"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


A Mátra a barátom!

Az éjszaka a barátom. Az eső a barátom. A Mátra is a barátom. Tegnap óta.

Még szeptember elején, szinte hirtelen ötlettől vezérelve neveztem be a Terepfutás.hu által szervezett Nyúlcipőbolt Mátra Trail-re. A Gizionokban (hol máshol?) jött egy poszt, hogy nyit a nevezés, aki akar, nevezzen be. Délután szóltam Milánnak, hogy én szívesen mennék a Mátrába futni, természetesen a leghosszabb, L-es távra, ami 28 km, 1200 m pozitív szinttel - ha a Szimpla ment júniusban gyatra formában, akkor ez is fog menni. Mondta, hogy erre ő is jönne, egy hónappal a 24 órása után pont jó lesz, úgyhogy gyorsan neveztünk. Aztán sok minden történt, szinte el is felejtettem, hogy lesz ez a verseny, kb. 2 héttel előtte eszméltem, hogy igen, mi megyünk a Mátrába futni.

44603364_1989044701178280_7183391463223328768_o.jpg

A Mátra alján nőttem fel, gyerekként több nyáron voltam ún. környezetvédő táborban, amikor keresztül-kasul bejártuk a Mátrát túrázva, de amúgy nem nagyon futok a Mátrában. De ettől még úgy döntöttem, hogy szeretem, a maga kíméletlen módján úgy éreztem, hogy nekem való hely. Persze terepen pont annyit futottam idén is, mint úgy általában szoktam, szinte semmit. Na jó, picit többet a semminél, mert volt a Szimpla, aztán a bernecebaráti Gizion edzőtábor, ott 2 terepfutáson is voltunk. De a tereptapasztalatom még mindig nem sok, az emelkedőre való futás is kimerült a szigeti feljáróra való felfutásban. Mindegy, legyünk magabiztosak, ha ment a Szimpla, akkor ez is menni fog, főleg, hogy azért azóta viszonylag rendesen edzettem, futottam hosszúkat, és az utóbbi időben egészen jó formába kerültem. Csak az a maraton, na az nem akart menni, de amúgy minden oké volt. A lábujjaim is, amiket a maratonon leamortizált a cipő (én nem is értem, mit csinált velem, sokat és hosszúkat is futottam már benne, most meg szétverte lilára mindkét nagylábujjkörmöm, be is gyulladtak, 4 éve nem volt ilyen), helyrejöttek végre.

 

A héten azért igyekeztem készülni a versenyre. Eldöntöttem, itt az ideje elővenni a szekrény aljából az original dobozos 0 kilométeres Hoka Challengert - 1-es modell, 2015 nyarán vettem, és még sosem futottam benne. Itt az ideje felavatni, egy 28-as a Mátrában pont méltó kezdés lesz neki. Az itinert letöltöttem és felraktam az órámra, hogy tudjak vele navigálni - ugyan hülyebiztos a jelölés, de legyen nálam az útvonal, és ha már tud ilyet az órám, akkor használjam is ki ezt a funkciót (és végre tudom is, hogy kell használni rajta ezt a funkciót). Összeszedtem a ruháimat is, a jól bevált Compressport nadrág és szár, a megszokott zokni, vékony rövidujjú, vékony hosszúujjú, sapka, eltettem a karmelegítőmet is és egy vékony esődzsekit. Mellény, 2 kulacs, 2 Panhellen Carbo100-BCAA keverék, 4 Hammer gél, 4 Hammer elektrolit kapszula. Így tuti nem éhezek el, és nem lesz gyomorbajom sem, ezektől nem szokott, főleg, ha magamon cipelem őket és 2-3 kortyonként iszogatok.

Pásztón aludtunk anyáéknál, onnan mentünk reggel Mátrafüredre. Ádámtól reggel jött az infó, hogy arrafelé esik az eső, de szerencsére mikor megérkeztünk, nem volt csapadék, és bár felhős volt az ég és hűvösebb volt, mint az elmúlt napokban, nem volt vészes a dolog. Őszintén, nem sok kedvem volt futni (nem az időjárás miatt), álmosnak és lepukkantnak éreztem magam, mondtam is Milánnak, hogy inkább hazamennék feküdni, nincs kedvem futni, de ahogy megérkeztünk, kissé megjött a hangulatom. A Gizionokkal bandáztunk, megint elég népes bandát delegált Gabi a versenyre. Ismerős is rengeteg volt, beszélgettünk, és a shopping sem maradt el. Milán mondta, hogy szeretne új Runnabe pólót venni, mondtam, hogy azt én is, és a Nedybali játékán nyert pólómat is ide beszéltem meg, hogy itt veszem át. Így én rögtön két pólóval távoztam, egy kék nyereménypólóval, és egy lilával, Nedybali rögtön szólt, ahogy meglátott, hogy van új lila póló, úgyhogy lecsaptam rá. Az élet apró örömei.

A rajtunk 10-kor volt, előtte pár perccel kimentem és próbáltam melegíteni kicsit. Felvettem a két pólót egymásra, a karszárat nem, a dzsekit meg betettem a mellényem hátába, ha szükség lenne rá, csak előkotorom és felveszem. Indulás előtt Bérci Zsófival és Bozóttal dumáltunk kicsit, aztán egyszer csak megindultunk. Az aszfaltos részen elég nagy volt még a tömeg, próbáltam kényelmesen haladni és bemelegedni, mire a terepes részre érünk. Úgy 1,5 km után el is értük, kb. kettesével fértünk el egyszerre az ösvényen, kezdődött a felfelé. Úgy voltam vele, hogy ahol tudok, kocogok felfelé is, ahol nem, ott tempósan gyalogolok. Nem éreztem magamban még az erőt és a kedvet sem igazán, de pozitív gondolatokkal traktáltam magam és igyekeztem arra figyelni, hogy egyenletesen lélegezzek. Előztem is pár embert és persze engem is előztek, aztán utolértem Ettikét, illetve Bozót ért be minket, úgyhogy így hárman egymás után mentünk felfelé. Motiváló volt együtt menni, de mindemellett a saját érzéseimre figyeltem, hogy jóleső-e ez a haladás vagy sem. Jó hosszan mentünk felfelé, másztunk át kerítésen is, mire felbukkant előttünk 3 sárga dzsekis alak, a Crew tagjai, akik irányjelzést mutattak, hogy most kicsit fussunk lefelé, és nem sokkal több mint 2 km múlva már itt is lesz a pont. Ennek tökre megörültem, hogy már ilyen sokat jöttünk (28-ból 6 km, haha!), és hogy mehetünk lefelé, jókedvemben elkezdtem lefelé nyargalni. Figyeltem persze, hogy hová lépek, nehogy eltaknyoljak és arccal tompítva szántsam fel a Mátrát, de szerintem tök jó tempóban tudtam futni. És innentől jól is esett futni, megjött a kedvem az egész versenyhez. Nagyon gyorsan jött is a mátraházai pont, Gábor várt a dugókával, nála "dugtam", Zsotyek pedig segített kivenni hátulról a poromat, gyorsan kevertem egy következő italt, felmarkoltam egy adag sós perecet, egy kis sajtot, és indultam tovább. A rövid aszfaltos egyenes részt megtoltam, aztán ismét be az erdőbe.

44506906_1987698094646274_2338031173462130688_o.jpg

Tudtam, hogy most jön a neheze, hiszen előre megnéztem az útvonalat, innen most megyünk fel a Kékesre, méghozzá a Pisztrángos tótól közelítve azon az útvonalon, ami a Szimplában is benne volt, és ahol nagyon bénán tudtam felfelé menni. Ekkorra elkortyoltam 3 deci italt már, azért töltöttem be az újabb poromat a kulacsba, hogy legyen még szénhidrátos italom, és tudtam, hogy itt most egy gél nem fog ártani, gyorsan megettem egyet az előtte elfogyasztott sós perecre. Energiaellátás oké, mehetünk felfelé. Volt egy csomó futható szakasz, itt szerintem jól mentem, előzgettem is, aztán jöttek a keményebb részek a Pisztrángostól. De érzésre nagyon jól mentem, előztem is embereket, nem is egyet (én, felfelé!), és még jó kedvem is volt közben.

44574743_1988993511183399_4237023900799598592_o.jpg

Zenét nem vittem, a nehéz terepen nekem full koncentráció kell, viszont magamban énekeltem, Mike Shinodától a Ghost és a Running From My Shadow tapadt be (hála az égnek nem valami gyerekdal!), ezekre meneteltem felfelé. A köves szakasznál Peti fotózott, igyekeztem mosolyogni és futni, hogy jól nézzek ki, és örültem, hogy mindjárt fent vagyok Kékesen. Utólag megnéztem, hogy nemcsak érzésre mentem jobban, hanem valóban így van, 10 perccel hamarabb értem most fel, mint júniusban a Szimplán, pedig ott nem egyedül mentem, hanem Milánnal és Zsuzsival.

44560375_1988993451183405_6233077601921925120_o.jpg

Kékesen ismét csippantottam egyet, majd megindultam lefelé a sípályán. Ez egy tök jó lefelé szakasz volt, de azért óvatos voltam, nem akartam perecelni. Ahogy lekanyarodtunk a sípálya után egy ösvényre, az előttem futó srác belerúgott egy kőbe, majdnem elesett, viszont görcsöt kapott a lába, ezért leült. Megálltam neki segíteni, kicsit nyújtottam a lábát, két másik futó is megállt, aztán indultunk tovább, mikor láttuk, hogy semmi komoly baja nincs és fel tud állni. Hamar leértem újra Mátraházára, ismét dugóka, az egyik Crew lány termoszának kupakjába kaptam pár korty kólát. Nem ürültek ki addigra a kulacsaim, kiönteni nem akartam őket, így viszont nem volt üres italosom, már elengedtem volna a kólaivás, mire hozta a kupakot, hogy igyak abból, nagyon köszönöm a segítségét! Megint felmarkoltam egy adag perecet, és irány lefelé.

44490423_1987699121312838_81751927930486784_o.jpg

Itt is jól haladtam, jól futható volt a lefelé, persze nem merem annyira elengedni, mint mondjuk aszfalton tenném, nem vagyok magabiztos, de igyekszem bátor lenni és nem totyogni. A cipő tökéletesen szuperált, sokkal stabilabb voltam benne, mint egy aszfaltosban lettem volna. Főleg a vékony, csúszósabb ösvényeken, amik mellett ott volt a hegyoldal. Én ezeken kissé félek, és inkább lassabban megyek, és a belső részén próbálok haladni, hogy ne csússzak le. Engedtem is el nálam gyorsabbakat ilyen részen - aztán egy meredek hegyoldalon együtt araszoltunk lefelé, olyasmi volt, mint Sombokor, csak hála az égnek, sokkal rövidebb. Ezen a részen többen összeverődtünk aztán, előttem lévőket értem utol és engem is értek utol, volt pár patakátkelés, nem estem bele és nem merültem bokáig sem szerencsére. Kicsit szemerkélt is az eső, de miután fennhangon elmondtam, hogy "szeretünk Csanya, kikapcsolhatod az esőt", abbahagyta. Ezután jött egy mászósabb rész, az úton keresztben kidőlt fák, sokon át kellett lépni. Itt 21 km-en voltam már túl, úgyhogy már nem volt sok hátra. Koncentráltam, hogy haladjak, picit a meredekebb szakaszokon lassabban mentem, mint mehettem volna, de igyekeztem beosztani az erőmet a maradékra. Ahol lehetett, futva haladtam, még mindig jól éreztem magam, és jókedvvel futottam. Szerettem közben a Mátrát, és úgy éreztem, hogy a maga módján a Mátra is szeret engem.

