A "nemszeretem" lista után úgy tisztességes és evidens, hogy legyen egy "szeretem" listám is. Ezek azok a dolgok, amik az általános, mindenki által ismert "miért jó futni" tényezők mellett különösen jóleső dolgok a futásban. Egy-egy apró nüansz, pillanat, néhány tárgy, amik miatt azt érzem, hogy megéri futnom, olyan érzések, amiket várok, hogy jöjjenek.

- A téli hidegben a vasárnapi hosszú futások után a hazaérkezés, majd a zuhany alá beállás, amikor hosszú percekig folyatom magamra a forró vizet. (Takarékoskodóktól és környezetvédőktől ezúton kérek elnézést a pazarlásomért.) Ahogy kiolvadnak a végtagjaim, és ahogy felolvad a testem, mindig azt érzem, hogy ezért megérte kimenni a hidegbe és lefutni azt a 30-40-50 kilométert. Nyáron ugyanez, csak akkor fordítva a hideg-meleget. :)

- Az elégedettség érzése egy hosszú, nehéz edzés vagy verseny után. Főleg akkor, ha ki kell lépnem miatta a komfortzónámból. Ilyenkor még jobban örülök, hogy megcsináltam, képes voltam rá, túl vagyok rajta, erősebb lettem tőle. 

- Nagyon szeretem azt az érzést, amikor túlszárnyalom magam. Azt, amikor minden eddiginél hosszabb távot teljesítek, vagy mikor gyorsulni tudok és javítok egy korábbi időmön.

- A kisfiam mosolya, amikor futás után belépek az ajtón, és szalad elém, örül nekem.

- Szintén a kisfiamhoz köthető: amikor épp pihenőnapom van, és megkérdezi: "Anya, te ma nem futsz? Miért nem futsz?" - hát ez mindig megmelengeti a szívem. Méghozzá azért, mert jó érzés, hogy neki természetes, hogy futok, nem sír utánam, hogy ne menjek el. Egyrészt ezért nincs már lelkiismeret-furdalásom, másrészt pedig örülök, hogy példát tudok neki mutatni, hogy sportolni jó.

- A célba érkezés, vagy egy verseny lefújásának pillanata. Még akkor is szeretem, ha épp nem vagyok elégedett a teljesítményemmel. Megléptem egy újabb lépcsőfokot, közelebb kerültem valamihez általa, esetleg teljesítettem egy újabb célt, az utam egy szakasza véget ért, kereshetek új kihívást - úgymond tiszta lappal indulhatok.

- A serlegek és érmek. Álszent lennék, ha nem állítanám, milyen jó érzés dobogón állni, serleget kapni, de ugyanilyen becsben tartom a teljesítésért járó emlékérmeket is. Jó rájuk nézni, mert mind futóéletem egy-egy kis darabját szimbolizálják.

- A futóbarátok. A futóközösség. Az a sok remek ember, akiket a futás által megismerhettem. Szeretem a futók közti cinkosságot, hogy mindig van közös téma, még ha a vélemények nem is mindig egyeznek. És az is jó, amikor egy vadidegen fut velem szembe, és összenézünk, összemosolygunk, intünk egymásnak csak azért, mert mindketten futók vagyunk.

- Ha az edzőm megdicsér és büszke a teljesítményemre.

- A szép futóruhák és a menő futócipők. Lassan több van belőlük a szekrényemben, mint rendes ruhákból.

- Bár nem vagyok edző, szakértő, csak egy hobbifutó, és ezt mindig el is mondom, nagyon jó érzés, amikor valaki tőlem kér tanácsot, és érdekli a véleményem a futással kapcsolatban. Szeretek másoknak segíteni, jó érzéssel tölt el, ha valaki az általam kapott ötletek által elkezd futni, vagy teljesít egy versenyt.

- Ez a blog, és az, hogy ennyien olvastok és kíváncsiak vagytok rám! :) Köszönöm! :)

És most jöhetnek a Ti "szeretem" dolgaitok! :)

Vannak dolgok, amiket nem szeretek a futásban. Na jó, nem pont ez a legjobb kifejezés, hogy nem szeretem, inkább úgy fejezném ki magam, hogy nem bánnám, ha ezek nem lennének, nem történnének meg. Persze ezek egyéni dolgok, mert ezek velem fordulnak elő, másoknak nincsenek ilyen problémái, vagy másmilyenek vannak.

Ez az én szubjektív "nemszeretem" listám.

- A 10 lábujjkörmömből utoljára 2 éve volt mind a 10 ép egyszerre. Általában 3-4 ronda, sérült, kék, gyulladt, hiányzik a fele vagy az egész, és egyebek. De volt már olyan is, hogy egyszerre 8 volt "beteg". Ha kisebb a cipőm, ha nagyobb, akkor is meg tud nyomódni a körmöm. Az Ultrabalaton után így nézett ki a lábam. Nem is hordtam szandált egész nyáron, csak egyszer. :) Ronda, mi? Még szerencse, hogy nem látszik, ami le van ragasztva és be van paradicsomozva. :)

- Sokszor vannak vízhólyagok a lábamon. Hosszú verseny után mindig, minden óvintézkedés ellenére. A legrosszabb, amikor valamelyik köröm alatt keletkezik egy bumszli. De ezeket a legnagyobb lelki nyugalommal szoktam kiszurkálni - természetesen fertőtlenített tűvel, majd magát a hólyagot is fertőtlenítem.

- Az arcbőröm gyakran megsínyli a futást. Nagyon hamar kezdek izzadni, és nagyon hamar sósat izzadok, ami egy idő után szétmarja az arcbőrömet. Épp ezért versenyeken is rendszeresen törölgetem, mosom le az arcom, és kenem be valamilyen krémmel. Más kérdés, hogy a sós izzadsággal keveredő krémnek rettenetes íze van, amikor véletlenül belefolyik vagy beletörlöm a számba. :)

- A hideg időben futás közben állandóan folyik az orrom. Kb. 5 percenként törölgetnem és fújkálnom kell. Ennek következményeként gyakran piros az orrom, amit szintén kenegetek.

