Az utóbbi időben kicsit eltűntem, a saját magamról szóló bejegyzések megfogyatkoztak. Nem véletlenül. Nem nagyon történt velem semmi, amit meg lehetett volna osztani, az meg szerintem lóf.szt sem érdekel, hogy egy héten hányszor és mennyit edzem, mert minden futó edz, és a legtöbben többet is, mint én. Plusz a nyekergés sem egy olyan dolog, amivel annyira meg akarnám tölteni az internetet, mondjuk most nincs is nyekeregnivalóm szerencsére.

És abban sem vagyok igazán biztos, hogy olyan sokan kíváncsiak arra, hogy személy szerint én mit csinálok. Nem vagyok senki, nincsenek nagy eredményeim, nincs mögöttem elképesztő teljesítmény, a gyerekem is egész nagy már, más is fut munka mellett és anyaként, úgyhogy ez sem egy olyan nagyon kirívó dolog, nem tudok és nem is akarok rá hivatkozni, hogy én anya vagyok, főleg, hogy ez inkább egy olyan tényező, ami erősít és előre visz, nem pedig hátráltat. Dolgozom, háztartást vezetek, rohangálok össze-vissza, mindig van valami teendő, megoldandó feladat, ezek is mind tök természetesek, mert mindenki ezeket csinálja, ezektől sem leszek másabb. A nyávogás meg az önsajnáltatás meg már tavaly megvolt, az sem érdekelt senkit, és nekem sem lett jobb tőle, legfeljebb jól hülyét csináltam magamból, az emberek meg röhögtek a hátam mögött (vagy még azt sem).

Különben is, minden második ember blogol a futásáról, jönnek a frissebb, újabb, érdekesebb emberek, nagyobb a lendület, több a sikerélmény, jobb, érdekesebb a fogalmazás, a sztori, a hozzáállás, az "újoncokat" mindig nagyobb érdeklődés övezi, és a sikeres "régi motorosok" iránt is mindig nagy a figyelem. Egy darabig zavart, hogy mindenki más érdekesebb és menőbb nálam, most már elfogadom, különben is, együtt vagyunk senkik, mondá Simonyi Balázs, és milyen igaza van. Egyszer úgyis mindenki beleszalad egy pofonba, vagy eltűnik a süllyesztőben, én is, bár még nem most tervezem lehúzni magam, még hátha csinálok magammal érdekes, jó dolgokat is. De összességében magamért, magamnak futok, aztán majd egyszer jól elmesélem az unokáimnak, hogy a nagyanyjuk mekkora egy kattant nőszemély volt (van, lesz). Majd csak jó lesz a sztorik mellé "mutiba" egy-két érem, befutószalag.

Hogy mi van amúgy futásilag? Nyomom az edzéseimet, a futást, mellette az erősítésre is figyelek, nyújtok, hengerezek, masszázsra járok kéthetente, 2-3 havonta manuálterápiára még akkor is, ha semmi gond nincsen, hogy ne is legyen, igyekszem értelmesen táplálkozni. Nem gondolom túl az idei évet, egyik történés hozza magával a másikat. Futok egy remélhetőleg jóleső félmaratont a Vivicittán, egy 6 órást Sárváron, reményeim szerint begyűjtöm a 3. Ultrabalaton célszalagot is, aztán arccal Görögország felé fordulok, és ha minden úgy áll össze, ahogy szeretném, akkor idén csak nem cseszem el.

60-ig még pont 6 percen belüli átlagom volt, ezt jónak tartottam, de tudtam, hogy az előzetes 10 órás terv így már nem lesz meg. Bár az 5:45-6 perces közti kilométerek mentek, de egy wc-zés és egy belesétálós frissítés máris rontott a dolgon. De ezt elengedtem, és innentől is arra törekedtem, hogy a lehető legjobbat ki tudjam magamból hozni. Futottam, nem alibiztem, frissítettem, amikor kellett, két gélt is benyomtam, életmentő volt, kellett, hogy menni tudjak, de ne terheljem túl a gyomrom. 70 kilométernél tartottam egy nagygenerált, elmentem wc-re, megmostam az arcom, picit többet frissítettem, és megbeszéltem magammal, hogy már csak szaros 30 kilométer van hátra, azt már fél lábon is kibírom, az már semmi. Persze mindig a vége a nehezebb, de kellett egy kis önmotiválás. Végig zenét hallgattam amúgy (Linkin Park összes, mi más), énekelgettem, és minden körnek adtam valami nevet, mottót - persze ezeket azóta teljesen elfelejtettem. Azon kívül, hogy volt egy "kibaszott futógép vagyok" elnevezésű kör, arra emlékszem még, hogy volt a "Cover up your face, You can't run the race,The pace is too fast,You just won't last" kör is. Ja, és volt egy Csécsei Zoli-féle "szúrjad neki idegből", mert Zoli futott velem pár száz métert, és ezzel a híres mondatával hajtott tovább. A többire tényleg nem emlékszem már, pedig jól elszórakoztattam magam ezzel.

Egyszer amúgy bemondták a célkapunál, hogy 2. vagyok a nyílt versenyben, erre úgy reagáltam, hogy "na hát akkor kénytelen leszek végig rendesen futni". Aztán 70 körül megint mondták, és azt is megtudtam, hogy Csákány Kriszta az első a nem OB induló lányok között, de ahogy láttam, 1-1,5 kilométerrel szerintem előttem volt, akkor előzött meg, amikor én a gyomromat ápolgattam, és azóta tartotta az előnyét. Konstatáltam, hogy oké, ő lehet nyugodtan előttem, továbbra is csak magamra figyelek. 80 kilométer körül viszont már észleltem, hogy közeledtem Krisztához, 85-nél már az egyenesekben is látótávolságon belül volt. Stabil 32 percen belüli körökkel haladtam, pedig az alattomos emelkedőt már nem futottam meg, de így is tudtam hozni Krisztán. Milán 90-nél próbált motiválni egy epres gyümölcspüré kíséretében, hogy nagyon közel van Kriszta, menjek.

A fene egye meg, megyek. Nem azért, hogy Krisztát megfogjam, hanem azért, hogy minél előbb túl legyek ezen az utolsó, már fejlámpás, tök sötétben megtett, szürreális 10 kilométeren. És csak azért is megyek, mert én eddig mindig azt mondtam magamról, hogy nem tudok versenyezni, nem is akarok csak azért futni, hogy valakit lenyomjak - mi lenne, ha most megpróbálnám, amit eddig soha, és mennék magamért, hogy aztán úgy jöhessek le a pályáról, hogy beleadtam, amit tudtam, és versenyeztem. Hiszen ezt irigyeltem eddig másoktól, hogy beleállnak, mennek, nyomják, küzdenek. Úgyhogy mentem. A 92,5 kilométeres fordítónál utolértem Krisztát, és megelőztem, nagyon túl akartam lenni a hátralévő kilométereken. Az utolsó kör előtt még Miki és Milán valamit belém akartak tukmálni, azóta sem tudom, mit, de mondtam, hogy ha 5 kilométert már nem bírok ki abból, ami bennem van, akkor meg is érdemlem. Gyűrtem az utolsó kört a tök sötétben, egy szál fejlámpával. 6-6:10-es kilométereket mentem, érzésre viszont úgy tűnt, 5:40-ben hasítok, persze nem, csak érzéki csalódás volt, hogy gyors vagyok. Már sem testben, sem fejben nem esett jól ez a kör, de mindenképpen 10 óra 30-on belül akartam célba érni, hogy a Spartathlon szintet megcsináljam.

