléggé fáztam, még a rövidnadrág volt rajtam, és hiába volt Tominál a hosszabb, nem tudtam hol átvenni. Kértem Tibit, hogy valahol keressen helyet, ahol meg tud állni, és be tudok ülni átöltözni a kocsiba, de nem volt alkalmas hely a szakaszon. Mentünk tovább, és amikor végre lakott területre értünk Balatonberény elején, megláttam egy csapatkisbuszt, körülötte futókkal, az egyikük pedig ismerős volt, rájöttem, hogy a Nike-nak szokott fotózni. Hirtelen felindulásból odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, átvehetem-e a nadrágom a kocsijukban. Meglepődtek persze, de engedélyezték a műveletet, a kocsiban ülők pedig még azt is felajánlották, hogy addig kiszállnak. Mondtam, hogy nekem aztán mindegy, 130 km után már nem érdekel, hogy látja-e valaki a bugyimat vagy sem, így a 8 fős fiúcsapat és Tomi asszisztálása mellett végre felvettem a háromnegyedes nadrágomat. Határozottan jobban éreztem magam, a csapat pedig nagy üdvrivalgással bocsátott utamra, itt is köszönöm nekik a lehetőséget. Kb. ekkor ért utol Bozót, majd Csákány Krisztivel kerülgettük egymást. Baromira kezdtem álmos lenni, és szerettem volna egy kávét, de itt még nem volt a pontokon. Viszont egy kis presszóba bementünk wc-re, a szappanos meleg vizes arc- és kézmosás egészen új embert csinált belőlem - a presszósról pedig kiderült, hogy van ultrafutó ismerőse, úgyhogy tőle is kaptunk egy kis buzdítást.

A déli part egyenesei nem voltak túl motiválóak, szépen elszidtuk Balatonmáriafürdőt, hogy hogy lehet ilyen hosszú. Mint a messiást, úgy vártuk a 140 km-nél lévő Ironteam frissítőpontot, hiszen tudtuk, hogy ott lesznek ismerősök, biztosan lesz kávé, és Barnabás és Jutka készítik nekem a romlott sajtot. :) (Sárváron poénkodtam velük, hogy tuti romlott sajt van a frissítőben, és kértem, hogy itt is legyen.) Nagy nehezen odaértünk, örültek nekünk, mi is nekik, kaptunk kávét, ettem sajtot, picit pihentünk, beszélgettünk, majd nekiduráltuk magunkat, és tovább indultunk. Futottunk, gyalogoltunk, haladtunk, ahogy tudtunk. Kirángattuk egymást a holtpontokról, ösztönöztük egymást a haladásra, beszélgettünk és csendben voltunk az aktuális hangulatunktól függően. Készültünk a fonyódi elterelésre a löszfal omlása miatt, amit a szervezők pénteken jelentettek be. Viszont érdekes módon állítólag a márciusi Balaton Szupermaratonon sem lehetett ott áthaladni autóval, a futók mégis elmehettek a bringaúton. Lehet, hogy ezt a mezőny széthúzódása miatt most nem lehetett megoldani, azt viszont meg lehetett volna, hogy előbb bejelentik az útvonalmódosítást, valamint normálisan kijelölik az elterelt szakaszt. Na mindegy. Közben hívott telefonon Járosi Tomi, ugyanis megbeszéltük, hogy ha célba ér, felhív, hogy hol vagyok, hogy vagyok, és még az is lehet, hogy visszajön elém - ha már Sárváron órákat töltöttünk együtt. :) Kiderült, hogy kiszállt, mert már szinte az elejétől fájt a lába, nem akart tovább szenvedni és kockáztatni. Mondta, hogy az elterelés nagyon rossz, tök sötét van, készüljünk fel, és igaza is lett. Ha nekem itt egyedül kellett volna egy szál fejlámpával mennem, hát lehet, hogy eltévedek, szerencsére hárman voltunk, és nagyjából tudtunk tájékozódni. Megmásztuk a dombot, felmentünk a fonyódi kilátóba, amit más helyzetben biztosan nagyon tudtunk volna értékelni, de itt most elszidtunk mindent és mindenkit, akit csak lehetett. Nagy nehezen aztán lemásztunk vissza a partra, közben lábon kihordtuk a nagy és lélekölő holtpontot. A parton iszonyú hideg és szél volt, de összekapartuk magunkat, és mentünk tovább, közeledtünk 160 kilométerhez. Már több mint 20 órája voltunk úton, és tudtuk, hogy a neheze még hátravan. Hála az égnek, lassan kezdett világosodni, jött a reggel, nagyon vártuk, ezt az éjszakát nem szerettem úgy, mint a sárvárit.

