Megvolt 2015 első versenye, rögtön egy 12 órás futás - egyben országos bajnokság - Székesfehérváron, az Optivita Ultrafutó Kupa keretében. Tavaly is ez volt a szezonnyitó, idén sem lehetett másképp, ott volt a helyem. Minden eddiginél több, kb. 750 kilométerrel a lábamban vágtam neki a versenynek. Az alapozás, úgy éreztem, hogy jól sikerült, a hosszú edzéseket, meg persze a rövidebbeket is megcsináltam, voltak 100 km fölötti heteim is, nem voltam beteg, nem volt fogműtétem sem, mint tavaly télen, sikerült összerakni mindent magam körül úgy, hogy a számomra fontos, illetve szükséges dolgok beleférjenek az életembe. Úgy éreztem, hogy erősebb vagyok, tapasztaltabb vagyok, a magabiztosságommal sincs baj, fejlődtem tavalyhoz képest. Egy apróság zavar, az a plusz 3-4 kiló, amit tavaly nyár óta magamra szedtem, és a sok futás ellenére nem sikerült leadni, mivel mindig sikerül össze-vissza ennem - na de majd most összeszedem magam ilyen téren is.

Egy konkrét számmal - elárulhatom, a 112-vel - a fejemben mentem a versenyre, valahogy ez villant be, hogy ennyit fogok futni. Úgy éreztem, hogy a tavalyi 105,7 után (ahol a végén már nagyon elhagytam magam, és nagyon fájt a lábam is) idén képes vagyok egy 110 km feletti eredményre, és ebből lett egy konkrétan megfogalmazott 112. Persze ha ennél több lett volna az elért eredményem, nem lettem volna boldogtalan, sőt, de ezt éreztem reálisnak. És így még mindig nem ugrottam előre annyit, hogy valamilyen később megjavíthatatlan eredményem legyen.

Szombat reggel mentünk Székesfehérvárra Milánnal, Milcsit szokás szerint anyukámra bíztuk - mert nem vagyok "szar anya" jeligére. Érkezés után kipakoltunk a Márton Team-hez, közvetlenül Dóri és Zoli asztalkája mellé, mert közös frissítő-segítőnk volt, Petra vállalta, hogy kiszolgál minket. Átvettük a rajtcsomagot, átöltöztünk, hangolódtunk, beszélgettünk az ismerősökkel. Ilyenkor a tavasz első versenyén olyan jó újra látni mindenkit, örülünk, hogy újra versenyezhetünk, hogy vége a télnek, és megmutathatjuk, mit tudunk.

Az öltözködéssel picit gondban voltam, de mivel nem volt még olyan meleg idén, nem akartam nagyon nekivetkőzni, hosszú ujjút, rá egy rövidet, és egy vékony hosszú nadrágot vettem, a táskámban meg sorakozott egy rakat meleg ruha, készülvén az estére. A cipő is problémás volt, a Stinson Lite-ot és a négy napos új Cliftont vittem magammal, a Cliftonra hajlottam volna, de mivel a Stinson az erősebb ultrás cipő, és abban futottam a legutóbbi 12 órámat is, végül azt vettem fel. Nem rossz cipő, de nekem valamiért nem is jó, a Stinson Tarmac jobb volt, legközelebb azt viszem magammal versenyre váltónak, mert hiába van benne 1500 km, még mindig teljesen jó. Na szóval a Stinsonban kezdtem, és gondoltam, ha kell, majd cserélek. Még soha nem kellett versenyen cipőt cserélnem egyébként.

10-kor elrajtoltunk, Dórival indultunk, mondta, hogy jön velem, de végül 2 kör után kilőtt mellőlem, mondjuk sejtettem, hogy így lesz, mert az ő célja a 120 volt. Milán is elzúzott hamar, úgyhogy egyedül maradtam, hallgattam a Linkin Park tavalyi Rock am Ring koncertfelvételét. Egészen jól felvettem a ritmust, jól mentek a lábaim. Figyeltem az órát meg a pulzust, kíváncsi voltam rá, hogy milyen lesz. Versenyen most viseltem először pulzusmérőt, ha már lett egy szuper Suunto Ambit 3 Peak-em, akkor kihasználom, mit tud. Aránylag egyenletes köröket mentem, igyekeztem úgy haladni, hogy azért az jó tempójú futás legyen, de ne fussam el magam, maradjon erőm végig. Nem izgatott, ha valaki lekörözött, haladtam a saját tempómban. A pályáról megint meg kellett állapítanom, hogy még most sem szeretem, főleg a kavicsos részt, hamar be is pattant a cipőmbe pár kövecske, de amíg tudtam, húztam az időt, hogy ne kelljen megállnom kiszedegetni. Amikor már nagyon zavaró helyen volt, akkor leültem és kiráztam a cipőmből. És itt követtem el hibát: az első kavicskiszórásnál le kellett volna cserélnem a Stinsont, mert valahogy nem volt az igazi. 20 kilométerre már mindkét nagylábujjamat kidörzsölte, éreztem, hogy hólyagos, de próbáltam nem foglalkozni vele. Kiszórtam a kavicsokat, visszavettem, irány tovább. Ezt még eljátszottam párszor.

Jól haladtam, gyűltek a kilométerek, a hangulatom teljesen rendben volt, éreztem, hogy erős vagyok, kedvem is volt futni, nem alibiztem. Petra pikk-pakk adott mindent a frissítőasztalról, amit kértem, nagyon jó volt, hogy segített, nélküle nem ment volna így a futás! A központi frissítőben is gyorsan elvettem, amit kívántam, megittam és futás tovább. Nem gyalogoltam, nem akartam időt vesztegetni rá addig, amíg tudok futni. És tudtam futni! Gyakran csináltam "system check"-et: jól vagyok? jól! tudok futni? tudok! tudok gyorsabban futni? tudok? fáj valami? nem! Ha minden oké volt, akkor még jobban nekiduráltam magam, és mentem. Volt pár vicces helyzet, mint amikor egy körön belül először Larzen, majd Bálits Éva mondta, hogy már nincs sok hátra - utalva a szurkolói kisokos bejegyzésemre, jót mosolyogtunk rajta.

Persze nem csak befordult módra futottam, bandáztam is azért, Badics Attilával szokás szerint jókat dumálunk, Toncsival is, de sikerült Dórival is futni, Kisháziné Erikával is volt pár közös kilométerünk, Bálint Évivel is, szóval azért éltem társadalmi életet is, de ha már nem egyezett a tempónk, akkor szétváltunk, és mindenki ment a maga útján, a saját versenyét futva. Simonyi Balázzsal is futottunk együtt kb. fél kört, ő utána sajnos ki is állt, de nem miattam persze. :)

A helyezésre nem is nagyon figyeltem, voltam 7., aztán 6., aztán 5., és egyszer feltűnt, hogy a 4. vagyok - kiderült, hogy Dóri elé kerültem, mert hiába körözött le, nem volt teljesen jól a hasa, így a technikai szünetek miatt visszaköröztem. Az élen Évi, Mateve és Erika álltak, amikor Évivel együtt haladtunk, akkor 7 körrel volt előttem, Erika talán 5-tel, ami igen sok, és ha nem történik baj, akkor az behozhatatlan.

A Stinsonnal való küzdelmet 6 óráig folytattam, amikor a 6 órásokat lefújták, leültem és kértem a Cliftont. Gyorsan átvettem, tartottam egy picit hosszabb frissítést, aztán mentem tovább. És az új cipőben úgy éreztem, mintha csak akkor kezdtem volna a futást. Szívem szerint adtam volna magamnak egy pofont, hogy eddig halogattam a cserét. De hát ebből is tanulok, most például azt, hogy az elsőként kívánt cipőt kell felvenni.

Innentől nagyon jól felvettem a ritmust, hallgattam a zenéimet - most a pörgősebb slágerek mentek, a Linkin Parkot a végjátékra tartogattam ismét. Jól haladtam, 70 kilométer körül is mentek a 6 perc körüli kilométerek, és egyre többet előzgettem olyanokat, akik az elején repesztettek, mostanra viszont lassultak. Milántól is vettem vissza köröket, neki volt egy kisebb holtpontja, de utána újra nagyon szépen ment, órákig nem is láttam, csak mondták, hogy fut.

Ahogy ment le a nap és lett hűvösebb, úgy kezdtem magam jobban érezni. A lehűlés kicsit engem is lehűtött, ez jót tett, aztán mondjuk egyre hidegebb lett, kezdtem fázni, úgyhogy kértem a pulóvert. Petra már vette is elő a kívánt darabot, és akár rám is adta volna, ha kérem, de megoldottam egyedül az öltözködést.

Szuflavéder is megjelent a semmiből, fotózott és szurkolt, jó volt látni őt is. A Nodari család is felbukkant az ordibátorral, nekik is mindenki örült! Larzen is visszajött ismét, kértem, hogy jöjjön velem egy kört, mert sokat voltam már egyedül, és kezdtem picit unatkozni. Larzen beszámolt, hogy a Gizionok nagyon szurkolnak, és hogy a "főnökasszony" üzeni, hogy kéne futni is, mert ez így kevés lesz. Persze sejtettem, hogy ez azért nem teljesen komoly, így nem vágott földhöz az üzenet. Mentem szépen, a lábaimat persze már eléggé éreztem, de haladtam, legrosszabb esetben is 7  perces tempóban - bár ezt én sokkal gyorsabbnak éreztem. Közeledtem a 100 kilométerhez, betettem újra a Linkin Parkot, hogy velem legyen az erő, de sajnos kicsit későn kapcsoltam, és kezdtem el újra teperni, hogy meglegyen a 10:30-on belüli 100, így végül 10:32-re hoztam. Nagyon nem törtem össze, menni kellett tovább. Tudtam, mi a célom, tudtam, hogy most már tényleg nincs sok hátra, és tudtam, hogy a 110 feletti eredménynek itt  és most meg kell lennie. 100 után azért engedélyeztem magamnak egy toi-toi szünetet, Petra világított nekem, hogy beletaláljak, vicces volt.