10:19:03 lett a vége, hiába tepertem a célegyenesben, nem tudtam 10:19-en belül beérni. Mindegy, nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy megcsináltam, amiért jöttem, teljesítettem a 100 kilométert, egy év kihagyás után újra ultrát futottam, újra van egy három számjegyű kilométer a lábamban (a 2015-ös UB óta ilyen nem volt). És ami a hab a tortán: a nők között összetettben 5. lettem (ez OB-5. hely lett volna), és a nyílt verseny 1. helyezettje. Kriszta végül 2 perccel utánam ért be, megvártam, és jól megölelgettük egymást, mert szinte teljesen egyforma évünk volt tavaly, sérüléssel, kihagyott versenyekkel.

A célban Miki és Milán vártak, ki is szakadt belőlem, aminek ki kellett, az elmúlt egy év, a csalódások, a feszültség, az izgalom, minden, amit magammal hurcoltam. Visszajöttem, végre. Hiszen itt akarok lenni, ezt akarom csinálni, ultrát akarok futni. Még ha nehéz, küzdelmes, őrült is, és sokan idiótának tartanak érte, én akkor is ezt akarom. Nagyon kellett most ez a 100-as nekem, még akkor is, ha az időeredményen lenne még mit javítani, de megnyugtatott, hogy le tudom futni különösebb gond nélkül, van motivációm, és szerintem tudok majd építeni erre a futásra. Úgy voltam vele, hogy ha ez a 100-as most nem megy, akkor semmi keresnivalóm az UB-n, és sehol máshol, nem fogom tovább erőltetni ezt a vonalat - de örülök, hogy ennek nem kellett így lennie.

Izomzatilag annyira rendben vagyok, hogy magam sem számítottam rá, azt hittem, hogy a visszatérő ultra után kb. négykézláb fogok mászkálni, de nem, úgy látszik, a kéthetente masszázs, a sok hengerezés és nyújtás megtette a hatását. A legjobban a gyomrom és az emésztésem viselődött meg, kellett neki két nap, hogy abbahagyja a háborgást - de legalább nem zabáltam össze-vissza fölöslegesen, mert nem tudtam. 

Tavaly óta sokat erősödtem fejben, pedig szerintem eddig sem voltam gyenge, mert amit akartam, azt szinte kivétel nélkül mindig meg is csináltam. De túl görcsösen akartam sok mindent, és ez rányomta a bélyegét az egész életemre. Ezen lazítottam, sokkal könnyedebben veszem a dolgokat amellett, hogy amit kell, azt beleteszem az edzésekbe, viszont minden további nélkül kihagyok pár napot, ha úgy érzem, arra van szükség ahhoz, hogy jobb legyek. Változtam, úgy érzem, jó irányba, és ezt a hasznomra fogom tudni fordítani a jövőben is.

Holnap Spartathlon sorsolás. Áprilisban Sárvár. Májusban Ultrabalaton. A többit meglátjuk. A lényeg, hogy visszajöttem!

A fotókért hálás köszönetem Szabó Áronnak! :)

Úgy néz ki, a sérülésem végre javulóban van, és már kétszer (azaz KÉTSZER!!!)  el tudtam menni futni. De innen még nagyon hosszú lesz az út.

6 hetet kellett kihagynom, ezalatt igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni a gyógyulásért, de persze van, ami nem rajtam múlik, mint például az, hogy a makacs gyulladás mennyi idő alatt csendesedik el, és mikor múlik el véglegesen, nyomtalanul. Voltam gyógytornásznál, csináltam a gyógytornát, hogy az izmaimat a megfelelő helyeken erősítsem. Voltam masszázson, hogy az izmaim kapjanak egy kis törődést (persze úgy fájt, hogy nem tudtam mást csinálni, csak a fogam összeszorítani és nem üvölteni). Voltam ortopéd orvosnál, beszedtem két levélnyi szteroidos gyulladáscsökkentőt. Végigcsináltam egy 5 alkalmas lökéshullám-terápiát, a második alkalom után végre nem éreztem, hogy fáj a csont, elmúlt a fájdalom.

Óvatosan elkezdtem futni, a csont már nem fáj, a futás hatására sem tért vissza a fájdalom. Ellenben a jobb belső combomban az adductornak nevezett izmok nagyon feszülnek, húzódnak, merevek. Ezek (is) tapadnak ahhoz a részhez, ahol be volt gyulladva, gondolom, hogy ez ezért van most. Ezt kell még kikúrálnom. Nem fog egyik napról a másikra menni. Sokat kell nyújtanom, és óvatosan kell terhelnem. Nem vagyok tőle boldog, de muszáj végigcsinálnom ezt a gyógyulási folyamatot, és vigyáznom kell magamra, hogy ne okozzak magamnak újabb sérülést.

Lelkileg egész jól vagyok, a lesérülés utáni első két, vagy inkább három hét borzalmas volt, sokszor sírdogáltam, nyűgös voltam, ideges, feszült. Aztán elfogadtam a helyzetet, és nem azon nyöszögtem, hogy miért történik ez velem, hanem arra próbáltam koncentrálni, hogy mit és hogyan tudok tenni a gyógyulásért. És közben fejben hogyan ne engedjem el az év hátralévő részét, a két nagy versenyt, az Ultrabalatont és a Spartathlont. Mindkettővel kapcsolatban vannak dilemmáim.

Az Ultrabalaton nagyon közel van, alig 5 hét van hátra. Még ha addigra teljesen fájdalom- és tünetmentes is leszek, a felkészültségem egyenlő lesz a nullával. Jobb esetben eljuthatok valameddig, fejből és emlékezetből futva, de mindenképpen életem legnehezebb futása lesz. Szeretnék elindulni, nem szeretném kihagyni, még ha csak 10-20-50 kilométerig futok, csak nem tudom, lenne-e ennek értelme. Mi a jobb? Ha el sem indulok, vagy ha elindulok, de kiállok? Melyik tépázza meg jobban az amúgy sem mindig erős önbizalmamat? Egyelőre nem tudom. Adok még időt magamnak, hogy eldöntsem. Hogy ott leszek, az biztos, hogy milyen minőségben, még nem tudom.

Ez az év eddig nem az én évem. Bár a január-február jól sikerült, és a Spartathlon várólistán is nagyon jó helyen vagyok, egyelőre több a negatív dolog és az olyan tényező, ami a pozitív dolgokat is lefelé húzza. Nem ment a 100-as, kiálltam. Lesérültem, lassan megy a gyógyulás. Ki kellett hagynom Sárvárt (bár ezt az embertelen időjárás miatt csak félig bánom). Még mindig lassú a gyógyulás, az UB is kérdéses. És itt a Spartathlon is. Behívnak-e, mikor kell dönteni (és fizetni), mikorra gyógyulok meg, fel tudok-e rendesen készülni. Még mindig hiszem, hogy fel tudok készülni, elég lesz az idő, ami egyre kevesebb, és egyre fogy, és ha ott leszek, meg is tudom csinálni. De ha kell, el fogom engedni ezt az álmot is idén, persze csak az utolsó pillanatban.

