Athén, szeptember 29. hajnali 2 óra. Fekszem a szobában az ágyon, és hallgatom a szél süvítését. Aludnom kellene, de nem tudok. 10-kor lefeküdtem ugyan, de még éjfélkor is csak forgolódtam, nehezen sikerült valami alvásféle állapotba kerülnöm, az sem tartott sokáig. 3 óra múlva csörög az ébresztő, kelnem kell. Vár az Akropolisz lábánál a Heródes Atticus színház, és a Spartathlon rajtja. A Spartathloné, azé a versenyé, amire egész évben készültem. És most itt vagyok. Átvettem a rajtszámomat, a hozzá tartozó csomaggal, leadtam a frissítőimet a megfelelő pontokra, bandáztam a magyar csapattal, megvolt a technikai értekezlet. Izgulok, de mégsem. Keresem a helyem, de mégsem. Mert valahogy azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Itt a helyem Athénban, ott a helyem a mezőnyben, ott kell futnom az úton, Spárta, Leonidasz szobra felé. Ezért vagyok itt, és pont ezért nem kérdőjelezhetem meg saját magam. Ezért edzettem, ezt akartam, erre készültem, ezért jöttem, ezért vonszoltam magammal Milánt és Gabit, hogy velem legyenek. Nincs más dolgom, mint futni. Meg előtte aludni egy kicsit, mert hosszú lesz a következő két nap.
5 óra. A telefonomból üvölt a Final masquerade. Ideje felkelni. Készülődöm, kávé, wc, megkenek egy kenyeret sajtkrémmel, és megpróbálom magamba erőltetni, nehezen, de lemegy, ennem kell, közben megkenek még pár szendvicset és elcsomagolom, ez is a frissítésem része lesz. Gabi és Milán is készülődnek, én bénán ténfergek a lakásban, de aztán magamra aggatom az eltervezett szettemet, minden megvan, tőlem mehetünk. Irány az Akropolisz. Hamar ott vagyunk, leparkolunk, a mellettünk lévő autóban Szilárdék ülnek, próbálunk poénkodni, de mindketten idegesek vagyunk, bár talán én kevésbé. Milán csinál rólam egy fotót, háttérben a kivilágított Akropolisz, elküldöm Mikinek, ma van a 25. születésnapja, a nagy őrület előtt még felköszöntöm, neki is nagy szerepe van abban, hogy most itt állok, hiszen jópár versenyen frissített. Irány a rajthelyszín, már gyülekeznek a futók. Csákány Kriszta mellé telepedek egy padra, váltunk pár szót, majd megjelenik egy kamerás ember, aki arra kér, babráljunk a Hokáinkkal, mert felvenné, valami film készül a márkáról, úgyhogy lelkesen csinálunk úgy, mintha muszáj lenne újra bekötni és megigazítani a cipőinket. Aztán célba vesszük a toi-toi-t, kiálljuk a sort, majd vissza a rajthoz. Közben Lőw Andrástól megkaptam a jeladót, Milán elhelyezi a mellényemben. Nem nagyon tudok mit kezdeni magammal, odamegyek a falhoz és az egyik kiszögelésben megállok, megtámaszkodom, lehajtom a fejem. Átgondolom, miért vagyok itt, mit szeretnék, elmormolom a monológomat, hogy célba szeretnék érni, Leonidasz vár, a félelmeimet pedig most itt hagyom ennél a falnál, nem viszem magammal. A könnyeim csorognak végig az arcomon, mégiscsak feszült vagyok, kiengedem, amit tudok. Jön Milán, átölel, a karjaiban rázendítek, és kicsit kisírom magam. Elmondja megint azt, amit már megbeszéltünk, hogy hisz bennem, meg tudom csinálni, ezért vagyunk itt, ezért jöttek Gabival, támogatnak, és ott lesznek velem végig az úton. Megnyugszom. Közben körülöttünk összegyűlt a magyar csapat, összeállunk egy fotóra, majd egyesével, mindenki mindenkit megölel, sok sikert, jó utat kívánunk egymásnak. Jön a rajt, nincs más feladat, mint futni.
7 óra. Rajt!
A magyarok gyűrűjében, Edittel, Péterrel, Pecsenyével rajtolok, pacsizom Karcsival, hallom, ahogy Gabi és Milán kiabál. Próbálok okosan, elesésmentesen lefutni a köves úton, szerencsére nem szaggatunk túl gyorsan, nem visz úgy a tömeg, mint amire számítottam. Hűvös van, közben teljesen kivilágosodik, de a nap még sehol, felhős az ég, jólesik a karszár melege. Lassacskán bemelegszem, a lábaim teszik a dolgukat, megtalálom a tempómat, haladok a mezőnyben, kicsit futunk együtt Krisztával is, de főleg egyedül haladok. Átverekedjük magunkat a péntek reggeli athéni csúcsforgalmon, sok az ideges autós, mögöttem araszol a busz, hogy felvehesse az utasokat, pár kóbor kutya verődik a mezőny mellé. Már a városon belül kapunk egy alattomos emelkedőt, de nagyon szépen meg tudom futni, lendületesebben, könnyedebben megyek fel rá, mint a dombos edzéseimen az emelkedőre - de talán nem vág pofán az, hogy nem lassítottam. 6 percesre lőttem be az első 42 kilométer átlagtempóját, ezt nagyon jól tartom, közben kiérünk Athénból az autópálya leállósávban. Nem túl ingergazdag környezet, elképesztő mennyiségű a szemét, de ez van, futok, a többi nem érdekel. Nem gondolok semmire, csak futok, tök jól vagyok, minden oké, mire feleszmélek, jön az első olyan pont, ahová frissítőt adtam le, jöhet az első kulacs-utántöltés. Persze béna vagyok, és az izó por negyedét a mellkasomra borítom, ezzel a futás közbeni kevergetéssel mindig meggyűlik a bajom, de az italom elkészült, és nedves zsepivel a dekoltázsomról is eltüntetem a ragacsos rózsaszín port. Az üres zacskóimmal van bajom, eldobni nincs szívem, kuka sehol - kapóra jön pár magyar drukker az út szélén, a kezükbe nyomom a szemetemet, mondjuk ha ezt szervező látja, tuti kapok egy sárgalapot, de szerencsére nincs gond, és én is figyelmesebb vagyok ezután a kontaktálással, az kéne még, hogy kizárjanak. Eszem a gélt, iszom az izót, kéne egy szeletet is enni, de csak a felét tudom 10 perc küszködés alatt legyűrni, nem megy, pedig finom, szeretem, de most nem megy. A Sponser izó sem esik jól, 2 kulacsnyit tudok meginni belőle, legközelebb a Panhellent keverem be, az jólesik. Kész a terv: a szeletek maradnak, Sponser kuka, gél és Panhellen, meg víz, ezeket fogom használni. A frissítőpontokon lelkes csapatok várnak minket, töltik a kulacsokat, öntik a kólát, felírják a rajtszámot. Tria triata, ez vagyok én, a 330-as, a huszadikra sikerül is megjegyeznem, görögül kiabálom a pontőröknek, vigyorognak lelkesen, hogy megtanultam a számot.
