Ahogy közeledik a maraton időpontja, úgy kell egyre többet, és egyre hosszabbakat futnom - legalábbis ez a terv. Ahhoz, hogy bele is tudjak lendülni a hosszabb távokba, valamint kellően fel is tudjak készülni rájuk, fokozatosan növelnem kell a terhelést. Az első "hosszú futásnak" nevezett edzést hétvégére terveztem, szombatra - mondanom sem kell, a "belső természetem" közbeszólt, és a legalább 16 kilométerből kemény 4 lett. No de sebaj, gondoltam, akkor majd vasárnap nekivágok.

Szerencsére az időjárás kissé kedvezőbben alakult, mint az elmúlt hetekben, a lehülés jót tett, ám valahogy még mindig nagyon melegem volt, hiába vettem fel a legrövidebb nadrágomat, és a legvékonyabb pólómat, mégsem éreztem magam túl komfortosan. Mindenesetre a párom hathatós támogatásával nekivágtam a Margitszigetnek. Már az első métereken éreztem, hogy semmi erő nincs a lábamban, zsibbadt mindenem, és futás helyett csak totyogni voltam képes - ez sajnos elég hosszú ideig így is maradt, egészen az edzés végéig...

Szép lassú tempóban haladtunk, és csak a kutaknál álltam meg, hogy frissítsek, de valahogy attól sem lett jobb. Fájt a lábam, görcsölt a gyomrom, és semmi kedvem nem volt az egész futáshoz, de próbáltam arra gondolni, milyen kemény vagyok. :) Persze egyáltalán nem voltam kemény. Nagy nehezen letoltam két szigetkört (10,7 km), és megálltam, mondván, hogy én bizony most innen már csak hazafelé vagyok hajlandó menni, azt is csak szépen gyalogolva. Erre kedves "edzőmtől", életem párjától kaptam egy szép kis lelkifröccsöt, kb. ilyen tartalommal:
- azért jöttem futni, mert szeretnék felkészülni a maratonra, méghozzá alig több mint két hónap alatt,
- senki nem kényszerített rá, hogy maratont akarjak futni, én akarom minden áron, akkor viszont tegyek is érte, vagyis fussak
- szükségem van a "hosszú" futásokra, mert ha már 10 kilométer után azt érzem, hogy haza akarok menni, mi lesz velem a maraton 35. kilométerénél, ott is nekiállok majd nyafogni?
- meg kell tapasztalnom a fájdalmat, mert minél többször átélem, annál könnyebben el fogom tudni viselni akkor, amikor a maratonon már nagyon fog fájni.

Nem estek túl jól ezek a mondatok, de rá kellett jönnöm, hogy igaza van, és nem adhatom fel már most. Összeszedtem magam, ittam egy kis vizet, majd nekiduráltam magam, és elkezdtem valami futáshoz legkevésbé sem hasonlító mozgást produkálni. Nagyon lassan, nagyon szenvedve, néha levegőt alig kapva azért mégis sikerült még egy kört teljesítenem, így a nap mérlege 16,05 km lett, 1 óra 55 perc alatt. Nem valami nagy szám, tudok én ennél jobbat is, bizonyítottan - 2008 őszén 1 óra 35 perc alatt ment ugyanez a táv. De nem adom fel, túlléptem magamon, tovább hajtok, és ennél már csak jobb lehetek!