- Állandóan mosok. Annyi futócuccot használunk egy héten, hogy legjobb esetben is kétnaponta mosnom kell. És teregetnem. Utálok teregetni. :)

- Mindig vizes (izzadt) a hajam futás után, ezt minimum meg kell szárítani, de inkább meg kell mosni. Szóval sokszor kell hajat mosnom és hajat szárítanom, amire rengeteg idő megy el.

Hm, most kb. ennyi jut eszembe. Nem is olyan sok a "nemszeretem". :) És igen, ez legyen az életemben a legnagyobb probléma, hogy néha megnyomódnak a körmeim, lesz pár vízhólyagom, piros az orrom és a bőröm, és sokat kell mosnom. :) Amúgy meg szeretek futni. :)

Neked van "nemszeretem" a futásban?

Úgy tűnik, hogy számomra lezárult az idei futószezon, már ami a versenyeket illeti, és nem is akárhogy sikerült: jól! Szombaton volt az utolsó versenyem, Velencén a 6 órás OptiVita forduló, egyben a 6 órás OB.

Kimondatlanul azért mentem oda, hogy végre fussak 6 órán egy 60 km fölötti eredményt, mert ilyenem még nem volt, szerettem volna egyéni csúccsal zárni az évet. Kimondott célom pedig az volt, a verseny végigfutásával megerősítsem és bebiztosítsam az OptiVita szuperkupában az összetett női 2. helyezésemet. Mindkét küldetést sikeresen teljesítettem, úgyhogy boldogan és elégedetten zárhatom az évet.

A július-augusztus nem alakult jól számomra, a munkába való visszaállás nagyon meggyötört, jobban, mint számítottam rá, az életünk újratervezése igencsak sokat kivett belőlem, emiatt az edzéseim igencsak rosszul mentek. Szeptemberben már egy fokkal jobb volt a helyzet, 4 hétvégéből 3 versenyem volt, eléggé elfáradtam. A maraton irtó béna lett, de mivel nem volt célverseny, felfogtam egy hosszú és nehéz edzésnek, amire tudok majd építkezni. Utána viszont sikerült összekaparnom magam, elkezdtek jobban menni az edzések, egyre erősebbnek és motiváltabbnak éreztem magam. Így jött el a november, és tudtam, hogy most meg kell tudnom csinálni a 60-ast a 6 órán – az összetett 2. hely pedig már csak hab lesz a tortán.

És akkor a verseny.

Reggel indultuk Velencére Dórival és Zolival közösen, útközben az autópályán megálltunk kávézni, hogy Dóri megszokott rituáléi ne maradjanak el. Nekem is vannak rituáléim: a Compressport DNF pólóban megyek versenyre, és a verseny előtti napon beragasztom a lábam kineziotape-pel – szóval nem vagyok csak egy kicsit kényszeres. Hamar megérkeztünk, felvettük a rajtcsomagokat, bemutattuk az OB részvétel miatt a kis kék könyvünket benne a versenyengedéllyel és a sportorvosi igazolással, aztán kipakoltuk a pálya szélére a Márton Teammel közösen a székeket, asztalt, frissítőcuccokat, majd elmentünk átöltözni. Mivel jó idő ígérkezett, rövidnadrágot és rövid ujjút vettem (mint a legtöbben), de magamra húztam egy vékony hosszú ujjút is. Versenyen most először futottam a Hoka Cliftonban, de mivel sikerült jól bejáratnom az elmúlt hetekben, bíztam benne, hogy nem lesz vele gond.

10-kor rajtoltunk el, rögtön elindítottam a zenét, és jókedvűen, kellemes tempóban kezdtem futni. Figyeltem, hogy ne fussam el az elejét, persze az első kör lett a leggyorsabb, aztán beálltam egy viszonylag egyenletes tempóra 5:30-5:40/km között, mert ezt sokáig tarthatónak éreztem. Jólesett a futás, szépen teltek a körök. A frissítést hamar elkezdtem, folyamatosan ittam izót és vizet, aztán ahogy szükségét éreztem, ettem a gélt, ittam a kólát, vittem be a sót, magnéziumot, rágcsáltam a sós kekszet, és alkoholmentes grapefruit-os sört is kortyolgattam.

Főleg egyedül futottam, de ha ismerőssel akadtam össze, akkor persze beszélgettem, poénkodtam: futottam Badics Attilával, szokás szerint Járosi Tomival – bár ő inkább résztávozott, mert nem volt kedve olyan lassan futni, mint nekem, Jocival is döcögtünk kicsit együtt. Milán kétszer is elhúzott mellettem, Timi szó szerint száguldozott, Juhász Peti szintén, azt meg, hogy az élmezőny hányszor körözött le, nem is számoltam. Szuflavéderrel is megismerkedtünk menet közben, eddig csak egymás írásait olvastuk, most egy pár szót beszéltünk is, és én hívtam fel a figyelmét rá, hogy nyomja csak, mert vezeti a 4 órás férfi versenyt – meg is nyerte végül.

Élveztem a futást, jólesett, nem volt különösebb problémám, és az idei hosszú versenyek után ezt a 6 órát egyáltalán nem éreztem fejben sem nehéznek, nem gondoltam arra, hogy még mennyi van hátra, milyen hosszú az idő, amit futással fogok még tölteni. Közben felbukkant Nóri és Ákos is a pálya szélén, drukkoltak, segítettek, poénkodtak. Zoli folyamatosan rohangált a pálya szélén el-vissza, Dórinak segített a frissítésben. Valamikor kb. 3 óra elteltével akadtam össze Dórival, futottunk együtt egy darabon, mindketten épp vicsorgós kedvünkben voltunk – aztán Dóri egy kék ücsörgős bódét választott társaságnak helyettem, nem volt jól, de küzdött, igazi harcos az én barátnőm, büszke vagyok rá!

