Már jó ideje ez a verseny járt a fejemben. A 6 órás futás. Pont a fele a sárvári 12-nek, ami még régebb óta a fejemben van. Pontosan szeptember óta, mióta a félmaratonnal visszatértem a futáshoz. Akkor döntöttem el, hogy áprilisban ott kell lennem - addig azonban hosszú az út.

Januárban megkezdtük az alapozást, februárban pedig bekeményítettünk, Gabi az edzéstervben, én meg a futásban, így megy a közös munka nálunk. Jöttek a hétvégi hosszúk, 25, 30, 40 kilométerek, és a kérdés, akarok-e futni Székesfehérváron. Akarok, futok. Mennyit fussak? 4 órát? Dehogy! 6-ot! Hát legyen, állok elébe!

Amióta beneveztem, sokat gondoltam a versenyre. Remek erőfelmérő lesz, hol tartok, mit tudok, és remekül meg tudja mutatni azt is, mire nem vagyok még felkészülve. Persze pozitívan álltam hozzá, hogy megteszem, amit tudok, hiszen én akarok futni, én akarok újra ultrázni, végre most már normálisan, nem csak olyan "hűbeleBalázs" módjára, mint régen. Felkészülök, ahogy tudom, odateszem magam, beleadom a testem és a lelkem, mert ezt akarom csinálni, és azt akarom, hogy minél jobban menjen. Igen, bennem volt az is, hogy jó-e ez nekem, és jó-e ez a kisfiamnak, de valahányszor átgondoltam, arra jutottam, hogy igen, csinálni akarom, be akarom magamnak és neki is bizonyítani, hogy képes vagyok rá.

A versenyre az esélytelenek nyugalmával készültem, hiszen nagyon erős mezőny gyűlt össze a 6 órás csajok között: Lubics Szilvi, Gyebnár Évi, Dóri, a két esztergomi lány, Ági és Zsuzsa, mind jobb futók nálam, több tapasztalattal, jobb eredményekkel. Mondjuk nem is velük, hanem inkább magammal akartam küzdeni, de nagyon motiváló volt a tudat, hogy velük egy mezőnyben leszek majd. A legnagyobb félelmem, ha annak lehet nevezni, az volt, hogy hogy fogom fejben viselni, hogy Milcsi ott lesz a pálya szélén, és látom, de nem foglalkozhatok vele, mert futnom "kell".

Gabi előzetesen azt mondta, úgy fussak, hogy ez egy hosszú edzés, nem célverseny, ne szaggassam szét magam, okosan, szépen, frissítést gyakorolva menjek. Távra is adott "utasítást": 55 kilométer fölött minden ajándék. :) Oké, vettem, meglesz!

Előző este összekészültem, hideg-meleg ruhával, frissítővel, Milcsi cuccaival, mindennel, amire szükség lehet. Az éjszaka nem volt ideális, az eddig nyugodtan alvó és max. egyszer ébredő (de újabban már egyszer sem ébredő) kisfiam négyszer keltett fel. Ennek ellenére aránylag pihentnek éreztem magam. Szerencsére Fehérvár nincs messze, úgyhogy gyorsan odaértünk, eljött Milán húga is segíteni, egyrészt hogy szokja Milcsit, másrészt hogy szokja az ultraversenyeket, mert húgommal ők lesznek majd Sárváron a bébiszitterek.

Érkezés, parkolás - Zoli és Dóri ismét a szomszédban, mintha itthon lennénk. Rajtszámátvétel, örömködés az ismerősökkel, ismerkedés az eddig csak a netről ismert futótársakkal, mindenki vigyorog, én is, jó újra ultraversenyen lenni, hiányzott. A pálya ismerős, Milánék anno a tópart túloldalán laktak, sétáltunk itt jópárszor.

A hőmérséklet remek, nincs hideg, se meleg, futásra nekem tökéletes. Ruházatom háromnegyedes nadrág, kompressziós zokni (gondoltam gázul néz ki, de sokan így nyomták, úgyhogy nem érdekelt), vékony hosszú ujjú, rá rövid ujjú póló, és sapka. Óra, mp3 beüzemelve. Rajt előtt fél órával betolok egy adag tejpépet üzemanyag gyanánt, frissítőnek bekészítve kóla, izó, méz, kókuszgolyó, két energia-sportszelet.