A második nap

Jöttek a hosszú, végeláthatatlan egyenesek tovább. Megbeszéltük Milánnal, hogy meddig gyalogolunk, majd a megbeszélt ponttól futásra váltottunk. Ha valamelyikünknek elege lett, gyalogoltunk. Ezt váltogattuk. A lábaim már eléggé be voltak állva, mikor beindultunk a futással, olyan érzés volt, mintha köveket vagdosnának a combjaimhoz, de a bemelegedés után picit jobb lett. Tomi hősiesen jött velünk a bicajon, Tibi kb. kilométerenként felbukkant előttünk. Igyekeztünk nem megállni nála, csak ha nagyon muszáj volt, próbáltunk a haladásra koncentrálni. Mindannyian eléggé fáradtak voltunk, de tudtuk, hogy túl kell rajta lendülnünk. Futókkal már csak elvétve találkoztunk, egy-egy csapat ment el mellettünk, esetleg egy-egy egyénit értünk utol valahol, vagy ő minket. Szerencsére a fáradtságon és a lábfájáson kívül baj nem volt, fejben nem adtam fel, a gyomrom végig befogadta a táplálékot, nem küldte vissza. Azt éreztem, hogy vannak hólyagok a lábamon, de nem hátráltattak a haladásban, megtanultam elfogadni őket ott, ahol vannak. Persze 171 km után az egyik fogta magát és kiszakadt, no az nem volt kellemes, így egy gyors "nagygenerál" mellett döntöttem. Beültem a kocsiba, levettem a cipőm és a zoknim (volt egy szagom...), majd láttam, hogy van pár hólyag, amitől meg kell szabadulnom. Sorra kilyukasztottam őket tűvel, majd szorosan leragasztottam. Ezután mentünk tovább.

24 óra alatt 174,5 km-t tettünk meg, ez nekem is és Milánnak is 24 órás egyéni csúcs. Ennek nagyon örültünk, de a további haladás, a "csak egy maraton van hátra" feldolgozása egyre nehezebbé vált. Esett az eső, a szél is erősen fújt, a kedvem is egyre rosszabb lett. Eszembe nem jutott feladni, de azért átsuhant az agyamon a gondolat, hogy senki sem tudná meg, ha egy-két pontot előremennénk az autóval. De mivel nem autózni jöttem, erről természetesen szó sem lehetett. Nehéz volt, olyan helyen jártam, ahol még soha, sosem töltöttem 24 óránál többet futással, és sosem mentem többet 174 km-nél. Teljesen ismeretlen volt ez a szituáció. És kicsit untam is az egészet. Azt, hogy még mennem kell, de alig haladok, mindenki fáradt volt már nagyon, többet is depóztunk a kelleténél, bár ezek azért javítottak valamit a hangulatunkon és az állapotunkon is. A 186-os Suhanj ponton a lányok olyan aranyosak és kedvesek voltak, uraknak éreztük magunkat, úgy körbeugráltak minket, házi készítésű finomságokkal kedveskedtek, a saját reggelijüket ajánlották fel a futóknak, nehéz volt innen továbbállni, de még mindig hátra volt több mint egy félmaraton. Én picit el is hagytam magam, pityeregtem egy kicsit, hogy már unom, hogy nem haladunk, és viszket a talpam, unom ezt a cipőt viselni. Legszívesebben mezítláb mentem volna tovább, de akkor tuti nem jutok be a célba, úgyhogy maradt a cipő. Igyekeztünk kocogni és gyalogolni, bár a gyaloglásunk egyre lassult, viszont a kocogótempót tudtuk tartani. Sajnos sokszor meg kellett állnunk gyalogolni, nagyon hamar felment a pulzusom, és nem esett jól levegőt sem venni, fájt a torkom is már. 

Nagy nehezen eljutottunk 200 kilométerig, ott a ponton egy utolsó nagyobbat depóztunk, wc-ztünk. A mai napig nem tudom megérteni, hogy ha én 200 km teljesítése után rá tudok úgy ereszkedni a toalettre, hogy bele is találjak, akkor másoknak, főként a váltósoknak ez miért nem megy? Na szóval fujj!