44530665_1987698514646232_2084167149928054784_o.jpg

A futók ezen a szakaszon valahogy eltűntek előlem és mögülem is, de jó helyen voltam, figyeltem az órámat is, és mire esetleg bizonytalanná válhattam volna, mindig feltűnt egy Terepfutásos jelölőszalag a látóteremben. Haladtam szépen, és egyszer csak Sástónál találtam magam egy tisztáson, jobbra észrevettem a kilátót, majd átkeltem az úton, az egyik Crew személyében Perényi Andit fedeztem fel, integettünk egymásnak és csapattam tovább, itt jól lehetett futni. Több kirándulóval is találkoztam, mindannyian előzékenyen félreálltak előlem, hogy tudjak menni. Innen már csak 3 kilométer volt hátra, az ösvény mondjuk eléggé köves volt, de galoppoztam lefelé. Egyszer csak Szasza bukkant fel a fotómasinájával, "pózoltam" neki, majd ki is értem az aszfaltra. Na ez már nekem való volt, aszfalt és lefelé, toltam is neki, megelőztem pár embert ezen a részen. Néztem az órámat, láttam, hogy 4 óra körüli idővel fogok kb. beérni, de azt is, hogy a 4 órán belüli az esélytelen, hacsak nem futok hirtelen 3:30-as kilométereket a hátra lévő 1,5-ös szakaszon. Nem tudtam ennyire felgyorsulni, de tepertem. A céltól két kanyarra megláttam Milánt, aki kijött, hogy megnézze, jövök-e már, jöttem, fotózott, én pedig benyargaltam a célba.

matratrail.jpg

4:02:09-es idővel a női mezőny 32. helyén értem be. Szerintem ez nekem egy teljesen jó és vállalható eredmény, nem vagyok csúcsformában, nem vagyok versenysúlyomnál, nem futottam idén sokat, nem futottam idén hegyre, alig futok terepen. Azért jöttem, hogy társaságban legyek, versenyen legyek, hogy "csináljak magammal valamit", ami nekem jó, megint kilépjek valamelyest a komfortzónámból. Azért jöttem, hogy fussak. Ezeket mind megkaptam. Sokkal jobban esett és ment ez a futás, mint a júniusi Szimpla Élmény. Végig magamra figyeltem, a kezdeti nyomottabb hangulatot menet közben felváltotta az öröm, néhol bejött a flow is. A frissítésem tökéletes volt, energetikai problémám nem adódott, a cipő is tökéletesen bevált. Elégedetten és jó érzésekkel értem célba, örülök a célban kapott szép éremnek, és örülök annak, hogy eddigi szokásaimat felrúgva és önmagamat mondhatni meghazudtolva idén már kétszer is voltam terepversenyen! (Még a végén terepes leszek. Vigyázz, UTH, jövök! Haha!) Eddig az éjszaka és az eső voltak a barátaim, most már a Mátra is melléjük szegődött, azt hiszem. Ilyen barátokat pedig szeretek gyűjtögetni. 

Fotó: Terepfutás.hu / DonRazzino, Szasza, Kerékgyártó Peti; Milán

Maraton: már megint szörnyű lett

A maraton az a verseny nekem, amit azért futok, hogy legyen olyan szörnyű futásom, amit aztán emlegetni tudok. Nem tudok maratont futni, eddig egyik sem sikerült problémamentesen és igazán jól.

Nem is írnék nagyon hosszút erről a Spar Budapest Maratonról. Röviden és tömören a történet: futottam, jókedvű voltam, pisiltem, futottam, frissítettem, pacsiztam, nem jött a flow, nem tudtam befelé figyelni, futottam, megfájdult a gyomrom, még jobban megfájdult a gyomrom, büfögtem, öklendeztem, gyalogoltam, futottam, kocogtam, szenvedtem, jókedvűen szenvedtem, elengedtem, haladtam, szarul voltam, kólát ittam, szarul voltam, hánytam, kicsit jobban voltam, nagy nehezen beértem a célba. 4 óra 29 perc 29 másodperc. 5-ből a 2. legrosszabb maratonom.

42905755_572495499865866_3197852751611086789_n.jpg

Az ultrákon nem szoktam ennyit kínlódni, mint most - bár ott akár körözős, akár A-ból B-be futó, gyorsabban megy a problémamegoldás a nálam lévő saját cuccoknak köszönhetően. Most összeszenvedtem az idei évi kimaradást egyben, röviden és tömören, instant.

De egyébként összességében jó volt, köszönöm a sok drukkolást az útvonal mentén, sokat pacsiztam, sok ismerőssel találkoztam, Milánjaim is kijöttek drukkolni, őket meg tudtam ölelni, erre gyors futás esetén nem lett volna lehetőségem. Mentem egy hosszút, az idei leghosszabbat (beépül!), lábilag semmi bajom, fejben is egyben voltam és törekedtem a problémamegoldásra és a haladásra, és ez a lényeg!

Szurkolni jó! Te hogy csinálod?

Gondoltad volna, hogy a szurkolás segít hinni magadban és a képességeidben? Már csak ezért is megéri nem csak rendszeresen futni, hanem szurkolni is!

Ha rendszeresen futsz, és már versenyen is megméretted magad, valószínűleg tudod, milyen óriási energialöketet adhat egy jókor érkező pacsi, vagy egy, a holtpontnál rád villanó mosoly. Tévedés azonban azt gondolni, hogy drukkolni egyirányú dolog! Amellett, hogy felemelő érzés látni, ahogy a biztatás nyomán újult erőre kapnak a versenyzők, a szurkolás a saját teljesítményedre, sőt a pszichés jóllétedre is pozitív hatással van.

Arról már sokat lehetett olvasni és hallani, hogy a szurkolók szeretete és bizalma rengeteget jelent az élsportolóknak: több ezer, vagy akár csak pár tucat ember hangja szinte varázsütésszerűen lendíti át őket a legmélyebb holtpontokon.

De hogyan működik a szurkolás pszichológiája? Izgalmas kérdés, miként alakul át a szűnni nem akaró taps és egy-egy biztató rigmus energiává… Honnan jön az erő, ami lehetővé teszi, hogy a szurkolás hatására legyőzd önmagad és a határaidat?

A tudomány jelen állása szerint a szurkolásból nem csak a versenyzők profitálnak, hanem maguk a szurkolók is - szóval ha épp nem indulsz az aktuális futóversenyen, akkor is érdemes részt venned rajta, csak a kordon túlsó oldalán. Ereszd ki a hangod, pörgesd a kereplőt, osztogass energia-pacsikat, és nem csak a futókat teszed vele boldogabbá és sikeresebbé, hanem te magad is azzá válhatsz.

37330325770_3e0fb455f5_k_1.jpg

Íme néhány példa, hogy működik élesben a szurkolás pszichológiája!

1. „Ha ő képes rá, nekem is menni fog!”

„Ááá, én erre soha nem lennék képes!” – legyintenek sokan, ha egy hosszabb táv, vagy egy figyelemre méltó sportteljesítmény kerül szóba. Ahelyett, hogy már fejben feladnád a célt azelőtt, hogy belekezdtél volna a megvalósításba, nézd meg inkább jobban azokat, akik képesek voltak erre, a számodra most még elérhetetlen teljesítményre.

Itt jön képbe az  én-hatékonyság fogalma, ami a cél eléréséhez szükséges képességünkbe vetett hit fokmérője. Ha jobban szeretnél hinni magadban, akkor jó módszer, ha megfigyeled azokat, akiket most még messziről csodálsz a teljesítményük miatt. Ők hisznek magukban és a képességeikben, ez pedig már fél siker, hiszen ez az önbizalom segít a célok mellett való kitartásban és abban, hogy ne add fel akkor sem, amikor esetleg kilátástalannak tűnik a helyzet.

Egy példa erre Dr. Cindra Kamphoff története, aki maga is futó, és korábban az USA olimpiai kvalifikációs maratonfutását nézve döbbent rá arra, hogy a hátul lemaradó futók az övéhez hasonló ritmusban futnak. Elmondása szerint ez segített neki abban, hogy az ő helyükbe – cipőjükbe – képzelje magát, ami egyúttal kellő motivációt adott ahhoz, hogy rendületlenül folytassa az edzéseket. Ennek eredményeként 2012-ben győztesként ért célba az Omaha Maratonon.

Több kutatás is igazolta, hogy ha mások sikeréből merítesz, akkor erősebb lesz az én-hatékonyságod: az University of Illinois munkatársai által publikált tanulmányban a résztvevők, akik stabilabb én-hatékonyság érzettel bírtak, nagyobb valószínűséggel tartottak ki hosszú távon egy adott edzésprogram mellett. Szóval nézz meg másokat, és higgy magadban!

2. Több szurkolás, kevesebb stressz

Mindenki tudja, hogy a túl sok stressz nincs jó hatással az életre, sőt a sportteljesítményre sem. Egy, a The Journal of Strength and Conditioning Research című szaklapban publikált cikk rávilágított, hogy az egyetemi élsportolók majdnem kétszer nagyobb valószínűséggel szenvednek sérülést a stresszesebb iskolai periódusokban (pl. vizsgaidőszakban), mint a tanulmányi szempontból lazább hetek során. Egy másik kutatás eredményei szerint viszont azoknak, akik támogatnak, biztatnak másokat – ergo szurkolnak másoknak –, a stresszel összefüggésbe hozott agyterületek aktivitása kisebb volt: vagyis kevésbé voltak stresszesek. Egyszóval megéri egy versenyen "kiordítani" magadból a feszültséget!

3. Lásd az egészet és tanulj belőle 

Egy szurkoló nem csak a mezőny elejét, közepét, vagy végét látja, hanem ez egészet. Vagyis a verseny teljes képe előtted lesz, amikor szurkolsz, így - a versenyzőkkel ellentétben - mindenféle tapasztalatot szerezhetsz arról, milyen is egy verseny teljesítése. Látod az élbolyt, a középmezőnyt, és azokat is, akik a végén, például a záróbusszal küzdve haladnak. Ebből nagyon jól lehet tanulni és a saját versenyed során erőt meríteni: a lassabb iramot diktálók küzdelme és kitartása nagy motivációt adhat számodra akkor is, ha egyébként az erősebb futók közé tartozol.

4. Felkészülni, vigyázz, NÉZZ, rajt!

Ha szeretnél nevezni egy versenyre, készülj fel belőle jó előre, hogy tudd, mire számíthatsz - vegyél részt nézőként ezen a versenyen. Ezt javasolja a már említett Kamphoff. És igaza van. Már előre ismerd meg, milyen az útvonal, milyenek a terepviszonyok, készülj fel rájuk. Ha pedig már ott vagy, akkor figyeld meg a környezetedet, a körülményeket, és figyeld meg azt is, hogy mások hogyan teljesítenek. Ha látod, hogy a meredek emelkedőn mindenki nehezebben halad - még az élen állók is -, az segíthet abban, hogy fejben felkészültebb legyél akkor, amikor te futsz majd ugyanezen a versenyen. A látott futók - akiknek épp szurkolsz - modellezik számodra a versenyt, ezzel pedig segíthetnek felkészülni, magabiztosabban rajthoz állni. Ha tudod, mi vár rád, könnyebb lesz a későbbi teljesítés.

A szurkolás tehát segíthetek neked abban, hogy futóként magabiztosabb, motiváltabb, összeszedettebb legyél, higgy magadban, és abban is segíthet, hogy jobban érezd magad, hiszen másoknak szurkolni jó érzés, egyfajta segítségnyújtás, támogatás. 