4 óra környékén volt egy kis afférom egy hülye kaviccsal, le kellett ülnöm kivenni a cipőből, mert sehogy sem tudtam úgy helyezni, hogy ne vágja irtózatosan a talpam. Szerencsére ez nem zökkentett ki, tovább tudtam menni anélkül, hogy törés keletkezett volna a futásomban. Végig figyeltem az órám, a tempót, az eltelt időt, hogy mindenképpen 6 percen belüli átlaggal rójam a köröket. Szerencsére szép előnyt tudtam építeni magamnak, így nem nyomasztott a gondolat, hogy esetleg az utolsó órában mondjuk olyan tempót kellene futnom, amire már nem vagyok képes. A pálya emelkedős szakaszát már a 2. órától kezdve utáltam, de még itt sem engedélyeztem magamnak gyaloglást, mert akkor biztosan nem érem el a célom – az emelkedő után pedig kifejezetten jó volt síkon, aztán lejtőn futni. Picit feszültek a vádlijaim, és a bal combom külső része is fájdogált, emiatt próbáltam máshogy lépni, de attól meg a bal bokám jelzett, szóval visszaváltottam rendes futásra, a fájdalom meg egyszer csak elmúlt. Az utolsó órára sikerült még kicsit felpörögnöm, mondogattam magamban, hogy erős vagyok, megcsinálom, közben üvöltött a fülemben a zene, és azt képzeltem, hogy nem is futok, hanem koncerten vagyok és bulizom. Tartottam a magam által megszabott tempót, a legtöbb körben 6 percen belüli iramban sikerült futnom, és számolgattam, hogy hány kör kell a 60 feletti kilométerhez. Az utolsó 25-30 percet Milánnal együtt futottuk, egymást hajtva és húzva mentünk előre. Végül 61 kilométert mutatott az órám, amikor lefújták a 6 órát – ha nem is mért teljesen pontosan, tudtam, hogy a 60 akkor is megvan, szóval nagyon örültem az eredménynek. Végül 61,125 km lett a pontos táv, amit megtettem.

A tört kör lemérése után összecuccoltunk, és irány az öltöző, meg a forró zuhany. A neten ezután már néztük is az eredményeket, a teljes körökből 60,95 km jött össze, így a tört körrel tudtam, hogy 61 fölött vagyok. 7. lettem a női mezőnyben, az OB mezőnyben pedig 5., szóval a 24 órás OB-6. helyen tudtam egyet javítani. Dóri végül 9. lett, de még a gondjai ellenére is futott 60 km-t, szóval ez is jelzi az erejét – és még csak 23 éves, övé a jövő!

A napi programot egy közös vacsora és az eredményhirdetés zárta, a futamok és az OB eredmények kihirdetése után jött a számomra lényeges pont, a szuperkupa eredményhirdetése. Az OptiVita szuperkupában a megrendezett 6 versenyből 4-en kellett indulni, és ezeknek az eredményeit adták össze: egy 24, két 12 és egy 6 órás futás számított bele az összesítésbe. Két versenyt tavasszal futottam le, kettőt pedig ősszel – ez utóbbiakat azért, mert az első két verseny után látszott, hogy lehet esélyem jó helyen végezni a sorozatban, ezért lett ez a teljesítés és valamelyik (a 2. vagy a 3.) hely megszerzése az őszi nagy célom.

Editet megszorítani nem lehetett, a 2. helyre viszont sikerült felfutnom, erre pedig büszke vagyok. Persze lehetne sorolni, hogy a nálam jobb futók közül ki nem indult el, és miért is lehettem én a második, de engem mindez nem érdekel, mert én végigcsináltam, teljesítettem, amit kellett, mások pedig nem, szóval megérdemeltnek gondolom az elért eredményt. Ezt azért írom le, mert sokszor megy a piszkálódás, hogy valaki csak azért tudott elérni valamilyen helyezést mondjuk egy OB-n, mert kevesen indultak, a nagy nevek valamiért távol maradtak. De az, hogy valaki nem indul el, nehogy már levonjon valamit azok teljesítményéből, akik ott az adott körülmények között végigcsinálnak egy versenyt, nehogy már azoknak kelljen mentegetőzni, esetleg szégyellősen magyarázni, hogy miért érték el azt az eredményt, amit. Ez az eredmény az övék, az enyém, és senki nem veheti el tőlem, és senkinek nem hagyom, hogy lehúzza.

Az eredményhirdetésen kicsit sikerült elérzékenyülnöm. Már úgy mentem ki a dobogóhoz, hogy folytak a könnyeim, de vállalom, hogy meghatódtam. Ez vagyok én. Megkönnyeztem az évet, a versenyeket, a sok munkát, amit beletettem, a gyerekemtől távol töltött időt, az esetleges fájdalmat és a célba érkezés sikerének érzését. Megérte csinálnom, ezt az elismerés és a jelképe, a kupa bizonyítja. Nekem kellenek az ilyen sikerélmények, hogy tudjam, hogy van értelme csinálnom. Büszke vagyok arra, hogy kisgyerekes, dolgozó nőként, a szabadidőmben edzve képes vagyok a sportban is elérni valamit. A díjátadáskor megölelgettük egymást Edittel és a 3. helyezett Andreával, mindketten példaértékű nők, akiktől tanulni lehet. Edit különben is az egyik példaképem, ő az, aki miatt elhiszem, hogy nekem is sikerülhet, amit a fejembe veszek.

A hatalmas serleg mellé futócuccok.hu ajándékutalványt és teljes körű Cardio Control állapotfelmérést kaptam – ez utóbbira kíváncsi leszek, hogy milyen eredményeket produkálok majd, és hogyan tudom az infókat hasznosítani a további fejlődésem érdekében.

A siker persze nem csak az enyém, hiszen kellett hozzá egy támogató férj, egy jó fej gyerek, egy segítőkész anyuka, és persze az elengedhetetlen edzőm is - köszönöm nekik, hogy futhatok, és eredményes lehetek!

Ezzel a versennyel tehát lezárult számomra az év – részletes összegzést hamarosan írok majd, csak még egy picit hagyom ülepedni a dolgokat. Az azonban biztos, hogy nehéz, de jó év volt, amiből sokat tanultam. A legnagyobb kitűzött célomat megvalósítottam, hiszen teljesítettem az Ultrabalaton, amit az év első számú nagy sikerének könyvelek el. De nem állok meg, megyek tovább előre, 2015 új céljai felé!

Fotók: Ironteam

Attól, hogy jön a tél, nem szabad elhanyagolni a mozgást. Ha szeretsz futni, ne hagyd, hogy a hideg eltántorítson - inkább készülj fel rendesen!