Az útvonal "változatos", autópálya, olajfinomító, szemét, de az út mentén felbukkannak szurkoló iskoláscsoportok, akikkel felemelő érzés pacsizni, ki nem hagynám! Az egyik olajfinomító izé mellett megkötöm az első barátságomat: egy német kolléga ér mellém, kérdezi, hányadik Spartathlonom és honnan jöttem. Mondom, hogy első, és magyar vagyok, erre elkezd magyarul szövegelni, és előadja az "Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék" című nótát, csak lesek, röhögök, mire meséli, hogy sokat járt hozzánk egy időben. Párbeszédünknek egy cipőmbe ékelődő kő vet véget, lemaradok és kihalászom a bokacsontom mellől, majd megyek tovább. Eszem, iszom, a frissítésem oké, a gyomrom oké, erőnlétileg tök jól vagyok, tartom a 6-os átlagot. A pontokon van jég, veszek el belőle, bár egyáltalán nincs meleg, jólesik magam hűteni, lemosom vele az arcom, teszek a topomba, és a letűrt karszárba is a csuklómhoz. Negatív gondolat egy szál se, a világ legtermészetesebb dolga, hogy én most itt Spartathlont futok. A király vár, kell a koszorú, megyek érte, ez a feladat. Közeledik az első nagy találkozási pont Megaránál - de előtte remek társaságot kapok Lőw András és Káldi Péter formájában. Főleg Andrással dumálunk, 3 perc után előkerülnek a kakilós sztorik, András olyanokat mesél, hogy ráz a röhögés, alig tudok futni, egy frissítőnél picit le is maradok, hogy rendezzem a soraimat. Végül befutok Megarába a nagy pontra, Milán és Gabi már várnak, kapok friss izót bekeverve, de mondom, hogy újratervezés van, csak a Panhellen port kérem, azt keverjük be gyorsan a nálam lévő kulacsba, és csak a géleket viszem el, a szeletek maradnak náluk. Felpakolok, iszom egy kólát, majszolok egy kicsit a kapott sajtkrémes szendvicsből. A tempóm szinte tökéletes, 6:03-as kilométerátlaggal érkeztem meg. Az első szakasz megvan, az első maraton terv szerint pipa. Mintha nem is én lennék, ennyire tudatosan még sosem sikerült futnom, de hát ezt is el kell kezdeni, és ezek szerint nem hiába készültem fejben is annyit. A szakasz feladatát teljesítettem.
Megara - Korinthoszi csatorna (42-80 km)
A találkozó után továbbállok a pontról, nem időztem sokat, így is terveztem, nincs lassongás, nincs szüttyögés, haladás van tovább. A Kreidl család szurkol a kocsiból, majd látom, hogy egy japán pasi az út szélén fekszik vérző fejjel, már ápolják, de azért nem túl jó látvány szegény. Kikanyarodunk az autópályára, tempósan gyalogolok felfelé, közben még eszem pár falatot, majd nekiállok futni. Jön a tengerpart, kanyargás, fel-le hullámvasút, csodás a látvány, már ezért megérte idáig eljönni. Simonyi Balázzsal akadok össze, mondja, hogy élvezzem ki a látványt, mert nem lesz ilyen sokáig, aztán egy magyar vonatba csatlakozom be, Pecsenye, Krisztián, Laci, Péter fut körülöttem, Kriszta és Margit is látható távolságban. Péterrel haladunk együtt a legtöbbet, síkon és lejtőn szigorúan futunk, emelkedőn kocogunk, néha belegyaloglunk. Az egész versenyre a fő szabályom az, hogy síkon és lejtőn futok - hiszen lefelé még a szar is gurul! Közben eszem, iszom, a Hammer gél, víz, és a Panhellen ital jól működik, van energiám, jó a gyomrom, néha ugyan böffenek egyet, de semmi hányinger vagy egyéb gyomorbántalom, amit el szeretnék kerülni. Hiszem, hogyha elhiszem, hogy a frissítésem működni fog, és minden bent is marad, akkor az úgy is van. Nem hiába dolgoztunk rajta annyit Dorkával! Bár le kellett redukálni kicsit, de amit megtartottam, az működik. Fejben tökéletesen egyben vagyok, sehol egy negatív gondolat, hiába gyakoroltuk Emőkével a gondolatstop módszerét, egyszerűen nincs mire alkalmazni, nincs rossz gondolat, amit meg kéne állítani. De nem is baj, legalább nem húzom le magam. Viszont lassan pisilnem kell, de nem nagyon találok rá megfelelő helyet, épp egy főúton menetelünk a fehér vonalon egymás mögött sorban, balra szalagkorlát, jobbra jönnek szemből a kocsik és a kamionok, próbálok nem kilengeni és beesni a kerekek alá. A sor elején valaki nekiáll gyalogolni, megáll mögötte mindenki, előzni nem lehet, szerencsére a sort vezető delikvens rájön, hogy jobban jár, ha fut, úgyhogy fut. Futunk, haladunk, jött egy pont, előtte egy toi-toi, hát ez engem vár ott, gyorsan be is megyek, majd felveszem a csomagomat. A ponton megdicsérnek, hogy milyen csinos lila a szettem, ez tök jólesik. Már csak egy huszas a Korinthoszi-csatorna, és szépen haladok, idővel jól állok, 6:30-as átlagot terveztem odáig, és ez rendben is van. Oldalt mindenféle olajfinomítók, "fincsi" az illatuk, de nem zavar, jelzik, hogy közeledünk a csatornához. Megmászom az autópálya felhajtót, majd balra feltűnik valami, amit a csatornának vélek, és tényleg az, eszembe jut Milcsi, akivel együtt olvastuk el a csatorna jellegzetességeit, persze most az ég világon semmi nem jut eszembe ezekről, a csatorna fölött átfutni viszont fantasztikus, lenézek, hihetetlen a mélység, és beleborzongok a gondolatba, hogy az egészet mesterségesen vájták ki a sziklából, és hogy ebben magyarok keze van. Újult erővel nyargalok be a pontra, rögtön kiszúrom Milánékat, kapom a kért frissítést, elmondom, hogy minden oké, jól vagyok, az órámon látom, hogy 6:25-re jöttem be, tökéletes. Mehetek tovább, a szintidő legszűkebb része megvan, van egy kis előnyöm, feladat teljesítve.
