A múlt heti 6 órás verseny utáni kirohanásom óta kicsit rendeződtek a fejemben a dolgok. Persze ehhez le kellett írnom, mit is gondoltam akkor, ott, abban a helyzetben arról a teljesítményről, és úgy mindenről. Azóta letisztult a kép. Kaptam egy csomó segítő és jó szándékú hozzászólást, tanácsot, amiket köszönök, jólestek. Nem az önsajnáltatás volt a célom, hanem a terápiás jellegű írás, hogy segítsen kivakarni magam a gödörből.

Gabival szépen átbeszéltük a dolgokat, helyreraktuk a fejemben, amit helyre kellett, egyeztettük a terveket, megtaláltuk a célokat. Most jöhet a munka, amit a célok érdekében el kell végeznem. Tudom, hogy hosszú lesz a tél, nem lesz könnyű az alapozás, és igenis lesznek hullámvölgyek, de amit elterveztem, azt legjobb tudásom szerint végre is fogom hajtani, és megyek előre, hogy - ha nem is minden sikerül tökéletesen - elmondhassam, hogy amit tudtam, megtettem a cél érdekében.

Fotó: Pinterest

Rendhagyó és rapid "beszámoló" következik a 6 órás országos bajnokságról, ahol indultam. Nem kifejezett célokkal érkeztem, nem akartam versenyezni, csak futni egy jót, egy hosszút, elkezdeni az alapozást, ráhangolódni a télre. Részben sikerült, részben nem, mindenesetre sok tapasztalatot szereztem és sok következtetést vontam le a futásnak köszönhetően. (És betettem 58 km-t a kalapba.)

- Milánra nagyon büszke vagyok, nagyon szépen ment, végig jól, okosan futott, nem voltak problémái, megérdemelten javította meg a saját legjobbját, örülök a sikerének, mert nagyon kellett neki egy ilyen futás! ♥

- A 6 óra nekem úgymond sprinttáv. Csak épp nem tudom végigsprintelni. Az a baj, hogy mire rendesen bemelegszem és ráhangolódom a futásra, már vége is. Ha valami gondom van, akkor itt nem nagyon van idő várni arra, hogy megoldódik, mindenképpen haladni, nyomni kell. Viszont nincsen egy olyan stabil alaptempóm sajnos - mondjuk 5:30-5:40, amivel végig tudnék menni bármilyen körülmények között, és amiből elvesztegethetném az időmet, ha baj van. A jó futók itt mennek, nyomják, és sok-sok kilométerrel megvernek.

- A hosszabb távokat jobban szeretem, valahogy jobban fekszenek nekem, még akkor is, ha nehezebbek. Ott jön ki a stabilitásom, hogy a 24. órában is tudok futni, megállás után el tudok indulni, haladok a magam lassú, de stabil tempójában előre. 

- A jó maratonisták, és az újdonsült ultrások a 6 órán jó eredményeket tudnak elérni, jönnek az új futók, és én egyre hátrébb szorulok a ranglistán. Nem nyerni megyek, de azért jó érzés elöl lenni, mondjuk az első 6-10 futó között. Tudom, kik azok, akik bármikor jobbak nálam, és velük nem versenyzem, de az nem a legjobb érzés, amikor jönnek az "ismeretlen", új futók, és simán lenyomnak. Nem sajnálom tőlük, de akkor is, na... És nyomasztó, amikor sokan és sokszor leköröznek, és nekem nincs időm arra, hogy köröket vegyek vissza (ami 12 és 24 órán simán bekövetkezhet).

- Lassú vagyok ezen a távon. Hiába futok stabilan 6 percen belül, az sajnos nem elég. Valahogy össze kell kaparnom magam a tempómat illetően. Sajnos belőlem a verseny nem vált ki igazi versenyzést, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy mások.

- Még komolyabban kell vennem az erősítést. Éreztem most a jótékony hatását annak, hogy többet erősítek, de még koncentráltabban kellene csinálnom.

- Fogynom is kéne valahogy. A  többieket elnézve, mindenki kevesebb kilót cipel magán, mint én. Könnyebben futni is könnyebb.

- El kell kezdenem hegyre is futni. Már elterveztem, hogy az alapozás alatt heti egyszer legalább felfutok a Hármashatárhegyre, és ez a verseny jó volt arra, hogy meggyőzzön, szükségem van rá, és tényleg mennem kell. Az emelkedők a gyengéim, ez a maratonon és itt is kiderült, pedig nem volt túl nagy szintkülönbség a pályában, de még ez sem esett jól.

- Keményebben kell edzenem. Jobban oda kell tennem magam az edzéseimen. Mindig igyekszem mindent megcsinálni, amit Gabi az edzéstervben ír és kér, de azt hiszem, még jobban oda kell majd koncentrálnom, a gyorsakat még gyorsabbra futni, a lazábbakat kevésbé lazára venni, hogy erősödjek, fejlődjek, javuljak.

- Ha nem koncentrálok rá eléggé arra, hogy versenyem van, akkor nem tudok jól menni. Főleg stresszes, sok munkával teli időszakban. Most is sokat agyaltam azon, hogy milyen elmaradásaim vannak a munkában, mit kéne még csinálnom. A héten sem voltam túl koncentrált, kb. péntek reggel esett le, hogy szombaton 6 órás futásom lesz.
Igaz, hogy edzésnek szántam, de azért egy 6 órás edzésre is illik fejben készülni, hogy jobban menjen a teljesítés. És ilyenkor azért könnyebben megy az alibizés is, lassabb a frissítés, könnyebben belesétálok, lassabban futok, mondván, hogy ez egy edzés.

- Futás közben sehogy sem sikerült megtalálnom a saját ritmusomat. Az elején Dórival mentünk több mint másfél órát együtt, ez nem volt rossz, de valahogy a tempónk nem feküdt nekem, aztán mikor elhagytuk egymást Dórival, akkor nem tudtam sehogyan sem beállni arra a ritmusra, ami nekem épp ideális lett volna. Eltelt több mint 4 óra, mire valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet, és lett ritmusa a futásomnak.