A rajt előtt semmi izgalom nem volt bennem, 10 perccel előtte még Milcsit pelenkáztam a női mosdóban, majd puszilkodás, és beállás a rajtba. Persze azért bennem van, hogy jó lenne megközelíteni a 60-at, de nem stresszelem magam ezzel. Milcsiért sem aggódom, mert jó kezekben van, és majd csak nem lesz semmi olyan gond, ami miatt ki kéne állnom, és amúgy meg talán függetleníteni tudom magam a fiamtól.

10-kor rajt, ismerősök körében, Dóri, Kata és a többi lány az SZTK-ból, Matevével is váltok pár szót, aztán már megyünk is. A zenét azonnal beteszem, és igyekszem magamra figyelni, nem hagyom, hogy a többiek tempója elvigyen, hagyom, hadd menjen mindenki, ahogyan tud és szeretne, innentől csak magamra figyelek.

A pálya nem rossz, bár a közepén a salakos rész alattomosan emelkedik, pont annyira, hogy picit érezhető és utálatos, főleg a verseny második felében. Viszont amint újra jön a beton, jön a lejtő, ami visszaadja, amit az emelkedő elvett - ez a pálya "szeretem" része annak ellenére, hogy az aszfalt elég rossz minőségű, és néha szűk helyen kell futnunk. Nem foglalkozom semmivel, csak magammal és a futással, Milcsi a pálya szélén szurkol, rázza a kis rumbatököt, sikongat, édes nagyon, integetek neki. A látványa, az érzés, hogy velem van, erőt ad, nem gyengít, tudom, hogy egyszer majd büszke lesz rám. Milán figyel, kérek-e valamit, de az első fél órában semmit.

Órát, tempót nem nézek, hagyom, hogy vigyenek a lábaim, ahogy jólesik, de igyekszem kontrollálni őket, hogy ne fussak gyorsabban, mint ahogy kellene. Fél óra után iszom egy izót a frissítőből, finom, jó lesz - később is ezt ittam, mert egy idő után a Powerade elkezd savat csinálni és visszafelé jönni, ezzel az izóval viszont nem volt gond. Innentől sokszor iszom pár kortyokat, vizet és izót felváltva, kaját egyelőre nem kívánom. Milántól kérek kólát, benne magnéziummal és mézzel. A frissítőből többször sósat csipegetek, miután érzem, hogy az arcomra kiült a só.

20 km után picit lassítok, kell még az erő, egy kis előnyt szereztem magamhoz képest, innen meg kell találni azt a tempót, amit a végéig bírok, lehetőleg 6 perces környékén. Néha nézem a tempót, próbálom belőni, hogy is menjek. 30 környékén kicsit érzem, hogy kezdek szétesni, nem mozgásban és fejben, hanem agyban - kezdek szédelegni, most kell figyelnem, mert baj lesz. Ugrasztom Milánt, elő a mézet, ide nekem az üveget és a kanalat, benyomok két hatalmas adagot belőle, rá víz - ha ez nem segít, akkor fejre fogok állni, de bízom a mézben, az UB-n is az volt a csodaszerem. Picit sétálok, hogy ne lötyögjön a hasamban a cucc, majd ismét megindulok, megállapítom, sétálni rosszabb, mint futni. Pár száz méter után bemelegszem, megy a futómozgás. 2 kör múlva a fejem is oké, magamhoz tértem, döcögök tovább.

Fejben továbbra is egyben vagyok, de most valahogy nem jön a flow, amikor teljesen ki tudok kapcsolni, szerintem a pálya az oka, kanyarog, salak, beton váltja egymást, vannak bukkanók, úthibák, egy helyen elég szűken lehet elférni, végig figyelni kell, hiányzik ez a kikapcs, amikor nihil van a fejemben.