Biztosan hallottál már az SMR hengerről, vagy Foam Rollerről, és talán már használtad is. Futóknak, aktív sportolóknak szerintem nagyon hasznos eszköz, amit érdemes beszerezni és rendszeresen használni. Ha fáj a lábad, feszülnek az izmaid, merev a hátad, fáj a derekad, a nyakad, ez a henger segíthet rajtad.

Mi az az SMR?

Ez egy rövidítés, a Self Myofascial Release angol kifejezés rövidítése, ez magyarul azt jelenti, hogy saját izompólyáink felszabadítása. A módszert és a hozzá tartozó eszközt azért fejlesztették ki, hogy az izmokban, izompólyákban kialakult feszültségeket fel tudjuk oldani, el tudjuk lazítani, méghozzá külső segítség nélkül. Te kellesz hozzá, és az eszköz, ami "masszíroz". Nem kell masszőrhöz menned (persze, azért ha teheted, néha iktasd be, mert mégiscsak az az igazi!), csak fogni a hengert, és rendszeresen használni, akár minden edzés után. Ezzel segíted az izmok regenerálódását, csökkented a sérülésveszélyt. A masszírozás következtében az izmot körülvevő hártya, az izompólya ellazul, ezáltal az izom visszanyeri az eredeti tónusát. A letapadások fellazulnak, az izom felfrissül, könnyebben kiürülnek belőle a méreganyagok is.

Hogy működik?

Adott a henger, ez lehet sima felületű, de kapható bordázott felületű is, amelyen a kisebb-nagyobb "kitüremkedések" vannak. A henger belső része kemény műanyagból készült, így nagy testsúlyt is elbír, tartós, nem deformálódik, a külső rétege pedig szivacsos, de keményebb anyag, ami a testtel érintkezik és masszíroz.

A hengert le kell tenni a talajra, és ráülni, ráfeküdni azzal a testrészeddel, amit meg szeretnél masszíroztatni, majd óvatosan el-vissza gurulni rajta úgy, hogy a henger masszírozzon. Ne ijedj meg, de fájni fog, a lényege viszont pont ez. Hogy megtaláld a testeden azokat a pontokat, felületeket, ahol letapadás, görcs van, és ezeket szépen óvatosan ki tudd masszírozni, a feszültségeket fel tudd oldani. A rendszeres használat során a fájdalom csökkenni fog, hiszen ha sokszor "hengerezel", akkor egyre kevesebb feszültség lesz az izmaidban. Ez kb. olyan, mint a nyújtás, minél többször, minél kitartóbban csinálod, annál jobban fog menni.

Óvatosan fogj hozzá a masszírozáshoz, lassan gurulj ide-oda a hengeren, ne agresszívan csináld. Ha megtaláltad a legfájdalmasabb pontot, akkor próbáld meg kimasszírozni. Igen, baromira fájni fog, de ha összeszorítod a fogad és kibírod, hogy a gócpont kilazuljon, utána sokkal jobb lesz - kb. 15-20 másodpercnyi "kínzás" után csökkenni kezd a fájdalom!

Edzések után érdemes 10-15 percet szánni az önmasszázsra, az izmok hálásak lesznek érte. Én főként a futás miatt "megfáradt" lábaimat szoktam vele kínozni, kimasszírozom a combomat, a vádlimat, de a derekam és a nyakam is át szoktam vele dolgozni, remekül kiropogtat.      

Fontos, hogy a már meleg (bemelegedett) izmokat masszírozd, ne a hideg, merev izmokat - ugyanúgy, mint ahogyan a nyújtást is meleg izmokkal végezzük.

Amikor megvettem a hengeremet, keresgéltem a neten videókat, hogy mit hogyan érdemes - ezt a Livestrong Women videót ajánlom első körben, nagyon jól összeszedte a legfontosabb testrészek "hengerezési" technikáit. Tovább keresgélni persze lehet, ha beírod a Youtube keresőbe, hogy foam roller vagy SMR, rengeteg videót találhatsz. Próbáld ki!   

Eddig összesen két maratont futottam életemben, 2010-ben Budapesten és 2013-ban Frankfurtban. Az első 5 órán kívül lett, a második meg 4 órán belüli, egyik sem úgy sikerült, ahogyan azt szerettem volna, bár utólag egyikre sem gondolok vissza rossz érzésekkel. Az idei célok sem a maratonról szóltak, de azért az őszi versenyek közé bepasszíroztam a Spar Budapest Maratont, lesz, ami lesz alapon.

Amilyen jól ment a tavasz, olyan fura ez az ősz nekem. Fáradtabb vagyok, mint szeretném, az edzések sem olyan hatékonyak, mint tavasszal voltak, ehhez nagyban hozzájárul, hogy rohanás az életem. Hajnalban próbálok futni, rohanok a gyerekkel a bölcsibe, rohanok a munkába, dolgozom, mint a hülye, hogy mielőbb rohanhassak a gyerekért, akivel aztán próbálok minőségi időt együtt tölteni úgy, hogy közben a házimunka is el legyen végezve. Ja, és van egy férjem is, akire szintén próbálok időt szakítani. Későn fekszem, korán kelek, ezt pedig nagyon utálom. Szerintem ez látszik meg a futásaimon is, gyenge vagyok és fáradt, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy szeretném, a fejem akarja, de a testem tiltakozik. És még híztam is, mióta dolgozom, amit különösen gyűlölök.

Ilyen előjelekkel vártam a maratont. Először azt terveztem, hogy beállok a 4 órás iramfutókhoz és velük szépen lefutom a távot, de aztán arra jutottam, hogy megpróbálom a 3:45-öt megfutni, mert ha meg sem próbálom, akkor tuti nem fog sikerülni. A tervemhez kerestem társakat, az "Együtt könnyebb" jeligére feladott hirdetésemhez Laca és Anikó csatlakozott előzetesen, majd a verseny rajta előtt Gergő is. Milán ment a 3:30-on belüli időért, úgyhogy most nem futottunk együtt.