Az pedig, hogy te hogyan, milyen formában szurkolsz, már a te döntésed: készíts transzparenst, pacsizz, dobolj, kereplőzz, vagy csak kurjongass, a lényeg, hogy mosolyogva, jó kedvvel tedd, és gondolj arra, hogy ez milyen jólesik a futóknak, és neked is milyen jólesik, amikor neked drukkolnak. Segíthetsz másoknak, hogy legyőzzék legnagyobb ellenfelüket: önmagukat!

Szurkolni jó, szurkolj te is gyakran!

 

Szurkolni és versenyezni jó dolog. Ha az olvasottakat a gyakorlatban is kipróbálnád, irány a szeptember 9-i Wizz Air Budapest Félmaraton!

2 futó, 6 óra, 9 etap, 69 kilométer - A győztes: Sparta Team 2.0

Amikor Zsófi felvetette, hogy futna párost a Suhanj6-on, még jó ötletnek tűnt. Amikor válaszoltam rá, hogy futok vele, akkor is. Sőt, amikor Gabi engedélyezte, hogy fussunk, akkor is. Aztán amikor kiderült a "taktika", akkor kissé elbizonytalanodtam, de belementem, mert ott csessze meg magát a komfortzónám, ahol van. Meg különben is, ez a Sparta Team 2.0!

Mert az úgy volt, hogy Gabi azt javasolta (értsd: utasításba adta), hogy 2 körönként váltsunk. Próbáltam átnyomni a 3-as számot, de Gabi nem vette a lapot, Zsófi meg mondta, hogy jó lesz ez a 2-es is. Kössz, ezek meg akarnak engem ölni!  A 2 kör a Suhanj pályán 4 kilométert jelent. 4-et. Ha pedig 4 km-t futok csak egyben, akkor ebből arra lehet következtetni, hogy ezt gyorsan kéne tennem. Hát köszönöm. De az edzői javaslat az olyan, hogy az ember nem mond neki ellent, hanem felköti a gatyáját és csinálja, és lehetőleg nem döglik meg közben. 4 kilométeren lehet gyorsan futni. A gyors az nálam 5-ös tempót, vagy annál jobbat jelent, de mostanában minden vagyok, csak gyors nem. Csak szeretnék az lenni, néha megy, néha kevésbé megy. De most úgy döntöttem, hogy gyors leszek, Zsófiért, Gabiért, a párosért. Igaz, hogy 4 kilométer alatt be sem tudok melegedni, de majd csinálok valamit. Ennyit az előzményekről, ugorjunk a versenyre.

Zsófival együtt mentünk ki Szigetmonostorra, leparkoltunk, átvettük a rajtszámot, begyűjtöttük a többi Giziont, népes volt a banda. Áki és Zsotyek, Judit és Juli, Zsuzsi és Csilla párost futott, Ági és Sepi Pennel kiegészülve triót, K(ati), P(iroska), B(ori) és E(szter) négyes váltót ment, Peti egyéniben tolta, Móni pedig szervezőként volt jelen. Elfoglaltuk a gát szélén a váltóhely mellett a területet és kialakítottuk a főhadiszállást. Kellemes hűvös volt, egy vékony dzseki pont jó volt felülre, hogy ne fázzunk, a 30+ fokok után felüdülés, átöltöztünk, előkészültünk, táncikálva és röhögcsélve vártuk az éjfélt és a rajtot.

40427735_1867625366657228_6345088231582728192_n.png

Szerencsére Zsófi szeret rajtolni, én kevésbé, ezen nem vesztünk össze, övé volt az első etap, én meg egy nutellás gélt nyalogatva és Csilla ropiját megdézsmálva valami bemelegítésfélét mímeltem - őszintén, ritkán szoktam bemelegíteni, mert arra ott az első 10 kilométer (ne kövessétek rossz példámat!), de itt most nem akartam totál hideg izmokkal robbantani (bruhaha). 20 perc sem telt el, Zsófi már jött is és váltottunk. 9 alkalommal lódultunk neki mindketten a 4-4 kilométerünknek - én most a saját részeimről tudok részletesebben regélni.

1. felvonás:

Éjfél után 20 perccel nincs is jobb annál, mint számomra szokatlan és eszement tempóban nyargalászni fejlámpával egy tök sötét gáton. Utoljára a Spartathlonon futottam éjjel és fejlámpával, akkor kicsit más volt a tempóm és a lelkiállapotom is, jó érzésekkel gondolok vissza arra az éjszakára. Ennek hatására persze tolom, mint egy idióta, nézem az órát, 4:15-öt mutat, oké, akkor most tessék lassítani, mert ciki lenne 250 méter megtétele után összeesni. Beállok egy tűrhető tempóra, amit elvileg el kéne bírnom 4 kilométeren át, persze zihálok, nem vagyok én ehhez hozzászokva. Szerencsére a mezőny már elég szellős, tudok haladni, a fordítók mondjuk nem a kedvenceim, de nem lassulok le nagyon és egész jól ki tudok gyorsítani belőlük. Szerencsére életben maradok és 4:54-es átlagra hozom az első szakaszomat. Utána természetesen nyújtok, mert csak.

2. felvonás:

Zsófi nagyon tolta, úgyhogy én sem adhatom alább, megyek, ahogy tudok, ez a szakasz érzésre egy fokkal könnyedebben megy, rátapadok egy fehér nadrágos srácra, és azt a célt tűzöm ki magamnak, hogy nem szakadok le róla. Ez olyan jól sikerül, hogy 1 kilométerrel a vége előtt meg is tudom előzni. Azt érzem, hogy még egy kör menne ebben a tempóban, de a terv az terv, még korai lenne felrúgni, úgyhogy nem vágtatok tovább, váltunk. Amúgy az a megbeszélés, hogy az utolsó kilométernél kikurjantunk egymásnak, hogy a másik tudja, mindjárt jövünk, készüljön a váltásra. 4:59-re futom ezt a 4-est. A szünetben kis frissítő, a jól bevált Panhellen Carbo100-BCAA kombót kortyolgatom, és hoztam pár gélt is, ezekkel elleszek.

3. felvonás:

Zsófi az istennek sem akar lelassulni, pedig igazán megtehetné, de ez a nő egy terminátor, szerencséje, hogy bírom! Na szóval nekem is kötelességem teperni, bár a bal combom épp nem ezt akarja, de elcsendesítem és 2 kilométer után mintha be is melegednék. Érzésre egész jó, de azért folyton nézem az órám, hogy mit megyek, 5:01-re vagyok jó ezen a szakaszon. Kissé bosszant, de tudom, lesz ez még rosszabb is. A pihenő alatt elmegyek wc-re.

4. felvonás:

Kellett nekem azt gondolni, hogy lesz ez még rosszabb is, mert ez az etap már rosszabb, nem is tudok 5 alá menni, akármennyire is erőlködöm. Rossz, hogy mire bemelegednék, le kell állnom, és rossz, hogy a pihenőidő sem túl sok. Kezd kijönni, hogy nem vagyok én ennyire gyors, és kezdem érezni, hogy mégiscsak éjszaka van. Próbálom nem nézegetni az órám, mert csak felidegesít, hogy miért vagyok lassabb, mint szeretnék. Kéne edzeni rendesen, szidom magam közben. 5:16 a szakasz. Váltás után battyogok egy kört a versenyközpontban, megnézem az eredménylistát, látom, hogy 1. helyen állunk 2 óra után 24 kilométerrel, azaz 5 percest tudtunk menni végig, a 2. helyezett 21 kilométernél jár. Oké, ez jó, tolni kell tovább, hiszen már csak 4 óra van hátra!

5. felvonás:

Tudtam, hogy át kell öltöznöm kisnadrágból kompressziósba, mert elkezd cseperegni az eső, míg futok, így legalább nem dörzsöl szét a gatya. Aztán az eső rázendít, szerencsére ahogy az éjszaka, úgy az eső is a barátom, nem különösebben zavar. Darálom a nekem rendelt 4 kilométert. Persze kezdek bekómálni, mégiscsak hajnali fél 3 körül jár az idő. Szerencsére rájövök, hogy van egy Red Bullom, direkt hoztam, erre vágyva futok végig. Már csak 5:25-re vagyok képes, pffff. De bekortyolom a Red Bull harmadát óvatosan, aztán érzem, hogy kezd is hatni. Nyújtok az esőben, de nem élvezem, hogy esik, így nem, szar benne állni, és még szarabb levenni az esődzsekit és úgy várni a váltást, hogy mikor indulhatok.

6. felvonás:

Zsófi nagyon jól nyomja, nem hiába, az én párom! Én is igyekszem továbbra is odatenni magam. Eldöntöttem, hogy az órámat nem nézegetem, inkább érzésre futok, ahogy tudok. Érzem persze, hogy lassú vagyok, Zsu megy előttem pár méterrel (bár mi vagyunk körelőnyben), de csak nagy nehezen tudom megközelíteni, nagyon kemény ő is, jól tolják Csillával, versenyben vannak a 2. helyért. Kissé tudtam gyorsulni, de nem sokat, 5:20 lett a szakasz. Az eső meg csak ömlik, váltás után dzseki rögtön fel, melegíteni nem sokat tud, de legalább annyira nem ázom-fázom. Érzem, hogy ennem kéne valami szilárdat, ropira vágyom, elballagok a frissítőasztalig (addig semmit nem vettem el róla), Móni fogad, és amikor mondom, hogy ropit ennék, a saját táskájából varázsol elő nekem egy életmentő csomag Nógrádit, amit elfogadok, de azért két sós vajas kenyér darabot is magamévá teszek, aztán leöblítem egy kis kólával. Hajnalban nincs ennél jobb kaja!
Közben hajnali 4-kor egyszer csak megjelent Józsi két tálca papírpoharas kávéval - fogta magát az éjszaka kellős közepén és az esőben kijött hozzánk a gátra, hogy megnézze, hogy futunk! Ilyen csapattársakat kívánok mindenkinek!

 

7. felvonás:

Jó, hogy ettem-ittam, de gyorsabb sajnos nem lettem tőle, sőt, azt hiszem, itt a mélypont. Érzem, hogy a hasam nem az igazi és wc-re kéne mennem - jó, hogy Józsi kínálta a kávét, én meg mondtam, hogy nem kérek, mert csak átmegy rajtam, a gondolat is elég volt, hogy az emésztésem bepörgesse magát. Próbálom ezt a 4-est lehetőségeimhez mérten gyorsan lepörgetni anélkül, hogy közben egy kék bódéba kellene bemennem. Áldást mondok Zsófira a váltásnál, és azzal a lendülettel a wc felé veszem az irányt, ahol egy időre megpihenek - utána viszont sokkal jobban vagyok. Még kétszer kell futnom, és már közel a vége, egész jó előnnyel vezetünk, ezt már ki fogjuk bírni. 5:35, no komment. Csillának kotorok egy sapkát, mert nincs neki, és csak most jutott eszébe, hogy hátha valakinek van - legalább valaki megfuttatja a lila sapimat is.