Keresgéltem az okokat, hogy miért most van ez velem, miért kapom ezt most, de nem nagyon lettem okosabb. Sok mindent csináltam az elmúlt 4 évben, aránylag sikeresen, kell egy kis pech is, vagy micsoda, nekem most ez jutott. Tanulnom kell egy kis türelmet és időt kell adnom magamnak, ez biztos. Ebből a mostani sérülésből sokat tanulok, picit át is kell miatta értékelnem a dolgokat, de egy biztos, a futás szeretete megmaradt, és az álmaimat sem szeretném elengedni.

Mindenképpen szerencsés vagyok, mert sokan állnak mellettem. A szeretteim, a barátaim, a futóbarátaim és edzőtársaim, a kollégáim, és az engem támogató szakemberek (jobb gyűjtőnévvel nem tudom illetni a szuper masszőrömet és gyógytornászomat) egyaránt segítenek abban, hogy átvészeljem ezt az időszakot, és ezért nagyon hálás vagyok!

Gyógyulgatok tovább, nyújtok, kenegetem, masszírozgatom az izmaimat, óvatosan futok, óvatosan erősítek, csinálom a gyógytornát, és előre nézek. Innen szép nyerni, de talán a végén szerencsém lesz!

4 napja nem voltam futni. Nem lusta vagyok, hanem fáj a lábam, illetve nem is a lábam, hanem egy egyelőre meghatározhatatlan helyen ott, ahol a lábam kinőtt a testemből. És ezt nem szeretem, egyre inkább nem. Ideges vagyok tőle. De elhatároztam, hogy türelmes leszek, és adok magamnak időt. Most még van időm, hogy pihentessem, kezeltessem, gyógyítgassam magam, úgyhogy megteszem. Nem megyek futni, magamtól nem megyek. És persze ettől egyre idegesebb leszek.

Eleve felfokozott idegállapotban vagyok mostanában, mindig történik velem valami olyasmi, amitől ideges, izgatott, vagy épp lelkes leszek. Bosszantott az elbénázott százas, és bosszantott, hogy az a feladott verseny pont a Spartathlon sorsolás előtt pár nappal történt, és bosszant sok más egyéb, nem futáshoz köthető dolog.

Spartathlon. Beneveztem, mert ez az álmom, tudom, merész és nehéz vállalkozás, de hiszek magamban, és meg szeretném csinálni. A sorsolás napján, múlt szerdán egész nap idegbeteg voltam, pedig tudtam, hogy nincs túl sok esélyem a bekerülésre, de azért mégis van egy kicsi, hátha. Este képtelen voltam megvárni, hogy kikerüljön a honlapra a lista, másnap reggel 6-kor láttam, hogy 7. vagyok a várólistán. Ettől persze még idegesebb lettem, mert bár a lelkem mélyén reménykedtem, hogy bekerülök, arra számítottam, hogy valahol a 150. hely körül leszek majd a várólistán, ahonnan lehetetlen idén bejutni. De ez a 7. hely nagyon reményteljes, így meg kellett emésztenem, hogy dolog van, mert nagy valószínűséggel már idén mehetek. És ha mehetek, akkor megyek is, még akkor is, ha ehhez még jobban fel kell kötnöm a gatyámat.

Erősen idegbeteg állapotban mentem el ezután a reggeli futásomra, hektikusra sikeredett, hol nyomtam neki, mint egy őrült, hol meg a sírás kerülgetett, így csak döcögtem. De éreztem, hogy a szeméremcsontomnál az izomban valami fura van, néha bele-belenyilallt a fájdalom. A másnapi futáson semmi nem volt, így a problémának nem tulajdonítottam jelentőséget.

Ma már tudom, hogy a gondot valószínűleg a cipőm okozta, mert eléggé elhasználtam a talpát, zsibbadt is benne már a 100-as előtt, meg ott is, és emiatt máshogy tartottam a lábam, máshogy terheltem, mint szoktam. Aztán a 100-as után elővettem az egyik régebbi, de még használható Hokámat, ebben megint máshogy futottam, és ebben jelentkezett a fájdalom. Majd pénteken megérkezett a rendelt új cipőm, amiben vasárnap elmentem futni egy 40-est - és itt már egyre többször volt a csütörtöki fájdalom, és erősebben is jelentkezett. Hétfőn nem jutottam el futni, a keddi futásomon viszont a fájdalom hamar előjött, majd kb. az egész jobb oldalamon végigvándorolt, volt, hogy a szeméremcsont fájt, volt, hogy a belső combom, majd a fenekem, majd a csípőm. Nyújtottam, kenegettem, masszíroztam, de szerda reggel szinte csak húzni tudtam magam után a jobb lábam, annyira fájt a belső combom. Azóta nem is mentem futni. Most már csak egyetlen ponton érzek néha, nagyon ritkán és nagyon pici kellemetlenséget, de magamra parancsoltam, hogy türelmesnek kell lennem, nem cseszhetem el most az egész évemet azzal, hogy ráfutok, és kezdem elölről az egész macerát. Bejelentkeztem Vandához kezelésre, remélem, ő most is tud majd valamit kezdeni velem.

Meglátásom szerint megint szétcsúsztam valahol csípőtájon (de majd Vanda megmondja, hogy mi van), mert egyrészt rosszul terheltem magam a rossz cipő miatt, másrészt pedig kicsit túltoltam az erősítő edzéseket. Hajlamos vagyok a dolgokat túlzásba vinni ugye, rákaptam az erősítésre, és mivel érzem is a jótékony hatását, és van eredménye, lehet, hogy egy kicsit sok volt a jóból, meg a guggolásból.

Na mindegy, most pihenek. De nagyon nehéz. Egy magamfajta ember megzavarodik, ha a rendszeréből kivesznek valamit, és nem tud mit a helyére tenni, ez pedig borítja a jól megszokott életét. Az én rendszeremben muszáj benne lennie a futásnak. De hogy továbbra is benne maradhasson a futás, minden nap megbeszélem magammal, hogy időt kell adnom magamnak, nem szabad az első pillanatban futni mennem, amikor azt érzem, hogy nem fáj semmi. Próbálom a pozitívumot látni a helyzetben, azt, hogy ez most történt, és nem Sárvár, az UB, vagy a Spartathlon előtt egy héttel. És tudatosítom magamban, hogy okosan kell csinálnom a dolgokat, hogy továbbra is megússzam apróbb sérülésekkel a szezont. Eddig - lekopogom! - a komoly bajok elkerültek, megúsztam egy gyulladt bokával és egy elcsúszott csípővel az elmúlt két évet, és remélem, ezzel a mostani gebasszal az idei "kötelező sérülést" meg a pechszériát is letudom, aztán gyűjthetem tovább a kilométereket. Ja, meg felköthetem a gatyámat, de nagyon!

Nemrég lehetőségem volt egy jót beszélgetni Nagy Katával, aki az idei évben világbajnok lett 24 órás futásban, majd új női pályacsúccsal megnyerte a Spartathlont (a női versenyt), és csak 3 férfi tudta megelőzni. Örültem, hogy Kata nyitott volt a beszélgetésre, mert őt is a példaképeim közé sorolom, azok közé a futónők közé, akiket érdemes figyelni, akiktől lehet tanulni.