40 km körül tartok egy nagy frissítést, ismét méz, kóla, magnézium, pár kókuszgolyó, pici nyújtás. Aztán összeszedem magam, és megyek tovább. Lassultam, de a maratonom így is 4:15-4:18 környékén van, háromnegyed órával jobb részidőként, mint az egyetlen eddigi maratonom. A gyomrom oké, nem görcsöl, de enni nem nagyon kívánok, a gondolattól rám jön a hányinger, és ennek nem örülök, mert ez így hosszú távon nem lesz jó... A lábaim mennek, innentől futok szépen, igyekszem csak a frissítőnél belesétálni, míg megiszom a pár korty itókát, és aztán futni tovább.

Jó a szurkolás, Vajda Anita, Lubics  Szilvi barátnője-segítője sok-sok körben drukkol, biztat, Éva néni szintén. A pályán Mateve, Pecsenye, Zoli, Viki, Joci, Kabóca is mindig biztattak, mondják, hogy szépen mozgok, jól futok, jólesik, hogy foglalkoznak velem is picit, ettől is érzem, hogy jó helyen vagyok én itt. Igyekszem emelni a lábam és tisztességesen futni, hogy haladjak. Nyávogás nincs, miért is lenne, mosolygok, mert még tudok. Milcsi azért picit megbőget, annyira cuki, ahogy Milán karjában szurkol a pálya szélén, megható,  hogy látom, de gyorsan össze kell magam szedni, mert úgy nem kapok levegőt, ha hüppögök. :)

Az utolsó óra szinte örömfutás, csak a pár korty frissítő erejéig sétálok, majd ismét futás, egyenletesen, kapom a dicséreteket, hogy szépen mozgok, mindjárt vége, csak így tovább. A végén látom, hogy még 14 perc van, abba még két körnek bele kell férnie - bele is fér, mert még van erőm, visz az adrenalin. Másfél perccel a vége előtt "összeszedem" Kabócát, épp sétál, mondom neki, mennyi van még hátra, fussunk! Megindulunk, közben beszélgetünk, de nyomjuk, mindjárt vége. Hallom a kürtöt, megállok, óra lenyom, örülök nagyon. 54 teljes kör, meg még egy kicsi - 58,546 km. Óra szerint 59,5, de tudom, hogy többet mért a hivatalosnál a kanyarok, kerülgetések miatt. Nyújtok, közben sok 12 órás gratulál, pacsik, vigyorok, gratulációk, közben jönnek Milánék, megölelgetem őket, és várjuk a törtkör mérést. Aztán irány a kocsi, megyek átöltözni, ehhez kell egy kis lépcsőmászás, a 3. emeleten van az öltöző. :)

Utána próbálnék enni, de két falat után hányinger tör rám, inkább iszom kicsit. Jön hamarosan az eredményhirdetés, előtte bandázunk kicsit, Milcsi bemutatkozik mindenkinek, akinek csak lehet. :) Aztán elindulunk haza. Itthon jó kis zuhany, teljesen jól vagyok, Milcsit elrendezem, majd végre tudok enni is. Másnap reggel kicsit robotos a mozgásom, érzem a térdeimet, de délutánra kutya bajom, még kedvem is lenne futni, de ez a nap a pihenéssé - este pedig jön a következő heti, nem pihentető edzésterv. Hiszen folytatjuk Sárvárra a felkészülést.