A 200-as után mondtam, hogy akkor innentől már csak az van, hogy kifutok otthonról a szigetre, ott megyek két kört, és hazafutok. Mire ezt kimondtam, el is ment a kedvem attól a két szigetkörtől. Kocogtunk, gyalogoltunk tovább Milánnal, szótlanul, szuszogva, néha nyögve és küzdve. Tudtuk, hogy meg kell dolgoznunk keményen azért a célszalagért, de meg tudjuk csinálni. Ekkor már annyira haladni akartam, hogy a tervezett átöltözést is elhalasztottam: fel akartam venni a befutóra a kék UB pólót, hátán a nevemmel és az egyedül futom körbe felirattal, de úgy döntöttem, nem pazarlom az időt, jó lesz nekem a (már igencsak büdös) lila pólómban befutni, úgyis arról ismer már fel mindenki.

És egyszer csak ott is voltunk a világosi emelkedőnél, ahol összetalálkoztunk Steve-vel és Nyúllal, velük beszélgetve mentünk tovább. A magasparton gyönyörű volt a kilátás, viszont ha Steve nincs ott, valószínűleg eltévedünk, az útvonaljelölés itt konkrétan nem létezett, viszont ide-oda kanyarodó kis utcák meg igen. Nagy nehezen leértünk az aligai útra, Steve elkocogott, mi pedig megláttuk Zsoltit - utoljára Keszthelyen láttam, és nem tudtam, vajon mi lehet vele, de ezek szerint jött végig szépen előttünk. Lekocogtunk az aligai célhoz vezető lejtőn, amin előző nap felfutottunk a rajt után, és készültünk a befutóra. Itt persze már sírdogáltam, de igyekeztem tartani magam. Láttuk az időmérő-leolvasókat, mellettük Tomit és Tibit, akik fotóztak minket.

30 óra 11 perc alatt célba értünk! Sajnos a chipleolvasásnál bevágott elénk egy csapat befutóembere, és tepert előttünk a célhoz, úgyhogy mi hiába mentünk lassan, hogy nehogy beérjük Zsoltit, hadd élvezze ki a célba érkezését méltóan, a miénket ez a csapat, meg a következő, akit ránk engedtek a célegyenesben, kicsit elrontották. Lehet, hogy csak én reagálom túl, és én vagyok túl érzékeny, de azt gondolom, hogy minden egyéni célba érkezőnek jár az a pici figyelem, hogy normálisan célba érhessen, és várják őt a névre szóló célszalaggal és éremmel. Nálunk ez elmaradt. Kézen fogva, örömmel bekocogtunk, de a célszalagunk csak nehezen került elő, és érmet is lassan kaptunk - persze megkaptuk, ez a lényeg, és az az út, amit megtettünk Milánnal külön, majd együtt a célig. A szpíker pedig valószínűleg nem jött rá, hogy mi egy házaspár vagyunk, és mindketten egyéniben teljesítettük a versenyt, de most már ez is mindegy, mert mi tudjuk és kész. És ha minden igaz, mi vagyunk a harmadik házaspár Lelkes Gusztáv és Bontovics Tímea, valamint Lubics Szilvia és Lubics György után, akik mindketten egyéni UB teljesítők, ami szerintem nem rossz.

Megcsináltuk!

Iszonyatosan boldog vagyok, hogy sikerült, de még nem tudom teljesen felfogni. Itt van kirakva az asztal fölött a falra a célszalag, de nem hiszem el, hogy az enyém, hogy képes voltam 30 órán keresztül folyamatosan haladni, és futni, pedig mégis. Jó a tudat, hogy amit szerettem volna, azt sikerült megvalósítani, és ha kellene, holnap újrakezdeném az egészet.

