Pontosan két hét választ el a maratontól. Ebbe jobban belegondolva, kezdek kicsit félni annak ellenére, hogy úgy érzem, majdnem mindent megtettem eddig azért, hogy sikerüljön majd a teljesítés. Ugyanakkor kezdem azt is érezni, hogy ez a két és fél hónap nem mindig telt ideálisan. Tudom, hogy az elején nem vettem elég komolyan a futást, sokszor ellazsáltam az edzést, azt hittem, hogy ettől még kellően fel tudok majd készülni.  Kicsit korábban kellett volna kapcsolnom, és már az elejétől gőrerővel készülni.

Valójában az elmúlt egy hónapban kezdtem el komolyan venni, és egyben élvezni is a futást, ekkorra szereztem meg ugyanis a kellő állóképességet a hosszabb távokhoz, és valahogy fejben is ekkorra szedtem össze magam igazán. Már nem volt jellemző, hogy nem akarnék futni menni, nem nyűglődtem, ha túl meleg volt, nem érdekelt semmilyen hátráltató tényező, csak menni akartam és edzeni. Ez azért egy kicsit korábban is bekövetkezhetett volna, ám hiszem, hogy így is elég leszek a teljesítéshez.

Tegnap abszolváltam életem eddigi leghosszabb távját, ezzel együtt a sokat emlegetett hosszú futást. Nem kellett volna eddig halogatnom, már ezt is tudom. 32 kilométert futottam egyben, egyedül! Korábban nem hittem volna, hogy képes leszek egymagam ennyit futni, azt hittem, hogy félmaratonnál hosszabbat egyedül nem vagyok képes futni, hogy feladom, kiszállok, megállok, és nem megy majd. De megy. Meg tudtam csinálni, méghozzá a magamnak megszabott limitidő alatt. Nem mondom, hogy hű de jóleső volt, de nagyon akartam, nagyon koncentráltam, és megcsináltam. Az időjárás engem segített, két esős időszak közben voltam kint a Margitszigeten, kellemes hűvös volt, a pályán sem voltak sokan, a csapoknál mindig frissítettem, és egy csokit is magammal vittem, hogy 20 kilométer körül pótoljam a cukrokat. A megfázós-torokfájós-egész fejem trutyis betegség azonban nem tette kellemessé a futást, egy idő után elég nehéz úgy haladni, hogy sem az orromon, sem a számon nem kapok rendesen levegőt, mert mindenem el van tömődve valamilyen váladékkal. De mégis lefutottam a betervezett 6 kört. A lábaim még bírták volna tovább is - legalábbis az agyam ezt parancsolta volna nekik, ha úgy döntök, hogy folytatom.

Mindössze 10 kilométer választ el a maratontól - ott pedig már nem leszek egyedül, és akármennyire is fájni fog, meg fogom csinálni. Indul a visszaszámlálás. Még 14 nap.