Volt pár gondolatom a verseny alatt, amik megfogalmazódtak bennem.
- Nem tudom, hogy hogy mertem 2 évvel ezelőtt elindulni Sárváron a 12 órán. Ez a 6 óra nem sikerült rosszul szerintem, de ezután van még ugyanennyi, ami baromi nehéz, hogy a fenébe tudtam megcsinálni? Erre valahogy nem emlékeztem eddig, hogy hogy vészeltem át akkor azt a versenyt. Nagyon felértékelődött bennem az a 86,5 km.
- Hosszú az út még a 12 óráig, de nem teljesíthetetlen, meg fogom csinálni. :)
- Nem zavar, ha leköröznek, és nem érdekel a többi futó eredménye addig, amíg tart a verseny. Magamért futok, magammal versenyzek, magamnak bizonyítok és a családomnak.
- Nem szabad arra gondolnom, mennyi van még hátra. És nem is gondolok rá, csak az utolsó egy órában. Akkor meg futok, ahogy bírok.
- Nem szabad órát néznem, max. néha egy-egy tempót, az érzéseimre kell hagyatkoznom, úgy az igazi, így nem stresszelem magam semmivel.
- A zene nekem továbbra is kell, meg sem próbálok anélkül futni, segít, eltereli a figyelmem a nehéz pillanatokban, és segít, hogy még véletlenül se foglalkozzam másokkal. Edzésen jó beszélgetve futni, de versenyen max. pár szót szeretek váltani a többi futóval.
- 21 hónapja nem futottam ilyen hosszút, rohadt régen volt. :)

Összességében jóra értékelem a teljesítményemet, hiszen csak május óta futok újra, és a fiam sincs még egy éves, szerintem jó úton haladok, és ha így tudom folytatni, akkor nem lesz ez rossz a továbbiakban sem. :)

Izgulok. De csak egy kicsit. Nem ideges izgalommal, hanem kíváncsisággal és bizakodással tele várom a szombatot. 21 hónap kihagyás után visszatérek az ultrafutás világába. Nem volt egy rövid szünet, és nem is volt mindig könnyű, de ezzel már nem kell foglalkoznom. Szombaton 6 órát futok, ami ismét egy ultra, nem pedig valami "rövid" verseny. Várom, mert hiányzott. Hiányoztak a futótársak, hiányzott az ultrák családias hangulata, a küzdelem, a körözés, még a lekörözés is. Hiányzott a futás közben érzett fájdalom, majd az ezen való túllendülés érzése, a "nem érdekel semmi, akkor is futok tovább, mert ezért jöttem". És hiányzott a verseny végén érzett érzés, az "ezt is megcsináltam, legyőztem magam, kemény vagyok". Várom, hogy ott legyek, várom, hogy futhassak. És várom a végét, hogy ismét elégedetten rogyhassak le pihenni azzal a tudattal, hogy erre is képes vagyok, és még ennél is többre.

Induljunk már!!!

"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik." - Muhammad Ali

... hogy egyszer majd megszeretem a futást - főleg akkor nem gondoltam volna, amikor általánosban bele akartam dögleni a 800 méterbe, és örültem, hogy kettest kapok, nem egyest. 

... hogy annyira megszeretem, hogy egyre hosszabb távokat akarok majd futni.

... hogy egyszer elmondhatom magamról, hogy félmaratont, maratont, sőt ultrát is futottam.

... hogy ha vásárlásról van szó, akkor egy új farmer helyett inkább egy új futónadrágot szeretnék.

... hogy ennyire komolyan tudok és akarok venni egy sportot, és ennyi elszántsággal tudom csinálni annak ellenére, hogy egyszer azt képzeltem, élsportoló lesz belőlem.

... hogy a hirtelen, mindent egyszerre és azonnal akaró természetem ellenére képes vagyok tudatosan, lépésről lépésre haladni, hm, futni a célom felé, és ki tudom várni, míg mindennek eljön az ideje.

... hogy terhesség és szülés után jobban megy majd a futás, mint valaha.

... hogy egyre többen találnak meg futással kapcsolatban, és kérnek tőlem tanácsot, hogy mit és hogyan érdemes.

... hogy élvezni fogom a másokkal való közös edzéseket, mert végre tudok úgy futni, hogy nem kell küszködnöm közben, hogy tartsam a tempót, és nem kell azon agyalnom, hogy ők vajon mennyire utálnak azért, mert csigalassúsággal döcögök.

... hogy a tempóm gyakrabban kezdődik ötössel, mint hatossal.

... hogy tudok beszélgetni futás közben úgy, hogy közben nem akarok megfulladni.

... hogy az edzésként futott 30-40 kilométereket még élvezni is fogom.

... hogy nem zavar sem a hideg, sem a szél, sem az eső, sem a szakadó hóesés, csak megyek és futok, csinálom, amit kell.

