"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Vissza a startvonalra, kilövésre felkészülni!

blog1.jpg

Jócskán elmaradtam a blogírással, tekintve hogy 2021-ben még nem sikerült bejegyzést alkotnom, de most pótlom, és összefoglalom, mi történt velem eddig.

 

Röviden: nagyon sok minden. Hosszabban: még annál is több minden, jól elmesélem!

A január nem indult jól, mert a december végén jelentkező csípőfájdalommal küzdöttem, ami kisugárzott a lábamba is, nem igazán tudtam fájdalommentesen futni. A probléma nem futás közben vagy után jelentkezett, hanem egy kifacsart pózban végigaludt éjszaka után, amikor is beállt a teljes jobb oldalam. Voltam Vandánál kezelésen, attól jobb lett, de nem tökéletes, úgyhogy mindössze heti 3x10 kilométer futással próbálkoztam, ennyit tudtam biztonsággal teljesíteni, mert fájt a jobb oldalam, és nem akartam erőltetni.

Hogy a fennmaradó energiáimat mozgásba tudjam fojtani, végigcsináltam a Gyerünk, anyukám! 2 hetes Bejgli kihívását, a 4 hetes Tartásjavító programot, majd belevágtam a 8 hetes Popsizom programba is. Ezek mellett naponta csináltam a Vandától kapott gyógytorna gyakorlatokat is, hogy javuljak. Januárban mindössze 100 kilométert sikerült futnom. A semminél persze több, de azért én ennél egy jobb évindítást szerettem volna.

A februárt egy újabb manuáterápiás kezelésen kezdtem, amelyen Vanda sikeresen helyretekergette a testrészeimet, így megszabadultam a fájdalomtól. Hurrá, tudok újra futni, jöhet önmagam újra összekaparása – gondoltam én. Volt is pár futásom, ami nyomokban már futásra emlékeztetett, de közérzetileg és alvás szempontjából nagyon nem voltam top formában, éreztem, hogy az immunrendszerem romokban hever. És egy bőrig ázós reggeli futás másnapján lázasan és megfázva ébredtem… Ennyit az újra futásról…pff… És bár tudtam, hogy biztos, hogy a hideg esőben futás közben fáztam meg, azért a járványhelyzet kellős közepén azonnal villogott a fejemben a „Covid” felirat. Szerencsére a láz másnapra elmúlt, és sokkal jobban is voltam, semmiféle koronára jellemző tünetet nem tapasztaltam, a család sem lett beteg, úgyhogy megnyugodtam, hogy ezt megúsztam.

blog3.jpg


A futást egy hétre teljesen felfüggesztettem, majd tettem egy próbakört, nyugtáztam, hogy megmaradok, aztán jött egy újabb pihenő. Ugyanis végre megkaptuk a zöld jelzést a költözésre, elkészült a házunk, így a következő hét a pakolásról, dobozolásról szólt, közben persze dolgozni kellett, el kellett látni a gyerekeket, főleg Mira napirendjét megtartva, hogy minél kevésbé zavarodjon meg a költözés miatt. 5 nap alatt sikerült a 10 évnyi életünket bedobozolni, majd egy teherautóra felpakolni, lepakolni, és elkezdeni kirámolni az új életünk helyszínén.

Az edzés tehát a pakolás volt, megvolt az erősítés és a kardió is egyben – az biztos, hogy a következő 10 évben nem vagyok hajlandó újra végigcsinálni ezt a hacacárét, nem volt egyszerű. De a terveknek megfelelően 3 és fél nap alatt sikerült mindent 99 %-osan elrendezni az új helyen, a gyerekek se borultak ki, mi is túléltük, és március 1-jével indult az új hétköznapi életünk, Milcsi pont 5 napot tudott „élőben” járni az új iskolába az új osztálytársai közé, mielőtt újra itthoni oktatásra kellett váltani. Extra szerencsének érzem, hogy ez a lezárás már itt ért minket, mert nagyobb helyen, kényelmesebben, kerttel, kevés emberrel egy kisvárosban sokkal könnyebbnek érzem átvészelni ezt az időszakot, mint a belvárosban.

 

blog4.jpg

A februári extra gyenge 49 kilométer futás után márciusban újult erővel, nagy motivációval kezdtem bele a futásokba, úgy éreztem, tiszta lappal indulok az új helyen, felfedezhetek új útvonalakat és megtalálhatom újra önmagam. A megfázós betegségnek és a csípőfájdalomnak szerencsére nyoma sincs, és lekerült rólam az az észrevétlen stressz is, amit a ház elkészülése és a költözés miatti változások okoztak. Egészen eddig nem éreztem, mennyire nyomasztott az egész, most derült ki számomra, hogy milyen óriási terhet rakott rám az, hogy mikor mehetünk végre, mikor intézhetjük a költözést, az iskolaváltás, a gyerekek hogy vészelik át az egészet. De ledobtam magamról a több tonnányi súlyt, és tényleg tiszta lappal, nyugodtan indultam tovább – nekem gyakorlatilag március 1-jén kezdődött el az új év.

Az volt a tervem, hogy márciusban amennyire csak lehet, összeszedem magam, visszahozom a heti 4, de inkább 5 futást az életembe, és mindezt strukturáltan teszem, tehát hétköznap rövidebbeket futok, hétvégén pedig igenis legyen hosszú futás. Szeretném magam olyan formába hozni, hogy legyen értelme újra edzéstervet kérnem Gabitól, és azt meg is tudjam csinálni. Maximalistaként az a minimum (bruhaha), hogy ha már újra edzéstervvel futok, akkor azt úgy tudjam megfutni, hogy az edzőm és én is elégedett legyek valamennyire. Most a fejemből ismét kiűztem minden korábbi tapasztalatot, régi eredményt, elvárást, és tényleg tiszta lappal indulok. Szerencsére az új környezet, az életünkben bekövetkező változás nagyon jó hatással van rám, és így a futás is sokkal könnyebb.

