A 12 órás után kissé meg kellett nyugodnom, mert annyira fel voltam pörögve, hogy már azon törtem a fejem, mikor futom a legközelebbi ultrát. Gabi persze igazi edzőhöz méltón csillapított, hogy nem eszik olyan forrón a kását, előbb szedjem össze magam, és Milántól is kaptam egy-két jó tanácsot a jövőre nézve. Persze, a szám igen nagy volt, pedig járni is alig tudtam (az egyik lábujjamon megnyomódott a köröm, tele voltam hólyagokkal, a talpamról lejött a bőr), aztán a lábgyógyulással együtt szépen le is csillapodtam. Átgondoltam, mit is szeretnék, és úgy döntöttem, akkor legyen a Kékes Csúcsfutás a következő.

Gabival konzultáltam, ő pedig vállalta, hogy a továbbiakban is fogalkozik velem, úgyhogy el is kezdtük a hegyi edzéseket. Ezen a versenyen ugyanis kizárólag felfelé tud futni az ember: a táv 11,6 km, ami nem olyan vészes, ellenben 671 méter a szintkülönbség, mint mondtam, felfelé. Persze mivel a Mátra alján nőttem fel, nem hagyom, hogy holmi hegy kifogjon rajtam (annak ellenére, hogy nem szeretek felfelé futni, és nem is nagyon szoktam)!

Az elmúlt hónap a rövidebb távokról és a dombfutásokról szólt, voltam párszor a Hármashatárhegyen is, úgyhogy bizakodó vagyok, hogy sikerrel felérek majd a Kékesre, megérinthetem a piros-fehér-zöld követ, és elmondhatom magamról, hogy feljutottam a csúcsra!