A beszélgetésből készült rövidebb, kevesebb futást tartalmazó interjú az NLCafe-n jelent meg, a több futást és "kulisszatitkot" felvonultató hosszabb verziót pedig itt és most olvashatjátok! Hosszú, de mindenképpen érdemes elolvasni!

Fotó: Szaszafotó

Nagy Katalin nevét akkor ismerte meg a futótársadalom, amikor 2013-ban megnyerte a 212 kilométeres Ultrabalatont. Az Amerikai Egyesült Államokban élő 36 éves magyar futónő azóta viszont rendre felbukkan a híradásokban, hiszen szebbnél szebb eredményeket ér el. 2015 pedig egyértelműen az ő éve: ő lett a 24 órás futás női világbajnoka, majd hatalmas női pályacsúcsot futva megnyerte a 246 kilométeres Spartathlont.

Évek óta a floridai Sarasotában élsz és edzel, hogy kerültél az Egyesült Államokba, és mivel foglalkozol?

11 évvel ezelőtt, 2 évvel a főiskola befejezése után költöztem ki Amerikába az akkori párom után, akivel még itthon kezdődött a kapcsolatunk, őt követtem. A beilleszkedés nehéz volt, de az évek során megszoktam és kialakítottam az életem, és nagyon szeretek itt élni. Házak szervizelésével, karbantartásával foglalkozom, ami elég sok mindent magában foglal: takarítást, állatok felügyeletét, a ház felügyeletét, a háztulajdonos személyes ügyeinek intézését, és rendezvények szervezését is intézem. Ez egy igen sokrétű, szaladgálós, intézkedős feladat, ami eléggé lefoglalja a mindennapjaimat. Általában reggel 9-kor kezdek dolgozni, és attól függően, hol és mit kell csinálnom, délután 4 vagy 5 óráig foglalkozom a munkámmal. Ezután hazamegyek, egy órát pihenek, majd kezdődik a napi edzés. Hétköznapokon rövidebb edzéseim vannak, amiket próbálok még sötétedés előtt befejezni, bár télen ez nem mindig sikerül. Hétvégén pedig hosszabb, akár 4-5 órás edzéseim is vannak.

Vannak kedvenc helyeim, amiket évek óta nem tudok megunni. A kedvenc helyem egy tó, 5 kilométer hosszú kört tudok körülötte futni, de a partra is ki szoktam járni, bár mivel ott egy hosszú egyenest lehet megfutni egyik, majd másik irányba, ez kevésbé változatos. A Spartathlonra való felkészülés közben egy harmadik helyre is jártam futni, vicces, de a helyi szemétdombra. Szépen megcsinálták, befüvesítették, ott van egy olyan emelkedő, amire fel tudok futni. Mivel Florida teljesen sík, így tudtam megoldani, hogy legyenek emelkedős, dombos futásaim is. A domb elég kicsi, a legmeredekebb pontján fél-egy perc alatt fent vagyok futva, de körbe is lehet futni, így egy hullámzó 1,5 kilométeres kört tudok teljesíteni. Voltak 3 órás edzéseim is itt a nyáron, de úgy éreztem, szükségem van a dombos edzésekre is a Spartathlon felkészülés során, tavaly ezeket ugyanis kihagytam.

Még csak néhány éve futsz komolyabban, korábban milyen sportokat űztél?

5 éves korom óta mindig sportoltam, nagyon szeretek mozogni, ez már gyermekkoromban kialakult. 5 és 12 éves korom között úsztam, aztán próbáltam labdajátékokat űzni, kézilabdát, kosárlabdát, de nem volt érzékem hozzá, gyorsan abba is hagytam őket. Középiskolásként sokat jártam aerobikra, és heti egyszer 6-8 kilométereket futni a barátnőimmel, bár ezek inkább beszélgetős kocogások voltak, mint komoly sportteljesítmény.

Rendszeresen futni már Floridában kezdtem, amikor véget ért a 14 éves párkapcsolatom. Nagyon sok időm lett, nem tudtam mit kezdeni magammal, így elkezdtem a helyi edzőterembe járni, és a futógépen futottam. A helyi ultrafutók felfigyeltek rá, hogy mindig ott futok a futógépen, és elhívtak magukkal, hogy a gép helyett inkább a szabadban fussak, az sokkal élvezetesebb. Nagyon jó kis csapat ez, gyakran futnak közösen, hétköznapokon 2-3 alkalommal mentünk együtt edzeni, és hétvégente is 20-30 kilométereket teljesítettünk együtt. Így készültem fel az első maratonomra, amit 2010-ben Budapesten teljesítettem 3 óra 19 perces idővel. Megtetszett a futóversenyek hangulata, ezután kezdtem gondolkodni rajta, hol tudnék még versenyeken indulni. Félmaratonokat és terepversenyeket teljesítettem Floridában, de hosszabb távra nem nagyon merészkedtem.

2012-ben mégis belecsöppentél az ultrafutás világába.

Az egyik ultrafutó barátom hívta fel rá a figyelmemet, hogy van egy jó verseny, amit szerinte meg kellene próbálnom – igaz, 80 kilométer (50 mérföld) a táv. Akkor azt gondoltam, hogy nekem a maraton is elég, de mégis sikerült rábeszélnie, és a felkészülésben is segített. A versenyen persze jól meghaltam (7 óra 44 perces idejével Kata megnyerte a női versenyt, és abszolút 2. lett, csak egy férfi előzte meg – a szerző), de nagyon megtetszett az ultrázás, mondtam, hogy innentől kezdve ultrafutó akarok lenni, de 80 kilométernél többet nem fogok futni.

Aztán mégis kipróbáltam magam hosszabb távon is, egy 100 kilométeres versenyen (9 óra 3 perc, női 1., abszolút 2. hely – a szerző), majd egy nagy ugrással jött a 212 kilométeres Ultrabalaton 2013-ban. Hiába magyar ez a verseny, mégis egy amerikai barátomtól hallottam róla először. Ő mesélte, hogy nagy álma ezt a versenyt teljesíteni a Balaton körül, én is utánanéztem, majd mondtam, oké, menjünk együtt. Persze ő meghátrált, de én azért elindultam, és életem egyik legnagyobb élménye lett ez a verseny. (Kata 22 óra 47 perc alatt tette meg a 212 kilométert és megnyerte a női versenyt - a szerző)

Ekkor már Lőrincz Olivér edző segítségével készültél. Hogy találtatok egymásra?

A floridai 80 kilométeres versenyen vett részt néhány magyar ultrafutó, akikkel megismerkedtem, ők mondták, hogy ahhoz képest, hogy az első ultraversenyemen indultam, milyen jó eredményt értem el, és szerintük van tehetségem a futáshoz. Ajánlották, hogy készüljek tudatosabban, és ők javasolták, hogy keressem meg Olivért, aki nagyon jó edző és szakember, és ő biztosan ki tudná hozni belőlem a maximumot. 2012. november 1-jén lett az edzőm Olivér, most már több mint három éve készülünk együtt.

Hogy zajlik a közös munka, hogyan épülnek fel az edzéseid?