Most érzem először azt Mira születése óta, hogy a futás nem stresszel, hanem igazán segít és feltölt, jólesik futni, jól érzem magam közben. Bár nem éreztem eddig, csak most tisztult le ennyire, hogy túlságosan is akartam újra jó formába kerülni, meg akartam mutatni magamnak (és a világnak), hogy én bizony marha gyorsan és jól vissza tudok térni a szülés után, és bár tényleg nem ment rosszul a futás, amikor futottam, mégsem adta meg azt az örömet, amit én kapni szerettem volna.  Mentem, de nem volt olyan jó, nem volt meg az a szabadságérzés, és sokszor én magam gyártottam a kifogásokat, hogy miért is nem megyek ki többször futni, pedig mehettem volna. De nem érzem elvesztegetettnek az időt, mert valami alapfélét mégiscsak sikerült lerakni, amit most tovább tudok erősíteni, és amire remélhetőleg hosszú távon tudok építkezni. Nincs konkrét célom, célversenyem, egész egyszerűen azért futok, mert nagyon szeretek futni, most nagyon jó futni, most egy idilli kapcsolatban vagyunk, én és a futás. Ezt az állapotot szeretném nagyon sokáig fenntartani, és tudom, hogy lesznek nehézségek és hullámvölgyek, és lesz majd megint rosszabb a kapcsolatunk, most jó, és ez a lényeg.

blog2.jpg

A március a terveimnek megfelelően sikerült, folyamatosan erősödő, építkező hetekkel, hosszabb hétvégi adagokkal. Voltak ügyintézős futások, babakocsis futások is a város utcáin Mirussal, ezek is jól sikerültek, és sokat tudtam egyedül is futni, hol reggel, hol délután. Kiűztem a fejemből, hogy én csak reggel tudok futni, és ha reggel nem futok, akkor már nem is megyek – akkor futok, amikor a család életébe és programjába belefér. Szerencsére Milán a home office mellett tudja vállalni a gyerekek felügyeletét, Milcsi nagyon ügyes az itthoni tanulásban, önállóan csinálja a délelőttöket, délután pedig együtt nyomjuk a házikat, beadandókat. Mirus pedig egy kis tündér, aki nagyon jól viselte a költözést, élvezi az új helyet, a saját szobáját, a nagyobb teret, alszik a babakocsiban, ha vele futok, és az éjszakák is egyre jobban alakulnak, így én is többet tudok pihenni.

256 kilométert tettem a lábaimba, 20 futásból. Ezen van még mit gyarapítani, de kezdetnek nem rossz, a fokozatos erősödés érdekében a fontolva haladást tartom a legjobb megoldásnak, hogy ne csapjam szét magam. A futás rendeződésével az erősítést is szépen visszavezetem a napjaimba, hogy minden egyensúlyba kerülhessen. Furcsa, de nem hiányzik a Margitsziget, a belváros, a rakpart, élvezem, hogy ha itt elindulok futni, akkor maximum 2-3 futóval találkozom, de van, hogy senkivel, nincs tömeg, nem kell sétálókat kerülgetni, nem kell a külvilágra koncentrálni, hanem tudok befelé, magamra és magára a futásra figyelni.

A futás mellett a munka sem állhat meg. Folyamatosan mennek a Gyerünk, anyukám! futóprogramjai, már nem is tudom, hányadik 8 hetes etapot toljuk, de szerencsére nagyon sokan vannak a futó csajok, kezdők és haladók egyaránt, őket mentorálom és segítem, ahogyan eddig is. A saját „Hanka Team” futócsapatom pedig egy nagyon jó kis társasággá fejlődött és bővült, nagyon szeretem őket, és nem hagynak unatkozni, az biztos! Ők is nagyon motiválnak abban, hogy újra felépítsem magam futóként is, és ne maradjak szégyenben előttük, no és ne maradjak le nagyon mögöttük.

Most új érzem, jó úton haladok, jól alakul minden, igyekszem ezt a vonalat tovább vinni, ameddig csak lehet, és kiderül, ez mire lesz elég, és milyen terveket tudok szőni magamnak a jövőre nézve.

Ezt kaptam 2020-tól

Így az év végén nem maradhat el a szokásos "évértékelő összefoglaló" erről a meglehetősen fura, de számomra azért nem rossz 2020-as évről.

 

2020 nagyon furcsa év volt, és szinte az egész a koronavírusról és annak következményeiről szólt. Nagyon sok minden történt a nagyvilágban, de a covid annyira elfedte az egészet, hogy egy csomó dologról nem is tudjuk, hogy az idén történt, pedig de. Nagyon sokaktól sok mindent elvett ez az év, rengeteg változást hozott, sok nehézséget, problémát okozott.

Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert 2020 nekem inkább adott, mint elvett, és olyan változásokat hozott, amik jók, vagy minimum előremutatóak. "Tételesen" sorra veszem most az életem különböző területeit, hogy mi is történt velem idén.

Kisbabánk született

A legfontosabb dolog az évben számomra, hogy májusban megszületett Mira, a második gyermekem, egy tündéri kislány, akinél szebbet, cukibbat, aranyosabbat, okosabbat nem is kivánhattunk volna. Annak ellenére, hogy az anyaság és a gyereknevelés nem mindig fenékig tejfel, és vannak nehézségek, amik elfárasztanak, kiborítanak, és vannak, amikben bénázom, boldog vagyok, hogy lett még egy gyermekem. Hárman is jó kis család voltunk szerintem, de így négyen az igazi.
A családunk életébe a covid is hozott változás annyiban, hogy Milán március óta home office-ban dolgozik, így napközben is itthon van. Ez részben jó, részben nehézség, mert kis helyen vagyunk összezárva, és a lakásunk nem felel meg ennyire sok funkciónak. De hamarosan beköltözhetünk az új otthonunkba, amit szintén 2020-nak köszönhetünk, ott sokkal több hely lesz, és mindent sokkal nyugodtabban tudunk majd csinálni.

 117269134_1446057038935613_3920815653247856552_o.jpg

Futás

Ha a futást nézzük, hát 2020 nekem nem igazán erról szólt. Év elején még terhesen "futottam", egészen március végéig, majd a szülés miatti kihagyás után júliusban tudtam újrakezdeni, kisebb nehézségekkel. Egy kicsit több, mint 1000 kilométert tudtam idén futni, ami, ha azt vesszük, hogy kb. 5 hónap alatt gyűjtöttem a nagy részét, nem annyira rossz. Többet, többször szerettem volna menni, erősebben haladni, de így alakult, ez részben rajtam, részben pedig a körülményeken is múlott.