A rajt előtt sikeresen elkeveredtünk egymástól, így végül én Gergővel rajtoltam, Anikót és Lacát nem láttuk sehol a rajtzónában, akkora volt a tömeg. Megindultunk, persze jóval gyorsabban, mint kellett volna, 4:50-en belül lett az első kilométer, de ekkor még jól is esett, és vicces módon tök lassúnak éreztem. Haha! Az Andrássy fordítónál Milán jött szembe és kiabálta, hogy Anikóék kb. 100 méterrel vannak előttünk, aztán a 4. km környékén utol is értük őket, onnantól négyen próbáltunk egymás közelében tempózni. Gergő ment elöl, Laca és én utána, Anikó mögöttünk. Kezdtünk elszakadozni egymástól, de az 5:20-on belüli tempót igyekeztünk tartani. A Margitszigetre beérve kezdett egyre kevésbé jólesni a futás, az Árpád-hídra való felfutáskor pedig konkrétan már tele volt a tököm. Gergő addigra lelépett, Anikó lemaradt, Laca még nézte, mi van velem, jövök-e, de mondtam neki, hogy menjen, mert ez nekem most nem fog menni. Még tartottam magam, de egyre nehezebb volt. Beértem Amatőrt, váltottunk pár szót, de sem erőm, sem kedvem nem volt nagyon dumálgatni, küzdöttem, hogy tudjak haladni. 12-nál csatlakozott be a 30-as mezőny, figyeltem Katát, hogy hol lehet, de nem láttam, pedig úgy volt, hogy ott csatlakozik hozzánk és futunk együtt. Döcögtem tovább, integettem Milcsinek, aki anyukámmal szurkolt a Szent István parknál, ez adott egy kis erőt. Amatőr mögött is kezdtem lemaradni, neki is mondtam, hogy menjen csak, nem bírom.

Szégyen vagy nem, a Lánchídon kénytelen voltam belesétálni a futásba, ami eléggé elkeserített, hogy fogom végigcsinálni egyáltalán ezt a maratont, ha már 15-nél gyalogolok. De hát ez ment, így ment. Egyre inkább melegem volt, minden frissítőnél locsoltam magam, a fejem, a hátam, a pólóm, mostam az arcom, ittam a vizet, izót. Éreztem, hogy gyengék a lábaim, úgyhogy megettem a gélem felét, bár szívesen megettem volna az egészet, de mivel csak egyet vittem, tartalékoltam. A budai alsó rakparton is sétáltam, több ismerős is elment mellettem, kérdezték, jól vagyok-e, mondtam, hogy jól, csak most sétálok. Az egyik frissítőnél "hátba csapott" Kata, onnantól együtt mentünk tovább, jó volt, hogy nem voltam egyedül. Amikor szükségét éreztük, gyalogoltunk, amikor tudtunk, futottunk. 2 óra volt a félmaraton, és tudtam, hogy ebből még egy 4 órás maraton sem lesz. Akkorra persze már elengedtem mindent, az volt a lényeg, hogy végigmenjek, ha 5 óra alatt, akkor annyi alatt. A 4 órás iramfutók olyan tempóban mentek el mellettünk, hogy csak káromkodni tudtam egy cifrát, de követni őket esélyem sem volt.

Nagy nehezen visszaértünk a pesti oldalra, a rakparton Kata mondta, hogy ő ki fog szállni, aztán valahol el is hagytam, mert akkor épp tudtam futni még. 30-ig iszonyú nehezen értem el, ott megettem a gélem másik felét. Figyeltem a szurkolókat, szerencsére jó sokan voltak, sok ismerős, Sanyoszék irtózatos hangerővel üvöltöztek nekem, de ettől sajnos nem táltosodtam meg túlzottan. Viszont amikor túl lettem a 30-on, valahogy kicsit összekaptam magam. Talán az ultrás tapasztalat teszi, hogy ha sokáig erőltetem a haladást, egyszer túl tudok lendülni. Eljutottam az Árpád-hídi felhajtóhoz, ahol a kilométerjelző tábla tövében Tresó Gabi álldogált, megörültem neki, és elfogadtam pár kortyot a citromos söréből, amivel kínált. Felgyalogolt velem a hídra, addig beszélgettünk, majd közölte, hogy most már akár futhatnék is, tehát a kedvéért megindultam. A hídon és bent a Margitszigeten sorra fogtam be az embereket. Utolértem Anikót is, akivel gyalogoltunk egy kicsit együtt, majd futni kezdtünk, de a szigeti "hegy" után Anikó mondta, hogy ő inkább sétálna, menjek csak. Átdöcögtem a hídon, az Olimpiai parknál beértem Miklóst (ő 3:40-es tervvel indult), futásra "bírtam" egy darabon, majd ő is lemaradt. Innentől kezdve szinte végig futottam, persze nagyon rosszul esett, és nagyon lassan is mentem, de úgy voltam vele, hogy futva gyorsabban beérek, mint gyalogolva, és előbb túl lehetek ezen a szenvedésen.

Az utolsó pár kilométer szerencsére tűrhetően telt, bár a városligeti illatok - kürtőskalács-fesztivál - elég kegyetlenek voltak, de azért csak rákanyarodtam a célegyenesre és bedöcögtem. 4:27:59. Csak háromnegyed órával rosszabb a tervezettnél. Örömködni nem volt kedvem, nem volt miért, ez az a verseny, amit érdemes minél előbb elfelejteni. A cél után ott volt Gergő és Bozót, dumáltunk, együtt megvártuk Anikót, felpróbáltam Gergő Hoka Cliftonját (imádtam!), aztán mentem megkeresni Milánt.

A maraton ismét megmutatta nekem a kegyetlen arcát. Hiába tudok maratonnál hosszabb távokat is lefutni, egy maratonon nem lehet hibázni, ha valami borul, valami nem stimmel, ott minden borul, alibizni, sebeket nyalogatni, várni, hogy majd jobb lesz - ezekre nincs idő. Jövőre, ha szeretnék végre egy tisztességes eredményt elérni, mindenképpen célirányosan, többet gyorsítva kell készülnöm. Mondhatnám, hogy nem tudok maratont futni, de azért szeretnék legalább életemben egyszer 3:30 közelébe férkőzni. Picit vigasztal, hogy az emberek nagy többségének nem úgy sikerült ez a futás, ahogyan azt szerette volna, más részről meg fricska, hogy sokan óriási egyéni csúcsot futottak, köztük Milán is, akire persze nagyon büszke vagyok.