Az ultrafutás a türelemről szól, a szervezetet nem lehet rögtön durván terhelni, szoktatni kell a hosszabb távokhoz. Amikor elkezdtünk Olivérrel együtt dolgozni, még nem voltak nagyon kemény edzéseim, szépen fokozatosan terhelt, ahogy elbírtam. Az idei Spartathlon előtt viszont már heti 4 résztávos edzésem volt, ami kemény, főleg a floridai melegben. A hétfő a pihenőnapom, keddtől vasárnapig pedig futok. Hétköznap a kedd és a csütörtök kemény, szerdán és pénteken lazább az edzés, hétvégén pedig hosszabb távokat futok. Általában 160 kilométert teljesítek egy héten, attól függően, milyen versenyre készülök. A Spartathlon előtt volt 200 kilométeres hetem is, az volt a legkeményebb.

Fotó: Sparta Photography Club

Hogy érzed, bírnál ennél többet, keményebben edzeni, és még jobb eredményeket elérni?

A munkám miatt nagyon sokat vagyok talpon és sokat jövök-megyek, fizikailag ez is kimerít. Úgy érzem, a heti 200 kilométer még megfér a munka mellett, de ez már a plafon, amit egy verseny miatt képes vagyok megcsinálni, ennél többet nem szeretnék edzeni. A versenyeken mindig a maximumon égek. Úgy érzem, hogy a 24 órás futásban van még bennem több kilométer, azt nem tudom, hogy még mennyi, de ott még nem futottam ki magam. Eddig minden 24 órás versenyemen meg tudtam javítani a korábbi eredményem, de az áprilisi torinoi 24 órás világbajnokságon futott 244,495 kilométernél is szeretnék még jobbat futni. Világbajnok lettem (Kata amerikai színekben versenyez – a szerző), de mindössze 170 méteren múlott, hogy megdöntsem az amerikai csúcsot. Fejben elszámoltam magam, a segítőim pedig csak az utolsó körben mondták, hogy fussak, mert minden méter számít, én pedig nem is gondoltam, miért kellene futnom, nem kérdeztem, hol járok, fáradtan nem esett le, miért nyomjam még jobban.

Decemberben indulok egy újabb 24 órás versenyen, ahol szeretném megdönteni a csúcsot, úgy érzem, jó formában vagyok, a Spartathlon után kipihentem magam, komolyan edzem, meg fogom próbálni. De nem akarom előre kijelenteni, hogy sikerülni is fog, mert egy 24 órás versenyen bármi megtörténhet, nem lehet tudni, milyen napom lesz, mi hogy alakul, sok mindentől függ.

A szeptemberi, 246 kilométeres Spartathlont óriási, 25 óra 7 perces női pályacsúccsal nyerted, mindössze 3 férfi tudott megelőzni. Ebből a versenyből mindent kihoztál, amit lehetett, vagy ebben is maradt még?

A Spartatlonon idén minden klappolt, egy rosszullétet leszámítva nem volt durva mélypontom. Nem szoktak gyomorproblémáim lenni, most viszont gondjaim voltak - emiatt azt gondolom, ha az sem lett volna, akkor talán még jobb időt tudtam volna futni, de az már szinte mesébe illő történet lett volna, és így is nagyon elégedett vagyok. Engem is meglepett, hogy ennyit tudtam javítani a tavalyi, első teljesítéskor elért időmön (tavaly a Spartathlont 28 óra 55 perc alatt teljesítette Kata, 2. nőként Lubics Szilvia mögött, abszolút 16. helyen – a szerző). Verseny közben a fáradtságtól nem nagyon tudok számolgatni, hogy állok, a segítőktől sem szoktam kérdezni, mi a helyzet, csak az utolsó 20 kilométeren. 25 óra 50 percre saccoltam az időmet, én is meglepődtem, hogy ennyivel gyorsabb voltam. Ha minden körülmény adott, akkor talán tudnék még javítani ezen az időn is, de sosem lehet tudni, az ultrafutás elég kiszámíthatatlan.

Számítottál az idei évi sikereidre? Keményen készültél, de gondoltál arra, hogy vajon ebből mit tudsz kihozni?

Tudtam, hogy jó formában vagyok, egy sportoló érzi magán, hogy milyen volt a felkészülése, mit tett bele. A világbajnokság előtt éreztem, hogy erős vagyok, de tisztában voltam vele, hogy a világ legjobbjai jönnek, így nem volt a fejemben, hogy nyerhetek, és nem gondolkodtam előre azon, hogy hány kilométert tudok majd futni. Úgy voltam vele, hogy megyek, ahogy tudok, és meglátjuk mi lesz belőle. A Spartathlonon még jobb formában voltam, mert nagyon durva volt a nyár, sokszor 40-45 fokban, 90 százalékos páratartalomban edzettem. Tudtam, hogy Görögországban is lehetnek ilyen körülmények, azért mentem sokszor a legnagyobb melegben is futni, hogy szokjam. Szerencsére ez segített és nem hátráltatott a jó minőségű edzésmunka elvégzésében. Tudtam, hogy a női mezőny erős, és ott lesznek a legerősebb, legjobb futónők, Lubics Szilvia, Alyson Venti, Tracy Falbo, Connie Gardner, és majd meglátom, a felkészülésem mire lesz elég.

Fotó: Sparta Photography Club

Magadban hogyan értékeled a VB és a Spartathlon győzelmeket? Hol helyezed el ezeket az életedben?

Boldog és büszke vagyok, amikor ránézek a díjaimra, érmeimre, mindegyiknek van egy kis története. Nagyon szeretem ezt csinálni, de a futáson kívül van más is az életemben. Ezek az eredmények bizonyítékok magamnak arról, mire vagyok képes, de nem ezek a legfontosabbak az életemben.

Egy több mint 200 kilométeres futás során előfordulnak mélypontok és problémák, te hogyan viseled ezeket, és hogy vészeled át őket?

Úgy érzem, egyszerű eset vagyok, ha valamilyen problémám van, azt jelzem a kísérőimnek, de hisztis nem vagyok. Ahogy elkezdődik a verseny, nekem megszűnik a külvilág, csak magamra és a segítőimre koncentrálok, nem szoktam nézni az időt és hogy ki hogy áll a versenyben, mert be is zavarhatnak ezek az információk. Tudatosan nem kérdezem ezeket. A mélypontokat sikeresen tudom kezelni, mert tudom, hogy mindig jönni fognak, olyan nincs, hogy ne legyen valamilyen kis probléma, így ezekre előre készülök, tudom, hogy ezeken túllendül az ember. Amikor az éjszakai sötétség után jön fel a nap, nekem az már megnyugvás, a sötétet nehezen kezelem, tudom, hogy túl kell lenni rajta, a napfelkelte pedig a megújulás, amitől mindig jobban leszek. Igyekszem kis dolgokból is nagyot meríteni. A barátaim mindig készítenek nekem olyan kártyákat a versenyekre, amiken idézetek, inspiráló üzenetek, elgondolkodtató mondatok vannak, de belekevernek vicces mondásokat is, ezzel indítanak el. A versenyre ezeket nem vihetem magammal, de előtte mindig alaposan átolvasom és megjegyzem őket. A Spartathlonon amikor rosszul voltam és gyalogolnom kellett, eszembe jutott, amit az egyik barátnőm írt: „az edzésen meghalunk, de a versenyen újjászületünk”. Nem komolynak szánta, de míg sétáltam, azon gondolkodtam, hogy ki találta ki ezt a hülyeséget, mert én bizony nem érzem az újjászületést! Amikor fáradt vagyok, próbálok valami mással foglalkozni, nem azzal, hogy rosszul vagyok, és ez segít átlendülnöm a nehéz pillanatokban. Nagyon hálás vagyok azoknak a segítőimnek, akik velem jönnek egy-egy versenyre, mert nagy szerepük van a sikereimben. Nem könnyű a dolguk, és nem is mindig élvezetes, ők is nagyon elfáradnak, de nélkülük sokkal nehezebb lenne a versenyzés.

