"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Két hét múlva maraton...

Amikor júliusban megkezdtem a felkészülést a maratonra, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön... Már csak két hét van hátra a nagy megmérettetésig.

Pontosan két hét választ el a maratontól. Ebbe jobban belegondolva, kezdek kicsit félni annak ellenére, hogy úgy érzem, majdnem mindent megtettem eddig azért, hogy sikerüljön majd a teljesítés. Ugyanakkor kezdem azt is érezni, hogy ez a két és fél hónap nem mindig telt ideálisan. Tudom, hogy az elején nem vettem elég komolyan a futást, sokszor ellazsáltam az edzést, azt hittem, hogy ettől még kellően fel tudok majd készülni.  Kicsit korábban kellett volna kapcsolnom, és már az elejétől gőrerővel készülni.

Valójában az elmúlt egy hónapban kezdtem el komolyan venni, és egyben élvezni is a futást, ekkorra szereztem meg ugyanis a kellő állóképességet a hosszabb távokhoz, és valahogy fejben is ekkorra szedtem össze magam igazán. Már nem volt jellemző, hogy nem akarnék futni menni, nem nyűglődtem, ha túl meleg volt, nem érdekelt semmilyen hátráltató tényező, csak menni akartam és edzeni. Ez azért egy kicsit korábban is bekövetkezhetett volna, ám hiszem, hogy így is elég leszek a teljesítéshez.

Tegnap abszolváltam életem eddigi leghosszabb távját, ezzel együtt a sokat emlegetett hosszú futást. Nem kellett volna eddig halogatnom, már ezt is tudom. 32 kilométert futottam egyben, egyedül! Korábban nem hittem volna, hogy képes leszek egymagam ennyit futni, azt hittem, hogy félmaratonnál hosszabbat egyedül nem vagyok képes futni, hogy feladom, kiszállok, megállok, és nem megy majd. De megy. Meg tudtam csinálni, méghozzá a magamnak megszabott limitidő alatt. Nem mondom, hogy hű de jóleső volt, de nagyon akartam, nagyon koncentráltam, és megcsináltam. Az időjárás engem segített, két esős időszak közben voltam kint a Margitszigeten, kellemes hűvös volt, a pályán sem voltak sokan, a csapoknál mindig frissítettem, és egy csokit is magammal vittem, hogy 20 kilométer körül pótoljam a cukrokat. A megfázós-torokfájós-egész fejem trutyis betegség azonban nem tette kellemessé a futást, egy idő után elég nehéz úgy haladni, hogy sem az orromon, sem a számon nem kapok rendesen levegőt, mert mindenem el van tömődve valamilyen váladékkal. De mégis lefutottam a betervezett 6 kört. A lábaim még bírták volna tovább is - legalábbis az agyam ezt parancsolta volna nekik, ha úgy döntök, hogy folytatom.

Mindössze 10 kilométer választ el a maratontól - ott pedig már nem leszek egyedül, és akármennyire is fájni fog, meg fogom csinálni. Indul a visszaszámlálás. Még 14 nap.

Nike Félmaraton kipipálva

Vasárnap sikeresen teljesítettem életem első Nike Budapest Félmaratonját, összességében pedig életem negyedik felesét.

A maratoni felkészülés jegyében nem hagyhattam ki az ország legnagyobb félmaratonját, a híres-hírhedt Nike Budapest Félmaratont, a maratonnal egyszerre adtam le a nevezésem erre a futóversenyre. Korábban szervezőként három ilyen eseményen vettem részt, és mindig is a részese akartam lenni futóként is - most ez is megadatott. Kicsit izgultam is előtte, hogy milyen lesz, meg persze azért is, hogy hogy fog sikerülni a futásom. Szívem szerint ráhajtottam volna egy hatalmas egyéni csúcsra, egy 2 órán belüli időre, aztán átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy a maraton előtt nem biztos, hogy okos ötlet lenne "megszaggatnom" magam. Így maradt a biztos célba érkezés, és a korábbi félmaratoni eredményeimhez hasonló idő, kényelmes, kellemes futással.

Reggel izgatottan ébredtem, előkészítettem a rajtszámot, az időmérő chipet felszereltem a cipőmre, és az ablakon kihajolva próbáltam eldönteni, milyen cuccot vegyek fel. A napsugarakat látva ujjatlan futómez és háromnegyedes nadrág mellett döntöttem, helyesen. Fejemre baseball-sapka, hogy a szétszálló hajtincseim még véletlenül se zavarjanak. Felkaptam egy vékony dzsekit, és irány a Városliget. A trolira felszállva három futócuccba öltözött sráccal találtam magam szembe, néhány megállóval később pedig egy tucat külföldi futó szállt fel - a futók birtokba vették a BKV járművét.