Az utolsó fél órában Milánnal sikerült ismét összetalálkoznunk, onnantól jó szokásunkhoz híven együtt mentünk. A végén nyomtuk, ahogy tudtuk, hogy még legyen teljes körünk, átérjünk a célkapun, és inkább utána mérjék le a tört körünket, mint előtte, a mínusz 1 fokban nem nagyon akartunk 12 óra futás után lemerevedve, lehűlve várakozni. A célunk sikerült, a szervezők, frissítősök és futótársak ovációja és sorfala között haladtunk az utolsó körökben, ez nagyon szuper volt ismét, ez a legjobb része minden versenynek, az ember úgy érzi magát, mint egy szupersztár! 

Végül lefújták a versenyt, amivel azt hiszem, hogy elégedett lehetek. 112,212 kilométert sikerült teljesítenem, ez 6:25-ös átlag. A 115 akár elérhető lett volna, ha nincs a cipőzés, és esetleg gyorsabban tudom letolni és visszahúzni a nadrágom a wc-zéseknél. De majd legközelebb, így van cél, amit el lehet érni. Milán is szuper volt, 114-et ment, ő is 7 kilométert javított az előző eredményén, úgyhogy mindkettőnk számára jó volt ez a verseny.

A vége után bementem az épületbe megmosakodni, muszáj volt legalább az arcomról lemosni a futás porát és sóját. Aztán megölelgettük egymást Edittel és Erikával is, végül kimentem újra a hidegbe, hogy összepakoljunk - vacogott a fogam a hidegtől. Volt egy kis technikai malőr, a kocsit be kellett bikázni, de Zoli segített. Dórival is sikerült egy összeborulást produkálnunk, örültünk egymásnak, ő az én jó eredményemnek, én meg annak, hogy ő milyen erős és milyen helyzetekből tud visszajönni. Petrát is körbepusziltuk a sok segítségért, nagyon hatékonyan és odafigyelve frissített minket.

A frissítésem nagyon jól sikerült, szerintem soha ilyen jól még nem, volt benne előre megtervezett rész, mint a magnézium és a BCAA adagolás (bár ez a végére borult picit, de nem lett belőle gond, ellenben időt sem vesztegettem arra, hogy megálljak kapszulát bevenni). 3 gélt ettem meg, vajas kenyér falatokat, sós perecet, sós kekszet, izót, vizet, 100 %-os gyümölcslevet, kólát és Fantát ittam. L-karnitint ittam a rajt előtt és 7 óra körül, nálam jól működik, úgyhogy ezután is fogom használni, és 9 óránál egy koffeines Activator nevű cuccot - bár ettől pont hogy álmost lettem. :) Nem fájt a gyomrom, éreztem, hogy mikor kell megállni a kajálással, hogy ne egyem túl magam és ne lötyögjön bennem, és mikor kell újra ennem valamit, hogy ne legyen baj. Az esti hideg órákban meleg teát is ittam, az nagyon jólesett. Talán lassan megtanulom, hogy mit hogy kell csinálnom, hogy rendesen működjem, bár egy ennél hosszabb versenyen a frissítés is más azért.

Az órám szerint 21 percig nem voltam mozgásban, ez a frissítőasztalnál állás, az 5 cipőből kavicskiszórás, cipőcsere és a 3 vécézés. Gyalogolni csak addig gyalogoltam, míg megittam az italom, és utána már futottam is tovább, max. 150 métert, erre sem akartam az időt vesztegetni. Erre büszke vagyok, mert ez fejben dőlt el. A fejem végig rendben volt, tudtam, mi a célom, miért jöttem, versenyezni akartam magammal, és okosan futni. Szerintem ez sikerült. Tudtam, hogy tavaly mit rontottam el, és mindent ki is tudtam javítani. Ezt szeretném átmenteni Sárvárra és az Ultrabalatonra is, ahol persze sokkal hosszabb ideig kell nem csak futni, hanem koncentrálni is, de bízom benne, hogy ott is sikerülni fog. Izomzatilag rendben vagyok, sérülés nincs, egy kicsit többet kell majd erősítenem, és jobban odafigyelni a hétköznapokban a táplálkozásra, hogy inkább izom legyen rajtam a zsír helyett.

Ez a 112,212 kilométer tehát egy OB-4. helyre volt elég, aminek örülök. A tendenciát tekintve haladok előre: tavaly a 24 óráson 6. voltam, a 6 óráson 5., most itt ez a 4. hely, lehet, hogy a következő OB-n 3. leszek? Nem lenne rossz, meglátjuk. De addig még sok edzés vár rám!

{És ha már tendencia: 2011 óta edzem Gabival, az első 12 órásomra készített fel lóhalálában. Akkor 86,578 km-t "futottam". 2012-ben nem indultam ultrán Milcsi születése miatt. 2013-ban 98,761 km lett. 2014-ben 105,744 km (ezt tavasszal futottam, ősszel pedig egy 102,251-em is volt) 2015-ben pedig 112,212 km. Szerintem egész jó ütemű fejlődés.}

Köridőim: http://sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=5024&bib=1260

Strava: https://www.strava.com/activities/264634103

Fotók: Ironteam, Szuflavéder

Elkezdődött a futószezon, egyre-másra rendezik a különféle versenyeket szerte az egész országban, mindenféle távon, terepen és aszfalton egyaránt. Azt gondolom, ez jó apropó arra, hogy összeszedjem, hogyan érdemes szurkolni, mit szeretnek a futók, mit nem, mi esik jól, mi nem. Talán mindenki dolga egyszerűbb így. A különböző pontok összeszedésében segítségemre volt a kedvenc futós csoportom, az SZTK kis közössége - köszönöm nekik! :)

Minek örül egy futó?

A szurkolásnak, őszinte (vagy kevésbé őszinte) drukkolásnak, biztatásnak mindig örül az ember, fusson akár városi félmaratont, kemény terepversenyt vagy ultrát. A kedves mosoly és a biztatás mindig jól jön!

Ha azt mondod, Hajrá, nem lőhetsz mellé, ez senkinek nem esik rosszul! Lehet, hogy nem reagál rá a futó, csak odanéz, lehet, hogy elmosolyodik, lehet, hogy int, lehet, hogy odamond egy köszit. Ha reagál, ha nem, jöhet az a hajrázás!

Mondhatod azt is, hogy Gyerünk/ Ez az! - ezek a hajrához hasonlóan mindenki számára elfogadható szurkolások.

Jó vagy! / Te vagy a legjobb! - a futók egóját kellemesen simogatják az ilyesfajta mondatok, ezek szintén a legtöbb futónak jólesnek, még akkor is, ha esetleg épp úgy érzik, ők a leggyengébb, legrosszabb futók a világon.

Csak így tovább! - valószínűleg ez ellen sem fog senki tiltakozni.

Tényleg nagyon hálásak vagyunk a szurkolásért, a kedves mosolyért, a tapsért és a kereplőzésért, dobolásért, bármiért, amit futás közben kapunk. Nem mindig van erőnk reagálni rá, de köszönjük, szóval szurkoljatok, ha futót és futóversenyt láttok!

Mit ne mondj soha, légyszi!

Ezek a szurkolásnak szánt mondatok sajnos nem mindig jól sülnek el, úgyhogy inkább mellőzd őket, ha lehet - helyette használd a fentebb olvasható rigmusokat.

Fuss, Forrest, fuss! - Ettől szinte minden futó idegbajt kap, annyira elcsépelt, unalmas és idegesítő szlogen, még ha a nemfutók számára a futók hasonlóan elvont személyiségek, mint a filmbéli Forrest Gump. Félreértés ne essék, szeretjük ezt a filmet, csak ne hívjatok minket Forrestnek. :)

Gyerünk/kitartás, már nincs sok hátra! - Néha még a hátralévő egy kilométer is örökkévalóságnak tűnik, ha pedig egy 200 kilométeres ultraverseny 40. kilométerénél mondod ezt valakinek, az tuti rosszul lesz.

Hopp, hopp! vagy Egy-két-egy-két! - Ez a pattogós ritmus általában pont nem egyezik azzal a ritmussal, amire a futó szedi a lábait, plusz olyan, mintha ugráltatnád, szóval ez nem az igazi.

Jól vagy? / Rosszul nézel ki! - Hát, sokszor erre a válasz - főleg, ha ultrán kérdezed - az lesz, hogy nem vagyok jól. De majd jobban leszek. Vagy nem. Mivel úgysem tudsz segíteni az adott "nem jó" állapoton, inkább ne is kérdezz rá, a futó általában túllendül a holtponton anélkül is, hogy külön felhívnád rá a figyelmet, hogy nincs épp csúcsformában. Ha pedig jól is van a futó, akkor is előfordulhat, hogy nem úgy néz ki, mint normál esetben szokott: izzad, piros az arca, szuszog, máshogy veszi a levegőt, mert éppen fut. :)

Gyerünk, megy ez gyorsabban is! - Sajnos nem mindig, van, hogy még a legfelkészültebb futónak sem jön össze a verseny, gyengébb, lassabb, mint szeretné. És ezzel általában tisztában is van, pont ezért rossz, ha így próbálod motiválni, főleg, ha amúgy is küzd, ahogy tud.