Fotó: Sparta Photography Club

Milyen lemondásokkal jár az, hogy ennyit futsz, és hogyan tudsz feltöltődni?

A futás elég monoton elfoglaltság tud lenni, vannak hullámvölgyek, amikor besokallok, főleg a verseny előtti felkészülés utolsó szakasza nehéz, amikor már fizikailag és mentálisan is elfáradok – de egy jól sikerült verseny kárpótol mindenért és viszi előre. A páromtól, Félixtől, aki egyébként több félmaratont teljesített már, sok időt veszek el, ő biztosan máshogy képzeli el a hétvégéinket ahelyett, hogy én kimegyek 4-5 órát futni. De nagyon megértő, elfogadó és támogató. A barátokkal töltött idő is kevés, sokszor előfordul, hogy programot szerveznek, de én nem érek rá és nem tudok menni, vagy hamarabb haza kell mennem a másnapi futás miatt.

Igyekszem eleget pihenni, és szeretek a barátokkal a szabadban lenni, kimenni a partra például. A nagyobb versenyek után próbálom bepótolni a lemaradást minden téren, ilyenkor 2 hetet csak a pihenésnek szentelek, és olyasmikre is van időm, amikre egyébként a futás miatt nincsen. Erre a pihenésre egyébként a kiégés elkerülése miatt is szükségem van, és direkt visszafogom magam, mondván, sokat futhatok még ezután is.

A családod mit szól a teljesítményedhez, nem aggódnak, nem féltenek?

Édesanyám nagyon lelkes, de minden versenyen aggódik, hogy baj lesz a szívemmel, baj lesz a lábammal, mindig meg kell nyugtatnom, hogy jól vagyok, nincs baj. Idén a nővérem is kísért a Spartathonon, nagyon fontos volt lelkileg, hogy ott volt velem. Mindig vártam, hogy mikor találkozunk, ez vitt előre a versenyen. Nem az egész távban gondolkodtam, mindig csak abban, hogy mikor melyik ponton lesznek ott a kísérőim, és meddig kell még mennem. A nővérem persze nagyon izgult, aggódott, és én nyugtatgattam, hogy nincs baj, de ennél már csak rosszabbul fogok kinézni, ahogy haladok egyre tovább. Ott volt Rudolf Tamás ultrafutó barátom is, ő viszont saját tapasztalatból tudta, hogy mit csinálunk.

Mik a következő céljaid?

A már említett 24 órás versenyre készülök decemberben, egy 400 méteres pályán rendezik majd, és a párom lesz a segítőm – lehet, hogy most már ő is kedvet kap az ultrafutáshoz. (nevet)

Elkezdtem érdeklődni a terepfutás iránt is, szeretnék egy-két terepversenyen elindulni a jövőben. Nagy álmom a Western States (egy 100 mérföldes (161 km) terepverseny Kaliforniában, a Sierra Nevada hegységben – a szerző), ott szeretnék majd futni, ha besorsolnak az indulók közé. Sajnos Floridában nem olyanok a körülmények, hogy egy komoly terepversenyre könnyen fel lehessen készülni, de ennek ellenére a hegyekben is szeretném kipróbálni magam, még akkor is, ha nem kerülök be az élmezőnybe.

Meddig szeretnél még futni, ultrázni?

Amíg tart ez a szerelem, addig csinálom, 2017-ben a 24 órás világbajnokságon mindenképpen szeretnék ott lenni. Az biztos, hogy életem végéig el fog kísérni a sport, nem tudok meglenni mozgás nélkül, de az ultrafutás sok mindentől függ. Még nincs családom, de ebben is gondolkodom, és nem tudom, mire és hogyan lesz időm és kedvem, energiám gyerek, munka és család mellett. A futás nyilván marad majd, de lehet, hogy nem ilyen szinten. Ez olyan, mint egy másodállás, amit persze élvezek, de szinte ugyanannyi időt vesz el, mint a munka. Amíg ez élvezetes, a lemondások ellenére érdemes csinálni. A futáshoz szerencse és genetika is kell, mert amellett, hogy egészséges életet élek, jó a genetikám is, jól bírom a terhelést, nem fáj semmim, megvan a megfelelő fizikumom hozzá, plusz megvan az elhatározottságom is és fejben tudom tartani, hogy mi a cél. 2015-ben sokat utaztam, több versenyen voltam, de 2-3 nagy célversenyem van egy évben, ahol a maximumot kell kihoznom magamból. Tudatosan nem akarok mindenütt ott lenni, mert az kiégéshez vezet. Próbálom az egyensúlyt tartani a futás, a munka és a magánélet között, ami sokszor elég nehéz. Ha lenne egy sokat futó párom, könnyebben elbillenne ez az egyensúly, de így a párom, Félix visszahúz. Tudatosan nem akarom, hogy csak a futásról szóljon az életem – még ha ez furcsán is hangzik tőlem –, de próbálom megtartani az arányokat.

Pecsenye. Az átlagember számára egy laktató,  ízletes húsételt jelent, de a futótársadalom számára teljesen mást. Pecsenye nem más, mint Lajkó Csaba székesfehérvári ultrafutó, akit nem csak remek eredményeiről ismerhetünk, hanem jótékonysági és közösségformáló megmozdulásairól is.

Lajkó Csaba, alias pecsenye 46 éves, „civilben” a székesfehérvári Városi Könyvtárban dolgozik rendszergazdaként. Amikor pedig nem dolgozik, akkor fut. Méghozzá sokat. Ő ugyanis az ultrafutás szerelmese, megszállottja, aki már nem tudja elképzelni az életét enélkül a mozgás nélkül. Hogy érzékelhetővé váljon, mennyire fontos számára a futás: 2012-ben október végéig majdnem 6500 kilométert „hordott ki lábon”! Ez átlagosan heti kb. 145 kilométert jelent, kicsit többet, mint a Budapest-Eger távolság.