Korinthoszi-csatorna - Ősi Korinthosz - Zevgolatio (102 km)
Innentől kezdve rövidebb szakaszokat kell teljesen egyedül futnom, gyakrabban találkozhatok a kísérőkkel. Jó látni őket, de eddig túl sok feladatot nem adtam nekik, remélem, ezután sem lesz nagy gond, ami miatt jobban igénybe kell vennem őket. A ponton jó sok magyar volt egyszerre, Margit, Laci, Misi, Pecsenye is a környékemen ért oda és indul tovább. Lacival akadunk össze és futunk együtt, beszélgetünk, néha belegyaloglunk, de tempósan haladunk. Ez a szakasz jó arra, hogy előnyt szedjek össze, ez egy fontos cél, jó erőben vagyok, minden oké, tudok haladni. Kétoldalt olajfák, lime-ligetek, kicsit nyugalmasabb, mint az út mellett, kamionok szomszédságában futkorászni. Ősi Korinthoszra befutva azonnal a wc-t keresem, Milán bekísér, ott "pihenek" egy kicsit, majd szappanos vízzel megmosakszom, kapom a muníciót, és indulok tovább az ősi oszlopok szomszédságában. Énekes német barátom fut el mellettem, magyarul nótázik, röhögünk, majd elkocog. Folytatom az utam a ligetek között, és azon tűnődöm, vajon Pheippidész idején vajon milyen lehetett erre a táj. Kicsit motiválom magam egy-két velős mondattal, emlegetek valami főnixet, futógépet, folyosót, eszembe jutnak a Gizionok, akik reggel 6 óta folyamatosan futnak velem. Énekelni támad kedvem, eszembe jut az In the end, de csak úgy a szöveges részeket zenei alap nélkül nem tudom úgy mondani, hogy az ritmust adjon a futásomnak. Próbálkozom még a One step closerrel is, de nem az igazi. Maradnak a gyerekdalok. Ebből elég sok eszembe jut, és ezeknek pont futóritmusa van, haladok is szépen. Közeledem a 100 kilométerhez, ekkor eléneklem a Cifra palotát Korányi Balázs tiszteletére, ez már bevált a Tisza-tónál. A limefák nagyon hívogatóak, Milcsi imádja a lime-ot, ezért szakítok neki egyet és magammal viszem, kell a gyereknek egy igazi görög lime. Zevgolatioba érve 20 méterenként elémugranak autogramm kérő gyerekek, hát persze, hogy aláírok, 330, Hanka, Hungary, csak hogy be tudjanak azonosítani - régebben állítólag versenyeztek, kinek van több célba érkezőtől aláírása, hát rajtam ne múljon! Kiosztok vagy 15 aláírást, majd ott van végre a pont. Kapok tiszta pólót, muníciót, üzenek a Gizionoknak, hogy jókat énekeltem, leadom a lime-ot Milánnak, hogy tegye el, Gabi rám aggatja a láthatósági mellényt, megkapom a fejlámpát is, mert már nem érnék el világosban a következő találkapontra. Egyelőre a karomra tekerem, hogy addig se legyen a fejemen, és indulok tovább, egy kutya jön velem pár métert, majd leakad.
Zevgolatio - Ősi Nemea - Lyrkia (148 km)
Forgalomtól mentes utakon haladok, előzgetek embereket, engem is előznek néhányan, néha belegyaloglok, kanyargok, emelkedik, kezd sötétedni. Jön az este, az éjszaka, itt vagyok egy vadidegen országban, fogalmam sincs, hogy pontosan hol, csak követem a felfestett nyilakat, és egyáltalán nem félek. Várom a sötétet, az éjszaka a barátom, nem félek, jól vagyok, örülök, hogy itt lehetek. A feladatom, hogy haladjak tempósan, és az emelkedőket is fussam meg, hát igyekszem, hiszen itt is tudok előnyt szerezni a szintidőhöz képest. Pontosan nem tudom, hogy állok, de tudom, hogy minden oké, erős vagyok, spanolom magam, a frissítőállomásokon nem vesztegetek sok időt, pár korty kóla, igény szerint víztöltés, felmarkolok egy kis sós krékert, és megyek tovább. Mellém ér egy futó, haladunk kicsit együtt, bemutatkozunk, ő Mike Németországból, angol-német keveréknyelven beszél, én angolul, de jól megértjük egymást, először van itt és a felesége kíséri, ezután lelkesen kiabáljuk, hogy "We can do it", majd valahogy elszakadunk egymástól a sötétben. Felrakom a lámpát a fejemre és felkapcsolom. Maximumra állítom, hogy lássak, és kacskaringózom felfelé, nem sok ember van körülöttem, előzök két japán futót, majd engem hagy le emelkedőn felfelé futva egy pasi, elismerően szólok utána, hogy ez igen. A frissítőnél utolérem, onnantól együtt haladunk, Manolisnak hívják, görög, elsőbálozó, folyamatosan beszélgetünk, én úgy nyomom az angolt, mint akkor, amikor még tudtam angolul, simán beszélek, előzünk, Blue-t és Balázst lehagyjuk, együtt érünk Nemeába, a ponton sok sikert kívánunk egymásnak. Gabiék már várnak, kapok levest, a gél-izó muníciót, lehet, hogy már kicsit nyersebb vagyok, de így 123 kilométernél ez talán elfogadható. Indulok tovább, felfelé vezet az út, örülök, hogy néha felmentem a János-hegyre, de többször kellett volna, mindegy, ez van, ebből dolgozom, a lábaim jók, tudok futni, egyben vagyok, úgyhogy megyek tovább az éjszakában. Pár angol futóval kerülgetjük egymást, hol ők előznek, hol én őket, lefelé tolom, ahogy tudom, haladni kell, erősnek lenni, ezzel próbálom magam spanolni, valahogy le kell győznöm a fáradtságot. Megint jönnek a mantráim, az önmotiváló mondataim, próbálok énekelni, de megint nem találom a ritmust, iszonyatosan hiányzik egy jó üvöltős Linkin Park koncert, próbálom felidézni a Voltot, hogy ott mekkora feeling volt, meg is könnyezem, hogy már soha többé nem élhetem át még egyszer. Kezdek álmosodni, amire nem számítottam, de kotorok két Panhellen koffeint és betolom, a ponton iszom egy kis