Fura kérdések, amiket a legtöbb futónak feltettek már

Minden futó találkozott már fura kérdésekkel, ami a futáshoz kapcsolódott, most próbálom megválaszolni a leggyakoribbakat.

És nyertél a versenyen? / Hányadik lettél? A legtöbben nem azért mennek, hogy nyerjenek. Mindenki inkább a távval és önmagával küzd, hogy magából ki tudja hozni a legjobbat. Általában nem tudjuk, hogy egy több ezres mezőnyben hányadikok lettünk, inkább az a lényeg, hogy milyen időt futottunk és hogy éreztük magunkat a versenyen. 

Meg lehet állni a versenyen? Eszel és iszol is közben? Elmehetsz WC-re? Természetesen igen, senki mellett nem áll ott a versenybíró, hogy nézze, megáll, sétál-e a futó. Nekünk szerencsénk van, hiszen a futók gyalogolhatnak, de a gyaloglók nem futhatnak. Ultraversenyen még az is előfordul, hogy leülünk. És igen, enni és inni is szoktunk, hogy ekképpen pótoljuk a futás közben elhasznált tápanyagokat és folyadékot. Máshogy nem is nagyon lehetne órákon keresztül futni, egy idő után életveszélyes lenne. És ha WC-zni kell, akkor WC-zünk, hiszen ami bement, annak valahol ki is kell jönnie. (Igen, a futók simán képesek beszélgetni erről) :)

Nem unalmas a futás? Min gondolkodsz közben? A válasz: nem unalmas, ha unnánk, nem csinálnánk. Bármin lehet futás közben gondolkodni, de sokan egyszerűen kikapcsolják az agyukat, hogy így pihentessék. A zenehallgatás/hangoskönyv sokaknál működik és segít, de sokan inkább a csendet választják.

Melegben/hidegben is futsz? Nincs meleged/nem fázol? Aki szeret futni, és van valamilyen célja a futással, az megy hidegben és melegben, esőben és hóban is. Igyekszünk az időjárásnak megfelelően öltözni, hogy ne kapjunk hőgutát, és ne is fázzunk meg.

Nem megy tönkre a térded a betonon? Remélem, hogy nem, ezért veszek jó cipőt, ezért erősítek, ezért nyújtok, bízom benne, hogy nem lesz semmi bajom.

Miért futsz annyit? Csak. Mert. Szeretem. Jó. Te miért jársz bulizni/jársz moziba/nézed a tévét/bicajozol/iszol alkoholt stb.?

Már nem kell fogynod, ne fussál! Nem csak a fogyás és alakformálás lehet a futás oka, hanem sok minden más. Egészségmegőrzés, önismeret-fejlesztés, erősödés, a határaink megismerése. Bármi más, ami az adott ember személyiségéből fakad.

Van a maratonnál hosszabb táv is? Van, hiszen a maraton "csak" 42 kilométer, az ultratávok meg efölött kezdődnek. Van 6, 12, 24, 48 órás, 6 napos futás, hogy az ennél hosszabb extrém próbatételekről ne is beszéljünk. És vannak emberek is, akik ezeken elindulnak, sőt, sikeresen teljesítik is őket. És igen, ezek az emberek teljesen normálisak, csak nagyon szeretnek futni!

Két nap múlva vége az évnek, futásból is már csak egy van hátra idén, nem maradt más hátra, mint hogy kicsit visszatekintsek 2014-re.

Ha röviden értékelni szeretném, akkor úgy tudnám jellemezni ezt az évet, hogy kemény, nehéz, fárasztó, felejthetetlen, élményekkel és sikerekkel teli. Szóval összességében jó volt, jól sikerült. Persze a bennem bujkáló kisördög azt mondja, hogy lehetett volna még jobb is, erősebb futásokkal, több kilométerrel, gyorsabb versenyekkel, de mivel nem vagyok telhetetlen és elégedetlen, azt mondom, ezekre mind lesz lehetőségem 2015-ben. A tervek és a vágyak már nagyjából megfogalmazódtak bennem, most már ezek megvalósítására igyekszem koncentrálni.

Nézzük mi történt velem idén, hónapról hónapra.

Január és február

Gőzerővel alapoztam, a hideg és sötét téli hónapokban, volt jópár 100 km körüli hetem, éreztem, hogy erősödöm és fejlődöm.

Március

Az alapozás után már nagyon vártam, hogy végre versenyezhessek, rögtön egy 12 órással kezdtem a szezont a székesfehérvári OptiVita versenyen. Jól ment a futás, tudtam, hogy meg kell lennie az eddig csak vágyott 100 kilométernek - ez sikerült is, 105.744 kilométert futottam. Sajnos a verseny utolsó órájára nagyon megfájdult a jobb bokám-talpam, ezzel utána hetekig küzdöttem, és alig tudtam futni, folyamatosan szenvedtem a fájdalom miatt. Végül a szezonomat egy egyszerű kineziotape és egy kedves gyógytornász lány mentette meg, így tudtam tovább edzeni, és a terveket sem kellett passzolni. Március végén megvettem az első Hokámat, azóta függő vagyok.

Április

A Vivicittán 10 kilométeres iramfutók voltunk Milánnal, nagyon jó élmény volt másokat segíteni, a futásnak egy új oldalát tapasztatluk meg. 

A hónap nagy versenye a sárvári 24 órás volt. Amennyire féltem tőle, annyira jól sikerült, az összefutott 173.825 km OB. 6 helyet és korosztályos OB 3. helyet jelentett.

Május

Minden az Ultrabalatonról szólt, vártam, hogy menjünk már, ugyanakkor azt akartam, hogy legyen még időm tovább készülni, mert féltem, milyen lesz. Aztán az a verseny lett belőle, ahol minden jól sikerült, a rajt után 30 órával 10 perccel és 59 másodperccel később pedig már ott is voltam a célban, Milánnal együtt. A célba érkezés nem volt akkora katarzis, mint amit vártam, és kb. másfél hónap kellett ahhoz, hogy agyban fel tudjam fogni, hogy igen, ez a verseny sikerült.

Június-július

A főszerep a munkába visszaállásé volt - sajnos elég nehézkesen ment, több mint két itthon töltött év után fura volt újra beülni egy szerkesztőségbe, időre menni, a gyerekért rohanni - de ezt biztosan minden anya átéli, szóval nem ecsetelem tovább.

Augusztus

A hónap versenye a Suhanj!6 órás jótékonysági futás volt - ez lett életem első feladott versenye, 40 km után kiszálltam. Azóta sem bántam meg a döntést, nem volt értelme tovább szenvedni ott és akkor.

Szeptember

Kipróbáltam, milyen az, ha a hónap négy hétvégéjéből hármat versenyzéssel töltök - hát eléggé elfáradtam. Először az Optivita budapesti állomása volt, ahol 12 órát futottam: 102.251 km és női 2. hely lett belőle, meg egy olyan futás, ami az első métertől kezdve óriási küzdelem volt. Azt hiszem, itt tanultam meg, milyen is igazán az ultra.

Egy héttel később a WizzAir Félmaratonon voltunk 2 órás iramfutók Milánnal, ez egy igazi lélektöltős futás volt, nagyon élveztem.

A hónap utolsó versenye pedig a Szimpla Élmény volt, ahol Dórival közösen gyűrtük le a Mátrában a 36,6 km-t és az 1690 m szintet. Megküzdöttünk vele, de jó kis verseny volt, plusz az idei év első (és egyetlen) terepfutása számomra.

Október

A hónapra csak egy versenyt terveztem, a Budapest Maratont, és annak ellenére szerettem volna megpróbálni az egyéni csúcsot, hogy nem éreztem magam kirobbanó formában. A maraton ennek megfelelően nem sikerült jól, a tervezett időtől jócskán elmaradtam. De éreztem, hogy novemberre még össze fogom tudni magam kaparni.

November

Az Optivita sorozat utolsó, 6 órás versenye elég fontos volt számomra, ezzel a 6 órás futással szerezhettem meg az összetett verseny 2. helyét - ez sikerült, és 61,125 km-rel zártam a 6 órást, ami egyéni csúcs ebben a számban.

Az utolsó hosszú futás pedig a Kvázibárki Gerilla Maraton volt, ami jópofa volt, de azért megküzdöttem vele.

December

Futogattam, eszegettem, pihentem, igyekszem összeszedni magam a következő évre. Az éves kilométer-mennyiségem olyan 3200 körül lesz, ami kb. 450-nel több az előző évi mennyiségnél. Van, akinek ez sok, van, akinek kevés, én néha azt érzem, hogy ez így pont jó, máskor meg leszúrom magam, hogy ennél többet is bírtam volna. De gyerek, család, munka mellett ez most így sikerült.  

Ha választanom kell, mi volt a legkedvesebb élményem idén, akkor az Ultrabalaton teljesítést mondanám, közvetlenül mögé pedig a sárvári 24 órást sorolnám, mert ott döntöttem le egy hatalmas falat magam előtt, és elsőre egy olyan eredményt futottam, amire magam sem számítottam. (Persze a kisördög a fejemben azt mondja, hogy lehetett volna még ennél is jobb.)