Örülök, hogy nem hagytam cserben azokat, akik bíztak bennem, és örülök, hogy a kételkedőknek is tudtam bizonyítani. Örülök, hogy oda tudtam tenni magam egy versenyen, és a továbbiakban erőt fog adni az a tudat, hogy 12 és 24 órás PB-ket tudtam futni egy 212 kilométeres, szintes versenyen. És aminek a legjobban örülök, hogy a fiam mindenkinek el tudja mondani, hogy "apa és anya köjbefutották Bajatont". :)

Büszke vagyok a férjemre, hogy ilyen kemény és kitartó, és hogy végre revansot vehetett minden eddigi nem jól sikerült versenyéért. Boldog vagyok, hogy együtt csináltuk végig a nehezét, hogy ebben a helyzetben is biztosítani tudtuk egymást a szeretetünkről, az odaadásunkról. Megint meggyőződtem arról, hogy azon a 10 évvel ezelőtti napon jól döntöttem, amikor úgy döntöttem, Milánnal akarok lenni, és vele akarom leélni az életemet.

Hálás vagyok mindenkinek, aki segítségünkre volt, hogy meg tudjuk valósítani az álmunkat, és célba tudjunk érkezni.
Milcsinek, a csodálatos kisfiunknak, hogy van nekünk, hogy szeret minket, és hagyja, hogy fussunk.
Gabinak, az edzőnknek, aki hitt bennünk, felkészített és támogatott minket.
Anyukámnak, aki bármikor mozgósítható, hogy Milcsire vigyázzon - bár most azt mondta, hogy ilyen hosszú versenyre soha többé nem enged.
Tominak és Tibinek, akik végigkísértek minket a körön, segítettek, etettek, itattak és istápoltak minket a saját hétvégéjüket feláldozva.

Köszönöm mindenkinek, aki hitt bennem és drukkolt, támogatott, lelkesített, kölcsönadott valamit, vagy megvett valamit helyettem, és azoknak is köszönöm, akik esetleg kételkedtek bennem, mert ez is erőt adott ahhoz, hogy meg tudjam csinálni. Menet közben hihetetlen erőt adtak azok a pozitív szavak, pacsik, mosolyok és integetések, együtt megtett párszáz méterek, vagy kilométerek, amiket kaptam ismerősöktől és ismeretlenektől, főként azoktól, akik tudták, hogy én ki vagyok, de én nem, hogy ők kicsodák, mert ez azt jelenti, hogy az én történetem sokkal több emberhez eljutott, mint amire valaha is gondoltam volna.

Egy dolog maradt a végére, ami nagyon hiányzott: a befutónál nem volt ott velünk Milcsi. Megfogadtam, hogy jövőre neki is ott a helye a célban velünk együtt!   


Részidőim: http://sportident.hu/ultrabalaton/2014/versenyzo.php?rajtszam=124

Fotók: Edzésonline

A futás igen energiaigényes sport, nem mindegy azonban, miből nyerjük hozzá az energiát. Ahhoz, hogy jobban, eredményesebben tudjunk teljesíteni az edzéseken és a versenyeken, érdemes tudatosan, odafigyelve táplálkoznunk!

Bár a futás nagyon hatékonyan égeti a kalóriákat, mégsem érdemes össze-vissza enni arra hivatkozva, hogy kell az energia, jobban járunk, ha betartjuk az egészséges, „futóbarát” táplálkozás néhány egyszerű alapelvét, így a szervezetünk megkap minden számára szükséges tápanyagot, és még a sportteljesítményünk is javulhat. Magam is "küzdök" azzal, hogy mit egyek, hogy jó legyen, ne hízzak, ne fogyjanak el az izmaim, rendben legyen az emésztésem, jól érezzem magam, és egészségesen táplálkozzam - jobbnak láttam, ha kicsit utánanézek, mit és hogy lenne érdemes.

Minden tápanyagra szükség van!

Étkezésünk során lényeges, hogy minden tápanyagcsoportból juttassunk a szervezetünkbe, és mindenből elegendő mennyiséghez jussunk. A futók számára az ajánlások szerint a következő arányok a megfelelőek: 50 százalék szénhidrát, 25 százalék fehérje, 25 százalék zsír. Emellett elengedhetetlen a vitamin- és ásványianyag-pótlás, valamint a megfelelő mennyiségű folyadék elfogyasztása. (Forrás: The Runner's Diet)

A szénhidrát a futók barátja!