Hát most ez van. :)

Szakad a hó nagy csomókban,
Hanka futkos lent a hóban.
Hanka! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is futsz már, araszolsz,
hóesésben vacakolsz.
Fölhúztad a Nike-dat,
ázott futócipő az.
Mi kell neked? Futni még!
Futni még!
Még pár órát futni még!

Sárvár. Aki fut, és főleg, aki ultrát fut, annak Sárvár különleges jelentéssel bír. Minden évben, áprilisban összegyűlnek itt az ultrások, hogy a hosszú, sokszor nehéz, néha keserves téli felkészülés után megmérettessenek. 12 vagy 24 órát lehet futni, és általában mindenki ott van, aki számít. Plusz azok is, akik szeretnének csatlakozni az ultrások táborához. Persze nem muszáj rögtön fejest ugrani a 12 vagy a 24 órába, ha valaki ultrázni szeretne, de azt gondolom, Sárvár mégis ideális helyszín erre.

Ha azt hallom, Sárvár, nekem nem a fürdő, vagy a legújabb ötcsillagos hotel ugrik be. Nekem Sárvár az ultrafutást jelenti, a vár körüli, néha végtelennek tűnő körözést, a futótársakat, a léptek koppanását, a szurkolók biztatását. Eszembe jut az első 12 órásom, hogy milyen izgatott voltam előtte, hogy az zakatolt a fejemben, mennyire nem gondoltam én ezt komolyan, és hogy félek, de már késő kiszállni. Aztán eszembe jut az a mámorító érzés, amit akkor éreztem, amikor 12 órányi körözés után meghallottam a tűzoltóautó szirénáját, a hangot, ami a versenyem végét jelentette. Megcsináltam! Sírni csak a győztesnek szabad, mondta Székely Éva, de én ott győztes voltam, sírtam és örültem egyszerre, mert legyőztem saját magam.

Két év telt el azóta. Most újra erre készülök, le akarom győzni saját magam, és újra érezni akarom a győzelem ízét. Tudom, hogy nem fogok dobogóra állni, mert voltak, vannak és lesznek is nálam sokkal jobbak. Én nem velük versenyzem, hanem magammal. Tudni akarom, hogy képes vagyok-e újra rá, hogy meg tudom-e újra csinálni. Úgy, hogy közben megváltozott az életem, és más ember lettem.

A futásban minden elölről kellett kezdenem, de egy percig nem bánom, sőt, úgy érzem, így minden jobb. Már nem csak magamnak akarok bizonyítani. Van egy pici emberke, aki feltétel nélkül szeret, neki szeretném megmutatni, hogy vele, érte, általa mire vagyok képes. Ott lesz majd velem végig, mosolya, huncut pillantása elkísér majd az utamon - és remélem, hogy új erőre kapok majd, ha meghallom a hangját, miközben azt kiabálja, hajrá anya (már csak abban bízom, hogy addig megtanulja kimondani). A felkészülés során tőle veszem el az időt, ezért akarom (igen, nem szeretném, akarom) majd odatenni magam a versenyen, amennyire csak tudom, hogy legyen értelme, ne vesszen kárba az edzéssel töltött idő, és legyen eredménye a befektetett energiának.

Sárvárig még hosszú az út, de előre tekintek, és a célomra koncentrálok. Jöhet hó, eső, szél és fagy, megyek előre és csinálom. Magamért, és az álmaimért.

Ha azt hallom, Sárvár... és itt mindenki fejezze be a mondatot!

Fotó: Wikipédia

Kilépek az ajtón. Nagy levegő. Az első lépés mindig nehéz. Most még visszafordulhatok. Nem teszem, nem ezért öltöztem fel. Beindítom a lábaimat, pár méter döcögés, csikorog a térd, kattog a boka. Megy ez, ha akarom! Akarom, hogyne akarnám! Irány a Margitsziget! Az utcán mindig furán néznek a járókelők - noooormális? Igen, noooormális! Csak fut! Fel a hídra, csak keményen az emelkedőn! Itt már jó, már olajozottan működnek a végtagjaim, kezd futómozgásra hasonlítani, amit művelek. A szigeti bejárónál lendületes futásra váltok, éljen a lejtő! Óvatosan le a lépcsőn, és már mehet is a kör. Egy kör, két kör, három kör, mikor mennyi.