kólát is, és várom a hatást. Jön is szerencsére hamar, és a fejlámpám villanása is felébreszt, ugyanis merül az elem durván, már csak közepesen ég, az se sokáig. A francba, ez így szar lesz, nem kéne itt maradnom a tök sötétben. Hívom Gabit, hogy a lámpám merül, hol vannak, kéne új elem, valahol adjanak le nekem, mondja, hogy előrébb vannak, de bevárnak és megoldjuk. Közben a lámpám a leggyengébb fokozatra vált, kellett nekem maxon használni, azt hittem, ennél jobban bírja majd az elem, na mindegy, ettől még haladok. Leszegett fejjel gyalogolok valami köves földúton, kb. annyit látok, amit a lábam elé világítok. Ha teljesen lemerül a lámpa, még mindig itt a telefonom, azzal tudok világítani. Haladok a földúton, néha belefutok, de persze úgy nem látom, hova lépek, rögtön 3 lépés alatt 2 gödröt fogok ki, inkább tempósan gyalogolok. Utólag megtudom, hogy itt mentem keresztül a szeméttelepen - így legalább nem láttam belőle semmit. A földút végén ott a pont, iszom, a ponton pedig ott vár Milán, gyorsan lámpát cserélünk, innentől csak a közepes fényen használom, ezzel is tök jól látok, haladok tovább, ismét kocogok. Egy nehézségen túl vagyok, a lámpamizéria megoldódott, nem maradtam a vaksötét görög éjszakában. Futok, haladok, összességében jól vagyok, Malandreninél ismét van egy találkahely, amire nem számítottam, de örülök Milánéknak, belémdiktálnak egy meleg levest, pisilek egyet, leülök egy kicsit, egy segítő kérdezi, nem akarok-e kezet mosni, önt nekem vizet, kezet, arcot mosok, majd 2 perc ülés után megyek tovább. Jólesett ülni, de mennem kellett tovább, azért jöttem, hogy fussak, és Spárta még mindig nagyon messze van. Készülök arra, hogy hamarosan jönnek az erősebb emelkedők, bár a Hegy még odébb van, de előtte sem lesz könnyű dolgom. Erősen küzdök az álmossággal, hangosan ordibálok magammal, hogy felébredjek, hideg vízzel mosom az arcom, a nyakam, magyarázok magamnak, hogy ébren vagyok, erős vagyok, haladnom kell, minden oké, megcsinálom. Nagy nehezen életre keltem magam, egy ponton iszom egy meleg teát, kiszórom a cipőmben tényleg ott lévő kavicsokat. Elküzdöm magam Lyrkiáig, túl vagyok egy holtponton, de még mindig tudom, mit keresek itt, és nem teszem fel a jól megszokott "mi a f.szt keresek én itt?" kérdésemet magamnak, mert pontosan tudom rá a választ. A ponton kapok egy nagygenerált, a szokásos gélt, italt, és Gabi kerít nekem egy levest is. Mondjuk levesnek nem mondanám, kb. húslé az egész, de megiszom, mert meleg folyadék, Gabi mondja, hogy egyem ki a tésztát is belőle, nézem, hogy de hát egy tömb főtt hús van benne, az nekem nem kell.
Lyrkia - a Hegy - Nestani (171 km)
Elhaladok a temető mellett, és nem megyek be lefeküdni, na jó, nem is akartam, szépen kocogok. Milán szavai csengenek a fülemben, azt mondta, 9 perces kilométerekkel lenne jó haladnom a hegyig, mert úgy tudom tartani az előnyöm a szintidővel szemben. Ő az informatikus-mérnök, én egy szimpla összeadással is megszenvedek néha, annyira nem vagyok jó matekos, főleg nem futás közben, úgyhogy hiszek a férjemnek, nézem a tempót, benyomok két koffeint, meg egy kávés gélt, és futok. Az emelkedős részeket is futom, egész jól haladok - egy darabig, amíg el nem kezdenek nehezedni az emelkedők. Bassza meg, tolom, ahogy tudom, veszekszem magammal, hogy ne bénázzak már itt, tessék haladni. Utolér egy csapat angol futó, megelőznek, próbálok rájuk tapadni, de nem nagyon megy, tisztes távolból követem őket Kaparelli szűk és meredek utcáin, majd ráfordulunk a szerpentinre, ami a hegyre vezet. Hosszú, meredek, kemény, elátkozom magam százszor, hogy nem mentem többször hegyre, de kaptatok felfelé, csak egy-egy meleg teáért állok meg a frissítőkön. Közben erősen szitál az eső, felhúzom a karszárat, de nem fázom, pedig csak egy szál póló van rajtam, teperek felfelé, előre, látom az autópálya fényeit, és azt kívánom, hogy bárcsak már fent lennék, de még mindig nagyon sok van hátra. Az angol csapat lámpáinak fényeit látom pislákolni egy kanyarral feljebb, és majdnem sírok, hogy én miért nem tudok gyorsabban menni. Fáradt vagyok, de nem annyira, mint mondjuk egy órával ezelőtt, a frissítést sem hanyagolom el, kell az erő a Hegyre. Egyszer csak szembe jön valaki, Milán az, meg egy esőkabát, mondja, hogy már csak pár száz méter a pontig, rám adja a szatyor-esőkabátot és kicsit beszélgetünk, majd fel is érünk a pontra. Ott kisebb káosz uralkodik, autók minden irányból, köd, hideg szél, eső, tömeg, de becsekkolok a ponton, feltöltenek, megkapom a dzsekimet, és egy új fullos fejlámpát. Hanka megy a Hegyre. A lábánál rádión felszólnak, hogy 330 elindul, elköszönök Milánéktól, és tényleg elindulok. Az eleje meredek, köves, sziklás, viszont ki van szalagozva, a ködben is jól látom, merre kell menni. Aztán beindul a kaptatás, lépésről lépésre haladok, néha felnézek, de a szél megingat, inkább előredőlök, nem nézek oldalra, csak előre, nem akarom látni, milyen szakadék van oldalt, csak azt nézem, hogy hová lépjek legközelebb, és az a lépés biztos legyen. Lámpák, szalagok, fényvisszaverők mindenütt, a nagyobb kanyarokban több helyen biztosító emberek ülnek, mindegyiküknek megköszönöm, hogy