Ami pedig a legnehezebb próbatételnek bizonyult, az pedig a munkába való visszaállás, a családi élet és a futás kombinálása volt. Megszenvedtem vele, de végül sikeresen összelegóztam mindent magam körül.

Összességében sikeresnek értékelem az évemet, amit meg akartam csinálni, azt megcsináltam, a maratonnál hosszabb távokon minden egyéni csúcsomat megjavítottam, durva sérülést nem szedtem össze. Futottam két 6 órás, két 12 órás, egy 24 órás és egy 212 kilométeres ultrát, gyűjtöttem egy rakat érmet és két nagy serleget is. Tudom, milyen egy "ultrás" év, és tudom, miben kell fejlődnöm, erősödnöm - szóval jöhet 2015!

Fotók: Ironphoto, Ironteam, BSI, Edzésonline

A "nemszeretem" lista után úgy tisztességes és evidens, hogy legyen egy "szeretem" listám is. Ezek azok a dolgok, amik az általános, mindenki által ismert "miért jó futni" tényezők mellett különösen jóleső dolgok a futásban. Egy-egy apró nüansz, pillanat, néhány tárgy, amik miatt azt érzem, hogy megéri futnom, olyan érzések, amiket várok, hogy jöjjenek.

- A téli hidegben a vasárnapi hosszú futások után a hazaérkezés, majd a zuhany alá beállás, amikor hosszú percekig folyatom magamra a forró vizet. (Takarékoskodóktól és környezetvédőktől ezúton kérek elnézést a pazarlásomért.) Ahogy kiolvadnak a végtagjaim, és ahogy felolvad a testem, mindig azt érzem, hogy ezért megérte kimenni a hidegbe és lefutni azt a 30-40-50 kilométert. Nyáron ugyanez, csak akkor fordítva a hideg-meleget. :)

- Az elégedettség érzése egy hosszú, nehéz edzés vagy verseny után. Főleg akkor, ha ki kell lépnem miatta a komfortzónámból. Ilyenkor még jobban örülök, hogy megcsináltam, képes voltam rá, túl vagyok rajta, erősebb lettem tőle. 

- Nagyon szeretem azt az érzést, amikor túlszárnyalom magam. Azt, amikor minden eddiginél hosszabb távot teljesítek, vagy mikor gyorsulni tudok és javítok egy korábbi időmön.

- A kisfiam mosolya, amikor futás után belépek az ajtón, és szalad elém, örül nekem.

- Szintén a kisfiamhoz köthető: amikor épp pihenőnapom van, és megkérdezi: "Anya, te ma nem futsz? Miért nem futsz?" - hát ez mindig megmelengeti a szívem. Méghozzá azért, mert jó érzés, hogy neki természetes, hogy futok, nem sír utánam, hogy ne menjek el. Egyrészt ezért nincs már lelkiismeret-furdalásom, másrészt pedig örülök, hogy példát tudok neki mutatni, hogy sportolni jó.

- A célba érkezés, vagy egy verseny lefújásának pillanata. Még akkor is szeretem, ha épp nem vagyok elégedett a teljesítményemmel. Megléptem egy újabb lépcsőfokot, közelebb kerültem valamihez általa, esetleg teljesítettem egy újabb célt, az utam egy szakasza véget ért, kereshetek új kihívást - úgymond tiszta lappal indulhatok.

- A serlegek és érmek. Álszent lennék, ha nem állítanám, milyen jó érzés dobogón állni, serleget kapni, de ugyanilyen becsben tartom a teljesítésért járó emlékérmeket is. Jó rájuk nézni, mert mind futóéletem egy-egy kis darabját szimbolizálják.

- A futóbarátok. A futóközösség. Az a sok remek ember, akiket a futás által megismerhettem. Szeretem a futók közti cinkosságot, hogy mindig van közös téma, még ha a vélemények nem is mindig egyeznek. És az is jó, amikor egy vadidegen fut velem szembe, és összenézünk, összemosolygunk, intünk egymásnak csak azért, mert mindketten futók vagyunk.

- Ha az edzőm megdicsér és büszke a teljesítményemre.

- A szép futóruhák és a menő futócipők. Lassan több van belőlük a szekrényemben, mint rendes ruhákból.

- Bár nem vagyok edző, szakértő, csak egy hobbifutó, és ezt mindig el is mondom, nagyon jó érzés, amikor valaki tőlem kér tanácsot, és érdekli a véleményem a futással kapcsolatban. Szeretek másoknak segíteni, jó érzéssel tölt el, ha valaki az általam kapott ötletek által elkezd futni, vagy teljesít egy versenyt.

- Ez a blog, és az, hogy ennyien olvastok és kíváncsiak vagytok rám! :) Köszönöm! :)

És most jöhetnek a Ti "szeretem" dolgaitok! :)

Vannak dolgok, amiket nem szeretek a futásban. Na jó, nem pont ez a legjobb kifejezés, hogy nem szeretem, inkább úgy fejezném ki magam, hogy nem bánnám, ha ezek nem lennének, nem történnének meg. Persze ezek egyéni dolgok, mert ezek velem fordulnak elő, másoknak nincsenek ilyen problémái, vagy másmilyenek vannak.

Ez az én szubjektív "nemszeretem" listám.

- A 10 lábujjkörmömből utoljára 2 éve volt mind a 10 ép egyszerre. Általában 3-4 ronda, sérült, kék, gyulladt, hiányzik a fele vagy az egész, és egyebek. De volt már olyan is, hogy egyszerre 8 volt "beteg". Ha kisebb a cipőm, ha nagyobb, akkor is meg tud nyomódni a körmöm. Az Ultrabalaton után így nézett ki a lábam. Nem is hordtam szandált egész nyáron, csak egyszer. :) Ronda, mi? Még szerencse, hogy nem látszik, ami le van ragasztva és be van paradicsomozva. :)

- Sokszor vannak vízhólyagok a lábamon. Hosszú verseny után mindig, minden óvintézkedés ellenére. A legrosszabb, amikor valamelyik köröm alatt keletkezik egy bumszli. De ezeket a legnagyobb lelki nyugalommal szoktam kiszurkálni - természetesen fertőtlenített tűvel, majd magát a hólyagot is fertőtlenítem.

- Az arcbőröm gyakran megsínyli a futást. Nagyon hamar kezdek izzadni, és nagyon hamar sósat izzadok, ami egy idő után szétmarja az arcbőrömet. Épp ezért versenyeken is rendszeresen törölgetem, mosom le az arcom, és kenem be valamilyen krémmel. Más kérdés, hogy a sós izzadsággal keveredő krémnek rettenetes íze van, amikor véletlenül belefolyik vagy beletörlöm a számba. :)

- A hideg időben futás közben állandóan folyik az orrom. Kb. 5 percenként törölgetnem és fújkálnom kell. Ennek következményeként gyakran piros az orrom, amit szintén kenegetek.

- Állandóan mosok. Annyi futócuccot használunk egy héten, hogy legjobb esetben is kétnaponta mosnom kell. És teregetnem. Utálok teregetni. :)

- Mindig vizes (izzadt) a hajam futás után, ezt minimum meg kell szárítani, de inkább meg kell mosni. Szóval sokszor kell hajat mosnom és hajat szárítanom, amire rengeteg idő megy el.

Hm, most kb. ennyi jut eszembe. Nem is olyan sok a "nemszeretem". :) És igen, ez legyen az életemben a legnagyobb probléma, hogy néha megnyomódnak a körmeim, lesz pár vízhólyagom, piros az orrom és a bőröm, és sokat kell mosnom. :) Amúgy meg szeretek futni. :)

Neked van "nemszeretem" a futásban?

Úgy tűnik, hogy számomra lezárult az idei futószezon, már ami a versenyeket illeti, és nem is akárhogy sikerült: jól! Szombaton volt az utolsó versenyem, Velencén a 6 órás OptiVita forduló, egyben a 6 órás OB.

Kimondatlanul azért mentem oda, hogy végre fussak 6 órán egy 60 km fölötti eredményt, mert ilyenem még nem volt, szerettem volna egyéni csúccsal zárni az évet. Kimondott célom pedig az volt, a verseny végigfutásával megerősítsem és bebiztosítsam az OptiVita szuperkupában az összetett női 2. helyezésemet. Mindkét küldetést sikeresen teljesítettem, úgyhogy boldogan és elégedetten zárhatom az évet.

A július-augusztus nem alakult jól számomra, a munkába való visszaállás nagyon meggyötört, jobban, mint számítottam rá, az életünk újratervezése igencsak sokat kivett belőlem, emiatt az edzéseim igencsak rosszul mentek. Szeptemberben már egy fokkal jobb volt a helyzet, 4 hétvégéből 3 versenyem volt, eléggé elfáradtam. A maraton irtó béna lett, de mivel nem volt célverseny, felfogtam egy hosszú és nehéz edzésnek, amire tudok majd építkezni. Utána viszont sikerült összekaparnom magam, elkezdtek jobban menni az edzések, egyre erősebbnek és motiváltabbnak éreztem magam. Így jött el a november, és tudtam, hogy most meg kell tudnom csinálni a 60-ast a 6 órán – az összetett 2. hely pedig már csak hab lesz a tortán.

És akkor a verseny.