8. felvonás:

Zsófi is érzi, hogy közeleg a vége, de látom rajta, hogy már fáradt. Én sem vagyok friss és üde, de az, hogy már látom a verseny végét, ad egy kis plusz erőt, mondjuk ez a tempómon nem látszik. Az eső ömlik, ráadásul hideg, a váltás előtt jóval levettem a dzsekit, iszonyatosan lassan tudok csak bemelegedni. Bokáig gázolok a pocsolyákban, meg sem próbálom kerülgetni, minek, bugyiig vizes vagyok, a cipőm is az, nem mindegy? Sokan nem így gondolják, mert cikáznak a pályán, nem egy ember késztet maga mögött hülye irányváltásokra azzal, hogy mire előzésbe kezdenék, egy pocsolya miatt elém lép, így megtorpanok és mehetek a másik oldalán. Ez így elég szar. 5:40-et tudok csak menni, és tudom, hogy már csak egyszer kell futnom. A közvilágítást már lekapcsolták, de még sötét van, kell a fejlámpa, a fényén átsejlő esőcseppek szürreális hangulatba hoznak és hirtelen jópár ezer kilométerrel odébb érzem magam. Zsófin látom, hogy már nem száz százalékos, átöltözött szárazba és indul az utolsó etapjára. Utánakiabálok, hogy csak egy kört menjen, ne kettőt, nem tudom, hallja-e. Józsi mondja, hogy Zsófi üzeni, csak egy kört szeretne már menni, lehetőleg úgy készüljek - teljesen egy rugóra járt az agyunk, hiszen én is pont ezt szerettem volna. Már fel sem veszem a kabátot, minek, az eső ömlik, a fejem bedugom Józsi ernyője alá, a hátamra csurog a víz, közben nagy nehezen megtalálom a kis lufibogyót, amit a lefújásnál kell majd a földre tenni, zsebre vágom.

40058918_2245735395501098_2024249981031940096_o.jpg

9. felvonás:

Végre már nem kell fejlámpa, feljött a nap, látom a szembe futók arcát, összemosolygunk többekkel, jó a sötét, de jó ez a kontakt is. Bepörögtem, tudom, hogy itt a vége, mennem kell, legyen minél jobb az eredményünk, közben magamban üvöltöm a fülemben üvöltő Wellhellotól, hogy "nincs vége, ezt ordítjuk majd hajnalban a szélbe, ha már elloptuk az éjjelt, csak nézzük, ahogy a nap megpróbál felkelni és elfelejtünk hazamenni". Végül 3,3 kilométert tudok még a rendelkezésemre álló időben kisajtolni magamból 5:15-ben. Lefújják a versenyt, lerakom a lufit egy műanyag pohárban, majd lassan és lazán odakocogok a helyünkre. Zsófi ismét szárazban van már, én szarrá ázva, szegényt jól megölelem és összevizezem. Most van vége.

69,328 kilométert mentünk ketten Zsófival 6 óra alatt. Majdnem 70, de nem annyi, jó ez így, ezt tudtuk most, szerintem jók voltunk, odatettük magunkat, húztuk egymást, megdolgoztunk érte, koncentráltunk és nem engedtük el magunkat. Szerintem ez a lényeg, és nem kifejezetten a győzelem - aminek persze örülünk. Azt gondolom, hogy jó páros vagyunk Zsófival, és lesz még közös versenyünk. Hogy mi, még nem tudjuk, de biztos találunk valami nekünk valót. Két közös futásból két dobogó nem rossz.

40474664_2046517095409783_8108417751086792704_o.jpg

A Gizionok "uralták" a versenyt: a srácok 2., lettek, Zsu és Csilla 3., a KPBE 2., a többiek is derekasan helytálltak. Jó kis csapat ez, na, velünk volt a #gizionpower!

A magam részéről most már szeretnék kicsit lassan futni, kicsit hosszabban futni, szóval várom  a 12 órást, ami mindjárt itt van, és amitől akár félhetnék is, de nem félek, hanem már ott akarok lenni és futni akarok. Aztán lehet, hogy ha már ott vagyok és futok, visszasírom majd a gyors páros gátfutást.

Fotók: Abai Róbert, Neubrandt József

Fókusz és versenyzés: bekapcs!

Ha a tavalyi évemre azt mondom, hogy nagyon jó volt, akkor az idei év gyakorlatilag az ellentéte. Nem véletlenül nem is írtam idén olyan sokat. Nem volt sok minden, inkább csak a lényegesekről írtam, a nyűgjeimet meg igyekeztem kihagyni, vagy csak röviden tálalni. Nem véletlenül alakultak így a dolgok, és talán nem is baj, hogy ez az év olyan volt eddig, amilyen, részben tudatosan, részben véletlenül lett ilyen, de tanulok belőle folyamatosan.

A Spartathlon után nem tudtam, hogyan tovább, kissé buta módon csak odáig terveztem, azt akartam megcsinálni nagyon, beletettem mindent, amit tudtam, és életem legjobb versenyét és futóélményét kaptam cserébe. Azóta is valahányszor eszembe jut, libabőrös leszek és könnybe lábad a szemem, és gondolatban visszatérek oda, futás közben is sokszor felidézem, milyen volt ott lenni. Imádtam, és vissza fogok még menni. De ezt már tudjátok.

De utána kissé túlzottan elengedtem magam, és ennek meg is lett a böjtje. Azt hittem, hogy ha nincs terv, attól még jól fogok tudni futkosni, csak lazán, jólesően, nem olyan sok kilométert, de azért tisztességesen. Nem így lett. Szeretek futni, nagyon rossz, ha nem futok, és megyek is, de teljesen mást jelent nekem a futás akkor, ha van valami időhöz kötött, "kézzel fogható" cél, mintha csak úgy lógok a levegőben és megyek bele a vakvilágba, és igazából csak azért futok, hogy fussak.

A Thor Gym-es edzőképzés ideje alatt értelemszerűen a futás nem volt annyira fontos, ám amikor vége lett, nem tudtam rendesen visszaállni, mert nem volt tervem a "hogyan továbbra". Közben ott volt az a mizéria a talpamon lévő tyúkszem körül, ami rohadtul fájt és minden gyalogos- és futólépésemet megkeserítette hónapokon keresztül, kétszer kellett kiműttetnem, a második, lézeres kezelés után iszonyú lassan gyógyult, hetekig futottam úgy, hogy egy kb. 1 forintos nagyságú lyuk volt a jobb talpamon pont ott, ahol a talajjal érintkeztem. De szerencsére végül meggyógyult, és ajánlom neki, hogy többé ne is térjen vissza.

A teljes téli alapozás kimaradt, tavasszal sem futottam szinte egy tisztességes hetet sem, az Ultrabalatonon iszonyúan fájt a szívem, hogy nem indulok, még akkor is, ha amúgy sem is terveztem, és nem is jutottam volna túl sokáig. De arra jó volt, hogy rájöjjek, össze kell magam kapni, mert így nem jó, nem vagyok boldog, nem vagyok kiegyensúlyozott, nem találom a helyem a világban, nem tudom hol levezetni a munkában beszedett, a korábbinál jóval több stresszt (előléptettek, több teendőm és felelősségteljesebb feladatköröm van januártól), úgyhogy vissza kell csinálnom mindent, ahogy korábban volt. Az edzések cél nélkül nehezen és szenvedősen teltek, a formám pocsék volt, szarul éreztem magam a bőrömben.

37174497_855607831299821_3173681670091964416_n.jpg

Megcsináltuk ugyan Milánnal a Szimplát, de annyira gyengén mentem, hogy szívem szerint elástam volna magam. Pont jókor jött Zsófi és az Ultra Tisza-tó páros, mert emiatt kissé összekaptam magam, de a verseny után megint a posványban találtam magam. Kínlódtam, szenvedtem, szörnyen mentek a futások, sem erőm, sem kedvem nem volt menni, mert semmi örömöm és sikerélményem nem volt. Csak húztam bele magam a mocsárba még jobban. Erre sajnos alkatilag hajlamos vagyok, ha valami szar, akkor én még simán ráteszek magamnak 2-3 lapáttal - és így már semmi nem lesz jó. Boldogtalannak éreztem magam, sem a munkában nem találtam a helyem, sem a futás nem tudott kihozni ebből az állapotból. Nekem a futás volt az elmúlt években az önmegvalósításom, a sikerélmény-szerző területem, amitől jobbnak, erősebbnek éreztem magam, amitől kiegyensúlyozottabb voltam, ami adott egy pluszt a mindennapokban. De mivel most a futás sem ment jól - mitől is ment volna jól -, nem volt semmi kapaszkodóm. Úgy éreztem, hogy semmi nem úgy alakul, ahogy azt én szeretném, de nagy nehezen arra is rájöttem, hogy csak én tudok magamon segíteni. Milánnal nagyon sokat beszélgettünk a dolgaimról, szerencsés vagyok, hogy a férjem ilyen régóta szeret és figyel rám, és elviseli, ha épp rossz passzban vagyok, meghallgat és ha máshogy nem is tud éppen segíteni, tartja a vállát, hogy azon bőgjem ki magam. Közös erővel arra jutottunk, hogy találjak magamnak egy versenyt, egy célt, ami megvalósítható, belátható időn belül van (tehát látom, hogy x hét múlva, nem kell rá túl sokat várni), és csináljam.

39164777_724041477927577_1417668897959575552_n.jpg

Kitaláltam, hogy indulni szeretnék a velencei 12 óráson. Nem a 6 óráson, mert azt a távot annyira sosem szerettem, ahhoz eddig sem voltam elég gyors. A 12 órás viszont kellően hosszú, kellően tud fájni, kellően ultra ahhoz, hogy engem motiváljon. Igen, fájni fog, tudom, hogy fájni fog, viszont azt is tudom, hogy meg fogom tudni csinálni. Ettől remélem, hogy visszahoz, hogy érezzem, hogy élek, hogy csinálok valamit, hogy van akaraterőm és elszántságom. Furán működöm, tudom. Gabinak is előadtam az ötletem, és teljesen érthető módon először nem támogatott benne. De mivel az edzőmmel is szerencsém van, mert figyel rám, érezte, hogy valami nagyon nem oké mostanában, így kérte, hogy üljünk le beszélgetni, mondjam el, mi van most, mit szeretnék, találjuk meg azt, ami segít rajtam és kirángat a gödörből. Átbeszéltük, Gabi megértette, mit szeretnék és miért, így végül engedélyezte a 12 órát, és kiadta parancsba, hogy még a verseny előtt találjam ki, mi lesz a következő, amit szeretnék és motivál. Ha tudtok valami jó kis versenyt, ami érdekes lehet számomra, szóljatok!
Nekem egyébként fontos, hogy az edzőm ilyen, és az is, hogy tudjon róla, hogy mit csinálok, milyen versenyre megyek. Biztos vannak olyanok, akik az edzői "utasítás" ellenére csinálnak dolgokat, én nem ilyen vagyok. Így tudunk együtt dolgozni hosszú évek óta, és így maradhat meg a jó kapcsolatunk.

Szóval indulok Velencén a 12 óráson. Nincs PB terv (hivatalosan 112 km a legjobbam még 2015-ből), tudom, hogy most nem lesz belőle egy nagy futás és egy nagy eredmény. "Csak" egy ultrát akarok futni. Úgy akarok odaállni, hogy fókuszált vagyok, és végigfutom az egészet, magamért. Egy jó érzésű, összeszedett futást akarok, ahol egyben vagyok, és újra megtalálhatom magam a futásban. Régóta szeretnék egy olyan versenyt futni, ahol az elején benyomom a zenét a fülembe, felteszem a szemellenzőt és csapatom végig, ahogy tudom, csak magamra figyelve. Nem hasonlítom magam sem a korábbi önmagamhoz, sem pedig másokhoz. Ez a terv, remélem, összejön. Mikor megkaptam az áldást a versenyre, már másnap átkattant az agyam, és jobban ment a futás. Úgy látszik, tényleg így működöm.

A 12 órás előtt azért még lesz más is: a Sparta Team újra összeáll: a "győztes" csapaton ne változtass elvalapján Zsófival ismét párosban futunk majd, méghozzá a Suhanj6-on, tuti jó lesz, szerintem ügyesek leszünk, gátfutásban már nagyon jók vagyunk, és remélhetőleg éjjel nem fog minket szarrá égetni a nap sem!