Bármennyire is azt halljuk mindenhonnan, hogy a szénhidrátoktól óvakodni kell, igenis szükségünk van rájuk, mert a szénhidrátok táplálják a sejteket, a belőlük nyert tápanyagokat alakítja át a szervezet energiává, amit aztán a futás során felhasználunk. Persze nem mindegy, hogy milyen szénhidrátokat fogyasztunk: lehetőleg kerüljük a fehér lisztet, hozzáadott, fehér cukrot tartalmazó ételeket, tartósítószereket, mesterséges adalékanyagokat tartalmazó ételeket. Nem tilos időnként megenni egy péksüteményt vagy egy szelet csokit, de minden szempontból jobban járunk, ha lassan felszívódó, komplex, jó minőségű szénhidrátok alkotják táplálékainkat.
Együnk teljes kiőrlésű gabonaféléket, zöldségeket, gyümölcsöket, mert ezek lassabban szívódnak fel, hosszabb időre biztosítanak táplálékot, így tovább képesek energiával ellátni bennünket, és a vércukorszint ingadozását is elkerülhetjük a segítségükkel.
Nem véletlenül találunk banánt, müzliszeleteket a futóversenyek frissítőasztalain, és a különféle energiagéleket is úgy állítják össze, hogy azok gyorsan és lassabban felszívódó szénhidrátokat is tartalmazzanak a megfelelő energia-utánpótlás érdekében.

Fehérje az izomfejlődéshez

Nem csak a testépítő „izomemberek” számára létfontosságú tápanyag a fehérje, hanem a futók számára is, hiszen ők is az izmaikat használják, csak kicsit másképp. A fehérjék építik az izmokat, megakadályozzák azok leépülését, valamint az agy- és a sejtműködéshez is szükségesek. Érdemes odafigyelni a megfelelő fehérjemennyiség bevitelére a mindennapi táplálkozás során, például sovány húsok, tejtermékek rendszeres fogyasztásával megnövekedett mozgásmennyiség mellett pedig nem tilos, hanem ajánlott a fehérjebevitel növelése valamilyen sportolók számára kifejlesztett fehérjeturmix segítségével. Ha vegetáriánus vagy vegán életmódot folytatunk, fokozottan figyeljünk oda arra, hogy ekkor is elegendő fehérjéhez juttassuk szervezetünket.

Zsírmentesen nem megy!

Nem kell zsírban, olajban tocsogó ételeket magunk elé képzelni, ha a zsírbevitelről van szó. Bár nagy divatja van a zsírmentes, light ételeknek, jobb, ha tudjuk, hogy a szervezetünknek szüksége van a zsírokra. Leginkább a többszörösen telítetlen zsírok, az omega-3 és az omega-6 zsírsavak fontosak, melyek hozzájárulnak az agy, a sejtek, a szív és az érrendszer egészséges működéséhez, valamint a zsírban oldódó vitaminok, például az A-, D-, E-, K-vitamin felszívódásához. A transzzsíroktól viszont óvakodjunk, mert ezek érkárosító és rákkeltő hatásúak, ezért is érdemes mellőzni a készételek és a gyorséttermi ételek fogyasztását.

Szuperételek futóknak

Van néhány olyan étel és ital, amelyet minden futónak érdemes beépíteni az étrendjébe, mert ezek egyrészt remek táplálékot nyújtanak, másrészt pedig a sportteljesítmény fokozásában is segítségünkre lehetnek a bennük lévő összetevők miatt.

Gabonafélék: rost- és B-vitamin tartalmukkal segítik a szénhidrát-anyagcserét, az emésztés jó működését, az idegrendszeri aktivitást.

Búzacsíra: magas vitamin- és ásványianyag-tartalma van, segít a szív- és érrendszer, az emésztés működésében, a csontvédelemben.

Banán: 94 % szénhidrátot, 5 % fehérjét, 1 % zsírt tartalmaz, gyorsan felszívódik, így energiát biztosít az izmoknak, káliumtartalma pedig segíti a regenerációt.

Joghurt: jótékony baktériumaival erősíti az immunrendszert és helyreállítja a bélflórát.

Hal: alacsony energiatartalmú, fehérjében gazdag, omega-3 zsírsavai pedig kedvezőek a szervezet számára.

Görögdinnye: természetes izotóniás „ital”, magas víztartalma miatt remek szomjoltó és frissítő, cukor-, kálium- és nátriumtartalma segíti a szervezet megfelelő működését.

Rizs: vitamindús, egészséges szénhidrátforrás, magas a rost-, komplex szénhidrát- és B-vitamin-tartalma.

Édesburgonya: összetett szénhidrátforrás, magas vitamin- és ásványianyag-tartalommal, kedvező zsírösszetétellel.