- Nem tudtam átszellemülni. Nem tudtam együtt élni a saját futásommal. Többen mondták, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam lenni, nem úgy futok, mint szoktam. És tényleg, nem ment a teljes odafigyelés. Örültem, hogy ott vagyok, hogy futok, beszélgettem, poénkodtam, de semmi nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Mondjuk az elmúlt néhány hétben én sem voltam olyan, mint szoktam lenni.

- Az alapozás első hosszú, nyitó futásának mindenképpen jó volt ez a 6 órás, egyedül egy 50 kilométeres edzést sokkal nehezebb lett volna megcsinálni, nehezebb a frissítés, társaság sincs, ezek mind olyan dolgok, amik előre lendítenek. Tehát edzésértéke mindenképpen volt ennek a futásnak!

- A futás egyik legjobb része az volt, amikor megjelent Sáringer Zoli és a felesége a pályán, kértem is egy közös fotót Zolival, ha már a maratonon elmaradt, és amúgy sincs közös fotónk még, pedig volt már pár olyan versenyünk, ahol mindketten ott voltunk. (a fotó fentebb)

- A futóközösséget még mindig nagyon szeretem, mindenki jó fej, érdeklődő, a közös hülyeség remekül összehozza az embereket.

- A csípőm rendben van, nem fájt futás közben, azóta sem fáj szerencsére. Azt hittem, izomlázam lesz, mert futás közben éreztem a fenekemben és a hátsó combomban, hogy durván dolgoznak, de ebből sem lett semmi, teljesen jó minden.

Sokat tanultam megint ebből a futásból, a tapasztalatokat hasznosítva, az edzésekbe beépítve remélem, hogy tudok fejlődni, erősödni, és tavasszal minden eddiginél jobb lehetek majd.

Ahogy a sorozatokban szokták mondani: "Ez történt az előző részekben" - jöjjön egy kis helyzetjelentés, mit műveltem a maraton óta.

- A csípőm meg lett megint reparálva, most megint nem fáj semmi, hála a gyógytornászomnak és a masszőrömnek, meg az arany kezeiknek. Maradjon is így.

- Erősítek, teljesen rászoktam, guggolás, kitörés, plank, hasizomgyakorlatok, meg egy kis karizmozás (ezt szeretem legkevésbé), meg nyújtás, kis gyógytorna, minden este művelek valami ilyesmit.

- Részt vettem egy csapatos kilométergyűjtő kihívásban, amit Gyerünk Anyukám Nóri hirdetett meg. 5 fős csapatokban 2 hétig gyűjtöttük a kilométereket két lábon, futás, túra, gyaloglás jöhetett. Persze természetesen ez pont a rokkantságom és a pihenőm időszakára esett, úgyhogy többet gyalogoltam össze, mint futottam. Mindent mértem, még a 200 méteres boltba menéseket is, megdöbbenve láttam, hogy egy átlagos napon is elég szép mennyiséget talpalok össze. A csapatunk egyébként a 2. lett a kihívásban, egy-egy bögrét kaptunk jutalmul.

- Megtartottam az éves kötelező pihenőmet, hát, meg kellett állapítanom, hogy mindenkinek jobb, ha futok. Nekem is, és a családnak is. Pár nap kihagyás után már attól ideges lettem, ha csak rám nézett valaki. Jó volt egy kicsit futás nélkül, de azért jobb, ha futhatok. Még akkor is, ha ettől a héttől kezdve már alapozok.

- Igen, alapozok, elkezdtem a felkészülést a jövő évre. Ami még marha messze van. A jövő évi első verseny meg még messzebb. De nem baj. Én már alapozok.

- Az alapozást pont sikerült úgy elkezdenem, hogy addigra begyűjtöttem azt a kilométermennyiséget, amit tavaly egész évben futottam. Innentől kezdve minden idők legtöbb saját kilométeréért futok. Meg a jövő évi nagy célokért.

- Szombaton indulok a 6 órás OB-n. Ha folyatódhatna a tendenciám, amit az elmúlt OB-kon műveltem, most másodiknak kellene lennem. De ez esélytelen persze. Igazából nekem ez a szülinapi futásom lesz, tavaly is az volt, akkor sikerült megfutni az új és az egyel korábbi éveim számának összegét, a 61-et. Most ehhez 63-at kéne futnom, ami valószínűleg nem fog összejönni. Na de egy találós kérdés: hány éves is leszek most? A leggyorsabb helyes megfejtőnek kitalálok valami meglepit. :) És ebből kiderül, hányan is olvassák el az írásaimat.:)
- UPDATE: megvan a nyertes! :) De azért olvassatok! :)

- A 6 órás egyébként nem kifejezetten verseny lesz, hanem egy hosszú futás, olyan, aminek igyekszem minden méterét élvezni, ezzel méltón lezárni ezt az évet. Meglátjuk, hogy hány kilométert szedek majd össze.

- Verseny közben igyekszem majd kevésbé antiszociális lenni, mint az utóbbi időben sikerült. Ez most egy nehéz időszak nekem, rengeteg munkával, stresszel, feladattal, agyalással, megoldandó problémákkal. És meg kell valljam, most a futás az, amikor végre egyedül maradhatok, senki nem szól hozzám, senkivel nem kell beszélnem, kikapcsolhatom és kiüríthetem az agyam, nem kell gondolkodnom és nem kell a következő megoldandó feladaton agyalnom, meg azon gondolkodnom, hogy már megint takarítanom, mosnom kéne, vagy éppen mi fogyott el otthon. Talán ezért is viseltem nehezen a pihenőt, mert ez a rész kimaradt, és helyette a billentyűzetet püföltem, hogy minden cikkemmel elkészüljek, amikorra kell. Persze a munkám eredményét jó látni, így jött létre például az interjúm Lubics Szilvivel és Tamás Ritával is, és vannak még a tarsolyomban más szuper nők is, csak győzzem meginterjúvolni, aztán megírni a történeteiket. Szívesen veszek javaslatokat, hogy kikről írjak még!