37619034_2053821271359956_1355246491819573248_n.jpg

A futóedzések mellett egyébként minden héten 2-szer, de van, hogy 3-szor is előpakolom a súlyzószettemet és nyomom az erősítő edzéseket. Úgy érzem, hogy megéri csinálni, erősebbnek érzem magam, a kezdetben béna gyakorlatok is egyre jobban mennek, és egyébként élvezem is az edzéseket. Magamnak rakom össze, hogy mit csinálok, és mindig jól kipurcantom magam (kemény edző vagyok, na), de nagyon jó érzés.
Voltam a héten Vandánál manuálterápiás kezelésen, mert a nyakam mostanában nem az igazi és többször beáll, és megjegyezte, hogy sokat javult a tartásom, láthatóan szebben tartom a vállaimat, mint korábban, ami az erősítésnek köszönhető, szuperjól esett ez a pozitív visszajelzés.
A kedvenc gyakorlatom amúgy az evezés, akár rúddal, akár TRX-szel, Bálint anno ezt javasolta azoknak, akik sokat ülnek, nem véletlenül, a vízszintes irányú húzás pont ellentétes azzal, amit egész nap csinálok: ülök a gép előtt előrenyújtott karokkal, amitől a vállaim előreesnek és a nyaki gerinc szakasza is túlterhelődik. Úgyhogy evezek rendületlenül március óta, és megéri. Az edzősködés amúgy nagyon érdekel és vonz, és szeretnék még sokat tanulni ezzel kapcsolatban, mert úgy érzem, ez igazán nekem való téma, amivel szívesen foglalkoznék.

39164233_299246340850412_1119718297852444672_n.jpg

Az utóbbi 2-3 hétben pedig voltam párszor indoor cycling-on is a Suhanj Fitnessben, úgy éreztem, jót tenne a testemnek egy másfajta kardioterhelés is, hátha jobban alakulnak a formáim, szeretném a tavalyi versenysúlyomat és formámat visszaszerezni. Az étkezésre is igyekszem jobban figyelni, néha van egy kis elhajlás, de az össze-vissza kajálás helyett megint a sporttáplálkozás került előtérbe. Lassan haladok, de legalább visszaálltam a régi utamra. Most fókusz van és cél van, és meglátjuk, mit hoz az ősz.

Párosban is jó a futás! - Ultra Tisza-tó másodszor

Az UTT-n eredetileg egyedül szerettem volna indulni, mint tavaly, pár hónappal ezelőtt jó motivációnak tűnt rá felkészülni. De nem mentek annyira gördülékenyen az edzéseim, mint ahogyan kellett volna, Gabi pedig érthető módon lebeszélt az egyéni indulásról. Mondta, hogy meg tudnám csinálni, de nem lenne jó élmény, és igazat adtam neki, nem akartam kínlódva célba érni, nem láttam értelmét egy, a tavalyinál sokkal lassabb és szenvedősebb teljesítésnek. Egyik este azért beugrott, hogy akár párosban jópofa lenne lefutni ezt a 111 kilométert, de aztán 2 perc után el is vetettem a gondolatot. Másnap reggel viszont a Gizionokban feltűnt egy poszt: Zsófi kérdezte meg, nincs-e kedve valakinek lefutni vele párban a versenyt! Azonnal írtam, hogy ÉÉÉÉN akarok a párja lenni, ő pedig el is fogadta a jelentkezésemet.

Örültem, mint majom a farkának, új kihívás, nem csak magamért kell futni, hanem a páromért is, össze is kaptam magam az edzésekre, csináltam a gyorsítókat, amiket Gabi adott. Közben Zsófival kitaláltuk a szakaszfelosztást, a második verziót Gabi is leokézta, Máté elintézte a nevezésünket, amit nagyon köszönök még egyszer, Nicol személyében ötcsillagos kísérőnk is lett, aki autóval fuvaroz majd minket a pontok között. A csapatnevünk "Sparta Team alias körbekáromkodjuk" lett, Sparta, mert Zsófi Spartan versenyekre jár, nekem van egy Spartathlonom, és káromkodunk, mert hát úrilányok vagyunk, na. A verseny előtti pár hétben sokat kommunikáltunk Zsófival, jól összerázódtunk. És még Milánnak is "szereztünk" bringás kísérőt, Kriszta vállalta, hogy teker mellette és segíti a versenyen, Gabi, Zsotyek és Józsi pedig "katasztrófaturistaként", azaz szurkolóként jött el a versenyre. A Gizionoktól még Böbe indult csapatban, Andi és Erika pedig egyéniben, így lett teljes a Gizion különítmény.

37192308_10215981757037589_5327599380964835328_o.jpg

A verseny hetében már szabadságon voltunk, edzőtáboroztunk Bernecebarátiban, jó volt nagyon, mondjuk kicsit féltem, hogy egy aluledzett évben pont egy versenyhéten tolok nagy mennyiségű kilométert, de nem lett belőle baj - inkább próbáltam arra gondolni, hogy idén végre lesz egy tisztességes hetem! Pénteken mentünk Tiszafüredre, ott bandáztunk, vacsora, alvás, szombat reggel irány a rajt.

7-kor indultak az egyéniek, így elköszöntünk Milántól és Krisztától, nekünk még volt egy kis időnk. Nálunk Zsófi rajtolt 8.20-kor, a gyorsabb párosok mezőnyében, ő futotta az első szakaszt. Mi Nicollal a rajt után autóba vágódtunk, majd a ponton vártuk Zsófit, aki jött is szépen, adta a chipet és már mehettem is. Tiszaderzsről futottam Abádszalókra 10,9 kilométert. Gabi 5:15-ös tempót javasolt, ezt igyekeztem tartani, és sikerült is, egészen jól ment a futás, de azért éreztem, hogy kívül vagyok a komfortzónámon, és nem vagyok ideális állapotban. Az idő kezdett bemelegedni, úgyhogy eleve jéggel a topomban indultam, ami hamar el is olvadt, de a váltóhelyig nem főttem meg. Abádszalókon nemcsak Zsófi várt, hanem ott voltak Gabiék is, mondták, hogy Milán nagyon szépen halad, minden oké vele, jól "dolgoznak" Krisztával. A váltás után kb. 2 percet tudtam nyújtani, közben rég látott unokatestvéremmel, Ágival is sikerült összetalálkozni, 3 autóval mellettünk parkoltak, a barátja futott csapatban, ő pedig kísérte, örültem neki, a nap során még jópárszor találkoztunk.

Nicollal indultunk tovább Dinnyéshátra, onnan jöttem megint én. Itt volt egy jó kis kalandunk, mert a navigáció össze-vissza írta, merre menjünk, úgyhogy inkább a táblákat követtük Kisköréig, közben izgultunk, hogy odaérjünk a pontra Zsófi előtt, aki nagyon szépen nyomta. Kiskörénél jöttek az igazi izgalmak, ugyanis két útvonalbiztosító polgárőr bácsi is rossz irányba terelt minket, konkrétan fel a gátra, amire amúgy nem lehetne felhajtani, mert büntetés jár érte, hát nem voltunk nyugodtak, a futók mellett voltunk kénytelenek menni, de így láttuk hol van Zsófi, és biztosan odaértünk a váltásra. Közben kiderült, nem mi vagyunk az elsők, akiket a gátra tereltek, így a szervezők intézkedtek, hogy ne legyen probléma belőle, mert nem direkt mentünk arra.
Mondjuk ezt én csak a szakaszom után tudtam meg, úgyhogy kb idegből futottam a váltásunk után a rám váró 9 kilométert, nem is lett rossz a 2. szakaszom sem Sarudig. A nap ezerrel égetett, mint a lézer, a Hősök is megénekelték a fülemben, nyugtáztam is, hogy ez pont így van, árnyék semmi, néha jött egy-egy szelesebb szakasz, meg 2 percre elment a nap, de főleg a 30 fok és tűző nap volt jellemző. Nagy nehezen beértem Sarudra, már Gabiék is ott voltak, kaptam jeget, ittam is, kicsit kifújtam magam, és indultunk tovább Poroszlóra. A kocsiban iszogattam a Panhellen italomat, és ettem gélt is, de éreztem, hogy az elindulás-megállás-autózás nem nekem való igazán, a gyomrom nem annyira szereti a helyzetet. De amit tudtam, megtettem, hogy ne legyen baj, legyen energiám.

Poroszlón a fordítóban megtudtam Kozma Bandi szpíkertől, hogy Milán most ment el és várja, hogy utolérjük, és jól van, ennek örültem, Andival és Erikával is találkoztam, ők is szépen haladtak. Zsófi is jött ügyesen, jól nyomta nagyon, keményen odatette magát megint. Én is igyekeztem a kicsit több mint 9 kilométeremet jól megfutni, nem is lett rossz, bár a hasam már eléggé feszített, de Sarudig kibírtam gond nélkül, egész tűrhető tempóban. Ott kértem egy kis pihenőt, amit a férfi wc-ben töltöttem, mert nem volt kedvem sorban állni a női előtt. A pihenő után továbbindultunk Nicollal vissza Dinnyéshátra, addig sikerült kitalálnom, hogy kell a nyakamba valami rongy, hogy hűtsön, mert a két hosszabb szakaszon, ami még rám várt, jól fog jönni - le is vágtam a nálam lévő vékony törölközőből egy csíkot, és bevizeztem. A gyomrom nem volt százas, de magamba erőltettem a frissítésem, hogy legyen energiám futni, jegeltem és ittam, aztán mikor jött Zsófi, nekiiramodtam a 12,4 kilométeremnek.

37196152_10215989328866880_7802047958517547008_n.jpg

Az első 3 kilométer nehezen ment, a lábaim működtek, de a testem többi része valahogy nem akart szuperálni, agonizáltam egy sort, hogy most mi van, a következő frissítőnél szereztem egy fél literes vizet, és onnantól vittem magammal, ittam belőle, locsolgattam is magam, de nem nagyon lettem jobban. Kisköréig kínlódtam, ott egy hideg kóla tett kissé helyre, meg Mike Shinoda jó kis zenéje, úgyhogy megráztam magam és elkezdtem nyomni, sorra előztem vissza azokat az embereket, akik addig elmentek mellettem. 6 kilométer szenvedés kellett, hogy utána újra rendesen tudjak futni, bosszantó is volt nagyon, de mindegy, az adott helyzetből kihoztam a maximumot. Abádszalókon várt a váltás, meg Gabiék, mondtam, hogy nem voltam túl jól, de azért csak ideértem, a ponton megettem egy adag barackbefőttet, valahogy azt kívántam. Mivel az összes ruha vizes volt rajtam, a nadrágom is, ami csúnyán dörzsölt, Nicol átöltözést javasolt, amiben igaza volt, én is terveztem, úgyhogy gyorsan teljes ruhaszettet cseréltem, aztán indultunk tovább a kocsival.

Tiszaderzsen készültem az utolsó váltásra, de éreztem, hogy már nem vagyok száz százalékos hasilag, de a feszülésen és a görcsön kívül remélem, hogy nem lesz más gebasz (értsd hányás). A nap még mindig égetett, nagyon rossz volt várakozni, már mentem volna, hogy haladjak, utálok várakozni, hiába ittam, szomjas lettem, a jegem elolvadt, tébláboltam össze-vissza. Ágiék ismét felbukkantak, velük beszélgettem kicsit, aztán egyszer csak begurult Kriszta, és mondta, hogy Milán mindjárt érkezik, Zsófi utolérte, de Milán elkezdte nyomni vele, hogy még engem láthasson, mielőtt váltunk, jött is hamar, megpusziltam, megdicsérgettem, aztán feltűnt Zsófi is, és indulnom kellett.