Amiket futottam, jól mentek, szerintem egész tűrhető formában vagyok, de jövőre szeretném magam jobban odatenni, hogy amiket kigondolok, azok meg is valósulhassanak. A 2021-es év az újraépítkezésről fog szólni, és bár nagyon menő lett volna odaállni májusban az UB rajtjához, most azt gondolom, hogy az még nem fog menni, nincs bennem annyi edzés, és kell még magamnak időt adni rá, hogy kellőképpen felkészült lehessek. De a Balaton megvár, és jobb érzés lesz rendese(bbe)n felkészülve nekimenni, mint orosz rulettet játszani. Hiába, a kor és a kétgyerekes anyaság bölcsebbé teszi az embert, és lecsillapítja, hogy ne akarjon baromságokat csinálni.

strava2589061873444502481.jpg


Munka és szakmai fejlődés

Ezt az évet én szépen végigdolgoztam (szülés után 12 órával már edzéstervet írtam a kórházból, telefonról), most év végén sikerült részben szabadságolni magam egy kicsit, úgy érzem, rám fér. Nagyon szeretem a munkám, nagyon szeretek a futókkal dolgozni, mind a "saját" egyéni csapatommal, mind pedig a Gyerünk, anyukám futóival, és örömmel tölt el, hogy idén mindkét társaság révén nagyon sok sikerélmény ért.

A GYA különítményben nagyon sokan kezdtek el futni, és nagyon sokan váltak igazi futóbolondokká, büszke vagyok rá, hogy ebben nekem is benne van a kezem. A saját futóim pedig egyre többen vannak, és jó kis társaság kezd belőlük összekovácsolódni. Hiszem, hogy akinek én kellek edzőnek, az egyszer csak rám talál. Az biztos, hogy mindent megteszek érte, hogy mindenkiből a lehető legtöbbet hozzam ki, és segítsek abban, hogy lassan, de biztosan fejlődni tudjon, és megvalósíthassa az álmait a futásban.

Ide tartozik az is, hogy igyekszem folyamatosan képezni magam. Emiatt januárban "beiratkoztam" az UESCA Running Coach képzésére, és most decemberben, úgymond karácsonyi ajándékként magamnak, le is vizsgáztam. Nem volt könnyű, mert a tanulással sem úgy és olyan ütemben haladtam, ahogy szerettem volna. Azt hittem, majd a terhesség alatt tudok tanulni, de egyrészt valahol elveszett az agyam, másrészt közbejött az itthoni oktatás, és az is elég sokat kivett belőlem, hogy Milcsit tanítsam, majd megszületett Mira, és ugyan az agyműködésem visszatért, de be kellett állítani az életünket újra. Augusztusban kapcsoltam, hogy vár egy rakat olvasnivaló tananyag angolul, akkor estem neki, hogy legalább egyszer át tudjam magam mindenen rágni. Ez sikerült, és utána még tanulgatni is volt időm, a vizsgát pedig decemberre terveztem, és sikerült is, nagyon jól. A következő tanulnivalóm egy fascia és SMR hengeres tréning lesz, és azt követően is szeretnék még okosodni. Hiszem, hogy a javamat szolgálja, ha folyamatosan tanulok valami újat, és ettől mindig csak egy picivel, de talán jobb edző lehetek. Persze folyton azt érzem, hogy semmit nem tudok erről az egészről, minél többet foglalkozom vele, annál kevésbé - de azt hiszem, ez a normális.

 videocapture_20201215-091733.jpg

Új étkezési rendszer

Idén úgy tűnik, megtaláltam a nekem való étkezési módot, a 16:8-as időszakos böjt formájában. A szülés után 3 hónappal elkezdtem így étkezni, úgy döntöttem, adok neki egy esélyt, hogy vajon nálam ez hogy működik. Mira táplálását nem befolyásolta, úgyhogy ez már siker, és a segítségével sikerült teljesen leadnom a felszedett kilókat, és most kevesebb a súlyom, mint a terhesség előtt. Van tőle energiám, nem koplalok, nem éhezem, megehetem, amit szeretnék az evős időszakban. Ez a módszer azért jó nekem, mert hajlamos vagyok este, a nap végén rágcsálni, eszegetni, ezt viszont a saját magam által kialakított időablak nem teszi lehetővé, így kordában tudom tartani saját magamat. Van, hogy rámtör az ehetnék, de akkor igyekszem leállítani magam - van, hogy kilengek, de ettől nem dől össze a világ, majd ha már nem két ember étkezéséért felelek egyszerre, hanem csak magamért, szükség esetén tudok majd magammal szigorúbb lenni. A több zöldséget kellene még valahogy magamra erőltetni, és a nassolást visszafogni, hogy még jobb legyen a helyzet.

Egyéb sikerek

Megtisztelő volt részt venni a Suhanj! Alapítvány által szervezett Erőt adunk konferencián előadóként, ahol arról meséltem, milyen anyaként ultrákat futni, és hogyan küzdök meg saját magammal a futás által.
Készült velem egy podcast szintén a futás kapcsán, a Válaszd az egyensúlyt csatornájára, szerintem nagyon jót beszélgettünk.
Tavasszal Kandó Tamás sportriporterrel is beszélgettünk egy podcastban, szerintem ez is jól sikerült.
Februárban pedig, még a covid előtt a BSI Futónagyköveteknek tarthattam előadást az edzéstervezésről, ez volt az első ilyen felkérésem, aminek nagyon örültem.


Mik a terveim 2021-re?

Szeretnék újra heti 5-öt futni, mennyiségileg és minőségileg is jobb edzéseket végezni.
Képezni magam szakmailag, tanulni, olvasni, fejlődni.
Heti legalább 2, minőségi erősítő edzést beiktatni, mert nagyon kell a testemnek, ami igencsak elgyötört a gyerekcipeléstől, szoptatástól, kifacsart pózokban történő kevés alvástól.
Eleget nyújtani és hengerezni.
Sok időt tölteni a családommal, a gyerekekkel, együtt sportolni, együtt lenni.
Könyveket olvasni, jó filmeket, sorozatokat nézni.
Boldognak és egészségesnek lenni továbbra is.

Nem volt könnyű év 2020, hosszú, borús, néha rossz hangulatú volt, voltak benne stresszes helyzetek (pl. Mira születése a karanténidőszak alatt), de igyekeztem belőle kihozni, amit lehetett, és összességében mindenből jól jöttem ki. De nem bánom, hogy vége lesz - és bár nem jelent semmit egy új évszám, de azért mégiscsak jó lesz, ha már nem ez az év lesz, hanem egy másik.

Sikeres, boldog új évet kívánok mindenkinek!

Találj újra motivációt a futásban!

A koronavírusos időszak okozta változások hatással voltak az edzésekre, versenyekre, és szinte biztos, hogy a motivációra is. Van, aki talán elhagyta magát, van, aki viszont igyekszik még inkább a maga javára fordítani ezeket a heteket a futás szempontjából is. Ha az előbbi csoportba tartozol, lassan itt az ideje, hogy újra megtaláld a téged motiváló dolgokat!