Reggel indultuk Velencére Dórival és Zolival közösen, útközben az autópályán megálltunk kávézni, hogy Dóri megszokott rituáléi ne maradjanak el. Nekem is vannak rituáléim: a Compressport DNF pólóban megyek versenyre, és a verseny előtti napon beragasztom a lábam kineziotape-pel – szóval nem vagyok csak egy kicsit kényszeres. Hamar megérkeztünk, felvettük a rajtcsomagokat, bemutattuk az OB részvétel miatt a kis kék könyvünket benne a versenyengedéllyel és a sportorvosi igazolással, aztán kipakoltuk a pálya szélére a Márton Teammel közösen a székeket, asztalt, frissítőcuccokat, majd elmentünk átöltözni. Mivel jó idő ígérkezett, rövidnadrágot és rövid ujjút vettem (mint a legtöbben), de magamra húztam egy vékony hosszú ujjút is. Versenyen most először futottam a Hoka Cliftonban, de mivel sikerült jól bejáratnom az elmúlt hetekben, bíztam benne, hogy nem lesz vele gond.

10-kor rajtoltunk el, rögtön elindítottam a zenét, és jókedvűen, kellemes tempóban kezdtem futni. Figyeltem, hogy ne fussam el az elejét, persze az első kör lett a leggyorsabb, aztán beálltam egy viszonylag egyenletes tempóra 5:30-5:40/km között, mert ezt sokáig tarthatónak éreztem. Jólesett a futás, szépen teltek a körök. A frissítést hamar elkezdtem, folyamatosan ittam izót és vizet, aztán ahogy szükségét éreztem, ettem a gélt, ittam a kólát, vittem be a sót, magnéziumot, rágcsáltam a sós kekszet, és alkoholmentes grapefruit-os sört is kortyolgattam.

Főleg egyedül futottam, de ha ismerőssel akadtam össze, akkor persze beszélgettem, poénkodtam: futottam Badics Attilával, szokás szerint Járosi Tomival – bár ő inkább résztávozott, mert nem volt kedve olyan lassan futni, mint nekem, Jocival is döcögtünk kicsit együtt. Milán kétszer is elhúzott mellettem, Timi szó szerint száguldozott, Juhász Peti szintén, azt meg, hogy az élmezőny hányszor körözött le, nem is számoltam. Szuflavéderrel is megismerkedtünk menet közben, eddig csak egymás írásait olvastuk, most egy pár szót beszéltünk is, és én hívtam fel a figyelmét rá, hogy nyomja csak, mert vezeti a 4 órás férfi versenyt – meg is nyerte végül.

Élveztem a futást, jólesett, nem volt különösebb problémám, és az idei hosszú versenyek után ezt a 6 órát egyáltalán nem éreztem fejben sem nehéznek, nem gondoltam arra, hogy még mennyi van hátra, milyen hosszú az idő, amit futással fogok még tölteni. Közben felbukkant Nóri és Ákos is a pálya szélén, drukkoltak, segítettek, poénkodtak. Zoli folyamatosan rohangált a pálya szélén el-vissza, Dórinak segített a frissítésben. Valamikor kb. 3 óra elteltével akadtam össze Dórival, futottunk együtt egy darabon, mindketten épp vicsorgós kedvünkben voltunk – aztán Dóri egy kék ücsörgős bódét választott társaságnak helyettem, nem volt jól, de küzdött, igazi harcos az én barátnőm, büszke vagyok rá!

4 óra környékén volt egy kis afférom egy hülye kaviccsal, le kellett ülnöm kivenni a cipőből, mert sehogy sem tudtam úgy helyezni, hogy ne vágja irtózatosan a talpam. Szerencsére ez nem zökkentett ki, tovább tudtam menni anélkül, hogy törés keletkezett volna a futásomban. Végig figyeltem az órám, a tempót, az eltelt időt, hogy mindenképpen 6 percen belüli átlaggal rójam a köröket. Szerencsére szép előnyt tudtam építeni magamnak, így nem nyomasztott a gondolat, hogy esetleg az utolsó órában mondjuk olyan tempót kellene futnom, amire már nem vagyok képes. A pálya emelkedős szakaszát már a 2. órától kezdve utáltam, de még itt sem engedélyeztem magamnak gyaloglást, mert akkor biztosan nem érem el a célom – az emelkedő után pedig kifejezetten jó volt síkon, aztán lejtőn futni. Picit feszültek a vádlijaim, és a bal combom külső része is fájdogált, emiatt próbáltam máshogy lépni, de attól meg a bal bokám jelzett, szóval visszaváltottam rendes futásra, a fájdalom meg egyszer csak elmúlt. Az utolsó órára sikerült még kicsit felpörögnöm, mondogattam magamban, hogy erős vagyok, megcsinálom, közben üvöltött a fülemben a zene, és azt képzeltem, hogy nem is futok, hanem koncerten vagyok és bulizom. Tartottam a magam által megszabott tempót, a legtöbb körben 6 percen belüli iramban sikerült futnom, és számolgattam, hogy hány kör kell a 60 feletti kilométerhez. Az utolsó 25-30 percet Milánnal együtt futottuk, egymást hajtva és húzva mentünk előre. Végül 61 kilométert mutatott az órám, amikor lefújták a 6 órát – ha nem is mért teljesen pontosan, tudtam, hogy a 60 akkor is megvan, szóval nagyon örültem az eredménynek. Végül 61,125 km lett a pontos táv, amit megtettem.

A tört kör lemérése után összecuccoltunk, és irány az öltöző, meg a forró zuhany. A neten ezután már néztük is az eredményeket, a teljes körökből 60,95 km jött össze, így a tört körrel tudtam, hogy 61 fölött vagyok. 7. lettem a női mezőnyben, az OB mezőnyben pedig 5., szóval a 24 órás OB-6. helyen tudtam egyet javítani. Dóri végül 9. lett, de még a gondjai ellenére is futott 60 km-t, szóval ez is jelzi az erejét – és még csak 23 éves, övé a jövő!

A napi programot egy közös vacsora és az eredményhirdetés zárta, a futamok és az OB eredmények kihirdetése után jött a számomra lényeges pont, a szuperkupa eredményhirdetése. Az OptiVita szuperkupában a megrendezett 6 versenyből 4-en kellett indulni, és ezeknek az eredményeit adták össze: egy 24, két 12 és egy 6 órás futás számított bele az összesítésbe. Két versenyt tavasszal futottam le, kettőt pedig ősszel – ez utóbbiakat azért, mert az első két verseny után látszott, hogy lehet esélyem jó helyen végezni a sorozatban, ezért lett ez a teljesítés és valamelyik (a 2. vagy a 3.) hely megszerzése az őszi nagy célom.

Editet megszorítani nem lehetett, a 2. helyre viszont sikerült felfutnom, erre pedig büszke vagyok. Persze lehetne sorolni, hogy a nálam jobb futók közül ki nem indult el, és miért is lehettem én a második, de engem mindez nem érdekel, mert én végigcsináltam, teljesítettem, amit kellett, mások pedig nem, szóval megérdemeltnek gondolom az elért eredményt. Ezt azért írom le, mert sokszor megy a piszkálódás, hogy valaki csak azért tudott elérni valamilyen helyezést mondjuk egy OB-n, mert kevesen indultak, a nagy nevek valamiért távol maradtak. De az, hogy valaki nem indul el, nehogy már levonjon valamit azok teljesítményéből, akik ott az adott körülmények között végigcsinálnak egy versenyt, nehogy már azoknak kelljen mentegetőzni, esetleg szégyellősen magyarázni, hogy miért érték el azt az eredményt, amit. Ez az eredmény az övék, az enyém, és senki nem veheti el tőlem, és senkinek nem hagyom, hogy lehúzza.

Az eredményhirdetésen kicsit sikerült elérzékenyülnöm. Már úgy mentem ki a dobogóhoz, hogy folytak a könnyeim, de vállalom, hogy meghatódtam. Ez vagyok én. Megkönnyeztem az évet, a versenyeket, a sok munkát, amit beletettem, a gyerekemtől távol töltött időt, az esetleges fájdalmat és a célba érkezés sikerének érzését. Megérte csinálnom, ezt az elismerés és a jelképe, a kupa bizonyítja. Nekem kellenek az ilyen sikerélmények, hogy tudjam, hogy van értelme csinálnom. Büszke vagyok arra, hogy kisgyerekes, dolgozó nőként, a szabadidőmben edzve képes vagyok a sportban is elérni valamit. A díjátadáskor megölelgettük egymást Edittel és a 3. helyezett Andreával, mindketten példaértékű nők, akiktől tanulni lehet. Edit különben is az egyik példaképem, ő az, aki miatt elhiszem, hogy nekem is sikerülhet, amit a fejembe veszek.

A hatalmas serleg mellé futócuccok.hu ajándékutalványt és teljes körű Cardio Control állapotfelmérést kaptam – ez utóbbira kíváncsi leszek, hogy milyen eredményeket produkálok majd, és hogyan tudom az infókat hasznosítani a további fejlődésem érdekében.

A siker persze nem csak az enyém, hiszen kellett hozzá egy támogató férj, egy jó fej gyerek, egy segítőkész anyuka, és persze az elengedhetetlen edzőm is - köszönöm nekik, hogy futhatok, és eredményes lehetek!

Ezzel a versennyel tehát lezárult számomra az év – részletes összegzést hamarosan írok majd, csak még egy picit hagyom ülepedni a dolgokat. Az azonban biztos, hogy nehéz, de jó év volt, amiből sokat tanultam. A legnagyobb kitűzött célomat megvalósítottam, hiszen teljesítettem az Ultrabalaton, amit az év első számú nagy sikerének könyvelek el. De nem állok meg, megyek tovább előre, 2015 új céljai felé!