Hát nekiiramodtam az utolsó, leghosszabb, 14,4 kilométeres szakaszomnak. A lábaimnak nem volt baja, de a hasam görcsben volt, büfögtem, be volt feszülve mindenem, nem volt élvezetes. Utolértem Nándit, őt biztattam, majd Edina mellé értem, akinek pont olyan tempója volt, ami nekem is jólesett, úgyhogy beszélgetve mentünk együtt egy darabon, amíg meg nem kellett állnom egy kis belegyaloglásra, hogy a gyomrom rendezni tudjam. Szerencsére 100-150 méter elég volt ahhoz, hogy kicsit jobb legyen, haladtam tovább. A frissítő nehezen jött, de csak odaértem, ittam egy kólát, attól kiengedtem a fáradt gőzt, és tudtam futni, kellett is. Hát, elég szarul voltam, próbáltam mentálisan legyőzni a fizikai rossz érzéseket. Tudtam, hogy mennem kell Zsófiért, és hogy ennél sokkal rosszabb állapotban is voltam már, amiből ki tudtam jönni. Jobb ötletem nem volt, keresgélni kezdtem a lejátszómon, hogy hallgassak valami más zenét, a Linkin Park most nem segített, Mike Shinoda sem, úgyhogy DJ Bobo-ra esett a választásom, lesz, ami lesz... vajon mennyire lehettem szarul? No de Bobo és az ősrégi slágerek pont jók voltak arra, hogy feltegyem a szemellenzőt és meginduljak 'se lát se hall' módon, egészen az utolsó 3,2 kilométerre lévő pontig. Itt még egy utolsó kólát lenyomtam, és irány a cél, tavalyról emlékeztem, hogy ez a szakasz egész gyorsan eltelik - bár szenvedősen, de azért odaértem a versenyközponthoz és lecsippantottam az utolsó, célt jelentő ellenőrzőponton. Léptem még kettőt, majd megálltam, hogy összeszedjem magam, iszonyatosan görcsölt az egész hasam. Gabiék jöttek elém, megölelgettek, aztán fogtam magam és egy kis körben bekocogtam a célhoz, ahol Zsófi várt, és együtt befutottunk a célba, megkaptuk az érmeinket. Aztán nem sokkal később kiderült, hogy harmadikok vagyunk, aminek nagyon örültünk! Ha nem értünk volna el helyezést, akkor is örültünk volna, de így még jobb volt, örömmel álltunk fel a dobogóra az eredményhirdetésen.

37209749_2156644354410203_8514158840478957568_o.jpg

37161646_10215981759397648_4564123391677693952_o.jpg

A célban megvártuk Milánt, mi tarthattuk neki a célszalagot, Máté adta az érmet, Krisztát is megpuszilgattam, még egyszer köszönöm neki, hogy "vigyázott" a férjemre és kísérte, jó páros voltak, Milán nagyon összeszedetten, egyenletesen és okosan ment, és ebben Kriszta nagyon sokat segített neki azzal, hogy frissítette.
Mi szerintem jó páros voltunk Zsófival, mindketten mentünk egymásért, ahogy tudtunk, az adott napon mindketten kihoztuk magunkból a maximumot. Nicol pedig szuper kísérő volt, vitt minket, segített, etetett, itatott, jegelt, öltöztetett, kenegetett, hálás vagyok neki, hogy eljött, és örülök, hogy a tavalyi UB kudarc után most célba tudtam érni úgy, hogy ő is ott van, és nem volt hiábavaló, hogy eljött.

37252868_10215989671315441_7792198962852659200_o.jpg

És mi a helyzet velem? Jólesik ez a siker, jólesett másért is küzdeni, jó volt versenyezni, hajtani, megoldani a nehézségeket. Jó lett volna jobb formában odaállni a rajthoz, de most ez van, jelen pillanatban ezt tudom, de van felfelé, igyekszem arrafelé folytatni, nem feledve azt, hogy honnan jövök, ki vagyok, és hogy hová szeretnék eljutni a saját utamon.

Fotók: UTT, Józsi, Zsófi, saját

A valóság a befutóképek mögött


Az elmúlt hetekben több kemény ultratávú verseny volt, Ultrabalaton, Ultra Trail Hungary, ahol rengeteg ismerősöm vett részt, sikerrel, sikertelenül, de mindenképp gratulációt érdemelnek. Posztolják a befutófotókat, amikhez a gratulációk mellett folyamatosan jönnek a hozzászólások: "úgy nézel ki, mint aki nem is futott", "de hát el sem fáradtál", "tényleg végigcsináltad, olyan kipihent vagy", és társaik. A futó meg "mentegetőzik", hogy de bizony futott, megcsinálta stb.

De az az ember azon a befutóképen igenis fáradt, kurvára, kicseszettül, embertelenül, alig várja, hogy megállhasson és leülhessen, lefekhessen, hiszen nem csak ébren volt 15-20-30 órát, hanem még futott, haladt is közben, folyamatosan, 100+ kilométert! Igen, tudjuk, még kocsival is sok, nemhogy két lábon! De az az adrenalinlöket, ami ott jön a célban, pont azt teszi vele, ami a képeken is látszik: felspanolja, boldoggá teszi, megszépíti, kisimítja, megfiatalítja, átszellemültté teszi, elmulasztja a fáradtságot, eltörli az esetleges szenvedést.

És pont ez az az érzés, amiért csináljuk az egész (ultra)futást, ezért edzünk folyamatosan, mert ezt akarjuk átélni, ezt az adrenalinsokkot, ezt a boldogságot, ezt az érzést a célban, amikor mi vagyunk a világ legkeményebb emberei, akik bármire képesek, amikor mindenki nekünk tapsol, amikor rocksztárnak érezhetjük magunkat.
Ezért nézünk ki jól a befutófotókon, ezért tudunk úgy futni az utolsó kilométereken, mintha akkor indultunk volna, mert jön ez a flow, ami mindent eltöröl, és csak a boldogság meg az elégedettség marad. Ezt akarjuk újra és újra átélni, mert ez egy iszonyatosan jó érzés! Aki nem hiszi, próbálja ki!
...
(Aztán persze amikor az adrenalinfröccs elmúlik, akkor jön az, hogy lépni alig tudunk és azt is meggondoljuk, hogy hajlandóak vagyunk-e akár a wc-ig eltotyogni, vagy inkább tartogatjuk még... na de ez már egy másik történet! )

33341448_850205651854091_6955525662710956032_o.jpg

Ezek a kedvenc futófelszereléseim

Bár még mindig nem futok, csak gyógyítgatom a talpam, ami szépen javul, mégsem hagyhatlak titeket futással kapcsolatos poszt nélkül!

Sokszor szóba kerülnek a különböző futócuccok, hogy kinek mi vált be, melyik márkát preferálja, mit talál a legjobbnak, úgyhogy most összeszedtem, nekem mik a kedvenceim. Ruha- és cipőszponzorom nincs (no de hátha majd most jelentkezik mindenki, hogy engem akar támogatni!), bár tesztelésre szoktam kapni egy-egy cuccot, de ezek nem állandó együttműködések, így mindenféle érdek nélküli, szubjektív listát kaptok. Irtatlan mennyiségű pénzt költöttem ezekre a felszerelésekre az elmúlt években, de nem bánom, ez a hobbim, szeretek futni, és szeretek jó minőségű, szép cuccokban futni, ezért megveszem őket, nekem ez a luxus.

ndn_4337.jpg

Cipő: Egyértelműen a Hoka, most már több mint 4 éve csak a Hoka. Az elmúlt 1 évben a Vanquish modellt viseltem, 2 pár már nyugdíjas, 2 párat használok most felváltva, 1 pár pedig a szekrényben várja a bevetést. Kényelmes, megbízható, strapabíró modell, rövidebb távokra és hosszú ultrára is tökéletes választás nekem.

Zokni: Az elmúlt években sokféle futózoknit kipróbáltam, volt többféle (drága) Nike zoknim, volt, amelyiket az első viselés alkalmával kilyukasztottam, volt, amelyik nagyon dörzsölt, volt, amelyik kevésbé. Aztán kb. 1 éve vettem két pár Decathlonos Kalenji futózoknit, a két pár együtt volt 1000 Ft – és ez lett az a zokni, ami nekem a legjobb. Minimálisan dörzsöl (246 km alatt 3 hólyagot gyártott), nem lyukad ki, nem válik keménnyé az elhasználódás során, úgyhogy nem keresek tovább, innentől csak ezt használom.

Nadrágok: Hosszúnadrágban, háromnegyedesben, passzos shortban és „lebegős” shortban is a Nike-ra szavazok. Mindegyik verzióban több Nike nadrágom van, nagyon szeretem őket, több év használat után is olyanok, mint újkorukban – kivétel az, amelyikben elestem és kilyukadt, de megvarrtam és hordom - , nem  mennek szét, nem bolyhosodnak, nem dörzsölnek, jól néznek ki, szuper színesek. A háromnegyedeseknél nem is igazi futónadrágjaim vannak, hanem a Nike Pro szériából vettem őket, ezek igazából fitneszgatyák, ezért nincs zsebük és madzagjuk, de ezek is szuperek, a kifejezett futónadrágok zsebbel és madzaggal pedig még szuperebbek.

Pólók, trikók: Szintén a Nike felsői a kedvenceim, Miller és Pro típusokból gyűjtöttem be mindenfélét az elmúlt években, a nadrágokhoz hasonlóan jól bírják a strapát, nem fakultak ki, nem koptak el, tartósak, jó minőségűek, és szépek is.

Top: A pólóim alatt sport topot viselek (nem rendes sportmelltartót). Nike topjaim vannak, illetve talán egy éve kipróbáltam egy H&M topot is, amiből aztán vettem még egy rakatot, mert nagyon kényelmes, nem dörzsöl, jól tart, és nem is drága.

Sapka: A (már nem teljesen) fekete Nike baseball sapkámat szerintem mindenki ismeri, nem is mesélnék róla sokat. Igazából azért futok mindig sapkában, hogy az össze-vissza repkedő, majd az arcomba tapadó hajszálaktól megkíméljem magam, utálom, amikor birizgálnak. Télen vagy meleg sapkát viselek, pl. egy Runnabe-s lilát, vagy egy Had csősálat pánttá hajtva (a villámos), és alá veszek még egy Compressport fejpántot, hogy ne csúszkáljon el a Had, és a fülem elég melegen legyen, mert az fázós.

15799845_614904858717506_5042937882879931416_o_1.jpg

Pulóverek, aláöltözők: Bár most tavasz van, de a téli futásokon ezekre nagy szükség van. Pár éve sikerült nagyon jó áron vennem egy Under Armour aláöltözőt és egy vastag futópulóvert, ezeket azóta nyüstölöm, imádom őket, szuperek, melegek, kényelmesek. Van téli Nike pulóverem, és egy szuper Nike Aeroloft mellényem is, ezek is nagyon jók. És kaptam egy Hoka pulcsit is, ami vékonyabb, de az enyhébb téli napokon aláöltözővel és mellénnyel ez is jó viselet. A legújabb szerzeményem pedig a Helly Hansen Lifa Merino aláöltöző, amit tesztelni kaptam, ez konkrétan egy kályha, annyira meleg, hogy hihetetlen.