Most ennyi a sztori, jöhet a következő izgalmas epizód, a 6 órással és az alapozással!

Még mindig nem tudok rendesen maratont futni, de kezdem elfogadni ezt a tényt. Végül is érthető, hogy mivel nem erre a versenyszámra készülök elsődlegesen, hanem hosszabbakra - és ezeket jobban is szeretem -, nem úgy dolgozom fel sem fejben, sem testben a maratont, ahogy akár feldolgozhatnám. A táv teljesítésével nincs semmi bajom, de az elért időeredmény nem nagyon felel meg a várakozásaimnak. Nem vagyok szomorú, tudom az okokat, egyszer majd csak sikerül kihozni magamból azt a maximumot, amit én annak érzek. Különben is, az egyéni csúcs az egyéni csúcs, ezt azért meg tudtam futni, még ha mindössze 4 másodperccel tudtam csak megjavítani a 2013-as frankfurti időmet - mostantól a 3:50:10 a legjobb időm maratoni távon.

Az idei Spar Budapest Maraton előzetesen nem szerepelt a terveim között, kb. két és fél héttel előtte jött az újratervezés, amikor az addigi 100 kilométeres célverseny helyett úgy döntöttem, a maratont szeretném inkább lefutni. A hosszú edzések a táv teljesítéséhez megvoltak, amit meg még a gyorsaságom ügyében meg lehetett tenni, azt próbáltam megtenni. A gyors edzések sajnos nem a kedvenceim, pedig tudok (magamhoz képest) gyorsan futni, ha akarok, de egyedül nagyon nehezen megy, ezen a későbbiekben valahogy próbálok majd változtatni.

A verseny hétvégéjére esős, hideg időt mondtak, de igyekeztem emiatt nem zavartatni magam, mert ez még mindig jobb számomra, mint a hőség, az első maratonomat szakadó esőben futottam, azóta egész jóban vagyok az esőben futással. Igyekeztem okosan összeválogatni a ruházatomat, végül póló, testhez álló short, karmelegítő, kompressziós szár és sapka lett a választás, meg az új Hoka Clifton - lila, fekete, zöld színösszeállításban pompáztam. A várható hideg miatt végül egy trikót vettem még a póló alá, és örültem a rajtszámfelvételkor az 56-osok terén a kezembe nyomott promóciós nylonzacskó esőkabátnak, a rajtig azt terveztem viselni, ha esik az eső.

Vasárnap, a verseny napján persze esett az eső, meleg ruhában mentem ki a rajthoz, és igyekeztem csak az utolsó pillanatban nekivetkőzni, de addigra meg már egész tűrhető volt a hőmérséklet, és a rajt izgalma miatt is kezdtem bemelegedni. Merészen 1-es zónás matricát kértem a rajtszámomra, hogy be tudjak állni a 3:30-as iramfutókhoz, Petihez és Zolihoz, úgy voltam vele, hogy megpróbálok velük menni, amíg tudok, hátha tovább sikerül, mint előzetesen gondolom. Félmaratonig szokott menni az 5 perces körüli tempó, bár nem próbáltam sokszor, de úgy voltam vele, hogy ha most meg sem próbálom, akkor viszont biztos, hogy nem sikerül. Reálisnak inkább egy 3:40-3:45 körüli időt gondoltam, aminek azért jó lenne sikerülnie, és hogy talán nem futom el annyira az elejét, hogy aztán mondjuk már csak sétálni tudjak.

A rajtnál meghatódni sem nagyon volt időm, olyan gyorsan történt minden, már kint is voltunk a pályán és futottunk. Követtem az iramfutókat, voltunk jópáran körülöttük, köztük Bitliszbá is, de Szabó Zoli dokival is egymásra köszöntünk. A tempó nem volt olyan rossz, de éreztem, hogy ez azért nekem gyors, és az első frissítőállomásnál el is engedtem az iramfutókat, inkább ittam, aztán úgy döntöttem, hogy nem próbálom meg őket utolérni, nincs értelme. Addig 4:50 körüli tempókat futottunk, innen lassítottam 5 percesre, közben a Jászain ott szurkolt Milcsi és Flóra, örültem nekik. Az 5 percest tartottam 10 kilométerig. Ott megint visszavettem, nem esett jól tovább erőltetni, de nem lassultam jelentősen. A Margitszigeten már sokat futottam légüres térben, addigra oszlott a tömeg, az Árpád-hídra való felfutás viszont sokkal rosszabbul esett, mint vártam. Ezután ettem meg az első gélemet a tervezett háromból, és mondhatni jól is esett. A rakparton sok szurkoló volt, integetett Tandi és Bocsi, akik Nicolt kísérték a 30-as rajtba, Györgyivel is kiabáltunk egymásnak, a Jászain sok környékbeli ismerős volt, Lőrinc sztárfotót is lőtt rólam, és az Admika-PettyCicuk vezette szurkolócsapat is őrjöngött egy sort, bármikor találkoztunk.

Tavaly a Lánchídon olyan rosszul voltam, hogy bele kellett sétálnom, idén ez nem következett be, a Várkert Bazártól az Alagútig tartó szakaszt viszont nem szerettem, az alattomos emelkedőn nehezen kaptattam fel - valahogy nagyon gyenge voltam most az összes emelkedőn, pedig elég sokszor szoktam hídra felfutni. Az Alagút elején Nóri és Ákos szurkolt, örültem nekik, de a mosolyom szerintem ezt nem fejezte ki, inkább vicsorogtam vigyorgás helyett. Az Alagúton viszont jópofa volt átfutni, és a rakpartot is szoktam szeretni. Közeledett a félmaratoni táv, és még mindig nagyon jól álltam, 1:49 lett végül, ezután géleztem megint. Közben viszont már kezdtem érezni a bal oldalamat, a forgómból indult a fájdalom lefelé oldalt a combomban. Próbáltam nem foglalkozni vele, de mivel már tapasztaltam hasonlót, nem örültem neki. Olyan volt, mint az Ultrabalaton előtt, amikor elmozdult a csípőm, de szerencsére nem volt annyira intenzív és durva.