Elindulok a rekortánon. Hosszú egyenes, kissé sötét, előttem pár másik futó, szemben gyalogosok. Kezdek bemelegedni. Kényelmesen, egyenletesen futok, nem kapkodom a levegőt. Beszív, kifúj, beszív, kifúj. Hallom a lépteim dobogását, a szuszogásomat, pedig a fülemben ott szól a zene. Koncentrálok. Magamra figyelek. Kiürítem a fejemet, kidobok minden fölösleges gondolatot. Egyedül vagyok, magamban vagyok. Jó kicsit egyedül, de azért hiányérzetem van. Nemsokára nem leszek egyedül.

Esik a hó, enyém a világ! Imádom! Lépteim alatt ropog a hó. Beérek a fák közé. Mintha erdőben lennék, pedig a város közepén vagyok. Jobbomon a Duna, balról a fák. Mindjárt itt az állatkert, aztán jönnek a szállodák, ahol végre lejöhetek a rekortánról. Inkább a beton. Itt már jól érzem magam, bemelegedtem, a mozgásom is teljesen rendezett végre, már jólesik a futás. Nagy kanyar, át a budai oldalra. Ezt jobban szeretem, itt már túl vagyok a kör felén, és ha sietek, hamar a végére érek. Szaporázom a lépteimet, gyorsítok. Beérek egy futót, könnyen ellépek mellette. Pedig nem futok olyan gyorsan, nem kapkodom a levegőt. Jól megy ez a tempó. Elhaladok a strand mellett. Nyáron ezrek aszalódnak a napon a medencék mellett fekve, és döbbenten néznek kifelé a futókra. Most csak a futóké a sziget. Tél van.

Az uszodák mellett már a végjátékra készülök. Alig 1 kilométer, és vége a körnek. Tartom a tempót, ütemre veszem  a levegőt, dübörögnek a lábaim az aszfalton. Látom a kivilágított Margit-hidat, nagyon szép. Itt a MAC, és kanyar a híd alá, jön az emelkedő a lépcsőig. Gyorsítok, mindent beleadok. Séta fel a lépcsőn, pár nagy levegő, és irány haza. Végigkocogok a hídon, majd a Pozsonyira kanyarodok, szlalomozom a járókelők között. A ház előtt lenyomom az órát. Ma is megcsináltam.

Minden szempontból elkezdődött.

2012 úgy eltelt, hogy szinte észre sem vettem, pedig rengeteg dolog történt velem. Emlékezetes, örömteli dolgok.

A legeslegfontosabb nem más, mint Milcsi, a csodálatos kis energiabombám, aki napról napra hihetetlen dolgokat produkál, csak kapkodom a fejem, hogy milyen tempóban fejlődik. Mostantól nincs megállás mellette, ugyanis áll a drágám, mindenhol, ahol csak lehet, már áll is fel, és kapaszkodva lépeget. Ha így folytatja, pár hét múlva vehetem neki a futócipőt. Kérdés, melyik a legkisebb méret. :)

Futás szempontjából is emlékezetes az évem, főleg azért, mert életemben először nem siettem el dolgokat, hanem lépésről lépésre, tudatosan felépítve magamat haladtam előre. Ezért ismét nagy köszönettel tartozom Gabinak, mert végig velem volt, és az éteren keresztül terelgetett. Megint meggyőződtem arról, hogy jót tesz nekem egy edző. Ugyan nem áll mellettem az edzések során, és igazi nagy leszidást sem kaptam még, de azzal, hogy hétről hétre kapom, mit kéne csinálnom, utat ad nekem, és nem csak egy sötét alagútban rohangálok el-vissza, aminek egyik végén sem látom a fényt. Most megyek előre, és tudom, hogy jó irányba haladok, van előttem egy pislákoló fénysugár, amit követhetek.