A Covid-19 az egész életünkre nagy hatással van: otthonról dolgozunk, a gyerekeink otthon tanulnak, nem tudunk versenyekre járni. A futóesemények, amelyekre egész télen készültünk, eltűntek a naptárból, és nem is lehet még tudni, hogy mikor lesznek újra versenyek, ahol megmérettethetjük magunkat.
motivalt1.jpg

Aki szeret futni, és fontos számára ez a mozgás, az szinte biztos, hogy nem állt meg és nem hagyta abba a rendszeres edzéseket – már csak azok jótékony, stresszmentesítő hatása miatt sem, ám az biztos, hogy mindenkinek megcsappant a motivációja legalább egy kicsit.
Célok biztosan mindenki fejében felmerültek, és ezek érdekében érdemes újragondolni a motivációt is!
 
Mi a motiváció?

A motiváció a viselkedés és a magatartás kiváltásában, szabályozásában és fenntartásában szerepet játszó tényezők összessége, vagyis az, hogy mit miért csinálunk.

A sport esetében a motiváció lehet külső és belső motiváció.
A belsőleg motivált sportoló a sport szeretete miatt sportol, a sport örömöt és élvezetet jelent számára, önállóan, szabad akaratából döntött a sportolás mellett, számára a sport a pozitív hatásokat és élményeket jelenti. A belsőleg motivált sportoló önmaga miatt vesz részt a sporttevékenységben.
A külsőleg motivált sportoló valamilyen rajta kívül álló ok miatt sportol, nem kifejezetten magáért a sport öröméért és a sport nyújtotta élményért. Ebben az esetben valamilyen cél elérése érdekében űzi a sportot, például hogy érmet kapjon, hírnevet szerezzen, teljesítsen egy versenyt vagy egy távot.


Ha tehát valaki eddig éremért vagy egy konkrét cél (pl. a maraton teljesítése) miatt futott, most érdemes átgondolnia, mit ad neki csak úgy önmagában a futás, tudja-e a futás élménye miatt csinálni az edzéseket, vagy kizárólag a következmények miatt érdekes számára ez a sportág?

motivalt3.jpg
 

Gondolkodjunk hosszú távon


Jellemzően mindig a szezon következő eseménye az, ami a leginkább motiváló hatással van ránk. Ezért megyünk ki futni, erre fókuszálunk, emiatt küzdjük le az időjárás viszontagságait. Ha az esemény kérdésessé válik, a motiváció és a fókusz érthető módon csökken.
Most, hogy nincsenek események, érdemes újragondolni a saját motivációnkat, mind a külső, mind a belső motivációt.
 
Miért futunk? Miért akarunk versenyezni? Miért fontos számunkra ez a mozgás? Hogyan érezzük magunkat verseny nélkül? Csak a versenyek miatt futunk, vagy más miatt is?

Keressük meg ezekre a kérdésekre a választ, gondoljuk át a futáshoz fűződő viszonyunkat, és próbáljunk meg előre gondolkodni, előre tervezni, hosszú távú célokat kitűzni, amelyek motiválóan hatnak ránk.

Most itt a lehetőség a hosszú távú tervezésre, át lehet gondolni, hol szeretnénk tartani fél év vagy egy év múlva a futásban. Van idő edzeni, készülni, változtatni az eddigieken, új edzésmódszereket keresni, esetleg edző segítségét kérni a felkészülésben. Van idő újra megalapozni az állóképességet, fejleszteni a gyorsaságot, a kitartást – ezek mind segítségünkre lesznek abban, hogy a versenyek újraindulásakor jobb formában lehessünk, mint valaha.


Dolgozzunk a gyengeségeinken


Aki eddig nem szánt elegendő időt a nyújtásra, kihagyta az erősítő edzéseket, kevés gyorsító edzést végzett, annak most van rá lehetőségre, hogy ezeket szépen, apránként beépítse az edzésprogramjába. Van idő gyógytornázni, erősíteni, odafigyelni a táplálkozásra, nem sürget az idő, nincsenek hetente újabb és újabb versenyek, amiken "bizonyítani kell", és amik miatt eddig halogattunk bizonyos dolgokat.
Ha valaki szeretne izmot rakni magára, akkor most itt a lehetőség, ha valaki szeretne megszabadulni pár fölösleges kilótól, akkor ez az időszak tökéletes arra, hogy ezt megtegye.

Természetesen nem kell rögtön mindent beilleszteni, és túlterhelni magunkat, de már néhány apró változtatással sokat tehetünk magunkért és a fejlődésünkért.

Legyenek rövid távú célok is


A hosszú távú célokat úgy tudjuk a legjobban elérni, ha rövid távon elérhető céljaink is vannak. Érdemes 3 hetes blokkokban gondolkodni és megtervezni az edzéseket, ezalatt pedig a kulcsterületek fejlesztésére koncentrálni, úgy mint az állóképesség javítása, a gyorsaság fejlesztése, esetleg a fogyást segítő edzések beillesztése. A tervezés minden esetben segíthet a motiváció fenntartásában, ezért is érdemes gondolkodni a rövid távú célokon is.

motivalt2.jpg
 

Értékeljük magunkat és erőfeszítéseinket


Bármi is a célunk a futással, és bármilyen edzéseink is vannak, fontos, hogy értékeljük azokat és magunkat is. Egyrészt úgy, hogy kielemezzük, mit csináltunk az adott edzésen, mi volt benne jó, mi volt esetleg rossz, másrészt pedig úgy, hogy becsüljük magunkat azért, mert az adott edzésmunkát elvégeztük, és ezzel máris tettünk valamit magunkért és a célunk eléréséért. Ha kimentünk futni, legyünk magunkra büszkék, ne kicsinyeljük le saját tevékenységünket, hiszen azzal, hogy tettünk valamit, már el is értünk valamit!

Ha van motivációnk, újragondoltunk önmagunkat és a futáshoz fűződő viszonyunkat, sokkal könnyebben át tudjk vészelni az előttünk álló időszakot, és új szemlélettel tekinthetünk a mozgásra is.

Hogyan fussunk biztonságosan a koronavírus idején?

Nem könnyű a helyzet most a világban a koronavírus járvány miatt. A futóeseményeket törölték, a közösségi futásokat elnapolták, a futók motivációja megcsappanni látszik. De aki szeret futni, az próbál nem megállni, és amíg teheti, folytatja az edzéseit.

egyedul1.jpg

Kérdés, hogy hogyan legyenek a futóedzések biztonságosak a járvány idején. A legfontosabb az egészség, hogy egészségesek maradjunk, ne fertőződjünk meg, és ne fertőzzünk meg másokat. Egy ilyen ismeretlen betegség terjedésekor biztonságosabb bent lenni és amennyire csak lehet, elszigetelődni másoktól. Hiszen amikor több ember van egy helyen, közel egymáshoz, akkor óhatatlanul előfordul köhögés, tüsszentés, egymáshoz érés – a kórokozók pedig észrevétlenül terjednek az emberek között. Az otthon maradással és az emberektől való távolságtartással ezt kerülhetjük el könnyebben.  