vigyáznak ránk. Magabiztosan haladok, megelőzök jópár embert, utolérek egy nagyobb csapatot, őket már nem tudom kikerülni, úgyhogy megyek utánuk. Végül, érzésre hamarabb, mint vártam, felérek, fent becsekkolok, és már indulok is lefelé, mert olyan szél és hideg van, hogy jobb innen továbbállni, plusz kb. az orromig láttam a ködtől. Jöhet a lefelé, ami csúszik, sáros, köves, és sokkal rosszabb, mint felfelé volt. Haladnék, de nem tudok, a cipőm lépésenként 3 kiló sarat szed össze, azt néha letörlöm, úgy megyek tovább. Iszonyatos koncentrációt igényel a lefelé haladás, hogy ne essek el, ne üljek seggre, viszony mielőbb lejussak. Megváltás az aszfaltra érni, a felfelé sokkal jobb volt, mint a lefelé, de lent vagyok, és csak pár száz méter a következő pont. Kérek egy meleg teát, és míg főzik, leülök és kipakolom a cipőmből a köveket, majd teástul indulok tovább, megiszom, és futásra váltok. Az esőkabátom idegesítően csörög, utálom az ilyen monoton hangokat, próbálom megkötni magamon úgy, hogy minél kevésbé sustorogjon, de csak nem hagyja abba. Pont emiatt igyekszem lendületesen futni, már nincs messze Nestani, a következő nagy pont, futok az aszfalton, csak egy pisiszünetre állok meg, a többit már a ponton szeretném intézni. Be is robbanok a pontra, a ponton egy fogadó van, ott irány a wc. Három van belőle, de mind foglalt, persze mindegyik emberre megpróbálom rátörni az ajtót, Simonyi Balázs az egyik. Várnom kell, addig keresek nedves törlőt, kezet és arcot mosok, és a közben betoppanó újabb futóval hörögve közlöm, hogy én leszek a következő, aki bemegy. Bejutok végre és "pihenek" egy hosszabbat a kétbetűsön, jelentősen megkönnyebbülök. Mikor kimegyek, még kicsit leülök, eszem pár falatot, konzultálok a segítőimmel, mondom, hogy még nem kérek száraz ruhát, csak ha felkelt a nap, és tovább indulok.
Nestani - Tegea (195 km)
Kicsit leeresztek, mert a Hegyről lejövetel kifacsart, és kicsit meg is nyugodtam, hogy túl vagyok rajta, van előnyöm a szintidőhöz képest, és közeledik a reggel. A pontról kikocogok, de aztán inkább gyaloglok, Milánék utolérnek, látják, hogy nem vagyok a topon, a csörgős esőkabát az idegeimre megy, úgyhogy bedobom a kocsiba, Milán pedig kérdezi, kérem-e a papíromat a pozitív gondolatokkal, de nem kell, úgy érzem, most mindegy, amúgy sincs kedvem olvasgatni. Az út szélén egy futó fekszik, de nincs baja, csak lefeküdt pihenni, én megyek tovább. A következő frissítőpontra kissé szétcsúszva érkezem, kérdezik, mit kérek, de nem tudok válaszolni, iszom egy kólát, abból baj nem lehet, és megyek tovább. Nem tudom, hol vagyok, csak azt, hogy már 24 órája jövök, és több mint 175 kilométert tettem meg. Jól állok, de nem vagyok csúcsformában. Kéne egy kis erő. Spanolom magam, kiabálok magammal, hogy felébredjek, de iszonyatos álmosság van rajtam. A koffein hatását várom, de nem akar jönni, belekocogok, de igazából a gyaloglás jobban esik, bár akkor meg cikk-cakkban közlekedem, próbálom erőltetni a futást. Bazi nagy holtpontom van, jó sokáig kitart, és egy örökkévalóságnak tűnik az a 14 kilométer, amit a következő találkozási pontig meg kell tennem. Annak tűnik, és az is, mert úgy érzem, gyök-kettővel haladok, futót sem sokat látok, küzdök, magyarázok magamnak, szidom magam, ösztönzöm, kiabálom, hogy futógép vagyok, meg főnix, meg folyosó, meg hogy ez az én harcom, ezért jöttem, meg fogom csinálni, meg kell csinálnom, mert nem baszhatom el, csak én baszhatom el, de nem fogom. Sírdogálok is kicsit, az egyik frissítőre pont így érkezem, rögtön ugrik a pontszemélyzet, hogy mi baj, mit segíthetnek. Mondom, hogy fáradt vagyok, de tudom, hogy majd elmúlik, mondják, hogy a célegyenesre tartogassam a könnyeimet, és igazuk is van, jól állok, nincs gond, csak haladjak. Az egyik helyes pontőr srác mézes kenyérrel kínál, a kedvéért elmajszolok egy felet, és iszom egy kólát, befejezem a bőgést és haladok tovább. Még mindig fáradt vagyok, de jobb, próbálok futni, hiszen főleg sík a terep, tudok is, úgyhogy erőltetem. Fogynak a méterek, közben megismerkedem egy dán futólánnyal, kicsit megyünk együtt, aztán elhagyjuk egymást. Nagy nehezen beérek az újabb Zevgolatio nevű helyre, örülök, hogy látom Milánékat. Milánt kicsit megdolgoztatom, mert hoz tiszta pólót, de az nem jó, amit akar adni, mert hosszúujjú, kérek rövidet, erre hoz ujjatlant, aztán harmadjára hozta, amit szerettem volna, levetem a dzsekit, pólót cserélek, wc-zek, töltök, itt talán egy picit többet szüttyögök, de szükségem van rá, kapok egy meleg teát is, kortyolok belőle, és indulok tovább. Úgy érzem, nagy nehezen átvészeltem azt az iszonyú álmosságot, ami rám támadt, ismét érzek magamban erőt, és tudok kocogni. A következő kilométerek nagyjából eseménytelenül telnek, kocogok, gyalogolok, letolom ki tudja hányadik gélt, még mindig nem hánytam, a gyomrom még mindig egyben van, és haladok. Jól van, így van, ezt kell csinálni, ezért jöttem, közeledem Spárta felé. Viszont a fejem iszonyatosan fáj, tuti a fáradtságtól, szenvedek tőle, húz, szédelgek, de ismerős az érzés, volt már ilyen, beveszek egy gyógyszert, majd csak segít. És végre befutok Tegeába, 195 kilométer pipa.