A tudatos felkészülésnek köszönhetően nagyon sokat fejlődtem. Egyelőre félmaratonnál tartok, ha a távot tekintjük, viszont a félmaratoni időimet folyamatosan javítgattam, és végre be tudtam szorítani két óra alá. Persze innen is van hová fejlődni még, de az egyik régóta vágyott célomat elértem.

Az éves kilométer-mennyiség is jól alakult: májustól decemberig 882 km gyűlt össze a lábaimban. 2010 után ez a második legtöbb gyűjtött éves adagom. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy sosem volt még egyetlen tisztességesen végigfutott évem sem, amikor januártól decemberig kihagyás nélkül tudtam futni. Remélem, most már lesz ilyen is. Azon leszek, hogy legyen.

Hálás vagyok Milánnak, hogy társam mindenben, az életben, a gyereknevelésben, a futásban. Tudom, hogy bármikor számíthatok rá, és még az ésszerűtlennek tűnő dolgaimban is támogatni fog. Az pedig külön öröm, hogy bármikor otthagyhatom vele Milcsit, és felhúzhatom a futócuccomat, hogy kicsit kiszabaduljak otthonról.

2013-ban több célom is van.

Szeretném továbbra is rendszeresen folytatni a futást, lehetőleg úgy, hogy nincs egyetlen nullkilométeres hetem sem. A heti (legalább) négy edzést is igyekszem megtartani, és végigfutni az évet, hogy minden eddiginél több kilométert gyűjthessek be.

Szeretnék legalább egy jó maratont futni, ami mondjuk egy 6 perc körüli tempóban végigfutott versenyt jelent, és legrosszabb esetben kb. 4 óra 20 perc körüli időt. Erre azért adok magamnak időt, mert még mindig tartom azt a véleményemet, hogy egy jó maratont futni nehezebb, mint lefutni egy 12 órás versenyt. Ha minden szép és jó, akkor Bécsben és Budapesten is lesz lehetőségem maratonozni, meglátjuk, hogy mire leszek elég.

Szeretnék újra ultrát futni. Sárváron 12 órát. Aztán meglátjuk, hogyan tovább. Azt érzem, hogy kell nekem ez az ultrázás, szeretnék azok közé tartozni, akik ezt csinálják.

És szeretném magam nem stresszelni azzal, hogy mit szeretnék. :) Nehéz lesz, mert mindig nagyokat álmodtam, és nagy elvárásaim vannak magammal szemben. De tudom, hogy nem minden alakul mindig úgy, ahogyan azt elképzelem, szinte bármi közbejöhet.

Annyit tehetek, hogy futok tovább, és csak előre tekintek.

Boldog új évet!

Ha minden szép és jó, ez lesz az első olyan telem, amit ténylegesen átfutok. Eddig is próbálkoztam azzal, hogy hóban, fagyban, jeges szélben is a szabadban fussak, de sosem sikerült igazán. Meglátom, hogy most hogy alakul, de úgy érzem, minden eddiginél nagyobb szükségem van a futásra ebben az időszakban.

A tél elég sok változást hozott számomra. Milcsi sajnos már kétszer volt beteg, úgyhogy igyekszem őt megóvni egy újabbtól. Épp ezért a vele való babakocsis futásokat tavaszig biztosan szüneteltetem. Eddig nem találtam konkrét összefüggést az eddigi betegségei és a hidegebb időben való futás között, de nem kockáztatok, mert lehet, hogy én is hozzájárultam ahhoz, hogy szegénykém lebetegedjen. Pedig jó kis délelőtti program volt az edzés, egyrészt levegőn voltunk, másrészt Milcsi hamar elaludt, így megvolt a délelőtti szunyálása, én pedig nyugodtan döcöghettem fel s alá a rakparton.

Mivel Milcsivel már nem futok, hát nélküle kell megtennem. Ez azt jelenti, hogy hétköznapokon csak akkor tudok elmenni, ha Milán már hazajött, és tud vigyázni a kismanóra - aztán mikor én hazarohantam, akkor ő megy el futni, és én vagyok ismét a gyerekkel. Ennek következtében elég kevés időt tudunk együtt tölteni hárman, de hát most ez van. Nehéz.

