A maratoni felkészülés jegyében neveztem be egy új komáromi futóversenyre, az Erő'd Próbára, annak is a félmaratoni távjára. Egyrészt. Másrészt pedig azért, mert életem ultrafutó párja úgy döntött, szeretne indulni a 24 órás megmérettetésen, én pedig, ha már ott vagyok vele, akkor akár futhatok is. Félmaraton, maraton, 12 órás és 24 órás futás volt repertoáron, ésszerű módon választottam a nekem legmegfelelőbb távot. A verseny fővédnöke és főszervezője az a Szőnyi Ferenc volt, aki deka ironman világbajnok és világcsúcstartó - egymás után tízszer teljesítette az ironman 3,8 km úszását, 180 km bringázását és a 42,195 km-es maratonját. Szóval ő tudja, milyen az, amikor valaki extrém hosszú ideig sportol egyhuzamban.

Szombaton kora reggel indultunk Komáromba - így utólag nagyon örülök, hogy mindössze 96 km-re van Budapesttől a település, mert a verseny nem csak annak iszonyú megterhelő, aki 24 órán keresztül fut, hanem annak is, aki próbál 24 órán keresztül talpon lenni mellette, és segíteni őt.

A verseny rajtja 10 órára volt meghirdetve, érkezés után bőven volt még időnk. Átvettük a rajtcsomagot, pólót és egy üveg bort kaptunk, valamint belépőt a komáromi fürdőbe a verseny utánra, majd üdvözöltük az ismerős futókat. Átöltöztünk, készülődtünk, bemelegítettünk, és vártuk a rajtot.

A pálya egy kb. 2 kilométeres kör volt egy nagyobb lakótelep körül, itt zajlott a verseny. A félmaratonistákra 10 kör várt, illetve a 21,097 méterhez a versenyközpont utcájában jelöltek ki még 4 kisebb oda-vissza szakaszt. Kis késéssel rajtoltunk, együtt az összes futó, összesen 68-an voltunk a teljes mezőnyben, szóval kellemes, családias hangulatú futás várt ránk. A félmaratonon 20-an indultunk, ebből 4-en voltunk lányok - dobogós helyre pedig egy percig sem pályáztam.

A 12 és 24 órások rögtön elindultak a körre, míg a maratonisták és a felesek az oda-vissza szakaszt kezdték meg - ez egy kicsit zavaró volt számomra, mert így nem tudtam Milánnal együtt futni, valamint kénytelen voltam gyorsabban kezdeni, mint szerettem volna, mert mindenki nagyon megindult a rajtnál, én pedig nem akartam nagyon lemaradni.

Zenével a fülemben próbáltam megtalálni a nekem megfelő tempót ahhoz, hogy bírjam végig, és ne legyen szenvedés a futás. Nem most állt szándékomban egyéni csúcsot dönteni, inkább próbáltam edzésként felfogni ezt a versenyt - persze a versengés kissé felspanolt, mégsem akartam elfutni magam. A társak, akik mellettem haladtak, vagy megelőztek, folyamatosan drukkoltak, lépten nyomon kaptam a hajrákat, és persze én is szurkoltam a többieknek.

Az első két-három kör meglepően jól ment, magam is meglepődtem, igyekeztem koncentrálni, és egyenletesen haladni - annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy az első kört színesítette egy kétbetűs kitérő a toi-toi-ban, innentől viszont már minden rendben volt.

A pálya első része lassan, de alattomosan emelkedett, árnyék sehol, a nap pedig egyre magasabban volt, na és sütött erősen, a második fele viszont árnyas, szellős, kellemes volt. Minden körnél láttam az eredményem egy kivetítőn, a szpíker pedig mondta is, hogy milyen volt a köridő, és hány köröm van még hátra. Meg is lepődtem, mikor az egyik kör 10:57-es lett - ez 5:30-as kilométert jelent, amilyen utoljára 2008-ban tudtam produkálni. Ez az eredmény azonban óvatosságra intett, vissza is vettem egy kicsit, hogy nehogy  totálisan megboruljak. Inkább a 13-14 perces köröket vettem célba, ez innentől ment is. Úgy 5 körrel a vége előtt végre megtaláltuk egymást Milánnal, onnantól együtt teljesítettük a karikákat. Szoknunk kell az együtt futást, hogy a maraton menjen  majd: nekem meg kell tanulnom valakivel együtt futni, aki tempót diktál és egyenletességre szoktat, neki pedig értelemszerűen le kell lassulnia hozzám, hogy ne az ő tempójában vigyen, hanem az enyém legyen a mérvadó. Végül 2 óra 20 perces idővel fejeztem be a félmaratont, ami átlag 6:30-as tempót jelent - kb. ezzel a céllal indultam neki a versenynek, úgyhogy összességében elégedett voltam magammal.

Utoljára (és először) 2008 novemberében futottam síkon félmaratont, akkor sokkal rosszabbul éreztem magam a verseny alatt lelkileg és fizikailag is, pedig sokkal többet készültem. Akkor kb. 10-szer futottam előtte edzésként 16 kilométert, most összesen kétszer. Akkor bele kellett sétálnom, és a frissítéssel is gondjaim voltak, most nem. Akkor 12 fok volt, most kb. 25-28 - most mégis jobban éreztem magam.  A célba érkezés után éreztem először azt, hogy ha így folytatom,  valóban képes leszek lefutni a maratont!

A félmaraton után még nem végeztem, várt még rám 22 óra a pálya mellett, Milán pedig szorgalmasan rótta a kilométereket körbe-körbe, másnap reggel 10-ig. Én figyeltem rá, ha enni, vagy inni kért  a saját cuccainkból (a hivatalos frissítők mellett egyéni frissítőt is lehetett fogyasztani), masszíroztam a hátát, a lábát, kenegettem, ösztönöztem, biztattam, meleg ruhát adtam rá, sétáltam vele, amikor szüksége volt rá.

Érdekes 24 óra volt, ismét  -  nem csak annak embert próbáló, aki fut, hanem a segítőnek is, akinek fejben végig ott kell lenni, és akár a futója helyett gondolkodni, amikor ő már nem biztos, hogy tud. Megtanultam tempós gyaloglás közben meleg levest műanyag tányérból kanalazni, a kocsi tetején szenvicset csinálni, forró kakaót fogni és nem kilötyögtetni, tudok összecsukható horgászszéken ülve szunyókálni úgy, hogy közben folyton csipog a körszámláló berendezés, mikor valaki átmegy rajta, és a fejembe világít egy utcai lámpa. Ismét megtapasztaltam, milyen brutálisan hosszú tud lenni 24 óra - ha valaki nincs ezzel tisztában, javaslom, jöjjön el egy ilyen versenyre egyszer.

Milán végül 136 kilométert teljesített a 24 óra alatt, ez néhány kilométerrel jobb az áprilisi sárvári eredményénél. Az utolsó 5-6 kört közösen teljesítettük, együtt haladtunk végig, a 24 óra leteltét pedig egy tűzoltóautó szirénája jelezte. Az első helyezett több mint 200 kilométert futott, Milán 8. lett. A verseny végén mindenki iszonyú fáradtan, ám boldogan nézett körbe, sorra gratuláltak egymásnak a futótársak és a szervezők, akik egy nagyon színvonalas kis versenyt hoztak össze. Szerintem jövőre is eljövünk - és lehet, hogy "nekimegyek" a 12 órának... csak éljem túl a maratont előbb. :)