Természetesen nem fújtatok úgy, mint egy gőzmozdony, de hiú nő módjára kellemetlenül érint, ha kicsit erőteljesebben kényszerülök venni a levegőt, magyarul szuszogok. Persze az esetek többségében próbálok az orromon át lélegezni, de erősebb tempónál, na és hosszabb távok esetén kénytelen vagyok néha a szájon át való légzést is bevetni, hogy ne fulladjak meg. Ekkor természetesen kicsikét hangosabb a levegővételem, és ekkor szoktam magasabb hangerőre tekerni a mindig nálam lévő mp3 lejátszót. (És ilyenkor fordulhat elő az is, hogy légzés közben benyelek egy, a levegőben repkedő bogárkát, melynek letüdőzése aktív köhögőrohamot és fulldoklást képes előidézni - de ez egy másik történet.)

Szeretek zenére futni, ez az, ami teljesen segít eltávolodnom a külvilágtól, ilyenkor csak én vagyok, a futás, meg a zene. A fülemben hallatszó muzsika erőt ad, energetizál, és még akkor is segít szinkronizálni egymással a kacsázó lábaimat, amikor már nem megy a normális egymás után lépkedés. Sőt, ha nagyon jó kedvem van, jó a zene, és a futás is jól megy, simán szoktam félhangosan énekelni, miközben kocogok! Persze utána kicsit jobban kapkodom a levegőt, de azért jólesik!

A legtöbb esetben dallamos, ütemes zenét hallgatok, ahol a basszus ritmust ad a lépteimnek, és elindít az utamon. De előfordult már olyan is, hogy annyira elmélyedtem a gondolataimban, és annyira nem koncentráltam semmire, hogy nem emlékeztem, melyik számot hallgattam éppen, csak mentem előre - aztán persze "magamhoz" tértem.

Zene nélkül nem szeretek futni, mert úgy nem érzem magam annyira összeszedettnek, és bár hülyén hangzik, de olyankor unatkozom futás közben. Pedig valójában pontosan ugyanazt csinálom zenehallgatással és zenehallgatás nélkül is - futok - , de valahogy mégsem érzem ugyanolyannak az egészet. Pontosan ez a helyzet áll fenn akkor is, amikor mp3 lejátszó nélkül indulok el valahová, és úgy zötyögök a BKV-n, hogy nem szól a fülemben semmi. Talán ennek az az oka, hogy olyan ember vagyok, akinek mindig csinálnia kell valamit, még akkor is, ha egyébként már csinál valamit - egy dolog nem dolog!

Sokféle zenét szoktam hallgatni, hangulatfüggő, hogy épp mire esik jól futni. Vannak mixeim, fél óra és másfél óra közti hosszúságúak, van, hogy Scooterre döngetek, van, hogy Linkin Park összest hallgatok, miközben a fejemet rázva együtt énekelek a bandával, és nagyon sok tüc-tüc számot is fel szoktam pakolni a lejátszómra. Érdekes, hogy amire edzés közben jólesik haladni, az versenyen nem mindig nyerő - így akkor járok jól, ha mindenféle stílusú, és nagy mennyiségű számot másolok a kütyümre.

A maratoni felkészülés jegyében neveztem be egy új komáromi futóversenyre, az Erő'd Próbára, annak is a félmaratoni távjára. Egyrészt. Másrészt pedig azért, mert életem ultrafutó párja úgy döntött, szeretne indulni a 24 órás megmérettetésen, én pedig, ha már ott vagyok vele, akkor akár futhatok is. Félmaraton, maraton, 12 órás és 24 órás futás volt repertoáron, ésszerű módon választottam a nekem legmegfelelőbb távot. A verseny fővédnöke és főszervezője az a Szőnyi Ferenc volt, aki deka ironman világbajnok és világcsúcstartó - egymás után tízszer teljesítette az ironman 3,8 km úszását, 180 km bringázását és a 42,195 km-es maratonját. Szóval ő tudja, milyen az, amikor valaki extrém hosszú ideig sportol egyhuzamban.

Szombaton kora reggel indultunk Komáromba - így utólag nagyon örülök, hogy mindössze 96 km-re van Budapesttől a település, mert a verseny nem csak annak iszonyú megterhelő, aki 24 órán keresztül fut, hanem annak is, aki próbál 24 órán keresztül talpon lenni mellette, és segíteni őt.

A verseny rajtja 10 órára volt meghirdetve, érkezés után bőven volt még időnk. Átvettük a rajtcsomagot, pólót és egy üveg bort kaptunk, valamint belépőt a komáromi fürdőbe a verseny utánra, majd üdvözöltük az ismerős futókat. Átöltöztünk, készülődtünk, bemelegítettünk, és vártuk a rajtot.

A pálya egy kb. 2 kilométeres kör volt egy nagyobb lakótelep körül, itt zajlott a verseny. A félmaratonistákra 10 kör várt, illetve a 21,097 méterhez a versenyközpont utcájában jelöltek ki még 4 kisebb oda-vissza szakaszt. Kis késéssel rajtoltunk, együtt az összes futó, összesen 68-an voltunk a teljes mezőnyben, szóval kellemes, családias hangulatú futás várt ránk. A félmaratonon 20-an indultunk, ebből 4-en voltunk lányok - dobogós helyre pedig egy percig sem pályáztam.