Hogy őszinte legyek, a nagyon-nagyon hideget nem szeretem - és nem azért, mert hideg, hanem mert annyi ruhát kell magamra aggatni, hogy rosszul vagyok tőle. A futószerkóm most egy trikóból, egy vékony hosszú ujjúból, egy pulcsiból és egy dzsekiből áll, alul pedig háromnegyedes gatyát viselek, rajta a téli hosszú. És persze sapka, fülvédő, kesztyű. Néha az öltözés tovább tart, mint maga a futás. :) És ez a szerkó még nem az igazi, mert amint elkezdek futni, izzadok, mint egy ló, és iszonyú melegem lesz, viszont akkor már nem merek levenni semmit magamról, mert akkor meg megfázom. Ez is nehéz.

A sötéttel igazából nincs bajom, ha futásról van szó, bár egyébként sem sok fény ér, mert a nap nagy részét a lakásban töltjük. A Margitsziget már ki van világítva jó ideje, a rakparton is vannak lámpák, így nem rossz futni, van elegendő fény, viszont aki szembe jön, legalább nem látja, ha vicsorgok, vagy lila a fejem az erőlködéstől. :) Hóban viszont kifejezetten szeretek futni, egyszer már össze is jött, egy nagyon vékony rétegben megmaradt a betonon is a havacska, én pedig örömmel ropogtattam. Várom már, hogy essen nagyobb is, és abban is kocoghassak egyet.

Idén végre nem szeretnék beteg lenni. Tavaly többször voltam megfázva (terhesen igen jó mulatság volt), tavalyelőtt pedig a megfázásból lett egy szuper arcüreg-gyulladásom. Ezt most szeretném elkerülni, úgyhogy próbálok csak úgy futni, hogy az orromon tudjam a levegőt venni. De mivel hideg van, az arcom azért mindig le akar fagyni. Terveim között szerepel beszerezni egy vékony futómaszkot, amit az arcomra tudok húzni, hogy melegítsen, így hátha nem lesz semmi bajom.

Most már nem döngetek ezerrel, semmi nagy tempót nem próbálok meg produkálni, csak lazán, kényelmesen futok (de azért 6 percen belül) - úgysem télen kell gyorsulni. Nekem sem ez a célom, inkább az, hogy a megszerzett edzettséget, állóképességet megtartsam, és minél több kilométert gyűjtsek. Utánaszámoltam, meglesz idén a 900 km, ami szerintem igencsak szép ahhoz képest, hogy március végén felvágták a hasamat, és májusban kezdtem csak el futni - rendesen pedig június óta edzem. :) Amiatt pedig különösen büszke vagyok magamra, hogy mióta rögzítem az edzéseimet, ez lesz a második legtermékenyebb évem a 2010-es 1001 km után (akkor viszont nem szültem gyereket). :)

És hogy miért van minden eddiginél jobban szükségem a mozgásra? Hát mert egész napra be vagyok zárva a lakásba, amit nem igazán élvezek. Akármennyire is jól elvagyunk, játszunk, vidámkodunk, mégis jó, ha kimehetek a szabadba kicsit. A beteg gyerekkel kimozdulni nem igazán ajánlott, így mostanában legfeljebb egy-egy nagyon rövid sétát teszünk a környéken, orvos, gyors boltozás, posta, ami muszáj. Aztán pedig itthon boldogítjuk egymást a kis örökmozgómmal, aki most már az egész lakást bebarangolja négykézláb - iszonyú ügyes, viszont az eddigieknél még nagyobb figyelmet igényel, ami erősen le tudja szívni az agyam. Így már egy félórányi szabadság (vagyis futás) is hatalmas segítség, kiszellőztetem a fejem, levegőzöm, megmozgatom magam, és aztán újra száz százalékosan oda tudok koncentrálni Milcsire. Mert azért elsősorban most Anya vagyok, aki mellesleg fut. :)