Ez volt idén az utolsó előtti versenyem, még novemberben a 6 órást kell "túlélnem" - meg persze lefutnom (le is fogom), aztán ennyi, jön egy kis pihenő, aztán kezdődik az alapozás, a jövő évi célok érdekében (amikről majd később nyilatkozom.)

Fotó: BSI / Futanet.hu

A talp az egyik legterheltebb testrészünk, hiszen a mindennapos járás, és a futóedzések során is keményen terheljük. Épp ezért megérdemel egy kis gondoskodást, tornáztatást a fájdalommentes futás érdekében.

A talpban 52 csont, 66 ízület és több mint 200 izom található – ezek összehangolt munkájára van szükség ahhoz, hogy járni, futni tudj. A láb három ponton érintkezik a talajjal: a sarokcsont gumójánál, valamint az I. és V. lábközépcsontok feji részénél. A talpra nehezedő testsúly hatására alakultak ki a lábboltozatok, a boltozatos szerkezetet a hosszanti- és a harántboltozat adja. A csontos íveket a láb szalag- és izomrendszere tartja össze úgy, hogy az egészséges láb a test tömege alatt ne deformálódjon, a boltozatok pedig rugalmasak, hogy járás, futás, ugrás közben képesek legyenek csillapítani a rázkódásokat. Vizsgálatok szerint járáskor a testsúly 1,25-szöröse, futáskor pedig a 2,75-szöröse nehezedik a lábunkra: pl. egy 60 kg súlyú nő lábára minden futólépésnél 165 kg nehezedik!

Az egészséges talpak érdekében próbáld ki a talptornát, melynek egyszerű és könnyű gyakorlatai segítenek abban, hogy talpad izmai megerősödjenek, megszűnjenek az esetleges talpfájdalmaid, így problémamentesen tudj futni.

Bemelegítő gyakorlatok

-          Álló helyzetben a lábfejeid tett párhuzamosan egymás mellé, majd emelkedj lassan lábujjhegyre. Felváltva jobb és bal lábbal is ismételd. Járj kicsit lábujjhegyen is.

-          Álló helyzetben a lábfejeid legyenek párhuzamosan egymás mellett, majd állj mindkét lábbal sarokra. Ismételd váltott lábbal is.

-          Lábujjhegyen állásból gördülj sarokállásba, majd vissza.

-          Állj mindkét lábbal külső talpélre, a lábujjaidat hajlítsd és nyújtsd.

-          Állj párhuzamos lábbal lábujjhegyre, a sarkad húzd szét a levegőben, majd széthúzva engedd vissza a talajra.

Lábujjtorna gumival

Egy vastag és erős befőttes gumit tekerj a lábujjaid köré kétszer, érezd, hogy a gumi egymáshoz nyomja a lábujjaidat. Feszítsd és nyisd szét oldalra a lábujjaidat, tartsd így 5 másodpercig, majd zárd össze őket. Ismételd 10-szer mindkét lábaddal.

Lépcsőzés

Lépj fel egy lépcsőre a talpad közepéig úgy, hogy a sarkad lelógjon. Páros lábbal emelkedj lábujjhegyre, maradj így 5 másodpercig, majd lassan ereszkedj le a sarkaddal úgy, hogy az a lépcső síkja alá kerüljön, megnyújtva a talpad. Ismételd 10-szer. Kipróbálhatod egy lábon állva is.

Törölközőgyűrés

Teríts le egy törölközőt a földre, állj rá az egyik lábaddal. A lábujjaidat mozgatva húzd be a talpad alá és gyűrd össze a törcsit. Mindkét lábbal végezd el a gyakorlatot.

Kockázás

Szórj magad elé a földre 5-10 kis kockát/golyót, majd a lábujjaiddal fogd meg és tedd arrébb őket. Mindkét lábbal 2-szer ismételd meg a rakosgatást.

Zsebkendőtépés

Egy széthajtott papírzsebkendőt próbálj meg minél apróbb darabokra széttépni a lábujjaiddal. Mindkét lábbal csináld meg a gyakorlatot.

Ugrás bokafordítással

Állj egyenesen, tedd a kezed csípőre, az egyik lábad emeld fel. Ugorj fel, közben fordítsd el a levegőben az ugrólábad jobbra, majd így érkezz le. Ugorj fel, a lábad fordítsd középre, majd ismét ugorj fel, de közben balra fordítsd a lábad. Ismételd lábanként 20 ugrásig a gyakorlatot, amely erősíti a boka izmait, javítja az egyensúlyt és a koordinációt.

Bónusz: Masszázs teniszlabdával

Tegyél egy teniszlabdát a talpad alá, és a talajon görgetve masszírozd és nyomkodd át vele alaposan a talpadat és a lábujjaidat.

A talptorna gyakorlatokat végezd el hetente 2-3 alkalommal, lehetőség szerint pedig sétálj minél többet mezítláb, egyenetlen, változatos talajon (homokban, füvön, apró kavicsokon), hogy ezzel is erősítsd a talpadat és a lábadat.

(A cikk megjelent a Wellness magazin 2014. szeptemberi számában.)

Nem szoktam terepen futni. Pont. Tavaly leírtam, hogy miért nem, és hogy ezen érdemes lenne változtatnom, de ez azóta sem történt meg. Idén egyetlen métert sem futottam terepen, nem volt Balboa és nem volt Zsákbamacska futás sem, hogy legalább edzés helyett valamilyen versenyen terepezzek kicsit. Szinte ki sem mozdultam idén a szigetről, legfeljebb egyszer-kétszer a rakpartokra, no meg a versenyekre. Pedig szeretnék terepen futni. Na mindegy.

Idén már harmadszor hirdette meg Csanya a Dupla Élményt, amire Milán mindeddig sikertelenül próbált rávenni. 73 km a Mátrában, négyszer fel a Kékesre, végig együtt haladva a futópároddal, nem nekem való ez. Idén viszont lett "kistestvére" a Duplának, a Szimpla, 36,6 km, 1690 m pozitív szint, 6 órás szintidő, csak kétszer kell felmenni a Kékesre, egy kör, nem pedig kettő. Jópofának tartottam, ezt már én is bevállaltam volna. Aztán egyszer csak Dóri megkérdezte, hogy elmennék-e vele lefutni. Mivel már régóta beszéltünk róla, hogy jó lenne végre együtt csinálni valami versenyt, kis hezitálás és egyeztetés után igent mondtam. Csanya volt olyan jó fej, hogy a tavalyi Zsákbamacska 2. helyemért járó ingyen indulást itt engedélyezte számomra, így gyorsan beneveztünk, mi lettünk a CsakASziget. CsakASzigetenFutunk akart lenni az eredeti csapatnév, de nem fért ki a nevezési boxban, gondolom, a célban kapott dögcédula méreteihez kellett igazítani a csapatnevet.