Tegea - Emlékmű (223 km)
A ponton Gabi fogad, azzal, hogy most jön egy hosszabb emelkedő, aminek a kétharmadát 12 kilométer alatt le is darálom, Milán meg hozzáteszi, hogy kocogható emelkedők jönnek. Az elején kocogok is, aztán meglátom, hogy konkrétan egy hegy áll előttem, és gyaloglásra váltok. Utolér Simonyi Balázs, innentől együtt menetelünk, ő elöl, én utána, beszélgetünk, Balázs rutinos, bízom benne, hogy ha így együtt haladunk, akkor nagy gond nem lehet. Az emelkedőt gyalog nyomjuk le, szemből zúznak az autók, annyira nem barátságos és biztonságos ez a szakasz, viszont jön egy lejtő, amin örömködve elkezdünk futni. Az első 5-6 lépés marhára fáj, de aztán visz a lendület, a felfelé vánszorgáshoz képest csapatunk lefelé, éljen. Valahol elhagyom Balázst, kissé lemarad, nekem jobban esik a lefelé gurulás, és ismerős alakot pillantok meg a távolban: Erika gyalogol. Utolérem, mondja, hogy begyulladt a lába és nagyon fáj neki, de azért halad, együtt tempózunk, kocogunk, sétálunk, ahogy tudunk, Balázs is követ minket, és utolérjük Pecsenyét. Túl vagyunk 200 kilométeren, 206-nál van egy találka, kicsit nyöszögök, de tudom, hogy már csak 40 kilométer van hátra, és erre van 7,5 órám, hason csúszva is be kell érnem, nem fogom elcseszni, ez a gondolat erőt ad, és mondhatni a hajamnál fogva kirángatom magam a gödörből. És végre vannak lejtők, ahol futhatok, kemény 6:30-6:40-es kilométereket tudok kipréselni magamból - de az érzés, hogy futva haladok, nem pedig gyalog, fantasztikus. Tudom, hogy bármikor tudok futni, csak akarnom kell, a lábaim visznek, bírják, bár fájnak az izmaim, de működnek és visznek előre a cél felé. Ismét elnyomom a motivációs monológomat, hangosan, hosszan, és megyek előre. Szinte pillanatok alatt elrepül az a 6 kilométer, ami a 212-es találkozási pontig vár rám, szinte kicserélve érkezem. 29 óra 12 alatt értem ide, 1 órával gyorsabban, mint amennyi idő alatt a 2014-es Ultrabalatont megtettem. Adok magamnak egy hátbaveregetést, Emőkétől ezt tanultam, hogy bizonyos fontos pontokon érdemes ezt alkalmazni, majd újult erővel csapatom tovább. Örülök, hogy egyre kevesebb kilométer van hátra, és tudom, hogy be fogok érni a célba. Futva, nem pedig gyalogolva. Visszatért az erőm, energikus vagyok, persze az állapotomhoz képest, de ez szuper. Összetalálkozom Manolissal, a görög barátommal az éjszakából, váltunk pár szót, mondja, hogy ha odaértem, ne a lábát, hanem a király golyóit szorongassam meg, mondom neki röhögve, hogy azt meghagyom neki, nekem jó lesz a lába is elsőre.
Kocogok lefelé a spártai főúton, jól haladok, folyamatosan előzök embereket. Szemből az autók dudálnak, integetnek, iszonyú jó, hogy szurkolnak. Csupa pozitív gondolat van bennem, mágnesként vonz a cél, csak megyek, futok, csak akkor gyaloglok, ha eszem vagy iszom, a pontokon becsekkolok, és sietek tovább. Szinte repülnek a kilométerek, és azok a tizen-kilométerek, amik a nagy találkozási pontok között vannak, gyorsan telnek, nem úgy, mint ma reggel, amikor csak vonszoltam magam. A szintidővel szemben fokozatosan növelem az előnyöm, nagyon jól állok. Az emlékműnél óriási magyar csapat szurkol, Káldi Péter kísérőivel kiabálunk egymásnak, majd Gabiék kezelésbe vesznek gyorsan - majdnem kiveszi Gabi a zsákomból a jeladót, hogy ezt minek cipelem, úgy teszi végül vissza, hogy de az kell. Irány tovább, Gabi mondja, hogy a fiúk, Misi és Laci 2 perccel előttem mentek el, próbáljak meg rájuk felmenni. Mondjuk pont egy emelkedőre kell épp felmenni, de már ettől sem akadok ki, szépen felkaptatok az autópálya leállósávban, és örülök, hogy már csak egy félmaraton van hátra, úristen!
Emlékmű - Spárta (246 km)
Az autópálya leállósávja nem túl ingergazdag környezet, de ez már nem zavar, az autósok dudálnak, integetnek, és senki nem akar elütni sem. Felkaptatok az emelkedőn, és megpillantom a Spárta körüli hegyeket. Csodálatosak. És egyben örülök, hogy egyiket sem kell megmászni, innentől szinte végig lefelé vezet az út. Utolérek pár japán futót, és a német Marikát, az otthonkás futónőt, egy másik német nővel halad, utoljára Nemeánál láttam őket, innentől egymást kerülgetve haladunk, és feltűnik a dán lány is, akkor előz meg, amikor épp pisilek az út szélén. Lefelé végig futok, és jutalmul kihangosítva meghallgatom a Catalyst-ot a telefonomon a Linkin Parktól, iszonyatosan hiányzik a zene, de nagyon jól bírtam ahhoz képest, hogy sosem futok zene nélkül. Egyre közeledem, és egyre jobban érzem, hogy meglesz, célba fogok érni, ezt már senki nem veheti el tőlem, meg fogom csinálni. Jön a benzinkút, 10 kilométerrel a cél előtt az utolsó találkozási pont - bár azt érzem, sosem érek oda, össze-vissza kanyarog az út, és sehol nem bukkan ki a benzinkút a kanyar mögött. Végül mégis odaérek, Gabi azzal fogad, hogy ha még tudok szépen haladni az utolsó tízesen, akkor meglehet a 34 órán belüli idő. Hopp, erre nem számítottam, csak lesek, nem is nagyon fogom fel. Milán próbál belém tukmálni egy gélt, de elhajtom, és indulok tovább. Megnézem az órám: 80 percem van a 34 óráig, az 8 perces kilométereket jelent, azt meg tudom csinálni, simán! És, a fene egye meg, mégis megeszek egy gélt, aztán indulok, és nyomom, ahogy bírom, simán 7 percen belül futok.10 kilométerem van hátra, és most már megengedhetem magamnak, hogy gondolkodjam azon, milyen legyen az új tetoválásom. Közben utolérem Bogit, gyalogol, hívom, hogy jöjjön, fussunk, de nem tud, nem néz ki túl jól, a kísérői ott vannak a közelben, mondom nekik, hogy figyeljenek rá nagyon, és futok tovább. Utolérek egy nagyobb futócsapatot, és el is lépek mellettük, elismerően bólogatnak, de nem követnek. Egy rendőrautó figyel a futókra, amikor kissé távolabb halad, még gyorsan pisilek egyet, hogy ne a célban kelljen, majd pár perc múlva utolérem Lacit és Misit. Futásra bírom őket, együtt haladunk sorban Spárta felé, itt vagyunk, mindjárt itt vagyunk, Leonidasz, jövök! Az Evrotasz messziről látszik, a hídján Spartathlonos molinók kifeszítve, integetek Szilvi képmásának, majd mosolygok a fotósnak, és tudom, hogy ez most már megvan, innen békaügetésben is beérek szintidőn belül!