Ám azt fontos tudni, hogy a rendszeres sport immunerősítő, egészségjavító hatású, plusz a stresszkezelésben és a pszichés jóllét fenntartásában segít – ezekre pedig nagy szükség van egy járvány időszakában.


Biztonságos-e a kinti futás?


Mindenképpen biztonságosabb, mint mondjuk egy zárt edzőteremben sportolni – nem véletlenül zárnak be sorra az edzőtermek, hogy ezzel is elejét vegyék a járvány terjedésének. De kint is úgy érdemes futni, hogy olyan helyre megy az ember, ahol nem érintkezik másokkal, elenyésző a forgalom és a másokkal való kapcsolat lehetősége. Érdemes a futásokat kora reggel vagy este végezni, amikor kevesen vannak kint, illetve olyan helyet választani, ahol szintén kicsi a forgalom.


Mi a helyzet a közösségi, csoportos futásokkal?


Nem véletlenül fújták le szinte az összes ilyen megmozdulást. Bármennyire is ösztönző és jó hangulatú egy közösségi futás, most jobb, ha egyedül megyünk – vagy esetleg olyannal, akivel egy háztartásban élünk. Ha mégis többen futnánk együtt, akkor mindenképpen kerüljük a fizikai kontaktust, ne puszival köszönjünk, ne pacsizzunk, ne fogjunk kezet, ne ölelkezzünk egymással, futás közben pedig próbáljunk egymástól legalább 1 méteres távolságot tartani. Futás után az első dolog legyen az alapos kézmosás, az izzadt futóruhák levétele, mosása, és persze az alapos zuhanyzás.

egyedul2.jpg

Karanténból ki lehet-e menni futni?


Ha hatósági házi karanténban vagy kórházban van valaki, akkor azt elhagyni nem tudja, így a kinti futás megoldhatatlanná válik.
Ha valaki önkéntes karantét vállal, hogy ezzel mérsékelje az emberek között töltött időt, de szeretne kimenni futni, akkor saját döntése alapján kimehet.
Ha esetleg kijárási tilalom lépne életben, akkor annak a szabályait kell betartani.
A mérsékelt testmozgás segíthet a szervezetnek és az immunrendszernek a fertőzés legyőzésében, de mozogni természetesen csak akkor tud valaki, ha semmilyen tünete és panasza nincsen. Az otthonlét alatt, ha megoldható, a futópados futás mehet, de a saját testsúlyos gyakorlatokat is lehet végezni. Lázasan, legyengülten azonban tilos sportolni, tévhit, hogy a mozgás kiűzi a kórokozókat a szervezetből – a betegen mozgás csak ront a helyzeten.


Megérinthetem-e a zebránál a jelzőgombot, ha át szeretnék menni?


Jobban jársz, ha a kezed, ujjaid helyett inkább a könyököddel nyomod meg a gombot, így kisebb az esélye, hogy utána az arcodhoz érve kórokozókat juttatsz a bőrödre. Egyébként a vizsgálatok szerint a napfénynek való kitettség miatt a külső tárgyakon nem él sokáig a vírus – de sosem lehet tudni, hogy ki és mikor köhögött a kezébe és érintette meg azt az adott tárgyat, amihez utána futónként hozzáérsz. Ezért jobb nem megfogni semmit, ha nem muszáj.

Terjed-e a koronavírus izzadsággal?


A vírus elsősorban cseppfertőzés, köhögés, tüsszentés útján terjed, izzadság útján nem, ám ettől függetlenül nem tanácsos a szoros és közvetlen érintkezés a futók között.

Fertőzhet-e, akinek nincs tünete?


Vizsgálatok szerint a koronavírus már azelőtt is fertőzhet, hogy a tünetei megjelennének, de azt egyelőre nem tudni, mennyi ideig és mennyire képes fertőzni. Ezért is fontos a távolságtartás, hogy lehetőleg ne menjünk emberek közé akkor sem, ha egyébként nem vagyunk betegek, és nincsenek tüneteink. És nem lehet elégszer hangsúlyozni a kézmosás, kézfertőtlenítés fontosságát, és azt, hogy ne érintsük meg az arcunkat!

Mi a helyzet az immunrendszerrel egy kemény edzés vagy verseny után?


A komoly sportteljesítmény hatására az immunrendszer legyengülhet, nem véletlenül betegszenek meg sokan egy maraton teljesítése után. Ilyenkor a szervezet fogékonyabb a fertőzésekre, a fizikai és mentális stressz is növelheti a betegségek esélyét.
A vírusos időszakban épp ezért érdemes inkább a könnyebb, kevésbé intenzív futásokat, edzéseket előnyben részesíteni, nem túltolni, odafigyelni a pihenésre, regenerálódásra, vitamin- és ásványianyag-bevitelre futás után. Ezek segítenek az immunrendszer erősítésében.

egyedul3.jpg

Biztonságosak-e az edzőtermek?


Sorra zárak be az edzőtermek pont azért, mert ők maguk is szeretnének hozzájárulni a vírus terjedésének megakadályozásához. Hiába a biztonsági óvintézkedések, a takarítás és fertőtlenítés, a zárt helyen egyszerre előforduló sok ember és egymás közelsége növeli a vírus terjedési esélyét. Még ha van is olyan edzőterem, ami még nyitva van, érdemes inkább otthon vagy a szabadban edzeni.

Törölték a versenyt, amire készültem, lefussam egyedül, vagy a helyszínen „illegálban”?


Nem véletlenül törlik a futóversenyeket, hogy ezzel is elejét vegyék a vírus terjedésének. Nem könnyű most a versenyszervezőknek, hiszen hónapok, évek munkája megy kárba, az anyagi veszteségről nem is beszélve. De aki felelős szervező, az lemondta a versenyeit. Aki pedig felelős futó, az ezt tudomásul veszi.
A felkészülés nem vész el, az edzettség nem veszik el a verseny törlésével. Ha megoldható, és úgy érzi valaki, egyedül lefuthatja a verseny napján a verseny távját, hogy megnézze, mire lett volna képes, de persze ez nem ugyanaz, mintha ezt egy szervezett eseményen tenné.
Az „illegál” futás pedig, hogy valaki odamegy a verseny helyszínére, esetleg másokkal csoportosulva, együtt teljesíti a versenyt, nem javasolt, hiszen ez is másokkal való érintkezést jelent, ami ebben az időszakban nem ajánlott.