Közben lement a 12 órás és az iramfutós félmaraton, eljött a verseny hete, és erősen izgulni kezdtem. Nem futok terepen, nincs rendes terepcipőm sem, cserben fogom hagyni Dórit, ott fogok elpusztulni valahol a hegyen a Kékesre vezető úton, félek, nem akarom, jaaaj, mi lesz velem? Ráadásul elég fáradt is voltam egész héten, de gondoltam, lesz, ami lesz, már nem mondhatom le a versenyt. Fogalmam sem volt, milyen cipőben menjek, felpróbáltam Milán terepcipőit, de egyik sem volt az igazi, érdeklődtem a Terepfutás csoportban, hogy az aszfaltos Hokák milyenek terepen, de az olvasottak nem győztek meg arról, hogy a Stinsonban menjek. Péntek reggel aztán a gardróbot kinyitva egy dobozt pillantottam meg: terep Nike Pegazus. Hé, hát ez az én cipőm, amit évekkel ezelőtt vettem, és kb. egyszer futottam is benne, hát akkor ez lesz az a cipő, amit felveszek, majd csak kibírom benne a versenyt.

Pénteken elmentünk Pásztóra, hogy szombaton onnan menjek át Mátrafüredre a rajtba. Milán eljött velem, azt találta ki, hogy ő majd visszafut Pásztóra edzésként, én meg majd hazamegyek a kocsival, ha célba értünk. Megnéztük a Duplások rajtját, összekészülődtünk, 8-kor pedig elrajtoltunk a Szimpla Élményen. Mátrafüredről aszfalt vezetett ki a turistajelzésig, itt még egész jól éreztem magam, aztán elindultunk felfelé. Dóri elöl, és utána, előttünk és mögöttünk a többi páros. Haladtunk, de hamar éreztem, hogy fáradt vagyok, és nehezen tudok koncentrálni. És hamar eljött az első olyan emelkedő, amibe bizony bele kellett gyalogolnom. Ahol tudtam, futottam-kocogtam, ahol nem, ott jött a gyaloglás. Dóri persze jobban bírta, én meg kotortam utána, hogy el ne hagyjuk egymást. A környezet nagyon szép volt, bár többnyire nem volt erőm rá, hogy nagyon nézelődjek, inkább a talajra koncentráltam, meg a haladásra.

Az erdős részen beért minket Nyuszi (vagyis Zsolti) és Laca, velük haladtunk tovább, Dóri és Laca elöl, én meg Zsoltival kicsit lemaradva. Dumáltunk, röhögtünk, hogy mire vettek rá minket, és tök jó ez a terepfutás, de nagyon durva. Bele-bele gyalogoltunk, aztán mikor megindultunk kicsit a futásban, sikerült nem eléggé felemelnem a lábam, és természetesen hasra estem. Vagyis térdre, de Zsolti a zsákomnál fogva azonnal megragadott és már talpon is voltam. Jót röhögtem, mert biztos voltam benne, hogy lesz esésem, és mindez azért, mert hozzászoktam, hogy nem emelem fel rendesen a lábam. Innentől kezdve jobban figyeltem, és ettől még fárasztóbbá is vált az egész.

Nagy nehezen sikerült felérnünk a Kékesre, az első mászást tehát kipipáltuk, ettünk-ittunk a ponton, kulacsot töltöttünk, és indultunk lefelé, a mögöttünk lévő csapatok a ponton megelőztek minket. Azt hittem, innentől tudunk majd szépen gyorsulni, de tévedtem, mert olyan volt a talaj, amit sem Dóri, sem én nem ítéltünk meg a magunk szempontjából biztonságosnak, köves, ágas, nedves és csúszós volt (nekünk, másoknak valószínűleg nem), úgyhogy szép lassan kezdtük meg az ereszkedést. Lefelé én mentem kicsit bátrabban, míg Dóri a felfeléken várt engem, én a lefeléken őt, úgyhogy meg is beszéltük, hogy kölcsönösen lassítjuk egymást. De azért haladtunk. Sok helyen tudtunk futni, ahol meg nem voltunk elég bátrak, ott araszoltunk lefelé. Elértünk egy szintutat, itt nagyon szépen haladtunk, bár egy rövid felfelé szakaszon sikerült ismét letérdelnem (szó szerint), de aztán az aszfaltos részeken, a településeken és a főúton is futottunk.

Leértünk a parádsasvári frissítőre, előtte benyomtam egy gélt, hogy hátha hat a következő Kékes mászásig, frissítettünk, újratöltöttük a kulacsainkat, és irány tovább. Hamar megkezdődött a mászás, jöttek az emelkedők, amiket már egyre kevésbé kívántam. A vádlim és a combom szinte égett, de haladtam, ahogy tudtam. Aztán jött a hidegzuhany: a sárga jelzésen egyszer csak egy "fallal" találtuk magunkat szembe, jött a Sombokorként emlegetett rész, a kőkemény mászás. Baromi meredek, kövekkel és gyökerekkel tarkított rész, ahol majdhogynem négykézláb tudtam csak felmenni. Lenézni egy idő után már nem is mertem, felfelé meg nem akartam, mert csak azt láttam, hogy még mindig iszonyú messze van a vége. Meg kellett küzdeni keményen azért, hogy felérjünk. És itt még nem volt vége, innen még egy csomót kellett menni, hogy elérjük a pontot Kékesen, de nagy nehezen egyszer csak a ködből előtűnt egy épület, mi pedig kibukkantunk a tévétorony aljában.