Innentől kezdve próbáltam úgy futni, hogy a bal oldalamat kevésbé terheljem, ne emeljem annyira, ne csapjam le a lábam, inkább a jobb lábammal dolgoztam.És lassultam, sajnos elég jelentősen. Próbáltam kihozni magamból az adott helyzetben a maximumot, de úgy, hogy csak minimális károsodást okozzak magamnak. Jól ki tudom kapcsolni a fájdalmat, és sokáig el tudom viselni, de annak semmi értelmét nem láttam, hogy itt nyomjam, mint egy őrült, és ezzel esetleg egy hosszan tartó sérülést kockáztassak, ami miatt aztán hetekig nem tudok futni.

Innentől kezdve 5:30-5:40-5:50-es kilométerek váltogatták egymást, a frissítőknél volt egy kis gyaloglás, míg rendesen megittam az italomat, aztán futottam tovább. Szerencsére az elindulás nem volt nagyon rossz, májusban amikor a hasonló fájdalom előjött az edzésen, kínszenvedés volt gyaloglásról futásra váltani, most mindenképpen jobb a helyzet, de azért éreztem a forgómnál a kellemetlenséget. Futás közben viszont nem lett rosszabb, nem erősödött a fájdalom, tehát tudtam haladni. A Bálna előtt István és a két kisfia szurkoltak, kiabálta, hogy menjek, mert a 3:30-as iramfutók még csak most mentek el - jót nevettem magamban, hogy őket több mint 20 kilométerrel ezelőtt láttam utoljára, mindenesetre jó kis biztatás volt. A rakpart Pesten most valahogy nem esett jól, úgy éreztem, nem haladok, beértem és elhagytam Bitliszbát, aki először egy görcsölő sporttársnak segített, majd a gyomrát fájlalta, aztán Járosi Tomival futottunk együtt egy szakaszt, de valahol őt is elvesztettem. A Jászainál viszont Admika-PettyCicuk-SzilágyiKaresz olyan szurkolást nyomtak, hogy legszívesebben ott maradtam volna még pár percig, annyi energia jött belőlük.

Az Árpád-hídra való felfutás gyötrelmes volt, örültem volna, ha megjelenik Tresó Gabi egy sörrel, mint tavaly, de nem volt sehol. :) A Margitszigetre befutni sem volt jóleső, itt megettem a harmadik gélt, majd végre jött egy kólás frissítőpont (tőlem már 20-tól lehetne kóla, jólesne), majd a hét elején lefotózott 35 kilométeres tábla, ahol tényleg minden jó volt már. Már csak 7 kilométer volt hátra, ez már tényleg nem sok, próbáltam a haladásra koncentrálni, valami lendületet vinni a futásomba, több-kevesebb sikerrel. A Westendnél utolért Erényi Tamás, együtt haladtunk kb. a 40-es tábláig, itt én tudtam egy picit fokozni a tempót, és nagy nehezen be is értem a célba.

A célban Gabi adta át az érmet, aminek nagyon örültem, de sajnos nem voltam elégedett a versennyel. Eléggé fájt a bal oldalam, kiment az adrenalin, az időm is rosszabb lett, mint amit szerettem volna. Mindenesetre az biztos, hogy az adott helyzetből kihoztam a maximumot, csak az bosszant, hogy ez a maximum alacsonyabb szinten volt, mint amilyet előzetesen vártam magamtól. Mindegy. Ez van. Majd egyszer kijön, aminek ki kell jönnie, és talán futok egy számomra is jó maratont. Mostantól a 3:50:10-es időt kell megjavítanom.

A frissítésem teljesen jól sikerült, a rajt előtt és a kb. 10 kilométerenként megevett géleket jól tudtam hasznosítani, nem volt hányingerem, görcsöm, nem lett hasmenésem. Folyadékból tudtam volna többet fogyasztani, néha szomjasnak éreztem magam, de nem volt vészes, és a kóla is jólesett volna már korábban. Az útvonal nem volt rossz, de nem is volt könnyű, az emelkedők nagyon gyengén mentek, és a lejtőkön nem tudtam visszahozni az elvesztegetett időt. Az időjárás mondhatni tökéletes volt, a rajt után pár kilométerig szemerkélt csak az eső, utána nem, a szél csak néha volt kellemetlen, de sokkal kevésbé volt szeles, mint vártam. A szurkolók szuperek voltak, jó volt a sok ismerős arcot látni. Ami viszont baj volt, hogy nem tudtam magamba mélyedni és csak a futásra koncentrálni, pedig a tempósabb futásoknál erre lenne szükségem. Ebben a zene szokott segíteni, de most csak fél fülben hallgattam, így viszont nem tudtam rendesen kizárni a külvilágot, mindig kizökkentett valami, ha más nem, egy kikerülendő ember. A ruhaválasztásom tökéletes volt, és az új Clifton is jó cipő, bár a jobb nagylábujjamra csinált egy vérhólyagot, ami ki is szakadt, így szépen összevéreztem, de ezt csak a célban vettem észre (valószínűleg a jobb lábra való terhelés közrejátszott ebben).

Ez volt a negyedik hivatalos maratonom, ebből 2 maratont futottam 3:50-es időre, tehát lassan stabil 3:50-es futó vagyok, ami annyira végül is nem rossz - remélem, leszek stabil 3:40-es futó is, és egyszer talán a 3:30-as határt is sikerül áttörnöm. De még mindig azt érzem, hogy az ultrafutás az én igazi világom.

Fotók: BSI, Borsa Miklós, Lőrinc, Anita, saját

Vasárnap itt a maraton, nekem összesen a negyedik hivatalos  (vicces, de több ultrát futottam eddig, mint maratont), és ennek kapcsán jutott eszembe ez az érdekességeket tartalmazó cikk, amit a Wellnessbe írtam nemrég. Jöjjön hát a cikk!

