A maratoni felkészülés jegyében nem hagyhattam ki az ország legnagyobb félmaratonját, a híres-hírhedt Nike Budapest Félmaratont, a maratonnal egyszerre adtam le a nevezésem erre a futóversenyre. Korábban szervezőként három ilyen eseményen vettem részt, és mindig is a részese akartam lenni futóként is - most ez is megadatott. Kicsit izgultam is előtte, hogy milyen lesz, meg persze azért is, hogy hogy fog sikerülni a futásom. Szívem szerint ráhajtottam volna egy hatalmas egyéni csúcsra, egy 2 órán belüli időre, aztán átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy a maraton előtt nem biztos, hogy okos ötlet lenne "megszaggatnom" magam. Így maradt a biztos célba érkezés, és a korábbi félmaratoni eredményeimhez hasonló idő, kényelmes, kellemes futással.

Reggel izgatottan ébredtem, előkészítettem a rajtszámot, az időmérő chipet felszereltem a cipőmre, és az ablakon kihajolva próbáltam eldönteni, milyen cuccot vegyek fel. A napsugarakat látva ujjatlan futómez és háromnegyedes nadrág mellett döntöttem, helyesen. Fejemre baseball-sapka, hogy a szétszálló hajtincseim még véletlenül se zavarjanak. Felkaptam egy vékony dzsekit, és irány a Városliget. A trolira felszállva három futócuccba öltözött sráccal találtam magam szembe, néhány megállóval később pedig egy tucat külföldi futó szállt fel - a futók birtokba vették a BKV járművét.

A rajthelyszínre érkezve üdvözöltem több volt kollégát, akikkel korábban együtt dolgoztunk a rendezvényeken, váltottam pár szót néhány futó-ismerőssel is, felvettem a rajtszámot, leraktam a cuccom a ruhatárba, majd elkezdtem bemelegíteni. 10 perccel a rajt előtt beálltam a rajtzónába, és próbáltam megkeresni a tervezett időmnek megfelelő sávot - sikertelenül. Akkora tömeg volt, hogy képtelen voltam hátrébb menni a 2 órás zónába, beragadtam az 1 óra 40-es időt tervező futók közé - ekkor már tudtam, hogy az elején gyorsabban kell futnom a vártnál, mert vinni fog a tömeg.

10 órakor egy kedves baráttal, Márkkal közösen rajtoltunk - előtte konstatáltuk, hogy véletlenül én a 2700-as, ő a 2071-es rajtszámot kapta - , a rajtkapun áthaladva stopper indít, és hajrá, irány a város! Az Andrássy úton az első kilométernél pillantottam az órámra, ami 5:29-et mutatott - ennyit a tervezett lassú kezdésről, de nyomtam tovább, mert vitt a tömeg. Át a Lánchídon, le a budai alsó rakpartra. A nap tűzött, pont a fejemre, kezdtem szomjas lenni, és alig vártam az első frissítőt, ami szerencsére hamar jött, úgyhogy igyekeztem eleget inni, hogy nehogy gond legyen. Az első 5 kilométeren sikerült életem legjobbját futni (hogy folytatódjék az egyéni csúcsos hét), 28:35 alatt tudtam le a táv negyedét - aztán úgy döntöttem, hogy mivel már gyérebb a tömeg, muszáj lassítanom, ha nem akarok megborulni valahol féltávnál. Úgyhogy visszavettem, és 10 kilométerig, a mérőpontig kicsit megfontoltabban döcögtem tovább, a részidőm itt 1:01:28 volt, úgyhogy 6 percen kívülre lassítottam. Közben sikeresen kijött a heti betegség-kezdemény rajtam, köhögtem, orrot fújtam 100 méterenként felváltva - ez is segített lassulnom, bár elég kellemetlen volt. És azt is sikerült megállapítanom, hogy a budai rakpart a Lánchídtól a Lágymányosi hídig baromi hosszú, főleg, ha onnan még vissza is kell futnom a Szabadság hídig, majd át Pestre a hídon!

Átérve a pesti alsó rakpartra már kezdtem örülni, hogy kevesebb, mint a táv fele van még hátra, és próbáltam nem arra gondolni, hogy ez még mindig majdnem ugyanannyi vár rám, mint amennyit már jöttem. Itt a nap már nem sütött, helyette brutális szembeszél fújt - ez nehezítette a futást, néhol rendesen előre kellett hajolni, hogy haladni tudjak, de legalább a meleggel nem volt bajom, a szél kellemesen hűtötte a vizes pólómmal karöltve a testemet. A rakparton döcögve azt is megállapítottam, hogy ez a rakpart is igen hosszú.

Egy idő után azonban már sem a nap, sem a szél nem zavart, élveztem a futást, integettem a szurkolóknak, kiabáltam az ismerős futóknak, drukkoltam annak, aki megállt. Nem fájt semmim, nem gondoltam semmire, csak átadtam magam a bennem szétáradó endorfinoknak, és mentem előre - még a Nyugati téri felüljáró sem akadályozott meg abban, hogy jól érezzem magam! A Lehel útról a Dózsára kanyarodva még inkább összeszedtem magam, hiszen már csak 2 kilométer volt a célig, és tempóztam, hogy mielőtt ott legyek a célegyenesben. Ott sprintre váltottam, és szárnyalva, vigyorogva értem be a célba. Az időm persze lehetett volna jobb is, de a 2:11:50-es végeredménnyel én egészen elégedett vagyok. Szuper verseny volt, és élveztem a futást!

A célban készült rólam befutófotó, majd megkaptam a teljesítésért járó jól megérdemelt érmet, mellyel aztán lefotóztam magam bizonyíték gyanánt.

A frissítésre az egész versenyen nagyon odafigyeltem, minden állomáson ittam vizet és izoitalt, óvatosan elmajszoltam egy kis darab banánt, és 2-3 szőlőcukrot is elszopogattam, hogy a szervezetemből távozó cukrot, vizet és ásványokat mielőbb pótolni tudjam, ne éhezzek és ne szomjazzak el. Ugyan lehet evés és ivás nélkül is futni, de én az a típus vagyok, aki mozgás nélkül is rengeteg folyadékot fogyaszt, így sport közben még fokozottabban oda kell figyelnie a frissítésre.

Három hét múlva itt a maraton, és kezdem elhinni, hogy meg fogom tudni csinálni. Okos kezdéssel, és még okosabb futással, na meg persze szuper segítőmmel bőven a szintidőn belül célba tudok majd érni, nem szabad semmi másra figyelnem, csak magamra. Ki kell kapcsolnom a külvilágot, csak magamra és a segítőmre koncentrálni, nem kell törődni a körülményekkel, a testem jelzéseivel, hiszen a fájdalom ott lesz bennem, de ha nem gondolok rá, elmúlik - és meg fogom csinálni. Sikerülni fog!