Igyekeztünk gyorsan frissíteni - közben néhány duplás csapat már a harmadik Kékest is kipipálta - majd elindultunk lefelé. Volt kicsit több mint egy óránk, hogy szintidőn belül leérjünk Mátrafüredre, úgyhogy ahogy csak tudtunk, futottunk, de a sok kőtől már káprázott a szemünk, annyira kellett figyelni, hová lépünk. Volt patakon átkelés, saras rész, de sikerült egyre közelebb és lejjebb jutnunk, aztán egyszer csak kiértünk egy betonos részre, aminek a végén ott állt Zoli, és minket várt. Mondta, hogy már aggódott, hol vagyunk, és siessünk, mert nincs már sok időnk a szintidőből. Egy kilométer volt hátra, úgyhogy elkezdtünk futni, ahogy csak tudtunk, és végül 5 óra 55 perccel az indulás után újra ott voltunk, ahonnan elrajtoltunk. Kimaxoltuk a szintidőt, amennyire csak lehetett. :)

A teljesítményünkért cserébe egy-egy dögcédulát kaptunk csapatnévvel - itt nincsenek győztesek, csak túlélők. Hát ezt most sikeresen túléltem, de az tuti, hogy két kört nem vállalnék itt be, ahhoz sokat kellene erősödni és terepes rutint szerezni. Ez az egy kör jó élmény volt, más jellegű tapasztalat, mint az eddigi versenyeim, jó volt Dórival együtt versenyezni, még akkor is, ha én most elég gyenge voltam. Fejben eléggé elfáradtam, az elmúlt három hétvégén három igencsak koncentrálós versenyem volt, a 12 óráson magam és az összetett második hely megszerzése érdekében kellett összeszednem magam, a félmaratonon az iramfutásra koncentráltam, itt pedig nem hagyhattam cserben Dórit, ha már engem kért meg, hogy legyek a párja. A terephez testben is sokat kellene erősödnöm, meglátjuk, hogy a jövőben ebből lesz-e valami, egyelőre nem tudom. Mindenesetre tetszett a Szimpla Élmény, örülök, hogy ott voltunk és futottunk egy jót.

Fotók: Ironphoto / Terepfutas.hu, Ganki

Van úgy, hogy az ember nem saját magáért, nem a saját céljaiért, álmaiért fut, hanem úgy dönt,  hogy segít másoknak. Mások álmáért küzd, és mindent megtesz azért, hogy az a másik futó elégedetten és boldogan érhessen célba. Ilyen az iramfutás is, amikor egy távon egy bizonyos időeredményt kell produkálni, egy bizonyos iramban futni azért, hogy azok a futók, akik ezt a bizonyos időt szeretnék elérni, sikerrel járhassanak.

Hálás feladat, ugyanakkor nehéz és felelősségteljes. Ott áll az ember a rajtnál, fogja a színes lufiját, ami láthatóvá teszi a tömegben, pólóján nagy betűkkel ott a felirat: Iramfutó/Pacemaker, kezében a tábla a célidővel. A futók  jönnek, vizslatnak, kérdezgetnek, érdeklődnek. Van, aki meg akar bizonyosodni arról, hogy biztosan képes-e az iramfutó a célidőt behozni, megkérdezik, mi a legjobb ideje, mi a leghosszabb táv, amit valaha lefutott. A minél jobb időeredmény és a minél hosszabb lefutott táv a többségre megnyugtatóan hat. Van, aki a tempóról érdeklődik, és hogy hogy fogunk frissíteni. Van, aki csak néz és méreget, van, aki pedig olyan áhítattal és tisztelettel néz az iramfutóra, mintha legalább olimpiai bajnok volna.Van, aki csak távolról követ, de az iramfutó látja, hogy ott van, és van, aki mindig közvetlenül a közelben van, hogy minél nagyobb biztonságban érezze magát.

Az iramfutó pedig izgul. Talán jobban is, mintha a saját egyéni csúcsát szeretné megdönteni, és a saját versenyét futná. Tudja, hogy a körülötte álló emberek szinte vakon megbíznak benne, követni fogják, mennek utána, és tőle várják, hogy beviszi őket a célba. Ez viszont hihetetlenül felspanolja, és tudja, hogy ezek a futók megérdemlik, hogy megvalósuljon az álmuk, beérjenek az álomidőn belül, és mindent meg kell tennie, hogy ez valóban így is történjen. Ezt vállalta, ezért áll ott ő és nem más. Bizalmat szavaztak neki a szervezők, és bizalmat szavaztak neki a futótársak is. Mennie kell és meg kell csinálni a feladatát. Az iramfutás nemcsak testi, hanem észjáték is. Végig figyelni kell, a tempóra, a pályára, a frissítőkre, és legfőképpen azokra, akik vele futnak. Figyelni, hogy érzik magukat, észrevenni, kinek van szüksége egy kis biztatásra, kinek csak egy mosolyra, és kinek kell megfogni a kezét és továbbhúzni. A cél előtt csak kicsivel lélegezhet fel, addig végig koncentrálnia kell, hogy minden simán menjen. A célban viszont már nagyon örülhet, de nem annak, hogy vége a versenyének, hanem annak, hogy látja, milyen sok embernek tudott segíteni, hány és hány futónak okozott örömet azzal, hogy "betempózta" a célba. Hihetetlen érzés látni a boldog arcokat, az örömkönnyeket, tudni, hogy álmok megvalósulásához járulhatott hozzá, fogadni a puszikat, öleléseket, pacsikat és köszönetnyilvánításokat, és gratulálni a remek teljesítményekhez. Legalább annyira jó érzés, mint egy saját sikernek örülni.

Ez az iramfutó a hétvégén én voltam. A Wizz Air Félmaratonon Milánnal együtt ott voltunk aközött a 10 futó között, akiket a BSI felkért, hogy segítse a résztvevőket a tempófutással. 2 órán belüli időhöz segítettünk sok-sok embert, lányokat, fiúkat, fiatalokat és idősebbeket. Úgy érzem, hogy jól sikerült a feladat, amellett, hogy vittük a tempót és megoldottuk a menet közben felmerülő nehézségeket, megpróbáltunk minél több emberre is egyenként figyelni, biztatni őket egy-egy jó szóval, lelkesíteni, támogatni, jó hangulatot teremteni. Ezért cserébe szeretetet és megbecsülést kaptunk tőlük, és olyan lelki töltetet, amit sokáig magunkkal tudunk vinni.

Szeretek iramfutó lenni. Nagyon. Köszönöm Nektek, velünk futók!