Kompressziós ruhák: Ha kompresszió, akkor Compressport. A lila szár szerintem már a védjegyemmé vált, ezt 4 éve használom a versenyeimen. Van nadrágom is, kettőt vettem, egyet magamnak, egyet Milánnak, aztán végül mindkettőt én használom. A Spartathlon előtt pedig vettem egy karszárat is, ami szintén Compressport. Ja és van egy csősálam és fejpántom is, télen használom őket. Mindegyik nagyon kényelmes, jó anyagú ruhadarab (mondjuk mivel jó drágák, legyenek is azok, na).

37531749352_29754f7f95_k.jpg

Dzsekik: Vannak futódzsekijeim, de szinte nem is használom őket, max. esőben, van egy Adidas dzsekim (ezt kaptam jó régen), és egy Helly Hansen (szintén kaptam), egyik sem az a kifejezett esődzseki, de azért egy 1-2 órás esős edzésen védenek kicsit a szétázástól.

Frissítőmellény: Ultimate Direction rajongó vagyok, egy Jenny Jurek (Scott Jurek felesége) által kifejezetten nőknek tervezett Ultra Vesta mellényem van. Imádom, kényelmes, nagyon jól magamra tudom állítani, nem dörzsöl, jól pakolható, jól néz ki, és szinte észre sem veszem, hogy rajtam van.

Óra: Suunto Ambit 3 Peak. Ezt kaptam egy támogatói együttműködés keretében, és én választhattam ki, hogy milyen modellt szeretnék, akkor ez volt a csúcs, és nekem azóta is ez a csúcs. Tűpontos GPS-e van, nagyon sokáig bírja az akksija, futás közben lehet tölteni, navigál, ha kell, egy igazi szuperság, bár én a funkcióinak kb. a 20 %-át tudom kihasználni. De nagyon szeretem, lassan 3 éve hű társam. A pulzusmérő pánttal néha vannak bajok, de mivel nem PK-val futok, így igazából nem zavar. Mivel multisport óra, csomó más edzéstípust lehet vele mérni, így bármilyen sportnál tudom használni, ha akarom.

Napszemüveg: Egy Rudy Project Rydon napszemüvegem van, fényre sötétedő lencsével, a Sportszem Optikától kaptam, kényelmes, télen-nyáron használható darab, és szerintem menő is!

18766548_688755934665731_4823486363945931644_o.jpg

Rengeteg, rengeteg futócuccom van, tényleg. De használom is őket, úgyhogy azt hiszem, megérdemlem, hogy ennyi legyen.

Így lett belőlem "edző"

Akik követik a Facebook oldalamat, tudják, akik nem, azoknak most mesélem el: pár héttel ezelőtt edző lettem. Vagyis az én olvasatomban inkább "edző". Azért idézőjeles edző, mert a megszerzett oklevél és megszerzett tudás ellenére nem gondolom magamról azt, hogy igazi edző vagyok. Nemcsak azért, mert nincsenek tanítványaim (na jó, egy van), hanem azért is, mert még rengeteget kell tanulnom és gyakorolnom ahhoz, hogy edzőnek vallhassam magam. De ez jól is van így, az az ember vagyok, aki szereti magát fejleszteni, képezni, újabb tudást szerezni, gyakorolni, aki szeret mindig a jobbra törekedni.

Amellett, hogy futok - igazi edző vezetésével immár 7 éve -, mindig is érdekeltek az erősítő edzések, még jobban szűkítve a kört, a funkcionális edzések. És már csak azért is érdekel ez az edzői dolog és tudás, mert életmód újságíróként szeretnék hiteles lenni, többet tudni, hogy a munkámat is jobban tudjam végezni. Úgy 2 éve nézetegem folyamatosan a különféle fitnesziskolák képzéseit, személyi edző tanfolyamokat, de mindig arra jutottam, hogy a munka, család és futás (nagy célokkal) mellé képtelenség beilleszteni egy olyan tanfolyamot, ahol minden hétvégén ott kell lenni, hétközben pedig edzőtermekbe kell járni edzeni, tanulni. Így mindig lemondtam róla, hogy edzőnek tanuljak.

27879083_358633881212094_2881876502465478656_n.jpg

Egészen novemberig, amikor is a Facebookon szembejött egy hirdetés: a Thor Gym-ben funkcionális edzőképzést indítanak januárban. Rákattintottam a hirdetésre, elolvastam, és nagyon megtetszett. Két hónap alatt egy csomó hasznos dolgot megtanulhatok a funkcionális edzésekről, sőt, akár gyakorló edző lehetek, ha jó vagyok, mert a legjobbaknak állást is ajánl a terem. Felolvastam Milánnak a hirdetést, aki mondta, hogy ez jól hangzik, ha szeretném, csináljam, menjek, ő támogat, most nincs nagy futós cél, mivel eleve könnyítést terveztem 2018-ra, belefér az életünkbe. Pár napig gondolkodtam rajta, kikértem Gabi véleményét is, aki azt mondta, hogy alapnak nagyon jó lehet, tanulhatok belőle és el tudom dönteni, hogy érdekel-e ez a világ, szeretnék-e alaposabban ezzel foglalkozni. Végül felhívtam a megadott telefonszámot, kértem pár infót a képzésről, majd úgy döntöttem, jelentkezem és belevágok.

Január első hétvégéjén kezdődött a képzés, kéthetente szombaton és vasárnap kellett menni a Thor Gym-be, ott voltak az órák. Tanos Bálint, a Thor szakmai vezetője vett minket a szárnyai alá, és már az első alkalommal látszott, hogy nagyon sok hasznos dolgot fogok tanulni - és az is látszott, hogy kb. én vagyok a "leggyengébb láncszem" a csoportban. Azért én, mert bár a képzés nem kért "edzői előéletet", csak edzéstapasztalatot, de a csoportunk tele volt olyanokkal, akik már edzőként dolgoznak valahol, és tudást jöttek bővíteni, elmélyíteni, illetve olyanokkal, akik a Thor-ban vagy máshol járnak funkcionális edzésre. És voltam én, a futó, akinek az edzéstapasztalata "kimerül" a futásban és az otthon végzett "edzéskében", aki utoljára 16 évesen nyomott fekve olimpiai rúddal, még kézilabdásként, és akinek olyan gyenge a felsőteste, hogy nem bírja fej fölé kinyomni a 20 kilót.

27023652_795112800696710_1747384944231153798_o.jpg

Na mindegy, innen szép nyerni, gondoltam, itt a kihívás, lehet erősödni, és közben lehet tanulni arról, hogy hogyan kell megerősödni. Az első hétvége elég fárasztó volt agyilag, hiszen régen jártam már utoljára iskolába, ráadásul ekkor még beteg is voltam, de amit láttam-hallottam, az összességében tetszett, bár picit másra számítottam. Az persze rögtön látszott, hogy nem lesz könnyű, és Bálint is hamar a tudomásunkra hozta, hogy nem csak melegedni kell bejárni (bár a teremben elég hideg volt az üléshez), és csak úgy hozzánk vágják majd a végén a papírt, komoly vizsgára készüljünk mind elméletben, mind gyakorlatban. De ez így van jól szerintem, úgyhogy ez nem jelentett problémát.

28153425_1801672846804943_5963074036182286336_n.jpg

A képzés úgy zajlott, hogy kéthetente szombaton és vasárnap összegyűltünk a Thor-ban, délelőtt nagyrészt elméleti oktatás volt, délután pedig mindig volt valami gyakorlati. Tanultunk anatómiát, edzéselméletet, alapfogalmakat, edzéstervezést, periodizációt, írtunk edzésterveket, megtanultunk az alapvető emberi mozgásokat elméletben, majd gyakorlatban (guggolás, csípődöntés, nyomások, húzások, cipelések, törzserősítő gyakorlatok), és mindig tartottunk egymásnak edzést is. Volt mobilitásfelmérés és mobilitásjavítás blokk is, ez nagyon tetszett és nagyon hasznos volt, és volt egy crossfites délután is, ez is érdekes volt - pl. kiderült, hogy még tudok fejen állni.

A hétvégi oktatási napok között pedig be kellett járnunk a Thor csoportos edzéseire hospitálni. Én rengeteget tanultam, például azt, hogy a kevesebb több, és nem kell minden edzésen maxra kihajtani magamat (és az embereket, akiknek edzést tartok), nem kell minden edzésen mindenre edzeni, hanem okosan, tudatosan, tervszerűen kell az erősítő edzéseket is felépíteni. Tudom, hogy a futásban is így működik, hogy a célversenyre építkezünk, de ugye ezt nem én terveztem meg magamnak, hanem Gabi, én csak végrehajtottam, amit előírt. A saját otthoni edzéseimet viszont teljesen random raktam össze, azt csináltam, amihez épp kedvem volt. Nekem ez a "kevés edzés" eleinte nagyon fura volt, az első hospitálás alatt csak lestem, hogy mennyire más egy edzés, mint amire én számítottam. Aztán ahogy egyre több edzést láttam, és beszélgettem az edzőkkel, akik mind segítőkészek és jó fejek voltak a hospitációk alatt, úgy értettem meg, hogy mi hogyan épül fel és mit kell csinálni az erősödéshez, fejlődéshez, és hogyan működik a rendszer.

A tanulós hétvégéken persze sokszor éreztem azt, hogy nagyon béna és gyenge vagyok, de próbáltam humorral és kellő önkritikával kezelni a helyzetet - hiszen megtanultuk edzéselméletből, hogy a fejlődés mindig abban következik be, amit éppen csinálunk, tehát mivel én futottam, ezért a futásban vagyok jó, aki meg súlyzókkal edz, az abban jó. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint csinálni mindent, odafigyelni, hogy minél jobban megtanuljam a gyakorlatokat, úgy, hogy aztán meg is tudjam őket tanítani. Ha pedig kaptam akárcsak egy aprócska dicséretet, akkor azt jól eltettem, és erőt merítettem belőle. A csoportunk egyébként nagyon jó volt, végig jó volt a hangulat, elég jól összerázódtunk, és kölcsönösen próbáltunk egymásnak segíteni - bár én inkább csak fogadtam a többiek segítségét és tanácsait. A hospitálás is hasznos volt, bár a végére már úgy éreztem, hogy sok az óra, és nem mindig látok újdonságot, de becsülettel végigjártam, kérdeztem, beszélgettem, edzésterveket jegyzeteltem, hogy lássam, ki hogy rakja össze az edzéseit, milyen gyakorlatokat használ, mit mivel kombinál.

28766364_164506750918055_5944201000695889920_n.jpg

A két hónap aránylag gyorsan eltelt, az elméleti és közös gyakorlásos részből én még szívesen vettem volna, ha van több, azt éreztem, hogy még rám férne a tanulás - a másik oldalról viszont ez is elég fárasztó volt, fizikailag és szellemileg is. Milán sokat segített, hogy végig részt tudjak venni a hospitálásokon, és Anya is jött minden "iskolás" hétvégén Milcsizni, hogy segítsen, én el tudjak menni a képzésre, Milán pedig tudjon futni. 

Március első hétvégéjén volt a vizsga. Őszintén, féltem tőle. Az elméleti tudásomban jobban bíztam, mint a gyakorlatiban, de úgy éreztem, hogy amit tudtam, megtettem, megtanultam, begyakoroltam, átgondoltam. Bár Bálint mondta, hogy az elmélet is nehéz lesz, az anatómiát is nagyon kell tudni (amit én soha nem tanultam korábban, szinte csak a futósérülések és futóbajok kapcsán találkoztam egy-egy fogalommal, izommal), és persze az összes elméletet. Először volt az írásbeli vizsga, többválaszos feleletválasztós teszttel, de ezen szépen átmentem, a csoport kb. fele viszont nem. Aki átment az írásbelin, az jöhetett a szóbeli, gyakorlati részre. Hát ugye ettől tartottam jobban, éreztem, hogy valami nehezet fogok húzni a gyakorlattanításnál, a swing és a török felállás volt az, amiről azt mondták, hogy aki azt kihúzza, általában búcsúzik a versenytől.