Fotók: Ironteam

Eddig összesen két maratont futottam életemben, 2010-ben Budapesten és 2013-ban Frankfurtban. Az első 5 órán kívül lett, a második meg 4 órán belüli, egyik sem úgy sikerült, ahogyan azt szerettem volna, bár utólag egyikre sem gondolok vissza rossz érzésekkel. Az idei célok sem a maratonról szóltak, de azért az őszi versenyek közé bepasszíroztam a Spar Budapest Maratont, lesz, ami lesz alapon.

Amilyen jól ment a tavasz, olyan fura ez az ősz nekem. Fáradtabb vagyok, mint szeretném, az edzések sem olyan hatékonyak, mint tavasszal voltak, ehhez nagyban hozzájárul, hogy rohanás az életem. Hajnalban próbálok futni, rohanok a gyerekkel a bölcsibe, rohanok a munkába, dolgozom, mint a hülye, hogy mielőbb rohanhassak a gyerekért, akivel aztán próbálok minőségi időt együtt tölteni úgy, hogy közben a házimunka is el legyen végezve. Ja, és van egy férjem is, akire szintén próbálok időt szakítani. Későn fekszem, korán kelek, ezt pedig nagyon utálom. Szerintem ez látszik meg a futásaimon is, gyenge vagyok és fáradt, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy szeretném, a fejem akarja, de a testem tiltakozik. És még híztam is, mióta dolgozom, amit különösen gyűlölök.

Ilyen előjelekkel vártam a maratont. Először azt terveztem, hogy beállok a 4 órás iramfutókhoz és velük szépen lefutom a távot, de aztán arra jutottam, hogy megpróbálom a 3:45-öt megfutni, mert ha meg sem próbálom, akkor tuti nem fog sikerülni. A tervemhez kerestem társakat, az "Együtt könnyebb" jeligére feladott hirdetésemhez Laca és Anikó csatlakozott előzetesen, majd a verseny rajta előtt Gergő is. Milán ment a 3:30-on belüli időért, úgyhogy most nem futottunk együtt.

A rajt előtt sikeresen elkeveredtünk egymástól, így végül én Gergővel rajtoltam, Anikót és Lacát nem láttuk sehol a rajtzónában, akkora volt a tömeg. Megindultunk, persze jóval gyorsabban, mint kellett volna, 4:50-en belül lett az első kilométer, de ekkor még jól is esett, és vicces módon tök lassúnak éreztem. Haha! Az Andrássy fordítónál Milán jött szembe és kiabálta, hogy Anikóék kb. 100 méterrel vannak előttünk, aztán a 4. km környékén utol is értük őket, onnantól négyen próbáltunk egymás közelében tempózni. Gergő ment elöl, Laca és én utána, Anikó mögöttünk. Kezdtünk elszakadozni egymástól, de az 5:20-on belüli tempót igyekeztünk tartani. A Margitszigetre beérve kezdett egyre kevésbé jólesni a futás, az Árpád-hídra való felfutáskor pedig konkrétan már tele volt a tököm. Gergő addigra lelépett, Anikó lemaradt, Laca még nézte, mi van velem, jövök-e, de mondtam neki, hogy menjen, mert ez nekem most nem fog menni. Még tartottam magam, de egyre nehezebb volt. Beértem Amatőrt, váltottunk pár szót, de sem erőm, sem kedvem nem volt nagyon dumálgatni, küzdöttem, hogy tudjak haladni. 12-nál csatlakozott be a 30-as mezőny, figyeltem Katát, hogy hol lehet, de nem láttam, pedig úgy volt, hogy ott csatlakozik hozzánk és futunk együtt. Döcögtem tovább, integettem Milcsinek, aki anyukámmal szurkolt a Szent István parknál, ez adott egy kis erőt. Amatőr mögött is kezdtem lemaradni, neki is mondtam, hogy menjen csak, nem bírom.

Szégyen vagy nem, a Lánchídon kénytelen voltam belesétálni a futásba, ami eléggé elkeserített, hogy fogom végigcsinálni egyáltalán ezt a maratont, ha már 15-nél gyalogolok. De hát ez ment, így ment. Egyre inkább melegem volt, minden frissítőnél locsoltam magam, a fejem, a hátam, a pólóm, mostam az arcom, ittam a vizet, izót. Éreztem, hogy gyengék a lábaim, úgyhogy megettem a gélem felét, bár szívesen megettem volna az egészet, de mivel csak egyet vittem, tartalékoltam. A budai alsó rakparton is sétáltam, több ismerős is elment mellettem, kérdezték, jól vagyok-e, mondtam, hogy jól, csak most sétálok. Az egyik frissítőnél "hátba csapott" Kata, onnantól együtt mentünk tovább, jó volt, hogy nem voltam egyedül. Amikor szükségét éreztük, gyalogoltunk, amikor tudtunk, futottunk. 2 óra volt a félmaraton, és tudtam, hogy ebből még egy 4 órás maraton sem lesz. Akkorra persze már elengedtem mindent, az volt a lényeg, hogy végigmenjek, ha 5 óra alatt, akkor annyi alatt. A 4 órás iramfutók olyan tempóban mentek el mellettünk, hogy csak káromkodni tudtam egy cifrát, de követni őket esélyem sem volt.

Nagy nehezen visszaértünk a pesti oldalra, a rakparton Kata mondta, hogy ő ki fog szállni, aztán valahol el is hagytam, mert akkor épp tudtam futni még. 30-ig iszonyú nehezen értem el, ott megettem a gélem másik felét. Figyeltem a szurkolókat, szerencsére jó sokan voltak, sok ismerős, Sanyoszék irtózatos hangerővel üvöltöztek nekem, de ettől sajnos nem táltosodtam meg túlzottan. Viszont amikor túl lettem a 30-on, valahogy kicsit összekaptam magam. Talán az ultrás tapasztalat teszi, hogy ha sokáig erőltetem a haladást, egyszer túl tudok lendülni. Eljutottam az Árpád-hídi felhajtóhoz, ahol a kilométerjelző tábla tövében Tresó Gabi álldogált, megörültem neki, és elfogadtam pár kortyot a citromos söréből, amivel kínált. Felgyalogolt velem a hídra, addig beszélgettünk, majd közölte, hogy most már akár futhatnék is, tehát a kedvéért megindultam. A hídon és bent a Margitszigeten sorra fogtam be az embereket. Utolértem Anikót is, akivel gyalogoltunk egy kicsit együtt, majd futni kezdtünk, de a szigeti "hegy" után Anikó mondta, hogy ő inkább sétálna, menjek csak. Átdöcögtem a hídon, az Olimpiai parknál beértem Miklóst (ő 3:40-es tervvel indult), futásra "bírtam" egy darabon, majd ő is lemaradt. Innentől kezdve szinte végig futottam, persze nagyon rosszul esett, és nagyon lassan is mentem, de úgy voltam vele, hogy futva gyorsabban beérek, mint gyalogolva, és előbb túl lehetek ezen a szenvedésen.

Az utolsó pár kilométer szerencsére tűrhetően telt, bár a városligeti illatok - kürtőskalács-fesztivál - elég kegyetlenek voltak, de azért csak rákanyarodtam a célegyenesre és bedöcögtem. 4:27:59. Csak háromnegyed órával rosszabb a tervezettnél. Örömködni nem volt kedvem, nem volt miért, ez az a verseny, amit érdemes minél előbb elfelejteni. A cél után ott volt Gergő és Bozót, dumáltunk, együtt megvártuk Anikót, felpróbáltam Gergő Hoka Cliftonját (imádtam!), aztán mentem megkeresni Milánt.

A maraton ismét megmutatta nekem a kegyetlen arcát. Hiába tudok maratonnál hosszabb távokat is lefutni, egy maratonon nem lehet hibázni, ha valami borul, valami nem stimmel, ott minden borul, alibizni, sebeket nyalogatni, várni, hogy majd jobb lesz - ezekre nincs idő. Jövőre, ha szeretnék végre egy tisztességes eredményt elérni, mindenképpen célirányosan, többet gyorsítva kell készülnöm. Mondhatnám, hogy nem tudok maratont futni, de azért szeretnék legalább életemben egyszer 3:30 közelébe férkőzni. Picit vigasztal, hogy az emberek nagy többségének nem úgy sikerült ez a futás, ahogyan azt szerette volna, más részről meg fricska, hogy sokan óriási egyéni csúcsot futottak, köztük Milán is, akire persze nagyon büszke vagyok.

Ez volt idén az utolsó előtti versenyem, még novemberben a 6 órást kell "túlélnem" - meg persze lefutnom (le is fogom), aztán ennyi, jön egy kis pihenő, aztán kezdődik az alapozás, a jövő évi célok érdekében (amikről majd később nyilatkozom.)

Fotó: BSI / Futanet.hu

Nem szoktam terepen futni. Pont. Tavaly leírtam, hogy miért nem, és hogy ezen érdemes lenne változtatnom, de ez azóta sem történt meg. Idén egyetlen métert sem futottam terepen, nem volt Balboa és nem volt Zsákbamacska futás sem, hogy legalább edzés helyett valamilyen versenyen terepezzek kicsit. Szinte ki sem mozdultam idén a szigetről, legfeljebb egyszer-kétszer a rakpartokra, no meg a versenyekre. Pedig szeretnék terepen futni. Na mindegy.