Vasgyúróból vasember

Csabát most látva senki nem gondolná, hogy néhány évvel ezelőtt dohányzott, és közel 100 kilót nyomott – és nem fekve. Egy orvosi vizsgálat eredménye azonban megváltoztatta az életét. „Tizenhat éves koromig atletizáltam, aztán elég fiatalon, húsz évesen megnősültem, megszületett a lányom is,  családi jóllét hatására pedig minden mozgással felhagytam, persze szépen el is híztam.” – meséli. „Aztán 2004-ben vérvételre kellett mennem, az eredményekből pedig kiderült, hogy ami magas lehet – vérnyomás, koleszterinszint – , az nálam magas is a túlsúly következtében. Az orvos rögtön gyógyszereket akart rám tukmálni, én viszont megkértem, adjon nekem fél-háromnegyed évet, hadd próbáljam meg magam rendbe hozni a dolgokat, ha nem megy, jöhetnek a gyógyszerek.” Csaba úgy döntött, életmódot vált, így diétába kezdett, kiiktatta étrendjéből a fehér lisztet, a cukrot, és letette a cigarettát is, valamint a mozgásra is szakított időt. „Videokazettára kezdtem otthon tornázni, ugrálni – negyedik emeleten lakunk, gondolhatod, hogy örülhettek az alsó szomszédok.” – meséli nevetve. „Szerencsére volt értelme, mert elég hamar lett eredménye az életmódváltásnak, lefogytam 65-70 kilóra. Közben elkezdtem futkározni is, és konditerembe is jártam, testépítéssel foglalkoztam, főleg az étrend és a táplálkozás miatt. De aztán mégis a futás mellett kötöttem ki.” – folytatja Csaba.

És hogy miért a futás? „Eleinte az volt fontos, hogy a súlyomat meg tudjam tartani, aztán viszont egyre jobban ment, élveztem minden lépést, hogy kint vagyok, hogy egyedül vagyok, jött a szabadság érzete, elöntött az endorfin is. Önmagát generálta a dolog, mert ahogy egyre jobban ment a futás, úgy élveztem még inkább.” Még szerencse, hiszen egy remek futóval lenne kevesebb a futótársadalom!

„2005-ben volt az első versenyem a Hortobágyon, és ősszel az első maratonomat is lefutottam.” Itt kezdődött a szerelem, Csaba ettől kezdve egyre több és több kilométert rakott a lábaiba. 2008-ban jött az ötlet, hogy körbe szeretné futni a Balatont, méghozzá egyben, a 212 kilométer hosszú Ultrabalaton keretében. Nem kis vállalkozás, de nem lehetetlen, pláne egy igazán elszánt futó számára. Csaba akkor még nem dédelgetett nagy ultrafutó-álmokat, úgy volt vele, hogy egyszer szeretné teljesíteni ezt a versenyt, aztán kész, be is fejezi az ultrázást. Ma már tudja, hogy ez szinte lehetetlen, mert akit egyszer megcsap az ultrafutás szele, nehezen tud tőle szabadulni, aztán pedig már nem is akar. „Az Ultrabalaton előtt azért még Sárváron futottam egy 24 órást, csak hogy tudjam, milyen éjszaka is futni, innentől kezdve pedig elkapott a gépszíj. A Székesfehérvári Honvéd színeiben elindultam a Bécs-Budapest Szupermaratonon, 2010-ben pedig meghívtak az ultrafutó válogatottba is. Ezek a sikerek fellelkesítettek, és elkezdtem még komolyabban foglalkozni a futással, folyamatosan keresem a lehetőségeket, figyelem a versenyeket, újabb kihívásokat keresek magamnak, mert tudni szeretném, meddig feszegethetem a saját határaimat.”

Ha végignézünk pecsenye eredménylistáján (a poszt végén olvasható), láthatjuk, hogy a határai feszegetésében egyelőre nem ismeri a határokat, hiszen egyre hosszabb és nehezebb versenyeken indul el, és sikerrel teljesíti is őket. „Azt szoktam mondani magamról, hogy ösztönfutó vagyok. Nincs edzőm, magam készülök, magamnak találom ki, hogy éppen mennyit fussak – sokszor a lépcsőház ajtaján kilépve döntöm el, merre induljak. Lehet, hogy ha edzővel készülnék, még jobb lehetnék. De nehezen viselem a kötöttségeket, inkább a futás szeretete dominál nálam. Azért futok 80 kilométert, mert szeretem, és jólesik – egy edző biztosan azt mondaná, hogy erre nincs szükség, de én ezt akarom csinálni. Futás közben felfedezem a környéket, jól érzem magam, élvezem!” – vallja be pecsenye. „Persze nálam is van olyan, hogy fáradt vagyok, nincs kedvem elindulni, de ilyenkor is ráveszem magam, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert nem mentem el, néhány kilométer után úgyis más szemmel látom a világot. Szeretek annyira futni, hogy addig csinálom, ameddig a testem engedi. Ha futok, enyém a világ!” Csaba keményen megdolgozik futó-céljaiért: kétszer teljesítette már a világ egyik legkülönlegesebb, egyben legkeményebb ultraversenyét, az Athén és Spárta között zajló 246 kilométeres Spartathlont, és kijelenthető, hogy nem rendeznek nélküle jelentősebb ultrafutóversenyt Magyarországon. Remek eredményei igazolják, hogy jól csinálja, amit csinál, és érdemes minél többször felhúznia a futócipőjét.

Fut, hogy segíthessen

Ám Csaba nem csak magára gondol, hanem igyekszik másokért is tenni a futás segítségével: az elmúlt évek során számtalan „jótifuti”, azaz jótékonysági futás szervezése és teljesítése fűződik a nevéhez. Fontosnak tartja, hogy sporttevékenysége ne csupán öncélú legyen, hanem ezzel próbálja felhívni a figyelmet mások problémáira, nehézségeire, emellett adományokat is gyűjt a futások során. Pecsenye jótifutijait a 2006-ban és 2007-ben Székesfehérváron rendezett figyelemfelkeltő esemény ihlette: a szklerózis multiplex világnapján tóölelést szerveztek, melynek keretében a résztvevők egymás kezét fogva körbeállták a tavat, emellett 12 és 24 órás futóversenyt is szerveztek. „2010-ben kísérőként vettem csak részt az Ultrabalatonon, és már előtte gondolkodtam rajta, hogy jó lenne valami hasonlót szervezni, amivel másokon segíthetnék. Sajnos „kapóra jött” az az évi nagy árvíz, ezért arra jutottam, hogy futhatnék az árvízkárosultak megsegítéséért. Kitaláltam, hogy elfutok Ónodra, úgyhogy elkezdtem szervezkedni, így jött létre az első jótékonysági futásom.”

Csaba nem aprózta el, rögtön egy 267 kilométeres távot futott végig azért, hogy Székesfehérvárról eljusson az árvíz sújtotta Ónodra, és az út során gyűjtött pénzadománnyal segített a település lakóin. Innentől kezdve nem volt megállás a jótékonyságban sem, csakúgy, mint anno a futással, a segítségnyújtással sem tud leállni. Még ugyanabban az évben Kolontárra futott el, hogy a vörösiszap-katasztrófa sújtotta település iskolája számára szervezzen gyűjtést: a befolyt adományokból sportszereket vásárolt az iskolának. 2011-ben sem maradtak el a jótifutik, sőt, már három fűződött pecsenye és kis csapata nevéhez. „Ekkor keresett meg az Angyalszív Down Alapítvány, egy debreceni barátomon keresztül érdeklődtek, hogyan is működik ezeknek a futásoknak a szervezése, mert szeretnének egy  hasonló, kerékpáros jótékonysági eseményt szervezni. Elmeséltem a főbb tudnivalókat, és felvetettem, mi lenne, ha mi a csapattal pedig elfutnánk Székesfehérvárról Debrecenbe – így jött létre a fogyatékos gyerekek esélyegyenlőségéért a jótékonysági futás. Ezt már közösen szerveztük az alapítvánnyal, sok embert sikerült mozgósítani az út során, a fő cél pedig az volt, hogy felhívjuk a figyelmet a sérült gyermekek problémáira.” A futás ismét jól sikerült, Csaba mellé egy 10-15 fős kemény mag szerveződött az ultrafutókból, akik vele együtt teljesítették a 300 kilométeres távot, az útvonalon pedig rengetegen csatlakoztak hosszabb-rövidebb szakaszokra az elszánt futókhoz.