A 42,195 kilométer lefutása igazán nagy teljesítmény, de nem lehetetlen, csak a testrészeid összehangolt és profi együttműködése kell hozzá. Kíváncsi vagy, mi történik a testeddel, mialatt teljesítesz egy maratont?

Azt gondolnád, hogy csak a lábaid dolgoznak, miközben futsz? Tévedés! A maratoni futáshoz szellemileg és fizikailag is a topon kell lenned. Egy átlagos nő a 42,195 km során 2300 kalóriát éget el, és a lábai mellett a teljes testét igénybe veszi  a futás – még az agyat is. Nézzük, mi történik veled, miközben haladsz a cél felé!

Agy

Egy új tanulmány szerint a futás fejleszti mind a rövid-, mind a hosszú távú memóriát, segít megelőzni a memóriavesztést, és a stressz csökkentésében is segít. Van, amit viszont azonnal töröl az agyad: a maraton közben előforduló nehézségeket és fájdalmakat szinte azonnal felülírja a teljesítés öröme, és arra nem is fogsz emlékezni, hogy esetleg valami rossz volt futás közben.

Arc

Az izzadás és a kipirulás elkerülhetetlen, de ahelyett, hogy azonnal elkezdenéd letörölni magadról az izzadságcseppeket, gondolj arra, hogy egy cambridge-i kutatás szerint a megizzadt, kipirult maratonisták igencsak vonzóak a másik nem számára!

Hónalj

Egy átlagos futó akár 3-4 litert is izzadhat a 42,195 km során. A tested az izzadással hűti magát, így a megfelelő hőháztartás, valamint a folyadékháztartás fenntartása érdekében ne fukarkodj a frissítővel futás közben, hanem igyekezz rendszeresen pótolni az izzadás során elvesztett folyadékot.

Has

Amikor futsz, a tested az emésztőszervrendszerből a lábaidba irányítja a vért és az energiát, hogy jobban tudj haladni, emiatt az emésztés lelassul. Előfordulhat, hogy futás közben kellemetlenségeket tapasztalsz hastájékon, például begörcsöl vagy ég a gyomrod, esetleg hányinger vagy hasmenés kínoz majd. Ne ijedj meg, ez szinte természetes, a maratonisták fele hasonló tapasztalatokról számol be. A szervezeted idővel alkalmazkodik, ahogy egyre rutinosabb leszel, úgy lesz kevesebb ilyen problémád.

Gerinc

A maratoni futás végére a testmagasságod kb. 1 centiméterrel kevesebb lehet, mint a rajtnál. Ennek oka, hogy a futás következtében a gerinc rázkódik, és a csigolyák közti porckorongok ideiglenesen összenyomódnak. Ne ijedj meg, 24 órán belül visszaáll az eredeti állapot!

Bőr

Futás közben – legfőképpen a cél előtti kilométereken – a testhőmérsékleted megemelkedik 2-3 fokkal, emiatt kimelegedsz, kipirulsz. A hőmérsékletváltozás miatt is fontos, hogy jól válaszd meg a futóruházatodat: lehet, hogy a rajtnál még fázol egy kicsit, de futás közben és a célban már garantáltan nem fogsz.

Lábak

Hihetetlen szám, de a lábaid egy maraton során több mint 33 ezer futólépést tesznek meg – nem csoda, ha a futás végére elfáradnak. A folyamatos ütődés, dörzsölődés miatt a futók lábán gyakran előfordulnak vízhólyagok, vérhólyagok, kidörzsölődések, és van, akinek a körme is megsérül, belilul, mire célba érkezik a versenyen. 

A cikk megjelent a Wellness magazin 2015/5. számában.

A futás elképesztően népszerű mostanában, hiszen tökéletesen átmozgatja a teljes testet, edzi a szívet, a keringési rendszert, formálja az izmokat. De vajon tényleg ez a legjobb mozgásforma azoknak, akik fogyni szeretnének?

Amikor valaki elkezd futni, rendszeresen eljár és komolyan veszi, hamar kedvező változásokat tapasztal saját magán. Ebbe beletartozik az esetleges fogyás is – ám ez nem mindenkinél történik meg! Hogy miért képesek egyesek fogyni futással, és mások miért nem, arra Góg Anikó személyi edzővel kerestük a választ.

„Ha valaki elkezd mozogni, vagy fogyni szeretne, szinte evidens, hogy valamilyen természetes mozgásformát választ, mint a gyaloglás vagy a futás.” - kezdi Góg Anikó személyi edző. „Ezek elég könnyű, mégis összetett mozgások, ezért sok olyan technikai elemük, összetevőjük van, amikre oda kell figyelnünk, hogy a komplex mozgás gazdaságos, sérülésmentes és örömteli legyen.” A mozgás során számos élettani folyamat megy végbe a testben. „A fogyáshoz a zsírégetésként ismert belső kémiai folyamat szükséges. Fontos kérdés, hogy a test a mozgás során honnan nyeri az energiát: a fogyás szempontjából az az előnyös, ha a zsírraktárakhoz kell hozzányúlnia a szervezetnek. Minden sportmozgás zsírégetéssel jár, ha az a megfelelő energianyerési folyamatokat használja, vagyis megfelelő időintervallumon keresztül, a megfelelő pulzusemelkedést eredményezi.” – mondja a szakértő.

Miből nyersz erőt?