Divatos irányzatok a táplálkozásban

Számos táplálkozási irányzat, trendi diéta és életmód-rendszer jelent meg az utóbbi időben, melyek között mindenki találhat számára szimpatikust, követendőt. Mindemellett viszont nagyon fontos, hogy törekedjünk arra, hogy a testünk minden fontos tápanyagot megkaphasson, ne dőljünk be az egyoldalú, gyors fogyást ígérő divatdiétáknak, válasszunk olyan módszert, ahol nem kell koplalnunk, változatosan, ízletesen tudunk étkezni. Talán mostanában a következő irányzatok a legnépszerűbbek (mivel egyiknek sem vagyok szakértője, csak röviden írom el őket, és véleményt nem alkotok).

Paleo: ősember-diétának is nevezik, a paleolit korban követett táplálkozási szokásokat reprodukálja, célja, hogy a civilizációs betegségeket (szívbetegségek, cukorbetegség, magas vérnyomás, elhízás, rák, autoimmun betegségek) megelőzze. A diéta követői nem fogyasztanak cukrot, gabonaféléket, tejtermékeket, hüvelyeseket, készételeket, bizonyos zöldségeket, olajokat.

Harcosok étrendje: az alulevési és a túlevési fázisokat váltogatja az étrend, naponta egyetlen főétkezés van, este, ilyenkor szinte mennyiségi korlátozás nélkül fogyaszthatók az ételek, míg napközben apró falatozások, zöldségek, gyümölcsök, fehérjetartalmú falatok ehetők, a test viszont ekkor használja fel a bevitt energiát.

Vegán étrend: a vegetarianizmus egyik fajtája, követői semmilyen állati eredetű táplálékot nem fogyasztanak, kizárólag növényi eredetű táplálékot vesznek magukhoz.

DASH diéta: segít megakadályozni a magas vérnyomás kialakulását, de tulajdonképpen a dietetikusok által ajánlott egészséges táplálkozás alapelveire épül, követői csupa egészséges, vitaminokat, ásványi anyagokat és nyomelemeket tartalmazó élelmiszert fogyasztanak.

5:2 diéta: minden héten 2 napot böjtölnek az irányzat követői, ekkor 500 kalóriát vehetnek magukhoz, míg a többi napon 2000-2400 kalóriás adagok fogyaszthatók, de főként egészséges, szénhidrátban szegény táplálék formájában.

Flexiteriánus étrend: követői főként gyümölcsöket, zöldségeket, hüvelyeseket, egészséges zsírokat fogyasztanak, csak kevés húst esznek, abból is csak sovány, fehér húsokat és halat.

Források: The Runner's Diet, Sportorvos.hu

Fotók: Pinterest

Szeretnél futni, de érzékeny a térded? Futsz ugyan, de állandóan gyötör a fájdalom? Nem kell, hogy így legyen!

Egyre több fiatal lány panaszkodik arra mostanában, hogy fáj a térde a futóedzések alatt és után, ez pedig rontja a sport élvezeti értékét, és az egészségre is káros. De miért van ez így, és miért nem a férfiak panaszkodnak ilyen jellegű fájdalmakra?

Az ok egyszerűen biológiai: máshogy működünk, mint a férfiak.

„A különbség abból adódik, hogy a nőknél általánosabb a kötőszövet gyengesége, melynek hátterében a szülésre való felkészülés áll, illetve gyakrabban fordul elő náluk lúdtalp, túlsúly és mozgásszegény életmód. A lúdtalp fokozódhat a terhesség hatására, ha pedig kezeletlenül marad, akkor megváltozik az alsó végtag tengelye, ezáltal másfajta, nagyobb terhelés hárul a térdre, így hamarabb elkopik az ízület.” – mondja Dr. Dobos Márta, az Oxygen Medical holisztikus szemléletű ortopédusa.

Egy brit kutatás szerint a középkorú nők több mint fele tapasztal legalább egyszer valamilyen térdfájdalmat. A rizikófaktorok között a magas testsúly, korábbi térdsérülés, és az osteoarthritis, vagyis a degeneratív ízületi gyulladás szerepel. Ez utóbbi pedig egyre inkább fordul elő 20-40 év közötti fiatal nőknél is. A nők ugyanis egyre gyakrabban, és egyre fiatalabb koruktól kezdve végeznek olyan mozgásformákat, amelyekben ugrások, szökkenések, gyors helyzetváltoztatások, kanyarodások, hirtelen megállások és megindulások vannak, ezek pedig folyamatosan terhelik és „nyírják” a különösen a térdízületeket. A foci, a kosárlabda, a kézilabda, a röplabda, de akár az aerobik is okozhat térdproblémákat, és a futás is képes erősen igénybe venni a térdeket.

