Kell egy terv, kell a cél!
Túl sok és túl nagy futóteljesítményről nem olvashattatok tőlem az utóbbi időben. Nem véletlenül, én akartam így, hogy az idei év ne szóljon semmi nagyról, semmi durváról, semmi őrültségről. Legyek csak én meg a futás, meg a futás öröme, meg az egészségmegőrzés, meg minden, amiért az emberek elkezdenek futni. Csak úgy futkározni akartam, lazákat, kellemeseket, jólesőeket, ne legyen elvárásom magammal szemben, nyugodt szívvel hagyhassak ki futás, ha úgy van.
Eltelt három hónap az évből, és be kell vallanom, hogy ebből az ég világon semmi nem valósult meg. Nem megy nekem ez a lazázás, béna vagyok benne, nem tudok csak úgy lazán futkorászni, mert hiába szeretek futni, de nem ehhez vagyok hozzászokva. Van ugyan laza edzéstervem, de ez így nem az igazi. Rengeteg futást hagytam ki, mert hogy most kihagyhatok futást, meg ilyenek - így volt olyan hét, hogy kétszer voltam futni... ami elég kevés, és még csak jól sem esett.
Az esetek 90 százalékában amúgy utáltam, hogy kihagytam a futást - a maradék 10-ben nem, ott jólesett, hogy lustítottam. De igazából csak azokat a futásokat tudtam fejben elengedni, amik azokon a hétvégéken maradtak ki, amikor az edzőképzésen voltam. A többit nem, pedig nem készülök semmire, de mégis rossz, hogy az évek alatt jól felépített rendszerembe hiba csúszott, és "kimaradt egy - sok - csavar a gépezetből".
Főleg azok a kihagyott futások zavarnak, amik az életemet megkeserítő, a talpamon található kemény bőrkinövés, leánykori nevén tyúkszem miatti fájdalom okozott: december óta szenvedek vele, egyszer már kivágták, de nem sikerült teljesen megszabadulni tőle, és rosszabb lett, mint volt, minden lépés olyan, mintha egy szögbe lépnék. Jövő héten remélhetőleg lézerrel végleg eltávolítják, mert ha nem, akkor magamnak fogom kivésni, de abban nem lesz köszönet.
Amúgy tudom, hogy kényszeres vagyok, de ha az a terv, hogy nincs terv, akkor úgy nem tudok futni. Túlságosan vonalas vagyok hozzá, és szükségem van a saját kis "begyepesedett" dolgaimra. Az elmúlt 6 évben mindig készültem valamire. M-I-N-D-I-G. Félmaratonra, maratonra, 6 órásra, 12 órásra, 24 órásra, Ultrabalatonra, Spartathlonra, valamire, akármire, de mindig megvolt a következő cél, a következő lépcsőfok, amit meg akartam mászni. Nem tudok nem készülni. Eddig próbáltam, de nem megy, úgyhogy nem próbálkozom ezzel tovább, visszatérek a megszokott kerékvágásba.
Rájöttem, hogy ha nincs célom, akkor szétcsúszom teljesen, minden téren, és képes vagyok csúnyán elhagyni magam. Szétcsúsztam sportügyileg, csúnyábban, mint amikor sérült voltam!, szétcsúszott az étkezésem (amivel egész életemben bajom volt, de tavaly végre sikerült egész jól gatyába rázni), szétcsúszott a megszokott rendszerem, és csak keresem magam, hogy most hol is vagyok én ebben az egészben. Kaptam új impulzusokat - lásd edzőképzés, munkahelyi előléptetés -, de a szeretett, megszokott, régi dolgaim meg szinte teljesen elvesztek valahol útközben. És ha hülye is vagyok, de ez így nem jó, nem vagyok tőle boldog. Úgyhogy most e felismerés után itt az ideje, hogy újra összerakjam magam, a régi dolgaimmal és az újakkal együtt. Utálom, hogy formán kívül vagyok, hogy lassú vagyok, utálom, amikor eszembe jut, hogy egyébként milyen jó formában és milyen erős voltam tavaly, és szörnyű érzés, hogy ettől most olyan messze vagyok, mint ide a Hold. Nem érzem jól így magam, és ezt nem akarom, hogy ez így maradjon - mivel ezen csak én tudok változtatni, így változtatok, és megkeresem a legjobb arányokat, hogy mindenből jusson, és tiszta lappal kezdem el a dolgokat.
A futás nekem a kapaszkodó a mindennapokban, a visszajelzés és az elismerés terepe, a kiegyensúlyozottságom forrása, önmagam legyőzésének és saját magam tesztelésének legjobb módja. De ehhez kell valami terv, cél a futáshoz. Semmi durva, semmi extra, csak egy belátható és teljesíthető cél, ami miatt összekapom magam, mert a célhoz vezető utat be kell járnom, és a célhoz oda kell érnem. Ez most megvan, kitűztem, majd ha itt az ideje, el is mesélem - nem egy olyan nagy dolog, amiről esetleg ne tudnék lemondani, ha úgy alakul a helyzet, de mégis egy kis világító fénysugár az alagút végén, ami nekem most erőt és motivációt jelent. (Ez itt egy nagyon jó cikk, bár én magam nem vagyok felsővezető, de amit érzek a sport kapcsán, az pont ugyanez.)
Az erősítő edzéseket a megírt edzéstervem alapján csinálom, és reménykedem benne, hogy lesz eredménye, rakódik rám tőlük egy kis izom, vagy legalább egy kicsit erősebb leszek végre.
Összekapom a kajálásomat is. Az elmúlt 4 hónapban annyi szemet és édességet ettem, hogy az borzalom, úgyhogy a tavasz tiszteletére ezt is gatyába rázom. Nem drasztikus diéta, nem koplalás, csak újra megválogatom és megtervezem, hogy mit fogok enni, és a nassolást száműzöm a p.csába, és visszarendezem magam végre a versenysúlyomra, aminél fogjuk rá, hogy elégedett vagyok magammal. Ha az edzésekben tudok következetes és tervszerű (értsd könyörtelen) lenni magammal, akkor itt is - és ennyire többet nem engedem el magam, az tuti.
És mindeközben nem verem napi szinten háromszor a falba a fejemet, hogy hagytam magam ennyire szétcsúszni. Igen, kellett a pihenés, kellett a lazaság, kellett a lustaság, kellett az össze-vissza evés, de most már pont elég volt belőle.
I'll back, vagy mi a szösz!