Harmadikként mentem be szóbelizni, és jól belehúztam: a gyakorlattanításnál a török felállás volt a tételemen. Ezen kívül kellett egy edzéstervet írni megadott felkészültségű és célú csoportnak, és volt egy mobilitásfelmérés is. Az edzésterv írásnál remegett a kezem, mert csak a török felállásra tudtam gondolni, de aztán gyorsan lecsillapítottam magam, megírtam az edzéstervet, leadtam, majd jöhetett a mobilitásfelmérés. Egy lány volt a "próbababa", nála kellett megnézni a csípő befelé rotációt, ezt tudtam, gyakorlatot is tudtam mondani, amivel ezt lehet javítani, és a keresztkérdésekre is tudtam válaszolni. Jöhetett a török felállás. Úgy voltam vele, hogy ha a legjobb tudásomat hozom, és igyekszem minél jobban elmagyarázni és megmutatni a gyakorlatot, akkor van esélyem. Picit bénáztam, de azért aránylag ment, és amikor a gyakorlat egyik fázisánál belekérdeztek, hogy mit látok a végrehajtásnál, tudtam, hogy mi nem stimmel, és hogyan tovább.

Utánam még jó sok vizsgázó volt, de aránylag gyorsan végeztünk, majd vártuk az eredményhirdetést. Picit izgultam, ugyanis a csoportunk egyik legjobbja ugyanazt a tételt húzta, mint én, és láttam, hogy mennyivel összeszedettebben tanítja a gyakorlatot, azt éreztem, hogy lehet, hogy jönnöm kell majd pótvizsgázni. Amikor a vizsgabizottság végre lejött, és Bálint mondta, hogy sajnos van, akinek nem sikerült a vizsga, azt gondoltam, hogy én vagyok az egyik. És én lepődtem meg a legjobban, amikor másodikként olvasták fel a nevem és adták át az oklevelemet - átvételnél majdnem elbőgtem magam, úgy örültem, hogy sikerült!

28159109_413998959070932_4809546022063702016_n.jpg

Úgyhogy "edző" lettem, aminek örülök, és persze büszke is vagyok rá. De még nem vagyok igazi edző, ahogyan írtam is az elején, még szeretnék sokat tanulni és gyakorolni. Egyelőre én magam vagyok a saját kísérleti nyulam. Szeretnék erősödni, fejlődni, nagyobb súlyokat tudni használni, szeretnék olyan futó lenni, aki erősebb, izmosabb, arányosabb, jobban karban tartott. És ez rám is fér, nagyon, de mivel most már erre is figyelek, így remélhetőleg hamar beindul a fejlődés ebben is. Vettem itthonra egy súlyzókészletet a már meglévő kismillió edzőcucc mellé a házi konditerembe, és heti kétszer vagy háromszor edzem. Írtam magamnak egy alap edzéstervet, a tanultak alapján, az alapvető gyakorlatokat csinálom. Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt lesz érezhető és látható eredménye az edzésnek. Közben persze a futást is próbálom visszahozni, mert idén eddig nem volt értékelhető a futóteljesítményem, de nem is ez volt most a legfontosabb. Most keresem az egyensúlyt, hogy minden jó legyen.

És lett egy vállalkozó szellemű tanítványom is: Milánnak tartok itthon heti három edzést, elsősorban a törzserősítésre koncentrálva, hogy az Ultrabalatonra összekapjuk, és erősebb, stabilabb legyen a törzse, és ne hátráltassa semmilyen hátprobléma. Tudjuk mindketten, hogy erre nagy szükség van, úgyhogy most ezen dolgozunk közösen, nézem, ahogy csinálja a gyakorlatokat, javítom, segítek neki, és közben igyekszem úgy edzeni őt, hogy fejlődjön, és még véletlenül se sérüljön meg.

Tetszik ez az "edzősködés", de érzem, hogy óriási felelősség, hiszen egy másik ember rám bízza magát, tőlem várja a saját erősödését, fejlődését, a segítségemmel szeretne valamilyen jó eredményt elérni. Úgyhogy ezzel együtt én is még inkább becsülöm a saját edzőmet, és még inkább tudom, milyen fontos a munkája, és milyen sokat köszönhetek neki.

29090207_206728266728411_2753738983572766720_n.jpg
És hogy hogyan tovább? Szeretnék tovább fejlődni, tanulni, beszereztem egy csomó hasznos és érdekes könyvet az edzéssel kapcsolatban, láttam további rövidebb képzéseket, amik iránt érdeklődöm. El tudom azt képzelni, hogy a jövőben akár edzőként is dolgozzak valamilyen formában, méghozzá egy olyan edzésmódszerrel, ami kifejezetten futóknak kialakított és hasznos funkcionális edzés, amitől erősebb, jobb, stabilabb és gyors futók lehetünk, sérülésmentesen fejlődhetünk. Meglátjuk, hogy ebből mi lesz, ha majd  aktuális a dolog, mindenképpen szólok!

Hokák az életemből

Remélem, van még más olyan őrült rajtam kívül, akinek megvannak a futócipői, azok is, amiket több ezer kilométerrel ezelőtt használt. 2014 óta futok Hokában, és a cipőimet (kettő kivételével) azóta is őriztem a szekrény aljában. Egyszerűen sajnáltam őket kidobni, hiszen annyi szép emlékem fűződik hozzájuk.
Most viszont egy részüktől megváltam, de jó helyre kerültek, Karcsihoz a Hoka szentélybe, ő vigyáz majd rájuk a továbbiakban.
Én pedig úgy gondoltam, hogy megemlékezem róluk ebben a posztban, cipőről cipőre.

28939059_10213815864644795_1955053684_o.jpg

Az első Hokám egy Stinson Tarmac volt, 2014 áprilisában vettem, a 12 óráson a Nike-ban szétvert bokám miatt döntöttem úgy, hogy az addig is nézegetett vastag talpú űrcipőre váltok. Külföldről rendeltem, és csak reménykedtem benne, hogy jó lesz. Jó lett, imádtam.
Ebben a cipőben futottam az első 24 órámat, 177 km-t, majd az első Ultrabalaton teljesítésem is ebben lett meg. A mai Hoka modellekkel összehasonlítva igazi böktör (=óriási) cipő volt. 
 20180311_171926.jpg

A második Hokám egy Clifton 1-es volt, imádtam, könnyű, gyors cipő, beletettem 2500 kilométert. Ebben futottam egy 6 órás PB-t.

20180311_171944.jpg

Még egy Clifton 1-et vettem anno, ezt még jobban imádtam. Hozzásegített egy 12 órás PB-hez, amit azóta sem javítottam meg, mert nem futottam azóta sem 12 órát, és a második Ultrabalaton teljesítésemet ebben csináltam. És a 24 órás legjobban felén ebben voltam. Kb. 2000 kilométert mentem benne.

20180311_171957.jpg

Clifton rajongóként nem volt kérdés, hogy ha már nem lehet kapni 1-es modellt, akkor jöjjön a 2-es, úgyhogy megvettem ezt a rikító zöld Clifton 2-t. Futottam benne egy maratoni PB-t, azóta sincs jobb maratonom, merthogy maratont sem futottam azóta. Aztán ebben a cipőben adtam fel a 2016-os 100 kilométert 60-nál, de addigra már nagyon fájt benne a lábam, és meg is sérültem. Túlhordtam, 1300 kilométernél ment pihenni, én meg gyógyítgattam hosszan a sérülésem és a lelkem az elcseszett év miatt.

20180311_172008.jpg

Amikor helyrejöttem a sérülésből, ebben a kék Clifton 2-ben kezdtem újra futni. Nagy eredmény nem fűződik a nevéhez, szegényt igen hamar újabbra cseréltem, nehogy megint lerokkanjak, 950 km ment bele.

20180311_172020.jpg

Helyette jött a kék-ezüst verzió. Ebben futottam a caorlei tengerparton, és ezt viseltem, amikor megpróbálkoztam a naaagy visszatéréssel egy 4 órás versenyen, aminek a felét végighánytam. :P Ekkora már éreztem, hogy cipőt szeretnék váltani, így mindössze 630 kilométert kapott.

20180311_172035.jpg

2017-ben már a Vanquish 2-re szavaztam: az első még egy kék fiú cipő volt. Viszont nagyon szerettem, ez volt rajtam, amikor sikeresen visszatértem az ultra mezőnybe, a 100 kilométer teljesítésével. Jól kimaxoltam, 1400 kilométert kapott.

20180311_172117.jpg

És ekkor kezdetét vette a lila Hoka korszak, amire már annyira vágytam, akartam egy lila cipőt, és végre lett! Vanquish 2, lila, női modell! Persze külföldről kellett rendelnem, de lett. Sárváron 6 órás PB-t futottam benne, az Ultrabalatont sajnos nem fejeztük be együtt, de 124 kilométeren vitt előre, majd az Ultra Tisza-tó 111 kilométere után pihenésre ítéltem - az volt a terv, hogy második, biztonsági cipőnek ezt viszem a Spartathlonra. 1100 kilométer van benne, és még lehet benne futni.

20180311_172250.jpg

Szintén lila, ezt már Vanquish 3, Luxemburg és Németország érintésével került hozzám nagyon olcsón. A talpa picit keményebb, mint a 2-esé, a felsőrésze picit szűkebb, de nagyon rendben van. A Suhanj6-on futottam benne, meg egy csomó hosszú edzésen. Ezt vittem a Spartathlonra váltócipőnek, de végül nem érintette a görög földet. Jelenleg is használom, még pár száz kilométer belefér.

20180311_172302.jpg

És akkor itt van a másik lila Vanquish 2-es. Ezt kifejezetten azért vettem, hogy legyen egy nagyon friss cipőm a Spartathlonra. A nagy verseny előtt pár edzést futottam benne, aztán az igazi nagy terhelést már a görögöknél kapta, de tökéletesen működött. Azóta is használom, aztán megy a vitrinbe.

20180311_172317.jpg

Ez a cipő pedig már a jövő: Vanquish 3, egyelőre a dobozában várja, hogy majd fussak benne, de mivel jó vétel volt, nem hagyhattam ott a boltban, na.

20180311_172333.jpg

Utcán sem járhatnék másban, mint Hokában. Szerintem én voltam az első az országban, akinek Hupana modellje volt, ezt hordom a hétköznapokon.

hupana.jpg

És van Hoka papucsom is, egyrészt azért, hogy a Spartathlon után legyen miben eldöcögnöm a szállodáig a célból, másrészt mert egy jó papucs sosem rossz! Iszonyú kényelmes ez is!

hokapapucs.jpg

 

Ez pedig itt egy kakukktojás. Terepcipő, Challenger 1-es. Lassan 3 éve, hirtelen felindulásból vettem, hogy nekem kell egy terepcipő. Lehet tippelni, hogy hány kilométert futottam benne. Igen, a helyes válasz a nulla! A dobozában vár, hátha egyszer futok benne.

20180311_172429.jpg

A listából kimaradt két cipő: egy Stinson Lite, amit utáltam, nem volt az igazi, futottam benne egy 12 órást, aztán továbbadtam Milánnak, mert ő szerette. És volt egy Valorom is, amit nagy nehezen betörtem, a 24 órás PB-m alkalmával kb. a fél versenyt ebben futottam. De nem volt az igazi, úgyhogy Masunak adtam, ő futott benne aztán egy maratont.

Ennyi a Hokáim rövid története. Azt hiszem, el lehet rólam mondani, hogy márkahű vagyok, ugye?