A rajthelyszínre érkezve üdvözöltem több volt kollégát, akikkel korábban együtt dolgoztunk a rendezvényeken, váltottam pár szót néhány futó-ismerőssel is, felvettem a rajtszámot, leraktam a cuccom a ruhatárba, majd elkezdtem bemelegíteni. 10 perccel a rajt előtt beálltam a rajtzónába, és próbáltam megkeresni a tervezett időmnek megfelelő sávot - sikertelenül. Akkora tömeg volt, hogy képtelen voltam hátrébb menni a 2 órás zónába, beragadtam az 1 óra 40-es időt tervező futók közé - ekkor már tudtam, hogy az elején gyorsabban kell futnom a vártnál, mert vinni fog a tömeg.

10 órakor egy kedves baráttal, Márkkal közösen rajtoltunk - előtte konstatáltuk, hogy véletlenül én a 2700-as, ő a 2071-es rajtszámot kapta - , a rajtkapun áthaladva stopper indít, és hajrá, irány a város! Az Andrássy úton az első kilométernél pillantottam az órámra, ami 5:29-et mutatott - ennyit a tervezett lassú kezdésről, de nyomtam tovább, mert vitt a tömeg. Át a Lánchídon, le a budai alsó rakpartra. A nap tűzött, pont a fejemre, kezdtem szomjas lenni, és alig vártam az első frissítőt, ami szerencsére hamar jött, úgyhogy igyekeztem eleget inni, hogy nehogy gond legyen. Az első 5 kilométeren sikerült életem legjobbját futni (hogy folytatódjék az egyéni csúcsos hét), 28:35 alatt tudtam le a táv negyedét - aztán úgy döntöttem, hogy mivel már gyérebb a tömeg, muszáj lassítanom, ha nem akarok megborulni valahol féltávnál. Úgyhogy visszavettem, és 10 kilométerig, a mérőpontig kicsit megfontoltabban döcögtem tovább, a részidőm itt 1:01:28 volt, úgyhogy 6 percen kívülre lassítottam. Közben sikeresen kijött a heti betegség-kezdemény rajtam, köhögtem, orrot fújtam 100 méterenként felváltva - ez is segített lassulnom, bár elég kellemetlen volt. És azt is sikerült megállapítanom, hogy a budai rakpart a Lánchídtól a Lágymányosi hídig baromi hosszú, főleg, ha onnan még vissza is kell futnom a Szabadság hídig, majd át Pestre a hídon!

Átérve a pesti alsó rakpartra már kezdtem örülni, hogy kevesebb, mint a táv fele van még hátra, és próbáltam nem arra gondolni, hogy ez még mindig majdnem ugyanannyi vár rám, mint amennyit már jöttem. Itt a nap már nem sütött, helyette brutális szembeszél fújt - ez nehezítette a futást, néhol rendesen előre kellett hajolni, hogy haladni tudjak, de legalább a meleggel nem volt bajom, a szél kellemesen hűtötte a vizes pólómmal karöltve a testemet. A rakparton döcögve azt is megállapítottam, hogy ez a rakpart is igen hosszú.

Egy idő után azonban már sem a nap, sem a szél nem zavart, élveztem a futást, integettem a szurkolóknak, kiabáltam az ismerős futóknak, drukkoltam annak, aki megállt. Nem fájt semmim, nem gondoltam semmire, csak átadtam magam a bennem szétáradó endorfinoknak, és mentem előre - még a Nyugati téri felüljáró sem akadályozott meg abban, hogy jól érezzem magam! A Lehel útról a Dózsára kanyarodva még inkább összeszedtem magam, hiszen már csak 2 kilométer volt a célig, és tempóztam, hogy mielőtt ott legyek a célegyenesben. Ott sprintre váltottam, és szárnyalva, vigyorogva értem be a célba. Az időm persze lehetett volna jobb is, de a 2:11:50-es végeredménnyel én egészen elégedett vagyok. Szuper verseny volt, és élveztem a futást!

A célban készült rólam befutófotó, majd megkaptam a teljesítésért járó jól megérdemelt érmet, mellyel aztán lefotóztam magam bizonyíték gyanánt.

A frissítésre az egész versenyen nagyon odafigyeltem, minden állomáson ittam vizet és izoitalt, óvatosan elmajszoltam egy kis darab banánt, és 2-3 szőlőcukrot is elszopogattam, hogy a szervezetemből távozó cukrot, vizet és ásványokat mielőbb pótolni tudjam, ne éhezzek és ne szomjazzak el. Ugyan lehet evés és ivás nélkül is futni, de én az a típus vagyok, aki mozgás nélkül is rengeteg folyadékot fogyaszt, így sport közben még fokozottabban oda kell figyelnie a frissítésre.

Három hét múlva itt a maraton, és kezdem elhinni, hogy meg fogom tudni csinálni. Okos kezdéssel, és még okosabb futással, na meg persze szuper segítőmmel bőven a szintidőn belül célba tudok majd érni, nem szabad semmi másra figyelnem, csak magamra. Ki kell kapcsolnom a külvilágot, csak magamra és a segítőmre koncentrálni, nem kell törődni a körülményekkel, a testem jelzéseivel, hiszen a fájdalom ott lesz bennem, de ha nem gondolok rá, elmúlik - és meg fogom csinálni. Sikerülni fog!