Fáj, fáj, de mennyire és hogyan?

Aggódsz, mert fájdalmat érzel a térdedben, és sérült ízületre gyanakodsz? Ha a fájdalom mértéke enyhe, vagy közepes, és csak ritkán fordul elő mozgás közben, valószínűleg nincs okod aggodalomra. Ám ha a fájdalom rendszeres ugyanabban a térdedben, nem segít a pihentetés, a jegelés, illetve vettél be nem szteroidos gyulladáscsökkentő gyógyszert is, valószínűleg nagyobb a probléma. Ha a térdízületben mozgásbeszűkülést, mozgáskorlátozottságot tapasztalsz, duzzanat, fájdalom és fájdalmas ropogás kínoz, fordulj szakorvoshoz. A korai diagnózis és a korai kezelés esetén várható csak a teljes gyógyulás. Trauma esetén baleseti sebészhez, krónikus problémák esetén ortopéd orvoshoz ajánlott menni.

„Az orvos fizikális vizsgálatot végez. A beteget mezítláb járatja, megnézni a járás normalitását, harmóniáját, nézi a végtagok szimmetriáját, a terhelési tengelyt, tengelyeltéréseket, lúdtalpat, ízületi deformitásokat, műtéti hegeket, maradandó deformitásokat. Emellett lépcsőzteti a beteget, majd fekve, terhelés nélkül megvizsgálja a passzív mozgásterjedelmet, majd az izomerőt, megnézni a szomszédos ízületek mozgásait, valamint ellenőrzi a bokákat és a csípőt is.” – vázolja a szakértő az ortopéd vizsgálat menetét.

Ha mégis fáj, kíméld!

Ha odafigyeltél a fokozatosságra, bemelegítésre, levezetésre, nyújtasz is rendesen, és táplálkozásoddal is igyekszel hozzájárulni az ízületeid egészségéhez, mégis fájdalmat tapasztalsz, akkor a további terhelés helyett koncentrálj a pihenésre, illetve válassz olyan sportot, ami ízületkímélő, de erősíti a térd körüli izmokat. Dr. Dobos Márta ortopédus szakértő leginkább az úszást – a gyors- és a hátúszást, míg a mellúszást nem – ajánlja. A biciklizést és az ugrásokat tartalmazó edzést a futáshoz hasonlóan érdemes szüneteltetni.

„A szakember a diagnózis pontosítása után, melyet röntgen, ultrahang, vagy MR vizsgálat segítségével tehet meg, konzervatív kezelést, vagy műtéti megoldást ajánlhat. A konzervatív kezelés általában a végtag kíméletét, pihentetését, felpolcolását, jegelését, gyógyszeres kezelést foglalja magában, valamint gyógytornát és fizioterápiát, fürdőkezelést is indikálhat.  A műtéti megoldás általában a terápiás sor végén van, de lehet első választandó eljárás is.” – mondja a doktornő.

Gyógyulás alternatív módszerekkel

A térdfájdalom kiküszöbölésére alkalmas lehet a hialuronsavas injekciókúra. A hialuronsav egy természetesen is előforduló molekula, mely „keni” az ízületet és tompítja a felszínét ért lökéseket. Az orvos az oszteoartrózis által érintett nagyízületbe fecskendezi az átlátszó, hiarulonsavat tartalmazó gélt, hogy csökkentse a fájdalmat, valamint visszaállítsa az ízület kenését és lökéscsillapítását. A kúra 1-3 darab, hetente elosztva beadott injekciót tartalmaz. A hatás fokozatosan adódik össze, így akár fél évig javíthatja az ízület terhelhetőségét.

Jó megoldás lehet a lökéshullám terápia is, amely egy nagy energiájú, hallható hullám, ami miután áthatol a test felszínén, – az orvos egy gél felvitele után a megfelelő kezelőfejjel a kijelölt helyre juttatja a hullámot – beindítja a test öngyógyító mechanizmusait, oldja a triggereket, élénkíti a vérkeringést és az anyagcserét. Ezáltal a kezelések nem csak a fájdalmat csökkentik, de a valódi okot szüntetik meg a sérült szövetek fokozatos regenerálásával.  A terápia eredményessége már néhány kezelés után érezhető, de a teljes kúrához 2-6 kezelésre is szükség lehet.