Nem könnyű ez az időszak az emberek számára, de odafigyeléssel és felelősségteljes gondolkodással könnyebben átvészelhetjük!

A cikk alapjául egy Runner's World UK cikk szolgált.
Fotó: Freepik
A cikket eredetileg a Futnimentem.hu oldalon publikáltam.

Keep calm, és fussunk, míg lehet

A koronavírus miatt elrendelt vészhelyzet okán sorra mondják le a szervezők a futóversenyeket. Vannak, akik ezt elfogadják, vannak, akik zúgolódnak miatta, és "okos" ötletekkel nyomják tele a közösségi oldalakat, hogy hogyan kellene ebben a helyzetben megtartani a versenyeket. A futóknak is rossz, de a szervezők sem jókedvükből fújják le az eseményeket, hosszú hetek, hónapok munkája vész kárba náluk is.

A futók közül sokan életük első komolyabb megmérettetésére készültek, másoknak egy fontos állomás vagy lépcsőfok marad ki, célversenyek teljesítése került veszélybe. Ez nagyon szomorú, de lehetne ennél sokkal rosszabb is.

A futás egy hobbi, ami hozzáad az életünkhöz, jó érzés versenyre járni, célba érni, érmet kapni, örömködni, posztolni, bezsebelni az elismeréseket. De hogy most elmaradnak a versenyek, ún. "first world problem". Mert tényleg lehetne rosszabb is.
Most a legfontosabb, hogy megelőzzük a komolyabb bajokat, a járványt, az egészségügy összeomlását (és még nagyobb működési zavarát) - és futóként ehhez úgy tudunk hozzájárulni, hogy elfogadjuk a versenyek elmaradását.

Ám egyelőre nem vagyunk bezárva a lakásba, nem kell karanténba vonulnunk, "csak" versenyekre nem mehetünk.
De az elvégzett edzésmunka senkinél nem vész kárba, lehet tovább készülni, edzeni, hogy amikor újra versenyre lehet majd menni, akkor egy még jobb, még komolyabb eredményt lehessen letenni az asztalra, még nagyobb sikerélményt lehessen elérni. Van idő fokozni a formát, erősítő edzéseket végezni, hengerezni, nyújtani, regenerálódni.

Az utcák, az erdők, a futópályák nyitva vannak, senki nincs eltiltva a futástól, továbbra is lehet készülni, sporttal erősíteni a testet és a lelket, újabb célokat keresni. Próbáljuk meg ebben a helyzetben meglátni a jót, és azt a magunk javára fordítani - szerintem ezt most csak így lehet.

keep-calm-and-run-on-1393_jpg.png

Hősözés. - szubjektív vélemény -


Állandó, folyamatosan visszatérő jelenség a futásban. Hős, aki fut. Hős, aki lefutott egy 10/20/40/100/200 kilométeres versenyt. Spártai hős, aki teljesítette a Spartathlont. Lehet, hogy egyedül vagyok vele, de nem értem ezt a hősözést, nem tudok vele azonosulni. Semmi hősiességet nem találok ezekben a teljesítésekben.

A futásban nyújtott teljesítmény szerintem nem hősies, még akkor sem, ha a futó hosszú órákon keresztül futott, küzdött, szenvedett, problémákat oldott meg, felülkerekedett rajtuk. De ez egy választás, saját döntés eredménye.

Miért hős az, aki sportol? Miért hős az, aki lefut egy versenyt, amire készült? Munka, teljesítmény, áldozat van mögötte. De nem ettől még nem hősies.

És pláne miért hős az, aki lázasan/antibiotikummal megtömve/betegség miatt totál legyengülve/törött bordával stb., felelőtlenül, az egészségére nem gondolva, önmagát túlvállalva teljesít valamit? Ha szerencséje van, akkor (amellett, hogy beért a célba) nem szenved maradandó károsodást, futhat majd tovább, és lehet újra hős. De talán inkább ne legyen az, és ne legyen követendő példa. Ne ez legyen már a normális.

Mindenki azt csinál magával, amit akar, úgy teszi tönkre magát, ahogy akarja, de ne dicsérjük és bátorítsuk ezeket az embereket, mintha az lenne a természetes, hogy betegen, felkészületlenül, szar állapotban versenyre megyünk! Ez minden, csak nem hősies.

Egyszer futottam sérülten versenyen, utána meg is kaptam a magamét, hogy rossz példát mutatok. Nem is mentegettem magam, tudtam, hogy ezt így nem szabad, le is írtam, és nem vertem a mellem, hogy mekkora király vagyok. Viszont azzal, amit csináltam, nem veszélyeztettem a saját hosszú távú egészségemet.

Mostanában egyre több embernél látom/olvasom, hogy betegen megy versenyre, aztán kapja a dicsérő, hősöző kommenteket, büszkén, örömmel fogadja őket, nem utasítja vissza, hanem megerősítve érzi saját magát, hogy milyen jól csinálta. Hát szerintem nem csinálta jól.
Ne erősítsük egymásban azt, hogy ez a normális, hogy ettől lesz valaki menő futó, hogy betegen odaáll versenyezni.

Egy hős nem magáért küzd. A futást és a versenyeket viszont magunkért csináljuk, magunkkal és magunkért küzdünk, de sokan látják a teljesítményt – a jót és a rosszat egyaránt. De szerintem nem jó, ha a rossz példa lesz a normális.

Nekem a hős a tűzoltó, aki bemegy az égő házba embereket menteni, hős az orvos, aki életmentő műtétet hajt végre, hős a fogyatékos gyerekét gondozó szülő vagy a segítő tanár.
A futó nem hős, a felelőtlen futó pláne nem az.

Amit leromboltál, építsd újra...

Az Ultrabalaton "benemfejezés" óta nagyon sok dolog történt velem, röviden elmesélem, mi a helyzet most.