A 12 és 24 órások rögtön elindultak a körre, míg a maratonisták és a felesek az oda-vissza szakaszt kezdték meg - ez egy kicsit zavaró volt számomra, mert így nem tudtam Milánnal együtt futni, valamint kénytelen voltam gyorsabban kezdeni, mint szerettem volna, mert mindenki nagyon megindult a rajtnál, én pedig nem akartam nagyon lemaradni.

Zenével a fülemben próbáltam megtalálni a nekem megfelő tempót ahhoz, hogy bírjam végig, és ne legyen szenvedés a futás. Nem most állt szándékomban egyéni csúcsot dönteni, inkább próbáltam edzésként felfogni ezt a versenyt - persze a versengés kissé felspanolt, mégsem akartam elfutni magam. A társak, akik mellettem haladtak, vagy megelőztek, folyamatosan drukkoltak, lépten nyomon kaptam a hajrákat, és persze én is szurkoltam a többieknek.

Az első két-három kör meglepően jól ment, magam is meglepődtem, igyekeztem koncentrálni, és egyenletesen haladni - annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy az első kört színesítette egy kétbetűs kitérő a toi-toi-ban, innentől viszont már minden rendben volt.

A pálya első része lassan, de alattomosan emelkedett, árnyék sehol, a nap pedig egyre magasabban volt, na és sütött erősen, a második fele viszont árnyas, szellős, kellemes volt. Minden körnél láttam az eredményem egy kivetítőn, a szpíker pedig mondta is, hogy milyen volt a köridő, és hány köröm van még hátra. Meg is lepődtem, mikor az egyik kör 10:57-es lett - ez 5:30-as kilométert jelent, amilyen utoljára 2008-ban tudtam produkálni. Ez az eredmény azonban óvatosságra intett, vissza is vettem egy kicsit, hogy nehogy  totálisan megboruljak. Inkább a 13-14 perces köröket vettem célba, ez innentől ment is. Úgy 5 körrel a vége előtt végre megtaláltuk egymást Milánnal, onnantól együtt teljesítettük a karikákat. Szoknunk kell az együtt futást, hogy a maraton menjen  majd: nekem meg kell tanulnom valakivel együtt futni, aki tempót diktál és egyenletességre szoktat, neki pedig értelemszerűen le kell lassulnia hozzám, hogy ne az ő tempójában vigyen, hanem az enyém legyen a mérvadó. Végül 2 óra 20 perces idővel fejeztem be a félmaratont, ami átlag 6:30-as tempót jelent - kb. ezzel a céllal indultam neki a versenynek, úgyhogy összességében elégedett voltam magammal.

Utoljára (és először) 2008 novemberében futottam síkon félmaratont, akkor sokkal rosszabbul éreztem magam a verseny alatt lelkileg és fizikailag is, pedig sokkal többet készültem. Akkor kb. 10-szer futottam előtte edzésként 16 kilométert, most összesen kétszer. Akkor bele kellett sétálnom, és a frissítéssel is gondjaim voltak, most nem. Akkor 12 fok volt, most kb. 25-28 - most mégis jobban éreztem magam.  A célba érkezés után éreztem először azt, hogy ha így folytatom,  valóban képes leszek lefutni a maratont!

A félmaraton után még nem végeztem, várt még rám 22 óra a pálya mellett, Milán pedig szorgalmasan rótta a kilométereket körbe-körbe, másnap reggel 10-ig. Én figyeltem rá, ha enni, vagy inni kért  a saját cuccainkból (a hivatalos frissítők mellett egyéni frissítőt is lehetett fogyasztani), masszíroztam a hátát, a lábát, kenegettem, ösztönöztem, biztattam, meleg ruhát adtam rá, sétáltam vele, amikor szüksége volt rá.

Érdekes 24 óra volt, ismét  -  nem csak annak embert próbáló, aki fut, hanem a segítőnek is, akinek fejben végig ott kell lenni, és akár a futója helyett gondolkodni, amikor ő már nem biztos, hogy tud. Megtanultam tempós gyaloglás közben meleg levest műanyag tányérból kanalazni, a kocsi tetején szenvicset csinálni, forró kakaót fogni és nem kilötyögtetni, tudok összecsukható horgászszéken ülve szunyókálni úgy, hogy közben folyton csipog a körszámláló berendezés, mikor valaki átmegy rajta, és a fejembe világít egy utcai lámpa. Ismét megtapasztaltam, milyen brutálisan hosszú tud lenni 24 óra - ha valaki nincs ezzel tisztában, javaslom, jöjjön el egy ilyen versenyre egyszer.

Milán végül 136 kilométert teljesített a 24 óra alatt, ez néhány kilométerrel jobb az áprilisi sárvári eredményénél. Az utolsó 5-6 kört közösen teljesítettük, együtt haladtunk végig, a 24 óra leteltét pedig egy tűzoltóautó szirénája jelezte. Az első helyezett több mint 200 kilométert futott, Milán 8. lett. A verseny végén mindenki iszonyú fáradtan, ám boldogan nézett körbe, sorra gratuláltak egymásnak a futótársak és a szervezők, akik egy nagyon színvonalas kis versenyt hoztak össze. Szerintem jövőre is eljövünk - és lehet, hogy "nekimegyek" a 12 órának... csak éljem túl a maratont előbb. :)