Mindenki hallotta már, hogy zsírégető tartományban érdemes mozogni, vagyis lassan, kényelmesen kell futni, és ettől fogunk fogyni. „A zsírégető tartomány mondhatni városi legenda, mindenki azt gondolja, hogy a zsír akkor ég, ha zsírégető intenzitással, zsírégető tartományban edzünk.” – figyelmeztet Góg Anikó. „Ez egyfelől ez igaz, de ehhez azt is fontos tudni, hogy a szervezet elsőszámú energiaforrása a szénhidrátokból származó glikogén, amely elsősorban az izmokban, májban található, innen vonja el a szervezet, és amíg ez rendelkezésre áll, addig a zsírraktárakhoz, vagyis az elakkumulált energiához csekély mértékben nyúl hozzá!” Tehát nem akkor égeted a zsírt, ha lassan mozogsz feltöltött glikogénraktárak mellett, hanem akkor, ha már nincs hozzáférhető gyors energiaszolgáltató a szervezetedben. „Amíg a testedben van glikogén, addig dominánsan abból nyered a mozgáshoz szükséges energiát, nem pedig a zsírból – még akkor is, ha egyébként alacsony intenzitással dolgozol.”

Használd fel a zsírt!

„A futás akkor fogyaszt, ha megfelelő intenzitással végzed az edzést. Ez az intenzitás egyénenként és edzettségi állapottól függően eltérő, a lényeg az, hogy úgy eddz, hogy eközben a legtöbb izmot aktívan foglalkoztatod, és megfelelő mértékben megemelkedik a pulzusod.” – figyelmeztet a személyi edző. „Ha fogyni szeretnél a futással, akkor az edzést alacsony és magas intenzitásokból álló szakaszokkal, intervallum vagy fartlek jellegű edzésmunkával érdemes kezdeni.” Ezt az edzettségedhez és pillanatnyi állapotodhoz viszonyítva tudod végezni, hiszen nem lehet mindenki számára érvényes pulzustartományokat és időintervallumokat meghatározni. Fuss érzésre gyors és lassú szakaszokat váltogatva úgy, ahogy épp bírod. Ha már úgy érzed, nem tudsz tovább magas színvonalú és minőségű teljesítményt nyújtani, akkor valószínűleg kiürültek a glikogénraktáraid és elérkeztél a zsírraktárak felhasználásához. „A zsírokból nem lehet nagy intenzitású munkát végezni, ekkor állsz be arra az intenzitásra, amikor a tested már a zsírokat használja fel az energianyerési folyamatok során.” – mondja Góg Anikó. „Ha valaki fogyni szeretne, akkor zsírt akar felhasználni, és azt szeretné, hogy a teste megszabaduljon a zsír formájában elraktározott energiától. Fontos, hogy általánosságban nem lehet kijelenteni, hogy ez kb. mennyi idő után következik be, mert ez mindenkinél más, függ az edzettségtől és a glikogénraktárak telítettségétől is.” Az is lényeges, hogy jelentős testsúlyfelesleg esetén a futás nem a legjobb választás, hiszen ütődéssel, rázkódással járó mozgás, nem kifejezetten ízületkímélő, túlsúly esetén pedig még nagyobb terhet ró az ízületekre.

Étkezz okosan!

Sokan beleesnek abba a hibába, hogy elkezdenek futni, és azt hiszik, hogy mivel mozognak, szinte bármit megehetnek – aztán pedig csodálkoznak, hogy bár erősödnek, javul az állóképességük, a fölös kilók mégsem akarnak távozni.

„Ha fogyni szeretnél, akkor a negatív energiamérleg a cél, vagyis hogy a bevitt energia mennyisége kevesebb legyen, mint amennyit mozgás és a napi tevékenységek során felhasználsz. Hajlamosak vagyunk túlbecsülni a mozgás következtében történő energiafelhasználást, és alulbecsülni a bevitt energiát. Ha intenzíven edzel és elégetsz kb. 700 kalóriát, ezt a mennyiséget már egy közepesen kiadós ebéddel vissza tudod pótolni.” – figyelmeztet az edző. Tehát ha sokat futsz, akkor sem ehetsz meg feltétlen bármit.

A fogyás másik kulcsa Góg Anikó szerint a vacsora idején történő energiabevitel, vagyis az az energiamennyiség, melyet a szervezetünk már nem fog felhasználni. „Nem is gondolnád, milyen könnyű feltölteni azt a raktárt, amit edzés során kiürítettél. Az este elfogyasztott szénhidrátoknak – még ha egészséges, összetett, lassan felszívódó szénhidrátok is – magas az energiatartalma és a glikémiás indexe, így könnyen és gyorsan feltöltik a glikogénraktárakat. Mivel este már nem történik aktív munkavégzés és energiafelhasználás, a test ezt nem hasznosítja, viszont elraktározza későbbre, zsír formájában.” Figyelj tehát oda a vacsorádra, ha fogyni szeretnél!

Ugyanígy nehezíti a fogyást, ha feltöltött energiaraktárakkal kezded el az edzést. „Sokan edzés előtt még esznek egy müzliszeletet, megisznak egy sportitalt, mert félnek, hogy leesik a vércukorszintjük, vagy nem lesz erejük, pedig ezek a legtöbbször nem jellemzőek. Nem baj, ha a szervezet a raktárakból fedezi az edzés során fellépő energiaigényt, és minél hamarabb nyúl a zsírokhoz a glikogén helyett.” – állítja a személyi edző. Nem javasolt éhgyomorra sportolni, de a kívánt cél, a testzsír-százalék csökkentésének megvalósulása érdekében a szénhidrátbevitel optimalizálása elengedhetetlen.

Általánosságban jellemző az emberekre, hogy sok felesleges energiát visznek be, a futók pedig azt hiszik, feltétlenül szükségük van energiazselékre és sportszeletekre – de ezek leginkább azoknak kellenek, akiknek nem a fogyás, hanem a minél magasabb teljesítmény elérése a céljuk. „Aki fogyni szeretne a futás segítségével, fontos, hogy hagyja, hogy a szervezete a saját tartalékait vegye igénybe, ne juttasson be plusz energiaforrásokat. Ehhez lényeges tudni, hogy a zsírraktárakat felhasználva nem lesz képes olyan intenzív munkavégzésre, de mivel a fogyás a cél, nincs is szükség erre.” – tanácsolja a szakértő. „Aki fogyni szeretne, mindenképpen próbálja meg két oldalról, diétával és táplálkozással is megtámogatni a fogyási folyamatot, mert az csak így lehet hatékony.”