Idén már harmadszor hirdette meg Csanya a Dupla Élményt, amire Milán mindeddig sikertelenül próbált rávenni. 73 km a Mátrában, négyszer fel a Kékesre, végig együtt haladva a futópároddal, nem nekem való ez. Idén viszont lett "kistestvére" a Duplának, a Szimpla, 36,6 km, 1690 m pozitív szint, 6 órás szintidő, csak kétszer kell felmenni a Kékesre, egy kör, nem pedig kettő. Jópofának tartottam, ezt már én is bevállaltam volna. Aztán egyszer csak Dóri megkérdezte, hogy elmennék-e vele lefutni. Mivel már régóta beszéltünk róla, hogy jó lenne végre együtt csinálni valami versenyt, kis hezitálás és egyeztetés után igent mondtam. Csanya volt olyan jó fej, hogy a tavalyi Zsákbamacska 2. helyemért járó ingyen indulást itt engedélyezte számomra, így gyorsan beneveztünk, mi lettünk a CsakASziget. CsakASzigetenFutunk akart lenni az eredeti csapatnév, de nem fért ki a nevezési boxban, gondolom, a célban kapott dögcédula méreteihez kellett igazítani a csapatnevet.

Közben lement a 12 órás és az iramfutós félmaraton, eljött a verseny hete, és erősen izgulni kezdtem. Nem futok terepen, nincs rendes terepcipőm sem, cserben fogom hagyni Dórit, ott fogok elpusztulni valahol a hegyen a Kékesre vezető úton, félek, nem akarom, jaaaj, mi lesz velem? Ráadásul elég fáradt is voltam egész héten, de gondoltam, lesz, ami lesz, már nem mondhatom le a versenyt. Fogalmam sem volt, milyen cipőben menjek, felpróbáltam Milán terepcipőit, de egyik sem volt az igazi, érdeklődtem a Terepfutás csoportban, hogy az aszfaltos Hokák milyenek terepen, de az olvasottak nem győztek meg arról, hogy a Stinsonban menjek. Péntek reggel aztán a gardróbot kinyitva egy dobozt pillantottam meg: terep Nike Pegazus. Hé, hát ez az én cipőm, amit évekkel ezelőtt vettem, és kb. egyszer futottam is benne, hát akkor ez lesz az a cipő, amit felveszek, majd csak kibírom benne a versenyt.

Pénteken elmentünk Pásztóra, hogy szombaton onnan menjek át Mátrafüredre a rajtba. Milán eljött velem, azt találta ki, hogy ő majd visszafut Pásztóra edzésként, én meg majd hazamegyek a kocsival, ha célba értünk. Megnéztük a Duplások rajtját, összekészülődtünk, 8-kor pedig elrajtoltunk a Szimpla Élményen. Mátrafüredről aszfalt vezetett ki a turistajelzésig, itt még egész jól éreztem magam, aztán elindultunk felfelé. Dóri elöl, és utána, előttünk és mögöttünk a többi páros. Haladtunk, de hamar éreztem, hogy fáradt vagyok, és nehezen tudok koncentrálni. És hamar eljött az első olyan emelkedő, amibe bizony bele kellett gyalogolnom. Ahol tudtam, futottam-kocogtam, ahol nem, ott jött a gyaloglás. Dóri persze jobban bírta, én meg kotortam utána, hogy el ne hagyjuk egymást. A környezet nagyon szép volt, bár többnyire nem volt erőm rá, hogy nagyon nézelődjek, inkább a talajra koncentráltam, meg a haladásra.

Az erdős részen beért minket Nyuszi (vagyis Zsolti) és Laca, velük haladtunk tovább, Dóri és Laca elöl, én meg Zsoltival kicsit lemaradva. Dumáltunk, röhögtünk, hogy mire vettek rá minket, és tök jó ez a terepfutás, de nagyon durva. Bele-bele gyalogoltunk, aztán mikor megindultunk kicsit a futásban, sikerült nem eléggé felemelnem a lábam, és természetesen hasra estem. Vagyis térdre, de Zsolti a zsákomnál fogva azonnal megragadott és már talpon is voltam. Jót röhögtem, mert biztos voltam benne, hogy lesz esésem, és mindez azért, mert hozzászoktam, hogy nem emelem fel rendesen a lábam. Innentől kezdve jobban figyeltem, és ettől még fárasztóbbá is vált az egész.

Nagy nehezen sikerült felérnünk a Kékesre, az első mászást tehát kipipáltuk, ettünk-ittunk a ponton, kulacsot töltöttünk, és indultunk lefelé, a mögöttünk lévő csapatok a ponton megelőztek minket. Azt hittem, innentől tudunk majd szépen gyorsulni, de tévedtem, mert olyan volt a talaj, amit sem Dóri, sem én nem ítéltünk meg a magunk szempontjából biztonságosnak, köves, ágas, nedves és csúszós volt (nekünk, másoknak valószínűleg nem), úgyhogy szép lassan kezdtük meg az ereszkedést. Lefelé én mentem kicsit bátrabban, míg Dóri a felfeléken várt engem, én a lefeléken őt, úgyhogy meg is beszéltük, hogy kölcsönösen lassítjuk egymást. De azért haladtunk. Sok helyen tudtunk futni, ahol meg nem voltunk elég bátrak, ott araszoltunk lefelé. Elértünk egy szintutat, itt nagyon szépen haladtunk, bár egy rövid felfelé szakaszon sikerült ismét letérdelnem (szó szerint), de aztán az aszfaltos részeken, a településeken és a főúton is futottunk.

Leértünk a parádsasvári frissítőre, előtte benyomtam egy gélt, hogy hátha hat a következő Kékes mászásig, frissítettünk, újratöltöttük a kulacsainkat, és irány tovább. Hamar megkezdődött a mászás, jöttek az emelkedők, amiket már egyre kevésbé kívántam. A vádlim és a combom szinte égett, de haladtam, ahogy tudtam. Aztán jött a hidegzuhany: a sárga jelzésen egyszer csak egy "fallal" találtuk magunkat szembe, jött a Sombokorként emlegetett rész, a kőkemény mászás. Baromi meredek, kövekkel és gyökerekkel tarkított rész, ahol majdhogynem négykézláb tudtam csak felmenni. Lenézni egy idő után már nem is mertem, felfelé meg nem akartam, mert csak azt láttam, hogy még mindig iszonyú messze van a vége. Meg kellett küzdeni keményen azért, hogy felérjünk. És itt még nem volt vége, innen még egy csomót kellett menni, hogy elérjük a pontot Kékesen, de nagy nehezen egyszer csak a ködből előtűnt egy épület, mi pedig kibukkantunk a tévétorony aljában.

Igyekeztünk gyorsan frissíteni - közben néhány duplás csapat már a harmadik Kékest is kipipálta - majd elindultunk lefelé. Volt kicsit több mint egy óránk, hogy szintidőn belül leérjünk Mátrafüredre, úgyhogy ahogy csak tudtunk, futottunk, de a sok kőtől már káprázott a szemünk, annyira kellett figyelni, hová lépünk. Volt patakon átkelés, saras rész, de sikerült egyre közelebb és lejjebb jutnunk, aztán egyszer csak kiértünk egy betonos részre, aminek a végén ott állt Zoli, és minket várt. Mondta, hogy már aggódott, hol vagyunk, és siessünk, mert nincs már sok időnk a szintidőből. Egy kilométer volt hátra, úgyhogy elkezdtünk futni, ahogy csak tudtunk, és végül 5 óra 55 perccel az indulás után újra ott voltunk, ahonnan elrajtoltunk. Kimaxoltuk a szintidőt, amennyire csak lehetett. :)

A teljesítményünkért cserébe egy-egy dögcédulát kaptunk csapatnévvel - itt nincsenek győztesek, csak túlélők. Hát ezt most sikeresen túléltem, de az tuti, hogy két kört nem vállalnék itt be, ahhoz sokat kellene erősödni és terepes rutint szerezni. Ez az egy kör jó élmény volt, más jellegű tapasztalat, mint az eddigi versenyeim, jó volt Dórival együtt versenyezni, még akkor is, ha én most elég gyenge voltam. Fejben eléggé elfáradtam, az elmúlt három hétvégén három igencsak koncentrálós versenyem volt, a 12 óráson magam és az összetett második hely megszerzése érdekében kellett összeszednem magam, a félmaratonon az iramfutásra koncentráltam, itt pedig nem hagyhattam cserben Dórit, ha már engem kért meg, hogy legyek a párja. A terephez testben is sokat kellene erősödnöm, meglátjuk, hogy a jövőben ebből lesz-e valami, egyelőre nem tudom. Mindenesetre tetszett a Szimpla Élmény, örülök, hogy ott voltunk és futottunk egy jót.

Fotók: Ironphoto / Terepfutas.hu, Ganki

Van úgy, hogy az ember nem saját magáért, nem a saját céljaiért, álmaiért fut, hanem úgy dönt,  hogy segít másoknak. Mások álmáért küzd, és mindent megtesz azért, hogy az a másik futó elégedetten és boldogan érhessen célba. Ilyen az iramfutás is, amikor egy távon egy bizonyos időeredményt kell produkálni, egy bizonyos iramban futni azért, hogy azok a futók, akik ezt a bizonyos időt szeretnék elérni, sikerrel járhassanak.

