Egy pörgős esti edzés végre nem a kánikulában, hanem kellemes, hűs, igazi futóidőben - ez az, amire már hetek óta vártam. A kánikula utáni lehülésben nem tudtam nem kihagyni egy kis futást, méghozzá "futókarrierem" kezdetének edzéshelyszínén, a szüleim háza mögötti betoncsíkon. Ezen a kb. 250 méteres körön keringtem évekkel ezelőtt majdnem minden este, és most hosszú kihagyás után ismét ott kocogtam. Illetve futottam, mert a hirtelen jött hidegnek köszönhetően egyszerűen szárnyaltam, magamhoz képest igen gyorsan nyomtam a métereket.

Társaságom is volt a húgom személyében, aki előbányászta a biciklitároló mélyéről a bringánkat, és egy darabig lelkesen kerekezett mellettem. Mondtam is neki, hogy most tesztelem, milyen kísérő lenne belőle, és ha beválik, jövő márciusban jöhet velem a Balaton Szupermaratonra biciklis kísérő-frissítőnek. A tervek szerint ugyanis szeretnék elindulni ezen a négy napos versenyen, ha nem is egyéniben (4 nap alatt 195 km), de párosban az akkor már férjemmel biztosan.

Az említett futás után a lendületem sajnos nem folytatódott, három napig sem kedvem, sem erőm felöltözni és kivonszolni magamat a Margitszigetre, pláne a futáshoz nem volt hangulatom. Az okát nem tudom, de elmondhatatlan lustaság tört rám. Persze ez mindenkivel előfordulhat, és ilyenkor nem is kell erőltetni a dolgokat, mert azzal még nagyobb kedvetlenség alakulhat ki az embernél. Azt nem mondom, hogy meg kell várni, míg teljesen elmúlik, de egy-egy laza, kellemes, könnyed futás során akár vissza is térhet a motiváció.

Ma mindenképpen szeretnék már futni, hiszen egyrészt milyen ciki már, hogy egy leendő maratonista szerdáig nulla kilométert darált be, másrészt pedig a mai futással életemben először tervezem átlépni a havi 100 kilométert! Aztán már csak 2 combosabb hónap, és ide nekem az oroszlánt, akarom mondani a maratont is!