A cikk a Wellness magazin 2015/3. számában jelent meg.

Fotó: Pinterest

Ilyet még nem csináltam, de most hosszas mérlegelés, magammal való tanakodás, Milán véleményének kikérése után döntöttem: elengedem az októberre betervezett 100 kilométeres versenyt. Ugyan futottam az utóbbi időben, és összeszedtem magam az Ultrabalaton, meg a hosszas nyári szenvedés után, de a felkészülésem mégsem sikerült úgy, ahogyan azt elterveztem. Máskor is voltak porszemek a gépezetben, de még soha nem éreztem azt, hogy ne tudnám teljesíteni a versenyt, amire éppen edzem. Sem 12, sem 24 órás előtt, sem UB előtt nem éreztem még azt, hogy nem akarok odaállni a rajthoz, mert úgysem fog sikerülni. Most ezt éreztem. Hogy hiába szerettem volna 10 órán belül futni a 100-ast, nem fog menni.

A távot magát le tudnám futni, de most nem "csak" azért mentem volna, hogy a táv meglegyen, most az időért mentem volna. És mivel erre nem érzem magam képesnek, ezért - lehet, hogy gyáva dolog - neki sem megyek. Nem akarok csalódni magamban, és nem akarok szenvedni.

Sokáig gyötrődtem, mi legyen, hogy legyen, mert féltem, hogy meg fogom bánni, ha nem indulok, mert mi van, ha mégis sikerülne az időeredmény, de meg sem próbáltam megfutni, és ha ott leszek a versenyen, akkor rossz érzés lesz nem futni. Aztán eljutottam odáig, hogy mégis elengedem a 100-ast, nem indulok el, nincs értelme. Az elmúlt időszak nehéz volt, sokszor borult a jól beállt rendszerem, nem jutottam el futni, vagy nem volt kedvem menni, tényleg nem tudtam odatenni magam a felkészülés hajrájában. Gabival is beszéltem, helyeselte a döntésemet, ő is érezte, hogy most nem úgy mentek a dolgok, mint ahogy az ideális lett volna.

De hogy amit mégis megcsináltam, ne vesszen kárba, azt bele tudom tenni egy maratonba: úgyhogy futok a Budapest Maratonon. Arra, hogy egy maratont koncentráltan lefussak, elég a felkészülésem - remélem, hogy valóban így is lesz, és idén le tudom győzni a mumusomat, vagyis a maratoni távot. Nem megyek konkrét időtervvel, ha sikerül jót futni, esetleg egyéni csúcsot, boldog leszek, ha nem sikerül, akkor sincs baj, mert versenyeztem, jól éreztem magam közben.

Mióta döntöttem, hogy nincs 100-as, valahogy nyugodtabb vagyok, és ez most jó érzés, levettem magamról terhet, felszabadultabban megyek neki az edzéseknek is, és bizakodva várom a maratont, aztán meg a novemberi 6 órást, ami idén is majdnem-szülinapi futás lesz.

Hogy idén se maradjon a blog igazi iramfutós poszt nélkül (bár én is iramfutottam a Wizz Air Budapest Félmaratonon, de a tavalyinál jobban megfogalmazni úgysem tudom, mit jelent számomra az iramfutás), Dóri barátnőm írását olvashatjátok, aki a 2 óra 30 perces csapatot vezényelte a pályán, és egyébként most volt először iramfutó. Fogadjátok, olvassátok szeretettel, mert jön és ír máskor is (legalábbis remélem)! 

És akkor innentől Dórié a szó! (Apróbetűvel azért néha én is belekotyogok, csakazértis!)

Mivel Hanka fülét már régóta rágtam, hogy szervezzen be iramfutni, amikor adódott az alkalom, meg is tette: Zoli (Dóri párja) és én leszünk a Maraton 10 km-es betétszámán az iramfutók 70 percre. Nos, ehhez intéztem az adminisztratív utat, amikor nekem szegezték a kérdést: nem akarok-e 2:30-as iramfutó lenni. Én meg: húha, hát persze, hogy szeretnék!

Ez az esemény előtt bő 2,5 hónappal volt. Izgultam, mert még soha nem voltam iramfutó. Az esemény közeledtével kezdtek feszülni a húrok. Beszélgettem a tapasztalatokról Hankával meg Bozóttal, akivel együtt teljesítettük ezt a feladatot.

A 7 perces tempó kihívást jelentett számomra, próbáltam gondolkodni, hogy milyen szituációban mehettem ebben a tempóban utoljára. És főleg, hogy hány kilométerrel a lábamban. Nos, töredelmesen bevallom, hogy nem jutott eszembe… Ez nem nagyképűség, inkább csak érdekesség. Úgy vállaltam el az iramfutást, hogy a büdös életben nem futottam még ebben a tempóban. (Oké, 1-1 versenyen pár pillanatig biztos volt ilyen.) (Csak egy megjegyzés, Dóri 12 órán keresztül tud 6 perceshez közeli tempóban futni, legfeljebb a 24 órás versenyén futott 7 perces tempóban.)

Felbuzdulva a dolgon, kimentem kipróbálni a tempót. Nos, mit mondjak…az első 7 percesnek szánt kilométerem 6:15 lett, akkorát csalódtam, hogy inkább hazamentem. Egy későbbi próbálkozás alkalmával 5:46-ot futottam. Megvan, amikor szeretnél egy 5:30-as/5:00-ás/4:40-es/4:10-es stb. ezret futni, szárnyalsz is, gyorsan is mész, erre sokkal rosszabb lesz? Na, ez pont olyan…komolyan! PONT olyan. Próbáljátok csak ki! Egy kilométert, a saját tempódnál 1-1,5 perccel lassabban. Brutál nehéz! De harmadik próbálkozásra sikerült a 7:00-as kili. Ráéreztem a ritmusára, sikeeer! Úgy éreztem, egész jól megy, sikerült egymás után több kilométer is ebben a ritmusban menni. Megnyugtattam magam, hogy menni fog ez.