This is Sparta!
Átkeltem az Evrotaszon, 2 kilométert kell futnom, és megérinthetem Leonidász szobrát. Azt a lábat, amire annyit gondoltam, azt a szobrot, amit annyit nézegettem képeken, ami kint van az irodában a falamon, hóval borítva. Itt vagyok Spártában, teljesítem a Spartathlont, a világ egyik legkülönlegesebb ultraversenyét. Én, egy közel sem tehetséges, de annál elszántabb futó. Érzem, hogy nő a gombóc a torkomban, hogy mindjárt előtörnek a könnyeim. Tartom magam, de egyre inkább elöntenek az érzelmek. A két lábamon jöttem el idáig, én, az a kislány, aki általános iskolában 800 métert sem tudott lefutni, aki a kézilabdacsapat leggyengébb futója voltam. A spártai utcán haladok, és közben minden irányból taps, drukkolás, szeretet árad felém. Nem győzök integetni, thank you-zni a spártai lakosoknak. Szemből egy autó jön, dudál, mint az állat, Karcsi és Anita lógnak és üvöltenek kifelé belőle, ezek szerint Roskovics Miki beért, és már mennek pihenni a szállásra, kézzel-lábbal integetek nekik. Egyre közelebb vagyok a célhoz, Leonidasz hív, húz, vár. Molon labe. Sokat gondoltam erre. Gyere és vedd el. Jövök, és elveszem, az enyém lesz az a koszorú, azért jöttem. Jövök, repülök, ahogyan tőlem telik, 7 percen belüli tempóban szaggatok, a rendőrök is drukkolnak, és végre befordulhatok a sarkon. Nem kapok levegőt, tele az orrom könnyel, zsebkendőm persze nincs, megállok egy drukkoló nő mellett, megköszönöm a szurkolást és kérek tőle zsepit, meglepődik, de ad, trombitálva megyek tovább. És végre megint egy kanyar, ráfordulok a spártai főutcára. Zászlók mindenütt, az erkélyeken, ablakokban emberek, mind nekem tapsolnak, a kávézókból ováció, minden irányból, vigyorgok, könnyezek, integetek mindenfelé. Bassza meg, egy kibaszott rocksztár vagyok - legalábbis ennek érzem magam! Úristen, de jó itt lenni! Ezért jöttem, ezt akartam átélni, ezt az utolsó 1-2 kilométert, amikor minden fájdalom elmúlik, és csak én vagyok, és csak futok, repülök a cél felé. Lepacsizok pár gyerkőccel, akik kocognak utánam, Márkus Öcsivel is, és megyek a cél felé.
Végre itt vagyok. Gondolatban annyiszor jártam már itt, annyiszor lejátszottam fejben ezt a jelenetet, annyiszor láttam már magam a szobor felé futva, és most végre tényleg itt vagyok, nem álom, nem képzelet, hanem valóság. Ezért edzettem, erre készültem, ezért volt minden, az enyém ez az érzés, és ezt soha senki nem veheti el tőlem. Itt vagyok, megcsináltam, elveszem, amiért jöttem. Fantasztikus, felemelő érzés. Végre meglátom Milánt, mosolyog, odaszaladok hozzá, megpuszilom, a mellényemet egy magyar zászlóra cserélem, és nyargalok tovább, mintha nem lenne holnap. Gyuri jön velem és közvetít, kurjongatok, integetek, pacsizom, örülök. A gombóc ott van a torkomban, a szívem majd kiugrik a helyéből, a lelkem feszít, elmondhatatlanul boldog vagyok.
Megcsináltam, itt vagyok! Fellépkedek a lépcsőn, ránézek a szoborra, megállok. Megérkeztem. Azt érzem, hogy itthon vagyok. Hogy itt a helyem. Hogy mindig is itt akartam lenni. Hogy megérte, minden perce, minden órája megérte azért, hogy itt lehetek. A szobornál épp elég nagy a forgalom, de kivárom a sorom, míg Leonidasz elé vezetnek. Odalépek, megérintem a lábát. Majd felnézek a királyra, és halkan köszöntöm, itt vagyok, megjöttem, eljöttem, ahogy ígértem. Majd leveszem a sapkám, iszom az Evrotasz vizéből, megkapom a koszorúm. Ez most már az én koszorúm, ezért jöttem, megszereztem. Ellépek a szobor elől, jöhet Laci és Misi, ők is befutottak. Odalépek Milánhoz, a nyakába borulok, zokogni kezdek. Jó, hogy itt van velem, és hogy végig velem volt, és támogatott, hálás vagyok érte. Elengedjük egymást Milánnal, már jöttek értem, vinnének az egészségügyi sátorba lábat mosni, de elmenekülök, először Gabit akarom, ott van a kordonnál, az ő nyakában is bőgök egy sort, csak azt mondogatom, hogy köszönöm, köszönöm.