A Guna bioterápia is eredményesen segíthet a térdfájdalom leküzdésében. A természetes hatóanyagokat alkalmazó terápia nem más, mint a fiziológiai állapotot helyreállító orvoslás. A kezelés egy injekciókúra, amelynek ampullái hatékony megoldást jelentenek az ízületi fájdalomcsillapításban. Az ampullák speciálisan előállított kollagént és olyan segédösszetevőket tartalmaznak, amelyek gyors és hatékony javulást biztosítanak. Guna bioterápia szinte fájdalommentes, emellett az elváltozás okát célozza meg, nem pedig a kiváltott tüneteket, így jóval hatékonyabb, specifikus terápiát tud nyújtani.

Van remény a fájdalommentes sportra!

- Lépésről lépésre

Mint minden téren, a futásban is fő a fokozatosság, ne akarj rögtön maratont futni, ha egyelőre még az 5 km teljesítésénél tartasz! Haladj lépésről lépésre, tudatosan felkészülve a növekvő terhelésre, így nem fogod sokkolni az ízületeid és az izmaid. „Az edzés lényege, hogy hogy a szervezet stresszhatásnak van kitéve, amelyhez egyre jobban alkalmazkodva javul a teljesítőképesség. – mondja az ortopédus szakértő. A cél, hogy egyre jobb alkalmazkodáshoz szoktasd a tested, így a szív-, és érrendszeri, a keringési, a légzési, az izomzati, az ín-, a szalag-, és az ízületi rendszert is.” Tartsd be a terhelés és a pihenés helyes arányát, hogy megfelelően regenerálódni tudj az edzések között.

- Melegíts be, vezess le

A futóedzések előtt ne feledkezz meg az alapos bemelegítésről, mert ezzel csökkentheted a sérülések esélyét is. „A bemelegítés során serkentjük a szívműködést, a vérkeringést, a légzést, emelkedik az izomhőmérséklet, a hajszálerek pedig kitágulnak.” – vázolja Dr. Dobos Márta.

Edzés után elengedhetetlen a nyújtás, mert ez lazítja az izomzatot, az ízületeket, növeli a mozgáslehetőséget és csökkenti a sérülésveszélyt. Nyújtáskor az izmokat statikusan, rugózó mozdulat nélkül nyújtsd meg, és 10-20 másodpercig tartsd ki.

- Táplálkozz okosan

Az étkezéseddel is hozzájárulhatsz ízületeid egészségéhez. Érdemes olyan ételeket fogyasztani, amelyek csökkentik az ízületi gyulladást, és védik, olajozzák az ízületeket. A magas omega-3 zsírsavtartalmú tengeri halak, a lenmagolaj, a tökmagolaj, és az olajos magvak fogyasztása segíthet, ezek kívül a sovány pulykahús fogyasztása ajánlott a vörös húsok helyett. A tejtermékek kalciumtartalma is javítja az ízületek állapotát, de magnéziumot, D-vitamint és C-vitamint is ajánlott bevinni a táplálkozás során. Fogyassz sok friss gyümölcsöt és zöldséget, amelyek vitamintartalmuk mellett az esetleges gyulladás csökkentésében is segítenek.

- Erősíts vitaminokkal és ásványi anyagokkal

Számos ízületvédő készítmény kapható a patikákban, amelyeket érdemes kúraszerűen szedni, hogy ízületeidet a lehető legjobb formában tudhasd, és megóvhasd magad a felesleges fájdalomtól. Ezek az ízülettápláló kapszulák egyszerre tartalmazzák az összes olyan ásványi anyagot és vitamint, amire szüksége van az ízületeidnek. Fontos, hogy olyan készítményt válassz, ami MSM-et, glükozamint, kondroitint, hialuronsavat és kollagént is tartalmaz, és nem hiányzik belőle a folsav, a C-, a D-, a B6-, a B12- és az E-vitamin, illetve a kalcium, a magnézium, a cink és a szelén sem.

A cikk megjelent a Wellness magazin 2014/3. számában.