Hálás feladat, ugyanakkor nehéz és felelősségteljes. Ott áll az ember a rajtnál, fogja a színes lufiját, ami láthatóvá teszi a tömegben, pólóján nagy betűkkel ott a felirat: Iramfutó/Pacemaker, kezében a tábla a célidővel. A futók  jönnek, vizslatnak, kérdezgetnek, érdeklődnek. Van, aki meg akar bizonyosodni arról, hogy biztosan képes-e az iramfutó a célidőt behozni, megkérdezik, mi a legjobb ideje, mi a leghosszabb táv, amit valaha lefutott. A minél jobb időeredmény és a minél hosszabb lefutott táv a többségre megnyugtatóan hat. Van, aki a tempóról érdeklődik, és hogy hogy fogunk frissíteni. Van, aki csak néz és méreget, van, aki pedig olyan áhítattal és tisztelettel néz az iramfutóra, mintha legalább olimpiai bajnok volna.Van, aki csak távolról követ, de az iramfutó látja, hogy ott van, és van, aki mindig közvetlenül a közelben van, hogy minél nagyobb biztonságban érezze magát.

Az iramfutó pedig izgul. Talán jobban is, mintha a saját egyéni csúcsát szeretné megdönteni, és a saját versenyét futná. Tudja, hogy a körülötte álló emberek szinte vakon megbíznak benne, követni fogják, mennek utána, és tőle várják, hogy beviszi őket a célba. Ez viszont hihetetlenül felspanolja, és tudja, hogy ezek a futók megérdemlik, hogy megvalósuljon az álmuk, beérjenek az álomidőn belül, és mindent meg kell tennie, hogy ez valóban így is történjen. Ezt vállalta, ezért áll ott ő és nem más. Bizalmat szavaztak neki a szervezők, és bizalmat szavaztak neki a futótársak is. Mennie kell és meg kell csinálni a feladatát. Az iramfutás nemcsak testi, hanem észjáték is. Végig figyelni kell, a tempóra, a pályára, a frissítőkre, és legfőképpen azokra, akik vele futnak. Figyelni, hogy érzik magukat, észrevenni, kinek van szüksége egy kis biztatásra, kinek csak egy mosolyra, és kinek kell megfogni a kezét és továbbhúzni. A cél előtt csak kicsivel lélegezhet fel, addig végig koncentrálnia kell, hogy minden simán menjen. A célban viszont már nagyon örülhet, de nem annak, hogy vége a versenyének, hanem annak, hogy látja, milyen sok embernek tudott segíteni, hány és hány futónak okozott örömet azzal, hogy "betempózta" a célba. Hihetetlen érzés látni a boldog arcokat, az örömkönnyeket, tudni, hogy álmok megvalósulásához járulhatott hozzá, fogadni a puszikat, öleléseket, pacsikat és köszönetnyilvánításokat, és gratulálni a remek teljesítményekhez. Legalább annyira jó érzés, mint egy saját sikernek örülni.

Ez az iramfutó a hétvégén én voltam. A Wizz Air Félmaratonon Milánnal együtt ott voltunk aközött a 10 futó között, akiket a BSI felkért, hogy segítse a résztvevőket a tempófutással. 2 órán belüli időhöz segítettünk sok-sok embert, lányokat, fiúkat, fiatalokat és idősebbeket. Úgy érzem, hogy jól sikerült a feladat, amellett, hogy vittük a tempót és megoldottuk a menet közben felmerülő nehézségeket, megpróbáltunk minél több emberre is egyenként figyelni, biztatni őket egy-egy jó szóval, lelkesíteni, támogatni, jó hangulatot teremteni. Ezért cserébe szeretetet és megbecsülést kaptunk tőlük, és olyan lelki töltetet, amit sokáig magunkkal tudunk vinni.

Szeretek iramfutó lenni. Nagyon. Köszönöm Nektek, velünk futók!

Nemrég hozzám is eljutott a bloggerek vándordíja, a Liebster Award, amit a bloggerek egymásnak, saját kedvenc, elismerésre érdemes íróinak adnak, méghozzá két helyről is, ketten is úgy gondolták, hogy megérdemlem ezt a virtuális elismerést. Az egyiket Klaudiától, a Fuss2014ben2014km-t bloggerétől kaptam, a másikat pedig Nóritól, aki a Gyerünk, Anyukám! mozgalom/közösség/Facebook oldal alapítója. Nagyon köszönöm nekik!

A díjat pedig tovább szeretném adni az EgyensúlyOM! blog csapatának, Annának, Zolinak és Vandának, mert szerintem megérdemlik! :)

Az én kérdéseim az EgyensúlyOM! csapatához!

Mi a célotok a bloggal, miért tartjátok fontosnak, hogy segítsetek másoknak az életmódváltásban, az egyensúly megtalálásában?

Mit tartotok a legnagyobb sikereteknek?

Ti hogyan találtátok meg a saját egyensúlyotokat?

Köszönöm, és gratulálok Nektek!

Klaudia és Nóri is feltettek nekem kérdéseket, amiket most megválaszolnék.
Ezeket a kérdéseket Klaudiától kaptam.

1. Mire tanított/tanít a futás?

Rengeteg dologra: önismeretre, önfegyelemre, kitartásra, a saját magamba vetett hitre, bátorságra, küzdelemre. Arra, hogy soha ne adjam fel, és hogy mindig küzdjek az álmaimért, mert igenis elérhetem őket, ha megdolgozom értük. Erről írtam egyszer már egy bejegyzést, azt hiszem, most is hasonlóan tudnám ezt összefoglalni.

2. Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek?

Azt, hogy elsőre sikerült végigmennem, célba érnem az Ultrabalatonon. 

3. Mi segít át egy-egy holtponton?

Legtöbbször a zene, mert szinte mindig hallgatom. Versenyeken sokszor segítjük egymást a futótársakkal, az együttfutás mindig segít, de egy szurkolótól jött biztatás, mosoly, vagy akár egy jókor megejtett frissítés is át tud lendíteni. Anyaként a kisfiamra való gondolás néha segít, néha pedig még mélyebbre taszít a gödörben, úgyhogy ez lutri. :)

Ezek a kérdések pedig Nóritól jöttek.

1. Hogyan lettél ultrafutó? Ezt az ember egy nap elhatározza vagy észrevétlenül beszippantja a dolog?

Nem nevezném magam ultrafutónak, inkább csak egy futó vagyok, aki ultrázik. Engem észrevétlenül szippantott be a dolog. A férjemet kísértem el 2010-ben Sárvárra, a kultikus 24 órás versenyre, és az ottani hangulat annyira magával ragadott, és annyira megérintett az ottani szellemiség, hogy azt mondtam, egy év múlva én is itt fogok futni. Egy év múlva pedig valóban ott voltam, és lefutottam az első 12 órás versenyemet. Utána futottunk egy Ultrabalatont párban, majd terhes lettem, és amikor "visszatértem", valahogy egyértelmű volt, hogy ultrázni szeretnék, beszippantott. Egyébként ehhez az is hozzájárul, hogy az ultrások olyanok, mint egy nagy család, mindenki ismer szinte mindenkit, baráti a hangulat, segítjük egymást, jó viszonyban vagyunk, szóval ez a közösség is hozzájárult a választásomhoz.

2. A bakancslistádon milyen itthoni vagy külföldi verseny szerepel?

Két álommaratonom van, ahová szeretnék eljutni, az egyik a Róma Maraton, a másik a Nizza-Cannes maraton. És valahol nagyon mélyen benne van a fejemben a Spartathlon is, ami az ultra egyik csúcsa, de arra még adok magamnak 15 évet, hogy elindulok-e.

3. Hogyan oldod meg az edzéseket gyerekkel és ugyancsak futó férjjel?

Míg itthon voltam Milcsivel, addig délután jártam futni, mikor a férjem hazaért a munkából és az ő edzéséről, az volt a kikapcsolódás a gyerekkel töltött idő után. Mióta visszamentem dolgozni, kénytelen voltam ráállni a hajnali futásokra, hogy ne a gyerkőccel töltött időből vegyek el a futás miatt, így a délutánokat/estéket hármasban tudjuk tölteni. Elég nehéz, de így tiszta a lelkiismeretem. Úgy érzem, hogy az edzés nem megy a családi életünk rovására, és amíg a fiam boldog és kiegyensúlyozott, addig nem változtatok semmin.

4. Miért tartod fontosnak, hogy blog formájában megoszd az edzésélményeket, versenytapasztalatokat?

Szeretem kibeszélni és kiírni magamból a bennem zajló dolgokat, ez nekem egyfajta terápia amellett, hogy egyébként az írásból élek. A másik oldala pedig kicsit talán önző, de szeretnék példát mutatni, hogy hobbifutóként, anyaként, dolgozó emberként is lehet időt szakítani a sportra, el lehet érni eredményeket, fel lehet készülni 5, 10 kilométerre, félmaratonra, maratonra, kinek mihez van kedve, mire érez magában erőt. Eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam, sokan írnak, keresnek kérdésekkel, tanácsot kérnek, ami nagyon megtisztelő, és mindenkinek nagyon szívesen segítek, amiben tudok, legjobb tudásom szerint.

5. Melyik az a zene, ami a legnagyobb kedvenc futás közben?

Egyértelműen a Linkin Park. Tizenéves korom óta kedvenceim, és futni is nagyon szeretek a számaikra, az énekesnek olyan hangja van, hogy úgy érzem, erő költözik a lábaimba attól, ahogy énekel. :)

Nóri, Klaudia, köszönöm nektek a díjat! :)