Megnyugszom, majd a koszorúm szorongatva megyek ápolásra, mosolygós fiatal görög srác veszi kezelésbe a lábam. Mit mondjak, elég perverz dolog hulla fáradt futók büdös és ronda lábait mosogatni, de itt ez a szokás, leülök, leveszi a cipőm, a zoknim, a kompressziós száram, kapok egy lavor meleg, habos vizet, belemártom a lábaim. Nem merek lenézni, de aztán mégis felmérem a károkat, a lábam gyönyörű, két nagyobb hólyag a nagylábujjaimon, a bal talppárnámon egy kisebb, és a szokásos jobb kislábujjamon gyűrődött fel a bőr. Ennyi. Szilvi pedikűrje ennyit tett! A srác lemossa, majd egy lány segítségével megtörölgeti a lábam, kapok egy steril papucsot, és lefertőtlenítik mindenemet. Milán és Gabi elmentek bejelentkezni a szállásra, én meg ücsörgök, kérdezgetik az eü-sök, hogy jól vagyok-e. Mondom, hogy most még igen, viszont mindenképp szeretnék kérni egy infúziót, mert hajlamos vagyok az ájulásra, és valószínűleg ki is száradtam kicsit. Furán néznek, mert látszólag semmi bajom, de úgy látszik, én vagyok a főnök, mert átvezetnek egy matracra, ahová leültetnek, jön egy nő, beköti az infúziót, én pedig lefekszem, pihenek. Jól esik vízszintesben lenni, mellettem egy ággyal Laci pihen, és Krisztián "vigyáz" ránk, ő sajnos 130-nál kiszállt, de itt van a célban. Amikor lement az infúzió, a néni felültet, kérdi, hogy jól vagyok-e, ha igen, akkor kiveszi a cuccot belőlem. Jól vagyok, nincs baj, mondja, hogy akkor üljek át egy székbe. Krisztiánnal közösen felszednek a földről, majd áttotyogok egy székhez, leülök. Ücsörgök, nézelődöm, örülök. Közben kezdek fázni, jön a hidegrázás, kérek egy plédet, betakarnak. Hallom, ahogy a mögöttem futó magyarok közül beér Balázs, Erika, Péter, Bogi, örülök nekik, Erikát és Pétert mellém ültetik le, Balázs szemben pihen, mindenki koszorúval a fején. Amúgy olyan egész, mint egy katasztrófafilmben, tolókocsis, ájult, infúzióval fekvő, totyogó, hulla fáradt emberek mindenfelé. De mégis iszonyatos erő van az egészben. Itt vagyunk, megcsináltuk.
Jön Milán és Gabi, megkapom a Hoka papucsom, felállok, kicsit labilis vagyok, de nincs gond, a saját lábamon megyek el a szállásig. Lőw András jön szembe, megölelget, iszonyú jólesik tőle a dicséret, újult erővel totyogok tovább. A hotel aljában az étteremben magyar különítmény eszik, Zsuzsi, Edit, Robi, gratulálunk egymásnak, majd felliftezünk a negyedikre. Jöhet a jól megérdemelt zuhany. Még jó, hogy a lábam már tiszta, mert sem lehajolni nem tudok, sem felemelni nem tudom, hogy megmossam, de a meleg víz megváltás, lemosom magamról az út porát, meg azt a semmihez nem hasonlítható futószagot. Picit fekszem, majd lemegyünk az étterembe. 3 falat leves után a gyomrom tiltakozik, és rossz ülni, Milán felkísér a szobába, pizsamát veszek és magzati pózban vacogok a pléd alatt. Aludni nem tudok, csak fekszem, mint egy darab fa. Amikor jobban leszek, magamhoz veszem a telefonom, áradnak az üzenetek, próbálok olvasgatni, válaszolni, ha már aludni nem tudok. Több mint 40 óra ébrenlét után nagy nehezen elszenderedem. Hajnali 3-kor arra ébredek, hogy pisilni kell. 5 percig ülök az ágy szélén, mire van erőm, hogy felálljak, kibotorkálok a mosdóba, elintézem a dolgom, majd újabb 5 perc, mire feltápászkodom. Érzem, hogy nagyon rosszul vagyok, de a fürdőben nem találok fájdalomcsillapítót a neszesszeremben. Bevánszorgok, de nem jutok el a másik szütyőmig, az ágyra dőlök, és Milánt szólongatom, hogy nagyon rosszul vagyok. Szegény azt sem tudja, hol van, de felpattan, vizet hoz, gyógyszert ad, elhelyez úgy az ágyon, hogy a falra fel tudjam tenni a lábam. 10 perc múlva jobban vagyok, lefekszünk és alszunk. Reggel, úgy 4 óra alvás után mondhatni kipihenten ébredek, farkaséhes vagyok, reggelizünk, majd meglátogatjuk Leonidaszt. Most több időnk van, fotózkodunk, mert ki tudja, mikor találkozunk újra.
Mert lesz újra, az biztos. Tudom, hogy egyszer, valamikor vissza fogok jönni, mert vissza kell jönnöm. Nekem még dolgom van itt. Annyi, de annyi mindent kaptam ettől a Spartathlontól. Hitet, erőt, önbizalmat, tartást, koncentrációt, dolgozni, küzdeni tudást. Azt hittem, hogy mindenemet itt kell majd hagynom, hogy testileg és lelkileg is le kell majd mennem a legmélyére, hogy le kell csupaszodnom, hogy mindent ki kell majd adnom magamból, hogy célba érhessek. Ehelyett csak kaptam, kaptam és kaptam, töltekeztem, erősödtem. Ha 100 mentális forinttal indultam el Athénból, akkor 150-nel érkeztem Spártába, annyi pluszt szedtem fel útközben. Soha ennyire koncentráltan, tudatosan, összeszedetten nem futottam még, de itt most mindent bele tudtam adni, mindent bele tudtam tenni, amit kellett, és ettől nem gyengébb, hanem még erősebb lettem. Még mindig nem fogom fel teljesen, hogy ez így sikerült, hogy megcsináltam, és hogy ilyen jól sikerült minden. Nehéz volt, de mégsem volt annyira nehéz, mint amire számítottam. Mentem, mint egy kib. futógép, feltámadtam, mint egy kib. főnix, én magam voltam a kib. folyosó. Egyedül voltam az úton, de mégsem voltam egyedül, velem volt Milán és Gabi, velem volt a családom, velem voltak a Gizionok, akik végig váltva futottak, míg én futottam, és velem volt az a sok-sok ember, aki drukkolt és támogatott. Ezekből végig tudtam építkezni, végig tudtam erőt meríteni, és soha egyetlen pillanatra nem hagytam el magam, és nem vesztettem szem elől a célomat. Tudtam, miért megyek, és magam mögött hagytam minden félelmemet. Megcsináltam a Spartathlont.
Mindez nem sikerült volna egy csomó fantasztikus támogató ember nélkül!
Milán, Milcsi, Gabi, Anya, Apa, Miki, Flóra, Vanda, Krisz, Emőke, Dorka, köszönök mindent.
A munkahelyemnek, a Central Médiacsoportnak köszönöm a nevezési díjban nyújtott támogatást, a Panhellennek pedig a frissítőcsomagot!
Fotó: Szabó Áron
