"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Az első szenvedés

Megvolt az első igencsak szenvedős edzésem... és rá kellett jönnöm, hogyha maratont akarok futni, akkor vár még rám néhány hasonló testi-lelki tréning...

Ahogy közeledik a maraton időpontja, úgy kell egyre többet, és egyre hosszabbakat futnom - legalábbis ez a terv. Ahhoz, hogy bele is tudjak lendülni a hosszabb távokba, valamint kellően fel is tudjak készülni rájuk, fokozatosan növelnem kell a terhelést. Az első "hosszú futásnak" nevezett edzést hétvégére terveztem, szombatra - mondanom sem kell, a "belső természetem" közbeszólt, és a legalább 16 kilométerből kemény 4 lett. No de sebaj, gondoltam, akkor majd vasárnap nekivágok.

Szerencsére az időjárás kissé kedvezőbben alakult, mint az elmúlt hetekben, a lehülés jót tett, ám valahogy még mindig nagyon melegem volt, hiába vettem fel a legrövidebb nadrágomat, és a legvékonyabb pólómat, mégsem éreztem magam túl komfortosan. Mindenesetre a párom hathatós támogatásával nekivágtam a Margitszigetnek. Már az első métereken éreztem, hogy semmi erő nincs a lábamban, zsibbadt mindenem, és futás helyett csak totyogni voltam képes - ez sajnos elég hosszú ideig így is maradt, egészen az edzés végéig...

Szép lassú tempóban haladtunk, és csak a kutaknál álltam meg, hogy frissítsek, de valahogy attól sem lett jobb. Fájt a lábam, görcsölt a gyomrom, és semmi kedvem nem volt az egész futáshoz, de próbáltam arra gondolni, milyen kemény vagyok. :) Persze egyáltalán nem voltam kemény. Nagy nehezen letoltam két szigetkört (10,7 km), és megálltam, mondván, hogy én bizony most innen már csak hazafelé vagyok hajlandó menni, azt is csak szépen gyalogolva. Erre kedves "edzőmtől", életem párjától kaptam egy szép kis lelkifröccsöt, kb. ilyen tartalommal:
- azért jöttem futni, mert szeretnék felkészülni a maratonra, méghozzá alig több mint két hónap alatt,
- senki nem kényszerített rá, hogy maratont akarjak futni, én akarom minden áron, akkor viszont tegyek is érte, vagyis fussak
- szükségem van a "hosszú" futásokra, mert ha már 10 kilométer után azt érzem, hogy haza akarok menni, mi lesz velem a maraton 35. kilométerénél, ott is nekiállok majd nyafogni?
- meg kell tapasztalnom a fájdalmat, mert minél többször átélem, annál könnyebben el fogom tudni viselni akkor, amikor a maratonon már nagyon fog fájni.

Nem estek túl jól ezek a mondatok, de rá kellett jönnöm, hogy igaza van, és nem adhatom fel már most. Összeszedtem magam, ittam egy kis vizet, majd nekiduráltam magam, és elkezdtem valami futáshoz legkevésbé sem hasonlító mozgást produkálni. Nagyon lassan, nagyon szenvedve, néha levegőt alig kapva azért mégis sikerült még egy kört teljesítenem, így a nap mérlege 16,05 km lett, 1 óra 55 perc alatt. Nem valami nagy szám, tudok én ennél jobbat is, bizonyítottan - 2008 őszén 1 óra 35 perc alatt ment ugyanez a táv. De nem adom fel, túlléptem magamon, tovább hajtok, és ennél már csak jobb lehetek!

Leégés...

Na, nem dőltem ki már rögtön a felkészülés elején, csak egy “enyhe” bőrpírt szedtem össze edzés közben.

Na, nem dőltem ki már rögtön a felkészülés elején, csak egy “enyhe” bőrpírt szedtem össze edzés közben. Természetesen ki nem figyel oda ezekre a dolgokra? Hát persze, hogy egy életmód oldal szerkesztője lusta és feledékeny, és nem keni be magát naptejjel annak ellenére, hogy képes pillanatok alatt pecsenyére sülni.

Szombaton hosszú futásra adtuk a fejünket, a vőlegényemmel - aki egyébként ultrafutó, tehát imád maratonnál hosszabb távokat futni - vágtunk neki egy szép kis, úgy 45 kilométeres körnek. A taktika az volt, hogy egyikünk fut, a másikunk pedig bringával kíséri, frissíti, aztán majd cserélünk - szóval duatlonozunk egyet.

A futást én kezdtem, mert annyira nem vagyok még jó állapotban, hogy bringázás után futni is tudjak robotmozgás és kacsázó lábak nélkül. Próbáltunk korán, fél 9 körül elindulni, de már ekkor is tűzött a nap, és elég meleg volt. Ennek ellenére meglepően jól bírtam a futást, pedig én aztán nagyon tudok szenvedni a melegben. Rövidnadrágot (a lehető legrövidebbet, amim van), ujjatlan futómezt viseltem, és persze sapkát, hogy lehetőség szerint ne kapjak napszúrást.

Szentendre felé indultunk el a pesti oldalon, a Váci úton kifelé. Egészen jól ment a futás, azt nem mondom, hogy teljesen jól is esett, de összeszorítottam a fogam, és mentem, ahogyan tudtam. Az ivásra igyekeztem nagyon figyelni, hogy ne száradjak ki - amúgy is megiszom nyáron napi 4 liter vizet, de ha futok, még többre van szükségem, na és arra, hogy egyenletes tempóban haladjak.

Úgy 14 kilométert sikerült 1 óra 35 perc alatt megtennem, ekkor mondtam azt, hogy most már szeretnék átülni a bringára. Innen a párom vette át a futást - és lazán, jólesően ment 35,5 kilométert. Ezt a szintet kellene nekem is elérnem, valahogy... Természetesen a biciklin jobban szenvedtem, mint futás közben, a végére fájt a nyakam, a forgóm, a hátam, a karom, és persze vörösre égett minden olyan testrészem, ami kilógott a ruhából. Megérdemeltem, és most magyarázhatom mindenkinek, miért pecsenyevörös mindenem, és persze azt is, hogy amilyen “kemény sportember” vagyok, annyira lüke is.