A Decathlontól kaptunk egyencuccot. Ez nagyon buli volt, próbálgatni, nézegetni, igazi csapat voltunk így. Még a cuccok fizikai megvolta előtt Hankával bőszen böngésztük a Decathlon honlapját, s kitaláltuk, melyik ruházatot is szeretnénk. Nos, annyit mondok, minden lila volt. :)

Elérkezett a verseny napja. Izgatott voltam az új és izgalmas kihívás miatt. Megvolt a találkozó, rajtszám, iramfutó plusz rajtszám. A 2:30-as szekcióból azonban csak én voltam meg, Bozót még nem. A megbeszélt találkához képest annyi idő telt el, hogy már a szervezést intéző Livi is azt mondta: akkor egyedül mész. Habár nem ittam reggel kávét, e mondat kapcsán heves szívdobogást kaptam. Addig lustán pakoltam a cuccaim, rögzítettem a rajtszámot, de erre egy: „möh?” hagyta el a számat. Éééén? Még életemben nem voltam iramfutó, erre egyedül kell végigcsinálnom?! Az utolsó pillanat után 2 perccel szerencsére megérkezett Bozót, a partnerem e nemes kihívásban, így végül megnyugodtam.

Bozót késése miatt csak arra koncentráltunk, hogy időben kész legyen, a rajtba sétálva jutott eszembe, hogy nem voltam pisilni. Mivel innentől kezdve már csakazértis azt éreztem, hogy nagyon kell, beugrottam egy bokorba…jobban mondva kettő közé. Azt gondolom, ha nincs futóverseny, akkor simán közszeméremsértek. Mondjuk a zászlóval a hátamon úgy se tudtam volna nagyon elbújni sehol. (Ezt a bokrozást én is eljátszottam, de zászló nélkül.)

Már állunk is a rajtban, szuper érzés itt lenni. Jönnek is a lelkes futók, kérdeznek, érdeklődnek. 9:00, ellövik az első rajtot, mi annyira a mezőny végén vagyunk, a liget szélén, hogy nem is halljuk/látjuk. Aztán mi is elérkezünk a chipszőnyeghez. Huh, kezdődik a buli. Szokásomhoz híven indulnék meg a tömeggel, de! Hoppá, iramfutó vagyok, nyilall belém a felismerés. Oké, akkor szépen lassan. Nézzük az órát, figyeljük a másodperceket. Ligetből ki, végig az Andrássy úton. Sokan tapsolnak, egy kisebb csapat közlekedik velünk. Visszanézve a képeket azt kell, hogy mondjam, hogy kb. 2-3 embert tudtunk elejétől a végéig vinni.

Az első 6-7 kilin problémát jelentett a mérés. Néztük az óra tempójelzését, de a GPS kb. 100-150 méterrel előbb jelezte a km-eket, mint a táblák. Az iramfutók mind kaptak egy-egy apró táblácskát, ezeken meg volt adva, hogy pontosan mikor hova kell érkeznünk. 6-7 km környékén átváltottam az óra kijelzőjét a stopperre, így azt figyelve az első pár kili eltelte után sikerült egyenletesen beállni a tempóra.

Kis csapatunk elkezdett csökkenni, majd az út közben hozzánk csatlakozott emberekkel gyarapodni. Bevallom, arra számítottam, hogy majd a semmi közepén fogunk futni, nem jön velünk senki, jobbunkon légüres tér, balunkon a Duna, de megdöbbentően sok, sőt, rengeteg ember volt. A Nyugati felüljáróról lenézve pedig azt láttam, hogy rengeteg ember van előttünk.

Sajnos nagyon sokakat hagytunk el már a rakparton. Az „én futóim” érkeztek legkésőbb a pályára, s maradtak legtovább. Ergó, a legtöbb idő töltötték a rakparton, a legmelegebb helyen, szóval halmozottan hátrányos helyzetben voltak. A fordítóknál éreztem azt, hogy szinte megszakad a szívem értük. Azokért, akiket hátra kellett hagynunk, hogy tartsuk a tempót. Valaki vissza is kiabált: „Várjatok meg!” Igen, mi voltunk az utolsó esélyei ezeknek a futóknak, s azzal, hogy hátrahagytuk őket, összetörtük az álmukat. Ezt kissé nehezen dolgoztam fel, de erőt adtak azok a futók, akik mellettünk küzdöttek.

Az utolsó 3-4 km-en már folyamatos volt a szurkolásunk, biztatásunk. Bozóttal abban egyeztünk meg, hogy én elindulok egy gyorsabb csapattal előre az utolsó 1 kilin, ő pedig pontosan hozza be a többieket. Az ezzel kapcsolatban feltett kérdésre nem sokan reagáltak, de azért a Dózsa György úti kanyarnál egy kicsit ráerősítettem. No nem nagyon, csak pont annyira, hogy ne vegyék észre a többiek. Közben ment a folyamatos biztatás: „ott a Liget”, „ezt már kibírod”, „menni fog”, „még egy kicsit” stb. A célegyenesben iszonyatos tombolásba kezdtem: „gyere, gyereee”. És jöttek is! Utolsó erejükkel, összeszorított fogakkal hajráztak.

2:29:13-re (vagy jobbra) hoztam be a csoportomat. Kisvártatva megérkezett Bozót is pontosan 2:30-ra. Beérkezve nagyon sokan megköszönték a „munkánkat”. Engem pedig meghatott, hogy ezeknek az embereknek hozzátettem valamit a versenyéhez, segítettem és biztattam őket, ahogy csak tudtam. Nagyon köszönöm a lehetősége a BSI-nek, Bozótnak és Hankának, de a legjobban azoknak köszönöm, akik velem futottak. Azoknak, akik megbíztak bennem, rám bízták az első vagy sokadik félmaratonjukat, hatalmas érzés volt. Nagyon jó volt nektek segíteni!

Fotó: Gergely Zákány Photography