 

Az Ultrabalaton kiszállás nem érintett túl jól, de már előre tudtam, hogy ez benne van a pakliban, két egészséges lábbal is nehéz egy 221 kilométeres ultra teljesítése, egy és egyharmad lábbal meg még nehezebb. Azóta is azt gondolom, hogy amit tudtam, megtettem, kihoztam magamból és a helyzetből a maximumot, nincs miért szégyenkeznem. Mindezek ellenére azóta sokszor lejátszottam magamban, hogy mi lett volna, ha... mit csinálhattam volna másképp, mikor lehettem volna esetleg egy kicsit keményebb. Fáj, hogy nem sikerült célba érnem, ez akkor is egy DNF, és x év múlva senki nem fog arra emlékezni, hogy milyen körülmények voltak és mi történt, csak az lesz ott, hogy nem értem célba. És hiába van két teljesítésem, ha a legutóbbi két indulásom sikertelen volt, egál ugyan, de mégsem, inkább a félig üres pohár helyzete áll fenn a félig tele helyett. No de mindegy, a Balaton még ott lesz sokáig, ha akarok, mehetek újra. Most nyaraltunk a Badacsonyban, és futottam Szigliget felé, meg a Római úton is, és rájöttem, hogy igazából szeretek ott futni.

A lábamat az UB után három teljes hétig pihentettem. Az első 3-4 napon jólesett a pihenés, azért mégiscsak futottam 180 km-t, ezt ki kellett aludni-pihenni. Utána már eléggé mehetnékem volt, de rákényszerítettem magamra a nemfutást, és max. csak erősítgettem kicsit. Utálom a nullás heteket, de muszáj volt. Június első hetében mentem először futni, egy nagyon óvatos 3 kilométerrel kezdtem. A lábam nem fájt, de hülyén léptem, nem mertem ráterhelni a jobb lábamra, féltettem, de a következő futásokon már éreztem, hogy rendben lesz. Mennyiségre nem futottam sokat, és a minőség is hagy némi kívánnivalót maga után, mert lassú vagyok, nehézkes, és nem is estek annyira jól a testemnek a futások, de a lelkemnek kellett, hogy újra mehessek. Szépen lassan, óvatosan, fokozatosan haladok előre, edzéstervem most nincs, de így teher nélkül rakhatom össze újra magam. Vettem egy új pulzuspántot, és bár nem akarok PK-val futni, de azért most mérem a pulzusom, hogy ez is segítse a visszatérésemet.

Közben persze kaptam levelet, hogy mehetek a Spartathlonra, ettől kissé kiborultam, hogy nem igaz, hogy megint ez van, mint 2016-ban, de aztán az eszem meggyőzte a szívemet, hogy idén itthon kell maradnom. Nem lehet úgy felkészülni egy ilyen futásra, hogy versenyt futok az idővel és erőltetem az edzéseket, veszélyeztetve ezzel a tökéletes felépülést. Lehet, hogy sikerült volna, de lehet, hogy nem. A meleg eleve nehezíti a visszatérésemet, ha rendesen edzésben lennék, akkor is gyengítené a teljesítményem, de így, hogy kihagytam heteket, még nehezebb. Most arra látok esélyt, hogy őszre vissza tudom magam szépen építeni egy viszonylag normális formáig, aztán keresek valami motiváló versenyt. És úgyis tudom, hogy megyek még Spártába, dolgom van még ott.

57026373_1069217263286261_1305180410237419520_o.jpg


Munka fronton nagyon jól alakulnak a dolgaim, elkezdtem a Gyerünk, anyukám! közösségnek dolgozni, én lettem a futóedzőjük, szeptembertől 3 szinten indítunk futóprogramokat az anyukák számára. Ez nagyon nagy kihívás, de örömmel csinálom, nagyon bízom benne, hogy pozitív lesz a fogadtatás, és jó dolgokat csinálunk majd. Ezen kívül tartalmakat is készítek nekik, így az újságírói vénámat is kamatoztathatom.

A HOKA-GU-Teva vonal is dübörög, ott is van teendő, ezeket a feladatokat is igyekszem jól csinálni, amennyire tudom.

Ami picit bosszant, hogy amikor a munkában szenvedtem, jó volt a futás, amikor meg végre jó a munkám is, a futás szaródott el - pedig olyan jó lett volna, ha most minden egyszerre klappol. De bízom benne, hogy lesz majd olyan hamarosan, amikor minden rendben van és összeáll. Szerintem megérdemelném!

És volt még egy jó nagy projektem, ami időközben sikerrel zárult. Befejeztem a sulit, sikeresen levizsgáztam, így atlétika sportedző lettem. Ezzel egy régi álmom vált valóra, mert már nagyon régóta szerettem volna edzői végzettséget, ezért csináltam a Thor képzést is tavaly, így most már kétféle edzői papírosom is van - és mellé azért tudásom is. Nagyon örülök neki, és nagyon szeretném is használni ezt a fajta tudásomat, szeretnék futókkal dolgozni, segíteni nekik a felkészülésben, a Gyerünk, anyukám! edzőség mellett egyéni tanítványokkal is szívesen foglalkoznék. Tudom, hogy most már mindenki IS futóedző, de bízom benne, hogy lesznek olyan emberek, akik engem szeretnének majd edzőjüknek, mert úgy gondolják, én tudok nekik a legjobban segíteni a céljaik elérésében.

Mi jön most? Építkezés, erre szánom a nyarat. Az iskolai szünet miatt össze-vissza tudom majd valószínűleg megoldani a futást, de most ez van, az legyen a legnagyobb bajom az életben, hogy a kisfiammal együtt tölthetem a nyarat, itthonról dolgozva.
Jövő héten 4 napra edzőtáborba megyünk a Gizionokkal Bernecebarátiba, ahol tavaly is voltunk, itt remélhetőleg tudok majd valamiféle normális edzésmunkát végezni, ami "visszarak a pályára". Tudom, hogy vissza tudok térni sérülés, kihagyás után, elég sokszor megcsináltam már. Úgy látszik, én úgy működöm, hogy amit felépítek, azt lerombolom, hogy aztán újrakezdhessem az építkezést. De szeretek építkezni, csak az előző építményem mindig legyen kicsit jobb az előzőnél!

 

This is Sparta - de nem most

Ezt a versenyt most határozatlan időre elnapolom. Majd máskor.

 

Bár a várólistáról bekerültem az indulásra jogosultak közé, de hosszas gondolkodás, mérlegelés után úgy döntöttem, hogy nem élek a lehetőséggel, és idén nem indulok a Spartathlonon.