Csaba remek szervezőkészségére és elszántságára Székesfehérvár városvezetése is felfigyelt: felkérték, hogy a Fehér Bot világnapja alkalmából indítsa el egy 6 órás futás szervezését – erre októberben került sor, szintén nagy sikerrel. És hogy az igazán rászoruló emberekért is tegyen valamit, pecsenye a hajléktalanok megsegítéséért is szervezkedni kezdett. „A tél beálltával többször találkoztam kéregető hajléktalanokkal a városban, beszélgettem is velük, ekkor fordult meg a fejemben, hogy rajtuk is jó lenne valamilyen formában segíteni. Ismét elkezdtem szervezni egy 6 órás jótékonysági futást, mellé pedig elindítottam a gyűjtést: rengeteg meleg ruhát, egyéb holmikat, cipőket, fehérneműt szedtünk össze számukra, a befolyó összegből pedig sok hasznos dolgot vettünk még nekik.”

Csaba közben az Angyalszív Down Alapítvánnyal sem szakította meg a kapcsolatot, 2012-es projektként a Down Szindrómás gyermekek helyzetére való figyelemfelhívó futást indították el. „Az eddigi futásokat továbbgondolva az az ötletem támadt, hogy egyúttal egy testvérvárosi futást szerveznék Székesfehérvárnak. Fehérvár testvérvárosai közül Gyulafehérvárra esett a választás, mert így megoldható volt Debrecen érintése a futás során. A jótifuti szlogenje „Határtalanul a Down Szindrómás gyermekekért” lett.” Csaba és vállalkozó kedvű társai 7 nap alatt teljesítették a Székesfehérvár és Gyulafehérvár közötti 546 kilométeres távot, útközben pedig sportruházatot gyűjtöttek fogyatékos erdélyi sportolók számára. „Nagy élmény volt ez a futás, a nagyobb városokban nagy csinnadrattával vártak minket, rengetegen csatlakoztak útközben, Debrecenben pedig több mint ezren futottak velünk együtt.”

És ezután sincs megállás: az újabb jótékonysági futás november 25-én lesz Székesfehérváron, ezúttal a Hérosz Állatotthon javára fordítja majd Csaba az összegyűlő adományokat, így a kutyák és macskák is „kaphatnak egy szeletet” Csaba hatalmas szívéből és tenni akarásából.

Annak ellenére, hogy a jótékonysági futások mind remekül sikerültek, Csabának számtalan – főként anyagi – nehézséggel kell megküzdenie a szervezés során. Ilyen például a támogatók bevonásának nehézsége, kísérőautó biztosítása, a tankolás, a frissítők, a szállások szervezése. De a futók közössége itt is mozgósíthatónak bizonyul, sokan nem csak a jótékony célra ajánlanak fel adományokat, hanem igyekeznek hozzájárulni a megvalósítás költségeihez is – a gyulafehérvári utazáshoz szükséges kísérőautó benzinköltségét például a futók pár nap alatt dobták össze.

Fehérvári futóközösség szerveződik

Hogy a jótékonykodás mellett máshogy is népszerűsítse a futást, Csaba a futók körében mateve nicknéven ismert Máténé Varju Edittel közösen beindított egy kis futóközösséget Székesfehérváron. Kezdetben péntek esténként várták a futással ismerkedni vágyókat, majd a Sportos Csütörtök program keretében most már csütörtökönként segítenek tapasztalataikkal az újdonsült futóknak. „Az önkormányzat is támogatja ezt a kezdeményezést, és minden alkalommal van legalább 20-25 fő, aki csatlakozik hozzánk. Megvan a kemény mag, akik mindig jönnek, és külön sikerélmény, hogy egy 60 év feletti hölgy is csatlakozott hozzánk, és ismerkedik a futással – ez is bizonyítja, hogy sosem késő elkezdeni sportolni. Ő több hete minden csütörtökön jön, nagyon élvezi a mozgást, leginkább vele foglalkozom, neki segítek.” – meséli Csaba. „A rutinosabb futók maguktól végzik az edzést, én pedig az újoncoknak igyekszem átadni a tapasztalataimat, és próbálom velük megszerettetni a futást. Úgy gondolom, hogy ha már egy embert mozgásra tudok bírni, már megérte!”

Lajkó Csaba jelentősebb eredményei

Hazai eredmények:
24 órás Országos Bajnokság 3. hely, kat. 1. (2009), 2. hely, kat. 1.  (2011) ❖ 12 órás Országos Bajnoki cím 1. hely, kat. 1. (2009), 2. hely, kat. 1. (2010) ❖ 100 km-es Országos Bajnokság 4. hely ❖ Balaton Szupermaraton 6. hely (2011) ❖ Velencei-tó Szupermarathon 2. hely (2009), 3. hely (2010) ❖ 8 órás Ultraverseny 2. hely (2012). ❖ 12 órás Ultramaraton 2. hely, kat. 1. (2012)

Nemzetközi eredmények:
III. Nemzetközi UltraBalaton  5. hely (2009) ❖ Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaraton 4. hely (2009) ❖  24 órás Világ- és Európa Bajnokság 127. hely (2010) ❖ Spartathlon Nemzetközi Ultrafutó Verseny, 246 km. Abszolút 30. hely, korcsoport 8. hely (2011) ❖  Nemzetközi 48 órás Ultramaraton, Balatonfüred, 5. hely (2011), 1. hely (2012). ❖ VI. Nemzetközi UltraBalaton 3. hely (2012) ❖ Spartathlon Nemzetközi Ultrafutó Verseny, 246 km. Abszolút 15. hely, korcsoport 5. hely (2012)

Országos csúcstartó: 48 óra, 355km

Világranglista helyezések:
2009: 12 órás: 25., kat. 15. ❖ 24 órás: 165., kat. 60. ❖ 2010: 12 órás:  41., kat. 13.  ❖ 2011: 24 órás: 42., kat. 10.; 48 órás: 21, kat. 6. ❖ 2012: 48 órás: absz. 3., kat. 1.

Jótékonysági futások:

2010. augusztus 12-15. : Ónod, az árvízkárosultak javára.

2010. november 27-28: Kolontár, az iszapkárosultak részére.

2011. augusztus 25-28. Székesfehérvár-Debrecen: Fogyatékos Gyermekek Esélyegyenlőségéért.

2011. október 16. Székesfehérvár,  6 órás futás: Fehér Bot Világnapja.

2011. december 18. Székesfehérvár, 6órás futás: Hajléktalan embertársainkért

2012. július 23-30. “Határtalanul a Down-Szindrómás Gyermekekért” jótékonysági és testvérvárosi futás, Székesfehérvár-Debrecen-Gyulafehérvár

2012. november 25. Adománygyűjtési jótékonysági futás a HEROSZ Állatotthon javára