Bár a szívem azt mondta és mondja most is, hogy menjek, a (nem mindig) józan eszemre hallgattam, és visszamondtam a nevezést. Az Ultrabalaton előtt begyűjtött vádlisérülésem lassabban javult a vártál, és bár tudok vele futni, még érzékeny, és ezért nem merem túlságosan terhelni. Sok maradt ki a rendes edzésekből, így pedig nincs értelme nekimenni egy kemény Spartathlon felkészülésnek, magának a versenynek meg főleg nincs.

cel1.jpg

Lehet, hogy meg tudnám csinálni, de nem kockáztatnám azt, hogy esetleg nem sikerül a saját mércém szerint tisztességesen felkészülni, és ezzel veszélyeztetném a célba érkezést. Ez az a verseny, amin nem játszanék orosz rulettet, erről a versenyről én nem akarok kiszállni, ez az a verseny, amire csak úgy akarok legközelebb odamenni, hogy tökéletes fizikai és lelkiállapotban vagyok.
2017-ben így mentem oda, és legközelebb is így fogok. Most a fejem, szívem, lelkem rendben van, és vinnének, de a testem nem 100 százalékos.

Hiszem, hogy a Spartathlon megvár, és újra megkapom majd tőle azt az érzést, amiért egyébként vissza akarok menni.

Szóval egy darabig még várnotok kell a következő ilyen fotóra, kénytelenek lesztek még ezt nézegetni addig, míg eljön az a nap, hogy megint lábat tapizok.

Orosz rulett – Ultrabalaton 4.0

A teljEz volt a negyedik Ultrabalaton, aminek egyedül mentem neki. Nem sikerült teljesíteni, és nagyon sok érzés kavarog most bennem, mit hogyan kellett volna csinálni, de nem vagyok elégedetlen, vagy a „megengedettnél” szomorúbb. Mindent megtettem, amit megtehettem.

Előzmények
Decemberben kezdem el úgy igazából rendesen futni, januártól pedig jött az igazi kemény edzésmunka. Azt gondolom, hogy derekasan legyűrtem az egész alapozást, és sikerült magam visszahozni arra a szintre, amin 2017-ben voltam. Csináltam, akartam, erősödtem, fejlődtem. Közben iskolába jártam (járok), küzdöttem a munkahelyemen, meg az alvásgondokkal, de a futás volt az, ami egyben tartott, amibe kapaszkodtam, ami segített embernek maradni. Nehéz volt, de én voltam az erősebb. A 6 órás egész jól sikerült, bizakodó voltam. Aztán felmondtam, és ezzel átszakadtak az addigi gátak. Fizikailag jobban lettem, kisimultam, kezdett helyreállni a testem, elkezdtem újra rendesen aludni, éreztem, ahogy összerakom magam. Úgy tűnt, minden adott végre ahhoz, hogy úgy állhassak oda az Ultrabalaton rajtjához, hogy minden oké, és csúcsformában vagyok. Kísérőt is sikerült találni, aki vállalta, hogy végig jön velem, ráadásul nem is akárkit, hiszen Máté volt az elmúlt két UB versenyigazgatója. Bejelentkeztem a Sportkontrollba is infúziós terápiára, hogy minél jobban feltöltsem magam vitaminokkal, ásványi anyagokkal, aminosavakkal, és ne legyek lepukkant – nagyon tudom ajánlani, hatékony, segít, érdemes!

Aztán jött egy vádligörcs. Egy pihenőnap reggelén felkeltem, és éreztem, hogy van egy nagy görcs a jobb vádlimban a csont mellett. Kicsit masszíroztam, bekentem, éreztem, hogy lazul, oké, jól van, ez semmi, gondoltam, nincs itt semmi látnivaló, gyerünk tovább. A hét további edzéseit lefutottam, de a vádlim össze-vissza húzódott. Az egyik edzést ki is hagytam, mentem Kriszhez masszázsra, aki szuperjól rendbe tette, így a hét hátra lévő edzéseit, köztük egy hosszabbat szépen és gond nélkül le tudtam futni. Végig éreztem, hogy nem százas a lábam, de nem lett rosszabb attól, hogy futottam vele. Viszont ekkor döntöttem el, hogy akkor most pihenő, muszáj, a felkészülés megvolt rendben, most jöhet a rápihenés. Közben kezelgettem a lábam, voltam plusz masszázson, de nem javult, mondjuk rosszabb sem lett. Óvatosan futottam vele egyszer-kétszer, ha bemelegedett, jobb lett, de néha ki akart alólam menni a lábam, ez nem volt jó érzés. Próbáltam magam nem nagyon idegesíteni, de persze erősen befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy ezzel a lábbal hogy merjek nekivágni egy 221 kilométeres versenynek. Az UB hetében hétfőn eléggé kivoltam, írtam Gabinak, hogy beszéljünk mindenképpen, átbeszéltük, amit kellett, ettől egy kicsit megnyugodtam. Másnap pedig úgy döntöttem, hogy elballagok a kerületi rendelőbe a traumatológiára, hátha. A doktorbácsi jó fej volt, megtapogatta a lábam, mondta, hogy nagyon feszes a vádlim, ez lehet a gond, írt fel gyógyszert, de mivel a trombózist sem lehet kizárni, jó lenne, ha átmennék a Honvédba a sürgősségire, és csak utána szednék be bármit. Úgyhogy átmentem oda, szerencsére viszonylag gyorsan végeztem. A trombózist kizárták, az ottani orvos (akiről közben kiderült, hogy szintén futó) pedig addig nézegette a lábam és kérdezgetett, hogy mi fáj, hol fáj, hogy megtalálta a problémaforrást: részleges szakadás az egyik izomban. Csodás. Mondta, hogy ez bizony szakadhat, úgyhogy jó lenne pihenni, de érti, hogy én most mire készülök.

Ahogy megvolt a diagnózis, megnyugodtam. Tudtam, hogy mi a gond, mi lehet a következmény, és mit fogok tenni. Indulok. Igen, barom állatság, idiótaság, nem lenne szabad, és ha ezt mástól hallom, akkor hülyének titulálom. Magamat is annak tituláltam, de tudtam, hogy meg kell próbálnom, menni, futni, amíg tudok, mert sokkal rosszabb lenne meg sem próbálni, mint mondjuk kiszállni. Jól ismerem magam, tudom, mit bírok. Nem híreszteltem, hogy mi van velem, csak pár ember tudta, azok, akiknek tudniuk kellett. Szedtem a gyógyszert, kenegettem a lábam, vettem kineziotape-et, hogy jól meg tudjam ragasztani a lábam, rögzítve legyen, hátha ez segít a tényleges szakadást elkerülni. Összeraktam mindent a frissítéshez, a ruháimat, és fejben is igyekeztem készülni. Arra fókuszáltam, hogy célba fogok érni – hiszen máshogy nem is szabad odaállni egy verseny rajtjához, hiszen ha én nem hiszem el magamról, akkor ki fogja? Elhittem, akartam, hogy sikerüljön, de tudtam, hogy lehet rossz a vége is.

A teljes bejegyzéshez kattints ide!

süti beállítások módosítása